Ha kivesszük a kötelező kellékeket: a nemzeti öblögetést, a politikusi beszédek aktuálpolitikai kiszólásait, a nemzetiszín szalaggal átkötött kenyeret és Alkotmányt (bocsánat, Alaptörvényt), akkor mi marad? Szent István király víziójából, életművéből akad-e még akár egy szentjobbnyi maradék is nekünk?
Kezdjük a közepén: István király nem magyar nemzetben, hanem Magyar Királyságban gondolkodott – királyságban, amelynek hatalmát és erejét egyrészt Isten kegyelme, másrészt a birtokba vett föld nagysága és a benne élő emberek számbeli mérete adta. Minél nagyobb a terület és minél többen élnek rajta, annál erősebb az ország. Többek között ezért pártolta mindenféle népcsoport letelepedését és erre biztatta Imre herceget is Intelmeiben.
Hát, a földterület nagyságának – legalábbis fizikai értelemben – egyelőre annyi. Ha volt is esély a szovjet blokk összeomlásakor valami revízióra - amikor a kis nemzetek békés és/vagy fegyveres úton területet, önrendelkezést vívtak ki maguknak – mi ebből kimaradtunk/elszalasztottuk. (Tudjuk, a „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket a történelem nem díjazza…) A népek és nemzetiségek sokaságát pedig módszeres politikával csökkentjük az első világháború óta: zsidók, svábok, szlovákok, cigányok – tőlünk előbb-utóbb mind megkapja az „elbocsátó szép üzenetet”: gyilkosságot, kitelepítést, fajgyűlöletet… ez nem tűnik szentistváni útnak.
Szent István király szilárd közigazgatást épített ki, mindenkire érvényes, kötelező és betartható törvénykönyvet állított össze – ebből a mondatból az utolsó évtizedekben kiveszett a „szilárd”, a „mindenkire érvényes”, a „kötelező” és a „betartható” kifejezés is. A papír persze mindent elbír, csak hát ezeknek a paragrafusokkal újra és újra teleírt papíroknak a sorsuk a szemétkosár (és akkor még a jobbik változatot írtam).
Szent István király mély erkölcsű krisztushívő volt – de ezt nem is akarnám összehasonlítani mai utódaival, maradjunk annyiban, hogy „miénk az orcánk pirulása”. István azonban azt is felismerte, hogy ahhoz, hogy a királyság fennmaradjon, olyan vallásra van szüksége, amelyik képes államszervező erőként is működni. A sámán és/vagy táltos-hit erre teljesen alkalmatlan volt. (Nem csak nálunk, de mindenhol, mert belülről inkoherens, személyre szabott és manipulatív. A sámán-hitű népek mindenhol csak úgy tudtak népként fennmaradni, ha vallást váltottak és zsidóvá – kazárok -, kereszténnyé, muzulmánná váltak, vagy magukévá tették a kínai és indiai világmagyarázatot. Szeretettel ajánlom a mai sámánkodók figyelmébe, akik a „révülésüktől” várnák a Nagy Magyar Megújulást és Világgyőzelmet.) Hogy ma milyen hiten van az ország? Talán depressziós önhittségen…
Igaz, azt is el kell ismernünk, hogy Szent István korának keresztényei még tudták, hogy ha kapnak is sarzsit, azt az életveszéllyel együtt kapják. Hogy hitük megvallása szent kötelesség és nem cicoma a megélhetés köntösén. Akkoriban püspöknek lenni sem volt élet- és nyugdíjbiztosítás – arról már nem is beszélve, hogy volt, aki tőlünk azért ment még keletebbre, a pogányok közé, mert nálunk az életet (bár még itt is lelökhették a hegyről az embert) már túl biztonságosnak ítélte…
Talán furcsának tűnik, hogy ezt írom, de a sokat harcoló István a béke embere volt. Kereste a kiegyezést minden nagy ellenfelével, a törzsi vezetőkkel is, a szomszéd népekkel is, bár változó sikerrel. Az ellene törő Vazulnak többször is megbocsátott és főemberi méltóságot adott neki, a harmadik árulása után sem végeztette ki (családjával együtt, ahogy az akkoriban, de előtte és utána is szokásban volt), hanem csak uralkodásra alkalmatlanná tette és száműzte. Még az ellene gyilkossági kísérletre szervezkedőknek, hozzá karddal éjszaka beosonóknak is megbocsátott… Ez a lelkület ma olyan úri luxus hazánk vezetői körében, amit azok – mily alázatos lelkek! – nem követnek.
Szent István király is osztogatott – birtokot, címet -, de nem fosztogatott. A sajátjából adta, a király földjéből és ezeket komoly szolgálati kötelezettségekkel is ellátta. Akkor bizony a védelem még a terület és benne élő emberek védelmét jelentette, nem pedig védelmi pénzt, amit vissza kell csurgatni az épp aktuális királyi párt pénztárába… hogy változik a világ!
Mindezt nem azért írom, hogy most elszomorodjunk (ha még valaki eddig nem…), hanem hogy értsük: ha Szent István országát szeretnénk újjáépíteni, akkor szép feladat áll előttünk. Jelenleg hazánk, kultúránk a szentistváni víziót legfeljebb nyomokban tartalmazza. Rajtunk áll: megelégszünk ezzel, részt veszünk az évi egyszeri állami kirakodóvásáron és ezzel kipipáljuk a dolgot, vagy hiszünk a szentistváni vízió érvényességében beleállunk a munkába…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
