Szeretet földje - a honlap blogja

Már megint forradalom. Ünneplő ruhába öltözött gyerekek szavalják: „Kik érted haltak, szent világszabadság!” Szép dolog ez a hevület, de tessék mondani, nem kellene mégis inkább élni? „Érted élni”, szeretetből és szentként? Éretlen fiatalemberként – amilyen az egyébként zseniális Petőfi is volt, amikor e versét írta – nagy tettekről álmodunk, hogy hőssé legyünk. Aztán kiderül, hogy csak kis tettekkel lehet nagy emberré válni. Különben – attól tartok – csak Isten által elhívott, kallódó hősök vagyunk.
Szegény Petőfi, nem gondolta volna március 15-én, hogy élete csúcspontjához érkezett és innen már csak lefelé vezet az út. A „márciusi ifjak” politikailag gyorsan marginalizálódtak, s miközben egyre hangosabbak és vadabbak lettek – Széchenyit a fővárosban macskazenével köszöntötték, mert megalkuvónak és árulónak tartották –, szerepük jelentéktelenné vált. Kossuth kinevette őket és fordulatnak nem március 15-ét, hanem az általa győzelemre vitt áprilisi törvényeket tartotta. Ő is nagy ember akart lenni és nagy tetteket akart végrehajtani. Végül a Magyarország diktátorává nevezte ki magát majd elmenekült, hogy aztán kintről hazaárulózzon le mindenkit, aki szóba mert állni az osztrákokkal.
Az ünnepségeken emlegetett nevek közül Széchenyi István volt talán az egyetlen, aki képes volt „átlépni az árnyékát”. Fiatal korában ő volt a kissé gyengeelméjűnek tartott Stefferl, azaz Pistike, aki azonban először a napóleoni háborúkban tüntette ki magát többszörösen, majd amikor a hadserekben – gyanús magyar volta miatt – parkoló pályára állították, hivatását Istene és hazája szolgálatában találta meg. Átlépte főúri árnyékát, amikor iparossá lett, átlépte gazdagsága árnyékát, amikor lenézett íróvá lett, átlépte kapcsolati kötöttségeit, amikor magyar közéleti emberré lett.. és mindezt nem csak szavakkal, hanem tettekkel is. Látszólag kicsi tettekkel, amelyek mégis naggyá tették őt.
Ha ő nem kezd írni a lótenyésztésről és nem szervez méneseket, versenyeket, akkor ugyan húsz évvel később milyen lovakra ültek volna a szabadságharcban a magyar huszárok? Ha ez az anglománnak tartott, csíkos nadrágos bolond – mert annak tartották – nem kezd írni, szervezni, mozgósítani, „vállalat”-okat létrehozni az ipar, gőzhajózás, vízszabályozás érdekében, ha nem támogatja teljes vagyonával a magyar nyelvű irodalmat és közéletet, milyen lett volna a magyar reformkor? Felsorolni is alig lehet, mi mindent kezdeményezett és vitt végbe. És elgondolni se tudjuk, mi lett volna, ha a „szent forradalom” embergyilkos háborúja helyett az általa javasolt építkező, kiegyezést kereső úton halad a magyar nemzet. Az 1867-es Kiegyezés utáni fellendülés megsejtetheti velünk, mi lett volna, ha…
Nagyszájú forradalmárokkal tele az internet. Így tetszelgünk magunknak, milyen bátrak és hősiesek vagyunk. Nem mondom, hogy a szívünkben lévő vágy megcsal minket – hiszen valóban arra születtünk, hogy hősökké legyünk -, de a megvalósítás? Az bizony igen silányra sikerül.
Képzeljük most el, hogy Isten hősként lát minket. Elhívott és kiválasztott minket, hogy a legnagyobb és legszebb ügy szolgálatába álljunk. Ez az ügy valóban „szent világszabadság”, szent Isten- és emberszeretet, szent ország, és Isten arra hív minket, hogy hősként küzdjünk ezért a szent célért, „nem csak szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal”. A szó és a nyelv, a nagy szavak csak becsapnak minket. A tettek – és hogy nagyon aktuális legyek, az irgalmasság testi és lelki tettei -, azonban felemelnek és hőssé tesznek minket.
Ha ezt nem tudjuk megérteni, csak kallódó hősök vagyunk. Hősöknek elhívott, de helyüket nem lelő, idejüket megélni nem tudó, küldetésüket meg nem élő hősökké, akiket állandó hiányérzet gyötör, akik mindig elégedetlenek, és akiket aztán olyan könnyen be lehet palizni valami „nagy dologgal”.
Hős akarok lenni?! Akkor ki kell vinnem a szemetet, amikor senki sem akarja. Barátkoznom kell azzal az emberrel, akitől mások elfordulnak. Imádkoznom kell az ellenségeimért is. Aki pedig a kicsiben hű, az a nagyban is az lesz – mert így növekednek a valódi hősök. Böjte Csaba befogadott egy kallódó gyereket. Aztán még egyet, és még egyet… és most a mi hősünk, aki naggyá lett a szeretetben és szolgálatban.
Ellenben: Nagy Sándor tömeggyilkos volt. Julius Ceasar szintén. Attila és Dzsingisz kán ugyanúgy. Napóleon, Sztálin, Hitler… a sor sokkal hosszabban folytatható, mint azt szeretnénk. Ha a történelem nagyként is emlegeti némelyiküket - és a többi antikrisztusi alakot -, a mennyek országában csak sírnak fölöttük.
Teréz anya most vértanú halált halt nővéreit közvetlen környezetükön kívül senki sem ismerte a Közel-Keleten. Megetették a szegényeket, megvigasztalták a szomorkodókat, énekeltek és imádkoztak – jelentéktelen kis senkik voltak, akikről evilág történészei sohasem fognak könyveket írni. Isten előtt azonban ragyognak, a többi hős szent között!
Még csak kallódó hősök vagyunk – de előttünk a mai nap, a holnapi és az összes többi, ami nekünk adatott. Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)