Jézus azt mondja, boldog az az ember, aki sziklára építi a házát és bolond az, aki homokra – mert jön a vihar, az árvíz és összedől a ház. Maradjunk az egyszerű képnél: jön Jézus, megszemléli életünk épületét és azt mondja: édes gyermekem, itt még sok a homok… mire mi azt válaszoljuk: Uram, nem homok az, hanem habarcs! Ez tartja össze a házunkat!
Jézus szavai a Szentírás szerint így hangzanak: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.” (Mt 7, 24-27)
Hallgatjuk Jézus Krisztus szavait – tegyük fel, hogy hallgatjuk és nem csak az egyik fülünkön be- a másikon meg kimegy, hanem megmarad bennünk és fontos tényezője életünknek -, de mi mindent hallgatunk még mellette! A tévét, a rádiót, a szomszédot, a főnököt, a beosztottat, és ez mind alakítja, formálja nézeteinket, életünket. Az Ige azt mondja, hogy adjunk a koldusnak. De az egyik koldus részeges, a másik koszos, a harmadik lusta és egyébként is mind magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került - végül a zsebünkben marad a fél gombóc fagyi ára… Pedig Jézus nem azt kérte, hogy ítéletet mondjunk és utána adjunk, hanem hogy egyszerű szívvel adjunk - sőt, Ő azt kérte, hogy szeressük is őket, de még ellenségeinket is! Mi pedig még a házastársunkkal se békülünk meg olyan könnyen – kérjen ő bocsánatot!
Bizony, ha Isten úgy bánna velünk, ahogy mi bánunk embertársainkkal, akkor nagy bajban lennénk!
„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5, 43-48) Csak hát nekünk bele van habarcsolva az életünkbe, hogy gyűlölnünk kell azokat, akik nem arra a pártra szavaztak, amelyikre mi, nem úgy öltözködnek, nem úgy beszélnek, nem olyan a bőrük színe vagy a vallásuk, mint a miénk. Akkor vagyunk rendes és hűséges emberek ha elfordulunk a „másoktól” és akkor vagyunk megbízhatatlan, kétkulacsos emberek a világ szemében, ha nem tudjuk elég hangosan szidni és köpködni a „másikat”.
Ez a szilárdság, ez a világi habarcs azonban semmi Isten előtt. Amikor jön a vihar, az árvíz – bármit jelentsen is ez az életünkben -, amikor jön személyes megítéltetésünk az események által vagy épp halálunk pillanatában, akkor összetákolt, összehabarcsolt életünk úgy mállik szét, mint nedves homok a vízparton.
Mindent elvesztettél de semmit se nyertél. Hová lesz akkor az örök életed? Ott lesz, ahol a Semmi, az örök Tagadás, a sötétség, a viszály, a gyűlölet egyedül megmaradhat. A pokolban. Örökre.
Ezért amikor Jézus Krisztus elmondja az Aranyszabályt - amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! (Mt 7, 12) - rögtön hozzá teszi, figyelmeztetőleg: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7, 13-14)
Ha őszinték vagyunk, végül be kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk habarcs nélkül építkezni. A világnak valami pora mindig rajtunk marad. Mint egy agyag gólem, úgy botorkálunk előre a mennyek országa felé, telve vágyakkal, tervekkel, eszmékkel, sebekkel és terhekkel. De ha legalább megcélozzuk a Kaput, akkor nem tévedhetünk el, Isten szeretete pedig leolvasztja, lesimogatja – na jó, néha leütögeti – rólunk a fölösleget. Végül pedig ezt fogjuk hallani: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” Erre megkérdezzük: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?” Jézus pedig így felel: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 34-40)
Sípos (S) Gyula, www.szeretetfoldje.hu
