A dephoi jósda felirata – Ismerd meg önmagad! -, máig nem vesztett érvényességéből. Töredékes önismeretünk miatt önmagunkat sem értjük, s hogyan érthetnénk meg Istent, amikor Ő a valódi személyiségünkkel folytatna párbeszédet?
Pál apostol a szeretet-himnuszban röviden összefoglalja a lényeget: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13, 12)
A tükör hasonlatot tovább folytatva: Isten fénye nem egy tiszta tükörről vetődik vissza, hanem egy összetöredezett, elgörbült, helyenként hiányos tükörről, így aztán a fénysugár mást és máshová mutat, mint ahová kellene. Tehát töredékes az ismeretem, mert magam is töredékes vagyok. Félreértem magam, félreértem embertársaimat és félreértem Istent.
Bárcsak az Édenben élnénk, akkor minden más lenne! A személyiségünk ép lenne és úgy sétálnánk Istennel, mint egykor az első emberpár!
Most azonban nem így van. Már édesanyám méhében is sérülhetek, hiszen testem-lelkem szoros összeköttetésben van vele. Ahogy az alkoholista, drogos anya megszülető csecsemője testi problémákkal, elvonási tünetekkel küzd, ugyanígy a rossz lelki hatások, illetve a családi életben meglévő gonosz befolyások is átadódhatnak egyik nemzedékről a másikra.
Nézzünk erre egy példát a Szentírásból: Dávid a legkisebb fiú volt a családban, akivel nem sokat törődtek és aki vajmi keveset számított. Amikor Sámuel próféta azt mondja az apjának, hogy hívja össze a fiait, a szép szál legények – apja büszkeségei közé -, oda se hívják. Későbbi tettei irigységet és ellenkezést váltanak ki, a neki ígért jutalmakat késve kapja meg, apósa (Saul király) féltékeny rá és üldözi. Csoda-e, ha ez a nagyra hivatott, Isten által felkent, de szívében sokszorosan sebzett ember hatalomra jutva erősen kompenzál és szabadon ereszti elfojtott vágyait? Betsabéval való parázna kapcsolatából születik Salamon, a nagy király, a paráznaság bűne azonban benne marad a családban. Dávid még bűnbánatot tartott, Salamon már csak a lehetőséget látja, rengeteg asszonyt vesz magához, azok pedig hozzák a hamis isteneiket és velük paráznaságba viszik egész Izraelt. A családba bekerült romboló erő kiteljesedik, ennek következtében fiánál kettészakad a királyság és az egység nem is tud helyre állni…
Fel sem tudjuk mérni, mi van az emberi szívben! A bűnbeesés után már az első születő nemzetségben gyilkosság történik (Káin és Ábel). Néhány nemzedékkel később Káin utóda Lámek már bosszúhadjáratával dicsekszik. A vízözön tisztulást hozhatna, de mi van az emberi szívben? Noé lerészegedik, kijózanodása után pedig megátkozza fiát, aki látta őt vétkében… Most látjuk csak, milyen nagy dolog az, hogy Jézus Krisztus édesanyja, Mária szeplőtelenül fogantatott és bűn nélkül élt!
Azt hisszük, ismerjük, értjük önmagunkat. Azt mondjuk: én ilyen hirtelen haragú ember vagyok, én meg szorongó lelkületű, én óvatos duhaj, én meg harsány, vagy épp visszahúzódó, félénk… Az Istentől eleve elgondolt személyiségünk azonban ennél sokkal erősebb és szabadabb lenne, ha lelkünk sebei, a bűneink és a ránk, vagy családunkra nehezedő gonosz befolyások és átkok nem roncsolnák azt.
Már meglett ember voltam, és talán valamennyire előre haladtam az önismeret útján, amikor felismertem az egyik káros magatartásmintát az életemben. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szinte pánikszerűen félbehagyok olyan munkákat, dolgokat, amiket addig nagy kedvvel végeztem. Miért történik ez így? Ahogy ezen gondolkodtam és imádkoztam, eszembe jutott egy gyermekkori emlékem. Ötéves korunkban vittek el minket úszni tanulni. Nekem jól ment az úszás, büszke is voltam rá. Amikor azonban vizsgázni kellett, keresztben átúszni a medencét, a felénél hirtelen pánikba estem és fulladozni kezdtem, úgy húztak ki. (Nagy szégyen volt…) Talán akkor ékelődött be a személyiségembe ez a szorongás és hirtelen abbahagyás, pánik? De miért estem pánikba? Ahogy ezen töprengtem, elmélkedtem, feljött bennem az emlék, még régebbről. Kettő és ötéves korunk között nagymamám egyszobás albérletében laktunk szüleimmel és lány ikertestvéremmel egy közös udvarban. (Zománcos lavór, vizes kanna, ahogy illik.) A főbérlőnek volt egy hamis farkaskutyája, ami a mi ajtónktól nem messze volt kikötve. Ott jártunk el előtte, és mindig felénk rontott hangosan ugatva. Nagyon féltem tőle! (Ki volt kötve, biztos mondták is, hogy ne féljek, de amikor feléd ront vicsorogva egy akkora fenevad, mint te magad…)
Ezután már jobban értettem magam. Amikor legközelebb megint elfogott a gondolat és érzés, késztetés és szorongás, hogy valamit hagyjak abba, akkor meg tudtam vizsgálni, hogy ez vajon kísértés, a személyiségem torzultságából fakadó dolog, vagy valóságos okai is vannak?  Értem, hogy miért kell imádkoznom gyógyulásért, szabadulásért, életrendezésért, hogy előre tudjak haladni életemben, hogy ne hagyjak ki kínálkozó lehetőségeket és tudjak élni azokkal a kegyelmekkel, tehetségekkel és képességekkel, amiket Isten adott.
Milyen lenne, ha most úgy látnánk magunkat, ahogy Isten lát minket?
Talán úgy látnánk magunkat, mint Jézus Krisztust Pilátus színe előtt: egész személyiségünkben, küldetésünkben kigúnyolva, sebekkel borítva, véresen, tövissel koronázva. Mi, akik arra lettünk teremtve, hogy az egész földet pásztoroljuk, műveljük és őrizzük, szánalmas rabságban tengődünk – de nem szükségszerű, hogy ez így legyen! Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett, az Ő gyógyító és szabadító kegyelme meggyógyítja szívünk sebeit! Növekszik belső szabadságunk, és Isten eredeti elgondolása szerint formálódik személyiségünk és életünk.
Pál apostol szépen összefoglalta mindezt: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. (…) amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5, 12, 21)
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)