In medias res, egyenesen a közepébe, az evolúcióról: képzeljünk el egy hernyót.
Most tekintsünk el az esetleg belénk nevelődött érzelmi, értelmi reakcióktól - fúj, undorító, veszélyes, ne nyúlj hozzá -, hiszen ez egy szépen fejlett, fehéres színű selyemhernyó. (Így megnyugtathatjuk magunkat, hogy ez legalább „hasznos”.)
Tekintsünk el azoktól a nyugtalanító kérdésektől is, hogyan lett ez a hernyó, és miért nem maradt inkább amőbának a tengerben (ami egy visszafelé végtelenített kérdés, hiszen akkor arra is rákérdezhetünk, hogyan lett az amőba, és egészen vissza addig, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem inkább semmi), Most azt se feszegessük, hogyan lett a fa, és miért jó az a selyemhernyónak, hogy csak az eperfalevélen él meg…
Maradjunk a hernyónál. Jól táplált, egészséges példány, eszik és nő, nő és eszik és egyre nagyobb és egyre egészségesebb. Vajon mi késztetheti ezt a hernyót arra, hogy egyszer csak úgy döntsön – a döntés szó természetesen nem szó szerint értendő -, hogy a testében bonyolult fehérjéket (fibroin és szericin) állítson elő, azt a szája melletti két fonómirigyén keresztül, mint váladékot kibocsássa és gubót készítsen maga köré. (1 gubóból 400-600 méter hosszú selyemszál fejthető le, csak hogy értékeljük a teljesítményt.) Ebben a gubóban aztán a hernyó teljesen szétesik, cseppfolyósodik és 15 nap alatt újjáalakul, hogy aztán a gubó falát kirágva, mint selyemlepke bújjon ki a szabadba.
Hogyan lehet ezt a folyamatot az evolúcióval önmagában megmagyarázni? Hiszen a mi kis selyemhernyónk a maga módján tökéletes, éppúgy, mint a katicabogár vagy a hóvirág, sündisznó vagy a keszeg. Miért teszi magát teljesen védtelenné, miért hal meg, hiszen ami a növekedését és fejlődését illeti, változatlan feltételek mellett a hernyó egyre nagyobb és egyre egészségesebb hernyóvá válhatna? A szaporodáshoz miért választja ezt az addigi lététől teljesen elütő módját?
De tegyük fel, hogy megváltoznak az életfeltételei, életkörülményei. Természetesen ezzel együtt ő is változhat: Kisebb lesz vagy nagyobb, változhat a színe, és ha az esetleges mutációkkal (varázsszavunkkal) is számolunk akkor el tudjuk képzelni, hogy más étket is meg tud majd emészteni az eperlevélen kívül… D akkor még mindig ugyanannál a hernyónál vagyunk!
A nagy kérdésre azonban nem kapunk választ: Miért is akar (az „akarat” szót nem szó szerint értve) ez a hernyó bebábozódni, ezzel tökéletesen védtelenné téve magát minden külső ellenséggel szemben, aztán a gubóban szinte meghalni – csak a szív dobog -, szétbomlani, elfolyósodni, közben valahogy mégis végig vinni egy rendkívül bonyolult folyamatot, aminek következtében teljesen új szervek fejlődnek ki, hogy aztán főnixként feltámadhasson, mint selyemlepke? Mindezt a vak evolúció végezné el titokzatos varázspálcájával?
Közbevetőleg megjegyezve: a genetikus kutatók szeretnek muslincákkal kísérletezni, mert összesen csak négy pár kromoszómájuk van és 13 ezer génjük (az embernek 70 ezer), és rövid az életidejük (néhány hét), így könnyen barkácsolhatnak velük muslinca-nemzedékek hosszú során keresztül. Belenyúlnak a génkészletükbe és változtatásokat (mutációkat) hajtanak végre, az eredmény pedig hamar megfigyelhető. Rengeteg életképtelen vagy beteg mutáns muslincavariációt állítottak így elő, a létezőnél jobb, tökéletesebb muslicát azonban nem sikerült alkotni, új faj pedig egyáltalán nem jött létre a mutációk halmozásával sem.
Visszatérve a hernyónkhoz, és nem tagadva, hogy a természetben létezhetnek evolutív folyamatok és hatások, természetes kiválasztódás és mutációk is, nem valószínűbb mégis csak, hogy van itt valami értelem, valami akarat, valami elképzelés és terv, program, információ az egész folyamat mögött, ami lehetővé teszi, hogy a selyemhernyóból selyemlepke legyen? (Emlékeztetve magunkat arra is, hogy a muslincás kísérletekben az ember volt ez az értelmes létező…)
A DNS (dezoxiribonukleinsav, angol rövidítése: DNA) kettős spiráljának felfedezése (Watson és Crick, 1953) bebizonyította, hogy a sejtekben valóban van egy előre rögzített program, ami meghatározza a sejt természetét, működését és tovább örökítését. Ha pedig van „program”, akkor van „programozó” is.
Mert ha nincs programozó, akkor el kell hinnünk, hogy ha a szél elég sokáig keresztül fúj a szeméttelepen, akkor a felkavarodó anyagokból összeáll a Boeing 707-es repülőgép. Esetleg egy csimpánz leül az írógéphez és addig üti le véletlenszerűen egyik betűt a másik után, míg megalkotja a Háború és békét – ennek valószínűsége matematikailag ugyanis még mindig nagyobb, mint az, hogy őslevesben keringő egyszerű elemekből és vegyületekből összeálljon egyetlen életképes egysejtű.
Nos, itt van nekünk a kis hernyónk, aki vagy ügyesebb, mint Münchausen báró – aki a saját hajánál fogva ki tudta rántani magát a mocsárból, ágyúgolyón repkedett és önmaga istenévé vált -, vagy maga is csak egy alkotás, ami mögött ott áll az Alkotó, aki ezt a kis hernyót elgondolta, környezetével csodálatos összhangba hozta és a létbe hívta.
Egy utolsó megjegyzés a rendezettségről és rendezetlenségről, azaz az entrópia természeti törvényéről. Eszerint a hő (energia) a melegebb testről a hidegebb test felé áramlik, magasabb energiafokozatról az alacsonyabb felé, összetettből az egyszerűbb felé, stb. Ha ez igaz és csak ez az igaz, akkor végül az egész világegyetem megfagy. Mivel bizonyos energia (munkamennyiség) minden spontán (!) folyamatnál kárba vész, a természetben a spontán folyamatok visszafordíthatatlanok. Hogyan lehetséges mégis az, hogy világunkban az elképzelt spontán evolúció és fejlődés mégis az egyszerűbbtől az összetettebb, az alacsonyabb energiájútól a nagyobb energiájú felé halad?
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)
