Egy reggel, óracsörgés után még együtt szunyókáltunk az ágyban a feleségemmel, amikor nagyon átjárt az iránta érzett szerelmem érzése. Magamban vele dicsekedtem Istennek, hogy milyen jó szívű, meg szorgalmas és szeret engem, és imádkoztam, hogy együtt lehessünk a mennyben is - ekkor úgy éreztem, hogy az Úr megszólal bennem: a mennybe azok jutnak, akik engem szeretnek.
Szíven ütött ez a mondat. Mi olyan könnyen hisszük magunkról, hogy tulajdonképpen rendes emberek vagyunk, szeretjük egymást, Isten biztos magához vesz majd minket. Hiszen Jézus maga mondta, hogy „Atyám házában sok hely van, elmegyek és helyet készítek nektek”…
Csakhogy azt is mondta, hogy „keskeny az az út. ami az Életre vezet és kevesen járnak rajta, és széles az az út, ami a kárhozatba visz és sokan járnak rajta”. Azt is olvassuk a Szentírásban, hogy „akiben a világ szeretete van, abban nincs meg az Isten szeretete” - lehetséges, hogy amikor azt gondolom „én szeretek”, tulajdonképpen még mindig csak evilág javait, kapcsolatait, embereit (ahogy nekem jó) szeretem? Nagyon is lehetséges. Ha a „szeretet” valóságát elválasztjuk Istentől, akkor bárhová eljuthatunk. Vannak teológusok, akik a pokol létét is tagadják, merthogy az „ellentétes a szeretettel”. Isten Fia ezt másképp tudta, az evangéliumokban sokszor figyelmeztet is a pokol valóságára – de ha mi a saját eszünk, vágyaink után akarunk menni, mindent meg tudunk magyarázni. Így tesszük istenné magunkat – Isten ellen.
Eszembe jutott, amit egyszer Nagy Szent Teréznek mondott az Úr: „Mindaz bűn, ami nekem nem tetszik. Most még nem érted, de egykor majd igen…” Ha ember mondana ilyet, nagyon önzőnek gondolnánk – Isten esetében azonban érdemes fontolóra vennünk: Isten a maga természete szerint alkotta meg a Világmindenséget, az Ő szándéka és akarata, szeretete tartja egyben. Ami ez ellen van – ami „neki nem tetszik” -, az rombolja Isten világát. Ez a bűn - először a lázadó angyalok bűne, aztán az ember is elbukott. Mi egy megromlott, bűnös világban élünk. Isten viszont a mennyek országát megóvta a romlástól, oda nem juthat be senki és semmi, ami bűn, ami szeretetlenség, ami rombol!
Nekünk, keresztényeknek itt a Szentírás, mint legbiztosabb útmutató, de minden ember szívébe is bele van írva Isten törvénye, ami a lelkiismeret szaván keresztül szól. Vigyázzunk azonban, mert nagyon könnyen összekeverjük a lelkiismeretet a szokásokkal, emberi kultúrával, vallási hagyományokkal! Így igazolják sokan az abortuszt, a válást, a veszekedéseket – vagy épp az iszlám világban a gyilkosságokat, gyermekek, nők erőszakolását. A lelkiismeretünk vádol – amíg el nem hallgattatjuk félelmeink, szokásaink erejével. De hogyan is juthatna be a mennyek országába egy ilyen ember?
Csak, ha elismeri bűneit, elfogadja Jézus Krisztus megváltó művét és krisztusi emberré válik. A mennyek országába vezető egyetlen ajtó krisztusi alakú… Vigyázzunk azonban, kit és mit mondunk kereszténynek!
Szegény Csurka István mondta, hogy ő nem jobb- vagy baloldali, hanem keresztény és magyar. Csakhogy neki ez azt jelentette, hogy nem zsidó és nem liberális. Mit szóltak volna ehhez a meghatározáshoz az első keresztények, akik zsidók voltak és épp a botrányos lelki szabadságuk miatt üldözték őket?!
Egy híres írónk nyilatkozta nemrég, hogy a Kereszténydemokrata Néppárttal az a baja, hogy nem keresztény, nem demokrata, nem nép és nem párt. Nekem nem tisztem eldönteni, hogy ebből mennyi az igazság, de az nagy baj, ha egy magát kereszténynek állító szervezetről ilyen kép élhet a köztudatban. Hiszen tudunk ellenpéldákat mondani: Eperjes Károly vagy Böjte Csaba is megjelenik a közéletben, de még ellenfeleik se állítanák róluk, hogy nem buzgó keresztények.
Akkor ki juthat be a menybe? Péter apostol is ezt kérdezi Jézustól, mire Ő azt válaszolja: „Embernek lehetetlen – de Istennek minden lehetséges”. Azt tudjuk, hogy Ő jobban akarja az üdvözülésünket, jobban szeret minket, mint mi magunkat, egymást vagy Őt. Isten már meghalt értünk a kereszten – mi még nem haltunk meg senkiért és semmiért. Talán soha nem is lesz rá erőnk. Jézus azonban azt mondja: „aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Mennyei Atyám előtt”. Elképzelem magam, ahogy ott állok Isten előtt, megmutatja egész életemet, látom bűneimet, mulasztásaimat, életem egész hiábavalóságát, töpörödöm, megyek össze, nincs remény – ám ekkor Jézus a vállamra teszi a kezét és azt mondja: ő hozzám tartozik! Az Atya pedig bólint, kitárja kezét és a Fiával együtt átölel engem is…
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)
