Néhány történet arról, milyen az, amikor azért látjuk meg a szálkát a másik szemében, mert úgy be van gerendázva a szemünk, hogy a kicsi réseket már egy szálka is eltömíti:
Most volt az ír népszavazás az abortusz könnyítéséről. Mi is imádkoztunk, hogy ez ne történjen meg, és szomorúak voltunk, hogy végül győzött a könnyítés. De talán idézzük emlékezetünkbe, hogy a magyar jogszabályok – ámbár az Alaptörvény szól az élet védelméről a fogantatástól kezdve -, ma is lehetővé teszik minden anya számára, hogy gond nélkül megölhesse magzatát! A hazai jogszabályhoz képest a könnyített ír törvény is maga a szigorúság! És sajnos, míg az ír népszavazás ott olyan közügy volt, ami százezreket mozgatott meg mindkét oldalon és az ír egyház is erősen hallatta a szavát, addig a soktízezer magyar abortusz láthatólag csak néhány civil szervezet gondja. Az elmúl években rendezett életvédelmi felvonuláson sem százezrek meneteltek, de még ezrek sem. (Talán ma - június 4-én - másképp lesz, most Székely János püspök úr is ott lesz a Hősök terén…)
Tudjuk, hogy hazánkban tradíciója van az egykézésnek, a társadalom elöregedése, kiürülése sem ma kezdődött. Nem mondhatjuk, hogy kormányunk nem akar tenni ez ellen, a magyar családvédelmi jogszabályok részben példát adhatnak sok nemzetnek. De azért lássuk meg, hogy az a politika, amelyik adókedvezményekkel a „középosztály” gyermekvállalását jutalmazza, nem segíti a szegényekét, sőt! (Ettől még a legszegényebbek gyerekei – a statisztikák szerint -, továbbra is megszületnek, hiszen nekik még az a kevés kis pénz is sokat jelent. Itt válik aztán sokszor horrorisztikussá a helyzet! Rémtörténeteket tudnék mesélni arról, ahogy az állami szervek agyonbüntetik ezeket a családokat, elvéve maradék megélhetésüket is, majd a szegénységre hivatkozva „kiemelik” tőlük a gyerekeiket…)
Ennél is szomorúbb, hogy még a keresztény családok egy része sem bátorítja a gyerekeik házasodását és gyermekvállalását. „Ráértek még”, és „hová szülnétek”, és „először éljetek egy kicsit”és „egy is elég” – ezek a rettenetes mondatok nem biztatják, segítik, hanem lebeszélik a fiatalokat a családról, teljesen hamis képet festve a családi élet örömeiről és nehézségeiről is. Később aztán már hiába bánkódunk! (Magam is, három felnőtt gyerekkel, itt sóhajtozom hiábavalóan, milyen jó lett volna legalább még egy gyereket vállalni, aki még itt lenne körülöttünk...)
Evezzünk más vizekre. Nemrég volt a tévében egy riport Iványi Gábor lelkészről, aki gyülekezetével (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) együtt hatalmas munkát végez épp a legszegényebbek és kirekesztettek között. Nem ma kezdte a pályát, már a ’70-es évek elején üldözték, az állam ezt a szokását azóta is időről időre gyakorolja velük szemben. (Miközben olykor komoly kitüntetéseket ad neki – ki érti ezt?) Őket is megfosztották egyházi státusuktól, és bár minden feltételnek megfeleltek, amikor a többi felekezet visszakapta egyházi státusát, ők nem (a hatalmon lévők személyes döntése okán). Hiába adott Iványi Gáboréknak igazat a bíróság, hiába végeznek kiemelkedő munkát – akkor sem!
Azt gondolnánk, ilyenkor mutatkozik meg a keresztény szolidaritás, és a testvéregyházak közösen fellépnek kirekesztett társuk védelmében. (Ez a jól felfogott érdekünk lenne, hiszen ezek szerint ez bármelyikünkkel bármikor megtörténhet, és ha épp velünk, akkor ki fog mellénk állni, ha mi sem állunk melléjük?) Nos, tudjuk, hogy itt máig csak a keresztény szolidaritás hiánya mutatkozott meg…
Nagyon örülök, hogy pártunk és kormányunk kereszténydemokráciát szeretne építeni. De vigyázzunk, nehogy becsapjuk magunkat! A papír ugyan mindent elbír, de a valóság szembejön. Nagyon messze vagyunk attól, hogy keresztény nemzetként tekinthessünk magunkra! Ahhoz se sokkal közelebb, hogy magunkra hűséges és tiszta krisztusi emberként tekintsünk. Túl sok megalkuvás, túl sok félelem, túl sok kényelem, túl sok látszat ahhoz képest, amire Jézus Krisztus hív minket.
A szembenézést nem lehet elkerülni, ha közelebb akarunk jutni a keresztény nemzet megvalósításához. Engednünk kell, hogy szemünkbe mondják a gerendákat, sőt örülnünk kell, mert így lehetőségünk nyílik rá, hogy kivegyük a szemünkből. Hogy mélyebb önismeretre és Isten-ismeretre jussunk. Hogy valóban segíteni tudjunk embertársainkon, egyházunkon és hazánkon.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu