A buddhista jin-jang szimbólum (két egymásba fonódó félkör, a fehér félben fekete, a feketében fehér folttal) azt sugallja, hogy minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Krisztus tanítása tagadja ezt, de paradox módon – mi pedig szeretnénk elfogadni, szintén paradox módon. Nos, nézzük a két paradoxont és egy plágiumot.
Jézus Krisztus azt tanította, hogy Isten szent, tiszta és igaz, nem fér hozzá a bűnnek, sötétségnek árnyéka sem. Ezért aki szívében rosszat gondol a másikról, az – az isteni fényben -, már gyilkos, aki megkívánja felebarátja tulajdonát az tolvaj, aki felebarátja házastársát, az parázna. Amikor egyszer Péter – látva a követelmények teljesíthetetlenségét -, felkiáltott: „Uram, akkor ki üdvözülhet?” Jézus így válaszolt: „Embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Ez a kegyelem-tan: nincs önmegváltás, csak Isten kegyelméből lehet feljutni a mennyek országába.
Jézus magára nézve kötelezőnek tartotta ezeket az elveket és inkább hagyta, hogy keresztre feszítsék, de a legkisebb kompromisszumot se engedte meg: nem pacsizott le a sátánnal. Ugyanakkor ugyanez a Názáreti Jézus megvédte a házasságtörő asszonyt és megbocsátott neki, együtt mászkált a legbűnösebb emberekkel annyira, hogy elterjedt róla, hogy „falánk és borissza ember, bűnösök barátja”. Tehát miközben magával szemben a legszigorúbb követelményekből sem engedett, aközben a legbűnösebb embert is szívére ölelte – aminek mi pont az ellenkezőjét tesszük.
Mi vagyunk az önfelmentés, önigazolás és a mások elítélésének nagymesterei. Úgy be van gerendázva a szemünk (léckerítés az, magas és szoros), hogy a kis réseken keresztül a másik ember szálkáját százéves fatörzsnek látjuk. Jaj annak, aki a szemünk elé kerül!
Életünk szemétdombjára jó hasonlat a baromfiudvar. Itt a kakasok és tyúkok a csípési sorrendje határozza meg az életet. Az erősebb „elcsípheti” a gyengébb elől az ételt, a jobb helyet – és természetesen az kukorékol a szemétdomb tetején. Ha azonban az egyik baromfinak egy seb keletkezik a testén, az mindent megváltoztat. A vöröslő folt állandó csábítás a csípési sorrendben hátrébb lévőknek is – lehet támadni! Jaj annak a kakasnak, aki megsebesült, a többiek kímélet nélkül csipdesik, űzik, hajtják – minél hamarabb bekerül a gazdasszony fazekába, annál jobb neki.
Volt államelnökünkön a kisdoktori plágiumügye lett a vöröslő seb, ami felszabadított mindenkit az önfeledt csipkedésre. Magáról a plágiumról kár beszélni, a dolog menthetetlen. Schmitt Pál védekezése éppoly reménytelen, mint a példabeli kakasé lenne. De!
Mi lett volna, ha az államelnök a hazugságok felhője, az önigazult magamentés helyett az őszinteséget választja és kiáll az emberek elé, valami ilyen beszéddel:
„Tisztelt Honfitársaim! Hosszú sportolói és sportdiplomata múltam sok nehézséggel, küzdelemmel járt, de sok kiváltságot is adott. Annak idején bekerültem abba a körbe, ahol másképp mentek a dolgok mint a köznapi emberek számára. Bizonyos dolgokat könnyebb volt elintézni, sőt felajánlották, hogy elintézik nekünk anélkül, hogy azért különösebb erőfeszítést kellett volna tennünk. A ’90-es évek elején én is engedtem a kísértésnek, amikor felajánlották számomra a doktori cím elnyerésének egy könnyű módját. Abban az évben az olimpiára készültünk ami rengeteg munkával járt. Kiemelkedő pozícióban voltam, jól éltem, mégis, hiúságból, becsvágyból igent mondtam arra, hogy más emberek segítségével gyorsan elkészüljön egy olyan disszertáció, ami alapján megkaphatom ezt a címet. Ezzel a döntésemmel belekerültem egy hazugság-spirálba, amit ezután már – úgy éreztem -, mindig fenn kell tartanom. Sajnálom, hogy így történt és szégyellem, hogy ezzel más, becsületes doktoranduszok munkájára is árnyékot vetettem…”
Vajon mi történt volna, ha Schmitt Pál a botrány kipattanásakor egy ilyen tartalmú beszédet mond a nemzet nyilvánossága előtt? Vajon akkor is tovább csipkedjük őt a lemondásig, vagy készen lettünk volna neki megbocsátani?
Azt hogy Jézus Krisztus hogy cselekedett volna, tudom. Talán még azt is sejtem, hogy egy hívő buddhista hogy reagált volna. De hogy a mélyen tisztelt „magyar közvélemény” mit tett volna, azt nem. Biztos lettek volna, akik földbe döngölik utána is és lettek volna, akik megbocsátottak volna neki. De mindenképpen a megtisztulás szép pillanata lehetett volna az államelnöknek – és talán nekünk is.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
