Szeretet földje - a honlap blogja

A gonosz lélek sokszor győz, de végül mindig kudarcot vall, Isten gyermekei pedig sokszor érezhetik, hogy kudarcot vallottak, de végül mindig győztesek lesznek. Ahogy Churchill mondta a II. Világháború idején: kudarcról kudarcra haladunk előre a végső győzelemig – és igaza lett. Következzék most egy nagyon jó történet kudarcról és győzelemről egy megtért keresztény ember életéből, a Lego-gyár alapítójáról:
Ole Kirk Christiansen Dánia legszegényebb részén élt, egy kis faluban, amelynek százegynéhány lakója két gyülekezetbe tagozódó, megtért emberekből állt. Ács, asztalos és mindenes volt, szegényeknek dolgozott, akik hol fizettek, hol nem. Elmondható volt róla is, hogy „hitből él” és bizalomból, mert bevételei mesés kategóriába tartoztak – hol voltak, hol nem voltak. Ennek ellenére derűs, bizakodó és komolyan imádkozó ember volt, aki soha nem adta fel a reményt. A nagy gazdasági válság idején, amikor semmi munka nem akadt, kis fajátékokat kezdett gyártani – amit a többiek komolytalan dolognak tartottak és kissé le is nézték miatta -, aztán ezt árusította. Többször csődközelbe kerül, műhelye leég, felesége meghal (egyedül marad négy kisgyerekkel) – de mindig talpra áll, míg aztán elérkezik a mélyponthoz. 1942 márciusában (a II. Világháború nehéz viszonyai között), egy nagy hóvihar következtében újra kigyullad és leég az egész műhely, minden géppel, szerszámmal és az elkészült megrendelésekkel együtt. A biztosítás keveset fedez a károkból, Ole Kirk rettenetesen megrémül és elcsügged. Így vall erről:
„Mint tudjuk, a baj azért van, hogy megbirkózzunk vele. Ezen keresztül edződünk meg mi, emberek. Ez volt a harmadik alkalom, hogy a teljes vállalkozásom hamuvá vált. És ez a harmadik óriási sokkot jelentett számomra. Kétségbeesésemben bementem a hálószobába, és imádkozni kezdtem. És akkor csoda történt, imám köszönetté változott és áldássá lett számimra. Láthatatlan segítséget kaptam. Úgy éreztem, leemelték vállamról a nehézségeket.”
A LEGO-történet megírója, Jens Andersen így folytatja a történetet: „Mint már annyiszor korábban is, a LEGO alapítója a mennyek urából merít újra erőt, és tőle kap segítséget. A katasztrófa után néhány nappal optimista szemlélettel átgondolja az életét és eddigi tevékenységét…” Ennek eredményeként újra nekiállnak a munkának, és így folytatódik egy nagyszerű történet emberekkel és egy felnövekvő, nemzetközivé váló vállalattal… (A gyárban pedig egészen az 1960-as évek közepéig reggelente közös imával kezdik a munkát. Akkor kineveznek egy személyzeti vezetőt, egy volt lelkészt, aki szerint ez már nem korszerű, így abbahagyják a közös szertartást…)
Mi magyarok, olykor erősen kudarckerülők tudunk lenni. Többségünk biztonsági játékra szocializálódott - nem, vagy alig merünk vállalkozni. Egy biztos munkahely, nyolctól ötig tartó munka, biztos fizetéssel és nyugdíjjal – ki hibáztathatna minket ezért az álomért?
Emlékszem, hogy amikor vége lett a művelődési ház vezetői munkámnak (10 év után) és könyvkiadásba kezdtem, és már Kft-nk volt, egyszer feleségem szüleinél voltunk, amikor az édesanyja (egy nagyszerű asszony, aki egész életét végig dolgozta), arról faggatott, hogy megy sorunk. Én némi büszkeséggel meséltem a vállalkozásunkról, amikor azt kérdezte: Gyula, és mikor lesz valami rendes munkád?
Ez a szorongó, kudarckerülő magatartás rányomhatja bélyegét a kereszténységünkre is. Mennyi jó dolgot nem teszünk meg, amire Isten hívna bennünket, mert félünk az ismeretlentől? Mennyi lehetőség és kegyelem megy veszendőbe, mert a bizonytalanságot és lehetséges veszélyeket látva inkább bele sem fogunk a dologba, amire Isten hívna minket?
Nem olyan különös dolog ez. Már Józsuét is többször biztatni kellett, hogy legyen bátor és erős, és fogjon hozzá a munkához. Ismerjük Gedeon történetét is, aki kétszer is „kitette a gyapjút” egymás után, míg el mert indulni Isten akaratának teljesítésére. Mózes sem akart megszólalni, hiszen ő csak egy „nehéz beszédű ember”, és a próféták egyike-másika is a kifogásokat kereste: fiatal vagyok, tanulatlan pásztor vagyok, stb. Jónás elfut az ellenkező irányba...
Egyszer azonban mégis csak abba kell hagynunk az elfutást, vagy a haladásnak ámított egyhelyben járást. Egyszer mégis csak nagy levegőt kell vennünk, és kimondanunk: Istenem, én bízom benned. Engem küldj… Mert az Istennek mondott igenből mindig nagyszerű és szép munkák és életek sarjadnak, és Ő örökre összelegóz minket önmagával és egymással…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)