Kikapcsolódásként, nyárra… A Mózes botja című novelláskötetben jelent meg az a felnőtt mese ciklus, ami a Bukás utáni világ elbeszélése, a mondák nyelvén. Ennek első története az Amikor a totemek népet választottak maguknak című történet, amit itt most közre adunk, egy másikkal együtt, aminek a címe: Égi szikra. Tessék parancsolni:
Amikor az Égi Atya elzárta az egek egeit, az ég alatt összegyűltek az itt ragadt szellemek, hogy megtanácskozzák, mit tegyenek ezután. Kiabáltak, fenyegetőztek, az egek egeit akarták megostromolni, de közben tudták, hogy most kudarcot vallanának. Majd később! Addig is berendezkednek a földön és kialakítják azt a tökéletes életformát, aminek odafent is lennie kellene. Majd ők megmutatják! Fognak még őutánuk sóvárogni odafent! Erősek voltak és elszántak. Az egész földet uralmuk alá hajtják, ez nem kétséges. Így aztán elhatározták, hogy népet választanak maguknak az emberizingekből, akik felett uralkodhatnak, akiket vezethetnek, akik szolgálnak nekik és akikkel a többi szellemnek is megmutathatják, hogy ők a legjobbak. Így letteka bukottak az emberek szellemi vezetőivé, népek totemeivé és isteneivé.
A Farkas erős volt és bátor, rögtön lefoglalta magának a sztyeppe vad népét, amely nagy távolságokat tudott bejárni és vadul küzdött minden talpalatnyi helyért. Máig a Farkas népének nevezik magukat, ellenségeik pedig ezért csúfolják őket kutyafejűeknek. Időről időre előtörnek vackaikból, hogy a Farkas erejével meghódítsák a világot.
A Vidra inkább víz közelébe kívánkozott, így kiválasztotta magának az ugorokat és a folyóközökben élő vízi népeket. Megtanította őket csónakot faragni, halászni és százféle módon halból ételt készíteni, így táplálva és erősítve őket.
A Medve az erdők ura akart lenni, ezért a ruszokat gyűjtötte maga köré, azok pedig olyanok lettek, mint ő: magasak, erősek és szőrösek.
A Róka is a sztyeppei népeket akarta volna, de a Farkassal nem vetélkedhetett. Azonban ravasz volt, így hízelgéssel, csellel magához csalta a sztyeppe kapujába a Farkas népének egy törzsét, azt ígérve nekik, hogy így mindennek lefölözhetik a hasznát. Így lettek a Rókáé a besenyők.
A Turul későn ért az osztozkodásra, mert az Eget ostromolta, hátha valahogy áttörhet az egek egeihez. Végül szárnyaszegetten hullott vissza, s akkor szembesült vele, hogy a többi Totem már az összes népet lefoglalta. Mit tehetett, mit nem, körözni kezdett az emberek fölött, s vágyódó énekével hívogatni kezdte őket. Tetszett a népeknek a Turul dala, s akiknek volt bátorságuk, erejük, hogy kiszakadjanak törzsükből és totemükből, el is jöttek hozzá. Keletről vágtattak a farkas hun népének lovasai, északról hajón jöttek az ugorok, nyugatról pedig a rusz erdei emberek. Még délről is érkeztek hozzá a sas és a delfin népéből és mindenfelől, ahol csak hallották hívó szavát. Amikor aztán összegyűlt a nép, Turul fészket készített magának a nagy medencében, és oda vezette őket. Azóta is ott él a Turul népe. Erősek, mint a medve, harcosak, mint a farkas és úgy tudnak halászni, vadászni, mint a vidra.
A Sárkány nem választott magának népet, mert nem volt rá szüksége. Ő a leghatalmasabb totem, minden állat vezére. Őt mindenki féli, neki mindenki engedelmeskedik, hozzá képest mindenki csak por és hamu. A Sárkány ezt akarja. Ő ennek a világnak az ura.
Égi szikra
A Bukás előtt az égi szikra fényesen ragyogott az Égi Atya minden teremt-ményében. A Bukás után azonban, amikor az egek egei bezárultak, a bukottakban az égi szikra kialudt és elhalványult. Hiába uralták az eget és a földet, ami a legfontosabb volt, ami után a leginkább sóvárogtak, az nem volt többé a birtokukban.
Az emberek lelkében azonban a szikra továbbra is világított, kiben erősebben, kiben halványabban. Ezért a totemek egyik fő törekvése az volt, hogy minél több embert gyűjtsenek maguk köré, minél több égi szikrát birtokolhassanak rajtuk keresztül. Ezek fényében sütkéreztek, ezt szívták magukba, mint élősködő a gazdaállat vérét.
Az emberek vágyódtak az ég felé, lelki szikrájuk az Égi Atya után, de el nem érhették. Megoldás után kutattak, a totemek pedig azt ígérték, hogy segítenek nekik. „A tetejetlen világfa tetejére kell felmásznotok, fello-vagolnotok, felrepülnötök – mondták -, mi pedig, akik ott élünk, mutatjuk az utat nektek.”
Sámánok születtek akkor az emberek között. Sötétben születtek, tűzben nevelődtek, viharban aludtak, vízben edződtek, hogy az utat végigjárhassák. A totemek pedig sámán dobot, lélektáltos paripát készítettek nekik, hogy azzal lovagoljanak, repüljenek fel az égbe. Szarvas lekanyarította a hátáról a bőrét és odaajándékozta a dob bőrének. Farkas és Róka egy-egy csontját ajánlotta dobverőnek, Varjú pedig szárnyát és tollait, hogy legyen mivel a szikrát legyezni. Amikor aztán a sámán a tüzet megtáncolva elrévült, táltos paripáján feldobolt, fellovagolt, felrepült, felmászott és felrévült a tetejetlen világfára, ott totemével találkozott, és tőle tanítást, látomást, erőt és vezetést hozott az embereknek.
A totemek bent üldögéltek a tetejetlen világfán lévő kunyhóikban, pipára gyújtottak, sámánjaikat várták és közben féltékenyen lesték, vigyázták egymást. Miközben emberük fülébe suttogták üzeneteiket, megfürödtek fényében, kiszívták erejét, aközben figyelték, kap-e mástól valamit, hogy azt is elorozhassák.
A sztyeppe vad népe könnyen feljutott Farkasig, a ruszok Medvéig, az ugorok is a Vidráig és a besenyők a Rókáig, de onnan feljebb nehezen, mert tőlük tovább a totemjeik se tudták segíteni. Ha azonban erős volt a lélek az emberben, feljebb juthatott, túl a Turulon, túl minden totemen, egészen a Sárkányig, s vele együtt hallgatózhatott az egek egei felé. Bizony, olykor még az is megtörtént, hogy a sámán olyat is meghallott, megértett, amit a Sárkány se, mert az égi szikra a szikrát átvonzotta a tüzes határon is. Ilyenkor az Égi Atya bölcsessége átjárta a sámán lelkét. Hogy aztán meg tudta-e őrizni népének a titkot, vagy a Sárkány megrabolta tőle? Ki tudja azt megmondani?
Nagy küzdelem volt ez minden embernek, aki a táltos lovaglásra vállalkozott, s aminek a végén várta őt a Sárkány. Hanem ha az útnak a vége volt a Sárkány, akkor az eleje nem volt más, csakis a Hétszünyű Koponyányi Manyók, a Fenevad, amelyik a tetejetlen világfa gyökerei között lakozott. A Sárkány erejével, szakálla szőreivel behálózta a földet és az egész fát, s csak azt figyelte, kit kötözhet meg, kit rángathat magához. Ami pedig a Fenevadé lett, az a Sárkányé is lett, akinek erejét használta, s csak utánuk a másik totemé.
Haragudtak a kisemmizett Állatok, fenekedtek, hogy így megrabolják őket, de Sárkány csak nevetett rajtuk, amikor panaszra mentek hozzá. „Az a tiétek, amit meg tudtok tartani magatoknak”- mondta. – „Vagy talán sajnáljátok tőlem ezeket az emberizingeket?” – És olyan vészjóslóan nézett rájuk, hogy azok rémülten menekültek vissza vackukra.
Valamit mégis tenni kellett. Így aztán hol itt fenekedtek, hol ott gyűltek össze néhányan a totemek közül siránkozni, jajgatózni - a Fenevad ellen tenni azonban együtt sem mertek. Végül Turul, aki az eget és a földet is végigrepülte már, bosszúsan toppantott: „Látom már, hogy se Medve, se Farkas, se a legerősebbek, se a legravaszabbak meg nem mozdulnak a Manyók ellen. De ha senki se, én akkor is! Megoldom, meg én, hogy a Fenevad többé ne rabolhasson meg minket! De azt kikötöm, hogy ha ezt megteszem, ti mind tartoztok nekem, adósaim vagytok!”
Így beszélt Turul, és otthagyta őket, hogy merész tervét megvalósítsa a Fenevad ellen. Elrepült a nagy kerek puszta legsarkáig, ott átbucskázott a fején és gyönyörű fehér táltos kancává változott. Együtt lovagolt a széllel, együtt a legnagyobb ménesekkel, s közben azt nézte, azt kereste, ki a legvitézebb férfiú, akinek gyermekét felnevelhetné magának. A gyermeket, akit úgy hívnak majd: Fehérlófia, aki legyőzte Manyókot.
A Mózes botja című novellás kötetről bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12976-mozes-botja
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)
