A Szentírás azt mondja rólunk: „Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” (Ef 2, 10) Kicsit bővebben: Isten előre elgondolta az életünket és belehelyezett a természetünkbe és körülményeinkbe adottságokat és tehetségeket, kegyelmeket és lehetőségeket, hogy azokkal élve előre haladjunk mindenben. (Lásd bővebben a Belépés Isten valóságába – szabadulás, gyógyulás, megújulás című könyvet.) Még pontosabban: nem vagyunk a világba belevetett, ide-oda hányódó szalmaszál, hanem pontosan a maga helyére ültetett jó mag, és ahogyan a magban benne rejlik az egész növény, úgy van elrejtve a mi életünkben, körülményeinkben kiteljesedésünk Istenben.
Akkor hogyan van mégis, hogy ilyen hányódó életet élünk?
Azt hiszem, hogy – a világ hiábavalóságán és a gonosz lélek romboló tevékenységén túl – mindez annak is köszönhető, hogy sem önmagunkat nem ismerjük kellően (tehetségek és képességek), sem Isten akaratát nem ismerjük fel (lehetőségek és kegyelmek), így elpazaroljuk mindazt a jót, amit Ő adna nekünk. Néhány példa ezek illusztrálására:
Az autóink története Isten gondviselő szeretetének, kegyelmének és az emberi nagylelkűségnek szép példái életünkben (bár ennek kifejtésére most nincs mód). Amikor a második autónk (egy akkor hatéves Toyota) jött, az elsőt (egy öreg Seat-ot), amit mi is ajándékba kaptunk, szerettük volna tovább ajándékozni. A kocsi motorikusan jó állapotban volt, - bár a karosszériával voltak gondok -, egész addig mi is rendszeresen használtuk, hosszú utakra is. Nem messze lakott tőlünk egy család, szintén három gyerekkel, az apuka buszsofőr, a fiú autószerelő, épp házasság előtt. Gondoltuk, jobb helyre nem is adhatnánk az autót, ők értenek is hozzá, nászajándéknak is megfelel, stb. Nagyobbat nem is tévedhetünk volna! Pedig nagyon örültek az ajándéknak – aztán az autó mégis ott rohadt szét a házuk előtt, végül a rendszámot is le kellett vetetni róla… Miért történt ez így? Nem tudom. Valami, ami nagyon jó, segítő és hasznos lehetett volna, semmivé vált. Vajon hányszor történik meg az életünkben, hogy Isten felkínál egy lehetőséget, és félelemből, lustaságból vagy egyéb okok miatt nem élünk vele? Attól tartok, teli a „kertünk” roncsokkal…
2. Félbemaradó munkák
Amikor véget ért a tízéves intézményvezetői létem és túlélési vállalkozóvá lettem, bizalommal tekintettem a jövőbe, tele voltam tervekkel és neki is fogtam, egyszerre többnek is. Aztán telt-múlt az idő és az éretlenség, kapkodás, belső csüggedés és egyéb okok miatt volt amit félig készen engedtem ki a kezemből, volt amit félbehagytam és nem vittem tovább. Többek között már a művelődési házban is szerveztünk családi napokat, több kis mese-színdarabot is írtam és eljövetelem után erős vágyam volt egy meséskönyv-sorozat megírása, hozzá társasjáték készítése – szóval egy egész kis „Szeretet földje”-világ felépítése gyerekeknek. Az első meséskönyv (Gyíkvár) el is készült és a társasjáték is – és jöttek a problémák. A játék végleges kifejlesztéséhez és gyártásához nem sikerült pénzt szerezni, a könyv nem úgy fogyott, ahogy kellett volna (az én hibámból), szóval gyűltek a gondok és én végül leálltam. Aztán jött Harry Potter és vele a „mágikus mesék” dömpingje – milyen jó lett volna, ha akkor ott van a könyvesboltok pultjain egy olyan sorozat, ami „varázslatos”, de nem „mágikus”!
„A hajó elszállt” – mondhatjuk. A tervek még itt vannak, talán érdemes is lenne megcsinálni, de azt a kegyelmi hatást, amit akkor elérhettünk volna, már nem lehet pótolni.
Azt tapasztalom, hogy ha valahol fellobban Isten kegyelmének valami kis lángja, rögtön megjelennek a tűzoltók, hogy ha lehetséges, még a legelején elfojtsák a tüzet. Ezek részben nagylelkű és jóakaratú emberek, akik óvatosságból, kényelemszeretetből vagy épp tévesen értelmezett egyházhűségtől indíttatva gyanakodva szemlélnek minden kezdeményezést, ami nem illik bele a világképükbe. Másik részben viszont mi magunk vagyunk azok, akik másokat ugyanígy megakadályozunk valami jó véghezvitelében, hasonló okokból!
Emlékszem, hogy amikor először felmerült ima közben, hogy a Szeretetláng Lelkinapló leírója, Kindelmann Erzsébet asszony halála helyén egy Szeretetláng-szobrot kellene állítani, milyen fanyalgás fogadta még a buzgó szeretetlángos testvérek egy részéről is. Hát még amikor kiderült, hogy kápolnát szeretnénk építeni! Volt aki egyenesen azt mondta szegény Angyi néninek – az egész mű fő szervezőjének -, hogy a kápolna nem fog felépülni mert addig úgyis összeomlik a világ, ő pedig el fog kárhozni e miatt az ügy miatt! Nos, a kápolna tizenöt éve áll, a Szeretetláng Lelki Mozgalom hazai történetében nagyon fontos szerepet töltött be (a kiengesztelődés és megújulás e nélkül nem vagy csak sokkal nehezebben történt volna meg). Vajon hány mű nem jön létre vagy marad félbe egyébként jó szándékú emberek tűzoltó munkája miatt?
A Szentírásban számos példát olvashatunk az elpazarolt kegyelmekre. Történelmi léptékben nézve el kell ismernünk, hogy ritkábban tudtunk élni az Isten által kínált kegyelmekkel, mint eddig sejtettük. Az első emberpár elbukott, Izrael elbukott, de minden nép történelme ilyen bukások sorozata, amelyekből Isten kegyelme újra és újra kiemel minket. De elbukott sokszor az Egyház is – Isten kegyelmeinek választott edénye! -, elbuktak a szerzetesrendek, akik nem tudták követni alapító atyáik és anyáik útmutatásait, elbuktak a családok és elbuktunk mi is. Ez lenne a végszó?
Semmiképpen! „Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18, 11)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
