Ha a cigány közösségi ház megépülésének támogatására sikerülne megjelentetni a Cigányélet című kis könyvet, annak előszava nagyjából így festene:
„Megboldogult ifjúkoromban, a ’80-as évek közepén Zsámbékon tanultam a főiskolán és egy ideig egy cigány családnál laktam albérletben. (Igazából két öreg néni volt, akik magukhoz vettek és neveltek több kisgyereket.) Ők aztán beajánlottak más cigány családokhoz is, a gyerekeiket korrepetálni. Ezekben a családokban a felnőttek mind dolgoztak valamelyik üzemben, a házaikat maguk építették, gyerekeiket iskolába járatták és igyekeztek beilleszkedni a társadalomba.
Aztán jött a „szocialista nagyipar” összeomlása, kiárusítása, bezárása - és ezek az emberek az elsők között találták magukat a kapukon kívül, minden értelemben.
- Mi lett volna, ha még tíz évig kitart a Kádár-kori „teljes foglalkoztatás” utópiája, vagy legalább a bedarálás helyett megpróbálják megmenteni ezeket a gyárakat? Ha a második, harmadik cigány-nemzedék is konszolidált körülmények között nőhet fel, járhat iskolába, szüleit látja minden nap munkába menni?
- Vagy menjünk kicsit vissza az időben: mi lett volna, ha a II. Világháború után a faluvégi cselédszállásokon, putrikban nyomorgó, idénymunkásnak használt, megtűrt cigány családok is kapnak földet, megélhetési lehetőséget? (Tudjuk, hogy nem így történt, őket ebből is kihagyták.) Ha akkor és ott kialakul egy megélt sorsközösség a paraszti, földmunkás világgal?
- Mi lett volna, ha az ügyes kezű cigány mesterembereket – hiszen tradicionális kézműves szakmáik voltak -, tudatosan meghívják és megpróbálják beintegrálni a felfutó ipari szakmákba? Ha a kereskedő cigány családok lehetőséget kapnak a többségi társadalomban megszokott kereskedelmi formák művelésére? Vajon be tudták volna futni ugyanazt a pályát, mint a roma zenészek? (És miért is ne? Hiszen most is kereskednek – lóval, autóval – csak épp sokszor a szürke zónában, vagy épp a bűn világában találva meg a kifutási lehetőséget…)
- Mi lett volna, ha a táncház-mozgalomban a magyar és délszláv zenei kincs tanulása, táncolása mellett helyet kapott volna a cigány zenei kincs elsajátítása, táncolása is? Ha a táncházakban magyarok és romák együtt élhették volna át a tánc, az összetartozás örömét?
- Mi lett volna, ha a Kádár-kori kötelező iskoláztatás – ami nagyon helyes és jó – nem engedte volna meg az iskoláknak a „felzárkóztató” és „kisegítő” osztályok kiskapuit, hogy a tanítók oda száműzzék a számukra zavaró módon viselkedő cigány gyerekeket, így újra termelve a szegregált (cigány-osztályokban elkülönülő) életmodellt?
Lehetne még folytatni a sort - mi lett volna, ha? – de tudjuk, a történelem nem ismeri el ezt a múltra irányuló feltételes módot. Úgy azonban feltehetjük a kérdést: mi lenne, ha?
Egy történelmi pillanat, egy történelmi esély már elment mellettünk. Most rosszabb a cigányság helyzete, mint két nemzedékkel ezelőtt. Nagyobbak a feszültségek és súlyosabbak a problémák. Nekünk azonban – mindannyiunk érdekében – újra és újra fel kell vetnünk: mi lenne, ha?!
Ha mégis elindulnánk a kiengesztelődés és megbékélés, a másik kölcsönös megismerése és megértése, a segítés és integráció útján?
Arra könnyű válaszolni, hogy mi lesz, ha ezt nem tesszük meg. Olyan mély szakadék keletkezik közöttünk, mit félő, hogy robbanáshoz vezet. Ezért legelőször is ki kell mondanunk: ők is mi vagyunk éppúgy, ahogy a német, szlovák, román, szerb nemzetiségű magyar polgár is mi vagyunk. Mind a mi nyelvünkön (is) beszélnek, a mi kultúránkat (is) tanulják az iskolában, egy országban, egy sorsközösségben élünk! Egy elöregedő országban, ahol nem születnek meg a gyermekek - és ha mégis, épp a legtalpraesettebbek, az okosabbak, tanultabbak felnőve elhagyják az országot, mert máshol jobb életlehetőséget látnak maguk előtt. Ilyen helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egy gyerek, egy felnőtt is elkallódjon! Ma hazánkban a cigány és a keresztény – valamint a kettő közös halmaza – családokban vállalnak több gyereket, nehézségek árán is, a szülők. Elemi érdekünk, hogy ezek a gyerekek integrálódjanak, megtalálják életlehetőségeiket, megszeressék hazájukat, ezért minden segítséget meg kell adnunk nekik (értelmesen, követhető és szabályozható módon) az emberhez méltó élethez. Ha nem akarjuk, hogy tovább romoljon hazánk állapota - mert a romákéval együtt a mi helyzetünk is romlik – akkor józanul szembe kell néznünk a közös jelenünkkel.
Ez a kis kötet ezt a célt szeretné szolgálni a benne megjelenő írásokon túl azzal is, hogy az eladásból befolyó bevételt az érdi cigány közösségi ház építésére fordítjuk.”
(A házzal kapcsolatban lásd még: Csendes örömök )
Sípos (S) Gyula, (www.szeretetfoldje.hu)
