Szavakkal ölni is lehet – ez olyan közhely, ami sajnos nincs piros betűkkel a szívünkbe írva. Pedig tudjuk, hogy a gúnyos megjegyzések összetörhetik önbecsülésünket, a vádaskodás, gyűlölet szavai depresszióssá tehetnek és valóban, az internetes közösségi oldalakon keresztüli zaklatással, szavakkal több érzékeny embert is öngyilkosságba kergettek már. A magyar kultúra pedig döntően szó- (és írott) kultúra. (Nálunk egy festő presztízse nyomába se érhet egy francia, angol vagy olasz otthoni rangjának.) Vajon beszédmódunk miatt is van, hogy hazánk évtizedek óta elöl szerepel minden rosszkedv- és depresszió-skálán? - pedig a szavakkal gyógyítani, építeni is lehetne...
A szocializmus ideje alatt – de talán az előtte való századokban is -, arra szocializálódtunk, hogy a bátorság, az igazság keresése, a tehetség összetartozik az erős kritikai érzékkel. Ezért aztán egy „értelmiségi”, egy „megmondóember” sohase elégedett, mindig kell valami hiba, valami kritizálás, amitől igazzá válik a mondókája. Ha valaki valamit dicsér, akkor „biztos lefeküdt nekik”, vagy „megfizették érte”. Ennek eredményeként a mai internetes világban elvadultan burjánzik a megítélés, kritizálás, vádolás, gúnyolódás.
Emlékszünk még, hogy a rendszerváltás idején azzal tudott nyerni egy párt, hogy ő a „nyugodt erő”? Nem sok idő telt el és a kampánystratégák – akik pontosan tudják, hogy szavaink képesek felülírni a valóság legalapvetőbb tényeit is -, azzal akarták megalapozni egy párt győzelmét (a gazdasági fellendülés kellős közepén), hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”.
Ma pedig azt látjuk, hogy a tévé, rádió, internet által közvetített virtuális valóság valódibb az emberek szemében, mint amit megélnek. Ha valaki valamit el akar érni, el akar juttatni az emberek füléhez és szívéhez, akkor már nem érvelnie kell, nem feltárni a dolgok ok-okozati összefüggéseit, hanem olyan hívószavakat kell találnia, amelyek ezen a média-valóságon átjutnak és megragadják az embereket. „Rezsicsökkentés” – ez egy jó hívószó. „Trafikmutyi” – ez is. Intenzív érzelmet kelt, azonosulásra hív, stb.
Bármilyen furcsának tűnik is, az első keresztény nemzedékeknek is voltak ilyen erős „hívószavaik”. Az agyondolgoztatott, jog nélküli, megalázott embereknek azt mondták, hogy van egy „Örömhírük” (evangelion) a számukra. Isten fia „kiváltotta” őket evilág gonoszságának hatalma alól, „Megváltójuk” „örök életet” ad nekik, méghozzá „ingyen”! Olyan kulcsfogalmak voltak ezek, amelyek behatoltak az elfásult, reménytelen emberek szívébe. De nem csak beszéltek! Olyan életmódot mutattak fel, amely tiszta, szeretetteli és testvéries volt, igazolta és súlyt adott szavaiknak. Nem csoda, hogy tömegesen tértek meg az emberek! Jézus Krisztus követői – szemben a mai szájhősökkel – be is tartották ígéreteiket, Isten pedig jelekkel és csodákkal igazolta őket.
De mik a mi hívószavaink? Át tudjuk-e törni a mai világ sekélyességének, bűnnel terheltségének falait az „Örömhírrel”? Van-e üzenetünk, ami képes kiemelni a lesújtottságba, depresszióba, viszályba gyötört népet a béke, a kiengesztelődés, a szeretet országába?
Én hiszem, hogy Isten azt szeretné, hogy hazánk (és a Kárpát-medence) a „Szeretet földje” legyen. „Menedék” a megpróbáltatások idején és kegyelmi kehely, ahol Isten ajándékai, kegyelmei megmutatkoznak, és gyermekei révén újjáépül „Szent István országa”. (Lásd erről bővebben: http://szeretetfoldje.hu/index.php/evangelizacios-levelek/3154-evangelizacios-levelek-szeretet-foeldje)
Számomra ezek hívószavak – de hogy sokak számára azzá legyenek, ahhoz valószínűleg még sokat kell dolgozni.
Ahogy a Szentírásban olvassuk: aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű lesz. Isten ingyen adja a kegyelmet, Ő ma is szeret minket – a többi rajtunk áll.
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
