Megboldogult kamasz korunkban legfeljebb a nők életében jelentkező klimaxról lehetett hallani, bár hogy mit jelent pontosan a szó, azt csak a folyosói pletykákból szedegethettük össze. Mégis mindent tudóan néztünk egy-egy tanárnőnk után, amikor különösen kemény órát tartott: „biztosan klimaxol…” Az elmúlt években a szolgálatunk során viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy létezik férfi-klimax – szebben mondva a férfi életközepi válsága – is.
Jön a szegény asszony és elmeséli, hogy férje – általában a negyvenes évei végén, ötvenes éveiben, de ez kitolódhat – hirtelen megbolondult, összeszedett valami fiatal lányt, nem jár haza, válni akar vagy talán már el is vált. Édesanya, aki 4-5 gyerekét otthon nevelte, eddig azt mondta neki a férje, hogy csak maradjon otthon velük, ő majd gondoskodik róluk – és most hirtelen bejelenti, hogy 18 éves barátnője van és összeköltöznek. Szerelmi történetek, nyilvánvaló őrültségek sorban, egymás után: itt is egy barátnő, ott is egy új kapcsolat. Jönnek a gátlástalannál gátlástalanabb indokok és hazugságok, amiből csak annyi derül ki, hogy a férfi nem hibás semmiben, a nő rontotta el a házasságot, új életre van szüksége, és egyébként is… (Nem mintha a nők nem akarnának válni, de ők inkább ezzel ütik szíven férjüket: soha nem szerettelek – ami persze húsz év együttlét és több gyerek után mégis csak kissé érthetetlen…)
Mi történik ilyenkor? Okos emberek szerint ebben az életkorban a férfi élete is válságba, „életközepi válságba” kerül. Ifjúkori nagy céljait vagy elérte, vagy nem, de annak lelkesedése, lendülete már mindenképp kifutott belőle. Már nem fiatal, de még nem is idős. A napok monotonitása – amit az asszony nyugalomnak, biztonságnak értékel – őt inkább fárasztja. Felesége sem az a csinos lány már, akit elvett, az évtizedek óta ismert test már nem hozza lázba. Megtelik bizonytalansággal, szorongással, menekülne is, maradna is, keresi önmagát: eddig mit értem el, hová jutottam… Lehet, hogy mindez így meg sem fogalmazódik benne, de ebben gyötrődik, ebben bizonytalankodik.
Ebből a belső válságból kétféle kivezető út kínálkozik.
Az egyik visszafelé vezet, az elveszett ifjúság felé. Ilyenkor a férfi újra „bandázni kezd”, kalandot keres, új kihívást, férfi akar lenni, újra meg akarja élni mindazt, ami elveszni látszik életében. Képzeljük magunk elé ezt az embert és aztán képzeljük el, hogy belép az életébe egy fiatalabb nő, lány, aki felnéz rá, aki újra a Férfit látja benne (és nem az elromlott villanykapcsoló megszerelőjét), aki kívánatos és ő is kívánja… Nem csoda, ha kliensünk kivirul, azt érzi, hogy újra pezseg az élet, hogy végre értékelik, ezért váltania kell.
Az okos emberek szerint (és egyetértek velük) ez mégis tévút. Az elmúlt fiatalságot nem lehet visszaszerezni. Ez az infantilizálódás megbontja a családi közösséget, rosszabb esetben teljesen szétveri azt, kárára minden szereplőnek. Aztán az ötvenes, hatvanas férfiból újra apa lesz, pedig már a nagyapaság felé kellene haladnia. Szép élmény apának lenni, a kisgyerek önzetlen szereteténél alig találni szebbet (ha ez egyáltalán motiválja a férfit) de mégis csak romokon építkeznek, összetört életek romjain.
A másik út előre vezet, az emberi, férfiúi érettség felé. Ilyenkor a férfi képes feldolgozni az ifjúkor elmúltát. Megérti, hogy a „visszafiatalodás” vágya kísértés, ami tönkreteheti őt is, családját is. Az életközepi válság az ilyen embert befelé vezeti, az önvizsgálat felé. Nem a „másik” lesz a hibás (aki meghízott, aki nem ért meg engem, akit már nem kívánok, aki veszekszik – és hosszan tudnánk még sorolni a jogos-jogtalan, negatív önfelmentő jelzőket), hanem „én”. Nekem kell mélyebben megértenem önmagam, nekem kell jobban szeretni, megértőbbnek lenni – és főleg, nekem kell újra felismernem, rátalálnom életemben azokra a feladatokra, amikhez pont a már tapasztalatokkal rendelkező, de a családi élet első évtizedeinek nehézségein már túl lévő emberekre van szükség. Aki ezen az úton indul el, abból válik érett férfiú, aki növekszik a bölcsességben, megértésben, alázatban, szeretetben és belső erőben.
Nem könnyű ez, egy okos és értő szívű feleség ilyenkor tapintatos jelenlétével sokat tud segíteni. (Ahogy ellenkező esetben a férfinak is értenie kell felesége hő- és érzelem-hullámait és segítenie, hogy túl legyen a női válságán.)
Utószó: Amit eddig írtam, magamnak is írtam. Negyvennyolc múltam három egyetemista gyerekkel és már most unokákról ábrándozom. Igaz, feleségem csinos és jó házasságban élünk – de az ördög szeme karikás! (Mint tudjuk az ördög soha nem alszik.) Nem árt figyelmeztetni magunkat: előre, mindig csak előre, az emberi érettség felé!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
