Az egyik legnagyobb csapás, ami hazánkat sújtja, mindenképpen a pesszimizmus. Mintha mindig a rosszabbra számítanánk, nem mernénk reménykedni és álmodozókként bélyegeznénk meg a bizakodókat. Évszázados gyakorlatunk van ebben – mondhatnánk, ilyen történelem mellett ez nem csoda, csak épp vannak itt a környékünkön népek (például a lengyelek, akik országát három részre osztották és lenyelték, még saját államiságuktól is megfosztották többször is), akiket ugyanígy, vagy még jobban megrágott a történelem, mégis optimistábbak.
Nem óhajtanék álmodozókat „nevelni”, és a valóságtól elrugaszkodott hurrá-optimizmus sem kenyerem. De azért nem bánnám, ha nem állandóan arról beszélnénk, hogy minden egyre rosszabb és egyébként is mindjárt összeomlik minden. Azt hiszem, a lelki beállítódásunkkal van valami baj. Mi a pesszimizmust józanságnak látjuk, így aztán már a józan megfontolás is megengedhetetlen könnyelműségnek, lazaságnak tűnik előttünk, aki pedig reménykedni mer, az javíthatatlan, életidegen szédelgő a szemünkben. Kicsit kifigurázva: „Ha látnád, hogy milyen rossz a helyzet, akkor tudnád, hogy mélyen optimista vagyok, amikor nem várok semmi jót.” Humornak jó (már amennyire), de életvezetésnek?
Magamról tudom, hogy én se vagyok alapból optimista ember. Magamat is figyelmeztetnem kell, hogy ne károgjak, ne csak a rosszat lássam, hanem tudjak örülni a jónak és ezekben is felismerni az idők jeleit.
Én a XX. század egyik legnagyobb alakjának tartom II. János Pál pápát, ő pedig a remény embere volt. Minden reménytelenség ellenére is merte hinni, remélni, hogy a diktatúrák összeomolhatnak, az Egyház megújul, az emberek szabaddá válnak – vajon napjaink eseményeit tudjuk-e az ő szemével látni?
A Kisvárosi történetek című könyvemben írtam egy „mélyen szimbolikus”, reményeim szerint optimista és vidám történetet, ami ezt a bizakodó lelkületet fejezné ki. Befejezésül és biztatásul másolom ide:
Változatos időjárás
Ki tudja miért, kisvárosunkban akkor is változatos az időjárás, amikor más helyeken az egyhangúságtól kinő a meteorológusok szakálla. Egyik évben például olyan szárazság volt, hogy a halak beköltöztek a vízvezeték-rendszerünkbe, hogy egy kis nedvesség érje őket. (Néhányan máig is ott maradtak, a gyerekek etetik őket a lefolyóba dobált kenyérdarabkákkal.) Máskor meg olyan árvíz volt, hogy még a gólyák hasa is beleért a vízbe, pedig a mi gólyáinknak igazán hosszú lábuk van! Szegények úgy megfáztak, hogy a háztulajdonosok, akik eddig büszkék voltak a kéményükön fészkelőkre, most panaszkodni kezdtek, hogy nem tudnak aludni azok állandó tüsszögésétől!
Amikor meg erős szél van, a gyerekek azzal ijesztgetik az öregeket, hogy vigyázzanak a fejükkel, mert már közeledik Dorothy háza Totó kutyával – és az mindig a boszorkányokra esik! (Csak Holló Rebi nénivel nem mernek viccelődni, de ez érthető is. Vele még Igazságos Mátyás király is tisztelettel beszél, ha találkoznak!)
Nem mintha nagy baj lenne ez a változékonyság. Az utolsó nagy szárazság idején Sivatagi show-t rendeztünk, országos attrakció lett belőle. A nagy árvízkor meg ide költözött a Delfinárium, az is szépen hozott a konyhára. Ha jön a szél, felszállnak a sárkányok – már amelyik tud még repülni -, viszik a szélkerekeket és egy hét alatt félévnyi áramot töltenek az akkumulátorokba.
Szóval iparkodunk, ügyeskedünk, igyekszünk mindenben megtalálni a jót, a hasznosat. Nem mondom, a sarkvidéki hideget még nem próbáltuk – pedig mi pénzt keresnénk akkor a jégkockákkal!
Sípos (S) Gyula www.szeretetfoldje.hu)
