A közepén. De hogy tudunk ott megmaradni? Mert ha nem tudunk, akkor úgy járunk mint Dorothy és Totó kutya, akiket házastul felkapott és elrepített a hurrikán Óz birodalmába, ahol ugyan sok csodálatos dolog volt, de mind hamis. Vagy úgy járunk, mint Illés, akinek azt mondta az Úr a szárazság harmadik esztendejében: „Menj, s jelenj meg Acháb színe előtt, mert esőt hullatok a földre.” Illés ezt jó alkalomnak látta arra, hogy tömeggyilkossá váljon, majd elmeneküljön a pusztába…
Igaz, legalább ott megtért, amikor kimondta: „Én sem vagyok különb atyáimnál.” Isten akkor felvezette a hegyre, hogy megértesse vele, Ő nem a villámlásban, nem a mennydörgésben és viharban, hanem a csendes szellőben, a békében lakozik…
Tanulságos a történet, érdemes bővebben idézni (és látni azt is, hogy Illés megtérése és alázata mellett is igazolni akarta tetteit): Illés „bement egy barlangba és ott töltötte az éjszakát. S lám, az Úr hallatta szavát. Így szólt hozzá: „Mit csinálsz itt, Illés?” Azt válaszolta: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért! Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták. Csak én maradtam élve, de most nekem is az életemre törnek.” (Mondja ezt azután, hogy épp megölt 450 embert.)
„Az Úr erre azt mondta: „Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!” S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt. Egy hang megszólította, ezekkel a szavakkal: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19, 9-13)
Nem kétséges, hogy ha dolgozunk – még ha mindent hibátlanul végzünk is, ami nemigen szokott előfordulni -, és főleg, ha Isten szőlőjében akarunk munkálkodni, előbb-utóbb viharba kerülünk. Viharba, ami el akar ragadni, meg akar félemlíteni, indulatba akar hozni, hogy így viszályt keltsen vagy egyéb más módon akadályozza Isten terveinek megvalósulását. Mit lehet ilyenkor tenni?
A gyors válasz az, hogy megmaradni Isten akaratában. Csakhogy – képszerűen megfogalmazva -, nem olyan egyszerű a forgószél közepében, az egyetlen békés helyen megmaradni. Bírjuk ezt erővel? Lélekkel?
Csak akkor, ha megtanulunk az Úrral együtt mozdulni, csendben lenni vagy épp beszélni, feladni valamit vagy épp kitartani az Istentől jövő elhatározás mellett minden támadás ellenére. Az egyik Pio atyáról szóló filmben van egy rész, amikor épp egy újabb üldözési hullám indul ellene, vizsgálják jobbról-balról, képtelen dolgokkal vádolják… és akkor egyszer csak megjelenik három rendi elöljáró és hívatják őt. Pio atya azt gondolja, megint egy újabb kikérdezés, vádolás, de most nem erről van szó. Kiderül, hogy az elöljárók banki üzletekbe kezdtek a rend pénzével és az a bankkal együtt elúszott. Ezért most arra kérik Pio atyát, hogy mentse meg őket, adja oda nekik a kórházra adományokból összegyűjtött pénzt, és akkor minden rendben lesz. Itt a nagy lehetőség – és nincs több gyanúsítgatás, vizsgálat… csakhogy Pio atya azt válaszolja, hogy ami neki van pénze, azt szívesen odaadja (néhány peták), de a kórházra adott pénzeket nem adhatja oda, mert az nem az övé. Természetesen jön a szokásos vád az engedelmesség megtagadásáról, az önteltségről, és a többi, satöbbi, Pio atya kénytelen ezt is „zsebre tenni” a többi mellé. Egy újabb vihar, egy újabb pofon - de az élet megy tovább, Isten megy tovább, a kórház pedig felépül…
Micsoda viharokat szül az irigység, a féltékenység, a pénz szeretete!? És milyen nehéz ettől megszabadulni, hiszen mibennünk is bennünk van! Pedig hát mi közöm nekem a mások sikeréhez, tehetségéhez, pénzéhez? Azon kívül, hogy hálát kellene adnom értük Istennek, semmi. De amikor még a saját hírnevemtől, pénzemtől se vagyok szabad, akkor bizony nagyon nehéz dolog ez.
Mi a pénz? Valami, amit értékesnek tartunk, valami, amit becserélhetünk más javakra, és mégis semmi. Megértem azokat a rendalapítókat, akik kikötötték, hogy adományokat el lehet fogadni, de pénzt nem – a kenyeret nem lehet páncélszekrénybe zárni (lehet, de nem érdemes). Szóval megértem ezeket a szabályokat, de követni nem tudom, olyan mélyen beleivódott az életünkbe a pénz. Kenyérrel fizessem a villanyszámlát? Vatikáni valutával a gázt? Krumplival az iskoláztatási költségeket? (Éppenséggel a régi népiskoláknál… de hagyjuk ezt.)
Egyetlen megoldás van, ami nem nyom bele a pénz, a féltékenység, az irigység csapdájába, az engedetlenség/engedelmesség, az önfeladás/kitartás őrlőkövei közé, ez pedig a belső szabadság. Szabadság önmagamtól, szabadság az emberektől, szabadság Istenre. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” – van még hová előre menni!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
