Egyszerre kínos és nevetni való, amikor a telefonban valaki, aki nem ismer, Gyula atyának szólít. Ilyenkor felvilágosítom, hogy csak annyiban vagyok „atya”, hogy van három (most egyetemista) gyermekem…
Az is visszatérő kérés amikor valakinek megadom az internetes levélcímemet, hogy neki ne az info@szeretetfoldje.hu –t adjam, hanem azt, amit nem olvas más – ilyenkor elmondom, hogy ezt csak én látom, az „iroda” a házunkban egy kis szoba – benne a számítógéppel amit csak én használok -, itt írok, rajzolok, agyagozom, időnként itt is imádkozunk. (A kis videókon látszik a szoba, a webkamera a monitor tetején van.) Itt én vagyok a főnök és a beosztott irodista egyaránt… A szoba mellett van egy ablaktalan kis lyuk, az a könyvraktárunk. Amikor az ingyenes újságokat postázni kell (5-600 levél), akkor a gyerekeimet kérem meg, hogy segítsenek – lám, máris családi vállalkozás vagyunk! J
Szóval, hogyan is dolgozunk? Állandó hiánygazdálkodásban – mondhatjuk, hogy teret adunk Isten kreativitásának! Így aztán újra és újra megtapasztaljuk gondviselő szeretetét. Mert hiány az mindig van: munkatársakban, szolgáló testvérekben, a terveink megvalósításához szükséges anyagi és lelki eszközökben – aztán valahogy mégis csak elzakatolunk.
A cigány misszió vezetője Tarnóczi Marika, papíron nyugdíjas, amúgy nagycsaládi házvezetőnő, önkéntes beteglátogató – és nálunk szervező, imaszolgálatos, buzdító, felsorolni is hosszú, mi mindennel gyűjt mennyei kincseket (mert földit nemigen kap érte). Időnként segít Balog Elemér (cigány zenész, író és előadó) és Érden Boross Zoltán atya, aki helyet ad a templomában és cigány misét mutat be minden hónapban.
Vannak aztán a közösségeinkben – illetve máshová tartozó, de velünk is kapcsolatban lévő - testvérek, akik eljönnek velünk misszióba és segítenek a közbenjáró imaszolgálatban, kiállítás rendezésben (stb.), amennyit csak tudnak. De ők se tudják feláldozni minden hétvégéjüket, érthető módon…
Így aztán megyünk a misszióba akivel tudunk és ahová lehet. A gyógyító összejöveteleken, előadásokon (stb.) a részvétel ingyenes, azt kérjük, hogy a benzin költséget állják a helyi szervezők, és reménykedünk, hogy lesz még adomány a dobozban, vesznek a könyveinkből… Valahogy úgy van ez, hogy kiadunk könyveket, hogy az segítse a missziót, és közben missziót szervezünk, hogy eladhassuk könyveinket (+ néhány könyvesboltban) – és sokszor ez sem elég a lyukak betömködésére. Van némi pénz az alapítványunkban (ha kapunk oda támogatást) amit szintén erősen költünk. Bizony rászorulunk jó testvérek nagylelkű segítségére! És a verkli megy tovább. Nálunk nincs semmilyen kötelező befizetés, nem kell tizedet sem fizetni – én nagyon ódzkodom attól, ami egy kicsit is nyomásgyakorlásnak tűnhetne – de azért nagyon hálásak vagyunk minden támogatásért!
Általában ott tudunk missziós összejövetelt tartani, ahol egy helyi ember segít ezt megszervezni. Mert hiába a levél a plébániáknak, iskoláknak, ha nincs aki ajánljon minket, csak elfeledett és előbb-utóbb szemétkosárba kerülő papír lesz belőle. Meg aztán gyanakvóak is a vezetők, félnek attól, hogy valami szektás dologba keverednek, pedig mi sem áll távolabb tőlünk! Tehát kell valaki, aki segít – de ki? Ismételten előforduló eset, hogy felhívnak, menjünk el hozzájuk, tartsunk mondjuk gyógyító összejövetelt a templomukban. Semmi akadálya – felelem -, csak a plébánost kell megkérdezni, hogy engedi-e. És ekkor jön a kibúvás: Jaj, hát a plébánost nem lehet, őt nem érdekli, ő elzárkózik, ő semmi ilyet… Próbálom győzködni, csak kérdezze meg! Hiszen ha meg se kérdezi, honnan tudhatnánk, mi lesz a válasz? De nem és nem, nem tudom rávenni, hogy megkérdezze, jobban fél az elutasítás lehetőségétől, mint amennyire reménykedik a pozitív válaszban, amennyire vágyik a misszióra – így aztán ez az alkalom sohasem jön létre. (De írhattam volna lelki napot, zenés műsort, kiállítást…) Ebből is látható, hogy a legnagyobb szükségünk bátor emberekre, Isten országáért tenni akaró emberekre van, akik hajlandóak hitben előre megtenni egy lépést…
Reggelente én is – a mise, a házi teendők és az ima után –, mint rendes „irodista” elkezdem a munkát. Új híreket keresek a honlapunkra, hogy minden nap legyen valami friss. Aztán írok, telefonálok és reménykedem. Délben ebéd (azokkal akik itthon vannak), aztán „szigorú csendes pihenő!” egy kis imával, olvasgatással, majd kezdődik a délutáni program. Vissza az „irodába”, válaszolni a közben megérkezett levelekre, postázni, aztán közösségi összejövetel, szentségimádás, előadás valahol (ha van), készülés a hétvégi missziós alkalomra… (És ha valaki imát kér - délelőtt vagy délután -, és eljön ide, akkor személyes imaszolgálat.) Mi marad estére? (Éjszakára – mikor hogy érünk haza.) Egy kis olvasás, beszélgetés, és ha van erőm, akkor még itt, a kis szobában (iroda!), valami alkotó munka – bár ahogy öregszem, egyre vonzóbb megoldás az ágyikó (már az imára is)… Így van ez!
A végére egy kis reklám: ha bárki úgy érzi, hogy szeretne bármilyen módon bekapcsolódni a munkánkba, írjon, telefonáljon bátran, biztos vagyok benne, hogy találunk helyet a számára!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
