A háborúk nem akkor kezdődnek, amikor kirobbannak. Nem is a fegyverkezéssel. A háborúk a meg nem értéssel, a gyűlölet felszításával, a kirekesztéssel és uszítással kezdődnek. Amikor a Szűzanya 1981-ben megjelent Medugorjéban (Bosznia-Hercegovina) és Kibehóban (Ruanda) és hívta az embereket, hogy teremtsenek békét a szívükben, családjukban, mert ha nem… vajon hányan hittek neki? Aztán eltelt tíz év és jött a rettenetes délszláv háború és a még annál is brutálisabb hutu-tutszi mészárlás…
Talán egy éve beszélgettem egy lánnyal, akinek édesapja jordániai keresztény férfi, édesanyja magyar nő. Éveket élt kint, majd hazajöttek, most itt dolgozik, de időről időre visszamegy Jordániába is. Megkérdeztem, mi a véleménye az izraeli-palesztin konfliktusról (közös határ, stb.) Rövid válasza, szépítve, ez volt: minden zsidónak el kell tűnnie onnan. Erre a keresztény lányra nem hatott semmilyen érv, nem érdekelték se a számok (több millió emberről van szó), se a gyerekek, se a nemzedékek óta ott élő családok, a szívében nem volt hely a legkisebb megértésnek, könyörületnek se. Pedig egy másik ember, nép, közösség létezéshez való jogát is tagadni, genocídiumot hirdetni és közben elfelejteni a krisztusi aranyszabályt - tedd azt, amit szeretnél, hogy mások tegyenek veled, mert amit te teszel másoknak, azt fogják tenni veled is -, csak az önpusztítás egyik trükkös formája, a gonosz lelkek (és emberek) örömére…
Európa háborúzik. Belgium, Spanyolország, Nagy-Britannia a szakadás határán, Franciaországban erősödik a korzikai különállás gondolata. Oroszország Ukrajnában saját hadsereget épített fel, ukrán állampolgár harcol az ukrán ellen. Emberek, akik ezekben az országokban évtizedekig együtt éltek, házasodtak, ugyanazokba az iskolákba jártak, most egymást ölik.
Ezt tesszük mi is a szavainkkal, tetteinkkel. Nálunk is működhetnek pártok által dédelgetett félkatonai egységek, military-táborok. Az erő kultusza bekerült a kultúra főáramába és átjárja a politikát, irodalmat, tévét, internetet. Politikusaink, újságíróink, megmondó embereink abban tetszelegnek, ki tud lejáratóbb, indulatosabb cikket írni a „másik oldalról”. Ezt nevezik ma tájékozottságnak, ezzel lehet népszerűvé válni.
Mi még egy történelmi emlékművet se tudunk úgy felállítani, hogy minimális konszenzusra jussunk! Pedig „amelyik ország meghasonlik önmagában, az nem állhat fenn.” – ez Jézus Krisztus prófétai mondata és ha igaz ránk, akkor a szavak háborúját hamarosan követni fogja a fegyverek háborúja is.
Erős államot akarunk építeni kirekesztéssel, ami pedig csak gyengítheti a nemzetet (két világháború se tanított meg minket ennek az igazságára!). Közben elfelejtjük, hogy mi vagyunk az egész térség legsebezhetőbb nemzete. Határokkal szétvágott nemzet, mindenhonnan ránk uszítható népekkel körülvéve. Erdély autonómiát szeretne, aminek legalább megvannak a történelmi gyökerei az Erdélyi Fejedelemségben. Létrejöhet-e a fegyverek erejével egy új Transszilvánia? Az ukrán konfliktus kapcsán visszakerülhetnek-e hozzánk a magyar lakta területek? Miért is ne - de milyen áron és meddig? (Nagy tisztelettel ajánlom az érdeklődők figyelmébe a hitleri korszakban a bécsi döntésekkel visszakerült területek történetét…)
Hogyan akarunk mi nemzetegyesítést – mert akarunk, én is szeretném -, ha még a saját határainkon belül se tudunk kiegyezni a saját testvéreinkkel? A szomszédainkkal, a nemzetiségeinkkel? Ha itt az a politikai karrier útja, hogyan tudom a másikat még jobban befeketíteni? Ha a tisztesség és a becsület helyét a „mi kutyánk kölyke” mentalitás foglalja el?
Háború van ma Magyarországon, már háborúzunk egymással – és ez elfogadhatatlan!
Egyetlen háború lenne elfogadható, a bűn és a gonosz lélek elleni háború. Ezt a háborút kellene megvívni, a kiengesztelődés, a békesség, az ima és szeretet fegyvereivel.
Ma reggel arra ébredtem fel, hogy három általános iskolai osztálytársammal álmodtam. Mindhárman sokkal ügyesebbek, okosabbak, népszerűbbek voltak nálam, jó életkilátásokkal. (Annyit tudok róluk, hogy mindhármuknak tönkre ment a házasságuk, az egyik alkohol problémákkal küzd, a másik külföldön él és nem is akar hazajönni, a harmadik bekerült a felső tízezerbe, gazdagság és perek fojtogatják.) Úgy láttam őket álmomban, mint haldokló lelkeket. Arra gondoltam: ki imádkozik értük? Ki mutatja meg nekik az élet útját? Ki segít nekik a problémáik rendezésében? (Már ha egyáltalán a közel engednek magukhoz valakit.) Lehet, hogy senki. Akkor nekem kell, legalább imádkozni…
Egy bizonyos: ha nincs, aki imádkozzon hazánkért, minden itt élőért, ha elmarad a kiengesztelődés szolgálata (hol vagy Egyház, hol vagy Krisztus Teste?!), akkor az öngyilkos háború, amit most szavakkal folytatunk, fegyveres háborúvá válik. Nincs más alternatíva.
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)
