Szeretet földje - a honlap blogja

Nagy gyakorlatunk van az állatok formázásában, kultúrtájak kialakításában, így szinte természetes, hogy Istent is háziasítani, saját képünkre és kényelmünkre formálni akarjuk. Ennél veszélyesebb dolgot pedig elképzelni sem lehet!
Bátran mondhatjuk, hogy ennél veszélyesebb dolgot el sem lehet képzelni, hiszen ahogy Istenről gondolkodunk, az alapvetően meghatározza mentalitásunkat, tetteinket – még akkor is, ha személyesen egyébként nem lennénk hívők. (Elég lenne itt Allahra és az Iszlám Államra utalnom, de nem erről szeretnék beszélni.)
Nincs olyan hét, hogy bele ne futnék valami istenhamisítványba. Nálunk, a nyugati, elkereszténytelenedő kultúrában a legdivatosabb a hatalmától, erejétől megfosztott istenpótlék. Isten maga a Szeretet – ez igaz, de ezt mintegy felmentő ítéletként tartani magunk elé, így igazolva bűneinket, lustaságunkat és erőtlenségünket, nagy felelőtlenség, sőt annál is rosszabb, hiszen az örök életünkről van szó!
A háziasított istenpótlék képlete itt egyszerű: ha Isten a Szeretet, akkor Isten megbocsát (ami egyébként igaz lenne, ha…), tehát mindenki bejut a mennyek országába (ami nem igaz) – és nincs is pokol, vagy ha van, akkor is üres. Nos, lássuk be, ha Jézus Krisztus ezt hirdette volna, soha nem feszítik keresztre!
Csakhogy Jézus nem ezt mondta! Ő nagyon kellemetlen tudott lenni, amikor kemény szavakkal ostorozta korának bűneit, újra és újra figyelmeztetve őket, hogy így el fognak kárhozni… Hát ezt már nem szeretnénk hallani! Sőt, Jézus Krisztus szerint „széles az az út és sokan járnak rajta, ami a kárhozatba visz, és keskeny az út és kevesen járnak azon, ami az életre visz”! Hát ez borzasztó! A Megváltó azt merészelte mondani, hogy ha meg nem térünk, akkor mind elveszünk – na, ezért már keresztre feszítették!
Igen, Isten a Szeretet, sőt annyira szeret minket, hogy elvállalta értünk a halált – hogy Őbenne örök életünk legyen. De nem rajta kívül! Jézus Krisztus megnyitotta a kaput – Ő az út, az igazság és az élet -, Őbenne van szabad utunk az Atyához, a teljes élethez, az örök élethez. Őbenne van a bűneink bocsánata, amikor letesszük elé az életünket. Mert aki meg akarja magának nyerni, tartani az életét, az elveszíti azt – mondja a Mester -, de aki elveszíti Jézusért, Isten tanácsaiért és az általa javasolt életformáért -, az megnyeri életét, teljes életét és örök életét.
Aki azt hiszi, hogy bárhogy élheti az életét, a végén úgyis a mennybe jut, mert Isten szeret – nagy tévedésben van. Mert Isten valóban szereti őt, szenved is miatta, de mit segít ez rajta? A mennyek országa épp azért lehet a békesség és a szeretet országa, mert ott nincs harag, viszály, nincs gyilkosság, lopás, rablás, megszólás, paráznaság – ha te (én, mi) ebben jártunk életünkben, ha ezt tettük önérvényesítésünkért, akkor hogyan juthatnánk be oda? Ha csak egy hazug bejutna a mennyekbe, hazugsággá tenné az egészet! Ezért nem juthat be oda a sátán se, a bukott angyalok se – és sajnos az sem, akinek a természete megátalkodik a bűnben, akinek tetteit a gonoszság motiválja.
Pedig milyen egyszerű a megoldás! „Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Látjuk azonban, hogy az önigazult, bűnös ember épp erre képtelen. Aki egész életében megszokta, hogy mindig kihazudja, kimagyarázza magát a felelősség alól, az mit fog tenni, ha Isten elé kerül? Ugyanezt. Ha pedig nem tud bűnbánatot tartani, akkor csak egy hely marad neki: a pokol. Egy rettenetes, gyűlölettel, erőszakkal, kínzatással teli állapot, magány és az ördögök.
Mi szeretjük kimagyarázni magunkat, nekünk az istenfélelem is csak az Isten elvesztésétől való félelmet jelenti – ami szép és igaz gondolat, csak kevés (bár elvezethet a bűn gyűlöletéhez). A Szentírás és a szentek élete sok leírását nyújtja annak, hogy az Istennel való találkozás az a megrettenés pillanata is lehet. Nem pusztán egyfajta szorongó félelemé, nem valami érzelmi pánik, hanem az emberi lét rettenete, megsemmisülése, amikor a teremtmény találkozik a megfoghatatlanul nagyobbal, hatalmasabbal, összemérhetetlenül erősebbel, a Teremtővel.
Meg kell értenünk, hogy mi nem háziasíthatjuk Istent. Ő „háziasította” magát értünk, amikor Jézus Krisztusban emberré lett, hogy megmutassa valódi természetét, lenyűgöző szeretetét irántunk. De ettől még nem vált jóságos nagypapává, szakállas bácsivá, aki némileg tompa aggyal üldögél a sarokban, és bármit csinálnak az unokák, az jó neki. Nem, Ő most is azt mondja: Térjetek meg!
Ez a mi számunkra három dolgot jelent. Áttenni az életünk központját (a fókuszunkat):
-a saját életünkből Jézus Krisztus életébe (megtérés az önigazultságból),
-evilág dimenziójából az örök élet dimenziójába,
-háziasított istenképünkből Isten önmagáról adott kijelentései elfogadásába.
Ha ezt megtesszük, életünk lesz, és bőségben lesz. Ha nem, akkor ugyanaz vár ránk, mint a bálványimádó népekre mindig is várt…
Így van ez.
Sípos (S) Gyula (honlap: szeretetfoldje.hu)