Olyan mondatok, amelyek olvashatók az evangéliumban (Örömhírben!), de amelyet a legszívesebben kiradíroznánk belőle. Nem tehetjük, így hát kimagyarázzuk, ahogy csak tudjuk. Pedig Jézusnak ezeket a szavait az első keresztény nemzedékek még halálosan komolyan vették, és nem volt olyan keresztény megújulás a történelemben, amelyik ezekre különös figyelmet ne fordított volna.
Az egyik ilyen mondatot Jézus Krisztus feltámadása után mondja, amikor egész világra szóló küldetéssel bízza meg tanítványait: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16) Milyen hatalmas remény az örök életre, ugyanakkor milyen rettenetes fenyegetés a kárhozatra! „Aki nem hisz, elkárhozik” - mennyire szeretnénk kimagyarázni ezt a mondatot! Hiszen tudjuk, hogy Isten irgalmas, sokkal irgalmasabb, mint azt el tudnánk képzelni. Az isteni irgalmasság üzenete (Fausztína nővér) épp a legvéresebb XX. században vált nagyon fontos tanítássá és reménnyé életünkben. Úgy tűnik azonban, hogy mi ebből a reményből olcsó bizonyosságot, könnyelmű, önfelmentő önigazolást csináltunk. Ahogy egy rosszéletű ember egyszer megfogalmazta: Isten majd megbocsát, az a dolga…
Az első keresztény nemzedékek és minden keresztény megújulás, amelyik komolyan vette Jézus szavait és eltelt Isten Szentlelkével, szent rettenéssel olvasta ezt a mondatot. Üdvösségre kell hívni, juttatni az embereket, különben az a veszély fenyegeti őket, hogy elkárhoznak! Isten szentségének, tisztaságának fényében (és a gonoszság sötét hátterében) ez nagyon is valóságos realitás. Ezért ezek az emberek szívükre vették a többiek sorsát és önmagukat nem kímélve mindent megtettek imában, szeretettben, szavakban és tettekben azért, hogy minden ember üdvözüljön és senki el ne kárhozzon. Ha bolondnak nézték őket, ha üldözték őket, akkor is… (Nem az volt a kérdés, hogy kilépnek-e kissé a komfortzónájukból, hanem nem is volt komfortzónájuk, hacsak Isten nem volt az nekik…)
A másik mondat, amit hallunk ugyan, de nem ismerünk és szeretnénk is elfeledkezni róla, Jézusnak az Isten által való ítélethez fűzött szavai: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (…) Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg. És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25, 35; 45-46)
Nem, nem és nem! Nem akarjuk megtenni, nem akarjuk odaadni, nem akarjuk megosztani! Azért mi dolgoztunk meg – miért nem dolgozik ő is? Mi jók vagyunk, ők meg rosszak, megérdemlik! Ez az én időm, az én pénzem, az én tehetségem, az én szolgálatom, az én lakásom, az én életem, annak adok, akinek akarok, és nekik nem akarok! Istent látni, Istent szeretni az embertársamban? Lehetetlenség…
Hát ilyen könnyen kárhoztatjuk el magunkat, legalábbis Jézus Krisztus szavai szerint. És ebben volt megint csak más minden komoly megújulási mozgalom: tettekben törekedett az életszentségre. Megosztoztak, odaadták, közösséget vállaltak, személyválogatás nélkül megtettek mindenkinek mindent -, hogy ismételjem magam: vállalva, hogy bolondnak, élhetetlennek nézik vagy épp üldözik őket,.
Milyen szépen tudunk beszélni Assisi Szent Ferencről! De ha találkoznánk vele az utcán, csövesnél is ócskább gúnyájában, izzadtan, büdösen, amint épp pénzt koldul tőlünk…?
Isten szentjeinek életrajzait olvasva kitűnik, hogy – legalább életük egy részében -, mind ilyen kellemetlen, zaklató alakok voltak a hétköznapi ember szemében (azaz a mi szemünkben). Érthetetlen életvitellel, lehetetlen küldetéssel, a kor szokásaival, erkölcseivel szembemenő gyakorlattal. Amikor Don Bosco foglalkozni kezdett a kallódó gyerekekkel, feljelentették. Amikor házat hozott létre nekik, meg akarták ölni. Pio atyát paráznasággal vádolták, aminél képtelenebb vádat elképzelni se tudok, de úgy tűnik, a rosszízű emberi fantáziának nincs határa…
Radikálisan szeretni Istent és radikálisan szeretni embertársainkat, felmentést nem adva magunknak mindent megtenni a megmentésükért – ez a keresztény megújulás kulcsa.
Isten erejével, mert anélkül nem tudjuk megtenni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
