Jézus alaposan végig gondolta, kiket választ apostolainak. „Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: (…) és a karióti Júdást, aki áruló lett.” (Lk 6, 12-16) Júdás rendes, vallásos zsidó ember volt, akit megérintett a Messiás Örömhíre és hozzá akart tartozni…
Júdás részesévé lett Isten csodáinak, Jézus legszorosabb tanítványi köréhez tartozva vezetővé vált és az emberek hallgattak rá. Jézus őt is hatalommal ruházta fel: „Aztán magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe. (…) Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.” (Mk 6, 7-13) Júdás Isten erejével gyógyított, szabadított, sokak számára szeretett, irigyelt emberré vált.
Azt is tudjuk, hogy Jézus bizalma olyan nagy volt benne, hogy rábízta a közösségi pénztár kezelését is (lásd: Jn 12, 4-6) – persze mondhatnánk, hogy ezzel hibát követett el, hiszen mint később kiderült, Júdás lopott a pénzből, ez azonban Júdás bűne volt és nem Jézus hibája.
Valószínű az is, hogy Júdás a mesterét őszintén szerette. Amikor rájött árulása súlyára, „megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: Vétkeztem, elárultam az igaz vért. Azok azt felelték: Mi közünk hozzá? A te dolgod! Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán eltávozott, elment és fölakasztotta magát.” (Mt 27, 3-5) A kérdés az, hogyan jut el egy buzgó vallásos, kereső ember odáig, hogy elárulja azt, akit szeret, s végül kétségbeesve öngyilkos lesz?
Júdás várta a Messiást, felismerte Jézusban a Messiást – de az a messiás-kép és –szerep, amit ő elgondolt és várt, különbözött Jézus Krisztus küldetésétől. Júdás Isten országának, mint Izrael királyságának megdicsőülését várta, egy olyan „erővel és hatalommal” eljövő királyságot, amely nem pusztán a bűn, de a rómaiak, minden elnyomó és minden ellenség felett győzedelmeskedik. (Hogy pedig ki az ellenség, azt mi döntjük el.)
Júdás vágyott az elismertségre, és ha el is tudta fogadni, hogy ideiglenesen ők szegények és vándorok, de ezt csak átmeneti állapotnak tartotta. Szerette a pénzt, a hatalmat, és úgy látta, Jézus mindezt meg tudja adni neki és egész Izraelnek. Így aztán egyre nagyobb aggodalommal figyelte, ahogy Mestere összeütközésbe kerül szinte minden társadalmi réteggel, de főleg a legfontosabbakkal: a főpapokkal és vénekkel, a farizeusokkal és írástudókkal, szóval a gazdagokkal és tekintélyesekkel, „akik igazán számítanak”. Úgy tűnt, hogy Jézus „nem érti a világot”, annak működését - bizonyos értelemben megmarad álmodozó prófétának, igaz, ám ügyetlen embernek, akinek mindenre megvan a hatalma, de nem tudja, hogyan kellene élnie vele… Így hát elhatározza, hogy segít neki. (Gondoljuk el azt is, hogyan nő Júdásban a belső feszültség, hiszen a külső viselkedése és a gondolatai, titkolt vágyai és tettei közötti szakadék egyre nő.)
Végül Júdás ügyes tervet gondol ki, aminek segítségével olyan helyzetbe hozza – kényszerítheti! -, Jézust, hogy az kénytelen legyen kinyilvánítani istenkirályi hatalmát. (Ő pedig természetesen megdicsőül a többi tanítvány előtt is, hiszen ne feledjük, az apostolok egymással is vetélkednek, nem mentes még a szívük sem az irigységtől és nagyravágyástól...)
Csakhogy Jézust nem lehet kényszeríteni semmire. Ő nem adja fel küldetését és nem is változtatja meg sem ígérgetés, sem fenyegetés vagy erőszak hatására. Azt is tudja, hogy előbb-utóbb elárulják és megölik – de az egyáltalán nem volt mindegy számára, hogy ezt ki teszi!
Jézus szerette Júdást és amikor látta, hogy tanítványa a vesztébe rohan, többször is figyelmezteti őt erre. Az utolsó vacsorán megmossa apostolai lábát, ezzel a radikális gesztussal is a szívükbe vésve, hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10, 43). Júdás azonban már elzárkózik előre, ő „jobban tudja”, mit kell tenni.
Nincs mit tenni. „Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem. A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézushoz egészen közel foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél? Az odahajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: Uram, ki az? Jézus azt felelte: Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom. Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan! Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen! vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.” (Jn 13, 21-30)
Jézus végül elengedi Júdást, akit egészen eddig védett a hatalmával is, s akit eddig csak a saját gondolatai és vágyai vittek a bűn felé. Jézus elengedi őt, s akkor „mindjárt belészállt a sátán”. Fájdalmas tragédia ez, tulajdonképp ugyanaz történik, mint amikor a lázadó angyalok a mennyben Isten ellen fordulnak. Ugyanaz a lázadás és önakarat munkál most a „lázadás fiában”, ami végül a teljes bukáshoz vezet.
A Fiú ezzel szemben engedelmes marad az Atyához. Bár erővel is visszatarthatná tanítványát, hogy megmentse saját életét, de Jézus a saját életénél is fontosabbnak tartja az Atyával való szeretetkapcsolat megőrzését: „Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne”. (Jn 13, 31)
Júdás tévedése az volt, hogy azt hitte, manipulálhatja és saját céljai szolgálatába állíthatja Istent. Azt gondolta, elég okos és ügyes ő ahhoz, hogy „megvezethesse” a Mindenhatót – és mire ráébred tévedésére, már késő. A sátán szorításába került szívéhez nem tud már eljutni Isten irgalmas, megbocsátó szeretete, az apostol végső kétségbeesésében megöli magát…
Amit Júdás nem tudott elérni, az nekünk se fog menni. A világ ugyan most is ügyeskedik – láthatjuk, milyen eredménnyel -, mi azonban tudjuk, hogy Isten mindent „a kezében tart”, és végül a Szeretet győzedelmeskedik. Nem érdemes hiábavaló dolgokért eldobni magunktól azt, ami örökké a miénk lehet…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)
