Ebben a szorongató időszakban érdemes felelevenítenünk, amit Pál apostol írt a fiatal Timóteusnak: „Hiszen Isten nem a félelem (csüggedtség, félénkség), hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1, 7) Szükségünk is van erre az erőre és józanságra, különben az egész életünk fokozódó nyomás alá kerülhet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el.” (1Pét 5, 8)
A szorongás és félelem testileg, lelkileg kimerít, megbetegít, kifacsarja a pszichénket és eltorzítja személyiségünket is. A szorongó ember valami biztosat keres, valami kézzel foghatót, ezért a törvénykezés csapdájába kerül, és erről a látszólag biztos pontról ítélgeti aztán embertársait. Keresi az „erős embert”, a nyájat, amihez csatlakozhat, ahol „nyájimmunitást” szerezhet. Ennek szomorú következményeit láthatjuk napjainkban.
Lányi András mondja egy interjúban, hogy hazánkban nem politikai pártok, hanem gyűlöletközösségek vannak – és sajnos nem tagadhatjuk ennek igazságtartalmát. Folyik az orbánozás és gyurcsányozás, az O1G és a libernyák, a minősítgetés minősíthetetlen jelzőkkel. Magukat kereszténynek mondó - és ami ennél szomorúbb, még keresztény emberek is -, gúnyolódnak, igyekeznek a másikat lejáratni, „fogást találni rajta”, ha mással nem, legalább egy leminősítő jelzővel, egy kis intrikával, odamondogatással. Tehetik, hiszen a közönségük ezt örömmel fogadja, sőt díjazza népszerűséggel, befolyással, lájkokkal, fizetéssel. (Nem beszélve azokról az országos ismertségű megmondóemberekől, akik szinte ámokfutást végeznek a médiában.)
A politikában, a gazdaságban, a kultúrában, de még egyházunkban is teret nyert ez a mentalitás. Milyen nagy szükségünk lenne most lelki erőre, amelyikkel már magunkban is ellenállunk a csábításnak! Milyen jó lenne, ha józanul fel tudnánk mérni, mit teszünk szorongástól fűtött, agresszivitással eltelt szavainkkal – vagy legalább eszünkbe jutna, amit Jézus mondott arról, hogy minden szavunkat számon kérik rajtunk.
A félelem, a szorongás, az „egytáborba tartozás” vágya, az önigazolás kényszere feneketlen mélységű spirálban visz egyre lejjebb. Félelmetes látnom, ahogy például a Ferenc pápáról minden rosszat elmondók hogyan kapaszkodnak minden kis szalmaszálba, amivel igazolhatják gyűlölködésüket. (És – ahogy Jézus előre megmondta -, még azt hiszik, jót tesznek, és ők védik az igaz hitet.) Jelzés értékű, hogy ámbár már sokszor kiderült, hogy amit leírtak, az nem igaz, még egyszer sem olvastam olyan levelet, amiben valamelyikük bocsánatot kért volna hamis állításaiért.
Valóban ide akarunk eljutni?
Az ördög örül. A sátán, a szétdobáló, a vádoló pontosan ezt akarja: szétszakított közösségeket, egymással és önmagukkal meghasonló embereket, félbe maradt műveket, viszályt, haragot, a megbékélés reménye nélkül.
Ha azonban józanok maradunk, ha nem engedünk a félelemnek és szorongásnak, ha eszünkbe vesszük, hogy Isten azt a másik embert is szereti, akkor rátalálhatunk a helyes útra. Ez nem a tények tagadását jelenti. Hogy a jelennél maradjak: ha járvány van, akkor helyes, ha védekezünk. A maszkkal együtt azonban nem kell a félelmet is felvennünk magunkra. Helyette kérjük inkább Isten békéjét, bölcsességét, a szeretet, erő és józanság lelkét, a Szentlelket, aki megőrzi szívünket az életre és az örök életre.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )
