A csak félig vicces mondás szerint a mai keresztény nappal virraszt, éjjel böjtöl. A csak félig szomorú valóság az, hogy nagyon jól ismerem ezt az állapotot…

Amikor fiatalemberként megtértem, lázasan kutattam, hogyan kell keresztényként élni. A Szentírás és a szentek élete – amit nagy buzgalommal olvastam -, egyaránt arról győzött meg, hogy böjtölnöm is kell, amikor pedig azt hallottam, hogy Medjugorjéban megjelent a Szűzanya és azt kéri, hogy szerdán és pénteken kenyéren és vízen böjtöljünk, rögtön magamévá tettem ezt a gondolatot. Néhány évig nagyszerűen ment is a dolog, de aztán lassan kezdett visszalopózni az életembe a világ – a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége -, másrészt kezdtem megítélni magamban a túlsúlyos embereket: ez miért nem böjtöl…?! Mindennek súlyos következménye lett. Parazsat gyűjtöttem a fejemre, ami végül megégetett: megtört bennem a böjt lelkülete, eltűnt az Istentől kapott lelki erő, én pedig éppúgy elhíztam, mint azok, akiket magamban megítéltem. Azóta, ha böjtölni akartam, az mindig telve volt alkudozásokkal: csokit nem eszek, de a túró rudi nem csoki…
Talán sokak számára is ismerős ez a tusakodó állapot. Tudom, hogy mit kellene tennem, de hol van, hol nincs erőm, hogy megtegyem. Már Pál apostol is azt írja a rómaiaknak, hogy „megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7, 18-19). Szomorú állapot ez, de – mint az elején írtam -, csak félig szomorú, ha megértjük, hogy Isten azért engedi meg, hogy ilyen állapotban legyünk, hogy felismerjük saját gyengeségeinket, öncsalásainkat. Hiszen olykor még a jót is rossz okokból akarjuk, titkos farizeusi mentalitásunkért, önámításunkért – s Pál apostollal együtt kiálthatjuk: ki ment meg minket ettől?
Isten leleplez minket önmagunk előtt. Emlékszem, amikor megjelent az első regényem (Küldöttek), amit Katona István atyáék adtak ki, álnéven (Julius P. S.), megkérdezte, hogy belül azért odaírják-e a nevem. Én pedig, roppant alázatosnak gondolva magam, azt mondtam, hogy nem kell – aztán akárki kezében megláttam a könyvet, megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, hogy aztán eláruljam, én írtam…
De azért mégis csak az a legjobb, ha tudunk szégyenkezni magunkon. Ha ahelyett, hogy kimagyaráznánk a dolgokat, elismerjük hibáinkat, töredezettségünket – és milyen nagy felszabadító erő, ha már nem kell okosnak, szépnek, ügyesnek, mindenkinél mindenebbnek lennem!
Isten ilyennek szeret – ez az Ő ereje. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell igyekeznem a hibák kijavítására, hanem azt, hogy miközben ezt teszem, nincs bennem szorongás, görcsösség, öncsalás…)
Végül marad a szeretet. Minden más csak hiábavalóság: „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; 7mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.
Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)