Az egyik az, hogy ha feljutok a mennyek országába, Isten nem azt fogja kérdezni tőlem, hogy boldog voltam-e, hanem, hogy boldoggá tettem-e a feleségem?
Ez pedig nem is olyan egyszerű dolog. Nem azért, mintha a feleségem nehéz természetű lenne, és még csak azért sem, mert én az vagyok, hanem azért, mert különbözőek vagyunk és meg kell tanulnunk egymást ahhoz, hogy valóban boldogok lehessünk.
Megházasodunk, és nem is tudjuk, milyen kevéssé ismerjük még a másikat, mennyire a saját neveltetésünk, elképzeléseink és elvárásaink foglyai vagyunk. A feleségem édesapja például ügyes kezű ezermester volt, ezért az ő férfi-képéhez magától értetődően hozzá tartozott ez a vonás. Én viszont nem vagyok ezermester és nem barkácskészletek, hanem könyvek között érzem jól magam. Így aztán amikor először szólt az asszony, hogy valamit javítsak meg, csak néztem rá csodálkozó szemekkel: én? (De bele kellett ebbe is tanulni, legalább segédmunkás-szinten, hiszen egy kis, háromszemélyes művelődési háznak lettem a vezetője, gondnoka, szervezője és székpakolója, ahol a kalapács az alapfelszereltség része volt…)
Igyekszünk, igyekszünk, de a „boldoggá teszlek, ha beledöglesz is” metódusa nem működik. Hiába akarok én jót, ha a feleségemnek az úgy nem jó. Példa: mivel én ajándék-hiányos (és általában: pénzhiányos) légkörben nőttem fel, nekem ajándékozni, ajándékot kapni öröm. Vettem én Manócskának (akkoriban még Mazsi, Mazsola után az esti meséből) ruhát, könyvet, amit lehet, de nem vált be. Nem tetszett neki – bár a ruhát olykor a kedvemért hordta -, végül aztán kimondta kerek-perec, ne vásároljak én neki… Eltartott egy darabig, amíg megértettem, hogy ő inkább kirándulni szeretne, közös élményeket, illetve (mint szorongó kislány), azt, hogy kezében tarthassa, átláthassa a dolgokat. (A legjobb az, ha mindenki megkapja azt és úgy, amit és ahogy szeret - én könyvet, ő kirándulást.)
Jó dolog úgy beleszerelmesedni a másikba, hogy akarjam az ő növekedését, fejlődését, örüljek a sikerének, bátorítani, biztatni tudjam. Az én feleségem nagyon okos, tehetséges és szorgalmas, de a váratlan helyzetekben bátortalan, szorongó, inkább biztonsági játékos, mint vállalkozó – volt a megismerkedésünkkor. Ma már azzal dicsekszem, hogy én csak egy papucsférj vagyok (ami csak félig vicc), úgy nekibátorodott Manócska! Persze az alaptermészete megmaradt, de azért: míg régen csak én vezettem az autót, és ő elképzelni se tudta, hogy sofőrködik, most már versengenem kell vele a kormányért…
Talán ez is közhely, de ettől még igaz: a férjnek és feleségnek jobban kell szeretniük egymást, mint a gyermekeiket. Lehet, hogy ez botrányosan hangzik a gyerekközpontú világunkban, de gondoljunk bele: a gyerekeink figyelnek minket, és rajtunk keresztül tanulják meg, hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni, és hogy mit jelent a házastársak között a szeretet. A gyöngédség és odafigyelés gesztusait, a kibékülés módjait (mert konfliktusok vannak, a tányér csörög), a szép beszédet, az ajándékozást, a másik megbecsülését. Azt is, hogy ha elrontjuk, azt ki lehet javítani. Mert elrontjuk, ahogy a gyerekeink nevelését is - pedig úgy kezdjük, hogy mi majd jól csináljuk, hogy aztán évek múlva jöjjünk rá, nekünk se sikerült, és már csak imádkozni tudunk, hogy Isten hozza helyre valahogy a gyerekeink szívében azt, amit mi elpuskáztunk…
A gyerekeink felnőnek, a saját életüket élik, de mi ketten – férj és feleség, apa és anya, régi jó szerelmesek -, itt maradunk egymásnak, s remélhetőleg nem egymás nyakán, hanem egymás szívében. Lehet, hogy újra kell tanulnunk, mit jelent kettesben lenni, de ha ehhez a szándék és az idő megvan, akkor minden rendben lesz.
Véleménykülönbségek, konfliktusok mindig lehetnek. Ha nincsenek, akkor a házasság eljutott a tökéletességbe - vagy az egyik fél leuralja a másikat, esetleg valamelyikük már feladta a reményt, hogy javítható a dolog. (Amikor egy rosszul működő házasságban a nő egyszer csak abbahagyja a veszekedést, jobb, ha a férfi nem megnyugszik, hanem megszólal benne a vészcsengő, mert ez az a pillanat, amikor az asszony feladta a próbálkozást, és szívében már válik a férjétől…)
A végére egy bibliai jótanács: A férfiak úgy szeressék a feleségüket, ahogy Krisztus szerette egyházát és életét adta érte, az asszonyok pedig úgy engedelmeskedjék a férjüknek, ahogy az egyház Krisztusnak. Aki a feleségét szereti, önmagát szereti, táplálja és gondozza, mint Krisztus az egyházát. A férfi azért elhagyja apját és anyját és ragaszkodik feleségéhez, és ketten leszek egy testté… (Ef 5, 21-32)
Egy testté leszünk, kiegészítjük egymást, hiányzunk egymásnak, nem tudunk egymás nélkül élni és nem is fogunk, hanem együtt leszünk az örök boldogságban a mennyben, ahol minden szerelem végleg beteljesedik…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is www.szeretetfoldje.hu)
