Amikor Jézus Krisztus életét akarjuk szemlélni, rögtön az elején választ kell adnunk egy kérdésre: Isten volt-e Jézus vagy csak ember? Esetleg valami istenség, emberi látszattestben? Vagy félisten? Esetleg Isten és ember egyszerre? De hogyan? Nem könnyű a válasz, mert Jézus önértelmezése ellentmond annak, amit a vallási kultúrák hagyományosan fel tudtak kínálni.
A népek mítoszai tele vannak istenek házasságából született istenekkel, istenek és emberek kapcsolatából született félistenekkel, hősökkel és héroszokkal. Bizarr, hihető és hihetetlen történetekben hittek a Zeusz fejéből teljes fegyverzetben kipattanó Pallasz Athénétól kezdve a Zeusz és Alkméné tirünszi királylány közös gyerekéig, Héraklészig. Az állatfejű egyiptomi istenektől a gyermekfaló kánaáni szörnyistenekig minden elképzelés megtalálható volt (és ma megtalálható, elég csak az indiai istenseregletre gondolni).
A Szentírás is említi ezt az isten-seregletet, amikor visszaemlékszik a Vízözön előtti időkre: „Amikor az emberek sokasodni kezdtek a földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek. Isten ekkor így szólt: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, mivel test: százhúsz esztendő maradjon meg napjaiból! Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek –, ezek az ősidők erős, híres férfiai. Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és mélyen bánkódva szívében így szólt: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, mert bánom, hogy alkottam őket! Noé azonban kegyelmet talált az Úr előtt.” (Ter 6, 1-8)
Úgy tűnik tehát, hogy a népek mítoszainak van valami közös alapjuk, ez pedig a Bukás utáni, de még Vízözön előtti időre vezethető vissza, amikor a lázadó, bukott angyalok elfoglalták a földet, képesek voltak manipulálni az anyagot és fiakat nemzettek, „félisteni hősöket”. (Ennek vetett véget egy ítélettel a Vízözön.) Ezekben az istenekben, istenfiakban és -lányokban azonban közös az amoralitásuk. Cselekedeteiket az önzés, a dicsőség- és hatalomvágy, a gőg és az érzéki élvezetek motiválják. Lássuk be, ezek elég távol esnek Jézus Krisztus lelkületétől…
Ha Jézus nem lehet félisten, akkor legyen csak ember, esetleg olyan ember, aki megistenül. Az elvallástalanodó, hitetlenné váló világ kapva kapott a „csak ember” Jézus ideáján és örömmel formálta a maga képére és hasonlatosságára. Így lett aztán forradalmár Jézus, anarchista Jézus, békés, bölcs Jézus, házas Jézus, sőt mára még homoszexuális Jézus is. Ezeknek az értelmezéseknek a legnagyobb baja, hogy nem tudnak mit kezdeni az evangéliumokban megőrzött jézusi csodákkal és a tanítása egyik vagy másik részével. Nem tud mást tenni, mint mindezeket kitalációnak, későbbi betoldásnak, egyházi hamisításnak veszi, amit „le kell hántani” a szövegről, hogy eljussunk a „történeti” Jézushoz. Hogy aztán ezek a „Jézusok” miért különböznek egymástól is annyira? Mert valójában nem többek szerzőik vágyálmánál s vajmi kevés közük van a valóban élt és élő Jézus Krisztushoz.
Az sem szokatlan, ha Jézust megistenülő embernek akarják látni. Héraklész is megistenült, a gnosztikus szellemi irányzatok pedig szintén ezt a végső célt tűzik maguk elé. Jézus korára pedig tökéletesen elfogadott elképzeléssé vált, hogy egy ember istenné válhat. Julius Ceasart halála után istenné nyilvánították. Utódjának – Ceasar fogadott fiának -, Augustus császárnak már életében kijárt az Isten Fia titulus, halála után pedig szintén istennek nyilvánították. (Isten bölcsessége, hogy épp akkor, amikor az emberi gőg és hatalomvágy istenné nyilvánítja a császárt, Augustus idejében születik meg a Birodalom poros provinciájának lenézett szegletében egy kisfiú, aki valóban Isten Fiának bizonyul…)
Mélyen szimbolikus, hogy Jézus a nyilvános működése idején pont Cezárea vidékén, egy Pán szentély és az Augusteum közelében – azaz a patás ördög és az istencsászár „képe” előtt -, kérdezi meg tanítványait, kinek tartják őt az emberek. (Pán isten nevének jelentése „mindent átfogó”. Ő a testiség kultuszának főistene, a dionüszoszi bacchanáliák kultuszának atyja, a kecskelábú, kecskeszarvú főszatír. Az Augusteum pedig a Heródes által a megistenült ember, Augusztus császár emlékére épített templom.)
„Kinek tartanak engem az emberek? Ők azt felelték neki: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül. Erre megkérdezte őket: És ti kinek tartotok engem? Péter felelt neki: Te vagy a Krisztus.” (Mk 8, 27-29) Azaz te vagy a Messiás, a Felkent. Nem olyan, mint az ókori világ istenei, de nem is megistenült ember – hanem?
A legegyszerűbb – és egyben legnehezebb - elfogadni Jézus önértelmezését: „aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14, 9). Ezt, bár negatív módon, de a vádlói is igazolják, amikor meg akarják kövezni: „ember létedre Istenné teszed magad” (Jn 10, 33). Azaz, Jézus önvallomása szerint Ő egyszerre ember és ugyanakkor Isten. „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek!” (Jn 14, 11)
Jézus Krisztus tehát nem félisten, nem emberi látszattestben köztünk élő isten, nem az emberre alászálló isten, nem is csak ember, aki időnként isteni extázisban cselekszik, nem megistenült ember – hanem egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Nem skizofrén ember, akiben kétféle személyiség lakozik. Nem az emberi személyiség mögül kikukucskáló isten, aki a háttérből dirigál. (A kis Jézuska nem változtat agyaggalambot élővé, mint a fantáziadús apokrifekben, mert gyermekként tökéletesen gyermek, egy kisfiú vágyaival és érzéseivel.)
Hogyan lehetséges az, hogy valaki egyszerre legyen Isten és mégis ember, szétválaszthatatlanul s össze-keveretlenül? Nehéz ezt felfogni és megérteni. (A gonosz lélek sem tudta ezt elképzelni. Ha sejtett is valamit a Megtestesülésről, azt elgondolni, hogy a Mindenható feladja a hatalmát? Ez a gőgös és hatalomvágyó sátán számára lehetetlen.)
Pál apostol a filippiekhez írt levelében próbálja valahogy szavakba önteni, de érezhető, hogy ő is keresi a szavakat: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 5-11)
Évekkel később majd evangéliumának elején János apostol próbálja röviden összefoglalni, hogyan lehet elgondolni az emberré lett Istent. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lett…” Még három évszázadnak kell eltelnie, mire a Krisztus-követő emberek közössége, az Egyház kiforrja azt a (Nicea-konstantinápolyi) Hitvallást, amivel a legpontosabban tudja összefoglalni Jézus Krisztus személyiségének és életének nagy misztériumát:
„Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett. Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat és országának nem lesz vége…”
Nincs más választásunk. Ha nem fogadjuk el Jézus önértelmezését – és ezzel tagadjuk motivációit, szavainak és tetteinek mozgatórugóját -, akkor nem fogjuk soha megérteni az Őt. Ha viszont elfogadjuk, akkor feltárul előttünk egy csodálatos személyiség és élet.
(Részlet Sípos (S) Gyula: Jézus Krisztus élete című könyvéből. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12224-jezus-krisztus-elete )
Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu
