Szeretet földje - a honlap blogja

A pszichológusok szerint az ember életében kétszer érzi magát omnipotensnek, azaz mindenhatónak. Először kisbabként, amikor minden kívánsága teljesül, másodszor kamaszként, mikor hirtelen kinyílik a világ és minden lehetségesnek tűnik. Én hozzá tennék egy harmadikat is: megtéréskor, amikor Isten önzetlen, ingyenes és támogató szeretetétől körülölelve Jézussal együtt valljuk: „minden lehetséges annak, aki hisz”… aztán szembe jön a „valóság”…
Valóban, 25 évvel ezelőtt, fiatal házasként, Isten úgy hordozott a tenyerén minket, mint a kisbabákat – semmi sem tűnt lehetetlennek! Hiszen csak szólni kell Apunak és minden teljesül – aztán persze mégiscsak meg kellett tanulnunk járni, bukdácsolva, el- elesve, és az is kiderült, hogy időnként velünk szemben Apunak van igaza és nem is enged belőle.
Ha azt hisszük, hogy az út Istennel egyenesen fölfelé vezet, akkor alapos tévedésben vagyunk. Pedig milyen jó volt elképzelni: először kis közösség, aztán egyre többen megtérnek, aztán Isten dicsőségére megtért városok - ahol a kocsmákból közösségi házak lesznek -, aztán megtér az egész ország, és még csak most kezdtük! („Harmadnapra megforgatjuk az egész világot!” Ezt mi még énekeltük kisdobosként és úttörőként, s talán az első kommunisták is ilyen naiv hittel lelkesedtek – aztán mi lett belőle?!)
A mi utunk inkább hasonlít egy reszketős szinusz-görbére, mint egyenes vonalra. Látszólag hol fel, hol le, hol sehová. Olykor teljes bizonytalanságban magam se tudom eldönteni, jó-e még, amit csinálok, csinálunk, vagy valahol utat tévesztettünk? Túl sok, vagy túl kevés? Túlságosan nyomulós, vagy épp nem eléggé? Több csendesség vagy több aktivitás? Vagy mindkettő egyszerre?
Az elmúlt évek során többen mondták már, hogy túl sok mindennel foglalkozom egyszerre, a kevesebb több lenne. Legyek csak író, de ne fessek (magukban hozzá téve: amúgy is értéktelen). És: nem kell annyit missziózni, itt vannak a közösségek. És: szegény családod hogy bírja? És akkor ráadásul még az iskolába is el kellett mennem tanulószobázni – na, ezt egyöntetűen helyeselték, legalább pénzt keresel!
Mit kell fenntartani és mit nem? A Szeretetláng kápolnát 18 éve építettük, most bezárt a pékség és a bolt, aminek az udvarán áll – itt hunyt el Kindelmann Erzsébet asszony, a Szeretetláng Lelkinapló leírója – nincs fűtés, áram, víz, de azért mi továbbra is fenntartjuk ott az imaalkalmainkat. Közben felújították a temetővel szemben a Mária Segíts kápolnát – világítás van, fűtés nincs -, ahol az elmúlt években egy többezres lakótelep nőtt ki a földből. Most ott is tartunk hetente egyszer szentségimádást. Hagyjam ott az egyiket a másikért, törődjünk bele a bezárásba, vagy épp tartsunk ki?
Most jelenik meg egy új könyvünk – A Hegyi beszéd -, aminek nagyon örülök. Ha viszont az eladott példányszámokat nézzük: már rég abba kellett volna hagynom a könyvkiadást. Számít? A létszám, az alkalmak gyakorisága, a gyógyulások radikalitása – ez számít? Van olyan közösségünk, amivel már több, mint húsz éve zakatolunk együtt, hol többen, hol kevesebben, de még mindig együtt. Itt az egyházközségünk, ahol – bőven nem csak nekünk köszönhetően -, csodálatos emberek, közösségek vannak és növekednek a hűségben, kitartásban, és olykor létszámban is. Magaménak érzem őket, még ha nem is találkozunk évente kettőnél többször. És miért ne érezhetném magaménak hazám örömeit és bánatait, ha amúgy is minden nap imádkozom érte?
Szeretnénk mindenhatóak lenni, hogy amit tervezünk és csinálunk, az mind sikeres legyen – hát nem Isten országát építjük vele? És talán sikeresek is vagyunk, csak nem a világi forma szerint. Nem az egyre több és egyre nagyobb mentén, bár azt se tagadhatjuk, hogy azért van egyre több és egyre nagyobb is.
Igen, minden lehetséges annak, aki hisz – de ez a „minden” és „mindenhatóság” bele van ágyazva Isten terveibe. Kis Szent Teréz a cellája mélyén imádkozott az egész világ megtéréséért – és most ugyanezt teszi a mennyekben, így lett a missziók védőszentje. Beteljesedett már a hívása? Még mindig csak részlegesen. Akkor mi se csüggedhetünk el. Kicsik vagyunk, a világ szemében pedig senkik. Isten azonban figyel ránk, épít ránk és velünk együtt munkálkodik. Keresztény születésünk már megtörtént, túl vagyunk – időben legalábbis -, a keresztény kamaszkorunkon is. Megyünk előre a keresztény érettségben a felnőtté válásban. Ehhez pedig az is hozzá tartozik, hogy már nem a kicsi-nagy, kevés-sok, kényelmes-kényelmetlen, van pénz - nincs pénz ellentétpárokban gondolkodunk, hanem egyszerűen megyünk előre, mindazzal a lehetőséggel és kegyelemmel élve amit Isten belehelyezett az életünkbe, Isten dicsőségére és az emberek javára. Aztán valamit bízzunk rá, Apura is …
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)