Szeretet földje - a honlap blogja

Tegnap délután, amikor hazafelé jöttünk egy gyógyító összejövetelről, kérdeztem a többieket, mi a véleményük az alkalomról. Az egyik testvérünk, aki részt vett a közbenjáró imaszolgálatban, azt mondta, neki nagyon fájdalmas volt, mert többször teljesen tehetetlennek érezte magát. Valóban, akik komolyan elszánják magukat, hogy valamilyen formában szolgálni kívánják Istent és embertársaikat, azok számára elkerülhetetlen, hogy a tehetetlenség érzésével és ilyen fájdalmas tapasztalatokkal szembesüljenek.
Jöhetnek súlyos betegek, áttételes rákosok és mégis megmarad bennünk a hit, hogy Isten meg tudja és meg is akarja gyógyítani őket. Aztán jön egy lány, aki lassan megsüketül, hallókészüléket használ és látni rajta, mennyire bízik gyógyulásában. Mi is bízunk, hiszen láttunk már nagyothallókat, süketeket meggyógyulni. Imádkozunk – és nem történik semmi. Hiába a lány hite, a mi hitünk, Jézus ígérete – ez mind kevésnek tűnik. A lány is, mi is összetörten távozunk…
Eljön egy család néhány tagja, elmesélik problémájukat. Mindenki itt van, csak épp az az egy ember nincs itt, aki az egész bajt okozza. A családtagok minden jó tanácsot hallottak már, minden „keresztény praktikát” megtettek a házszenteléstől a mise-felajánlásig és buzgó imáig – még sincs változás. Mit lehet mondani, amikor már minden szó üres?
A közösség próbál segíteni egy családnak, többen sok időt, pénzt szánnak rájuk, irataikat elintézik, segélyt szereznek, munkát találnak… és a sok erőfeszítés eredményeképp a család kevesebbet dolgozik, mint azelőtt, mintegy „rászokik” a közösség eltartására. Komoly változást talán akkor lehetne elérni, ha valaki állandóan velük élne, de közülünk senki se tud Teréz anya lenni – marad a csüggedés?
De tágíthatjuk is a kört, hiszen a hazánkért imádkozó és cselekvő emberek vagyunk. Egy példa: két éve dolgozom részmunkaidőben egy iskolában, érzékelem, mennyi hiábavaló terhet rakott a pedagógusokra a félresikeredett Klikk-reform. Teljes szimpátiám a kockás ingeseké – és akkor egyszer csak olvasom, hogy a civil fórum követelései között szerepel a napi testnevelés és a kötelező hittan-erkölcstan megszüntetése. De miért? Minden felmérésből nyilvánvaló, milyen leromlott fizikai állapotban vannak gyerekeink, ráadásul a napi testnevelés pont azt a rekreációt biztosítja a gyerekeknek, amire az erős szellemi leterhelésük miatt olyan nagy szükségük van. Arról meg szót se kell ejteni, milyen mély erkölcsi válságban van az egész ország, a gyerekek számára pedig ez az erkölcstelen élet a természetes, hiszen mást se ismernek – és akkor pont ezt a két órát akarják megszüntetni?
Mit tegyünk, ha minden nap imádkozunk országunk vezetőiért (pártállástól függetlenül) és közben azt tapasztaljuk, hogy egyre gőgösebbek, hatalomvágyóbbak és életük bizonyos területein olykor (számunkra is) végzetes szűklátókörűségben szenvednek?
Nem tudunk tenni semmit. Talán elfog a tehetetlenség érzése: abbahagyni, menekülni – de azt nem lehet. Ha az emberek ész nélkül futnak a szakadék felé, akkor se. Ha Isten se válaszol, akkor se!
Ez a tehetetlenség ugyanis Jézus Krisztus tehetetlensége, amikor sírt Jeruzsálem felett. Az Ő tehetetlensége, amikor Júdást kénytelen volt elengedni az utolsó vacsorán, mert az megátalkodottan a saját feje után akart menni.
Jézus azonban sohasem adta fel a reményt! Még a teljes elhagyatottság óráiban, még a keresztfán is azt a zsoltárt imádkozta, ami előre megprófétálta halálát és feltámadását, győzelmét és dicsőségét a Nagy Gyülekezetben!
A fájdalmas tapasztalatok, a tehetetlenség érzése a mi próbatételünk. Remélünk-e a reménytelenség ellenére? Hisszük-e, hogy Isten kézben tartja a dolgokat és végül megoldja azokat? Szeretünk-e annyira, hogy az a halálon túlra, az örök életbe is átérjen?
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)