Szeretet földje - a honlap blogja

Valamikor réges-régen azt vallottuk, azért mondunk a „mozgalom” szó helyett a „megújulás”-t, mert nem akarunk elkülönült mozgalommá válni. A katolikus karizmatikus megújulás akkor ér célt, ha „belehal” az egyházba (mint kovász), mert az egész egyház karizmatikussá válik. Nem így történt. Miért nem, és mennyiben jó és/vagy rossz ez nekünk, erről szól ez az írás.
Számomra az „ősidők” a rendszerváltás idejére nyúlik vissza, hogy előtte mi volt, nekem is történelem. De visszaemlékszem a kezdeti lelkesedésre és szeretetközösségre. Ha valamikor, hát akkor hittük, hogy az egész ország megtérhet, hiszen a közösségünk is rendre új megtérőkkel gyarapodott. (Ez volt a „városmajori közösség” Hollósy Péter vezetésével -, s persze voltak mások is, a Margit körútiak, stb.)
Aztán persze kiderült, hogy mi sem vagyunk különben a Deákné vásznánál. A sok-sok félig tisztázott ambíció, terv, vágy, feszültség miatt jöttek a szétválások és szakadások. Azt hiszem volt valami nyomás is rajtunk, hiszen a „szabad keresztények” látszólag ezt sokkal jobban csinálták! Gyülekezetek jöttek létre - akkoriban nőtt nagyra a Hit Gyülekezete is -, nekünk is így kell növekednünk! (Ehhez persze olyan gátlástalan hatalomtechnikus manipulátornak is kellett volna lennünk, mint N. S.-nak, ilyen „tehetségű” ember azonban nem akadt köztünk.)
Ma már úgy látom, a szakadások elkerülhetetlenek voltak. Túl sok ambíció, túl sok álmodozás volt bennünk és túl kevés alázat. Minden kiskakas úr akar lenni a saját udvarában. Emlékszem, egyszer épp nagyon el voltam kenődve, mellőzöttnek éreztem magam, nyafogtam Istennek, amikor úgy éreztem, hogy Ő azt mondja a szívemben: „Ismert ember akarsz lenni, vagy Isten embere?” Erre nyilván csak az utóbbit lehet válaszolni – Isten embere -, de azért nagyon meg voltam sértődve! A kérdés ugyanis pontosan megvilágította, hogy valójában mi is akarnék lenni…
Akkoriban kitört a névadási láz is. Minden közösségnek saját, jól hangzó név kellett, amivel megkülönböztetheti magát a többiektől. Aztán jött az elköteleződési láz. Volt ezeknek értelme, erősíthették a belső kohéziót - ugyanakkor egyre messzebbre vitték a közösségeket a kezdeti víziótól. Ma már természetes, hogy az országban minden csoportnak szépen csengő saját neve van és az is, hogy ha részt is veszünk az egyházközségi életben, de elkülönült közösség (is) vagyunk. (Mi maradtunk a régimódi „hétfői közösség” és még mindig az a célunk, hogy „belehaljunk” az egyházközségünkbe. Istennek legyen hála, hogy olyan plébánosunk van, aki szabadon engedi a missziós munkát a fennhatósága alatti területen. A „Szeretet földje” pedig a víziónk, amihez nagyon sokféle ember adja az idejét, imáját, tehetségét…)
Nem kétséges, hogy ez az elkülönülési folyamat bizonyos előnyökkel is járt. Könnyebben meghatározhatjuk, kik vagyunk, könnyebben ránk találhat, aki keres minket, közösségi élményt, baráti kapcsolatokat nyújthat. Ugyanakkor nekem az az érzésem, ez a könnyebbik út ki is siklatott minket, és épp a „karizmatikus” lelkületből. Miről ismerszik meg ma egy karizmatikus közösség? Szépen énekel, saját dicsőítő dalai vannak. Szabadon imádkozik, már amennyire. Néhányan még nyelveken is szólnak – és aztán ennél nem sokkal több. Olykor közbenjáró imaszolgálat, aztán ha valaki lélekben nyugszik, akkor már kihúzzuk magunkat… (Bocsánat a karikatúraszerű megjelenítésért.)
Emlékszem, az egyik regionális találkozó előtt arról beszélgettünk, mi közösségvezetők, hogy a dicsőítést nyelveken való énekléssel együtt kellene csinálnunk. Mindenki nagyon lelkes volt, csak én voltam ünneprontó, amikor megkérdeztem: aztán otthon, a közösségetekben énekeltek nyelveken? Imádkoztok nyelveken? Mert ha ott se, hogyan várjuk, hogy majd a Találkozón ez menni fog?
És a próféciák? Istentől jövő kinyilatkoztatások? Gyógyulások és szabadulások? Igaz ránk vajon, amit Pál apostol ír? „De ha valamennyien prófétálnak, s belép egy hitetlen vagy avatatlan, valamennyien meggyőzik, mindenkitől ítéletét hallja, s kiderülnek rejtett gondolatai, úgy hogy arcra borulva imádja Istent és megvallja: valóban köztetek az Isten!” (1Kor 14, 24-25)
Minden áttörésért meg kell küzdeni, magunkban is, közösségünkben is, meg a „külvilággal” szemben is. A prófécia és ismeret szava problémás lehet, és a közösségi megkülönböztetés is akadozik, a szívek körülmetéletlensége és a félelem miatt. (Épp ezért is, mi a gyógyító misék részévé tettük, kérve a visszajelzéseket is, sok szorongás közepette…) Amikor – hosszú évekkel ezelőtt – gyógyító összejöveteleket kezdtünk szervezni, rengeteg ellenállással találkoztunk, mára viszont már sok közösség szervez ilyet – Istennek legyen hála! Ugyanígy, amikor a hazánkról és nemzetünkről beszéltünk, és még folytathatnám…
Ha a karizmatikus megújulás régi, de szerintem még mindig érvényes vízióját szeretnénk jobban megélni, arra most biztos több esélyünk van, mint három évtizede. Vannak közösségeink, struktúránk, szolgálóink. De közösségépítés helyett inkább az egyházközség-építést és egyház-építést mondanék. Jobban törekednék a karizmák megismerésére, megkülönböztetésére és használatára…
Kiengesztelődésre és alázatra hív minket az Úr – és persze a megtérés meghirdetésére. „Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” (Zsid 2, 4)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)