Szeretet földje - a honlap blogja

Vannak, akik a jövőt a jelen meghosszabbításaként gondolják el és a legradikálisabb változtatásokra is hajlandók, csak hogy minden változatlan maradjon. Mások az általuk elképzelt szép új világot akarnák megvalósítani, ami – sajnos szokás szerint – rémálommá válik megvalósulás közben. A jövő azonban nem olyan lesz…
Vannak, akik konzervatívnak mondják magukat, de nem az értékek, hanem csak a szokások konzerválását óhajtják, mert az nekik olyan jól bejött. Csodálatos érveik vannak – hát nem azok voltak már a jézust elítélő farizeusoknak is? -, csakhogy amit ők szilárdságnak vélnek, az megmerevedés, egy olyan szokásrend és törvénykezés váza, ami közül lassan kifolyik az élet.
Európa most ünnepli (!) Marx születésének 200. évfordulóját, Németországban új szobrot avattak szülővárosában. Az ő híres mondása szerint a filozófusok eddig csak megmagyarázni akarták a világot, a mi dolgunk az, hogy megváltoztassuk. Szép gondolat, csodálatos gyújtóanyag minden vakmerő harcosnak, aki zsebében érzi a marsallbotot, szívében a biztos igazságot, és már csak a valóság zavarja abban, hogy az egész világot boldogíthassa. Bőven van történelmi tapasztalatunk, ez a hevület hová vezetett a 20. században.
Jézus Krisztus sem konzerválni, sem forradalmasítani nem akart, hiszen egyébként is Ő az öröktől fogva létező és mindig új Isten. A kereszténység legjobb pillanataiban ezért elkerülte ezeket a szélsőségeket, a jelent és a jövő látomását egészen más módon gondolta el, aminek alapja az, hogy Isten van és szeret minket. A továbbiakat a „Látó, a teljes könyv”-ből idézem:
"Minden ebből következik. Ha Isten van és szeret minket, akkor az ember is lehet objektív létező és szerethető. Akkor a világ is objektív és kutatható, megismerhető. Ha Isten szeret, akkor a világ alapvetően jó – még a bűn megromlottsága ellenére is. Akkor a testünk és lelkünk valóságos, szerethető. Hamissá válik minden életellenes test-gyűlölet (bár a bűn miatt fegyelmezettségre van szükségünk). Istentől jövő értékes és megőrzendő ajándékká válik minden létező, az egész teremtett világ.
Ebből is látható, hogy a világ mai szomorú állapota nem a kereszténység miatt, hanem épp a kereszténység elsorvadása miatt következhetett be. Amíg erős keresztény alapokon állt a társadalom, addig, minden bűne ellenére, előre haladt. Volt ereje szembenézni önmagával is. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” bibliai fogalmak, a nem keresztény kultúrákban nincs központi szerepük.
Csak a keresztény Európa hirdethetett harcot a kasztrendszer nyomora ellen, nevezhette pedofíliának és kényszerítésnek a gyereklányok kiházasítását középkorú férfiakkal, ítélhette el a nők körülmetélését, az öngyilkossági kultuszt – és még sorolhatnánk. És a kereszténységében meggyengült Európa (és Amerika) beszél újra a „kultúrák egymás mellett éléséről”, hogy ilyen módon megússza a szembenállást az újra feléledő rossz gyakorlattal – de már nem csak a keleti és arab világban, hanem Európában is.”
„Az Egyház a 18. században, a Felvilágosodás nagy szellemi áramlata idején elveszítette az értelmiséget. A 19. században, a munkásmozgalmak meg-erősödésének idején elveszítette a munkásságot, a 20. században pedig a földművelésből élőket is. Miért? Részben mert elzárkózott a problémák elől, illetve ha elismerte is azok létét, nem tudott választ adni rájuk és átengedte a terepet más erőknek és hatalmaknak.
És ugyanígy, a 19. században a lelki gondozást átvette tőle a Freud nyomán divatossá váló pszichoanalízis, a történelem eseményeinek magyarázatát Marx nyomán az anyagelvű dialektika, és az élet keletkezésének magyarázatát Darvin nyomán az evolúciós tanok. A keresztény vallás helyébe lépett a tudomány-vallás, Isten kegyelme helyébe a tőke és a tömegek kegyelme.
A 20. század végére a keserves tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy ezek az új általános magyarázó elvek megbuktak. Elvérzett a kommunista álom éppúgy, mint a szabad piac mindenhatóságába vetett hit. A gyónást és a lelki vezetést ugyan felváltotta a pszichológia, de nem csökkent, hanem éppen ugrásszerűen nőtt a pszichikai betegek száma. A darwini evolúciós elmélet ezer sebből vérzik és épp a végső kérdésekre nem tud választ adni. A tudományos kutatás és megismerés sok nagyszerű eredményt hozott – hogy aztán az így kikutatott igazságokat rettenetes eszközök kifejlesztésére fordítsák. Az emberi élet minden dimenziója - köztük az erkölcsi értékek is -, soha nem látott mély válságba került.
Itt tartunk most, és ami segíthetne, a krisztusi hit és tanítás már nem több egy szubkulturánál, egyike a sok választható lehetőségnek, és nem is a legnépszerűbbek közül.
Isten azt mondja, hogy lehetséges a megújulás. Úgy kell azonban eljárnunk, ahogy Jézus tanítja: „Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér. Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14, 28-33) Azaz okosan kell beosztani az erőinket. A megújulás víziója meg nem egyenlő a győzelemmel! Stratégiákat kell kidolgozni és aztán azt lebontani taktikai lépésekre. (Harci kategóriák ezek, de lelki küzdelemre vonatkoznak.) Egyszerre nem tudunk minden fronton győzni – de még előre nyomulni sem. Végig kell gondolnunk, hogy hol van, ahol csak ki kell tartani, hol kell támadásba lendülni… Egyszer azt mondta, hogy úgy kell elképzelnünk, mintha oszlopokat építenénk fel, amelyek megtartják a megújulást. Ilyen oszlop lehet az evangelizációs és missziós munka, ha annak eredményeként az emberek istenhez térnek és közösségbe kerülnek egymással is. De ilyen oszlop lehet a keresztény kultúra és művészet erősítése, vagy akár a krisztusi értékek megjelenítése a közéletben, a kultúrában.
Ki kell építeni a saját bázisainkat – és hát vannak iskoláink, templomaink, közösségi házaink, vannak még papjaink, tanáraink, művészeink, vállalkozóink, élnek közöttünk prófétai, apostoli, tanítói elhivatottságú emberek, buzgó, imádságos lelkek – ez a magunk „tízezernyi katonája”. Az „ellenség húszezre” meg a duplájánál is sokkal több létszámban, tőkében, erőben, lehetőségben. Legalábbis látszólag. Mert azért mégiscsak Dávidnak volt igaza, amikor azt kiáltotta Góliátnak és a filiszteusoknak: „Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem. Én azonban a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál.” (1Sám 17, 45)" (Látó - a teljes könyv)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)