Ha nem állunk készen a küzdelemre, óhatatlanul elbukunk: “Egy úton sétáltunk felfelé mindannyian, az egész családdal. Mintha itt lett volna, ebben a faluban, az út egy emelkedő szakaszán. Egyszer csak láttuk, hogy két nagy madár közeledik felénk, majd leszállt egy előttünk álló fa csupasz ágaira. Úgy néztek ki, mint két repülő dínó-madár, amilyeneket mostanában látni a rajzokon. Közelebb mentünk, hogy jobban megnézzük őket. Akkor az egyik felemelte az ökölbe szorított kezét - nagy, izmos emberi karja volt -, és rettenetes hangon átkozódni kezdett. Mi nagyon megrémültünk és ellenkező irányba futni kezdtünk, azok meg üldözni kezdtek bennünket. Akkor valahogy ott termett egy liftajtó, abba gyorsan betuszkoltuk a gyerekeket is, bezártuk az ajtót, a lift pedig elindult felfelé, a magasba. Úgy éreztem, talán megmenekültünk - erre ébredtem fel…” (A látó leveleiből)
A levél írója meg volt győződve arról, hogy ez a kép valóban Istentől jövő álom volt. Később bebizonyosodott igaza. Egy nagyon viszálykodó időszak kezdődött az egész falu életében, megbomlott egy addig meglévő harmónia… (Talán, ha akkor mélyebben megértjük ennek az álomnak a jelentését és jelentőségét és azt a gonosz szellemi támadást, ami az egész falu ellen irányult - nem így történnek a dolgok...)
Olykor nem vagyunk elég éberek és buzgók. Ellankadunk az imában és böjtben, elhanyagoljuk a Szentmisét és a gyónást, a Szentírás olvasását és a közösséget. Langyossá válunk, kiveszik belőlünk az „első szeretet” – és ennek meg is lesz a következménye. Olykor csak a bukásunk által értjük meg, hogy valóban szükségünk van a lelki fegyverzetre:
- „Csatoljátok derekatokra az igazság övét.” Ha Isten igazságaiban járunk, az összefog és egyben tart minket. Valóban olyan, mint az öv, ami összefogja ruhánkat – elfedve lelki meztelenségünket is -, és erre az övre lehet „felakasztani” fegyverünket, az Ige kardját is. Csak Isten igazságai tarthatnak egyben minket személyiségünkben és közösségünkben is, az emberi igazságok erőtlenek ehhez.
- „Öltsétek magatokra a megigazulás páncélját.” Hinnünk kell, hogy Jézus Krisztus megváltó vére árán Isten gyermekeivé lettünk, s a bűnből a megigazulás útkára léptünk. Ha hisszük, hogy Isten szeretetében élünk, mint az Ő gyermekei, akkor ez olyan, mint egy páncél: ellenáll minden önértékelési zavarnak, kicsinyhitűségnek, bátortalanságnak.
- „Sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére.” Nem elég tudnunk, hogy a megváltottak közé tartozunk, mindig készen kell állnunk hitünk megvallására és az Örömhír hirdetésére. Ez előre visz minket az úton és megvéd az elbotlástól. Isten békessége pedig megőrzi szívünket minden nyugtalanságtól és háborgástól.
- „Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.” A hit összeköt minket Istennel. A hit által Jézus Krisztus egész győzelme, minden adománya és ajándéka rendelkezésünkre áll. A hitből erőt meríthetünk és a Megváltásban való bizonyosságunk kioltja a sátán minden hamis tanát, csábítását és kísértését.
A hitről így ír a látó: „…a hit hatalmas belső erő, amely mozgósítja és célra irányítja az ember lelki energiáit. Akinek van hite és kitartása, akár óriási vállalat-birodalmat is felépíthet, politikai hatalomra tehet szert, vagy épp szellemi vezető lehet. Mégis: ha ez a hit nem Isten felé irányul, mindaz, ami létrejön általa, csak ”hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság” – ahogy a Prédikátor könyve írja. (Az öreg Salamon király már csak tudta – elért mindent és mégis elvesztegetett mindent, mert nem Istenben érte el, amit elért…) Ahogy Jakabnál olvassuk: Hiszel? Jól teszed. Az ördögök is hisznek, mégis remegnek...”
- „Tegyétek fel az üdvösség sisakját.” Védenünk kell elménket is a támadások ellen. Az üdvösség sisakja a mennyek országának jelenléte, ami átjárja gondolatainkat, vágyainkat és terveinket. Aki az üdvösség reménységében él, arról lepattan evilág minden ereje.
- „Ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” Úgy is mondhatnánk, a lelki fegyverzet egyetlen támadó fegyvere a „lélek kardja”, az Isten igéje. Isten szava valóban élesebb minden kardnál, és szétválasztja a jót és rosszat, igazat és hamisat. Nekünk magunkat is Jézus Krisztus tanítása alá kell fegyelmeznünk, igazabbnak tartva az Ő szavait, mint a magunk elképzeléseit. Azt is meg kell értenünk, hogy a Szentírás igéi csak a Szentlélek megelevenítő ereje által válnak „karddá” – különben csak hiábavaló szócséplés és önámító, önigazoló okoskodás lesz minden kutakodásunk. Jól mutatja ezt az a bibliai történet, amikor a Megváltás művén kívül élő emberek, mintegy mágikus módon használva Jézus nevét, próbáltak fellépni a génész lélek ellen: „A vándorló zsidó ördögűzők közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét, ezt mondva: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet.” Egy zsidó főpapnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kettőt letepert közülük, s úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból.” (ApCsel 19, 13-16) Hiába minden tudás és szó – ha nem adtuk át életünket Istennek, ha a Szentlélek ereje nem járja át beszédünket, az csak haszontalan fecsegés marad.
- „Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” Imádság nélkül nincs győzelem. Jézus – bár Isten Fia volt -, egész napos munkája után még sokszor az egész éjszakát imádásban töltötte. Akkor nekünk mennyire szükségünk van az imádságra! A Lélek által történő ima élő párbeszéd Istennel, Istenben.
A látó egyik levelében leír egy küzdelmet, ami megmutatja, hogyan kell élnünk Isten ajándékaival. „Egyszer (álmomban?) egy utcán sétáltam, amikor a hang azt mondta: “elengedték a pokolból a kutyákat, hogy öljenek.” Ahogy kimondta, egy pillanatra láttam is őket - három nagy fekete kutya, néhány világító folttal a testükön. Mindannyian nagyon megrémültünk, és befutottunk egy terembe. Csendben voltunk, nehogy észre vegyenek minket.
Én éppen körbejártam az ablakokat hogy bereteszeljem őket, amikor halkan kinyílt az ajtó és megjelent az egyik pokolkutya. A sötétben csak a körvonalai látszottak. A szeme és az a néhány folt világított rajta. Mindannyian megdermedtünk, az meg körbejárt, keresve, hogy kit támadhatna meg. Akkor mellettem egy kis fehér kutya (őrangyal?) nagyon el kezdett ugatni rá - én meg rémültem összefogtam az állkapcsát, hogy ne ugasson. Akkor a hang azt mondta, hogy a pokolkutya a kis fehér kutyával nem törődik, csak minket keres.
Ekkorra - talán a mozdulatomat vette észre? - odaért hozzám a hatalmas fekete kutya. Párbeszédbe kezdtünk, de nyugalom volt rajtam, így nem mozdultam. Míg ez történt, a teremben valaki nem bírta tovább, hanem félelmében futni kezdett az ajtó felé, hogy elmenekülhessen. Akkor a pokolkutya odaugrott hozzá és áttaszította a másik világba. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy miért nem harcolok ellene - hiszen én keresztény vagyok!
Akkor a hang azt mondta: Harcolj. Én meg felemeltem a karom és azt kiáltottam: Jézus nevében! Erre egy kard termett a kezemben, amivel lesújtottam a kutyára. De az ütés félrecsúszott és csak néhány szőrszálat vágott le róla. Hátrébb ugrott és nézett. Megkérdeztem: miért nem tudtam megsebesíteni? A hang azt válaszolta. Mert gyenge vagy, mert félsz attól, hogy rád támad - félsz a sebektől, félsz a szenvedéstől. Harcolj bátran!
Akkor újra felkiáltottam - Jézus nevében! - és újra lesújtottam. Megsebesítettem, az meg nekem támadt és a lábamba harapott. Többször rávágtam a karddal, mire leszáradt rólam, de a fogai és a feje, mint egy levedlett kígyóbőr, a sebben maradtak. Kezdtem a karddal lepiszkálni magamról, de a hang azt mondta, ne törődjek azzal, majd leesik magától, inkább figyeljek, mert a pokolkutya újra támadni fog.
És valóban, még többször összecsaptunk, míg végleg eltakarodott. Akkor azt mondta a Hang: elteheted a kardod. Én az oldalamhoz dugtam, mintha tokba tenném, s valóban ott volt a tok amibe belecsúszott, és a tok egy könyv volt. Akkor megértettem: Jézus nevében van az erő (hatalom) és Isten Igéje a kard. Ha ezzel harcolok, győzni fogok…”
Részlet Sípos (S) Gyula: Angyalok, ördögök, emberek című könyvéből. Az idézett részek a "Látó - a teljes könyv" című művéből valók. (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)
