„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2, 20) Lehetséges ez? Lehetséges, hogy Istennel olyan teljes közösségbe kerüljek, hogy az Ő gondolatait gondoljam, szavait szóljam, tetteit cselekedjem – és közben a személyiségem mégis teljesen szabad maradjon? Hogy ez részemről ne csak egy bolond gondolat legyen arról, hogy isten vagyok, egy eszement fantázia, skizofrén beképzelés, téveszme, esetleg a gonosz lélek hazugsága, egy stáció az ördögi megszállás felé tartó úton?
A Szentírás arról ad hírt, hogy létezett egy időszak, amikor Isten és ember még „együtt sétált” az Édenben, s bár a bukás ezt a teljes közösséget semmivé tette, az ígéret szerint eljön az idő, amikor ez a teljes közösség Istennel helyreáll.
Valójában Isten jobban vágyódik az ember után – hiszen Ő a Szeretet teljessége, aki szereti teremtményeit -, mint az ember Isten után. Már a Teremtés könyve elején, a bukás leírása után azt olvassuk, hogy „az Úr Isten azonban szólította (hívta, kereste) az embert: Hol vagy?” (Ter 3, 9) S bár a bűn miatt az első emberpár nem maradhatott tovább az Édenben, Isten gondoskodó szeretete nem szűnt meg irántuk: „Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének, s felöltöztette őket.” (Ter 3, 21)
De az Istent kereső ember is vágyódik Teremtője után, mert ez a vágy a szívébe van írva: „Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld. Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet és dicsőségedet megláthassam. Mert kegyelmed többet ér, mint az élet, ajkam dicséretet zeng neked. Fekhelyemen rólad elmélkedem, éjjel virrasztva feléd száll a lelkem.” (Zsolt 63, 2-4, 7) Ilyen vágyódó ima szállt fel korok korain át a mennybe, míg végül az idők teljességében Isten eljött közénk, hogy ez a szeretetvágy végre betöltődhessen. Jézus Krisztus az Isten és ember közötti szakadást megszüntette, és a teljes egységet helyreállította.
Ez teológiai igazság, de megvalósulhat-e a mi személyes életünkben?
Igen.
Az első és tökéletes válasz maga Jézus, aki egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, „szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül”. Ő egyszerre a megtestesült Ige, a Szó, a Fiú, a Szentháromság második személye, „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”, ahogy ezt megvalljuk a Hiszekegyben. Ugyanakkor tökéletesen emberré lett, asszonytól született és ugyanazt az emberi életet élte, mint mindenki más. Jézus személyisége teljesen ép egészséges és normális volt. Nem kucorgott benne egy kisisten, aki diktálta neki, hogy mit tegyen, nem volt bomlott elméjű, aki hangokat hall és képeket vizionál – tulajdonképp nála józanabb, gyakorlatiasabb és jobb „hétköznapi ember” nem élt a földön. Közben pedig egy szavával betegeket gyógyított, megszabadította a megszállottakat, halottakat támasztott és parancsolt a természet erőinek. Életével, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával pedig szabaddá tette az utat a Szentlélek előtt, hogy Isten Lelke és az ember lelke (teljes valósága) újra szabadon találkozhasson, együttműködhessen és eggyé válhasson, „szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül”. Az Istenhez térő ember „Krisztus testének tagja és a Szentlélek temploma”, Istenhez tartozik, mint gyermeke és barátja. (1Kor 6, 19)
Mindez teológiai igazság, de hogyan lesz ebből megélt élet? Hiszen ellenvetésként felhozhatjuk, hogy Jézus Krisztus egyszeri és különleges eset volt, és hol vagyunk mi az Ő tisztaságától és életszentségétől, emberszerető jóságától? Valószínűleg elég messze. A törékenységünk, sebeink, bűneink, egész roncsolódott életünk azonban nem teszi lehetetlenné, hogy krisztusivá, Krisztus-hordozóvá legyünk, hanem épp ellenkezőleg!
A legelső ember, aki tökéletesen megélte az Istennel egyesült életet, Mária volt, Jézus anyja, ez az egyszerű tizenéves lány, aki szívébe és méhébe befogadta Istent és sohasem szakadt el tőle.
„Az angyal ezt felelte neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1, 35)
A Szűzanya igent mond, és igenje fordulópont az emberi történelemben. Ő az első és tökéletes Krisztushordozó, élő szentségház, tabernákulum. Kívülről ugyan semmi változás nem látszik, de belülről Mária telve van várakozással, örömmel – és szolgálatkészséggel. Elindul nagynénjéhez, Erzsébethez, akiről az angyali kijelentés alapján tudja, hogy öregségére szintén gyermeket vár. Amikor találkoznak, Mária köszöntésére, rajta keresztül úgy kiárad a Szentlélek, hogy Erzsébet prófétai elragadtatásba esik és megvallja az isteni titkot: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog, aki hitt, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neki.” (Lk 1, 43-45)
Mária az első Élő Szeretetláng, s ekkor történik az első lángátadás, Erzsébetnek. Az idős asszony pedig - aki eddig nyugtalan volt, rejtegette állapotát azt sem tudva, hogy szégyellje magát vagy örüljön, akinek a férje megnémult, egész helyzete megrendült -, hirtelen felszabadul az örömre és fiatal rokonát az Úr anyjának nevezi!
A találkozáskor a magzat (Keresztelő János) már anyja méhében eltöltődik Szentlélekkel, Mária szívéből pedig túlcsordul az öröm: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben…” (Lk 1, 46-56)
Mária így vall a Magnificatban: „mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve.” (Lk 1, 49) Ami azonban Máriára, Izrael egyszerű, szent leányára igaz, az lelkileg igaz ránk is. A mi szívünk és életünk is telve lehet Istennel és vele járhatjuk életünk útját. Erről tanúskodik a Szentírás és az egyháztörténelem évszázadai. Szentek sokaságáról jegyezték fel, milyen forró vággyal keresték az Istennel való teljes közösséget, és hogy annak beteljesedése milyen hatalmas változásokat hozott az még környezetük életébe is.
(Részlet a készülő ”Az Istennel való egyesülés útja – élő Szeretetláng szeminárium” anyagából)
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)
