Szókratészt, a legnagyobb görög bölcset arra ítélték, hogy igya ki a méregpoharat. Gyűlölték, mert nem elégedett meg a közhelyekkel és szokásokkal, hanem rákérdezett azok gyökerére. Platón értetlenül és döbbenten írja le, hogy Szókratész nem volt hajlandó lefeküdni egyetlen tanítványával - csinos és körülrajongott fiatal férfiakkal – sem, ráadásul hűséges maradt a hírhedten házsártos feleségéhez és csak a „daimónja”, belső lelkiismerete hangját akarta követni. Megölték, majd halála után tisztelték, de követni nem akarták kortársai.

Talán, ha a görög városállamok polgárai és vezetői követik Szókratész bölcsességét, demokráciájuk nem válik egy nemzedéken belül demagógok prédájává, nem pusztítják el egymást az állandó belső háborúskodásban és nem esnek áldozatul a friss és még puritán erkölcsű és erényes római hódításnak. (Róma később aztán szintén magáévá tette a „görög eszményt”…)

Miért merünk ilyen merész kijelentéseket tenni? Hát nem a megértés, a szabadság és az egyenlőség netovábbja, ha mindenki szabadon kiélheti vágyait? Csakhogy: a homoszexualitás, a fiatal fiúk és lányok megrontása és szeretővé nyilvánítása, az ágyastársak sokszorozása épp nem a szeretetről és megértésről, hanem a hatalomról és erőszakról szól. Akkor is elsősorban a tehetősek fényűzése volt, akik megvehették a gyerekeket rabszolgának és kiélhették rajtuk vágyaikat. A gyerekeket senki sem kérdezte, hogy ezzel ugyan egyet értenek-e?! A fiúk és lányok tárgyként, szexuális eszközként kezelése elfogadott volt – a gazdag, az erős, a hatalmas kiélhette minden perverzióját – a szegényebbek vágyainak közösségi kielégítésére pedig épültek az egyre nagyobb arénák, cirkuszok és terjedt a halálos gladiátor-viadalok kultusza. (Egy ilyen rendszert persze csak folyamatos hódítással, rabszolga-utánpótlással lehetett fenntartani.)

A kereszténység a hatalom, az erő, a „nekem mindent szabad” kultuszával szembe a szeretet, a megértés és áldozatvállalás erényét helyezte – azokat az értékeket, amiket már Szókratész is keresett, hirdetett, amit lelkiismerete már neki is sugallt. Csoda-e, ha a kihasznált, elgyötört férfiak és nők, rabszolgák és szabadok örömmel hallgatták ezt a tanítást?

És most újra a régi, bukott „görög ideált” hirdetik nekünk - még csak félig-meddig, de egyre nagyobb szabadsággal. A pedofília (fiatal gyerekek megrontása) rettenetes terjedése jól mutatja, hogy milyen sokan vannak, akik ma is azt gondolják, ha hatalmukban és lehetőségükben áll, mindent megtehetnek: megronthatják, meggyalázhatják a szerencsétleneket.

Hiába, hogy a „homoszexualitás kultúrája” tényszerűen növeli a promiszkuitást (gyakori partnerváltást), a nemi betegségek kockázatát, az öngyilkosságok számát, a fiatalok elcsábítását és megrontását – most újra a „szabadság korát” éljük, ahol lassan mindent szabad. Jön a törvényi felhatalmazású megrontás iskolai nevelés során, jön a többes házasság – és törvényszerűen jön annak tiltása, ami ezt akadályozná. Tudjuk, hogy már vannak országok, ahol a lelkésznek és papnak is állami törvénnyel tiltják, hogy a homoszexualitást negatív kontextusban említse. Csak hát:

„Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (1Kor. 6, 9-10)

A Szentírás mind az Ószövetség, mind az Újszövetség könyveiben tiltja a homoszexualitást, mint életellenes tettet, amelynek gyümölcse halál. Legegyértelműbb, (úgy is írhatnám, szinte dedósan elmagyarázott) példája ennek Szodoma és Gomorra pusztulása. De ha valaki nem szeretné a Szentírás tekintélyét elfogadni, annak itt van történelmi okulásul a görög és római összeomlás.

Azt jelenti ez, hogy akkor nekünk gyűlölni kell a homoszexuális hajlamú embereket? Dehogyis! Ők is éppoly értékesek Isten szemében mint mi, és éppúgy bűnökkel és problémákkal küszködnek, mint mi – egyik problémájuk épp ez a hajlamuk. Megértenünk és segítenünk kell őket, hogy képesek legyenek fegyelmezni magukat, hogy ne lépjenek a bűn útjára, aminek a vége a megromlás és a halál (kárhozat) lehet. Ahogy nem engedjük lopni a kleptomániásokat, csalni a notórius hazudozókat, ahogy megszabadítani szeretnénk a drogfüggőket, gyógyítani a sebzett szívűeket, úgy szeretnénk segíteni a homoszexuális hajlamúakon is, ami – szemben a divatos önigazolásokkal -, nem genetikus eredetű és nem örök kényszer.

A bűnös szeretete azonban nem a bűn igazolása. Semmi esetre sem „tolerálható”, hogy a szadista kínozzon, a parázna házasságokat romboljon szét és hogy a „meleg büszkeség” megrontsa a még kialakulatlan, sérülékeny és egyébként is sok problémával küszködő fiatal életeket.

Ezért imádkozunk, ezért szorgalmazunk olyan törvényeket, amelyek az életet védik a fogantatástól kezdve a személyiség-fejlődés minden szakaszában, egészen a természetes halálig.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)