Egyházközségünkben még 2007-ben volt egyházközségi zsinat, amelyet egyéves felkészülési folyamat előzött meg. Ennek is köszönhető, hogy ma is élénk élet van nálunk, kis közösségekkel, csoportokkal, rengeteg feladattal és munkával, és 4-500 templomba járóval. A tizenötezres városban, ahol elvileg több, mint hatezer katolikus él…
Lenne hová előre menni, lenne kiket megszólítani, csakhogy…
Mit várjunk el még azoktól az emberektől, akik a napi sokórás munkájuk után, a családjuk és egyéb feladataik mellett már így is időt, pénzt, munkát raknak még az életünkbe, természetesen ingyen, társadalmi munkában?
Meddig tudjuk még járni azt az utat, ahol folyamatosan halljuk, látjuk, hogy elfogynak a papjaink, elöregedik az egyházunk, és úgy ellene „megújulnunk”, hogy közben lehetőleg semmi se változzon?
Továbbra is dolgozzon mindenki ingyen, imádkozzunk papi hivatásokért – és aztán csendben nézzük végig, ahogy tönkre mennek, még a hivatásukat is elhagyják, de ebbe aztán ne szóljunk bele, mert nem a mi dolgunk… (A mi egyházközségünk az elmúlt évtizedekben két papot nevelt ki, jelenleg egyik sem „praktizál”…)
Legyünk hős ellenállók a világgal szemben, de értsük meg és fogadjuk el, hogy egyházunk ilyen-olyan okokból nem akarja felemelni a szavát az égbe kiáltó bűnök ellen. Szeressük és szolgáljuk egyházunkat, lehetőleg egy szó nélkül, mert a leragasztott szájú engedelmesség nem okoz problémát…
Kérjünk munkásokat az aratásba, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Rendben, munkásokat kérünk a kiürült plébániákra, de azt is kérjük, hogy becsüljék meg ezeket a munkásokat, ha már egyszer dolgoznak. Esetleg adják oda nekik a nekik járó bért – félve írom ezt le -, biztassák őket és ne gyanakodva nézzenek rájuk. Ők nem „jobb híján” végzik a munkát, mert nincs elég pap, hitoktató, hanem ők azok a munkások, akiket Isten nekünk ajándékozott! Ha őket se becsüljük meg, ha csak belenyomorodni tudnak a munkába, sikertelenségbe, a figyelem és megbecsülés hiányába, akkor ugyan miért is adna nekünk az Úr újabb munkásokat?
Kezdődik a szinódusi folyamat a világegyházban. Nekem pedig felrémlik Ferenc pápasága kezdetéről az a pápai kezdeményezés, amikor arra biztatták a helyi egyházakat, hogy kérdezzék meg a híveket az egyházunkat érintő problémákról, még kérdőíveket is adtak hozzá… Ki emlékszik rá, mi lett ebből hazánkban?
Na ugye.
Én azért bizakodó vagyok. Hogy milyen fontos ez a szinódusi folyamat azt az is mutatja, hogy a meghirdetése utáni második napon már megjelentek a hivatásos károgók, hogy megint bejelentsék, ez fogja szétverni az egyházat.. (Amin különben a pokol kapui sem vennének erőt, de így aztán… Igaz, hogy a vérmesebbje szerint már a II. Vatikáni Zsinat szétverte, és azóta minden pápa csak tovább rombolta, szerintem meg épp ellenkezőleg…) Szóval, amikor az ördög nyugtalankodik és tiltakozik, akkor én örülök és reménykedni kezdek.
Bizakodó vagyok, mert hátha a szinódusi folyamat feltárja egyházunk strukturális bajait és képes gyógyulást, megújulást hozni. Esetleg tehermentesíteni a papjainkat és megbízni a hívekben, hogy azok elvégezhessék azokat a feladatokat, amiket ők is el tudnak végezni. És netán még meg is becsülni őket, megfizetni őket, építeni rájuk, egy megújult egyházat…
Adj Uram, munkásokat az aratásba, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. És ha méltó az a munkás a bérére, akkor hadd kapja meg anyagilag és lelkileg is, hogy ne belehaljunk a munkába, hanem minden életté legyen.
Mert a mi egyházközségünkben is van még tizennégyezer ember, akit el kellene valahogy érni az evangéliummal. És még kilencmillió az országban…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
