Szeretet földje - a honlap blogja

Az elmúlt napokban azzal mulattattam magam, hogy nagy művészekkel és művészekről készült beszélgetéseket, jeleneteket nézegettem. Köztük Gobbi Hildát, a zseniális színésznőt, nagylelkű közösségi embert és egy időben hithű kommunistát, akit a háború előtti úri keresztény kurzus a munkásokkal való szimpatizálása miatt a színpadról is eltiltott, a német megszállás alatt pedig halálra üldözött.
Tevékeny ember volt, aki színésztanoncoknak kollégiumot, idős színészeknek otthont alapított, részt vett a közéletben, pénzét elajándékozta, a Nemzeti Színházért lobbizott – és hát homoszexuális kapcsolatban élt… Leszbikus kommunista – a papírforma szerint ez egyenes út a pokolba. Csakhogy!
Gobbi Hilda szívéről álljon itt egy történet. Egyszer a barátaival beszélgetve panaszolta, hogy aggódik, mert ahol a nyaralója is áll, már több helyre is betörtek. Mit tegyen? Egyik kollégája viccesen azt mondta neki, tegyen ki az asztalra egy üveg bort, de a dugóját szúrja át injekciós tűvel és nyomjon bele altatót. Aztán tegyen ki mellé egy dugóhúzót is… néhány hét múlva telefonál Hilda, hogy nagy baj van, mert itt alszik a nyaralóban a tolvaj, körülötte az összepakolt holmik és az üres borosüveg! Nem volt mit tenni, hívni kellett a rendőrséget. Évek múlva a művésznő azon a helyen lépett fel a társulattal, ahol a börtön is volt. Az előadás után – apácaruhában, még a színpadi jelmezben volt -, megjelent a börtön előtt egy tálca süteménnyel és itallal, hogy engedjék be őt a börtönbe a rabhoz. Bár felismerték, nem akarták beengedni, aztán valahogy csak bekönyörögte magát. Meglátogatta a rabot, aztán azt mondta neki, hogy ha kiszabadul, keresse fel, mert megpróbál segíteni rajta… Ilyen ember volt Gobbi Hilda – de mielőtt folytatnám, tennék egy kitérőt Néri Szent Fülöp felé.
Fülöp a XVI. században élt, Róma második apostolának nevezték, pedig nála jobban senki nem ütött el a korban elvárt papi eszménytől. A Szentlélek szabálytalan szentje volt, vidám egy borús korszakban, őrült ötleteiről híres katolikus reformátor akkor, amikor a reformáció szó is gyűlöletes volt, minden tisztséget visszautasító férfi egy rangkórságban szenvedő világban és mindenkivel – a korabeli megbotránkozó beszámolók szerint még zsidókkal és eretnekekkel is! – szóba álló misztikus. Úgy lett Róma apostola, hogy látszólag senkit sem akart megtéríteni, mindenkinek tisztelte a lelkiismereti szabadságát (ahogy a sajátját is védte minden kényszertől). Megtehette, mert olyan nyilvánvalóan szerelmes volt Istenbe, hogy kereszténységét nem lehetett kétségbe vonni. (Ez persze nem akadályozta meg ellenfeleit abban, hogy egyházi bíróság elé ne citálják és ne figyeltessék minden lépését.)
Vajon mi történt volna, ha Fülöp találkozik Hildával? Talán felfedezték volna egymásban a közös vonzalmat a művészet, a színjátszás, a zene iránt. Talán még közös műsort is csináltak volna, ahogy Fülöp bevont mindenkit, aki körülötte volt, az életébe. Fülöp biztos meglátta volna a művésznőben a rengeteg emberbaráti szeretetet, még ha az gellert is kapott a nehéz időkben, Hilda pedig talán felismerte volna a kereszténységnek azt a formáját, ami elsősorban Isten és ember találkozásáról, a szeretetről és megértésről szól…
Hogy pedig Hilda találkozott, még itt a földön ezzel az Istennel, arról bizonyítékom van. A 70. születésnapjára összeállítottak egy szép műsort a színházban (amit a tévé is fölvett). Kora nagy művészei léptek föl komoly és humoros számokkal (Huszti Péter még mintha be is olvasott volna neki, de ez lehet, hogy csak félrehallás tőlem – a monológja arról szólt, hogy mindenért számot kell adni…)
A műsor vége felé lépett színpadra Kútvölgyi Erzsébet. Azzal kezdi, hogy „Nem látom Hildát” – aztán észreveszi, boldog születésnapot kíván neki, majd ez a törékeny kis asszony bizonytalan hangon énekelni kezdi Solvejg dalát. Elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, jön a tél… a második versszak már Isten áldását kéri és azt mondja, Isten szerelmes szívvel várja és köszönti őt, amikor majd ott áll a trónja előtt…
Hilda sír, én is sírok. Hiszem, hogy neki ez egy találkozás volt Istennel és hiszem, hogy ugyanez és ugyanígy játszódott le, amikor Gobbi Hilda valóban a Trón elé került. A többi kettejük titka…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Képzeljük el, hogy Jónás próféta megjelenik fővárosunkban és hirdetni kezdi: még negyven nap, és elpusztul Budapest! Megtérne az ország, vagy Jónás kudarcot vallana?
Na persze, elvileg ma nekünk (az egyháznak) kellene Jónás prófétának lennünk, akik Isten elé állunk a népért és a nép elé állunk Istenért. De lássuk be: bár mindannyian részesedtük Krisztus prófétai hivatásából, nagy tolongás nincs ezért a feladatért (kivéve tán a világvége-hírnököket, de az ő fantáziálásukat most hagyjuk ki a dologból).
Mit látna Jónás? Látná az Isten tiszteletére emelt régi templomokat és a pénzisten szolgálatára emelt új bankközpontokat. (Az elsőben még ott az Élet és időnként megtelik emberekkel, a második pedig tele nyüzsgő emberekkel, minden élet nélkül…) Látná a lakásokban a házi-bálványokat és az előtte órákig hódoló embereket, ahogy szívják magukba a hamis tanítást a tévé és számítógép képernyőjéről: a családokban az a normális, ha mindig konfliktus és veszekedés van (különben miről szólnának a végtelenített sorozatok), a problémákat legegyszerűbben fegyverrel lehet megoldani, a jó és a rossz egyaránt erőszakos és rondán beszél, a paráznaság az élet természetes része, a sikerért pedig mindent meg lehet tenni. Láthatná, hogy a törvény előtt vannak egyenlőbbek, a szegényeket pedig hideg közöny veszi körül. Láthatná a Parlament tetején a keresztet és azt is, hogy az épületben ezt úgy lökdösik el maguktól az ország vezetői, mintha pestist terjesztene. Látná, hogyan használják ki az emberek legrosszabb indulatait a politikai haszonszerzésre és azt, hogy a viszály és gyűlölet szellemei hogyan kerítik hatalmukba az egész nemzetet.
Kérdés az, hogy figyelne-e bárki Jónás próféta intő szavaira? „Még 39 nap, és elpusztul Budapest!” Vagy rendőrt hívnának a büdös hajléktalanra, aki kiabálásával zavarja az itt élők nyugalmát? Esetleg bekerülhetne a bulvár-médiába, a tegnapi világvége és a holnapi horoszkóp közé a kis színes rovatba?
„Még 38 nap, és elpusztul Budapest!” Tételezzük fel, hogy Jónás próféta szavai oly mértékben felkentek lennének Isten erejével, hogy végül még - ahogy Ninive királya meghallotta -, a mi királyaink is meghallanák kiáltozását és szoros napirendjükbe beiktatnának egy találkozót vele. Csak óvatosan persze, mert hátha csak ügynök, „fogott ember”, az ellenség kémje, szabotőr és terrorista! Biztos ami biztos, egy nemzetbiztonsági átvilágításon átesne, itt aztán az is kiderülne, hogy nincsenek papírjai, illegálisan tartózkodik hazánkban, talán mégis jobb lenne kerítés mögé zárni. (Egyébként is: hát nem minden statisztika azt mutatja, hogy még sohasem voltunk olyan sikeresek, mint most?)
De lehet, hogy Jónás próféta rögtön a sajátjainál kezdene, mégiscsak itt lelhet támogatókra. Irány a templom: „Még 37 nap, és elpusztul Budapest!” Sajnos a plébános úr nem ér rá, még hat fíliát kell ellátnia. A plébánia-hivatalban ülő néni nem is tudja megmondani, mikor lehetne vele beszélni. (Már megint egy kéregető…) A szentmise alatt természetesen nem lehet szólni, de: „talán mise után tessék megpróbálni – szokott misére járni?” Jónás szívós ember, túlélt ő már néhány dolgot, nem adja fel könnyen. Így aztán előbb-utóbb felvilágosítják, hogy az egyház nem politizál, igyekszik jó viszonyt kialakítani a világi vezetőkkel, napi ügyekbe nem avatkozik és egyébként is, szükség van az anyagi támogatásra a rendszer fenntartásához.
Szegény Jónás! Csüggedten üldögél a Szabadság-szobor alatt és nézi a várost. Hogyan tudna eljutni az emberek szívéhez? Mit kellene tennie, hogy az emberek elhagyják bűneiket és visszataláljanak Istenhez, aki annyira szereti őket?
Sok választása neki sincs. Azokhoz szól, akik esetleg figyelnek rá. Az utcán kódorgó nincstelenekhez. A betegekhez, az összetört szívűekhez, a reményt vesztettekhez. A vesztesekhez. A sóvárgó szívűekhez, a szeretetre éhesekhez, a bűntől visszariadókhoz, mindazokhoz, akik elfogadják a meggyalázott, keresztre feszített Üdvözítőt. És ha már van körülötte néhány ember, akkor felsóhajt: van még remény! Van még 35 nap – hátha!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Az ördög állandó törekvése, hogy megrontson minket személyükben, kultúránkban, Istennel és egymással való kapcsolatunkban. Most három embert, és rajtuk keresztül három olyan szellemi irányzatot szeretnék megmutatni, amivel a gonosz lélek elérte, hogy gyökeresen megváltozzon – talpáról a feje tetejére álljon -, gondolkodásunk önmagunkról, társadalmunkról és az egész teremtett világról.
Ez nem azt jelenti, hogy ez a három ember mindenestül gonosz volt, vagy hogy amit mondtak, abban nincs igazság – csak épp az igazságok is a hazugságok szolgálatába álltak. Arról sincs szó, hogy ez a három ember tehetne mindenről. Munkásságukat mintegy szimbólumként emelem ki, hogy jobban megérthessük ezeket a pusztító folyamatokat.
1. Az emberi személy „kivonása” Isten alól.
„Régen” – hogy most ezt a szót használjuk a megrontás előtti időszakra -, az ember úgy gondolt magára, mint „felülről” meghatározott lényre. Olyanra, akinek – az állatokkal szemben -, szabad akarata van, aki tudatos döntéseket hoz és képes megfegyelmezni belső világát. Lehetséges, hogy az ember élete a szépre, jóra és igazra irányuljon, ez kedves Isten előtt, és ez akadályozza meg azt is, hogy a társadalom szövete szétszakadjon. Aztán jött Sigmund Freud (1856-1939) és azt mondta, hogy ez az emberkép hamis, mert a személyiség „alulról” meghatározott. A tudattalan a döntő, a tudat csak vékony héj a tudattalan hatalmas óceánja fölött. A tudatos énünk „sodródik”, anélkül, hogy értené önmagát, a tudattalan elfojtása pedig testi és lelki betegségekhez vezet - ezért a tudattalan világát, az ösztönök világát fel kell szabadítani…  Nem vitatva az ebben meglévő igazság-morzsákat, ez az elképzelés felmentette az embert a szabad akarat „béklyója” alól és utat nyitott minden „felszabadítási törekvés” előtt (lásd pl. szexuális forradalom). Végső soron felszabadította az embert Isten tanácsai és a bűn tudata alól. Ami „régen” dekadencia volt, az így vált normává…
2. A társadalmi élet „kivonása” Isten alól.
„Régen” – használjuk újra ezt a szót -, az emberek úgy gondolkodtak a történelmi, társadalmi folyamatokról, hogy azokat (Isten akaratán túl), az emberi döntések és erőfeszítések, az igazság keresése és a nagy eszmék küzdelme határozza meg. A történelem oktatásában is súlyt helyeztek a nagy, történelemformáló emberek életének megismertetésére, gondolataik és tetteik hatására. Aztán jött Karl Marx (1818-1883), és ezt mondta, hogy ez tévedés, a történelmet ugyanis nem emberek, hanem a nagy társadalmi, anyagi erők mozgása viszi előre és mi nem tehetünk mást, mint hogy felismerjük ezt a társadalmi és történelmi szükségszerűséget – dialektikus materializmus – és ennek szolgálatába állunk. Hogy ez milyen eredménnyel járt, azt megtapasztalhattuk a „létező szocializmus” évtizedei alatt. (Ironikus, hogy miközben Marx az emberi tényező jelentéktelenségéről tanított, mindent megtett, hogy ő maga minél jelentősebb tényezővé válhasson…) Az emberi szabadság és felelősség helyébe megint csak belépett a szükségszerűség és vele a felmentés minden bűn alól. (Ahogy szegény Lukács György mondta: „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” -, ezért a szocializmus előmozdítására minden eszköz elfogadható…)
3. Az egész teremtett világ „kivonása” Isten alól.
„Régen” nem volt olyan nép, aki valamilyen módon ne tudta volna, hogy a világot Isten (istenek) teremtette. Életünk ebben a teremtett világban pedig feladatot és felelősséget is jelent, a természet megismerése pedig Isten megismeréséhez is közelebb visz minket. Aztán jött Charles Darwin (1809-1882) aki azt tanította, hogy az élet csodája csupán vak véletlenek sorozata és az evolúciós fejlődés néhány egyszerű, mechanikus szabály szerint történik (természetes szelekció, mutáció). Ezzel az egész teremtett világot „istentelenítette”.
Így történt, hogy mára az embernek nincs szüksége Istenre sem a személyes, sem a társadalmi léte, sem a természetes világ megértéséhez. Ebben az Isten nélküli világban paradox módon nincs szabad akarat, mégis mindent szabad (minden megmagyarázható, mindenki felmenthető). Úgy tűnik, a gonoszság ereje diaalt aratott, mert sikerült neki egy olyan világértelmezési keretet felállítania és elfogadtatnia, ami kiiktatja Isten létét és tanácsait az életünkből. Mi azonban tudjuk, hogy ez a sátáni megrontás eredménye, s nekünk újra a feje tetejéről a talpára kell állítanunk mindent. Ez a helyreállítás munkája, ami prófétai munka (is): mindent újra vissza Isten gondviselő szeretete alá! A személyes életünket (küzdelem a bűnök ellen és az életszentségért), társadalmi életünket (házasságunkat, családi és közösségi életünket, munkánkat Isten tanácsai szerint élve), és az egész teremtett világot (élet- környezet- és természetvédelem és -szeretet).
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A Szentírásban olvasható legelső próféciát az Úr mondta ki a bűnbeesés után a gonosz lélekre és az első emberpárra. Isten szavai egyszerre hordoztak ítéletet, büntetést és reményt. Az pedig, hogy minden beteljesedett abból, amit mondott, tagadhatatlan. A legelső prófécia szavai szerint „Az Úristen így szólt a kígyóhoz: Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba. Az asszonyhoz pedig így szólt: Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad. Az embernek ezt mondta: Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3, 14-19)
A gonosz lélek az ítélet óta valóban a „hasán csúszik”, nem tud felemelkedni az Egek egeibe, elveszítette Isten belső közelségét. Valóban ellenséges az ember iránt, gyűlöl minket, ahogy mi is megértettük, hogy ő az ellenségünk. A szövegben megfogalmazott remény is valóra vált, hiszen a Szűzanya a Fia, Jézus Krisztus megváltó műve által az őskígyó fejére taposott és fölé emelkedett. (Ahogy persze az is igaz, hogy a gonosz lélek azóta is gyötörni akarja az emberek minden ivadékát.) Arról külön szólni se kell, hogy mindaz, amit az Isten az asszonyról és férfiról kijelentett, valósággá lett, hiszen ezt mindannyian tapasztalhatjuk életünkben.
A bűnbeesés előtt Isten és ember „együtt sétált” az Édenben – a Bukás után ez a mély és bensőséges kapcsolat megszakadt. „Úristen (az embert) eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (Ter 3, 23-24) Az Úr gondoskodó szeretete azonban megmaradt az ember iránt: „Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének, s felöltöztette őket.” (Ter 3, 21) Ennek a gondoskodásnak része az is, hogy Szavát sem vonta meg végleg az emberektől. Időről időre prófétákat küldött – azaz embereket választott ki és felkente őket Szentlélekkel és erővel a prófétai szolgálatra -, hogy tanítsák, intsék és buzdítsák a népet. A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt. Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be” (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.
Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. 11A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, 13akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)
Jézus Krisztusban teljesedett be minden, amit Isten valaha megígért az embereknek. Minden, ami ezután történik, szintén „Őáltala, Ővele és Őbenne” történik. Mi pedig, akik Krisztus testének tagjai és a Szentlélek templomai vagyunk, mint Isten népe részesedünk Krisztus királyi, főpapi és prófétai hatalmából és küldetéséből. Hogy mit jelent ez általános és szűkebb értelemben, mit jelent a prófétálás karizmája és mi a prófétai szolgálat – erről lesz szó a továbbiakban.
(Vázlatos részlet a Prófétai élet című, hamarosan megjelenő füzetből)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

„Illés pedig felment a Kármel csúcsára, lekuporodott a földre, arcát térdei közé tette, s azt mondta legényének: Menj fel, s nézz a tenger felé. Ez, miután felment és arrafelé tekintett, azt mondta: Nincs semmi sem. Erre ő ismét szólt neki: Menj vissza, hétszer. Hetedik alkalommal aztán íme, egy kis felhőcske szállt fel a tengerből, akkora, mint az ember lábnyoma. Erre ő így szólt: Eredj fel és mondd Áchábnak: Fogass be szekeredbe, s menj le, hogy meg ne akadályozzon az eső. Alighogy egyet-kettőt fordult, íme, elsötétedett az ég, s felhő, szél és hatalmas eső támadt.” (1Kir 18, 42-45)
Ismerjük a történetet. A nép bűnei miatt, Illés imájára bezárul az ég, és három évig nem esik eső Izraelben. Rettenetes csapás ez, mindenki megszenvedi. A harmadik évben aztán az Úr szól a prófétának: „Eredj, s mutasd meg magadat Áchábnak, hogy esőt adhassak a föld színére.” (1Kir 18, 1)
Illés erre Ácháb király, Jezabel királyné és az egész nép színe előtt istenítéletet tart és vérfürdőt rendez – ami nem Isten akaratából, hanem a próféta indulatából születik – és megöl négyszázötven Baál-prófétát. Most már csak az eső hiányzik…
Ül Illés a Kármel csúcsán, a sziklákon, fejét térdei közé hajtva, és imádkozik. Várja az esőt a tenger felől, de az nem jön. Küldi a szolgáját egyszer, küldi kétszer, de semmi jele a közeledő kegyelemnek. A hetedik alkalommal aztán egy kis felhőcske tűnik fel, csak egy lábnyomnyi – a remény kis felhőcskéje. A próféta rögtön elküldi szolgáját a királyhoz az üzenettel: jön az eső, jön az áldás!
Nos, az idők jeleit most is sokan kémlelik. Fontos azonban, hogy ne azzal a gyilkos indulattal kutassuk, ami Illés megszégyenüléséhez is vezetett (az Úr kénytelen őt keresztül vezetni a pusztaságon, hogy aztán a barlangban a szívére beszélhessen: Ő nem a mennydörgésben és villámlásban, nem a viharban, hanem a csendes szellőben van jelen), hanem reményteljes, bizakodó hittel.
Ha a mi kármelünk hegyéről szétnézünk, most is láthatjuk a pusztaságot: a bűn által letarolt életek sokaságát, az egész teremtett világ megrontott álapotát. Ha pedig ezt látjuk, ugyanazt kell tennünk, mint Illésnek: fejünket lehajtva imádkozni, bűnbánatot tartani és közbenjárni az egész népért, Isten ígéretében bizakodva, tudván, hogy Nála mindig készen áll a bűnbocsánat és az áldás. Korholjuk a bűnöket, biztatjuk a reményvesztetteket, és imádkozunk, kérlelünk, kémlelve az eget…
Számomra a kis felhőcske a Szeretet földjének ígérete. Minden gyógyulás, minden közösségi alkalom, minden életrendezés, minden szeminárium, kurzus, könyv, minden szabadulás a remény egy-egy kis felhője: Isten itt van köztünk és cselekszik! Hogyan is cáfolhatnánk saját tapasztalatainkat? Ilyen felhőcske például a (cigánymissziós) érdi tanoda megnyitása, ahová több mint hatvan gyerek jár. Ilyen felhőcske a lelki napokon történt minden életrendezés, gyógyulás (amelyek kis részéről még tanúságtételeket is kapunk). Egyházközségeink minden jó kezdeményezése, vezetőink minden jó döntése egy-egy kis felhő a messzeségből…
Mi a remény prófétái szeretnénk lenni (ha lehet ilyet mondani). Keresztelő Szent János az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt, akinek egyetlen üzenete volt: térjetek meg, mert jön a Messiás! Nekünk is csak egy üzenetünk van: a XXI. század Isten évszázada és Ő azt akarja, hogy hazánk a Szeretet földje legyen – ezért térjünk meg, forduljunk el a gyűlölködéstől, haragtól, viszálytól, a személyes és közösségi bűnök sokaságától és térjünk vissza az evangéliumi értékrendhez, amely megtartja Isten áldásait életünkben.
Illés figyelmeztette a királyt, induljon. Nekünk is indulnunk kell, nehogy benne ragadjunk a múltban, a bűnökben, a reménytelenségben, a jelkívánásban. Jön az eső, de hogy ezt mi lesújtó viharként éljük meg, vagy megtermékenyítő áldásként, az rajtunk múlik…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a rendszerváltás idejének kis agresszív szubkultúrájáról. Régi rajongók, zenészek ültek egymás mellett és beszélgettek. Azóta felnőttek, családjuk, munkájuk lett - csak egyikük lógott ki a sorból. Ő lepukkantan, keserűen mondta: „én benne ragadtam”. De nem csak emberek, hanem közösségek, sőt egész nemzetek és egyházak ragadhatnak benne valami rosszba, amiből már rég szabadulniuk kellett volna…
Vannak emlékeim emberekről, akik beleragadtak életük egy, valamikor sikeresnek tűnő korszakába, és azóta se tudnak kijönni onnan. Emlékszem főiskolás koromból egy vagány fiúra, aki bejárt a kollégiumba a lányokat fűzni – aztán harminc évvel később összefutottam vele ott egy várótermi büfében, ugyanolyan ruhában nyomta a sódert a középiskolás lányoknak (idősebbek már rá se néznének). Vagy egy nő, aki még mindig úgy akar kinézni, mint fiatal lányként, öltözködésben, gesztusban, mimikában – csak hát ami egy lánynak még jól áll, az nagymama-kor felé már inkább kínos… de nem miattuk írom ezt a cikket.
Emlékszem a rendszerváltás előtti időkre, amikor mint lázadó fiatalok tüntettünk, harcoltunk és csak azt olvastuk, hallgattuk, néztük, követtük, amiben szintén ott volt ez a lázadó, igazságosztó attitűd. Aztán jött a rendszerváltás, mindenki felszabadult – de nem annyira az örömre, mint inkább a lázadásra. Az Antall-kormány nem tudott olyat tenni, ami jó vagy elfogadható lett volna, minden azonnal össztűz alá került! Az ország benne ragadt ebben a lázadásban és így végül sokkal kevesebbet értünk el, mint amit elérhettünk volna. Az is kiderült akkor, hogy értelmiségünk már száz éve benne ragadt a vidéki-urbánus ellentétbe és rögtön (értelmetlenül), újraharcolta nagyapái harcát. Együttesen pedig beleragadtunk a félelembe és a viszályba: idegenektől, árulóktól, mindenféle ellenségektől. Nem mondom, bunkert lehet így építeni, de virágzó országot már kevésbé. A beton nem tűri a virágot…
Hasonló példa egyházunk életéből. Történelmi tapasztalat, hogy a megújulási mozgalmak életében – amelyek sokszor egybeesnek nagy társadalmi változásokkal is -, erős a várakozás Jézus Krisztus újra-eljövetelével kapcsolatban. Ez érthető is, hiszen egyrészt a szerelmes szív is áhítja és reméli szerelmese eljövetelét, másrészt a kor épp aktuális válsága is megerősíteni látszik az Eljövetel jeleit. Tudjuk azonban, hogy ez mindmáig nem történt meg - az egészséges lelki mozgalmak ezt előbb-utóbb mindig fel is dolgozták. Nos, a rendszerváltás idején nálunk is felerősödött ez a fajta Jézus-várás, sok könyv is megjelent az idők jeleiről és valahogy fel is dolgoztuk ezeket. Vannak azonban, akik benne ragadtak a világvég-várásban, csak most már nem a remény, a várakozás és az öröm lelkületével. Már nem a Jézus Krisztussal való beteljesedő találkozásról van szó, hanem a katasztrófákról, háborúkról, félelemről és menekülésről. Minden rossz hír egy-egy megerősítés: jön a vég! Nagyon messze van ez a Szentírás „Jöjj el Urunk!” (Marana Tha) lelkületétől és örömteli bizakodásától.
Nem mintha nem lehetne bármilyen beleragadtságból kitörni!
A II. Vatikáni Zsinat előtt XXIII. János pápa a Szentlélek új pünkösdjéért imádkozott, de a kúriai bíborosok szíve a régi maradt. Beleragadtak azokba a megkövült hatalmi struktúrákba, amik között régóta olyan jól érezték magukat. Ilyen értelmű dokumentumokat készítettek elő a zsinati atyáknak és azt remélték, hogy a Zsinat néhány nap alatt rábólint ezekre a szövegekre és minden mehet tovább. A világ minden tájáról összegyűlt püspökök és bíborosok, teológusok és imádkozó emberek azonban már érezték a helyzet tarthatatlanságát – így lett a négy napból négy év, az alattvalókból „Isten népe” és – többek között -, ezért lehetünk tevékeny részesei a népnyelvi szentmiséknek, ahelyett, hogy csak hallgatók, imakönyv-lapozgatók lennénk a latin nyelvű szertartáson.
Nyilvánvaló, hogy most is új pünkösdért kell imádkoznunk, ami kirobbant bennünket, egész egyházunkat és népünket minden rossz benneragadtságból és átemel Isten tervébe és valóságába – hiszen Ő nem csak jön, de itt is van velünk!
Add ezt nekünk, Istenünk az új pünkösd ajándékát!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Bár sokan szeretnék a fantáziák, a képzelődés és a tudatlanság világába sorolni, Isten csodái a tudományosan leginkább igazolt, legvalódibb és legreálisabb dolgok a világon, és ezt nagyon könnyen és egyértelműen lehet bizonyítani.
Akik hallottak már a boldoggá és szentté avatási eljárásokról, azok tudják, hogy egy személy életszentségének – azaz, hogy hősies fokon gyakorolta a szeretet erényeit -, bizonyításán túl szükség van az illető közbenjárására történt, igazolhatóan természetfeletti, csodás eseményre, például gyógyulásra is. Ha egy ilyen esetről bejelentést tesznek, akkor azt a legnagyobb szigorúsággal vizsgálják ki és csak akkor fogadják el, ha teljességgel kizárható bármilyen természetes ok a gyógyulásnál. (A szigorúságra jó példa a Jáki Szaniszló által leírt történet. A XVIII. században egy felvilágosult francia elment az akkori pápához, hogy bebizonyítsa neki, ezek az állítólagos csodák csak fantáziálások, mindegyik természetes úton magyarázható. A pápa adott is neki több aktát, az illető elolvasta őket és megváltoztatva véleményét, hinni kezdett. Pedig – mondta a pápa -, csak olyan aktákat adtam oda, amelyeket a bizottság elutasított…)
Tudjuk azt is, hogy II. János Pál pápa ideje óta többszáz boldoggá és szentté avatásra került sor. Ez tehát legalább ennyi (valójában sokkal több, a szentté avatáshoz legalább kettő igazolt csoda kell) szigorú eljárást jelent, aminek a végén a bizottság kijelenti, hogy a megtörtént eset, gyógyulás természetes úton semmilyen módon nem következhetett be.
Ezek igaz tények. Ha pedig ez így van, akkor mindazt, ami e mögött van, szintén igaz ténynek kell elfogadnunk – már ha logikusan gondolkodó embernek tartjuk magunkat. (Sajnos épp azok, akik a keresztényeket fantáziálással és hiszékenységgel vádolják, vannak leginkább híján a logikus gondolkodásnak, amennyiben ez arra vezetne, hogy elforduljanak megrögzött bűnös szokásaiktól és elfogadják Isten tanácsát életükre nézve.) Tehát igaz ténynek kell elfogadni, hogy Isten megtestesült, igazságnak kell elfogadni Jézus Krisztus állítását önmagáról, hogy Ő Isten és ember, aki ugyanazt cselekszi ma is, mint egykor – és persze akkor azt a kijelentését is el kellene fogadni, hogy Ő valóságosan jelen van az Oltáriszentségben.
A tények makacs dolgok, de hogy mit hiszünk a tényekkel kapcsolatban, az nem mindegy. Tény, hogy az Egyház kétezer éve felmutatja a kenyeret és bort és újramondja Jézus Krisztus szavait megváltásunk nagy titkáról. Tény, hogy Isten nagyon sokszor igazolta már jelenlétét az Oltáriszentségben. Tudományosan igazolt tények az emberi szívizommá változott és/vagy vérző ostyák, a szentmisék keretében, illetve az áldozáskor megtörtént gyógyulások és szabadulások. Vannak azonban, akiknek ez sem elég. Azt készek elfogadni, hogy léteznek ufók, kíváncsian olvassák a horoszkópjukat, rávehetők egy ki auramasszázsra vagy más marhaságra, és hétről hétre hisznek abban is, hogy most majd bejöhet a lottó ötös és akkor minden jóra fordul az életükben. (Ebben pedig sem a heti kudarcok, sem a nagy nyertesek szomorú utótörténete nem tudja megingatni őket.) A szentmisét és a templomot azonban minden tény és bizonyíték dacára úgy kerülik, mint ördög a tömjénfüstöt…
Nem új dolog ez, hiszen Jézusnak sem hittek. Hittek volna neki, ha a pénzüket akarja. Hittek volna neki, ha felkelésre bujtogatja őket, ha más népeket vádol, mint ahogy hittek az utána jövő álmessiásoknak, akik ezt tették velük. Jézus azonban semmi ilyet nem kívánt. Ő a kiengesztelődést, a megbékélést, a megtérést, az Istenhez, az Atyához való fordulást akarta elérni – ez azonban túl soknak bizonyult. Ehhez ugyanis nem a másiknak, hanem nekem kell elsősorban megváltoznom. Nem kívülről, hanem belülről kell felszabadulnom, nem a másik az ellenség, hanem bennem van az én legkedvesebb ellenségem, önmagam a rendezetlen vágyaimmal és kívánságaimmal, önteltségemmel és szorongásaimmal.
Lehet, hogy a megtérés, a bűnbánat és kiengesztelődés a legnagyobb csoda, ami csak történhet velünk és népünkkel. Mégis remélem és hiszem, hogy több lesz ebből, mint a szentté avatási csodákból, és talán Isten sem olyan szigorú, mint a vatikáni bizottság…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A kis fatimai látnokok által1917-ben kapott második égi üzenetben többek között ezt mondta a Szűzanya: „Végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog. A Szentatya föl fogja ajánlani nekem Oroszországot, mely meg fog térni, és a világ egy békés korszakot kap ajándékul.” Tudjuk, hogy II. János Pál pápa a világ püspökeivel együtt 1984-ben megtette a felajánlást, és a szovjet birodalom 5 éven belül összeomlott. De mi van a megígért békekorral?

Figyelemre méltó egyébként, hogy a Szűzanya szavai milyen nagy pontossággal írják le már előre a történelmi eseményeket (1917-ben!): „A háború a vége felé jár, de ha nem hagyják abba Isten bántását, XI. Pius pápasága alatt egy másik, még rosszabb háború fog kezdődni. Amikor egy éjszaka majd látjátok, hogy ismeretlen fény támad (ez megtörtént 1937-ben, és Európa nagy részén látható volt), tudjátok meg, hogy ez a nagy jel, amit Isten ad nektek arra, hogy megbüntetni készül a világot bűneiért a háború, az éhínség, s az Egyház és a Szentatya ellen irányuló üldözések által. Ennek megakadályozására kérem, ajánlják fel Oroszországot az én Szeplőtelen Szívemnek, s vezessék be az engesztelő szentáldozást elsőszombatonként. Ha teljesítik kéréseimet, Oroszország meg fog térni és béke lesz, ha nem, tévedéseit a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni.”

Könnyen felismerhetjük, hogy a Szűzanya által előre megjövendölt események valóban bekövetkeztek. A felajánlás elmaradt, Oroszország Szovjetunióvá vált és valóban elterjesztette tévtanait az egész világon. Az első világháborút követte a második, rettenetes szenvedést zúdítva az egész világra. De mi lett a megígért békekorral?

Különben egy békés korszak eljövetele nem ismeretlen a Szentírást olvasók előtt, hiszen ott többször olvashatunk erről. Már Józsué könyvében azt olvassuk, hogy az Úr hosszú időre békét adott Izrael fiainak. Izajás és Mikeás próféta pedig előre hirdeti, hogy lesz majd egy békekor, amikor a farkas és a bárány is együtt tanyázik. Ezt a messiási békekort hirdették és várták Jézus Krisztus tanítványai is, amikor majd a sátánt láncra verik és a pokolba taszítják (lásd Jel. 20. fejezet).

A szovjet birodalom összeomlása után nagy és örömteli várakozás volt a világban, hogy most már valóban békesség lehet közöttünk. Vallási megújulás és a megtérések hulláma volt tapasztalható, ami nagy reményre adott okot. Fukuyama professzor egyenesen a történelem végéről írt híres művében, azt állítva, hogy a polgári demokrácia győzelmet aratott, új alternatívák, ellenfelek pedig nincsenek. A szép álmokat azonban hamar összetörték a délszláv háborúk, a ruandai vérengzés és az első iraki invázió… Mi történt? Tévedett volna a Szűzanya?

Nem hiszem, sőt, Szűz Mária és az égiek mindent elkövettek azért, hogy a megígért békekor megvalósulhasson. (És ha komolyan elgondolkodunk azon, hogyan volt lehetséges, hogy a II. Világháború után Európában évtizedekig béke volt, ebben is felismerhetjük Isten kegyelmét…) Amikor a Szűzanya 1981-ben megjelent Medjugorjéban, az első szava a béke volt (ahogy ugyanekkor a ruandai Kibehóban is). A délszláv háborúk kitörése előtt tíz évvel már figyelmeztette az embereket, hogy teremtsenek békét a szívükben, engesztelődjenek ki egymással, különben rettenetes vérontás és testvérháború vár rájuk. Nem a Szűzanyán múlott, hogy az évszázadok óta együtt élő, 1918 óta pedig állami egységben is lévő szerbek, horvátok, bosnyákok felszabadulásukat arra használták fel, hogy a különbségeket haraggá, a sérelmeket gyűlöletté szítsák és egymásnak rontsanak.

A következtetés nagyon egyszerű: Isten és a Szűzanya ígéretei olyan prófétai lehetőségek, amelyek igénylik a mi közreműködésünket is. A békekor egyszerre lehetőség és valóság. Hazánkban most is békében élünk – de vajon mi növekszik a szívünkben, családunkban, társadalmunkban: békesség, vagy harag? Kiengesztelődés vagy gyűlölet? Kibontakoztatjuk a békekort, vagy eltékozoljuk annak lehetőségét?

Isten arra hívta népünket ezer évvel ezelőtt is, hogy a Kárpát-medencében szilárd államot hozzanak létre és békességben tartsák az itt élőket, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ez a hivatásunk ma is – bárcsak vezetőink megértenék ezt és viszály könnyű sikerei helyett vállalnák a megbékéltetés nehéz, de egyedül gyümölcsöző munkáját!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

 Ha megkérdeznénk az embereket, hogy szerintük mi a bűn, illetve soroljanak fel ilyeneket, néhány dolgot valószínűleg mondanának: lopás (feltéve, hogy nem én lopok, hanem tőlem lopnak), paráznaság és hűtlenség (feltéve, hogy engem csalnak meg és nem én lépek félre), hazugság, gyilkosság… Jézus Krisztus azonban egészen mást nevezett bűnnek, a bűn gyökerének, amiből minden rossz fakad.

Amikor Jézus a Szentlélek eljövetelét megígéri, azt mondja, hogy, amikor „Ő eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem…” (Jn 16, 8-9)

Elég meredek, meghökkentő állítás ez, hiszen egyáltalán nem ehhez vagyunk szokva. Isten szerint tehát az lenne a legnagyobb bűn, minden bűn gyökere, ha nem hiszünk Jézus Krisztusban? Hiszen ettől még lehetünk rendes emberek, akik nem lopnak, nem csalnak és hazudnak…?!

Avilai Szent Teréznek talán még meghökkentőbb választ adott Isten. Azt mondta neki: „Bűn mindaz, ami nekem nem tetszik. Most még nem érted, de egykor majd meg fogod érteni.” Olyan önkényes dolognak tűnik ez, hát nem a diktátorok beszélnek így?

Valóban, a merev, diktatórikus hajlamú emberek is így gondolkodnak – mi pedig demokraták vagyunk, erre vagyunk nevelődve – azt az apróságot feledve, hogy épp a demokráciában lenne a legnagyobb szükség az önfegyelemre, kölcsönös megértésre és együttműködésre. (Mert ha ez nincs, úgy szaggatja szét az önzés a világot, ahogy azt most látjuk…)

Tételezzük azonban fel, hogy mégiscsak igaz, hogy Isten teremtette a világot, örömében, a maga természete (Szeretet) és tetszése szerint. Az egész világot jónak, benne az embert pedig nagyon jónak alkotta. (Lásd a Teremtés könyve első fejezeteit.) Mindaz benne volt ebben a szent, ártatlan és tiszta világban, ami szép, jó és igaz, s még most is „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 28) – még ebben a megromlott állapotban is. Így könnyen megérthetjük, hogy ami viszont nem tetszett Istennek – amit Ő nem akart a világban látni -, az azt csakis rombolhatja. Hasonlatképp: mondhatjuk, hogy nekünk tetszik, ha cukros vizet töltünk az autóba, mert az olyan finom édes, de az csak tönkretenni fogja a motort, mert az nem úgy lett megalkotva, hogy cukros vízzel működjön. Ugyanígy tetszhet nekünk a hazudozásunk, lopkodásunk és hűtlenségünk, amely az élet császárává tesz minket a szemeink előtt - de mégiscsak bűn az, ami rombol minket és az egész teremtett világot.

Isten pedig az egész természetét – a teremtés „tervrajzát” - megmutatta Jézus Krisztusban. „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1, 15), tehát ha tudni akarod, hogy mi a szépség, jóság és igazság, akkor Jézushoz kell fordulnod, Őt kell szemlélned és követned.

Ezért ha Jézus Krisztust elutasítod, akkor Istent utasítod el, minden jó gyökerét és ősokát - és akkor mi marad? A bűn világa. Isten- és ember-szeretet helyett önszeretet, önzés és minden, ami ebből fakad. Egyenetlenség, viszály, hazugság, hatalomvágy, és mindaz, amiben a világunk ma bővölködik: lopás, hazugság, hűtlenség, gyilkosság, rágalmazás, gyűlölet…

Amikor Jézust megkérdezték az emberek, hogy mit cselekedjenek, hogy Istennek tetsző életet élhessenek, azt válaszolta, hogy „az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6, 29) Az Istennek tetsző dolog tehát nem pusztán annyi, hogy erős elhatározást teszek, hogy mostantól majd nem lopok, hazudok és hűtlenkedem – ámbár ez is nagyon fontos -, hanem az, hogy elfogadom Istent Istennek, megértem, hogy csak azon a módon lehet tiszta, szép és igaz életet élni, ahogy Ő azt elgondolta és Jézus Krisztusban tökéletesen feltárta előttünk.

Röviden összefoglalva: „Aki bűnt cselekszik, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa.” (1Ján 3, 8) Ha elfogadom Jézus Krisztust, ha beengedem életembe, ha eljöhet hozzám a Szentlélek, akkor Ő megítéli bennem is a rosszat, a bűnt – ami olykor elég fájdalmas is lehet -, de ennél sokkal többet is tesz: kiemel a bűn világából, életet ad, szép, tiszta, szent, jó, és örök életet.

Ennél jobb ajánlatot pedig senki sem tud adni nekünk.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nemrég olvastam egy könyvet, amiben a főszereplő férfi egyik nehéz helyzetből a másikba kerül. Amikor azonban megkérdezik tőle, hogy érzi magát, mindig azt válaszolja: nyerésre állunk! Szeretnék most én is megosztani néhány apróságot, amiből kiderül, a nyerő csapathoz tartozunk és nyerésre állunk!
Múlt héten voltam az egyházközségünk egyik családos táborában (4 nyári tábor volt összesen, többszáz résztvevővel!), ahová lehívtak lelki napot tartani. Témának pedig ezt adták – minden felnőtt, gyerek kezén ott díszelgett a felirat, szalagon: „Visszatérés az első szeretethez”. Hát nem csodálatos?! Egy nyári tábor, ahol a házaspárok, szülők és gyerekek arról akarnak hallani, elmélkedni, beszélgetni, hogyan lehet még jobban szeretni Istent és egymást, hogyan lehet és kell nekünk visszatérni az „első szeretethez”! (Jel 2, 4: „De van egy panaszom ellened: az, hogy elhagytad az első szeretetedet.”) Ha ilyen emberekkel élünk együtt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a győztes csapathoz tartozunk!
Szintén mostanában történt, hogy hivatalosan is megnyílt az érdi tanoda, szegény és nehéz sorsú, tanulással küzdő (többségükben cigány) gyermekek segítésére. Nagyon hosszú út áll mögöttünk (elsősorban Tarnóczi Marika mögött, aki az egész cigány missziónk szíve és motorja), sok-sok örömmel és kudarccal. Közösségi teret már évek óta szerettünk volna ott találni, sokáig úgy tűnt, hogy sikertelenül. Nem kellettünk a plébániáknak se, vándoroltunk egyik családtól a másikig. Megéltük, hogy amikor fürödni mentünk a cigány családokkal, még a strandról is ki akartak minket tiltani… Amikor aztán úgy tűnt, hogy minden egyházi és világi kapu bezárul, egyszercsak jött egy nagylelkű támogató, jöttek a segítő testvérek, egy jószándékú és elkötelezett pap – és néhány hónap alatt összeállt minden: épület, pedagógiai program, anyagi és lelki eszközök, segítők és munkatársak. Kezdődik az iskola és ezek a gyerekek (és családjaik) már segítséget kaptak a tanuláshoz, évkezdethez – nyilván hosszú út áll még előttünk, de nem tagadhatjuk, nyerésre állunk!
Isten a legnagyobb szervező, erről szól a következő történet. Több, mint két évtizede foglalkozunk könyvkiadással (és általában médiával és kommunikációval), a missziónk részeként. Több fontos témát is sikerült behoznunk a köztudatba a sajtóapostolkodással. (Van olyan könyvünk, amit többször is újra kellett nyomtatnunk és van olyan is, amiből még mindig van a raktáron -, ez egy ilyen „szakma”…) A nyáron azon gondolkodtam, hogy egy olyan kéziratot kellene valahol találnunk, ami tele van biztatással, reménységgel. Nem sokkal később aztán az Győrben, a missziós alkalmunkon találkoztam Dömötör Emőkével, és kiderült, hogy ő már összegyűjtött száz ilyen történetet Isten gondviselő szeretetéről (egy részét kis füzetben ki is adta). Természetesen rögtön kértem, hogy adjuk ki az egészet, könyv formájában, mindannyiunk lelki épülésére – és úgy tűnik, a szeptember 23-i Szeretet Földje Találkozón már kapható is lesz a kiadvány! (Remélem nem csúszunk, mert Emőke épp most házasodott -  ezúton is kívánunk neki sok boldogságot! – talán marad ránk is egy kis ideje…)
Írhatnék persze nagy dolgokról is. A rendszerváltás óta megélhettük a karizmatikus megújulás kibontakozását vagy épp azt, hogy a Szeretetláng mozgalom félillegalitásból hogyan vált elfogadott és bejegyzett lelkiséggé és olyan erejűvé, amely képes többezres Fesztivált szervezni Máriaremetén (most szombaton, augusztus 26-án 9 órától – mi is ott leszünk!).
Ha még nagyobbra nézek, akkor megemlíthetném Ferenc pápát, aki bátran szól és cselekszik a bűnök ellen és a szeretet érdekében, akár az Istenhez való megtérésről, a gazdasági visszaélésekről vagy épp a maffia elítéléséről van szó. (Azt mondani, hogy aki a maffiához tartozik, vagy azokat segíti, bűnben él és nem áldozhat, felér egy lelki atombombával Dél-Olaszországban. Nem csoda, hogy bátorsága és hűsége miatt egyre többen támadják Ferenc pápát - bennem még az is felmerült, hogy nem ő lesz-e az a pápa, akinek végül menekülnie kell Rómából, ahogy azt egy elfogadott magánkinyilatkoztatás jövendöli. Értsük helyesen: ez azt jelentené, hogy a gonosz lélek már semmilyen más úton nem tudja megakadályozni Isten emberének munkálkodását. Mint a vértanúk esetében…)
Nem folytatom. Jézus Krisztus győzött a keresztfán és ez a győzelem a miénk. Isten pedig újra és újra realizálja az életünkben ezt a győzelmet. Személyes és közösségi életünkben egyaránt. Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Isten szeretete végtelen, de nem határtalan. Hogy egy hasonlattal éljünk: a számegyenesen két egész szám között végtelen sok törtszám található – hiszen mindig lehet még egy tizedesjegyet (tized, század, ezred, tízezred, stb.) beírni, az eddigiek mellé. De mégis van két határpont: a kezdő és a végső egész szám..

Hasonlóképpen Isten szeretete is végtelen, mégis van határa. Isten úgy szerette a világot, annyira szeretett minket, hogy hajlandó volt emberként eljönni közénk Jézus Krisztusban, vállalta a szenvedést és a kereszthalált értünk. Ez a végtelen Isten végtelen szeretetéből fakadó végtelen áldozata. De ezt éppen azért tette, mert egy pillanatig sem egyezett ki a bűnnel. Nem kötött alkut a sátánnal és nem vállalt közösséget vele. A bűn az a határ, amit Isten soha nem lép át. Ezért ha egy kultúra elmerül a bűnök élvezetében, akkor kivész belőle az élet és minden összetartó erő – mert Isten jelenléte nélkül törvényszerű az összeomlás. Ezt láthatjuk napjainkban.
Ezért ha hazánk megújulását szeretnénk, vissza kell térnünk a megbékélés és az erények útjára. A Tízparancsolat utolsó hét tanácsa mutatja minden közösségnek, hogyan kell élnie, ha fenn akar maradni.
“Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked. Ne ölj. Ne törj házasságot. Ne lopj. Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen. Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.” (Kiv 20. 12-17)
Azt pedig, hogy ezt mennyire komolyan kell vennünk, Jézus újra tudatosította hallgatóiban: “Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson. Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5.21-30)
Jézus azért beszél sokszor a bűnök következményeiről és az elkerülhetetlen ítéletről, hogy komolyan vegyük szavait. Isten előtt nem “magyarázhatjuk ki” bűneinket. Vagy elfordulunk a bűneinktől, vagy elfordulunk Istentől - nincs harmadik út!
Összefoglalva a felebaráti szeretet parancsában: “Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5.43-48)
Isten elutasítja a bűnt, de az embert még bűnös állapotában is szereti. A bűn természetéből következően azonban kihűl a szeretet, megkeményedik a szív, s így terméketlenül elpazarlódnak Isten áldásai. Hiába árasztja tehát kegyelmei bőségét az ilyen emberre vagy közösségre a mennyei Atya. A Föld bőséges termése a bűnös tettek következtében semmivé, sőt a bűn éltetőjévé válik. Végül a bűnös lélek megátalkodik és a sötétség rabszolgája lesz.
Az pedig, hogy a pokol nem csupán gyermekek ijesztgetésére szolgáló mese, azt Jézus szavain és az Egyház hitén túl igazolják a gonosz lélek inspirációja alatt álló kultuszok és azok a szomorú történelmi időszakok, amikor a politikai rendszerek és államok sátáni tervek megvalósításának szolgálatába álltak.

Ezt a szöveget még a 2000-es évek elején írtam, aztán bekerült a Magyar jelenség - a reménység könyve című kötetbe is, ami 2006-ban jelent meg. A könyv már rég elfogyott, de ez a rész (is) még most is aktuális...

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ha egy kínai rosszat akar kívánni a másiknak, azt mondja neki: Élj érdekes időkben! Azaz olyan nyugtalan időszakban, amikor hiányzik a béke, a stabilitás, stb. Kétségtelen, hogy most ilyen „érdekes időkben” élünk, amit ki-ki a maga vérmérséklete, kultúrája szerint él meg és kommentál. Nos, a közösségünkben egy nőtestvérünk kapott egy próféciát, ami erről az időről szól, s amit magam is hitelesnek tartok.

Szemben az elszaporodó magánkinyilatkoztatás-cunamival, ebben nem napi események „égi” kommentjeit olvashatjuk, és nem is egy még újabb ájtatossági formát akar bevezetni „biztos védelemül” minden rossz ellen. A legeslegújabb nemzetközi összeesküvést sem leplezik le benne. Ezzel szemben világos és egyszerű szavakkal szól és vezet megértésre, miközben válaszra hív minket. Fontos betekintést kapunk a sötétség erőinek világába és megosztottságába is. Nézzük tehát ezt a rövid szöveget, némi hozzáfűzött kommentárral:

„Új történelmi korszak kezdődött, az összeomlás korszaka. A sötétség erői összefogtak a világosság ellen. Rövid idő alatt óriási változások történnek a világban. A sötétség felfedi önmagát és kijelenti akaratát. Ezek az erők több irányból csapnak össze. A sötétség erői megosztottak. Gyorsan átrendezik a világot ízlésük szerint. De az egyiknek nem tetszik, amit a másik akar, és egymás torkának esve birkóznak a nemzetek fölött. Véres viadal színterévé válik a világ. Ez a közeljövő. A látszatbékének vége. A világ elsötétül, csak a Bennem hívők lelkében marad világosság. Ahol megsokasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.”

A prófécia az összeomlás korszakáról beszél, s ennek jeleit mindannyian láthatjuk magunk körül – de miért is van ez? Azért, mert a sötétség erői által átszőtt és fenntartott nagy emberi, társadalmi struktúrák már nem képesek fennmaradni. Ahogy egykor, amikor Jézus Krisztus bement a zsinagógába és az addig embereket megkötöző gonosz lélek nem tudott tovább rejtekben maradni, úgy nyilvánul meg most is a gonosz lélek valódi természete egyre jobban Isten közeledtével.

Nagyon figyelemre méltó, hogy a szöveg szerint a sötétség erői összefognak a világosság ellen – ez azonban nem tud hosszan tartó lenni, mert a sötétség erői önmagukban is megosztottak és egymás ellen is küzdenek. A világtörténelem ezt igazolja, ennek bizonyítására elég most előhoznunk a múlt század történelmét. Ha a szovjet kommunizmus vörös sárkánya együtt tudott volna működni a fasizmus fenevadjával, most valószínűleg más világban élnénk. De ahogy megerősödtek, rögtön egymásra is rárontottak, majd ez a párharc folytatódott a babiloni parázna által a jóléti demokráciákban kiépített struktúrákkal és eszmékkel (szexuális forradalom, okkultizmus, stb.) a vörös sárkány ellen - és így tovább. (Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy nem volt helyes a fasizmus elleni koalíció, vagy nem jó dolog a pluráris demokrácia, csupán azt, hogy ezek mögött sötét szellemi hatalmak is tevékenyek…)

Megélhettük hol egyik, hol másik diadalát – tartós uralmat azonban egyre kevésbé tudnak elérni, hiszen egymást is gyűlölik, és ezt a gyűlöletet oltják belénk is, ha engedünk csábításuknak.

Tanúi vagyunk a gyors átrendeződéseknek és annak is, hogy a látszatbékének valóban vége. Csak egy választási lehetőségünk marad: vagy Isten és a valódi béke, vagy pedig a sötétség erői és háború. Háborúság a lelkekben, háborúság a családokban, háborúság a népek és nemzetek között.

Látszólag a gonosz léleknek könnyű dolga van, mert szeretjük magunkat különbnek tartani a másiknál, szeretjük azt gondolni, hogy nekünk van igazunk a vitákban – ez a megrontott kultúra egyébként is szívesen igazolja az összes bűnös hajlamunkat. Ha azonban Isten világosságában járunk, akkor tudjuk, hogy mindez hazugság, és azt is, hogy „ahol megsokasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem” - azaz Isten végül mindenképp győzelmet arat.

Tulajdonképp azt a kérdést kell feltennem önmagamnak, hogy ott akarok-e ragadni az összeomlás - egy összeomló kultúra, politika, gazdaság, stb. - törmelékei között és alatt, vagy bátran átlépek Isten megújuló világába (ami itt és most készül bennünk és közöttünk)?

A kérdésre a válasz egyszerű. Ha megengedem, hogy a politikai nézetkülönbségek éket verjenek közém és családtagjaim, közém és barátaim, munkatársaim közé, akkor a romok alatt vagyok. Ha minden erőmmel a békességet és kiengesztelődést szolgálom, különbségeink megértésével és elfogadásával – akkor a világosság gyermekei közé tartozom. Ha fát ültetek, ha óvom a környezetem, ha takarékosan, de nagylelkűen bánok anyagi és lelki javaimmal, akkor a megújuló világba „fektetek be”. Minden jó szó, ének, ima, szép alkotás, figyelmesség, minden megszülető gyermek, hűséges házastárs egy-egy kis építőelem az összeomlás közepette, ami helyére kerül.

A Jelenések könyvében, a filadelfiai egyháznak (a testvéri szeretet egyházának) írt levélben az Úr ezt mondja: „Mivel megőrizted béketűrésem igéjét, én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely eljön az egész földkerekségre, hogy próbára tegye a föld lakóit. Íme, csakhamar eljövök! Tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el koronádat! Aki győz, azt oszloppá teszem Istenem templomában, és nem megy ki többé, és ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely leszáll az égből Istenemtől, és saját, új nevemet.Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!” (Jel 3, 10-13)

Mi vagyunk, mi lehetünk ennek a megújuló világnak, Isten országának oszlopai – ennél jobb ajánlatot sehol sem kaphatunk!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Tápiószentmártonban jártam, a tápiós nagytáborban. (Nagyon szép hely, fantasztikusan helyrehozták az ottani keresztény közösségek, engem is nagyon kedvesen fogadtak. Előadás, imaóra, szentmise – egy jó délutáni program… :-) ) A magyar nemzet hivatásáról, megújulásáról beszéltem, s utána egy hallgató megkérdezte: ha most megjelenne Jézus Krisztus közöttünk, magyarok között, mit mondana nekünk?
Gondolkodás nélkül rávágtam – hiszen Jézus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, most is csak ugyanazt mondaná, mint egykor -, szóval szerintem legelőször azt mondaná: térjetek meg, mert elközelgett Isten országa! Aztán talán azzal folytatná, mintegy kifejtve az előzőeket: tartsatok bűnbánatot, és engesztelődjetek ki szívből Istennel és egymással!
Aztán azt sem túlságosan nehéz kitalálni, hogy mit tenne Ő most is: gyógyítaná a betegeket, megszabadítaná a megszállottakat, szóba állna mindenkivel, így aztán valószínűleg egyre nagyobb bajba keverné magát, egészen addig, míg..?
Ez a kérdés azonban nem csak azért érdekes, mert így találgathatunk, hogy ugyan mi lenne a sorsa közöttünk a Megváltónak: Követnék-e tömegek? Meghívnák e tévéműsorokba, beszélgető műsorokba, kikérnék-e a véleményét? Mikor válna kellemetlenné a jelenléte a baloldalnak? A jobboldalnak? A gazdagoknak és a szegényeknek? Mikor és hogyan válna egyre kínosabbá a jelenléte nekünk, keresztényeknek?
Mert azt lássuk be, hogy Jézus Krisztus ma is nagyon kellemetlen igazságokat tudna a szemünkbe mondani, pedig mi csak akkor szeretjük a kellemetlen igazságokat, ha mi mondhatjuk azokat mások szemébe. Lenne-e három éve közöttünk?
Mit mondana, mit tenne Jézus? Amerikából indult egy mozgalom – nem tudom, van-e még, fellendült vagy elsorvadt -, amelynek tagjai nagyon gyakorlatias választ akartak adni a kérdésre. Egy könyv inspirációjára igyekeztek életükben, minden döntési helyzetben feltenni maguknak a kérdést: Mit tenne Jézus? (Emlékeztetőül egy karkötőt is hordtak, rajta a kérdés angol szavainak kezdőbetűivel: WTDJ - remélem jól emlékszem, hazánkban is látni lehetett ilyet egy időben…)
Mit mondana, mit tenne Jézus? Ennek a kérdésnek akkor van igazán értelme, ha azért akarom tudni, hogy én is ugyanazt akarjam mondani, tenni. Ha ugyanis azt már tudom, hogy mit mondana és tenne – és Isten nem árul zsákbamacskát, a Szentírásban bőségesen kifejtve található, mit mond és tesz és szívesen ad tanácsot a többi emberen és az imádságon keresztül is -, akkor számomra már csak az lehet a kérdés: én mikor és hogyan tegyem ugyanezt?
A nagy szenteknek, akik teljesen el tudtak köteleződni Istennek és mindent az Ő nagyobb dicsőségére akartak tenni, egyszerű volt a válasz. Mikor? Mindig. Hogyan? Mindenhogyan, avagy, ahogy csak lehet. Mi azonban sajnos ennél bonyolultabb válaszokhoz vagyunk szokva, mert bennük a saját akaratunk (mégiscsak itt vagyunk magunknak) és Isten akarata, a régi ember és az új ember még állandó tusakodásban van. Ezért aztán sokszor megúszásra játszunk, kimagyarázásra félelemből, önszeretetből, lustaságból. Meg is látszik rajtunk…
Ahogy néztem az úszó világbajnokságot, elgondolkodtam azon, hogy ezek a sportolók napi 5-6 órákat edzenek, kíméletlenül, megállás nélkül, megfeszítve akaraterejüket, testüket-lelküket, azért a néhány rövid pillanatért, amikor a versenyen rajthoz állhatnak a győzelemért. Képzeljük el, mi lenne, ha mi ugyanilyen elszántsággal küzdenénk Isten országáért?!
Vagy inkább mégse, ne képzeljük el – az álmodozások kora lejárt -, hanem inkább kezdjük el! Tulajdonképp nekünk van a legjobb edzőnk (Isten), és a legjobb segítőink (szentek). Így aztán nem kétséges, hogy ha beleállunk a munkába, miénk a győzelem és a mennyei aranyérem.
Hogy ne csak szurkolók legyünk…
Sípos (S) Gyula (Honlap: www.szeretetfoldje.hu)

El kell ismernünk, hogy Orbán Viktor tusványosi beszédével megint bebizonyította, hogy azon kevés magyar politikus közé tartozik, akinek legalább van valami víziója arról, hogy merre tart Európa és merre felé kellene, hogy menjen az ország. Nagyon hatásosan fejezte be mondanivalóját, amikor azt mondta, hogy a rendszerváltáskor úgy hittük, hogy nekünk van szükségünk Európára, most pedig úgy látjuk, hogy Európának van szüksége ránk, a keresztény és nemzeti identitását őrizni akaró országra. De mit is jelent ez pontosan?
Az számomra nyilvánvaló, hogy a hazai politikai közbeszédben a keresztény jelző használata nem vallási – Krisztushoz tartozó -, hanem kulturális tartalommal bír, bár az is igaz, hogy ennek az évszázadok alatt kialakult, európai kultúrának, szokásrendnek kétségkívül bibliai, keresztény gyökerei is vannak. (Még ha az EU „alkotmányába” ez nem is került bele, csak az antik világ és a felvilágosodás eszmeköre.) Ez a kulturális tartalom a mi önazonosságunkhoz tartozik. Nagyon fontos ez a kulturális önazonosság napjainkban, amikor komoly erők akarják még a maradványokat is összerombolni gender-elmélettel, homoszexuális házassággal, káromlással, okkultizmussal, pénzimádattal, erkölcsi relativizmussal, stb..
Azonban azt is látnunk kell, hogy ez a fajta keresztény önazonosság nagyon képlékeny, erősen kitett a különböző társadalmi, politikai szándékoknak, hatalmi akaratnak, el tud szakadni a bibliai, krisztusi gyökerektől és keresztény mázzal leöntött pogány tartalommá válik. Tudjuk jól, hogy a két világháború közötti Magyar Királyság miközben hivatalosan és programszerűen is „keresztény kurzust” folytatott, aközben égbekiáltó bűnöket követett el szervezett formában a szegények, elesettek és több nemzetiség ellen is.
Ezért fontos arra rákérdeznünk, mai vezetőink mit is értenek keresztény és nemzeti tartalmon, mert ez korántsem egyértelmű. Erre a zavarra legfrissebb példa: a magyar miniszterelnök az izraeli miniszterelnök látogatásakor azt nyilatkozta, hogy „minden magyar kormány kötelessége megvédeni minden állampolgárát.” – és ebbe beletartozik a magyarországi zsidó kisebbség is. Ez nagyon szép mondat, egyetértek. Ugyanakkor ezt is olvasom, ugyanott: „Magyarország nem akar kevert népességet, nem akarja megváltoztatni etnikai összetételét.” Érteni véltem én, hogy itt már megint a migránsok elleni küzdelemről van szó. (A tusványosi beszédben is előkerül az „etnikailag homogén ország” képe.) Balog Zoltán valamikori református lelkész, most emberi erőforrások minisztere aztán gyorsan romba döntötte a jóindulatú értelmezésemet, amikor Tusványoson ezt találta mondani: „A magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” Szóval lehet, hogy ők ugyan magyarnak vallják magukat, de mi akkor sem kérünk belőlük? És mi van a hazai cigánysággal? És a többi nemzeti kisebbséggel? Vagy ha esetleg „mi” leszünk valamilyen okból tehertétel – mi a szándéka az emberi erőforrás miniszterének (volt református lelkész úrnak) velünk? Lekapcsolnak az „erőforrás-hálózatról”?
Nem ragozom tovább, hisz ez csak egy példa arra, milyen hihetetlen összevisszasághoz vezet, ha a kereszténység alatt nem Jézus Krisztus tanítását, hanem valami kulturális önazonosságot értünk. Viszont! Karácsonyra kaptam ajándékba egy könyvet, egy nagy afrikai misszió megszervezője és apostola írta, a címe: A vezetés művészete. A szerző – bibliai alapon - hét pontban foglalja össze, mikor megy tönkre mindenképp egy szervezet, ország (ismerve az afrikai kontinens problémáit, bőven volt honnan merítenie megfigyeléseit):
- ha a krisztusi alapelvek helyett a politikai célszerűség irányít,
- ha nem az alapelvek irányítják, hanem, hogy a vezetők rokonai előnyhöz jussanak,
- ha a szervezet vezetője a személyes anyagi előnyök megszerzését szem előtt tartva hoz döntéseket,
- amikor egy országot az alapelvek helyett a kapzsiság kormányoz,
- amikor egy országot az alapelvek helyett az önzés kormányoz,
- amikor egy országot, szervezetet a részlehajlás és protekció kormányoz,
- és végül, megosztottság és háború a sorsa annak a szervezetnek, nemzetnek, amelyet az alapelvek helyett etnikai nézetek irányítanak.
A szerző bőséges példákat is hoz, ezeket mellőzném, hiszen nekünk nem az afrikai, hanem a hazai helyzettel kell foglalkoznunk. Inkább arra biztatnék mindenkit, nézzünk bele bátran ebbe a tükörbe. Ha úgy látjuk, hogy ilyen nálunk is – a családunkban, közösségünkben, egyházunkban és hazánkban -, előfordul, akkor tudhatjuk, hogy ott elhagytuk a krisztusi utat. Lehet, hogy kulturálisan még keresztények vagyunk, de ez sajnos kevés a győzelemhez.
Az elején azt írtam, hogy a magyar miniszterelnöknek legalább van egy víziója az országról, látjuk, hogy merre akar menni. Ehhez mi akkor tudjuk a legtöbbet hozzá tenni, ha minden segítséget megadunk ahhoz, hogy ez a vízió szilárd, bibliai, krisztusi alapokra kerüljön és ne egy elmaszatolt, kulturális kereszténység ruhájába öltöztetett pogányság süljön ki belőle.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Jézus azt mondja tanítványainak, hogy „aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt 10, 38). Arról azonban, hogy mi is lenne ez a kereszt, amit fel kell venni, sok félreértés kering az emberek között. Nézzük meg tehát, először is azt, hogy mi nem „a kereszt”, és mi az, ami valóban kereszt, és amit el kell hordoznunk.
Hányszor hallottuk már beteg, és/vagy szegény, és/vagy nehézségekkel küzdő embertársainktól a sóhajt: nekem ez a keresztem, ezt kell elhordoznom. Még egy kis glóriát is szeretünk magunk köré sóhajtani ilyenkor: lám, mi ezt is elviseljük… ezt adta nekem az Isten (rosszabb esetben: miért ver engem ezzel az Isten?!), hát így élek. Pedig ennél nagyobb tévedésben nem is lehetnénk!
Valóban egy betegség lenne a mi keresztünk, amit el kell hordoznunk? Akkor nagy bajban vagyunk, amikor orvoshoz megyünk, hogy gyógyíttassuk magunkat, hiszen akkor megtagadjuk a keresztünket! Márpedig egy értelmes ember, ha beteg, orvoshoz megy. De még nagyobb bajban van Jézus Krisztus, aki nyilvános működése első pillanatától meggyógyította a beteg embereket - hiszen ha a betegség a mi keresztünk, akkor Jézus épp megakadályozza, hogy követhessük őt! Ez pedig önellentmondás és lehetetlenség.
Már az Ószövetségben is ezt olvassuk: Én, az Úr vagyok a te gyógyítód! Isten akarja a mi gyógyulásunkat és meg akar szabadítani minket minden bűntől, bajtól, betegségtől, a gonosz lélek minden megrontásától, kísértésétől, vádolásától – és meg is teszi azt! A mennyek országában már nincs se bűn, se baj, se betegség. Az angyalok és szentek mentesek minden rossztól – Isten országa pedig közöttünk van, ami azt is jelenti, hogy nekünk is lehetőségünk van rá, hogy éljünk Isten kegyelmeinek egész tárházával! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha egyszer megtértünk Istenhez, attól kezdve soha többé nem leszünk betegek – mint ahogy bűnöket is elkövetünk, bárcsak ne tennénk! – de azt igenis jelenti, hogy mindig kérhetjük Isten kegyelmét gyógyulásunkhoz és szabadulásunkhoz. Ő pedig cselekszik, mert Isten önmagát meg nem tagadja…
Ugyanez igaz a szegénységre és az élet egyéb bajaira is. Tudjuk, hogy szegénység nagy lelki ajándék is lehet, elég ehhez Assisi Szent Ferenc példájára gondolnunk vagy épp Krisztus tanácsaira. Igen, vannak, akik el tudják engedni összes javaikat és ezzel nagy belső és külső szabadságra jutnak el. De azért egy szegénységtől sújtott embert nehezen tudunk ezzel megvigasztalni, talán többet érne neki, ha végre jól lakhatna. Isten pedig segíteni akar neki – rajtunk keresztül is -, ezért fontos, hogy az Ő gondviselő szeretetét és segítségét is kérjük ilyen esetekben. A szegénység, betegség, testi, lelki, családi, kapcsolati, munkahelyi problémák idején szabad és kell is kérnünk Jézust, hogy segítsen – márpedig ha a szegénység és betegség lenne a mi keresztünk, akkor hogyan is kérhetnénk ezek miatt Istent?
Addig pedig, amíg Isten győzelme teljessé nem válik életünkben, türelemmel hordozzuk betegségeinket, szenvedéseinket. Nem engedjük, hogy ezek elválasszanak minket Jézustól és embertársainktól, nem leszünk mogorvák, megszólók, vádolók, stb. – így életünk a tisztulás útjává válik, és ezzel megdicsőítjük Istent, hiszen Őt mindennél fontosabbnak tartjuk, és semmi nem választhat el minket Tőle.
Ezzel el is érkeztünk annak megértéséhez, hogy mi a kereszt. A mi keresztünk az, hogy krisztusi életet akarunk élni egy krisztus-gyűlölő világban. Ha Istenhez akarunk tartozni, akkor háborúság kezdődik – ahogy Jézus világosan megmondta tanítványainak – küzdelem bennünk is, és körülöttünk is. Bennünk is, mert az óemberünk, a régi életünk küzd bennünk a krisztusi újemberrel. Elmenjek hétköznap is a szentmisére, vagy inkább aludjak még egy kicsit? Imádkozzam, vagy „majd később”, mert kezdődik a kedvenc sorozatom a tévében? Böjtöljek? Virrasszak? Maradjak csendben, amikor rosszakat mondanak rólam? Ezek a döntési helyzetek megfeszítenek minket. És megfeszíthetnek a családtagjaim és a munkatársaim is. Hiszen olyan könnyű féltékenynek lenni Istenre, egyházra, templomra! „Hát miért nem marad itthon velünk?” Hiszen olyan könnyű megalkuvásokkal keresni a békét…
Ezt a háborúságot Jézus Krisztus előre megmondta, de azt is, hogy mindez nem cél és értelem nélkül való: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.” (Mt 10, 37-42)
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)

Alexander Humboldt korának kimagasló személyisége volt. Gyermekkora óta mért, kísérletezett, számolt, az egész világot akarta megismerni és felfedezni. Huszonévesen aztán megnyílt számára a nagy lehetőség. 1802-ben Dél-Amerikába utazhatott egy expedícióval. Elhatározta, hogy megmássza az akkor a világ legmagasabb hegyének tartott Chimborazot (Csimborasszó, 6268 m) A csúcson érte a megvilágosodás, ami megváltoztatta nemcsak az ő szemléletét, hanem az egész tudományos világét.
A Chimborazo csúcsáról széttekintve hirtelen megértette, hogy a természet szövedéke egy nagy egészet alkot, ahol minden mindennel összefügg és egymásra hat. Nem lehet büntetlenül tombolni és rombolni az ökoszisztémában. Az egyes részek elpusztítása – például az erdők tarvágása – kihat az egészre: az erdő által már nem megkötött talaj az esőzésekkel bemosódik a vízbe és marad a kopár kő. Felborul a hő- és vízháztartás: szárazság, elsivatagosodás, viharok…
Szent János apostol és evangelista volt Istennek az a nagy embere, aki szintén egyszerre tudott nagy gondosságot fordítani az egyes részletekre, s ugyanakkor látni és láttatni a nagy egészet. Ő az, aki a halott Lázár feltámasztásakor leírja, hogy Jézus sírt barátja halála miatt, hogy Márta óvta, hogy ne bontsák meg a sírt, mert már szaga van… és ugyanakkor János az, aki a Jelenések könyvében átfogja a mennyei és földi történelmet, a nagy szellemi harcot, Jézus Krisztus és szentjeinek győzelmét a gonosz lélek minden ereje felett és Isten eredeti tervének teljes helyreállítódási folyamatát a végidőkben.
Átfogóan látni és ugyanakkor a részletekre is ügyelni – így kellene nekünk is látni és cselekedni. (A környezet- és természetvédő szlogen szerint: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan, azaz helyben.) Ha nem tudjuk a kettőt együtt művelni, akkor az a veszély fenyeget minket, hogy vagy elveszünk a részletekben, vagy épp észre se vesszük, mi minden jó történik körülöttünk.
Egy újabb hasonlattal: amikor az űrhajósok először emelkedtek a Föld fölé, lenyűgözte őket a Kék Bolygó. Igen, minden természetrombolás, minden baj és katasztrófa semminek látszik a Föld csodájához képest. Hasonlóképp, Isten győzelmes műve, terve és valósága messze több, mint a gonoszság minden ereje, hatalma és befolyása. A Jelenések könyve a győzelem könyve, még ha sokan ma katasztrófaturistaként olvassák is azt. Ezt a lelkesítő képet, gondolatot kell őriznünk magunkban, amikor a hétköznapok nyomorúsága, a rossz hírek erdeje körülvesz minket. Ez ugyanis reményt ad nekünk, hogy munkánk nem hiábavaló, Isten győzött és győzelmet ad nekünk is a megmentés és helyreállítás nagy művében.
Számunkra a nagy és átfogó kép a Szeretet földje víziója. Isten kegyelme átjárja az egész világot, Ő még mindig fenntartja a mindenséget, szeretete nem fogyott el, áldása körülvesz minket és minden teremtményt a földön. Ez a látás erőt ad néhány olyan dologhoz is, ami ellen emberi természetünk lázadozna:
- Semmi sem túlságosan kicsi, semmi sem túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy arra figyeljünk, vagy azt megtegyük. Így aztán azt is megtapasztalhatjuk, hogy a „sok kicsi sokra megy”, hogy a látszólag jelentéktelen dolgok és emberek milyen nagy mozgásokat tudnak elindítani.
- El tudjuk engedni a legjobb kezdeményezéseinket is, hadd növekedjenek tovább mások által (is). Ez segít a féltékenység, irigység és harag leküzdésében is.
- El tudjuk hinni, hogy munkánk akkor is jó és értékes, ha valami nem növekszik tovább vagy épp elhal. „Kudarcaink” is részesei az élet nagy körforgásának, ahol mindig születik és mindig meghal valami - és ez most így van jól.
- Segít megértenünk a körülöttünk lévő világ (és az egyház) sokféleségét és sokszínűségét. Ez remélhetőleg megóv minket a túl gyors ítéletalkotástól, ítélkezéstől, kirekesztősditől is.
- Legfőképpen pedig reményt ad arra, hogy mindaz, amit teszünk értelmes, belesimul Isten nagy tervébe. Létünk nem hiábavalóság, nem a semmibe hullunk, hanem közeledünk, közeledünk a mennyek országához, Isten királyságához – ami pedig egyébként itt van bennünk és közöttünk. Marana Tha!
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)

 Pásztón két Szűzanya szobor könnyezik. Kaposfüreden vérző ostya, egy másik helyes a feszületből olaj csöpög… Mi történik itt? Esetleg megint valóra válik Jézus próféciája, hogy ha az egyház hallgat, „a kövek fognak megszólalni”? És ha ez így van, mi a baj a magyar egyházzal – és általában Magyarországgal -, ha Isten ilyen erőteljes jelekkel akar felébreszteni minket?

Előhozhatnánk a régi dolgokat. Például a még mindig rendkívül magas abortusz-számot és azt, hogy bár a kormány szavakban a magzatgyilkosságok ellen van, sikerült olyan (látszat) jogszabályt alkotnia, amin annyi kiskapu van, ahány lyuk egy szitán, így az orvos-mészárosok gond nélkül folytathatják véres üzletüket. „Jaj nektek, képmutatók, farizeusok!”

De emlékeztethetnénk mindenkit arra a szintén jézusi mondatra is, hogy „amelyik ország önagával meghasonlik, az elpusztul” – és lehet-e látványosabb jele meghasonlásunknak annál, mint hogy a politikai vezetőink óriásplakátokon hirdetik, mennyire utálják egymást (és ezzel együtt minket, akiket képviselnek)?

Sorolhatnánk az Egyház által égbekiáltó bűnöknek nevezett dolgokat: gyilkosságok (ide tartozik a mások jó hírének legyilkolása is), homoszexualitás, árvák és özvegyek sanyargatása, a munkás megszolgált bérének visszatartása… van-e olyan közöttünk, aki ezekre ne tudna néhány példát mondani?

De nem ezért sír a Szűzanya – hanem azért, mert mindehhez mi, keresztények asszisztálunk: hallgatólagosan elfogadjuk, sőt, tevékenyen részt veszünk benne! Nem mi vagyunk a kovász, amelyik a világot legalább egy kicsit krisztusibbá teszi, hanem pont fordítva, a világ kovásza formál minket is egyre világibbá.

Pártunk és kormányunk azt mondja, hogy ők aztán keresztények és a keresztény értékek védelmezői – tehát ha ők gyűlölködnek, akkor azt csakis a jó érdekében teszik. Mi pedig – feledve, hogy „Isten a kiengesztelődés szolgálatával bízott meg” minket -, beállunk a farkasfalkába, együtt vonítani a többiekkel.

Egyet tanultunk meg a Szentírásból, amit Rákosi elvtárs is: „aki nincs velünk, az ellenünk”. Ha pedig ellenünk, akkor velük szemben minden eszköz megengedhető: lehet lopni, csalni, hazudni. Lehet korruptnak lenni – miért is ne, hiszen mindez a „mi” érdekeinket szolgálja…

Csakhogy nem lehet, legalábbis nem következmények nélkül, még akkor sem, ha ez látszólag egy következmények nélküli ország.

Igaz, a politikai látványpékség remekül működik. Hiszen nem mondom én, hogy rossz dolog vadászni járni, épp most van idénye, meg aztán, az urak már csak így szokták. Fehér lovon lovagolni is szép látvány, feszül a mellkas, tapsol a tenyér… aztán lehet erőteljesen, öblögetősen beszélni a hazáról is, ütni-verni a gonosz migránst, liberális zsidó cigányt, - csak a nagy nemzetmentés közepette épp szétesik a hazánk.

Istent ugyanis nem érdeklik a magunkra aggatott szép, nemzetmentő cimkéink. Ő pontosan tudja, mi van a ruhánk, a bőrünk alatt. (Pénz, hát mi más a mindenkori kisgömböc Döbrögi uraméknak? Meg még egy kis hatalom…) Istent nem lehet palira venni lózungokkal, jelszavakkal. Nem lehet befenyíteni, megcsicskáztatni sem. A furfangosan kiagyalt jogszabályokra is csak legyint.

De ha az Ő kegyelme eltékozlódik életünkben, akkor ugyan mi fog összetartani minket?

Semmi.

Akkor talán elvesző népét siratja a Magyarok Nagyasszonya. Akkor talán Jézus Szíve értünk vérzik az Oltáriszentségben. Akkor talán az Úr most is azt várja, kit kenhetne fel szent olajával, aki elvállalná a keresztet, a szólás, a cselekvés keresztjét a népért.

Hol vannak a próféták, hol van a prófétai egyház, amely a tetőkről hirdetné, ez így nem mehet tovább? (Helyette vannak szuper magán-kinyilatkoztatásaink arról, hogy Isten mennyire szeret minket – ami igaz, de ettől még szakadékba zuhanhatunk, nálunk a kormány -, és arról, hogy a pápa már megint antikrisztus, mert lám, milyen feszület van a kezében… Közhelyek, butaságok és hiábavalóságok tengere.)

A magyar egyház hallgat. Ez a legnagyobb baj.

Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)

Tudjuk, hogy az Isten-ismeretben való előrehaladáshoz elengedhetetlen az önismeretben való előrehaladás. Igaz ez a személyes, de a közösségi életünkben is. Ezért egyházközségünk már tíz évvel ezelőtt is egyházközségi zsinatot tartott (hét munkacsoportban készültünk rá egy éven keresztül), majd értékeltük a változásokat egy, öt és tíz év múlva. Most pedig az NCD végzett egy felmérést a közösségeink jelenlegi állapotáról. Nagyon tanulságos!
Internetes kérdőíves felmérést végeztek, amire százan válaszoltak egyházközségünkben. A mintegy száz kérdéssel nyolc minőségi tényező szempontjából vizsgálták a hit, a kapcsolatok és a szolgálat állapotát. Az eredmények alapján felállítottak egy sorrendet, a közösségünk számára legtermészetesebb minőségi tényezőtől a legkevésbé természetes tényezőig. A nyolc közül kettő emelkedik ki az átlagból, mint a leginkább természetes és elfogadott tényező, öt nagyjából egy szinten van, egy viszont eléggé az átlag alatt. Ez e leggyengébb láncszem, a „minimum faktor”, vagy ahogy az NCD leírja, a dézsán a legalacsonyabb donga, ami fölött már elfolyik az (élő) víz.
Annyira jellemző ránk, katolikusokra, hogy melyik a legalacsonyabb minőségi tényező! A megerősítő vezetés. (Lenne egy fogadásom rá, hogy az még nagyon sok plébánián kijönne…) Mi ugyanis rendes katolikus keresztény nevelést kapunk, megtanuljuk azt, hogy a cselekedetek milyen fontosak. Rendszeresen gyónunk, hallgatjuk a prédikációkat és teljesen világos előttünk, hogy mennyi híja van még az életszentségünknek. Így aztán, ha ránk kérdeznek, szerényen, gátlásosan még azt se merjük felvállalni, amire büszkék lehetnénk. Megfáradt papjainknak szintén megerősítésre lenne szükségük, ők is teli vannak kudarc-érzéssel. (Nehéz annak buzdítani, aki maga is buzdításra szorul.) Mi magyarok, amúgy is búsuló nemzet vagyunk, szinte nem is illik jól éreznünk magunk! Gyanús a siker, gyanús és illetlen a túlságos boldogság, meg aztán a nagy optimizmus olyan amerikai! Meg olyan gyanúsan szektás!
Pedig milyen nagy szükségünk van rá, hogy kölcsönösen megerősítsük egymást! Hogy képesek legyünk átélni: Krisztus megváltott minket, Istenhez tartozunk, azaz mi ugyan bűnöket elkövető, de megváltott emberek vagyunk! Örökösök, minden reményre és örömre jogosultak!
A Szentlélek gyümölcseinek felsorolása így kezdődik a Bibliában: szeretet, öröm, békesség… ha a kötelességeink felsorolása helyett Isten szeretete felől közelítünk életünkhöz, ez olyan magától értetődőnek tűnik. Mégsem az. Ez látszik a mi egyházközségünkön, de látszik depressziós, lelki beteg országunkon is.
Akkor mi se siránkozzunk tovább, hanem dicsekedjünk, mégpedig azzal a két minőségi szemponttal, ami átlag fölötti, eléggé kiugró eredményt produkált: ez a holisztikus kiscsoportok és a szükségletorientált evangelizáció. (A többi öt, nagyjából egyforma értéket mutató minőségi tényező: szenvedélyes lelkiség, inspiráló istentisztelet, hatékony struktúrák, szeretetteljes kapcsolatok és ajándék- vagy adományalapú szolgálat.)
A legnagyobb értéket a holisztikus kiscsoportok minőségi tényezője jelenti. (Itt a holisztikus szó nem valami new age-s kategória, hanem az jelenti, hogy átfogó jellegű.) Nem véletlen ez, hiszen plébánosunk már kispapként a Bokor bázisközösségekben „nevelkedett” és a közösségi élet létrehozása és támogatása kiemelt érték szolgálatában. Így aztán sokféle lelkiség, kiscsoport és szolgálat található nálunk – igen, erre büszkék vagyunk! Vannak itt hittancsoportok minden korosztálynak, családos közösségek, karizmatikus és máriás-lelkületű csoportok, munkacsoportok, szolgálatok… Ez a sokféleség hozza azt a rugalmasságot is, amit az egyházközség kérdőívet kitöltő tagjai úgy értékeltek, hogy magas a szükségletorientált evangelizáció értéke közösségünkben. Ennek a kifejezésnek pedig mindkét szava fontos! Szükségletorientált, azaz képesek vagyunk – ha nem is teljes mértékben -, úgy és ott megszólítani az embereket, ahol és ahogy nekik erre szükségük van. És evangelizáció – azaz nem pusztán szociális munka, hittan, közösségszervezés, amit végzünk, hanem – ezzel együtt -, az Örömhír meghirdetése is!
Legyünk a végére megint szerény katolikusok: van hová előre fejlődnünk. Most egy újabb egyéves tanulási folyamat kezdődik, hogy jobban megértsük az NCD segítségével, hogyan léphetünk előre. Nincs kétségem afelől, hogy ez hasznunkra válik, és abban sem, hogy fejlődni fogunk közösségi életünkben, valamint a városunkban, egyházunkban és hazánkban élő emberek szolgálatában is. Szeretetben, örömben, békében.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A városunkban most cserélik a légkábeleket földkábelre, a mi utcánkban is bontják az aszfaltot, az alatta lévő betont, és a még ősibb rétegeket. A munkások szinte kivétel nélkül szép nagy cigány emberek - kell is az erő ehhez a munkához, és dolgoznak is rendesen, és ahogy nézem a szegélyköveket, pontosan és szépen. Csak sóhajtani tudok – bárcsak az elmúlt harminc év másképp történt volna!
Visszaemlékszem a nyolcvanas évekre, amikor főiskolásként cigány gyerekeket korrepetáltam. A szüleiknek volt munkájuk, házat építettek és büszkék voltak az életükre. De még visszább is mehetek, a hetvenes évekig, az általános iskolás Pistihez, aki zeneiskolába is járt, érettségi (és katonaság) után pedig rendőr lett (és két bátyjához is, akik szakmát tanultak). Nem volt különlegesség, hogy cigányok is vannak közöttünk (meg zsidók és más nemzetiségiek is). Nekik is két kezük és két szemük van, nem kell félni tőlük. (Érdekes, hogy azért előítéleteim mégis voltak. Gyerekként a kukázó öreg cigányasszonyt lenéztük, azt hittük, a kiturkált száraz kenyeret ő eszi, nem volt elég eszünk ahhoz, hogy végiggondoljuk, a jószágoknak viszi. És a kocsmában a nagyhangú cigány férfiak között is csak szorongtam, pedig nem bántottak soha.)
Szóval elgondolkodhatunk azon, mi lett volna, ha nincs a nagy gazdasági összeomlás, ha nem szűnnek meg tömegével a munkahelyek és nem kerülnek elsők között utcára a cigány emberek. Ha Kádár-korszak felemás – de mégiscsak – integrációja tovább folytatódhat.
Nem folytatódott. Nem mintha nem lett volna jó szándék a továbbiakban. Csak hát, mint tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Jó szándék volt a kisebbségi önkormányzatok létrehozása, jó szándék volt a nemzetiségi lét elismerése és biztos nem eredmények nélkül való. Csakhogy a cigányokra – és mindannyiunkra! - nézve ennek lett néhány súlyos következménye. Az egyik, hogy a cigányság jó részének megrendült a magyarság-tudata. Ők eddig magyarnak (is) tudták magukat, hirtelen pedig kiderült, hogy ők „csak” cigányok, ami nagyon mély identitás-válságot okozott sokaknál, amit nem szabad lebecsülni. (Olyan ostobán ügyetlenek voltunk! Példa házunk tájáról: az évszázadok óta velünk élő, magyarul beszélő cigányoknak hirtelen „cigány-nyelvű” miséket tartottak, teljes jó szándékkal, de amiből egy szót sem értettek… erőltettük, amit nem kellett volna, s közben nem figyeltünk arra, ami meg létfontosságú lett volna…)
Nem tagadhatjuk azt sem, hogy a kormányt jó szándék vezette, amikor az EU-val közösen meghirdette a „Híd a munka világába” programot és ehhez adott az Országos Roma Önkormányzatnak 1,6 milliárd forintot. De hova a pokolba került a pénz?
Egy újságcikkből idézve: „Az ügyben a NAV  feljelentést tett 1,6 milliárd forint szabálytalan elköltése miatt.  Az ORÖ-nél történtek miatt már féltucat nyomozás zajlik hivatali vesztegetés, hűtlen kezelés, közokirat-hamisítás és költségvetési csalás gyanújával. A z Országos Roma Önkormányzatnál történtek ügyében az európai csalás elleni hivatal is vizsgálódik. Tavaly júniusban meghallgatásra hívták be Farkas Flóriánt az OLAF budapesti koordinációs irodájába, de a     miniszterelnöki megbízott a kijelölt időpontban nem jelent meg. A programról tavaly a Balog Zoltán által vezetett Emmi is elismerte, hogy a céljaiból jórészt semmi nem valósult meg, ezért a támogatás visszafizetésére kötelezte az ORÖ-t.  A kormány azonban 2016 karácsonya előtt egy 1,3 milliárdos támogatással kisegítette a csődközelbe jutott szervezetet, vagyis kevés híján kvázi elengedte az ORÖ adósságát.”
Így van ez.
Közben pedig az utcánkban a cigány emberek tovább dolgoznak. Amikor odébb kell állni az autóval – mert ott is ásniuk kell -, udvariasan szólnak. Tisztességes munkát végeznek, csak délben ülnek le kicsit enni – pedig valószínűleg nincsenek túlfizetve. Nem hiszem, hogy túl sokszor lennének olyan elegánsan öltözve, mint az ORÖ-elnök Farkas Flórián, (bár talán több gyereket lakatnak jól munkabérükből) és valószínűleg a Parlament elnökével se fognak soha kezet fogni. Mégis azt mondom: bárcsak ezekből az emberekből lenne még több! Bárcsak újra életünk természetes részévé válnának a munkahelyeinken, a boltokban ésbárhol, hogy újra megszokhassuk, elfogadhassuk és megszerethessük őket. Bárcsak minél többen találnának újra munkát – akár a közmunka-programon keresztül is -, bárcsak megint lenne 20-30 jó évük, hogy a gyerekeik azt láthassák, a szüleik dolgoznak és büszkék a munkájukra. Ez lenne a valódi roma-integráció, ez lenne a legjobb mindannyiunknak.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Több, mint húsz évvel ezelőtt írtam egy elképzelt végidőben játszódó regényt, Küldöttek címmel. (A Marana Tha Alapítvány adta ki, 1995-ben.) Bár ma is több mindenben hasonlóan gondolkodom, mint akkor, ma valószínűleg másként írnám meg a történetet. (Milyen éretlen voltam! A regény álnéven jelent meg, mert én alázatos akartam lenni - aztán mindenkinek eldicsekedtem, én vagyok a szerző…) Másképp írnám, mert azóta bőséges tapasztalathoz jutottam reményből és reménytelenségből is. Hogy rögtön egy meredek példával kezdjem:
Amikor megjelentettük a Szent István életéről szóló könyvet (A legnagyobb magyar próféta és szent – István király és életműve, 2011), valaki odajött hozzám, és lelkesen azt mondta, hogy ez a könyv olyan, mintha Orbán Viktorról írtam volna! Meghökkentem és kicsit meg is rémültem, hiszen én ugyan példát akartam adni Szent István királlyal, de eszem ágában sem volt párhuzamot vonni bárkivel a mai politikai életből. Aztán azt gondoltam: miért is ne? Reménykedjünk! Azóta eltelt néhány év, és én úgy látom, ha mégis valakihez hasonlítani kellene miniszterelnökünket, akkor az inkább Géza fejedelem – István apja -, aki azt mondta, hogy elég gazdag és hatalmas ő ahhoz, hogy a régi és új isteneknek egyaránt szolgáljon. (Ami pedig, mint tudjuk, lehetetlen…)
De térjünk vissza a személyes tapasztalatokhoz. Egyházközségünk igazán élénk és aktív életet él, tele jól működő közösséggel, munkacsoportokkal, stb. (Épp tegnap, Szentháromság vasárnap mutatkozott be a templomunkban tíz felnőtt, akik kérik, hogy majd a kétéves katekumenátusi folyamat révén teljes jogú tagjai lehessenek egyházunknak.) Ez reményt keltő. Ugyanakkor az is igaz, hogy a keresztény felekezetek együttes létszáma sem éri el tizennégyezres városunk lakosainak tizedét. Több évtized buzgólkodása után ez nem valami szívderítő eredmény…
Nálunk minden reggel van szentmise, ami nagy ajándék. Emlékszem, régebben, amikor ketten-hárman vettünk részt rajta, azért sóhajtoztam, hogy milyen jó lenne, ha legalább hat-hét ember jelen lenne reggelenként a templomban. Most vagyunk annyian, én meg azt gondolom, hogy legalább tíz-húsz embernek itt kellene lenni… (Egyébként az adventi időben ennél sokkal többen járnak a hajnali rorátékra.)
Egyházközségünkben régóta vannak rendszeres szentségimádások. Most már gyakorlatilag minden nap van szentségimádás városunkban, több helyszínen is – ez sok reményre ad okot.  Mondhatjuk, együtt mozgunk az egész egyházzal, a Szentlélekkel, hiszen hazánkban lesz 2020-ban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is. Ugyanakkor a szentségimádáson résztvevők száma elég alacsony, s vannak személyi átfedések. Szóval szebb a statisztika, mint a valóság…
Réges-régen, amikor elkezdtünk gyógyító alkalmakat szervezni, ez szinte kuriózumnak számított, a gyógyító mise kifejezésre meg olyan gyanakodva néztek, mintha az valami vad eretnekség lenne. Ma már, hála Istennek sokan és sokfelé szerveznek gyógyító összejöveteleket – vannak, akik nálunk sokkal jobban is csinálják -, és ez sok reményre ad okot! Történnek gyógyulások és szabadulások (időnként a jó testvérek még le is írják, így tanúságtételeket is közzé tudunk tenni), és ez felemelő. De milyen csüggesztő, amikor imádkozunk, könyörgünk, bízunk – és nem történik semmi változás! Vajon mit kellene tennünk, hogy a szolgálatunk erőteljesebb lehessen? (Nyilván szentebbnek kellene lenni…)
Szóval reménykedünk és csüggedünk. De nem adjuk fel! Minden írásnál, könyvnél, minden missziós alkalomnál, minden közösségi összejövetlen, alkotótáborban, minden imánál él bennem a remény, hogy majd most! Majd most elkezdődik… (miközben már rég benne vagyunk). Viszont!
Épp most olvastam el egy könyvet a Nyugat folyóirat és könyvkiadó történetéről. Iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy ez volt a XX. század első felének legkorszerűbb és legnívósabb lapja – és most olvasom, hogy fennállásának évtizedei alatt nem volt olyan év, amikor nyereséges tudott volna lenni! Belső viszályok dúlták – ki gondolta volna, hogy két szerkesztője egymással még párbajozott is! -, állandó pénzzavarral küzdöttek, tele voltak eladatlan könyvvel… és közben mégis maradandó értéket tudtak létrehozni és rajtuk nevelkedett a következő nemzedék színe-java! Sajnos ebből ránk csak az eladatlan könyvek és az időnkénti pénzzavar áll, a minőség nem - de azért mégis reményt keltő: ha még a legjobbaknak is ilyen nehezen ment, akkor mi sem adhatjuk fel!
Ahogy az apostol írja: minden reménytelenség ellenére is reménykedem…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Az amerikai képregény-mitológia újabb jeles szereplője, a Csodanő kapott egész estés filmet, ami már nálunk is látható a mozikban. El kell ismerni, az alkotóknak sikerült egy majdnem keresztény filmet készíteniük! Hősiesség, mély érzelmek, önfeláldozó szeretet – és hogy kétségünk se legyen, a végén a Wonder Woman a levegőben lebegve, kereszt alakban kitárt karral, fénnyel körülvéve mondja szemünkbe, hogy a szeretet mindennél fontosabb.
Igaz, hogy Csodanő itt Zeusz lánya, aki amazonként él egy világ szeme elől elzárt szigeten, csak nőkkel körülvéve. Igaz, hogy amikor kilép a világba – ehhez azért csak kellett egy férfi is -, akkor épp az első világháború poklába kerül, ahol karral téríti el a golyókat, pajzsa áthatolhatatlan, kardja kettészeli a golyószórókat, ostora pedig nem csak harci fegyver, de igazságszérum is! De ne legyünk igazságtalanok, hiszen mi is ismerünk legalább egy wonder womant, aki eltérített egy golyót…
Igen, a Szűzanyáról van szó. Ő nem képregényhős, hanem nagyon is valóságos személy, Jézus Krisztus édesanyja és a mi égi édesanyánk. Ő oltalmazta meg II. János Pál pápát, amikor lelőtték. A merénylő lövedéke ugyanis nagyon furcsa utat járt be az idős férfi testében: kanyarogva kikerülte a létfontosságú szerveket. II. János Pál pápa ezt a csodát a Szűzanyának tulajdonította, ennek jele az is, hogy a testéből eltávolított lövedéket elküldte Fatimába, ahol beleapplikálták a Szűzanya-szobor koronájába.
A Szűzanyának is van pajzsa – a hit pajzsa -, kardja – Isten igéje, a kétélű kard -, és ő is csodálatos győzelmeket tud aratni. Mégis, micsoda különbség!
Wonder Woman átrobog a csatatéren, itt-ott lekaszabol egy-két katonát, felrobbant egy templomtornyot – ilyen a háború, mit tehetnénk? El kell ismernünk, nagyon esztétikusan teszi, még a sminkje se maszatolódik el. Szurkolunk is neki, ő a mi hősünk és egyáltalán nem akarunk realisták lenni! Mert ha mégis azok szeretnénk lenni, hát a sportcsatornákon meg lehet nézni, milyen az, amikor női ketrecharcosok verekednek egymással. Ütik és rugdossák, birkózzák és fojtogatják egymást, tízezernyi (többségében férfi) szurkoló előtt. Modern korunk e véres és éles gladiátorjátékát milliónyian követik a közvetítéseken keresztül. Nagy a tét, sok a pénz, fontos a látvány, itt bizony egyenes adásban mutatják a vérző, szétvert arcokat…
A Szűzanya nem ilyen. Teréz anya nem ilyen. (Mindenki gondoljon bátran az által ismert szentéletű asszonyokra és lányokra). Pedig ők is háborúban állnak, szemben a gonoszság, a gyűlölet, a viszály és harag, az igazságtalanság és békétlenség seregeivel. Ők azonban a gyűlölet tüzét a Szeretet tüzével oltják ki. Bár látszólag ez lehetetlen – Szálin elvtárs is azt kérdezte, hány hadosztálya van a Vatikánnak – a valóság mégis ez: „Szeplőtelen Szívem győzni fog”.
Isten maga ad példát arról, mit jelent az Ő valósága, szemben a világ és a hamis istenek valóságával. Amikor ugyanis a népek vallásos szimbólumokat alkottak isteneik megjelenítésére, általában az erőnek és hatalomnak, a termékenységnek, szépségnek és legyőzhetetlenségnek valamilyen jelét adták. Zeusz legalábbis bika és villám, csábító aranyeső és hattyú. Más istenek és népek jele a farkas, oroszlán, kígyó (általában ragadozók), vagy nekünk a turul, a kecses és villámgyors kerecsensólyom (vesd össze a brutális és monumentális turulszobrainkkal, máris értesz mindent).
De vajon milyen szimbólumot választ magának Isten, az ég és föld alkotója, a mindenség Ura? A galambot. A galambot, a béke és kiengesztelődés szimbólumát, a galambot, ami elhozza Noénak az olajágat. A galambot, a legszegényebbek kiengesztelődési ajándékát. Az ártatlanság és szelídség szimbólumát. („Legyetek szelídek, mint a galambok” – mondja Jézus a tanítványoknak.)
Vajon elképzelhető-e, hogy Hollywoodban olyan Csodanő-fim készüljön, ami azt mutatná be, hogy a Szeretet hogyan győz minden háború felett? Nem elképzelhetetlen. (Emlékezzünk vissza az Oscar-díjas Gandhi-filmre…) Vagy ha nem az USA-ban, akkor esetleg nálunk készülhetne. Vagy ha nem a filmen, akkor a valóságban. Mert az életben még mind – férfiak és nők - esélyesek vagyunk egy ilyen szerepre…
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)

Azt gondolhatnánk, hogy ha valakinek, hát Jézus Krisztusnak nem volt szüksége a Szentlélek külön kiáradására az életére, vagy a Szentlélek felkenésére a munkájához. Hiszen Ő a Szentlélektől fogant Szűz Mária méhében! Ő a Fiú, - a Szentháromság második személye – megtestesülése, Ő a tökéletes Isten és tökéletes ember. Miért is kellene neki még a Szentlélek külön kiáradása? Ehhez képest az evangéliumok ennek pont az ellenkezőjéről számolnak be.

Csodálatos történetet olvashatunk Lukács evangéliumában a fiatal Jézusról. A zsidó fiúgyerekeket ugyanis 12-13 éves korukban egy külön szertartás, a Bar Mitzvah keretében „férfivá avatják”. (Bar Mitzvah azt jelenti, a parancsolatok fia.) Innentől kezdve saját felelőssége a Tóra összes parancsolatának betartása és a hit tanulása. Ekkortól teljes jogú férfinak számít a gyülekezetben. A parancso-latokat betartva tehát a tizenkét éves Jézus is felmegy szüleivel a templomba a férfivá avatására -, majd különös módon ott ragad. Szülei csak harmadnap találják meg, amint „a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged. Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Luk 2, 46-52)

Ma úgy is mondhatnánk, ez az esemény volt Jézus „bérmálkozása”. A Szentlélek ekkor leszáll rá hét ajándékával – értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság és istenfé-lelem -, és egy mélyebb Isten-ismeretre és mélyebb önismeretre vezeti el Őt. Jézus megérti, hogy Isten nem csak a Seregek Ura, a kimondhatatlan nevű Adonáj - hanem Atya, Apuka, neki pedig különösképpen is személyes Atya és Apuka! Ezzel beteljesedik Izajás próféciája: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.” (Iz 11, 1-3)

Soha, senki addig nem nevezte addig Istent Apukának! Szülei „nem értették meg amit nekik mondott”, még Mária sem, hiszen az „apuka” – magától értetődően -, József volt. (Nehogy valaki azt képzelje, hogy a hároméves kis Jézuskát édesanyja félrehívta, hogy elmagyarázza neki, igazából nem is József az apukája – micsoda szeretetlenség és durvaság lett volna! Jézus pedig – csak hogy a félreértéseket tisztázzuk -, tökéletesen ember volt, azaz tökéletesen gyerek, és nem kukucskált ki belőle egy „isten”, aki hümmögve figyelte, hogy mi történik. Jézus nem volt se meghasonlott, se skizofrén…)

„Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” A Szentlélek hét ajándéka átjárja, megihleti gondolatait, vágyait és terveit, segít kibontakoztatni tehetségeit és képességeit… Így válik Jézus Krisztus azzá a lenyűgöző személyiségű, vonzó és gyakorlatias emberré, aki aztán a nyilvános működésben megmutatkozik a világnak. Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténhessen, még mindig szükség van a Szentlélek újbóli leszállására és a nyilvános működésre való felkenésére – ami a Jordánban való bemerítkezéskor, megkeresz-telkedésekor történik meg.

Péter apostol így tesz erről tanúbizonyságot: „Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt.” (Ap Csel 10, 37-38)

Ebben a messiási felkenésben - a messiás szó felkentet jelent -, kapja meg Jézus Krisztus mindazokat az adományokat, karizmákat, amelyek a nyilvános működéséhez szük-ségesek. Ezután gyógyít, szabadít, ördögöket űz.

Azt olvassuk, hogy Jézust a Szentlélek vezeti ki a pusztába, a Szentlélek indítja gyógyításra, a Szentlélek ad neki erőt a szenvedések elhordozására… amikor pedig küldetését befejezte, a keresztfán „kilehelte a lelkét”. (Mt 27, 50) Ez nem pusztán egy szép kifejezés a halálra, hanem konkrét és valóságos kifejezése Jézus küldetése egyik legfontosabb célja beteljesülésének! „De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságosságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett. Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16, 7-15)

Jézus a „kapu, amit senki be nem zárhat”, Ő az „út, az igazság és az élet”, s íme „rajta keresztül” Isten Lelke, a Szentlélek újra szabadon kiáradhat a világra! Az Alkotó Lélek, Teremtő Lélek, az Igazság Lelke, Vigasztaló, Bátorító, Védőügyvéd, a Csodatévő, az Erő – a Szeretet Lelke, az örök kapcsolat Isten és ember között újra közöttünk van, hogy minket is krisztusivá tegyen, minket is megsegítsen hét ajándékával, felkenjen a szolgálatra, hogy „életünk legyen és bőségben legyen”!

Ha pedig Jézus Krisztusnak, az Istenembernek ilyen nagy szüksége volt a Szentlélekre és ennyi mindent vállalt azért, hogy mi is megkaphassuk Őt - akkor nekünk vajon milyen nagy szükségünk van a Szentlélekre?!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu) Részlet "A Szentlélekről" című kis füzetből. Megrendelhető címeinken, kapható Budapesten a Ferenciek terén lévő katolikus könyvesboltokban is.

Egy nagy nemzetközi vallási felmérés (a honlapunkon - szeretetfoldje.hu - is olvasható) összegző adatai szerint az össznépességet tekintve hazánk 59%-a mondja magát vallásosnak, és 16% - azaz nagyjából másfél millió ember - az, aki azt mondja, hogy naponta imádkozik. Ennek akár örülhetnénk is. Mindszenty bíboros elhíresült kijelentése szerint, ha van Magyarországon egymillió imádkozó ember, akkor ő nem félti az országot. Mielőtt azonban lelkesedni kezdenénk, nézzük meg a többi adatot is.
Ha az 59%-ot is helyezzük el a nemzetközi skálán, akkor azt látjuk, hogy hazánk mögött már csak Észtország (44%) és Csehország (29%) van. A környező országokat tekintve Románia 95%-a tartja magát vallásosnak, Bosznia 94%-a, Horvátország, Szerbia 87%-a, Ukrajna és Lengyelország 86%-a, de még Oroszországnál is 75%-os az arány.
Mi az 59%-nyi vallásosság tartalma? Hazánkban a teljes népesség 9%-a, a magukat katolikusoknak mondóknak is csak a 12%-a jár templomba heti rendszerességgel, további 8-10% pedig legalább havonta egyszer. „A vallásgyakorlat más formáit nézve is az látszik, hogy a katolikus egyházhoz tartozóknak csak a harmada-ötöde tekinthető többé-kevésbé aktívnak. Nagyjából ennyien, 24-30 százaléknyian szoktak állításuk szerint áldozni, böjtölni és egyházi adót fizetni.”
A hazai lakosságnak kb. 56%-a katolikus, azaz nagyjából 5,6 millió ember. Ennek a 12%-a, aki legalább heti rendszerességgel templomba jár, azaz valamennyire komolyan veszi a hitét, 672 ezer ember. Szép szám lenne, ha a majd kétmilliós Budapestre mondhatnánk ezt a számot - akkor a fővárosiak egyharmada lenne vallásos -, de sajnos ez az egész országra igaz, a több, mint háromezer településre… (Innen szép a győzelem!)
Azt is megkérdezték, „a válaszolónak mit jelent elsősorban a vallás. Itt a magyar katolikusoknak csak a 22 százaléka válaszolta azt, hogy az számára legalább részben személyes hit – a nagy többség, 71 százalék ellenben egyedül a „családi hagyományt” választotta ki a válaszlehetőségek közül.”
A számokon elgondolkodva rögtön feltűnhet, hogy aki nem imádkozik rendszeresen, aki nem jár templomba rendszeresen, azaz a nagy többségnek a katolikus vallás, egyáltalán a kereszténység nem a Jézus Krisztushoz tartozást, de még csak nem is az egyházhoz tartozást jelenti, hanem csak kulturális tradíciót. Természetesen ez sem megvetendő, erre is lehet építeni, és ez a tradíció is őriz még olyan elemeket, amelyek nagyon fontosak a társadalom életében. (Ilyen például a házasság és a család tisztelete, a hűség, stb. Hogy azonban ezek mennyire valóságos értékek, azt jól mutatja a fogyó lakosságszám, a gyermekvállalási kedv csökkenése és a magas válási arány…)
Ha azt nézzük, hogy hazánkban az emberek miben hisznek, akkor sem örülhetünk felhőtlenül. A népesség 63%-a hisz csak a lélekben (és ebből 27% a reinkarnációban, azaz a lélekvándorlásban). 47% a mennyországban, de csak 40% a pokolban, miközben „a sorsban” 54%, a mágiában, boszorkányságban 14%, a rontásban 21%. A magukat katolikusoknak vallók 31%-a hisz a reinkarnációban!
Azt mondhatjuk tehát, hogy a magukat keresztényeknek vallók körében is nagy a teológiai zűrzavar. (Nekem is személyes tapasztalatom, hogy még a rendszeresen templomba járó, áldozó emberek között is vannak, akik nem hisznek a mennyek országában és úgy tudják, hogy a halállal vége mindennek. A többi csak mese…)
Ha nagy a teológiai zűrzavar, hát még nagyobb a morális, erkölcsi katyvasz. A drogfogyasztást ugyan a népesség 86% tartja morálisan rossznak, a prostitúciót pedig 81%, de a homoszexualitást már csak 53%, az abortuszt 26%, a válást 16%, házasság előtti nemi kapcsolatot pedig csak 12% tartja annak. (Hogy ez az utolsó 12% mennyiben mozog együtt a személyes, megélt vallásosság 12%-val, erről az összefüggésről nincs adat, de gondolom legalább részben van összefüggés a kettő között.)
Mi következik mindebből? Például az, hogy hazánk kulturálisan is messze került a keresztény hagyományoktól. Hiába hangoztatjuk, hogy mi keresztény ország vagyunk, ha közben még keresztény kulturális identitásunkat se tudjuk megőrizni. (A megőrzés módja pedig nem a más vallásúak gyűlölete, hanem a saját identitás erősítése. Ha például a magukat keresztény gyökerűnek mondó pártok, politikusok ezt az értékrendet képviselnék az általuk vezetett területeken. Ha legalább a befolyásuk alatt álló média nem a szennyet közvetítené, a nagyobb nézettség érdekében – és még hosszan sorolhatnánk.)
A másik fontos igazság, hogy folyamatos nevelő, felvilágosító, és – mondjuk ki -, keresztény térítő missziós munka nélkül csak további romlás várható. Hiszen még a rendszeresen templomba járók egy része se tudja, valójában kihez és miért is imádkozik!
Nem szabad azonban elcsüggedni. Mégiscsak van egy többszázezres tábor, amelyik valamennyire komolyan veszi hitét, Istennel való kapcsolatát. Ennek áldásos hatása bizonyosan meglátszik környezetükben is. Van mire alapozni! Most akkor vegyük csak elő a „mestertervet” és kezdjünk építkezni – és akkor igaz lesz az is, amit Mindszenty bíboros mondott…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A régi vicc szerint tudjuk, miért karikás az ördög szeme – mert az ördög nem alszik. Az pedig biztos, hogy ébrenléte minden percét hatalmának és befolyásának erősítésére használja fel. A „hazugság atyja”, aki „embergyilkos kezdettől fogva”, ma is megtesz mindent, hogy az embereket és nemzeteket Isten ellen fordítsa és kárhozatba döntse. Íme néhány trükkje, amivel elbolondít minket:
A sátán egyik sikeres akciója volt az, ahogy az emberek társadalmi jogaiért küzdő nagy mozgalmakat megfúrta. Ugyanis ezeknek a – szakszervezeti, jogvédő – mozgalmaknak nagy hatásuk volt: csökkent a munkaidő, növekedtek a fizetések és csökkentek a jövedelmi különbségek. Igazságosabb lett a hozzáférés az oktatáshoz, egészségügyhöz, és még sorolhatnánk. A XXI. századhoz közeledve azonban egy furcsa folyamat indult meg. A hangsúly a közösségi jogokról egyre jobban áttevődött az egyéni jogokra. Egy új „szabadságharc” kezdődött, amiben egyre furcsább „jogok” jelentek meg. Ma már a tisztelt jogvédők azért küzdenek, hogy a homoszexuális férfiak női vécékbe járhassanak, hogy a kisgyerekek is szabadon átműttethessék magukat, hogy bárki és bármikor megölhesse a magzatát és hogy a szabad vélemény-nyilvánítás jogával élve mindenki úgy hazudhasson, rágalmazhasson, ahogy csak akar. Ennek a folyamatnak szomorú példája volt hazánkban a vasárnapi „boltzár”, azaz a pihenőnap biztosításának ügye. Nem is olyan régen a baloldali szakszervezetek és jogvédők még a dolgozók védelmében küzdöttek volna ezért – most pedig? Néma csend, nehogy valaki azzal vádolhassa őket, hogy „a vásárlók jogait és a vásárlás szabadságát” támadják. A következmény pedig súlyosabb, mint gondolnánk. Nincs hétvégi pihenőnap – de ez csak a kezdet. A dolgozók kiszolgáltatottsága nem csökkent, hanem nőtt - mivel azonban hazánkban nincs röghöz kötött jobbágyság, aki teheti, elvándorol ezekről a munkahelyekről, esetleg még az országból is. A kormány pedig – jobb híján? –adminisztratív és jogi eszközökkel próbálja megakadályozni ezt, ami tovább növeli a dolgozók kiszolgáltatottságát és elvándorlási hajlandóságát. A tulajdonosi és felső vezetői réteg persze jól jár, a jövedelmi különbségek nőnek, a társadalmi javakhoz való egyenlő hozzáférés esélye csökken… nem folytatom.
Egy másik gonosz csapás életünkön, hogy a hazaszeretet szóról sikerült a szeretet szót leválasztani. Lehet a hazát úgy is szeretni, hogy közben nem kell szeretni mégsem. De szép is volt, de rég is volt, amikor a haza szó magába foglalta a közös területet és minden embert, aki itt él, a határok között! Aztán hol a zsidók, hol a cigányok, hol a német, szlovák, román nemzetiségiek estek ki a hazából, őket már nem kellett szeretni, nem kellett elfogadni, tőlük el lehetett venni a javaikat, életüket. Einstand! – persze csakis a „haza” érdekében. Ha pedig ma lenne egy országos közvéleménykutatás arról, hogy ki mindenkit kellene kihúzni a haza listájából, hát előbb-utóbb mindenkit kiradíroznának. A baloldaliak a jobboldaliakat, a jobboldaliak a baloldaliakat, a szegények a gazdagokat és majd mindenki a cigányokat… nem maradna itt senki, aki még jogosan magyarnak nevezhetné magát, mert valakik már őt is rég kihúzták a listából!
Csak hát szeretet nélkül mégsem lehet hazát építeni. Még a fákat és bokrokat is szeretni kellene, nemhogy az embereket! Mert az igaz, hogy a gyűlölet, a közös ellenség is összehozhat minket, és a csordaösztön is együtt tarthat. De azért gyűlöletből senki sem alapít családot és kolompszóra nem születnek gyerekek…
Még ennél is szomorúbb, hogy a sátán évszázadok óta minden nemzedékkel el tudja hitetni, és meg tudja valósítani a Krisztus nélküli kereszténységet. Hogy aztán ez épp „politikai kereszténységet” jelent, vagy a „keresztény elvek társadalmi gyakorlatát”, esetleg „hazafias egyházat” vagy szimplán csak a túlságosan is a hatalom és pénz vonzásába került, de „kulturális kereszténységét” még őrző embereket, szinte már lényegtelen. Nem mondom, hogy ezek mögött nincsenek értékes gondolatok és tiszteletre méltó emberek. De, vannak – csak épp Jézus Krisztus kopott ki közülük.
Csak gondolatkísérletként: képzeljük el, hogy Jézus ott ül a pártvezetőségben, igazgatótanácsban, újságszerkesztőségben és hallgassuk egy kicsit az Ő véleményét. Helyesel?
Pedig milyen nagy szükség lenne krisztusi politikusokra, társadalom-szervezőkre, alkotókra, családokra, szentekre! Kedves Olvasó! Ha eddig eljutottál és legalább részben egyetértesz a leírtakkal, akkor azt is megértheted, hogy az Úr rád is számít: te legyél az az ember, akinek a jogvédelem, hazaszeretet, keresztény politika Jézus Krisztussal és csakis vele együtt értendő – és megvalósítandó…
Sípos (S) Gyula (honlap: szeretetfoldje.hu)

A XX. század elején kihaltak a farkasok az amerikai Yellowstone parkban. 70 évvel később – már most asszociáljunk nyugodtan a hetven éves rabságra – újratelepítettek 14 farkast a parkba, aminek elképesztő hatása lett az egész ökoszisztémára. Lehet, hogy most automatikusan rosszra gondol a kedves olvasó – a farkas szó inkább negatív jelentéseket hív elő -, de épp az ellenkezője az igaz.
Abban a hetven évben, amikor a farkasok hiányoztak a parkból, a szarvasok szabadon kóborolhattak – és lelegeltek mindent, pusztasággá változtatva a terület jó részt. A vadászok hiába próbálták időről-időre csökkenteni a létszámukat, nem jártak sikerrel. A farkasok betelepítése után azonban megváltozott a helyzet! A szarvasok a védettebb helyekre húzódtak vissza, ennek következtében pedig a nyílt, puszta területek újra életre keltek. Gazdagodott a növényvilág, cserjések, fás részek keletkeztek (volt, ahol 6 méterrel nőtt a fák magassága). Megjelentek a fészkelő énekes madarak, majd a rájuk vadászó ragadozó madarak is. Egerek, nyulak, rágcsálók sokféle fajtája, és a velük táplálkozó menyétek, rókák. A növekvő faállomány oda vonzotta a hódokat, akik a védett öblöket hoztak létre, ami újabb csodás élőhelyeket jelentett sokféle növénynek, állatnak. Megjöttek a medvék, akik szarvasborjakra is vadásztak, de még inkább a gazdag bogyó-termésre, ami a bokros részeken nőtt. Sőt, még a folyók útvonala is megváltozott! A szilárdabb - szarvasok által szét nem taposott, növényzet által megkötött - talaj jobban beszabályozta a víz folyását. Csökkent a talajerózió, nőtt az ökológiai változatosság…
Ilyenek vagyunk mi, keresztények is. Ahol megjelenünk, ott Isten áldása kiárad és gazdagabbá, szebbé teszi az élet minden területét. Ahogy a 84. zsoltárban olvashatjuk: „Átkelnek a kiaszott völgyön és forrássá teszik azt, és a korai eső is áldásodba öltözteti.” (Zsolt 84, 7)
Értsük helyesen: nem csak az áldott, amit mi csinálunk, nem csak az a szép és fontos, amiben mi részt veszünk, nem csak azt éri Isten áldása – hanem az egész területet! Az egész családot, az egész várost, az egész országot, gazdasági, kulturális, egészségügyi, politikai vonatkozásaiban is! Ezért mérhetetlenül fontos, hogy mi keresztények jelen legyünk, és keresztényként legyünk jelen. Mit értek volna a Yellowstone parknak a farkasok, ha azok nyulakként viselkednek? Csak a bajt növelték volna. Mit érnek a nyuszi keresztények, akik nem mernek kiállni Jézus Krisztus tanítása mellett, akik nem akarnak krisztusi életet élni? Csak annyit, mint a nyuszik, ha farkasos matricát ragasztunk az oldalukra… (És fordítva: mennyi kárt okoznak a pogányok, akik keresztény jelvénnyel hivalkodnak, miközben életükkel tagadják azt.)
Én 26 éve élek Törökbálinton, így van tapasztalatom arról, mit jelent egy élő, eleven s növekvő, a lakóhelyéért és minden emberért imádkozó keresztény közösség egy város életében. Közmű-fejlesztéseket. Sport-, kulturális-, művészeti közösségeket, egyesületeket, civil szervezeteket. Egymásra figyelést, együttműködést, de gyengébb-erősebb kontrollt is a döntéshozatali folyamatokban. Nem azért, mert ezekben mi, a város alig tizedét (még csak tizedét, legyünk optimisták) kitevő keresztények mind jelen vagyunk és részt veszünk. Dehogyis! Isten kegyelme azonban munkálkodik, átjárja az itt élő embereket, a jóra biztatja őket, lehetőségeket teremt, int, buzdít, támogat…
Nem gondolnám, hogy már nagyon jól csináljuk – sem a város (vezetők és vezetettek, férfiak és asszonyok, gazdagok és szegények, fiatalok és idősek), sem mi (katolikusok, de reformátusok, evangélikusok, baptisták és szabadkeresztények is) – de legalább csináljuk.
Itt vagyunk és jelen vagyunk. Május 1-én a városi majálison ott volt a fél város, a civil szervezetek pedig sátrakban főzték a minden jót (köztük a törökbálinti Caritas is). Ugyanezen a napon volt a regionális katolikus karizmatikus találkozó is városunkban, az egyik iskola nagytermében, ahol összegyűltünk 300-an az egyházmegyéből, meg még innen-onnan. Én azt hiszem, mindkét program kedves volt Isten előtt. Az együttműködés, kedvesség, vidámság pillanatai voltak ezek az egész városban. De abban is biztos vagyok, hogy a láthatatlan lelki alapokat a keresztények imái biztosították mindenkinek, kereszténynek és nem kereszténynek egyaránt.
Ami egy városra igaz, az igaz egy országra is. Minket, „farkasokat” Isten már betelepített a helységekbe, de nem azért, hogy nyöszörögjünk, siránkozzunk, hanem azért, hogy jelenlétünkkel, imáinkkal, munkánkkal, egész életünkkel – a szentpáli „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” élettel – áldást hozzunk és áldássá legyünk.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)