Szeretet földje - a honlap blogja

A Jelenések könyve második és harmadik fejezete a hét egyháznak írt leveleket tartalmazza – ez megfelel az egyház hét állapotának is. Ebből a számunkra a legkedvesebb, a filadelfiai egyháznak (a testvéri szeretet egyházának) írt levél, az egyetlen, amelyikben az Úrnak nincs panasza a testvérekre, ellenben több ígéretet is ad. Ezek az ígéretek pedig nekünk szólnak.

„A filadelfiai egyház angyalának írd meg: Így szól a Szent, az Igaz, akié Dávid kulcsa; aki ha valamit megnyit, azt senki sem zárja be; ha valamit bezár, azt senki sem nyitja ki: Ismerem cselekedeteidet. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, melyet senki sem zárhat be. Bár kevés az erőd, mégis megtartottad igémet, és nem tagadtad meg nevemet. Íme, odaadok egyeseket a sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, holott nem azok, hanem hazudnak; íme, megteszem, hogy eljöjjenek és lábadhoz boruljanak, és megtudják, hogy szeretlek téged. Mivel megőrizted béketűrésem igéjét, én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely eljön az egész földkerekségre, hogy próbára tegye a föld lakóit. Íme, csakhamar eljövök! Tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el koronádat! Aki győz, azt oszloppá teszem Istenem templomában, és nem megy ki többé, és ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely leszáll az égből Istenemtől, és saját, új nevemet. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!” (Jel 3, 7-13)

Nem fogjuk most végig elemezni a szöveget, de néhány fontos részre szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a nyitott ajtó szimbóluma, amit a mi erőtlenségünk ellenére sem tud senki bezárni. Merthogy erőtlenek vagyunk, az nem kétséges. Nem csak mi és a kis közösségeink, de erőtlen most az egész egyházunk, legalábbis Isten erejének mértéke szerint. (Azaz nem a világi hatalom mértéke szerint.) Nem mondhatjuk, hogy a világ már megrendült Isten szeretetének nyilvánvaló jeleitől: sem Krisztus keresztjétől, sem a gyógyulásoktól és szabadulásoktól, sem a csodáktól, sem a vérző szobroktól, sem az irgalmasság nagy tetteitől. Nem mondhatjuk, hiszen az Egyházban sem mindennaposak ezek, inkább gyanús kivételeknek, szektás elhajlásoknak, nyugtalanító különcségeknek számítanak. És mégis, nem szabad elfelejtenünk, hogy most nyitott ajtó áll előttünk, amit senki be nem zárhat és csak rajtunk áll, hogy bemegyünk-e ezen! Ez a nyitott ajtó pedig az emberek felé nyit, hogy bemenjünk rajta az Evangélium örömhírével. Most van itt a lehetőség, hogy mindenkinek elmondhassuk, Isten él és szeret téged…

Mindezt nem erőszakkal, nem világi hatalommal, hanem Isten kegyelmével és béketűrésével. (Van-e béketűrőbb Istennél, aki még mindig fenntartja világunkat, minden gonoszságával együtt, türelmesen várva, hogy megismerjük és megszeressük Őt és így megmenthessen minket…) Nekünk is béketűrőknek kell tehát lennünk, különösen most, amikor a viszály, harag, gyűlölet ennyire átjárja a népeket, s benne hazánkat is, és a politika eszköztárában rangos helyet foglal el a vádolás, rágalmazás és ellehetetlenítés. Ez a béketűrés azonban nem jelent passzivitást! Nem jelenti azt, hogy „én kimaradok ebből”, csak „engem hagyjanak békén”. (Dante Isteni Színjátékában a pokol bejáratához helyezi azokat, akik egész életükben csak megúszni akarták a dolgokat, akik mindig fehér zászlót lengettek mindkét félnek és a fekete és fehér közötti szürke zónában akartak evickélni.) Ez a béketűrés azt jelenti, hogy mindet kész vagyok elviselni Krisztusért, Megváltómért, aki által örök életre jutottam a mennyben. („Mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” – olvassuk a Szeretethimnuszban, 1Kor 13, 17) Ez nem egy elmaszatolt élet, hanem nagyon is kontúros, a Szentlélek által körülrajzolt, örömökkel és bánatokkal, sikerekkel és nehézségekkel teli élet.

Ez a mi személyes megpróbáltatásunk ideje. De ha ebben a személyes megpróbáltatásban megőrizzük Isten békéjét és ezt adjuk a világnak, akkor amikor eljön a világra a megpróbáltatás ideje, Isten – ígérete szerint -, megvéd minket attól. Egyrészt úgy, hogy minket már eltölt Jézus Krisztus békéje, az a béke, amit a világ sem adni, sem elvenni nem tud. Másrészt – ahogy a nagy Ítélet leírásánál olvassuk -, „azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Tessz 4, 17-18)

Halljuk meg, mit mond a Lélek az egyháznak! Azt mondja: irgalmasság, szeretet, béke, kiengesztelődés. Isten neve, ami ha ránk van írva, oszlopokká leszünk és megmenekülünk, mindörökre.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nagyszombat éjjel felébredtem egy álmomból. Idős nagymamámmal álmodtam – már sok éve elhunyt -, egy szép helyen sétáltunk és ő: állapotos volt! Akikkel találkoztunk, mind nagyon kedvesek voltak és ajándékokat hoztak neki, én pedig boldogan dicsekedtem mindenkinek, hogy a nagyi gyereket vár… Ez az álom alaposan elgondolkodtatott. Miért álmodok én ilyet, hiszen ez nyilvánvalóan lehetetlen?! Aztán olyan felismerésre jutottam, ami teljesen felvillanyozott.

Miért is volna ez lehetetlen? Hiszen Ábrahám felesége, Sára is idős korában fogant, s szülte Izsákot. (Nem tudom, hogyan nézhetett ki, de gondolom úgy, mint nagyi – egy nagymama, akin már látszik a kora…) Erzsébet is idős korában foganta Zakariástól Jánost, Jézus Krisztus előfutárát. Hiszen akkor ez nem lehetetlen, hanem nagyon is lehetséges!

Mint ahogy lehetséges vízen járni, halottat támasztani, gyógyíthatatlan beteget gyógyítani. Lehetséges pénz, hatalom, születési előjogok nélkül, eszköztelenül is megváltoztatni a világot – lehetséges, mert Jézus Krisztus a lehetetlent is lehetségessé tette.

A megtérés szó azt is jelenti, megváltoztatni a gondolkodásmódunkat. Megváltoztatni azt, ahogyan szemléljük a világot. Emberi szemünkkel annyi minden tűnik megváltoztathatatlannak! Még abban is kételkedünk, hogy egyáltalán meg tudunk-e élni, vállalhatunk-e gyereket, nem kellene-e inkább elmenekülnünk valami jobb, védettebb helyre (ámbár nincs ilyen hely). Megváltoztatnunk azt, ahogy nézzük a világot, egyházunkat és hazánkat.

Olyanok vagyunk, mint az a kétségbeesett ember, akinek fiát Jézus tanítványai (azaz mi) nem tudta meggyógyítani. Jézus pedig jön le a megdicsőülés hegyéről (jön le hozzánk) és az apa (azaz mi) kétségbeesetten fordul hozzá, mert a tanítványok (azaz mi) nem tudták meggyógyítani, megszabadítani a gyereket (azaz minket). Így kiált az apa (azaz mi): „De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk. Jézus így szólt hozzá: Ha valamit tehetsz’? Minden lehetséges annak, aki hisz! A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9, 22-24)

Meg kell térnünk, meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat és elhinni, hogy a lehetetlen is lehetséges. Lehetséges, hogy e viszályba merült ország polgárai kiengesztelődjenek egymással. Lehetséges, hogy a hazugság, a rágalmazás és káromlás helyét átvegye a tiszta és békés beszéd. Lehetséges, hogy megszűnjön az abortusz. Lehetséges, hogy a fiatalok és magányosak párt találjanak, megházasodjanak és gyermekeik szülessenek. Lehetséges hűségben és tisztaságban élni. Lehetséges, hogy a közgondolkodásban a „keresztény” szó ne politikai lózung legyen, hanem valódi példa. Lehetséges, hogy a gyerekeink hazajöjjenek külföldről. Lehetséges, hogy én magam legalább kicsit megértőbb, alázatosabb, keresztényibb legyek…

Hogyan? Hit által. Imádság által. Hitből fakadó cselekedetek által. Kiengesztelődés által.

Nagymamámmal álmodtam és boldog voltam. Ő is nagyon kedves volt velem, pedig mi – akiket felnevelt – nem voltunk valami kedvesek vele. De ő megbocsátott, ő már a mennyek országában van és ő is – mint a szentek mind odafenn – az új világgal viselős, Isten országával. És mind boldogok, mert tudják, hogy ez az új világ megszületik…

Hiszed ezt?

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Van a Jelenések könyvében egy (valójában több) passzus, amit ma egyre inkább a totális kontrollal tudunk összefüggésbe hozni. Ami egykor egy költői kép volt – és minden műkedvelő sátánista számára nagyszerű szimbólum -, az a technikai civilizáció következtében megvalósult álom és rémálom. Érdemes tehát közelebbről is megvizsgálni a szöveget, és lecsillapítva félelmeinket, szembe nézni azzal, mit is mond valójában a szöveg.

Az első idézet a Jelenések könyve 13. fejezetéből: „Megteszi (mármint a fenevad), hogy minden kicsiny és nagy, gazdag és szegény, szabad és szolga bélyeget viseljen a jobb kezén vagy a homlokán; és senki se vásárolhasson vagy adhasson el, ha nem viseli a vadállat bélyegét: a nevét, vagy a nevének számát. – Ez a bölcsesség. Akinek van értelme, számítsa ki a vadállat számát; mert ember száma az, és a száma hatszázhatvanhat.”(Jel 13, 16)

Röviden beszéljünk először a 666-ról, amit szeretnek a sátán számaként feltüntetni. A szöveg azonban azt mondja, hogy ez emberi szám, ami azt is jelentheti, hogy az emberek által létrehozott, ámbár a fenevad szolgálatába állított dolgot takar. Ez lehet a modern információ-technológia is, mint a totális kontroll eszköze. (Minden, amit az ember feltalál, létrehoz, az gonosz szándékok szolgálatába állítható. Hasonlatként: a szülőszoba gyógyászati berendezései nem rosszak, de ha abortuszra használják, akkor a leggonoszabb célnak vetik alá.)

Egy mai „számmisztika” szerint ha a „computer” szó betűit a latin számoknak fogjuk fel, akkor azok összege pont 666-ot ad ki – ez az elmélet ugyan eléggé sántít, hiszen sok szó betűinek összege lehet ennyi, és miért is pont a latin betűs számértéket használnánk… (Ezt a vonalat most nem követjük tovább, főleg azért, mert akkor is inkább az első század zsidó számmisztikájával kellene foglalkoznunk, de most azzal se….) Egy másik megközelítés szerint a 7 a tökéletesség száma, a 6 pedig a tökéletlenségé, a 777 az abszolút tökéletesség, a Szentháromság száma, a 666 az abszolút tökéletlenségé, a sátáné…

Ennél fontosabb megértenünk, hogy amikor a totális kontrollról beszélünk, az nem a jövő, hanem a kikerülhetetlen jelen. Akinek van személyi száma – mindenkinek -, annak nyomon követhető az egész élete. Az adatbázisokból összekereshető az anyagi helyzete, családi állapota, kórtörténete. Ha van a zsebedben mobiltelefon, mindig tudhatják, hol vagy és lehallgathatnak, még ha a telefonod nincs is bekapcsolva. Ha az internetre vagy kapcsolva, ha van bankkártyád, ha van számlaszámod… az összes szokásod feltérképezhető. Műholdas kapcsolaton vagy a most már mindenhová felszerelt biztonsági kamerákon keresztül bármikor követhetnek téged. Hová tudnál elbújni? (Arról nem beszélve, hogy ez az egész rendszer nem passzívan figyelő, hanem aktívan befolyásoló. A fenti idézet előtti részben arról ír a szent szerző, hogy a fenevad képe megszólal – a tévé, rádió, internet világában már képzelőerő se kell hozzá, hogy ezt megértsük. Itt tornyosul a lakásunkban a nagy bálvány és száz csatornán ontja magából a szennyet.)

Most akkor vonuljunk ki a világból? Ugyan hová mennénk, amikor a „világ” mindenütt ott van, minden kütyüjével együtt. Ne is féljünk, mert a félelem a sátán eszköze.

Inkább először tegyük fel magunknak azt a kérdést: mi lenne bennünk olyan érdekes, amitől minket olyan nagyon figyelni kellene? Nincs hatalmunk, nincs befolyásunk, még fókuszcsoportos felmérésekhez se lennék elég jók – szóval ne túlozzuk el saját fontosságunkat és jelentőségünket. Nem vagyunk mi olyan érdekesek a világ hatalmasainak!

A sátán ellen egyébként sem a félelem, sem a harag, sem a vastag falak és saját technikai biztonsági rendszerek nem használnak. A gonoszság ellen épp a félelem hiánya, a szeretet és az átlátszó élet a hatásos fegyver. Ha tiszta és egyértelmű életet élek, akkor nyugodtan figyelhetnek, nincs rejtegetni valóm. Ettől persze még megrágalmazhatnak, akár bizonyítékot is hamisíthatnak, hiszen a gonoszság ereje mindenre képes. (Többen megtapasztalhattuk már a rágalmazás és hazugság erejét életünkben, nincs ebben semmi új.) Ha azonban tiszta és szeretetteli kapcsolatokban élünk, akkor bízhatunk abban, hogy lesznek, akik mellettünk állnak és nem hiszik el a rágalmakat.

Eljöhet azonban az az idő, amikor nem a személyünk, anyagi helyzetünk, családi állapotunk válik érdekessé, hanem csak egyetlen szempont: hogy keresztények vagyunk. Ez talán a mi korunk utolsó és legnagyobb üldözése idején lesz. Ebben az esetben azonban a totális kontroll jellege is megváltozik, mert nyíltan összekapcsolódik egy istentagadó rendszer totális igényével. Ekkor olyan döntési helyzet elé kerülnek majd a keresztények, ami egyelőre nem áll fenn. „Egy harmadik angyal követte őket, hangosan kiáltva: Aki imádja a vadállatot és annak képmását, és felveszi bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog Isten haragjának borából, amely készen van, elegyítetlenül, haragjának kelyhében, és gyötrődni fog tűzben és kénben az angyalok és a Bárány előtt. Gyötrelmeik füstje felszáll örökkön-örökké, és nincs nyugalmuk éjjel-nappal azoknak, akik imádták a vadállatot és képmását, és aki fölveszi nevének bélyegét.” (Jel 14, 9-11)

Egyelőre azonban nem itt tartunk. Ami körülvesz minket, az csak „emberi szám”. Részesei vagyunk, de ha nem akarjuk, nem tud uralkodni fölöttünk. Rajtunk áll, hogy úgy éljünk és úgy használjuk ezeket az eszközöket, hogy az gyengítse evilág erejét, ellenálljon a félelemnek, haragnak és leuralásnak. Ez a cikk is számítógépen készült és a világhálón olvasható. Ha elősegítette a megértést és a szorongás csökkenését valamely olvasónál, már elérte a célját…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A három egymást követő pápa ugyanazt mondja. Csakhogy! II. János Pál pápánál mondhattuk, hogy ő egy nagy szent, egy óriás közöttünk, ki tudná őt követni? És felmentettük magunkat. XVI. Benedek pápa hatalmas teológus, hozzá képest is porszemek vagyunk, nem tudjuk mi utána csinálni… De Ferenc pápa? Ő olyan, mint mi. Amikor a napi cselekedetek „aprópénzére” váltja elődei tanításainak nagy igazságát, szembesülünk azzal, hogy nekünk is ezt és így kellene tennünk – csak épp nem akarjuk! Mivel ezt elismernünk lehetetlen, a pápáról szedjük le (szó szerint) a keresztvizet…
*
Nem értem azokat, akik állandóan a sötétség növekedéséről beszélnek, még több félelmet, és ezzel még több haragot keltve. Féljünk a migránsoktól, a cigányoktól, a zsidóktól, liberálisoktól, náciktól, a lehallgatástól, az összeomlástól, a válságoktól és (szó szerint) az ördög tudja még, mitől. Zárkózzunk be, fegyverkezzünk mentálisan és fizikálisan. Így aztán még jobban nő a sötétség. A félelemkeltés keresztény (?) nagymesterei hihetetlen intenzitással működnek. Nem árt azonban emlékeztetni magunkat, hogy Jézus Krisztus ennek pont az ellenkezőjét tanácsolta. „Ne féljetek!” „Az ajtó előtt állok és zörgetek.” (XXII: János pápa: Nyissátok ki a kapukat…) Talán nem ártana újra figyelmeztetni magunkat, hogy mi a szeretet, az erő és a józanság lelkét kaptuk, hogy nekünk Atyánk van a mennyben, hogy a mi dolgunk nem a sötétség, hanem a világosság és az élet…
*
Mi nem szolgáltatni akarunk, hanem szolgálni. (Ismerjük a nagy jezsuita teológus mondását még a zsinat előttről: A XX. század egyháza vagy misztikus lesz, vagy nem lesz. Aztán ennek a karizmatikus változata: az egyház vagy karizmatikus lesz, vagy nem lesz. És talán ezzel is ki kell egészíteni: vagy szolgáló lesz, vagy nem lesz. A világ ugyanis sokkal jobb szolgáltatásokat tud nyújtani. De úgy szolgálni, ahogy Isten szolgál az ember felé – úgy senki nem tud. Esetleg Isten gyermekei…)
*
Félelmetes, hogy az embereket mennyire nem érdekli a valóság, ha a fülüket csiklandoztathatják. Little Pebblé (ausztrál hamis próféta) 1992-ben azt jósolta, hogy a pápa – II. János Pál – egy év múlva meghal, és aztán ő lesz az új pápa, az utolsó, és aztán itt a vég. (És milyen alázatos, hiszen „kis kavics” néven nevezteti magát!) A pápa nem halt meg, nem ő lett a következő pápa sem, közben az egyház nyilvánosan elítélte – de mindez mit számít? Most kaptam meg a drága buzgó testvérektől a legújabb, 2017-es üzeneteit – időt, pénzt nem sajnálva, fénymásolva és postára adva terjesztik – Pebblé most is a szokásos mantráját nyomja: háborúk, földrengések, világvége… ez utóbbiban ugyan nem tévedhet, az biztos eljön valamikor. földrengést se nehéz jósolni, háborút se, valahol mindig történik valami, amit a világmédia elénk tálalhat – íme, hát nem megmondtam? Csak hát a valódi prófécia az nem jövendőmondás, hanem Isten igazságának, irgalmának és ítéletének meghirdetése…
*
Prófétaság: krisztusi életet élni a krisztus-gyűlölő világban. Minden más csak körítés…
*
Ha Istennek valami kis lángja fellobban valahol, rögtön megjelennek az önkéntes tűzoltók, hogy - Isten, egyház és a nép nevében, szent dühhel – eloltsák azt… (Akik a pápára most minden rosszat mondanak és terjesztenek, nem látják, hogy pont így váltják valóra a valamikori próféciát, hogy a pápát üldözni fogják. A világ kétezer éve nem változott semmit…)
Sípos (S) Gyula (honlap: www.szeretetfoldje.hu)

Galgóczy Erzsébet, hazánk nagy engesztelője, stigmatizált, szentéletű lánya ezelőtt 55 évvel, 1962. március 27-én hunyt el. A mai napon rá emlékezve osztjuk meg misztikus életének nagy csodáját, a Szűzanya naponkénti látogatását és általa az Oltáriszentség naponkénti, gyakori vételét.

"Az Önéletrajzból kiderül, hogy kezdetben Erzsébet nem is sejti, ki lehet látogatója, a „Szép Hölgy”. Azt hiszi, édesanyja engedi be hozzá, s nem érti, miért nem emlékeznek rá. Naivitására és alázatára jellemző, hogy amikor már akkori lelkivezetője is sejti, ki lehet a titokzatos látogató, ő még elgondolni sem meri, hogy az „Máriácska” lenne. (Amikor kiderül meg is ijed, nem sértette-e meg a Szűzanyát, hogy Máriácskának nevezi – Jézust pedig az Oltáriszentségben Jézuskának, mindkettő kora vallásos szóhasználata – de a Szűzanya megnyugtatja és kéri, hogy továbbra is nevezze így, mert ez kedves előtte.)

Az „Úr szolgálóleánya” pedig naponta jön, rendet rak, segít a főzésben – és hozza az Oltáriszentséget. Lelkiatyja (és ápolója) igyekszik kilesni, mindez hogyan történik, de Erzsébeten kívül mások csak azt látják, hogy az egyik pillanatban még rendetlenség van, a másikban már rend a szobában. Az előbb még üres volt a paténa, aztán már ott pihen a szent ostya, pedig a közelében sem járt senki! A Szűzanya „téren és időn kívül” jelenik meg, de nagyon is valóságosan! Olykor naponta többször is elhozza „Jézuskát”, hogy így erősítse szenvedő leányát a nagy küzdelemben. Számunkra – akik szokva vagyunk az egyházi szabályokhoz -, mindez szokatlan. Értsük meg azonban, hogy itt nem valami törvényszegésről, hanem a kegyelem túlcsor-dulásáról van szó! Jézus Krisztus is odaadja magát Erzsébetnek, aminthogy Erzsébet is egészen odaadja magát Urának, vele együtt vállalva minden szenvedést. Isten úgy ajándékozza magát Jegyesének, ahogy az megérti és szereti – a szentáldozásban. Nekünk - akik töredékét sem hordozzuk el ezeknek a szenvedéseknek -, nem szabad ezen megbotránkoznunk. A kegyelem, a szeretet túlcsordulása mindig több, mint a szabályok! Igaz ez a stigmákra és az Oltáriszentségre is.

Nem könnyű megérteni ezeket a misztikus kegyelmeket. „A szeretet nem ismer határt” című könyvben ezt olvassuk:

„Doroszlai atyát eleinte nagyon meglepte minden rendkívüli dolog, amit Erzsébet körül észlelt. Kezdetben egy alkalommal a Szentostyát nyújtotta a Szűzanya Erzsébetnek, majd ezt mondta: „Oszdd meg Lelkiatyáddal, azért adom, hogy bizonyítsam, valóban Én vagyok, aki hozzátok szól.”

Majd a Szűzanyától Erzsébeten keresztül ezt az utasítást kapta Doroszlai atya: „A szent ügyet még nem kell terjeszteni a nagy nyilvánosság előtt, nem kell bevonni újabb személyeket, mert amint régen is mondtam: ennek még nem jött el az ideje. Azzal a kis körrel, akik ismerik a szent ügyet, Lelkiatyád beszéljen komolyan és intse hallgatásra őket.” Az atya így is tett. Ezért hát a stigmák jelenlétekor zárva tartották az ajtót. De egyik hajnalban 3 órakor azt észleli, hogy a rigli rá van fordítva az ajtóra. Pedig ő nem tette. Benéz a beteghez, nincs semmi különös. 6 órakor már stigmákkal látja. Lám, a Szent Szűz jó előre gondoskodott. Ezt följegyzi. Csoda. Nagy kínjában a beteg egyik alkalommal kissé elszakítja rózsaszínű hálóingét. Ekkor látja az 5 cm-es oldalsebét. Reggelre az ing meg van varrva. Ki csinálta? Senki nem járt ott.

Az asztalfiókban van az ezüst szelence, a fiók zárva, a kulcs a nadrágzsebben. Reggelre a szelencében van a Szentostya. Ugyancsak a nadrágzsebben van a szekrénykulcs, s a Szent Szűz mégis kivette a friss ágyneműt, mert Erzsébetnek ágyat húzott, s a véres ruhák összehajtva egy széken. Nap mint nap tapasztalta a természetfölöt­tit, s gondos hűséggel mindent följegyzett.

De ami a legjobban meglepi és izgatja, az az Oltáriszentség körüli események.

Amikor először látja Erzsébet nyelvén a Szentostyát, buzgón fohászkodik a Szűzanyához, bocsássa meg neki, de ő megnézi. Kicsit letör belőle. Látja, hogy olyan a minta rajta, amilyen neki nincs. Ellenőrzi a partikulákat, nem hiányzik, s a Szűzanya állítja, hogy konszekrált. De honnan hozza?

A kenyérszaporításnál történt csoda ismétlődik meg. Az Úr Jézus összeszedi és összegyűjti a morzsákat a konszekrálásnál, és azokat nagyobbítja meg s adja a Szűzanyának. De nem akárhogyan! Csodálatos képekkel díszítve, amelyek rendszerint a lelkiállapotukkal vannak kapcsolatban. Szédületes dolog! Az effajta csodálkozásra mondta az Úr Jézus: „Értsd meg, hogy végtelen vagyok!”

Már kezdetben megkérdeztette a Szűzanyától: „Nem baj, hogy nem éhgyomorra vesszük?” Nyomatékos a felelet: „A szívtisztaság a fontos!” "

Részlet Sípos (S) Gyula: A stigmatizált Galgóczy Erzsébet élete és misztikája című könyvből. A könyv kapható Budapesten a Ferenciek terén lévő katolikus könyvesboltokban és néhány világi könyvesboltban, vagy megrendelhető honlapunkon keresztül. bővebb információ: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/8590-a-stigatizalt-galgoczy-erzsebet-elete-es-misztikaja

Március 27-én, hétfőn este 7 órától a plébánián az esti összejövetelen is róla tartunk előadást, amire mindenkit szeretettel várunk.

www.szeretetfoldje.hu

A nemrég megtartott budapesti konferencián Damian Stayne feltette a kérdést, az elmúlt években vajon miért változott meg és vált válságossá Európa állapota? Nagy Britannia kiválása (Brexit), a szélsőséges pártok előretörése, a muzulmán áradat – sorolhatjuk azokat a dolgokat, amelyek néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűntek volna. Billy Graham, amerikai evangelista lányának is hasonló kérdést tettek fel, csak az USA-ról 2009-ben, egy ártatlan kislány iskolai lelövése kapcsán. Mindketten hasonló választ adtak.
Anne Graham válasza: "Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történt, ám évek óta azt mondjuk neki: "Menj ki az iskoláinkból, menj ki a kormányunkból, és távozz az életünkből. „És Ő, amilyen úriember, csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmet adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül?” Röviden: Amit vetsz, azt aratod.
Damian Stayne hasonlóan felelt. Európa vezetői úgy döntöttek, hogy az Európai Unió alapszerződésébe nem vesznek bele semmilyen, a kereszténységre utaló mondatot. Röviden összefoglalva, ezzel azt mondták, hogy sem a keresztény Istent nem ismerik el, sem azt, hogy a kereszténység bármit is hozzáadott volna Európa értékeihez. Isten pedig azt mondta, hogy ha ti ezt így gondoljátok, akkor rendben, csináljátok nélkülem…
Világi ember ezen csak nevet – nehezen tudja elképzelni, hogy néhány mondat ide vagy oda ilyen mértékben befolyásolhatná a világ és benne az ő életét. Mi azonban tudjuk, hogy mindent Isten alkotott és mindent Ő tart fenn. Ahonnan Isten „kivonul”, ahol megszűnik az áldás, ott minden átkozottá válik, minden megrendül, hiszen létének alapja és összetartó ereje tűnik el. Hiába minden okos ötlet, kreativitás, tudomány, társadalmi mozgalom – még a jószándékú dolgok is rosszul sülnek el.
Kérdés csak az, hogy Isten végleg és visszafordíthatatlanul elfordult-e tőlünk?
Nagyon fontos, hogy a válságjelekkel párhuzamosan biztató próféciákat is kaptunk az elmúlt években. Néhány éve keresztény szolgálatok vezetői találkoztak Svájcban a világ minden tájáról, hogy azért imádkozzanak, mit tervez Isten a földrészünkön. „Kialakult egy vízió 100 millió lélek megmentéséről az elkövetkező 10 évben. Teljesen irreális számnak tűnik? Nos, Istennek minden lehetséges. De miért lenne lehetetlen az ébredés Európában?”
Eljött volna Európa ideje? Ezek szerint a válság Isten figyelmeztetése és felhívása a megtérésre – amire Európa (reményeink szerint) válaszolni is fog. Ennek a megtérésre hívásnak – és az Egyház válaszának – része Ferenc pápa evangéliumi igehirdetése és a megújulási mozgalmak aktivitása is.
Számunkra pedig a legfontosabb kérdés: akkor eljött Magyarország ideje is? Hiszen a válság nálunk is válság, az önigazultság és megmerevedés nálunk is önigazultság és megmerevedés, és a bűnök nálunk is az egekig érnek.
Nos, az elmúlt években kaptunk próféciákat hazánkról is.
F. Tibor atya imádság közben fentről látta hazánk határvonalait. „Két angyal szállt le a földre és belevetette a földbe mindazon áldozatok, imák magvait, amit a hívő magyarok hoztak az országért. A gabona gyorsan felnőtt, termést hozott és az angyalok azonnal learatták. Rögtön az aratás után az országunkat betöltötte az élő, kovászos kenyér és dagadt, mint amikor a kalács betölti a fémkeret formáját. A következő pillanatban már úgy láttam a kenyeret, hogy az éppen megsült és az egész ország Isten élő, ízes sült kenyerévé vált. A kenyérhez mindenhonnan jöttek emberek a körülöttünk lévő országokból, törtek belőle egy darabot és elvitték haza, hogy az ő hazájukban is megújulhasson a hit, remény, szeretet. Ennek már tizenhárom éve.”
Amikor Damian Stayne 2012-ben itt volt, ezt a képet kapta: „Magyarországról az élő vizek forrásai fakadnak, melyek átfolynak a környező országokba, és ott is ettől élő vizek indulnak folyni.”
Elke Mölle az augsburgi imádság házából 2014-ben azt kapta, hogy hazánk - mint Eszter királyné - közbenjáróként áll Isten előtt a szomszédos népekért és Európáért is. „A közbenjárás a ti legerősebb fegyveretek és hivatásotok. Az Úr útját fogjátok készíteni, hogy vissza tudja nyerni Európát Isten országa számára.” (Itt gondolhatunk a hazánkban erős engesztelő mozgalmakra is.)
Regina Collins nővér a 2015-ös regionális karizmatikus találkozón (Törökbálinton) azt mondta, évekkel ezelőtt azt kapta, hogy Magyarország lesz Európa spirituális megújulásának a forrása. Itt megtérnek az emberek és elmennek a szomszédos országokba hirdetni az Igét, illetve itt olyan csodák és jelek történnek, hogy az emberek ide jönnek megnézni, mi folyik itt, és megtérnek és úgy mennek vissza hazájukba, hirdetni az Evangéliumot…
A Szeretet földje víziójában ugyanezt a hitet és reményt „dédelgetjük” több, mint két évtizede. Hisszük, hogy vissza kell térnünk Istenhez, a Szeretet Istenéhez, elfogadni a megváltást Jézus Krisztusban. A Szentlélek erejével körül járni és jót tenni, közösségben az angyalokkal és szentekkel…
A Szentírás tanúsága szerint, ahol a bűn elhatalmasodik, ott még jobban túlárad a kegyelem – csak élnünk kell vele! Ezen igyekszünk, s bár azt nem állíthatjuk, hogy már nagyon sokat elértünk - inkább azt, hogy még mindig csak az út elején tartunk -, de azt igen, hogy működik! Az imádság és szeretet célt ér, ezért: térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa...
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Akik Istennel élő, eleven kapcsolatban élnek, azok tudják, hogy Ő valamilyen módon mindig közölni akarja magát velünk. Megérint, és hirtelen személyessé válik egy szentírási ige. Egy társasági szituáció megvilágosító erejűvé válik. Imádság közben kapunk lelki sugallatot, esetleg Isten gondviselő szeretetére csodálkozunk rá életünkben… Most egy, a hétfői közösségünkbe járó, élő hitű asszony testvérünk kapott - 2017. március 9. csütörtökön - egy olyan prófétai sugallatot, tanítást imádság közben, amit jónak tartok közzé tenni.
Természetesen minden ilyen sugallatot, próféciát és magánkinyilatkoztatást meg kell vizsgálni, hogy valóban Istentől jön-e (és mennyiben), vagy emberi fantázia, lelkület terméke, illetve esetleg a gonosz lélek sugallata.
Az alábbi prófétikus sugallatot én igaznak gondolom. Tartalma bibliai értékrendet tükröz, felhívása jóra irányul. Ráadásul a hétvégi „Újítsd meg csodáidat” konferencián Damian Stayne is hasonló értelemben beszélt ugyanerről a témáról, amit szintén megerősítésnek gondolok.
Érdemes tehát személyes és közösségi szinten is átgondolni a próféciában leírtakat. És ami a legfontosabb: mielőtt bárki másra gondolunk, magunkon kell elkezdeni a bűnbánatot és gyomlálást…
A prófécia:
„Amikor ültetek és öntözök, akkor sok minden kibújik a földből. Az is, amit én ültettem, és az is, amit nem én. Az értékes növények együtt növekednek a gyomnövényekkel, amit azonban ki kell húzni, mert elnyomják az értékes növényeket. Különösen nagy esőzések idején gyors növekedésnek indul a gaz is. Meg kell engednetek, hogy a szívetekben, de körülöttetek is, mások szívében is kihúzogassam a gazt. Meg kell értenetek, hogy a kegyelmeket nem tudjátok teljes mértékben felhasználni. A kegyelmeket a belső képességeitek szerint tudjátok felhasználni, ezért bár kegyelmeket kaptok, mégis szükség van a folyamatos gyomlálásra, mert ezek a kegyelmek olyan dolgokat is növelhet bennetek, amit inkább kihúzkodni kéne.
Ami kegyelmeket adok, azokat szabadságotokban áll arra használni, amire akarjátok, és ez nem mindig válik javatokra. Ezeket a kegyelmeket el lehet herdálni és rosszra is lehet használni.
Ezért nagyon is jogos úgy jönni Hozzám, mint a tékozló fiú, aki bocsánatot kér az eltékozolt kegyelmekért. Az emberi természet sokféleségeivel és mélységeivel nehéz szembenézni. Teljes egészében nem is engedem. Bízzátok Rám magatokat, én jó kertészként megművelem a szíveteket. Gondom lesz a gyomlálásra és így alázatosságban maradhattok. Azt akarom, hogy mindenkinek megbocsássatok, aki ellenetek vétkezik, mert én is megbocsátok nektek. Azt akarom, hogy nagyvonalúan szeressétek egymást, azt is, aki kicsinyes.
Aki nem tud adni, annak adjatok. Aki nem tud szeretni, azt szeressétek. Aki elhagy benneteket, azt elengedjétek, és akkor békesség lesz bennetek.
Nem az elkövetett hibák okozzák a bajt, hanem a bűnbánat hiánya.
Ha bűnbánatról esik szó, akkor mindenki a másiktól várja a bűnbánatot, saját maga eszébe sem jut. Pedig mindenkinek kell tartani. Igazi bűnbánatot csak a Szentlélek segítségével lehet tartani. Ő segít abban, hogy felfedezd a hibákat, feltárja a valóságot. Segít elengedni a rossz ragaszkodásokat, rossz gondolatmeneteket, és mindent, ami megakadályoz abban, hogy szabad legyél a jóságra és a szeretetre.
Nem kell tehát mást tenni, mint őszinte bűnbánatot tartani. Ez egyszerűen hangzik, de tudom, hogy nehéz. Ez az első lépés a változás felé, mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Bűnbánat nélkül nem tudjátok befogadni az én gondolataimat és a Szeretetemet. Hiába mondanám, hogy mit kell tennetek, ha ezt az első lépést nem teszitek meg.
Tartsatok bűnbánatot, hívjatok segítségül, és én veletek leszek és segítek.”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy a Mindenki című rövidfilm Oscar-díjat nyert, és alig vártam, hogy láthassam. Aztán megnéztem – és elszomorodtam. Nem azért, mintha rossz film lenne, a gyerekek például olyan természetesen játszanak a kamera előtt, hogy elcsodálkoztam. De amit bemutat a film, és ahogy félreérti önmagát, az megmutatja, milyen lent is van ez az ország és milyen rossz, ha a tézisekben gondolkodunk emberek helyett.
Röviden összefoglalva a film történetét: egy új kislány érkezik az iskolába, aki jelentkezik az énekkarba. Bár felveszik, a karvezető tanárnő szerint nem minden hangja tiszta, ezért ő csak némán tátikázzon ének helyett. A kislány szomorú, sír. Együttérző barátnője segíteni akar, a kóruspróbán felszólal, s ekkor kiderül, hogy még legalább 5-6 gyerek tátikázik a kórusban. A tanárnő nem enged, marad a tátikázás. Elérkezik a verseny időpontja, a kórus kimegy szerepelni, de a gyerekek nem énekelnek, az egész kórus csak némán tátikázik a nézők előtt. A tanárnő megszégyenülten kirohan, a kórus ezután boldogan énekel. Íme a tézis: az összefogás legyőzi a gonosz hatalmat… csakhogy valójában senki nem győzött, ebben a történetben mindenki vesztes.
Most arról ne is essék szó, hogy a valóságban (már az életkori sajátosságaik miatt is), nehezen elképzelhető, hogy kamaszkort még el sem érő kisiskolás gyerekek egy nagy versenyen - ahol a sok éve győztes kórusukra és az egész „felnőtt világ” komoly elvárásokkal és várakozással tekint -, kiálljanak a zsűri és a felnőtt közönség elé és csak tátogjanak. (Aztán pedig, amikor kirohan a tanárnő, maguktól gyönyörűen énekeljenek.)
Arra is csak röviden utalnék, hogy még a film szerint sem gonosz a tanárnő: csokit oszt a gyerekeknek, meghallgatja őket. Az igaz, hogy a konfliktust – a kislány énekelni szeretne, de még problémák vannak a hangjával – nem jól oldja meg. (Tekintélyével él, de elküldeni nem akarja a gyereket, hadd maradjon a többiekkel együtt… mondhatnánk, lám, egy közösségi ember! De nem mondjuk, mert így nem lehet közösséget építeni.)
A gyerekek világa szuperédeni: nincs rivalizálás, a kislánynak rögtön barátnője lesz, kikapcsolódásként kettesben fülhallgatón keresztül komolyzenét hallgatnak, sehol egy konfliktus – hiszen ők a jók, vagy nem?
Bár a film azt akarja sugallni, hogy a gyerekek, azaz a jók (!) nyernek, a tanárnő, azaz a rossz (!) megszégyenül, valójában azonban itt mindenki vesztes. Vesztes a színpadról kirohanó tanárnő, de vesztesek a gyerekek is, akiknek másnap be kell menniük az iskolába, ahol vélhetően nem ünneplés vár rájuk. (Mármint egy valódi iskolában – mert egy tézisfilmben persze az is lehetséges, hogy az igazgató ünnepi gyűlést hív össze, hogy nyíltan gratuláljon a gyerekeknek, amiért ilyen jól elbántak a kollégával, és megmutatták a… mit is?)
Amilyen az ország, olyan a film. Magyarország ma ilyen ország: a problémákat nem megbeszélni kell, nem közösen megoldást keresni, hanem az egyik félnek le kell győzni a másikat, és aki győz, az a jó, a másik pedig a rossz. (Hiszen lehetne fordítva is: a jó tanárnő ellen fellázad az új gyerek, aki megbontja a közösséget, mert nem érti az összetartozás erejét, stb., stb.)
Boldogabb korokban és/vagy boldogabb országokban arra törekednek, hogy egy konfliktust lehetőleg úgy oldjanak meg, hogy mindkét fél jól járjon: ez a győztes-győztes helyzet. Ehhez persze párbeszéd kell, kompromisszum-készség, beleérző-képesség, ami el tudja gondolni, képzelni a másik fél helyzetét is. Nálunk ebből óriási hiány van, ezért aztán életünk tele van vesztes-vesztes helyzetekkel. Ilyenkor látszólag az egyik fél győzhet (hurrá, lesz olimpia - hurrá, nem lesz olimpia) de valójában mindkét fél vesztes.
Igaz, hogy a tézis, a dogma, na, az győztes. Így győztek azok is, akik Krisztust keresztre feszítették. Győzött a törvény! Nem sok idő kellett hozzá, hogy kiderüljön, győzelmük milyen következményekkel járt. Legtöbbjük még megélhette a Templom lerombolását, a következő nemzedék pedig azt, hogy még az országukból is kiűzték őket. Figyelmeztetés ez nekünk, új dogmatikusoknak és tézisimádóknak, liberális és konzervatív oldalon, egyházban és hazában, egyaránt: biztos, hogy ezt akarjátok?
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)

Keresztelő János megkereszteli Jézust a Jordán vizében. Amikor a Messiás feljön a víz alól, leszáll rá a Szentlélek egy hatalmas személyes megerősítéssel – „Te vagy az én szeretett fiam” -, majd rögtön kiragadja Őt a pusztába. 40 napja van Jézusnak arra, hogy átgondolja radikálisan megváltozó életét. Eddig elrejtettségben, ezután nyilvánosan. Eddig ácsként, ezután erővel és hatalommal felkent tanítóként és prófétaként. 40 nap a pusztában, ahol vadállatok között él, angyalok szolgálnak neki és megkísérti a sátán. Mi pedig ott vagyunk vele – pontosabban, Ő van velünk…
A puszta elkerülhetetlen. Isten ragad ki minket oda, hogy a szívünkre beszéljen. De hogyan is hallhatnánk meg a hangját, ha telve vagyunk a világ zajával? Belső vadállatainkat csak a világ lakatja jól, s amíg meg nem szelídítjük azokat, mindig uralmuk alatt tartanak minket.
A mi vadállataink a rendezetlen vágyaink, a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége.
Nekem személyes tapasztalatom, hogy a szívem ugyan lehet, hogy már keresztény, de a szemem még pogány. Azt nézi, amit már nem kellene meglátnom. A fülem azt hallgatja, amire nem kellene figyelnem, hogy pedig a nyelvem miket mond, arról ne is beszéljünk!
A puszta azonban „kiéhezteti” a testet ezekből az „érzéki csalódásokból” (amelyek nagyon is valóságosak), hogy egész személyiségünk a lélek uralma alá kerülhessen. Isten ugyanis Lélek, Szentlélek, mi pedig lélekben és igazságban kell, hogy imádjuk Őt. Ha a test elcsitul, ha a lelki képességeink Isten felé fordulnak, akkor Isten angyalai, a küldöttek, az Ő akaratának hordozói eljutnak hozzánk és szolgálnak felénk.
Dániel könyvének 10. fejezetében olvashatjuk azt a történetet, amikor a próféta már 21 napja böjtöl és várja Isten válaszát. Csak ekkor jelenik meg az angyala, és elmondja neki, hogy „a perzsák országának fejedelme huszonegy napon át az utamba állt, de íme, Mihály, a legfőbb fejedelmek egyike segítségemre jött, és én őt hagytam ott a perzsák királyánál.” (Dán 10, 13)
Böjtölünk tehát, hogy a belső vadállatainkat megszelídítsük, de böjtölünk a külső ellenségek miatt, a gonosz lelkek támadásai ellen is, hogy győzelmet arassunk.
Jézus Krisztus negyven napot tölt a pusztában, hogy végig gondolja, hogy mit kell tennie és mi vár rá. Imádkozik, kutatja az Írásokat, amikben „előre meg van írva róla” minden, és tökéletes igent mond az Atya akaratára. Így aztán, amikor megkísérti őt a sátán, átlátja annak hamisságát és nemet tud mondani rá. Nem akar az Atyától független hatalmat a világ népei fölött. Elutasítja az öndicsőítő csodákat, Ő nem a templom tornyáról „száll alá”, hanem a keresztre „száll föl”, bízva abban, Aki megdicsőítheti Őt. Bárcsak mi is negyven nap alatt végig tudnánk járni ezt az utat!
Nekünk 40 évünk, vagy akár kétszer 40 évünk is van rá, hogy folyamatosan gondolkodhassunk életünkről, Isten akaratáról és tetteinket hozzá igazíthassuk. De mennyivel jobb lenne, ha ezeket a győzelmeket a test, a világ és a gonosz lélek felett minél hamarabb megszerezhetnénk, hogy életünk teljesen Istenben legyen elrejtve!
Jézus Krisztus ismeri a mi gyengeségünket, azt is tudja, mit kell elszenvednünk, hiszen Ő is elszenvedte azokat. Megértő és türelmes. Ennek jele az is, hogy Krisztus Teste, az Egyház minden évben külön lehetőséget biztosít nekünk, gyarló embereknek, hogy a nagyböjti időszakban „a jó harcot megharcoljuk, jó pályát befussuk”, és – ahogy Pál apostol írja -, megkapjuk a „győztesek koronáját”. Miénk a legjobb „edző” - Isten -, a Szentlélek erejét és kegyelmét adja nekünk, egészen a beteljesedésig.
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Érdemes ezt megkérdezni, nehogy úgy járjunk, mint a nagy lottó-nyertesek. A statisztika szerint ezek nyolcvan százalékát tönkreteszi a hirtelen jött sok pénz, mert nincsenek felkészülve, nem képesek az új helyzetet kezelni. A II. Vatikáni Zsinat előtt is új pünkösdért imádkozott a pápa, és ezzel elméletileg mindenki egyetértett. Hogy aztán mi történt, azt mindannyian ismerjük és azt is tudjuk, hogy sokan a mai napig nem tudják elfogadni a Zsinat döntéseit. Tehát: jöjj Szentlélek Úristen – de miért is?
A Szentlélek legelőször is a bűnbánat ajándékát hozza. Késznek kell lennünk az önvizsgálatra és bűnbánatra, ha megújulást akarunk. Nem a mások bűneinek vizsgálatára – hajrá prófétai düh, még jobban… -, hanem legelőször a saját bűneinkére.
Jézus Krisztus azt mondja, hogy a tanítványai leszünk, ha majd eljön a Szentlélek és eltölt minket. A tanítványság útja az életszentség útja, a krisztusi személyiség kialakulásának folyamata a Szentlélek hét ajándéka (értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság, istenfélelem) által. Így válunk jó gyümölcsöket termő fává. Szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, fegyelmezettség… (Nagy dicsekedni valóm nincs ebben. Avagy: miért piros a kék szilva? Mert még zöld…)
A Szentlélek azonban nem csak a „mi személyi edzőnk”. Ő szolgálatra hív minket, és ehhez adományozza nekünk a kegyelmi, karizmatikus ajándékait. A szolgálat pedig kilépést jelent a komfortos kis életünkből, szokásainkból. Biztos, hogy ezt akarjuk?
Ferenc pápa tevékenysége a legjobb példa arra, milyen nehéz nekünk elfogadni a Szentlélek inspirációját. Ha elméletben tudjuk is, hogy Isten szeretete megnyílásra hív minket a másik felé, ha kívülről fújjuk is Jézus Krisztus tanítását, valójában mégis szemben állunk vele. Igenis, minket védjenek meg a migránsoktól, a hajléktalanoktól, és ha a pápa az ellenkezőjét meri mondani, hát annál rosszabb neki. És ne beszéljen olyan hangosan az ökológiai válságról se, a korrupcióról se, meg a maffiáról se, inkább söpörjön a saját háza táján. De ott is csak úgy, hogy egyáltalán ne borogassa fel a mi kis kereszténységünk biztosnak tűnő alapjait, mert ha neki ezzel baja van, akkor ő a nem keresztény, nem mi!
Azt kell mondanom, nincs kellemetlenebb személy a Szentléleknél. Pontosabban: nincs nagyszerűbb, és nincs kellemetlenebb személy a Szentléleknél. Ő a legnagyszerűbb, Ő a Védőügyvéd, Ő a Bátorító, Ő a Szeretet Lelke. Ugyanakkor Ő az, aki bevilágít lelkem sötét mélységeibe, azokra a helyekre, amiket egyáltalán nem akarok látni. Előre vezet az önismeretben és a társadalom-ismeretben is, és egyik se okoz sok örömet. Ha a Szentlélek meg nem tart minket, elcsüggedünk. Hogy is lehetne ezen a sok rosszon változtatni?
Isten nélkül sehogy. Egyszer Avilai Nagy Szent Terézt megkérdezték, amikor elindult egy szerzetes közösséget, házat alapítani. „Teréz, és mennyi pénzed van ehhez?” Teréz válasza: „Egy tallér.” „Egy tallér? – kérdezték. - Hát az semmire sem elég!” „Teréz és egy tallér, az valóban semmire sem elég – válaszolta a szent. - De Teréz, egy tallér, és Isten – az mindenre elég!”
Miért jöjjön a Szentlélek? Mindenért és mindenkiért. Az egész teremtett világért, amely az Ő alkotása – és akkor környezetvédőknek is kell lennünk. Minden emberért – és akkor nem zárkózhatunk el a szegények és kirekesztettek elől sem. A hazánkért – és akkor imádkoznunk kell vezetőinkért és a vezetettekért is, jó tervekért és jó megvalósításért, és nem bújhatunk el nemzetünk közösségi bűnei és közösségi lehetőségei elől sem. Egyházunkért – így aztán nem maradhatunk néma, vasárnapi keresztények sem. Rajtunk is múlik, a mi felelősségünk is, milyen lesz a jövőnk.
Legfőképp pedig - hogy visszatérjünk az elejére -, jöjjön a Szentlélek elértem és érted, személyesen, hogy szerethessünk és szolgálhassunk – mert szeretve vagyunk a Szeretet Lelke által. Jöjj Szentlélek!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Valamikor réges-régen azt vallottuk, azért mondunk a „mozgalom” szó helyett a „megújulás”-t, mert nem akarunk elkülönült mozgalommá válni. A katolikus karizmatikus megújulás akkor ér célt, ha „belehal” az egyházba (mint kovász), mert az egész egyház karizmatikussá válik. Nem így történt. Miért nem, és mennyiben jó és/vagy rossz ez nekünk, erről szól ez az írás.
Számomra az „ősidők” a rendszerváltás idejére nyúlik vissza, hogy előtte mi volt, nekem is történelem. De visszaemlékszem a kezdeti lelkesedésre és szeretetközösségre. Ha valamikor, hát akkor hittük, hogy az egész ország megtérhet, hiszen a közösségünk is rendre új megtérőkkel gyarapodott. (Ez volt a „városmajori közösség” Hollósy Péter vezetésével -, s persze voltak mások is, a Margit körútiak, stb.)
Aztán persze kiderült, hogy mi sem vagyunk különben a Deákné vásznánál. A sok-sok félig tisztázott ambíció, terv, vágy, feszültség miatt jöttek a szétválások és szakadások. Azt hiszem volt valami nyomás is rajtunk, hiszen a „szabad keresztények” látszólag ezt sokkal jobban csinálták! Gyülekezetek jöttek létre - akkoriban nőtt nagyra a Hit Gyülekezete is -, nekünk is így kell növekednünk! (Ehhez persze olyan gátlástalan hatalomtechnikus manipulátornak is kellett volna lennünk, mint N. S.-nak, ilyen „tehetségű” ember azonban nem akadt köztünk.)
Ma már úgy látom, a szakadások elkerülhetetlenek voltak. Túl sok ambíció, túl sok álmodozás volt bennünk és túl kevés alázat. Minden kiskakas úr akar lenni a saját udvarában. Emlékszem, egyszer épp nagyon el voltam kenődve, mellőzöttnek éreztem magam, nyafogtam Istennek, amikor úgy éreztem, hogy Ő azt mondja a szívemben: „Ismert ember akarsz lenni, vagy Isten embere?” Erre nyilván csak az utóbbit lehet válaszolni – Isten embere -, de azért nagyon meg voltam sértődve! A kérdés ugyanis pontosan megvilágította, hogy valójában mi is akarnék lenni…
Akkoriban kitört a névadási láz is. Minden közösségnek saját, jól hangzó név kellett, amivel megkülönböztetheti magát a többiektől. Aztán jött az elköteleződési láz. Volt ezeknek értelme, erősíthették a belső kohéziót - ugyanakkor egyre messzebbre vitték a közösségeket a kezdeti víziótól. Ma már természetes, hogy az országban minden csoportnak szépen csengő saját neve van és az is, hogy ha részt is veszünk az egyházközségi életben, de elkülönült közösség (is) vagyunk. (Mi maradtunk a régimódi „hétfői közösség” és még mindig az a célunk, hogy „belehaljunk” az egyházközségünkbe. Istennek legyen hála, hogy olyan plébánosunk van, aki szabadon engedi a missziós munkát a fennhatósága alatti területen. A „Szeretet földje” pedig a víziónk, amihez nagyon sokféle ember adja az idejét, imáját, tehetségét…)
Nem kétséges, hogy ez az elkülönülési folyamat bizonyos előnyökkel is járt. Könnyebben meghatározhatjuk, kik vagyunk, könnyebben ránk találhat, aki keres minket, közösségi élményt, baráti kapcsolatokat nyújthat. Ugyanakkor nekem az az érzésem, ez a könnyebbik út ki is siklatott minket, és épp a „karizmatikus” lelkületből. Miről ismerszik meg ma egy karizmatikus közösség? Szépen énekel, saját dicsőítő dalai vannak. Szabadon imádkozik, már amennyire. Néhányan még nyelveken is szólnak – és aztán ennél nem sokkal több. Olykor közbenjáró imaszolgálat, aztán ha valaki lélekben nyugszik, akkor már kihúzzuk magunkat… (Bocsánat a karikatúraszerű megjelenítésért.)
Emlékszem, az egyik regionális találkozó előtt arról beszélgettünk, mi közösségvezetők, hogy a dicsőítést nyelveken való énekléssel együtt kellene csinálnunk. Mindenki nagyon lelkes volt, csak én voltam ünneprontó, amikor megkérdeztem: aztán otthon, a közösségetekben énekeltek nyelveken? Imádkoztok nyelveken? Mert ha ott se, hogyan várjuk, hogy majd a Találkozón ez menni fog?
És a próféciák? Istentől jövő kinyilatkoztatások? Gyógyulások és szabadulások? Igaz ránk vajon, amit Pál apostol ír? „De ha valamennyien prófétálnak, s belép egy hitetlen vagy avatatlan, valamennyien meggyőzik, mindenkitől ítéletét hallja, s kiderülnek rejtett gondolatai, úgy hogy arcra borulva imádja Istent és megvallja: valóban köztetek az Isten!” (1Kor 14, 24-25)
Minden áttörésért meg kell küzdeni, magunkban is, közösségünkben is, meg a „külvilággal” szemben is. A prófécia és ismeret szava problémás lehet, és a közösségi megkülönböztetés is akadozik, a szívek körülmetéletlensége és a félelem miatt. (Épp ezért is, mi a gyógyító misék részévé tettük, kérve a visszajelzéseket is, sok szorongás közepette…) Amikor – hosszú évekkel ezelőtt – gyógyító összejöveteleket kezdtünk szervezni, rengeteg ellenállással találkoztunk, mára viszont már sok közösség szervez ilyet – Istennek legyen hála! Ugyanígy, amikor a hazánkról és nemzetünkről beszéltünk, és még folytathatnám…
Ha a karizmatikus megújulás régi, de szerintem még mindig érvényes vízióját szeretnénk jobban megélni, arra most biztos több esélyünk van, mint három évtizede. Vannak közösségeink, struktúránk, szolgálóink. De közösségépítés helyett inkább az egyházközség-építést és egyház-építést mondanék. Jobban törekednék a karizmák megismerésére, megkülönböztetésére és használatára…
Kiengesztelődésre és alázatra hív minket az Úr – és persze a megtérés meghirdetésére. „Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” (Zsid 2, 4)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A győri egyházmegye püspöke imaszövetség indítását jelentette be, óvatos szavakkal jelezve, hogy lassan kihal egyházmegyéje. Néhány évvel ezelőtt a székesfehérvári egyházmegye püspöke indított hasonló imaszövetséget, hasonló okokból. Igaz, hogy egyházunk elnéptelenedése nem független hazánk népességének elöregedésétől (most vonul nyugdíjba az a nemzedék, amelyik már nem szülte meg azokat a gyerekeket, akik kitermelhetnék nyugdíjukat), de annál sokkal nagyobb ütemű. Megállítható-e ez a folyamat, és ha igen, milyen eszközökkel?
Mondhatjuk, hogy nagyon nagy a baj, ha már a püspökök is nyíltan beszélnek róla – de mondhatjuk azt is, hogy végre nem a díszletet festjük, hanem szólni merünk egyházunk valóságos helyzetéről és problémáiról, még ha csak óvatosan is.
Érteni vélem én az óvatosságot. „Felülről” is, hiszen a hagyományos magyar állami-egyházi összefonódások és politikai, gazdasági szempontok miatt nem mindegy, hogy mekkorának látszik a katolikus egyház a pénzosztáskor és az egyházakat érintő kormányzati döntéshozatalnál. Érteni vélem az óvatosságot „alulról” is, hiszen alig jelent meg a hír, máris megindult a gyalázkodás. Néhányan egyenesen árulással és az egyház szétverésével gyanúsítják szegény püspököt, aki kiárusítani akarja a templomait (holott az Imaszövetség célja épp ennek az ellenkezője).
Mi azért csak maradjunk a tényeknél. A diagnózis helyes: egyházunk elnéptelenedik. Alig vannak új papi hivatások, miközben papságunk rohamosan öregszik. A hívek száma gyorsan csökken, az új nemzedékekből egyre kevesebben találnak be a templomokba. Mit lehet itt tenni?
Az imádság bizonyosan nagyon fontos, hiszen Isten kegyelme nélkül nincs megújulás. (A Székesfehérvári Egyházmegyében az Imaszövetség megalakulása óta nőtt a hivatások száma.) Az ima mellett azonban néhány szemléleti változásra és tettekre is szükség van.
Az első és nagyon fontos változás, amit meg kell értenünk, hogy a népegyházi stílusnak vége. Egyházi szolgáltatásként még csak-csak él: a kisbabát megkeresztelik, templomban házasodnak és egyházi temetést akarnak, bár ezt is csökkenő mértékben. De vasárnap misére nem járnak, közösséget nem akarnak és nem is vállalnak. A pap még lehet tisztelt, de már nem tekintély az élet dolgaiban. Ha a szemináriumokban a kispapokat még a népegyházi plébánosi életre készítik, az óhatatlanul csalódáshoz, keserűséghez fog vezetni, mert abból semmit se fog találni, amit viszont igen, arra nem lesz felkészítve. Hallottam már a plébánosi panaszokat, hogy azért nem jók az egyházi iskolák, mert elcsábítják a plébániákról a gyerekeket – ez a népegyházi gondolkodásmód. Jöjjenek be a tanulók, legyenek nálam, aztán a bérmálkozás után majdcsak megmarad néhány közülük…
Már nem jönnek be maguktól az emberek, nekünk kell kimenni hozzájuk! A papoknak és hívőknek egyaránt. Bizony, meg kell keresni az elveszett bárányokat, oda kell édesgetni, megtérést kell hirdetni, magvetőként hinteni az igét, ha jó földbe esik, ha nem, ha sikeres, ha nem.
Ha végre elismerjük, hogy teli vagyunk üres, pap nélküli plébániákkal és egyházközségekkel, akkor bizony fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi legyen ezekkel. Nyilván nem akarunk még több plébániát egy papra bízni, így is rettenetesen leterheltek, komoly lelkipásztori munkát így nem lehet végezni. És eladni sem akarjuk sem könyvtárnak, sem kiállítóhelynek, sem más célra. Ha én döntési helyzetben lennék, ezeket az üres plébániákat rögtön meghirdetném fiatal keresztény házaspároknak, lelkipásztori kisegítői munkát, megélhetést, lakhatást ajánlva és biztosítva nekik. Kezdjétek el itt a közös életeteket! Szervezzetek közösséget, misszionáljatok, imádkozzatok, végezzetek igeliturgiát, szentségimádást, tegyetek meg mindent, hogy ott helyben megismerjenek, megszeressenek benneteket és az egyházat!
Képzeljük el, hogy ezek a falvak, plébániák újra megtelnek élettel, gyerekekkel – hiszen itt már nem is csak az egyház, hanem egy elnéptelenedő ország újjászületésének katalizálásáról beszélünk!
Ha az egyházunk győzni akar ebben a válságban, bátor döntéseket kell hoznia. Nem könnyű, hiszen évszázados berögződöttségeken kell túllépni. (Épp ma olvastam a facén egy hozzászólást, ahol egy férfi testvérünk kikelt a női lelkipásztori kisegítők ellen – írta ezt egy női lelkipásztori kisegítőnek, aki három falut lát el hűségesen -, mert hát mi keresnivalója egy nőnek a pad másik oldalán…) Meg kell nyitni a plébániákat a közösségek és lelkiségi mozgalmak előtt is (ez ma is sok pap rémálma), a pénzt pedig a kövek állagmegóvása mellett és/vagy helyett a lelkek állagmegóvására kell fordítani.
Ha nem tesszük meg mi, megteszik mások. Jó esetben kicsi és rugalmas újprotestáns gyülekezetek – azok legalább Jézus Krisztust hirdetik -, rosszabb esetben mindenféle keleti, ezoterikus irányzatok. És a tévé, számítógép, és minden, amiből a szemek kívánsága, a testek kívánsága és az élet kevélysége árad ránk.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A ’80-as évek közepén, főiskolásként, az akkori alternatív zenékbe szerelmesedve és ilyeneket barkácsolva írtam az egyik számunkban:
Nincs jövő, ez van, nincs jövő,
életünk csak egy utcakő.
Eltaposnak, vagy felemelnek,
egy kirakatban elhelyeznek.
Nincs jövő, ez van, nincs jövő,
az Idő fegyvert fog rád és lelő.
Így éreztük akkor, a pangás éveiben, így lázadtunk tehetetlenségünkben. Aztán a rendszerváltozás közeledtével felpezsdült az élet. Elmúlt a „búsulni jó, búsulni élvezet” hangulata, hirtelen úgy tűnt, mégiscsak van értelme küzdeni, mert van lehetőségünk egy értelmesebb, szebb jövőre, azaz: van jövő! (Én megtértem Istenhez is, nála optimistábbat pedig nem találni a világon…)
Az akkori jövőnk a mostani jelen – hát, nem egészen olyan lett, amilyennek elgondoltuk. Azt is látom, hogy sokan visszacsúsznak a „nincs jövő” állapotába, illetve az újabb generációk már megint ebben nőnek fel. Úgy érzik, hogy a fejük fölött dőlnek el a dolgok, nincs igazán ráhatásuk arra, mi történik a világban, vagy akár a saját életükben. Rengetegen vannak, akik a menekülés valamilyen útját választják, kivándorolva hazánkból, vagy maradnak ugyan, de visszahúzódva, valamilyen függőségbe, szenvedélybe feledkezve.
Én azonban most is azt gondolom, hogy van jövő, nekünk van jövőnk és ez nem egyáltalán független attól, hogy mi hogyan gondolkodunk és hogyan cselekszünk! Nem igaz, hogy a kiszámíthatatlan sors hány minket ide-oda! (Keresztényként ezt eleve nem gondolhatom, hiszen Isten, a mi Atyánk, egyben a Gondviselőnk is.) Igaz, hogy vannak olyan dolgok, amikre vajmi kevés befolyással bírhatunk, de még több olyan, ahol nagyon is számít, mit gondolunk, miért imádkozunk, hogyan cselekszünk.
Megbetegedhetünk – de meg is gyógyulunk. Elveszthetjük a munkánkat – de találunk újat. Összeveszhetünk a családtagjainkkal, munkatársainkkal – de ki is engesztelődhetünk. Megtagadhatjuk Istent – de meg is térhetünk Hozzá, hogy az Ő kegyelme, áldása kiáradhasson az életünkre, és egész egyházunk, hazánk életére is.
A kérdés csak az, hajlandó vagy-e időt, pénzt, energiát áldozni, dolgozni a szép és igaz, szent célokért?
Mi hisszük, hogy van jövő, olyan jövő, amit Isten készít. Ez mindenképp megvalósul, bár kérdés, hogy milyen áron. Mennyire kell visszabontani egy romos várat, hogy újjá lehessen építeni? Fel lehet-e használni a régi köveket, vagy félre kell dobni?
Mi már elég régi kövek vagyunk, kicsit talán el is koptunk, megtörtünk - de az Úr nem pazarol! Ő minket is be akar építeni, sőt arra hív, hogy munkásai legyünk az új világnak, a Szeretet földjének!
Mi elhatároztuk, hogy azt az évet kifejezetten a megtisztító, megújító munkának fogjuk szentelni. Nagyon örülünk, hogy február 2-án, csütörtökön már kezdhetünk egy Szentlélek-szemináriumot Tatán. Még ennél is jobb, hogy van két dátumunk: február 18., a katolikus karizmatikus megújulás kezdetének 50. évfordulója – kétnapos Szentlélek-ünnepet tartunk -, és május 1., a szokásos regionális karizmatikus találkozónk időpontja. E két dátum közötti időszakot a megtérés meghirdetésére (is) szánjuk. Februárban indul nálunk az Alfa-kurzus. Újra kinyomtatjuk a megtérésre hívó „Út a Szeretet forrásához” című leporellónkat, és terjeszteni fogjuk az egész városban, a környéken, és ahol lehet. Meg akarjuk dolgozni mindenki szívét, akit csak elérünk, hogy találkozhassanak Istennel, aki szereti őket, Jézus Krisztussal, aki megváltotta őket és a Szentlélekkel, aki a teljes életet ajándékozza nekik.
Sok programunk lesz, de nem sajnáljuk az időt, a pénzt, az energiát. Így lesz a szívünk a Szeretet földje, közösségeink, városaink a Szeretet földje, egyházunk és hazánk, de az egész Kárpát-medence is a Szeretet földje.
Azt mondod, ez lehetetlen? „Semmi sem lehetetlen annak, aki hisz.” Különben meg: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges.”
Mégis, hogyan másként tölthetnénk el a hátralévő időt? Kivándoroljunk? A háti batyuban vinnénk magunkkal az összes problémánkat. Esetleg kábítsuk el magunkat valamivel? Lehetetlenség. Marad a munka, az értelmes munka és Isten kegyelme: „és meglátjátok Istennek erővel és hatalommal eljövő országát…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Minden kultúra ismeri azt a rosszindulatú szellemi világot, amelyik minden erejével az emberek tönkretételén fáradozik. A Biblia világa e démoni sereg vezetőjét nevezi sátánnak, vádolónak, szétszórónak, viszályt keltőnek, embergyilkosnak kezdettől fogva. Ismerjük őt, hiszen itt motoszkál a szívünk körül, hogy elcsábítson, megrontson és halálba taszítson.
Már a Szentírás első lapjain olvashatunk róla. Ő az őskígyó, a csábító, aki saját nagy vágyát hazudja bele Ádám és Éva szívébe: olyanok lesztek, mint az Isten, ti határozhatjátok meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és sohasem haltok meg.
A csábítás sikeres volt. Láthatjuk, hogy a történelemoktatásunk során megismert és felmagasztalt „nagy emberek” egy része kifejezetten sátáni karakterű. Az egész világot leuralni kívánó istenkirályok és tömeggyilkos nagy hódítók mind ebbe a sorba tartoznak: Nagy Sándor, Julius Ceasar, Attila, Dzsingisz kán, Napóleon, Hitler, Sztálin…
De minden kiskakas is úr a maga szemétdombján. Mindegy, hogy elnök vagy családfő, közösség-vezető vagy igazgató, politikus vagy csak az udvari munkások feje, férfi vagy nő – aki a hatalom mámorító ízét megkóstolja, aki ettől függővé válik, annak hamar leuralóvá, démonivá formálódik a személyisége.
A hazugságok atyjának sugallatai ügyes vitatkozóvá, az igazság bajnokaivá tehetnek – de milyen igazságok ezek és hová vezetnek? Mindegy, hogy politikai, vallási igazságokon vagy csak a buszmenetrenden vitatkozol - a gonosz léleknek csak annyi kell, hogy vitatkozz! Veszekedj és közben légy meggyőződve arról, hogy neked van igazad és a te igazságod fontosabb mindennél! Hiszen te lehetsz a hős hitvédő, a csodálatos emberjogi harcos, az eszme tisztaságának őrzője – pedig csak terrorista vagy, a szavak terroristája, hogy aztán a tettek terroristája legyél. A kiátkozó, kizáró, elkülönítő, börtönbe vető – igen, ez az út mindenképp ide vezet, bármilyen magasztos szavakkal is kezded. Így jutott el az egyház az inkvizícióig, a szabadság-egyenlőség-testvériség hősei a forradalmi terrorig, így jutunk el mi is a válásig és „becsületgyilkosságokig”.
Ha én határozhatom meg, hogy mi a jó és mi a rossz – márpedig szabadságom van rá, hiszen én lettem önmagam istene -, akkor minden vágyam jogos és kielégítésük csakis gazdagíthatja csodálatos személyiségemet. És egyébként is: ez jár nekem! A démoni csábító pedig belesuttogja érzékeimbe, testembe, lelkembe, mi mindent kívánhatok, és segít lebontani az útból minden akadályt. Legyen tilos a gyereket nevelni! Hadd határozza meg mindenki szabadon a nemi identitását! Az „Én” jobban tudja, mi kell neki! És ha mégsem, hát készen állunk, hogy megmutassuk neki a könyveken, videókon, tévén, telefonon és interneten keresztül. Így működik a megrontás, míg az „Isten képére és hasonlóságára” teremtett ember véglegesen a sátán képére és hasonlatosságára nem torzul.
Tudnunk kell azonban, hogy a sátán csak Isten majma – valódi hatalma közöttünk annyi van, amennyit átadunk neki. Kutató elménket, tudásunkat, felfedezéseinket arra használja, hogy fegyvereket gyártasson, gonosz filmeket rendeztessen, sátáni struktúrákat építtethessen fel – hogy végül elpusztíthasson mindent, mert gyűlöli az egész földet. Csak azért teheti mindezt, mert megengedjük neki!
A gonosz lelkekben nincs semmi az életből. Sóvárognak utána, de csak tönkretenni tudják. Aki nem küzd ellenük, aki a befolyásuk alatt marad, akit „felfalhatnak”, az ugyanúgy tönkremegy. Ennek vége a pokol, az örök sóvárgás beteljesülés nélkül, örök szenvedés enyhülés nélkül, örök gyűlölet szeretet nélkül és örök magány megértés nélkül.
Felismerem tehát, hogy a gonosz lélek itt motoszkál bennem és körülöttem. Kísért, megkötöz, ostoroz, nyomást gyakorol, hogy befolyást szerezzen az életemben és rajtam keresztül még sokak életén. Ezért mielőtt nagy lendülettel nekiállnánk megtisztítani a világot – a sátán pedig örül, nagyon szereti az ilyen harcosokat, bombákat is ad hozzá -, meg kell értenünk, hogy a saját szívünknél kell elkezdenünk. A szemünknél és fülünknél, a nyelvünk és vágyaink megzabolázásával. Amíg ezt nem tesszük meg, csapdában maradunk, ahol jobboldal küzd a baloldallal, katolikus a reformátussal, bázisdemokrata a hierarchikussal, pápahű a pápnemhűvel, keresztény az iszlamistával, buddhistával, ateistával, és így tovább.
Egy igazság van, és ez nem a papírok igazsága. Nem elvek és törvények igazsága. Az igazság egy személy: Jézus Krisztus. Ezért csak egyet tehetek: lesétálok életem szemétdombjáról, elengedem vágyaimat és meghívom, hogy Ő legyen életem középpontjában. Ő az Emberfia, aki a mennyei Atyával, minden élet teremtőjével és oltalmazójával, minden dolgok gyökerének és minden cselekedet összes következményének ismerőjével egylényegű. Ő a Fiú, és Szentlelke, a Szeretet lelke által segíteni tud nekem, nekünk is. Helyes ismeretet ad és a jót megvalósítja mindazokban és mindazok által, akik kérik ezt Tőle.
„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény.” (Gal 5, 19-23)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A XIX. században Magyarországon is erős volt a félelem attól, hogy – Herder “jóslata” alapján – a magyar, mint kis nép, eltűnik a “népek süllyesztőjében”. Nem így történt, sőt, a nemzeti kultúra és gazdaság előre nem látható nagy megújulása következett be. Pedig minden fontos szempont “ellenünk szólt”! A nemzet vezetői általában Magyarországon kívül éltek, anyanyelvüket nem, vagy alig beszélték. (Széchenyi István is csak felnőttkorában tanult meg magyarul.) A kultúra és politika nyelve a német és a francia volt, a honi közigazgatásban és törvénykezésben pedig a latin. (E nyelven tárgyaltak a pozsonyi országgyűlésben is.) Az erős feudális kasztrendszer szinte lehetetlenné tett mindenfajta modernizálást. A Habsburg-ház a “rebellis magyarok” mielőbbi gazdasági, politikai és kulturális beolvadását szorgalmazta a birodalom kereteibe. A megyei közigazgatás kuruckodó magyarjai pedig sérelmeik felhánytorgatásán túl nem sokat tettek, ami hazájuk felemelkedését szolgálta volna – hiszen a hűbéri viszonyok fenntartásában közösek voltak érdekeik.

Mit tettek elődeink, hogy mégis megújult Magyarország? Nemzetünk legjobbjai – és egyre gyarapodó táboruk - szembenéztek önmagukkal és hazájuk állapotával, megvizsgálták saját helyzetüket. Elismerték hibáikat, bűneiket és készen álltak a változtatásra. Az 1700-as évek nyelvművelő és irodalmi mozgalma – mint kezdet - után a reformkor évtizedei a nemzeti önvizsgálat és megújulás évtizedei voltak, amelyek kiterjedtek az élet szinte minden területére. Széchenyi István sem magányos hős volt a gazdasági és politikai életben, hanem elődökre támaszkodhatott és munkatársak, követők ajánlották terveihez anyagi, lelki tehetségüket. A tudományos és irodalmi élet hallatlan fellendülése sokezer ember szívéből nőtt ki. A vallási megújulásra pedig – amely mindig bűnbánattal kezdődik – jellemző a Kölcsey Ferenc által íródott Himnusz, amely nemzeti himnuszunká lett. Ez az Isten felé fordulással kezdődik: “Isten, áldd meg a magyart…” - hiszen Tőle árad minden áldás és jó az emberekre. Ezután az Ő szemével nézi a nép történelmét – “őseinket felhozád Kárpát szent bércére...” -, és elismeri a bűnöket: “Jaj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” Képesek vagyunk-e megtenni ugyanezt: szembenézni tetteinkkel és tetteink következményeivel?

A megújulás alapja
“Majd azt mondta nekem az Úr: (…) Menj el, és kiáltsd ezeket a szavakat észak felé: Térj vissza, te hűtlen Izrael - mondja az Úr. Nem haragszom többé rád mindörökre, hiszen irgalmas vagyok - mondja az Úr. Csak ismerd el gonoszságodat, azt, hogy hűtlenül elpártoltál az Úrtól, a te Istenedtől, hogy idegenek után futkostál és nem hallgattál a szavamra - mondja az Úr.” (Jer 3.11-13)
A bűnbánat és az Istenhez való visszatérés, a nemzet hivatásának felismerése és az előttünk álló feladatok számbavétele – ez az alapja minden nemzeti megújulásnak. Amennyiben ez csak töredékesen megy végbe, töredékes lesz az eredmény is. Minden nagysága és eredményessége mellett a XIX. századi magyar megújulásról is el kell mondanunk, hogy töredékes maradt. Hiszen Trianon sem csak a többi nemzetek kapzsiságának és gonoszságának következménye, hanem annak is, hogy a magyar nemzet sem 1848 előtt, sem 1867 után nem volt képes szembesülni saját nemzetiségei életével és sorsával. A Szentkorona-eszme – amely a korona (Kárpát-medence) népeiről beszélt, politikai megkülönböztetés nélkül -, és a Szent István-i vízió helyét elfoglalta a nemzetállam mítosza. Ez azonban csak arra volt jó, hogy felélessze a vágyat a Kárpát-medence népeiben is az önálló állam megteremtésére. A szociális érzéketlenség, a szegényekkel és kitaszítottakkal szembeni közöny, a földosztás elmaradása pedig előkészítette a ’19-es vörös forradalmat. A nemzet vezetői nem értették meg a figyelmeztetést: “Ezt mondja az Úr: Reggelenként igazságos ítéletet hozzatok, és ragadjátok ki, akit nyomorgatnak, nyomorgatója kezéből. Mert különben fellobban haragom, mint a tűz, és úgy ég majd, hogy senki el nem oltja. Igen, rád török, síkság kőszirtjének lakója - mondja az Úr. Rátok török, akik így beszéltek: Ki merne megtámadni minket, és ki tudna behatolni házainkba? Úgy büntetlek meg benneteket, ahogy tetteitek érdemlik - mondja az Úr. Tüzet gyújtok erdejében, és az körös-körül mindent megemészt.” (Jer 21.12-14)

A megújulás szükségessége ma
Jelen állapotunk nem tűnik nagyon biztatónak. Bár nemzeti önállóságunk politikailag garantált, gazdasági és kulturális életünk erős nyomás alatt áll. És míg egy külső elnyomás a szív ellenállását is kiválthatja, e szellemi nyomás épp a szívünkön és vágyainkon keresztül akar célt elérni. Ezért a megújulást is a szívünkön keresztül kell elindítani. Újra végig kell járnunk elődeink útját. Bűnbánatot kell tartanunk, nem magyarázhatjuk ki állandóan magunkat. Nem segít rajtunk, ha mások bűnösebbek, s az sem, ha sérelmeinkre mint jogalapra tekintünk. Jézus minket is figyelmeztet, a galileai eset kapcsán:
“Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: “Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13.1-5)
Szembe kell tehát néznünk helyzetünkkel, újra tudatosítanunk kell hivatásunkat és mindent meg kell tennünk azért, hogy Isten akarata megvalósulhasson életünkben.
(Természetesen minden megújulás a kezdete a bűnbánat, ezt most sem lehet másként. Legjobb példa erre az Egyház, amelynek megújulása szintén nem a divatos eszméknek való behódolással, hanem bűnbánattal és az Isten akaratához való megtéréssel kezdődött. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa működése során közel százszor kért nyilvánosan bocsánatot az Egyház évszázadok során elkövetett különböző bűneiért... A bűnbánat azonban nem siránkozás, elmerülés a depresszióban, hanem bűneink elismerése és visszafordulás az igazság és a tiszta élet felé.)
Természetesen tudom, hogy lesznek, akik elutasítják ezt az utat. Eltakarják szemüket, hamis reménységbe ringatják magukat, mert félnek szembenézni önmagukkal és az igazsággal. Sorsuk ugyanaz lesz, mint elődeiké volt. “Mert fölemelem kezem e föld lakói ellen - mondja az Úr -, hiszen a legkisebbtől a legnagyobbig mindnyájan rút haszonra lesnek; a próféta ugyanúgy, mint a pap, csalárdságot művel. Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: “Békesség, békesség”, noha nincsen békesség. Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak. Ezért elesnek majd, ha minden elesik; látogatásom idején a földre roskadnak - mondja az Úr. Ezt mondja az Úr: “Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.” De ők azt felelik: “Nem járunk rajta!” (Jer 6. 12-16)
Az életünk a tét – személyes életünk és országunk sorsa. Amit Pál apostol sürgetően ír a viszálykodó korintusiaknak, az a viszálykodó magyaroknak éppúgy szól: “Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6.9-10)

Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség - a reménység könyve című művéből. (A könyv már nem kapható, régen elfogyott.)

Hogyan történhetett meg egykor, hogy a Mohamed vallását követők olyan rövid idő alatt képesek voltak elsöpörni Keleten a virágzó keresztény civilizációkat? „Akik nem tanulnak a történelemből, arra kényszerülnek, hogy újra megéljék azokat.” Érdemes elgondolkodnunk most, az új muzulmán invázió napjaiban erről, nehogy mi is ugyanazokat a hibákat kövessük el, mint elődeink.
Talán létszámukban nagyobbak voltak az újhitű muzulmán törzsek, mint a keleti keresztény (és perzsa) királyságok? Épp ellenkezőleg! Akkor talán harcosaik legyőzhetetlenek voltak? Eddig ismeretlen taktikával, fegyverzettel támadtak? Dehogyis. Ha komoly és értelmes ellenállással találkoztak, általában vesztettek a perzsa és a bizánci csapatokkal szemben is, a mongol hódítás pedig majdnem az iszlám fennhatóság végét jelentette Keleten. (Ekkor terjedtek el Európában azok a legendák, hogy jön János pap a seregeivel, és kiveri a szent helyekről a hitetleneket – aztán mi is megismerkedtünk a mongol áradattal és a naiv remények a legyilkoltak tömegeivel együtt szálltak sírba.)
Az viszont több, mint figyelmeztető jel, hogy míg a mongolok Kínában az ottani kultúrát és hitvilágot tették magukévá, a meghódított iszlám területeken az iszlámét, a keleti (orosz) keresztény területeken ezzel szemben vagy megmaradtak a törzsi hitükön, vagy muzulmánokká lettek! Hová lett a krisztusi hit ereje, amely néhány száz éve még kereszténységre térítette a népvándorlás népeit, köztük minket, magyarokat is?
Milyen okai vannak ennek az összeomlásnak?
Az egyik ok mindenképp a hamis felsőbbrendűség tudata és az az öntelt és elbizakodott birodalmi mentalitás, amely ezeket a keresztény országokat Istentől valónak és örökké tartónak gondolta. Vajon nem így gondolkodunk most mi is, a Nyugat országai? A mi demokráciánk felsőbbrendű, a mi kultúránk szebb és csodálatosabb, a mi tudományunk előbbre jár, a mi gazdagságunk felülmúlja azokét, ráadásul még keresztények is vagyunk… Hát nem ebben buktak el már Izrael fiai is? Hová lett a dávidi királyság? Mi lett a jeruzsálemi templommal? (Csendben rámutathatunk arra is, hogy a muszlim megújulás is azt gondolja, hogy ő a felsőbbrendű, az igaz és egyetlen jó, és ez törvényszerűen bukásukhoz fog vezetni – de mikor és milyen áron?)
Önképünk téves és hamis.
Isten az élet pártján van – akkor miért is védjen istentelen, magzatgyilkos kultúrákat?
Isten a hűség, tisztaság és család pártján áll – akkor miért is védjen ezeket szétmorzsoló országokat?
Ha egy ország, egy kultúra helyén már csak annak burka van meg, ha egy népet már csak a bűn és haszon kötelékei tartanak egyben – vagy már az sem, mert még a bűn és haszon is csábítóbb a határon túl -, akkor ne csodálkozzunk, ha ezt a burkot egy kard hegye kipukkantja.
A keresztény hit erodálódott el egykor a Kelet-Római Császárság népei között és utódállamaiban. Megroppantotta a hatalom és gazdagság és szétzilálták az áldatlan és értelmetlen hitviták. (Vajon a Szentlélek az Atyától, vagy az Atyától és a Fiútól származik? Nyilván fontos kérdés, de ha ez akadálya annak, hogy Róma segítséget nyújtson Bizáncnak, akkor ez egy értelmetlen kérdés – a válasz pedig a muzulmán áradat volt. A hitvitáktól és súlyos adóktól gyötört nép a meghódított területeken szinte ellenállás nélkül tért át az egyszerű és könnyen érthető – és kevesebb adót beszedő -, új hitre.)
Ma is mi, maradék keresztények egymással vitázunk, ahelyett, hogy az Örömhírt hirdetnénk. Legújabb példa: elkezdődött a reformáció 500. évét köszöntő emlékév és buzgó protestáns teológusok máris publikálják írásaikat arról, miért volt igaza Luthernek és Kálvinnak és miért nem lehet keresztény egyetlen pápista sem. (És még csak most kezdődött el az év!) Hamis és gonosz minden ökumenikus törekvés, írják – de ugyanezt a szelet fújják katolikus oldalról is, ez támad a pünkösdi keresztények és mind a négy égtáj felől is. Most, amikor összefogásra lenne szükség, még növekszik a széthúzás. Kinek jó ez? Krisztus népének bizonyosan nem.
Ahogy egykor nem védték meg Bizáncot a falai, úgy most sem védenek meg minket sem a tankok, sem a bankok, sem a kerítések, sem a bűn exportja. Csak egyetlen dolog erősebb Mohamed fiainak hiténél – Jézus Krisztus fiainak, Isten gyermekeinek hite és szeretete. Amíg a muszlim hitszónokok mutogatni tudnak az újpogány Európa bűneire és csábítani tudnak annak gazdagságával, mindig lesznek követőik. De ha Európa megtér, ha a keresztény hitszónokok újra fel tudják mutatni Isten erejét és szeretetét, akkor vajon mire hivatkoznak majd Allah követői?
A világ olyan amilyen - lehet, hogy szükség van a tankokra és falakra. Az viszont biztos, hogy még nagyobb szükség van a keresztény megújulásra, ami most is, mint mindig, csak ezzel a kiáltással tud elkezdődni: Térjetek meg, mert elközelgett Isten országa!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szép tudományág a jövőkutatóké, és sok haszna van akkor is, ha előrejelzéseik pontatlanok. Aztán a bibliai próféciákra is érdemes figyelni, bár könnyen a jelek görcsös figyelésének és magyarázgatásának csapdájába kerülhetünk. Vigyáznunk kell, nehogy úgy járjunk, mint Péter apostol, aki addig faggatta Jézust János jövője miatt, míg az Úr visszaszólt neki: „mi közöd hozzá” (Jn 21, 22)!

Egy példa: az 1970-es években már készültek előrejelzések, amelyek az akkori kitermelési és fogyasztási adatokat előre vetítve megmutatták, hogy az ezredfordulóra kimerül a világ olajkészlete. Pontatlan és mégis helyes előrejelzés volt. Pontatlan, mert nem tudta figyelembe venni a később feltárt lelőhelyeket (pl. az északi tengeri-t), az egyre fejlettebb kitermelési technológiákat, amelyekkel olyan rétegekhez is hozzáfértek, amelyekhez addig nem (olajpala), és a benzinfaló autószörnyeket felváltó takarékosabb járműveket sem. És mégis helyes volt, mert beindították az emberek, vállalatok, országok önvédelmi mechanizmusait, technológiai fejlesztéseit és még sok mindent, aminek köszönhetően még most is van olaj a piacon.

Ugyanez elmondható az ökológiai válságra, a túlnépesedésre és még sok egyéb globális problémára is. Egyik sem oldódott meg, sőt némely területen rosszabb a helyzet, mint valaha, de a korrekció (ha megkésve és elégtelen mértékben is), mégiscsak beindult.

Talán abban is reménykedhetünk, hogy a globális erkölcsi válság is tetőpontjára ért és innen már visszafelé vezet az út – ki tudja? Itt aztán mindenki kedve szerint hozhat elő pozitív vagy negatív dolgokat, s ki tudná ezeket megcáfolni?

Én azonban egy másik utat szeretnék bejárni. Sőt, még abban is reménykedem, hogy ha sokan járjuk ezt az utat, annak jó eredményei felülmúlják minden elképzelésünket.

A Jelenések könyve elején olvasható hét levél a hét gyülekezetnek. Ezek mind az egyház állapotát mutatják: ilyenek voltunk, vagyunk és leszünk, és csak rajtunk áll, hogy épp melyikhez hasonlítunk leginkább. Majdnem az összes levélben olvasható intés és figyelmeztetés, kivéve a filadelfiai egyháznak, mint neve is mutatja, a testvéri szeretet egyházának írt levelet. Itt nincs intés, viszont van egy csodálatos ígéret: „Mivel megőrizted béketűrésem igéjét, én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely eljön az egész földkerekségre, hogy próbára tegye a föld lakóit.” (Jel 3, 10)

Bármit jelentsen is a „megpróbáltatás órája” – háborúk, természeti katasztrófák, erkölcsi összeomlás, társadalmi szétesés -, nem szükségszerű, hogy ez magával sodorjon minket! Épp ellenkezőleg, a krisztusi élet, a „béketűrés igéje” megtöri a megpróbáltatás átkait és megőriz, megment…

Minden évben kérek egy évi igét az Úrtól, mintegy vezérelvül. A 2017-es évre ezt kaptam, kaptuk: „a pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (Mk 1, 3)

Hiszen pontosan erről van szó! Isten jön, és ahol utat talál, oda bemegy az áldásaival. A kiengesztelődés és megtérés útját kell járnunk, ami bűnbánatot is jelent és figyelmeztetést is. Engesztelést mindannyiunkért, mert loptunk, csaltunk, nem voltunk jó gazdái a földnek – január 18. szerda, Imanap hazánkért! -, és figyelmeztetést is, hogy hagyja abba mindenki a lopást, korrupciót, gyilkolást (a szavakkal való gyilkolástól kezdve az abortuszig), mert csak a megtérés, csak a testvéri szeretet vezet a megmeneküléshez! (Nincs más út: építesz kerítést vagy nem építesz – ha meg nem térsz, semmilyen kerítés meg nem véd téged…)

Még előttünk az egész év. Még minden nap tehetünk valamit az Úrért. Hagyjuk ezért az előjelek vizsgálgatását, a nyafogást, szirénázást. (Mi közünk nekünk ahhoz?! És ahogy Jézus folytatja Péternek: te jöjj, és kövess engem.) Végezzük el a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5), éljünk prófétai életet, ami azt jelenti, hogy krisztusi életet élünk egy krisztus-gyűlölő világban – és akkor bízhatunk benne, hogy Isten ígéretei is valósággá lesznek életünkben, és: Magyarország megmenekül.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Néhány napja volt hír, hogy egy magyar származású milliárdos egy nagy talicska dollárt ajánlott fel egy pályázat keretében annak, aki részletesen kidolgozza a Világkormány tervét. Nem új dolog ez, már Kant is egy Világkormány várta volna örök béke elérését, ilyen céllal jött létre az I. Világháború után a Népszövetség, majd a II. Világháború után az ENSZ. Azonban ha ez lenne a megoldás, akkor Jézus Krisztus nem a keresztfán végezte volna, hanem királyi palotában és nem Betlehemben született volna, névtelen senkiként.
„Jöhet-e bármi jó Galileából” – kérdezik a zsidó nép szellemi és politikai vezetői egymástól, Jézusra utalva, s a válasz magától értetődő: nem, nem jöhet. Hiszen a csőcselék-emberek csak ágyútölteléknek valók, meg lövészárokba, had öldössék egymást a haza nagyobb dicsőségére, míg a vezetők a frontvonal mögött kaviároznak.
Mi lelte Istent – ha szabad ilyet kérdezni -, hogy minden nyilvánvaló előnyt, amit csak megadhatott volna Fiának, eldobott magától? Származási előny, gazdasági előny, kapcsolati tőke, jó iskola helyett barlangistálló, menekülés, a napi megélhetés gondjai – hát mi értelme ennek?
A sátán is azzal vádolta Istent, hogy rosszul tudja, mi kell az embereknek. Bezzeg ő – és meg is adja nekik! Hatalom, pénz, siker, élvezetek – aki evilág fejedelmét követi mindezt megkaphatja! A többiek meg – az csak sercli, nem érdekes, van belőlük elég.
Nagy hazugság ez, mindent átjáró hazugság. A világ most is azt hiszi, hogy a nagy megmozdulásokkal lehet célt érni. Sok pénzt, sok energiát belefektetni valamibe, sok embert megmozgatni, sok katona, erő és hatalom – és „a haza fényre derül”, de legalábbis „holnapra megforgatjuk az egész világot”.
Azt azonban mégiscsak látnunk kell, hogy minden valóban fontos, új dolog kicsiben kezdődött. Padlásszobákban megfestett képekből születő új művészeti irányzat, íróasztal magányában megírt katartikus regény, a templomi imában gyarapodó új közösség, meghitt együttlétekben növekvő szerelem és család, üldöztetésben is gyarapodó kereszténység...
Isten jobban tudja. Azért tudja jobban, mert megtette a sátán számára elképzelhetetlent. Letette hatalmát, erejét, előjogait, és emberré lett. Jobban tudja, milyen az emberi szív, mert az ő Szíve is emberi szívvé lett, megélte az örömöket és fájdalmakat, éhséget és jóllakást, tudott sírni és örülni.
A betlehemi istállóban felsír az Isten. Teljesen kiszolgáltatott. Ha nem szeretik, ha nem etetik, ha nem teszik tisztába, meghal. Meghal mint ember, és kudarcot vall, mint Isten. Akkor kiderül, hogy mégsem a Szeretetnek volt igaza, hanem a Vádolónak, és mégiscsak hatalmi piramist kell építeni előjogokkal, az egyenlők között a legegyenlőbbekkel és alattuk az arctalan masszával.
Mária, ez a tizenéves lány azonban átöleli gyermekét és Istenét. József hallgat az álomra és éjjeli migránssá menekül a családjával. Amikor pedig hazatérhetnek, a másodosztályú Galileában telepednek le és innen indul a Fiú, Jézus Krisztus, hogy minden embert kimenekítsen a bűn és a halál hatalma alól.
Ha ezt megértenék a világ hatalmasai?! Akkor bizonyosan nem világkormányt akarnának szervezni. Ha ezt megértenénk hazánk vezetői?! Azt hiszem, a betlehemi istálló előtti megtérés gyorsan véget vetne a stadion-programoknak, a korrupciónak, a mindenoldalú hazugsággyáraknak. Ha ezt…
Hagyjuk is, hiszen nem velük kell most foglalkoznunk – hanem saját magunkkal. Ha ma reggel elmosogattam a feleségem helyett, akkor egy lépéssel közelebb kerültem Betlehemhez. Ha kivittem a férjem helyett a szemetet, akkor egy lépéssel közelebb kerültem Betlehemhez. Ha még aludhattam volna, de felkeltem a gyerekeimhez játszani, akkor egy lépéssel közelebb kerültem Betlehemhez. Ha nem engedtem, hogy a tévé, rádió, újság belerángasson a legújabb viszályba, ha nem nyomtam tele az internetet indulatos kommentjeimmel, ha imádkoztam barátaimért és ellenségeimért, ha tanúságot tettem valakinek Isten szeretetéről – akkor egy-egy lépéssel közelebb kerültem Betlehemhez.
Minden nagy dolog, a Szeretet minden nagy műve kis lépésekkel kezdődik. Sírással és örömmel, küszködéssel és virrasztással, mint Betlehemben. Odafigyeléssel, alázattal, szolgálattal, engedelmességgel Istennek és egymásnak -, mint Betlehemben. A „növekedést pedig az Úr adja” – mint Betlehemben, és azon túl, egészen a krisztusi érettségig, az élet beteljesedéséig.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Pedig milyen jó választásnak tűnt! Pap volt, érett, megbecsült ember. „Igaz ember volt és feddhetetlenül élt feleségével Erzsébettel együtt” – ha rólunk csak a szomszédunk így nyilatkozna! Zakariást pedig a Szentírásban dicsérik így… Minden törvényt betartott és mégis elbukott, mert nem tudott hinni. Örülhetett volna, előre hirdethette volna Isten nagy kegyelmét – ehelyett megnémult. Nincs ezzel egyedül, néha mintha a fél egyház némasági fogadalmat tenne…
Nem mintha a törvényekkel önmagukban olyan nagy baj volna. Nem tiltakoznék, ha látnám, ahogy az egyházi méltóságok a nem méltóságokkal (azaz velünk) együtt felemelnék szavukat a járványos méretű lopkovic ellen és tiltakozó mzgalmat szerveznének… na jó, csak álmodozom. Pedig milyen szép lenne! Képzeljük el, ahogy Isten népe felemeli szavát a társadalmi bűnök ellen, a korrupció, a lejárató kampányok, a manipuláció ellen – vagy ha úgy jobban tetszik, egy igazságosabb és békésebb világért. Mégiscsak erre biztattak a XX. század nagy pápái és szentjei…
Na de hagyjuk a törvényeket, hiszen a baj ennél is nagyobb. Vajon miért nem hiszünk Isten irgalmas szeretetének Örömhírében? Miért nem hitt Zakariás az angyalnak? Miért nem tudjuk elhinni, elképzelni, hogy Istennek most is van valami jó ajánlata e bűnbe és káoszba merült világ részére?
Ferenc pápa, prófétai jelként, az idei betlehemhez odaállított egy menekült-csónakot is. („Jövevények vagytok…” és „a Szent Családnak is menekülnie kellett”…) Már kaptam is a károgó kórus legújabb üzenetét, hogy lám, a hamis pápa a migráns terroristákat támogatja. Hogy lehet ezt ennyire félreértelmezni?
(Egyszer elképzeltem, hogy én ülök ott a csónakban, összezsúfolódva a többiekkel, a hullámok egyre nagyobbak, végül felborul a csónak, én fuldoklom a parttól néhány száz méterre, onnan néznek, de hiába kiabálok, nem jönnek segíteni, közönyösen nézik ahogy haldoklom – legalább egy migráns terroristával kevesebb -, a tüdőmbe már víz került, fájdalmasan szúr… Bevallom, pánikszerűen kimenekültem ebből az elmélkedésből.)
Rendben, haldoklik és fuldoklik a világ a bűn tengerében. Az lenne a jó megoldás, hogy a parton állva kiabálunk: ugye, mi megmondtuk előre, hogy ez lesz! – és nézzük, hogyan süllyed el végleg ami szép, jó és igaz? Épp ellenkezőleg! Az a dolgunk, hogy megmentsünk, kiemeljünk mindent, ami szép, jó és igaz!
Hogy az emberek megmeneküljenek. Nekünk és egyházunknak ezt a munkát kell elvégeznünk, mert erre épül, mert ez a mi jövőnk.
A gonosz lélek is ismer egyfajta jövőt – amit ő készít az emberiségnek. Ezt megprófétálni nem nagy kunszt, tele van vele a világ. Isten akarata azonban a megmenekülés és megújulás. El tudod ezt hinni? Mered-e meghirdetni, vagy te is néma maradsz?
Minden karácsony arra emlékeztet minket, hogy amikor a világ hatalmasai a legnagyobbnak hitték magukat, amikor Augusztusz császár életében istenszobrot állíttatott magáról, amikor a gonosz szellemi fejedelemségek és hatalmasságok az egész földet uralni tudták – akkor, és pont akkor megszületett Betlehemben, egy istállóban a pénz nélküli, a hatalom nélküli, a semmilyen előjoggal nem rendelkező Kisded. Csoda-e, hogy később se fogadták el Őt a világ hatalmasai? Nem csoda. Csoda-e, hogy végül keresztre feszítették? Ezen sem csodálkozhatunk – de azt azért mégiscsak észrevehetnénk, hogy Jézus Krisztusban épp a mindenen túlnyúló szeretete volt a legmegbotránkoztatóbb. Nem azért feszítették keresztre, mert gyógyított, de azért már igen, mert szombaton is gyógyított. Nem azért kellett meghalnia, mert tanította a köréje gyűlteket, de azért igen, mert lebontotta a válaszfalakat az emberek között. Mert egy másik világot, Isten országát élte az emberek elé és ennek olyan hatása és ereje volt, ami létében veszélyeztette evilág hatalmasait.
Csakhogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból! Íme, itt van közöttünk Istennek erővel és hatalommal eljövő országa! Minden bűn legyőzhető! Minden betegségből, a gonosz minden erejétől megszabadulhatunk!
Igen, mi hiszünk a megújulásban. Nem akarunk némák maradni, hanem előre hirdetjük, hogy jön az Úr! Jön az egyházon keresztül is, de ha kell, a kövek is megszólalnak – van megoldás a világ bajaira! Ez a mi adventi várakozásunk és ebből a hitünkből táplálkoznak cselekedeteink is. Addig is kezdhetjük azzal, amivel Zakariás fia kezdte: Térjetek meg, mert elközelgett Isten országa!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Írhattam volna Jézus nevét is a címbe, vagy valamelyik szentünkét, akik szintén megbotránkoztatták környezetüket, de legyünk szerények, hiszen Ferenc pápa nincs szentté avatva, s talán sohasem lesz. Vannak, akik szerint maga az elképzelés is abszurd, hiszen a jelenlegi pápa (ha ugyan az még egyáltalán, hiszen ezt is kétségbe vonják) az egyház legnagyobb lerombolója. Mi történik itt?
Arra most ne is nagyon térjünk ki, hogy a „Nagy Figyelmeztetés” (MDM) titokzatos látnoknője által közzétett magánkinyilatkoztatások (amihez több látnok kórusa csatlakozott) miatt már megválasztása előtt hamis pápának kiáltották ki a XVI. Benedek után következőt – s lám! Jött egy latin-amerikai pápa, aki nem az európai szokásoknak megfelelően viselkedik, a feszület se olyan a nyakában, a címerével is gond van, a pápai piros papucsot se veszi fel és nem átall a Szent Márta házban maradni – máris kész a botrány. (Ugye, hogy ugye!)
Ez azonban mind semmi! De Ferenc pápa a megválasztása után kérdőívet küld ki a világegyházba, sok-sok kényes kérdéssel, majd a válaszokat összegezve két szinódust is összehív. (A püspöki kollegialitás jegyében, bizonyos kérdések tisztázására, az itt született dokumentumokat a tagok nagy többséggel elfogadják.) Mit nem merészel a békebontó! Az évezredes tanítást most tagadja meg az egyház! Tényleg ez történne?
Kísértetiesen emlékeztet ez engem a II. Vatikáni Zsinat idejére. Ott a kúriai konzervatív főpapok előkészítettek minden dokumentumot már a Zsinat megkezdése előtt és arra számítottak, hogy a Zsinat ezeket egyszerűen elfogadja, aztán a zsinati atyák már mehetnek is haza – csakhogy a Szentlélek közbeszólt! Végül évek munkájával és a résztvevők közös bölcsességével sikerült olyan dokumentumokat letenni az asztalra, amit a nagy többség tiszta lelkiismerettel meg tudott szavazni. Voltak azonban néhányan, akik a Zsinatot az ördög munkájának látták, az Egyházat a Zsinat miatt szakadástól féltették és kíméletlen harcot hirdettek annak eredményei ellen. Lefébre érsek és hívei azzal riogattak, hogy a Zsinat tökreteszi az egyházat és lerombol benne minden jót – és mi lett a vége? Szent pápák és megújulási mozgalmak sora következett, miközben az érsek és hívei valóban és saját döntésükkel elszakadtak a katolikus egyháztól. (Beteljesítették, amit jövendöltek. Vajon ez lesz a mostaniak sorsa is?)
Most az új és mindennél buzgóbb hitvédők Ferenc pápát vádolják azzal, hogy szétszakítja az egyházat – de valójában ők szakítanak, ahogy és akit csak tudnak, el nem fogadva sem a pápát, sem a szinódusi döntéseket, sem a kiegyezést, sem az értelmes párbeszédet. Úgy tesznek, mint egykor a farizeusok, akik a mózesi törvények börtönébe akarták begyömöszölni Isten Fiát, és amikor ez lehetetlennek bizonyult, inkább megölték az általuk sóvárogva várt Messiást, mint hogy elengedjék börtönük kapaszkodó rácsait. Mai utódaik ugyanezt teszik egyházi törvényeik börtönében. Mert e börtön biztonságos és jó, ebben nem kell önvizsgálatot tartani, innen nyugodtan lehet vádaskodni, itt igaznak (farizeusnak) és hűségesnek tudhatom magam és kizárhatok mindent, ami kellemetlen és nyugtalanító.
Pedig lehetne ezt másképp is! Legjobb példa erre Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller példája. Egyikük a felszabadítás teológiájának régebben elítélt képviselője, másikuk konzervatív bíboros, jelenleg a hittani kongregáció prefektusa. Azt gondolhatnánk, talán nincs is nagyobb távolság az egyházban, mint e két ember között – s lám, pont az ellenkezője vált igazzá. Miért? Mert nem a kiátkozásra, hanem a párbeszédre és megértésre törekedtek. Így Guiterrez képes volt korrigálni teológiája egyoldalúságait, Müller bíboros pedig – nyaranta heteket töltve Guiterrez szegényei között – megtapasztalhatta a latin-amerikai nyomort és a krisztusi segítségnyújtás mélységeit és magasságait. Ebből barátság és közös könyv is született, és az egyház küldetésének mélyebb megértése.
Ferenc pápa is innen, a latin-amerikai nyomor kihívásai felől érkezett, látásmódja ebben (is) gyökerezik, felhívása az irgalmasságra pedig válasz a szegények és lelki szegények kiáltására.
Személyesség és teológia. Igaz, nem egy erőt mutató teológia. Ezzel nagyon nehéz ostorozni. Pedig milyen nagy szükségünk lenne az erőre! Muzulmánok ellen, akik be akarnak jönni, és/vagy férjünk/feleségünk ellen, aki el akar menni. Itt a törvény, tessék ehhez tartani magadat, különben!
Úgy tűnik számomra, hogy Ferenc pápa – miközben nem vitatja az államok jogát az erő használatára -, inkább egy belső erőt, a lelkiismeret erejét, a Szentlélek erejét szeretné látni. Ami a muzulmánt is kereszténnyé teheti – de csak ha előbb én is kereszténnyé lettem, a Lélek szerint.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Az első keresztény közösségek esengve kérték: Marana Tha! Jöjj el Urunk! – ugyanis látták, hogy a világ rettenetes problémáira csak Isten, csak Jézus Krisztus eljövetele hozhat végleges, biztos és tökéletesen jó megoldást. Isten azonban várakozik, kétezer éve várakozik – miért?
Most persze lehetünk okosak és mondhatjuk, hogy Jézus itt van közöttünk az imában és szeretetben, a Szentlélek által, az Oltáriszentségben - és ez mind igaz, de olyan messze vagyunk továbbra is a végleges és tökéletesen jó megoldástól, hogy érvényesen imádkozhatjuk: Marana Tha! Jöjj el Urunk!
Isten várakozik. Azt hiszem, Ő azon kevesek közé tartozik, akik még nem adták fel a reményt. Isten még mindig hiszi – ha szabad (és szabad) hitről és reményről beszélni Istennél, aki tökéletesen átlátja az emberi történelmet, a világ állapotát, múltat, jelent és jövőt -, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.
Fogalmazzunk sarkosabban: Isten még mindig hisz bennünk. Benned és bennem. Isten még mindig jobban szereti ennek a teremtett világnak egész gazdagságát, mint amennyire fáj neki a mi gonoszságunk.
Mit érezhet a Teremtő, amikor látja sorra kipusztulni kedves növény- és állatfajait, amelyeket oly nagy kedvvel alkotott? Amikor hiába mutatja meg nekünk ezek szépségét és fontosságát, amikor hiába engedi meg, hogy megérezzük tetteink következményeit – minket még az ökológiai katasztrófa sem tud visszatartani a további bűnözéstől.
Mennyire szenvedhet a testté lett Ige, aki csecsemő volt, gyermek, kamasz, majd felnőtt, aki megélte az emberi lét teljességét – szóval hogyan dolgozza fel azt, hogy gyermekeit a legváltozatosabb módon kínozzák és gyilkolják a világon? Mit szólhat a pedofil-hálózatokhoz, a szerencsétlen alig-gyermekek kínzásához, megbecstelenítéséhez és összetöretéséhez? Hogyan tudja elviselni az abortusz szörnyűségét? A nőket prostitúcióra kényszerítő aljasságot? A mérhetetlen gazdagság és feneketlen szegénység kontrasztját?
Isten még mindig várakozik, még mindig ad egy esélyt nekünk. Még mindig bízik bennünk, még mindig nem akar véget vetni az emberi színjátéknak.
Jézus Krisztus még mindig „nem akarja, hogy egy is elvesszen a legkisebbek közül”. Megváltónk eddig még minden évben újra és újra kimondta az Atyának – el se tudjuk képzelni, mit vállal ezzel magára értünk, szeretetből -, hogy „várj még egy évet, még körülkapálom, hátha termést hoz”.
Isten várakozik és ez csak egyet jelent – azt akarja, hogy mi cselekedjünk. Hogy a megmenekülés és megmenekítés, a megújulás emberei legyünk. „Őáltala, Ővele és Őbenne”.
Még mindig megmenthető a teremtett világ! Ha ez nem így lenne, már nem lennénk…
Marana Tha! Jöjj el Urunk! – jöjj el bennünk, jöjj el általunk, jöjj a várakozás és beteljesülés idejében, hogy ez a nemzedék is megláthassa a Te erővel és hatalommal eljövő országodat (ahogy megígérted), hozd el közénk a kiengesztelődés és megbékélés idejét!
Köszönöm Jézus, hogy itt vagy, megadod nekünk a lehetőséget és cselekszel közöttünk! Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Minden, ami az anyagi világban van, azt előtte valakinek el kellett képzelnie. Mielőtt Isten megteremtette volna a világot, mielőtt az első „legyen”-t kimondta volna, előtte elgondolta, elképzelte – és hogy Istennek milyen színes fantáziája van, arra bizonyíték ökoszisztémánk fantasztikus gazdagsága. Amit az emberek megalkotnak – a széktől a számítógépig – szintén előtte elképzelik, kigondolják. A képzelet bátorságára pedig Jézus Krisztus a legjobb példa.
Már önmagában a léte is az – az Ige testté lett -, de most nem erre hivatkoznék, hanem Jézus tetteire. Mi sokszor magától értetődőnek vesszük ezeket, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól – ahogy ezt a vele lévők reakciói is mutatják.
Jézus a kánai menyegzőn többszáz liter vizet borrá változtatott – de hogyan jutott eszébe egyáltalán ilyen megoldás? Erre senki sem gondolt, még édesanyja sem – hiszen ez volt Jézus első csodája -, ő is csak annyit tudott, hogy a fia valahogy minden problémára tud valami jó megoldást. Ehhez a megoldáshoz Jézus képzelőereje kellett, mert amit tett, az kívül esett az emberek köznapi gondolatain és tapasztalatain.
Hasonlóképp, amikor a kenyeret és halat megsokasította a hegyen. Tanítványai – az elcsigázott és éhes emberek tömegét látva – azt mondták neki, bocsássa el a népet, hogy azok a környékbeli falvakban ennivalót vehessenek maguknak. Eszükbe se jutott, hogy más megoldás is lehetne – a Mester azonban jobb ötlettel állt elő…
És amikor a viharos tengeren vízen jár? És a gyógyító és szabadító csodái? Vagy amikor előhívja a halott Lázárt a sírból?
Isten megtermékenyítette a szentek képzeletét is, így azok nagy dolgokat tudtak véghez vinni. Páli Szent Vince el tudta képzelni, hogy bemegy a francia királyhoz és pénzt kér tőle a legszegényebbeknek. Be is ment hozzá, kopott kis kápláni ruhájában – a király pedig teljesítette kérését. (Mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Nagyobb szakadék tátongott e két ember között, mint ma hazánk legszegényebb embere és miniszterelnöke között. Igaz, ma se juthatnánk tovább a kormányőrökön Isten segítsége nélkül.)
Don Bosco el tudta képzelni, hogy iskolát, kollégiumot szervez a csellengő fiúknak, akik hallgatni fognak rá. El tudta képzelni, hogy nyomdát alapít és könyveket ír, újságot ad ki, hogy betegeket gyógyít és halottat támaszt, templomot épít – és ahogy Isten kegyelme vezette őt az emberek szükségleteinek betöltésére, mindezt meg is cselekedte.
II. János Pál pápa el tudta képzelni a kommunizmus összeomlását akkor, amikor az még rendíthetetlennek látszott. El tudta képzelni a Világifjúsági Találkozókat, pedig idős és beteg volt. (Egész környezete le akarta beszélni, mindenki félt a kudarctól.) El tudta képzelni az új évezredet, mint Isten évezredét - és mi mit tudunk elképzelni?
Vagy Isten termékenyíti meg a gondolatainkat, vagy az ördög. Hogy ez utóbbi milyen sikeres, ahhoz elég bekapcsolni a tévét. Mi keresztények pedig hagyjuk, hogy a képzeletünket leuralják a negatív gondolatok, vádaskodások, reménytelenségek, amik aztán megölik bennünk a kreativitást és tettrekészséget. Még ennél is rosszabb, hogy ha valaki aztán mégis nekikezd valaminek, rögtön jönnek a bölcs mindentudók, akik megmagyarázzák, miért lehetetlen, amit szeretne az illető. Jobb lenne bele se kezdeni… Önként szolgáltatjuk ki magunkat a gonoszság erejének, feledve, hogy Isten ereje és kegyelme sokkal nagyobb!
Én az ellenkező utat szeretném járni. Hiszek abban, hogy az Úr most is új ötleteket, sugallatokat ad és arra biztat minket, hogy merjünk ezek megvalósításába fogni. Nem baj, ha ügyetlenek vagyunk, csak legyünk tanulékonyak. Nem baj, ha hibákat követünk el, csak készek legyünk kijavítani azokat. Nem baj, ha nem mi vagyunk a legjobbak, csak jöjjenek utánunk a jobbak és csinálják még jobban!
Nem vagyok író, bár írok könyveket, meg mindenféle mást. De kinőtt már ebből könyvkiadó, újság, honlap és több olyan ember, akinek kiadhattuk a könyveit és/vagy elindíthattuk pályáján. Festő meg pláne nem vagyok, mégis van alkotóközösségünk, kiállításaink, s mindebben öröm, szeretet és összetartozás. Zenész sem vagyok, de amit tudok annyira elég, hogy közösségi alkalmainkon énekekkel is dicsérhessük az Urat. És persze közösségvezetőnek sem termettem, néhány közösség mégis kinőtt a nagyon is véges tehetségemből. Ha autót vezetek, rendszeresen eltévedek, de ettől még elindulunk a missziós alkalmakra – nem olyan nagy ez az ország, hogy előbb-utóbb meg ne érkeznénk. Gyógyítani meg aztán főleg nem tudok, de Isten velünk van és a gyógyító alkalmainkon Ő gyógyítja a betegeket… Folytathatnám a sort mindazzal, amit közösen cselekszünk, hogy álmunk, víziónk – hogy hazánk a Szeretet földje legyen – minél inkább valósággá legyen.
Engedd meg, hogy Isten megtermékenyítse a képzeleted! Használd a fantáziádat és képzeld el, milyen lenne Isten országa közöttünk. Milyen lenne, ha az Édenben élnél és minden tehetséged, képességed szabadon kibontakozhatna? Milyen életet szeretnél élni? Aztán indulj, és cselekedd meg…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Én csak egy gátlásos magamutogató vagyok, de ha már Jézus arra biztat minket, hogy kérjünk, mert kapunk, keressünk, mert találunk és zörgessünk, mert ajtót nyitnak nekünk, akkor előhoznám az én várólistámat, szerényen, csak arra hivatkozva, amit Jézus Krisztus egyébként is megígért nekünk: „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16, 17-18)

Kezdjük a végén: „meggyógyulnak”. Nem kell sokat írnom a hazai egészségügy helyzetéről. Orvos- és nővérhiány van, hónapokat kell várni egyes műtétekre, a kórházak nem tudnak kikeveredni az adóssághegyekből – és hogy milyen állapotban vannak, arra jó példa, hogy egy év alatt duplájára nőtt a kórházi fertőzésekben meghalt betegek száma! -, a gyógyszerek egyre drágábbak… nem folytatom. Most látjuk csak, milyen nagy szükségünk van Isten közvetlen gyógyító hatalmára is! (Természetesen Isten kegyelme jelen van az orvosi hivatásban is.) Igen, azt szeretnénk, arra vágyunk, hogy az emberek közvetlenül, az Egyház szolgálatán keresztül, rajtunk keresztül is megtapasztalhassák a gyógyulás és szabadulás kegyelmét!

Mi hosszú évek óta szervezünk gyógyító összejöveteleket. Hogy történnek gyógyulások, annak bizonyítására épp elég tanúságtételt jelentettünk már meg a könyveinkben, ingyenes újságainkban és a honlapunkon. De ez kevés! Sokkal, de sokkal több gyógyulásra vágyunk, mert rettenetesen sok beteg, kiszolgáltatott, reményvesztett ember él körülöttünk! Uram, újítsd meg csodáidat! Azt kérem, azt várom, hogy tökéletesen beteljesüljön: „Betegekre teszik a kezüket és azok meggyógyulnak”! Ehhez mi megtesszük a magunk részét: imádkozunk a betegekért, alkalmakat szervezünk az imaszolgálatra – a többi rajtad áll Jézus! Kérünk, cselekedj közöttünk, Isten dicsőségére és az emberek javára!

Itt van aztán az az ígéret, aminek szintén a sokkal erőteljesebb megvalósulására várakozunk: „a nevemben ördögöket űznek ki”. Hozzá tehetjük még ehhez a kígyókat és a halálos mérgeket is, azaz – II. János Pál pápa szavaival – a halál kultúráját, ami a gonosz lélektől ihletett és átjárja egész civilizációnkat. Ehhez képest a keresztény kultúra – minden időnkénti biztató fejlemény ellenére – csak egy kis szubkultúra, ami nem, vagy alig van jelen az emberek életében. A gonosz szinte akadálytalanul fejtheti ki tevékenységét, sőt a világosság angyalának tettetve magát szeretetről beszél és a szabadság és demokrácia védelmének hazudja tevékenységét. Megrontotta a politikát és a kultúrát, hatalom- és pénzéhes csordává züllesztette vezetőinket, egyre növelve a káoszt és csüggedést, még bennünk, keresztényekben is. Mi azonban „nem a csüggedés, hanem a szeretet, az erő és a józanság lelkét kaptuk”, amivel „ellenállhatunk a gonosz minden csábításának” és győztesek lehetünk!

Igen, azt várom, hogy Isten szabadító munkája Jézus Krisztus nevében győzelemről győzelemre vezessen minket, egyre újabb területeket szabadítva fel Isten országának. Személyes szabadító szolgálat által is, hogy az emberek eloldódjanak minden függőségüktől és megkötözöttségükből. Hogy szabaddá legyenek a szépre, jóra és igazra. Hogy megszülessenek azok a könyvek, képek, zenék, létrejöjjenek azok a közösségek, társulatok, amelyek az élet és szeretet kultúrájával járják át civilizációnkat.

Mi imádkozunk az ördög ellen, alkotóközösséget hoztunk létre, könyveket adunk ki, s talán van ezeknek némi hatása – de ennél sokkal többre vágyunk! Jöjj Jézus Krisztus a szabadító kegyelmeddel, „győzd le bennünk a világ szellemét és győzd meg általunk a világot”, hogy eljöjjön közénk a Te országod, a Szeretet földje!

Hogy pedig mindez a gyógyulás és szabadulás megtörténhessen, szükségünk van még valamire, pontosabban Valakire: a Szentlélekre, és az Ő ajándékaira és karizmáira a szolgálathoz. Szükségünk van a krisztusi ígéretben szereplő „új nyelvekre” - Isten beszédére, Isten felkenésére életünkben. Nem mondhatjuk, hogy a karizmatikus ajándékok nincsenek jelen életünkben. Vannak, akik nyelveken szólnak, vannak, akik prófétálnak, vannak, akik a bölcsesség beszédét kapták, mások gyógyító erőt – és még sorolhatnám Isten kincseskamrájának gyöngyszemeit. De azért mégiscsak szűkölködünk és ennél sokkal többet akarunk! Több erőt, több szeretetet, több karizmát a szolgálatra! Több kijelentést, több vezetést, több megtérést, több szolgálót, több nagylelkű embert, több buzdítót, több dicsérőt, több ördögűzőt, több gyógyítót, több szervezőt, több alkotót, több felkent embert – soroljam még?

Várakozunk, s közben beteljesedünk. De még mindig várakozunk, mert egyre többet akarunk a Kimeríthetetlenből, mert olyanok vagyunk, mint a szerelmesek, akik egyre többet akarnak a szerelmükből és nem elégedhetnek meg, csak a teljességgel és beteljesüléssel. Jöjj el, Uram Jézus! Marana Tha!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

"Ha én lennék Isten, egy olyan embert mint én voltam – és Ő tudja, mennyi rossz lakozik még mindig bennem -, biztos nem térítettem volna magamhoz!

Gyerekkoromban – leginkább nagyanyai kívánságra – eljártunk ikertestvéremmel együtt egy templomba hittanórára és eljutottam az elsőáldozásig, de kínszenvedés volt számunkra az egész. Édesanyám korai halála után – 11 évesek voltunk – pedig lázadó és kötözködő kamasszá és hithű ateistává váltam. Amikor aztán húszévesen felvettek egy tanítóképző főiskolába ahol húsz fiú jutott kétszáz lányra, úgy éreztem, beléptem a kánaán kapuján!

Azt hiszem, huszonöt éves koromra kimerítettem az összes bűnt amit csak lehetett, és amit nem, azt is csak azért, mert nem volt rá alkalmam. Még valamennyire sikeres embernek is gondolhattam magam: volt munkám, barátnőm, írhattam, zenélhettem, egy kis szubkultúrában némi ismertségre is szert tettem… csak épp a szívem sötétült el egyre jobban. A céltalanság és a szeretetvágy egyre újabb kalandokba sodort, de semmi sem segített. Végül a rendszerváltás környékén egy lány – akit épp el akartam csábítani – elhívott a városmajori templom kápolnájában lévő kis katolikus karizmatikus közösségbe. Ott az összejövetel alatt egy mély belső bizonyosság támadt bennem: van Isten! Mintha hirtelen kinyílt volna a minden én pedig belekapaszkodtam ebbe a lelki ígéretbe: van Isten és szeret engem! Ha pedig van, én hozzá akarok tartozni!

Csodálatos időszak volt ez az életemben, de azt hiszem, az egész ország hasonló állapotban volt akkor. Hirtelen leomlottak a falak és eltűntek az akadályok. Ha addig pesszimista dalokat pengettünk és hallgattunk, most hirtelen optimistákká lettünk – eljött a szabadság világa! Az egész ország a megújulás, a tenni akarás lázában égett. A politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, az élet minden területén lázas útkeresés, szinte robbanó erejű tevékenység zajlott. Ebben az időben jelentek meg az új kis keresztény gyülekezetek és ekkor nőtt meg igazán a szervezésben és meggyőzésben profi Hit gyülekezete is. A katolikus egyház is mintha újraéledt volna, a katolikus karizmatikus megújulás pedig megtöltötte a Budapest Sportcsarnokot az évi országos találkozóján.

Aztán lassan mintha a sivatag homokjába fulladt volna sok jó kezdeményezés patakja. A közélet megtelt veszekedéssel, gyanakvásokkal és kizárásokkal, és ma már elmondhatjuk, a XX. század utolsó évtizede első éveinek megújulási hulláma elakadt és csak részben tudta megteremni azokat a lelki és közösségi gyümölcsöket, amiket Isten ebben az időszakban kegyelmei által nekünk ajándékozott (volna). Ennek az elhalásnak számos oka van: szervezési ügyetlenségek, emberi ambíciók, a nagy struktúrák nehézkes mozgása, féltékenységek és pozícióharcok, stb. Ha azonban a bajok gyökeréig akarunk leásni, akkor az egyik legfőbb oknak a személyes megtérés hiányát kell tartanunk.

 „Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak” – tanít minket Jézus (Mt 6, 24) -, de azért mi megpróbáltuk, bele is buktunk. A meg nem tért, megromlott természetű óember nagyravágyása, önszeretete sok jó szándékú tervet és kezdeményezést vitt félre.

Bizony, újra és újra meg kell térnünk, vissza az Evangéliumhoz, vissza az Egyház tiszta tanításához még akkor is, ha olykor épp annak képviselőinél látjuk a „legnagyobb hibákat”.

Mi nem elégedhetünk meg egy keresztény mázzal leöntött pogányságnál! Nekünk nem lehet elég a szabadságjogok ilyen-olyan érvényesülése, mi sem a sikert, sem a pénzt, sem az emberi jogokat, sem hazaszeretetünket nem emelhetjük bálványként a fejünk fölé, mert az újra csak bukásba visz minket!

Nincs még semmi sem elveszve! A mi Istenünk a győzelem Istene és nem a vereségé, a felállásé és nem az elesésé, az újrakezdésé és nem az ellankadásé. Ami egykor lehetséges volt, az most még inkább lehetséges!

Igaz, a húsz évvel ezelőtti megújulást segítette, hogy a megalvadt struktúrák akkor repedezni kezdtek és mindent átjárt a szabadság levegője. Mostanra sok minden újra megcsontosodott, visszaalvadt, kihűltek a szívek, vagy ha forronganak is, más, olykor erőszakos megoldásokat keresnek. Mi azonban tudjuk, hogy Isten ma is készen áll a Szentlélek új, hatalmas kiárasztására!

Akarod a győzelmet? Isten nálad is jobban akarja. Szeretnéd a megújulást? Isten még nálad is jobban szeretné.

A Szűzanya 2012. augusztus 2-i medjugorjei üzenetét így kezdte:  ”Drága gyermekek! Veletek vagyok, és nem adom fel…” A Szűzanya a világ legnagyobb evangelizátora. Ahol megjelenik, előbb-utóbb megtérések történnek. Az emberek felismerik bűneiket, kiengesztelődnek Istennel és egymással, rendezik az életüket, stb. Szűz Mária közbenjárására Isten jelekkel és csodákkal igazolja az elhangzó tanítást és buzdítást. Csodás gyógyulások, szabadulások sorozata történik Medjugorjéban is. Ha pedig Isten nem adja fel, ha a Szűzanya nem adja fel – akkor nekünk sem szabad feladni a küzdelmet!

Jézus Krisztus már az életét adta értünk – és mi? Nekünk is legalább a személyes életünket fel kell ajánlanunk: Használj engem Uram!

Mennyei Atyám! Most teljes szívemmel feléd fordulok és felajánlom önmagam: mindazt amim van és ami vagyok, ami voltam és lehetek, minden tehetségemet és képességemet, anyagi és lelki javaimat, minden időmet és lehetőségemet a Te dicsőségedre és az emberek megmenekülésére! Legyen úgy, ahogy Te akarod! Benned bízom és kérlek most Jézus Krisztus nevében, hogy Szentlelkeddel újíts meg engem, családomat, közösségemet, egyházamat és hazámat! Eléd hozom minden barátomat és ismerősömet, de még ellenségeimet is – add meg nekünk a megtérés ajándékát és hozd el életünkbe a megújulást!

Köszönöm Uram, hogy cselekszel! Ámen."

Részlet Sípos (S) Gyula: Isten győzelmet ad című könyvéből. (Korlátozott számban még kapható Budapesten a Ferenciek terén lévő könyvesboltokban, vagy megrendelhető: info@szeretetfoldje.hu (Ára 900 Ft)

Nemrégiben olvastam egy kis magyar cégről, amelyik kifejlesztette a világ első elektromos repülőjét. Évekig tették bele a pénzüket, idejüket, tehetségüket, mire kész lett a prototípus, és még évek telnek el, mire gyártható lesz. Mennyi türelem, áldozatvállalás kellett, mire idáig is eljutottak! Éreztem is némi büszkeséget – lám, mi magyarok! -, és kívánom nekik a legjobbakat… de azért mégsem ez a legjobb befektetés a jövőbe.
Valamikor réges-régen, még a szociális háló megfonása, majd széthullása előtt, a nyugdíj nélküli világban a családok számára a legjobb befektetés a jövőbe a gyerekek voltak. Minél több gyerek született egy családban, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy néhányan megélik a felnőtt kort és akkorra idős, beteg szüleik támaszai lesznek. Aztán jött az egészségbiztosítás és a nyugdíj – egyébként nagyon helyesen -, a felnőttek pedig a gyerekeik helyett kezdtek az államra és/vagy a betétszámláikra támaszkodni. Nem „kellett” már annyi utód, a szívünk is önzőbb lett, így aztán a jövő nemzedékek csak felibe-harmadába születtek meg… most pedig az elöregedő, gyerek nélküli világunkban sóhajtozunk, vajon mit hoz a holnap, ki fog itt dolgozni, ki fog itt megvédeni minket? Fontos tehát, hogy megszülessenek utódaink – de azért mégsem a gyermek a legjobb befektetés a jövőbe.
A legjobb az, ha Isten országába fektetünk be. Ennek legnyilvánvalóbb oka a mindenképpen hozzánk is elérkező „végső jövő”, azaz a halál és utána az örök élet. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a pokol rettenetében vagy a mennyek országának örök örömében töltjük el! ezért tanítja Jézus Krisztus, hogy gyűjtsünk kincseket már előre a „mennyei bankba”, ahol rozsda nem marja, tolvaj el nem lopja, ahol nem vész el, hanem kamatozik számunkra. Ez a földi élet villámgyorsan eltelik, és az üres „mennyei kassza” nem jó ajánlólevél odaátra...
Aztán az is könnyen belátható, hogy a jövő felett – bármennyire okosan számítgatjuk is -, nincs hatalmunk. Lehetünk bármilyen ügyesek, figyelembe vehetünk minden politikai, gazdasági faktort, olvashatjuk a legeslegfrissebb tuti magánkinyilatkoztatásokat – mindez mégsem elég. Ha azonban Isten országába fektetjük be szeretetünket, odaadásunkat, munkánkat, anyagi és lelki javainkat, akkor biztosak lehetünk, hogy nem pazaroltuk hiábavalóságokra életünket. Ráadásul, ha nekünk lehetetlennek is tűnik valami, Istennek minden lehetséges! Ő le tudja állítani a háborúkat, báránnyá teszi a farkasokat, meggyógyítja a betegeket, munkához, megélhetéshez juttat, barátokat ad és társakat örömben, bánatban.
Mindezt már olyan sokszor megtapasztalhattuk! (Legutóbb épp a családi tűzeset kapcsán.) Most inkább hadd meséljek el egy történetet, a Szeretetláng kápolnával kapcsolatban, amit most szeretnénk lelki központtá fejleszteni. Amikor 1995-ben felmerült, hogy Erzsébet asszony halála helyén szobrot állítsunk, mindenki óvott ettől. Akkoriban Érdre sokan jártak éjszakai engesztelésre, így Angyi néniék is Törökbálintról, és elmondták az ottani vezetőnek, hogy mit szeretnénk. Az ő válasza az volt, hogy arra már úgysem lesz idő, mert addigra itt a világvége (kicsit sarkítva írom, de ez volt a lényege, összefüggésben az akkori, ott terjesztett látnoki igazságokkal.) Aztán mégiscsak lett szobor, aztán jött a kápolna terve, amire Érden azt mondták, hogy ha azt felépítjük, akkor Angyi néni el fog kárhozni. (Micsoda ostobaság, és milyen kegyetlenség ilyet mondani egy idős, buzgó asszonynak és férjének!) De különben sem fog az megépülni, mert mint tudjuk, a világvége…
Nos, nekünk nem voltak ilyen biztos isteni orákulumaink, csak hitünk és bizalmunk, hogy Isten országáért cselekednünk kell. Ingyenes újságot írtunk, kápolnát építettünk, és az oda járók így váltak katalizátorává a mozgalom megújulásának…
Ez már a múlt, ami most nem sokakat érdekel. Az élet azonban nem áll meg, Isten is tovább folytatja az elkezdett munkát, ahogy mi is, belé kapaszkodva. Ezért most, hogy lehetőség nyílott rá, természetesen mindent megteszünk azért, hogy a mustármagból kinőtt kis növény tovább fejlődhessen. Bízunk abban, hogy közös erővel sikerül kifizetnünk a terület (a ház és a kápolna) árát és létrehoznunk a lelki központot Isten dicsőségére, a Szűzanya tiszteletére és az emberek javára. A házban egy termet alakítanánk ki imádság házának, mellette maradna egy kis pihenő szoba, és újra indulhatnának a hétvégi lelki napok is (jelenleg csak heti két szentségimádási alkalmat tartunk a kápolnában, kedden és csütörtökön).
A kápolnáról feltettem egy videót (itt: http://szeretetfoldje.hu/index.php/videok ), és a lelki központ kialakításáról is írtam már (itt: http://szeretetfoldje.hu/index.php/eheti/8608-mustarmag-es-kovasz-egy-lelki-kozpont-epulese ) – és most sem tudok mást tenni, mint szeretettel hívlak benneteket: fektessetek be ti is Isten országába! Segítsetek imáitokkal, szervező munkátokkal, adományotokkal – mert amit beletesztek, az nektek is kamatozni fog!
Mi pedig minden nap imádkozunk jótevőinkért. Támogatást lehet küldeni a Szeretet Földje Közhasznú Alapítvány számlaszámára. A csekkre vagy az átutalásra írjátok rá, hogy a kápolna javára. A számlaszám: 10700268-04975106-51100005
A közös hitben és bizalomban állva, szeretettel: Sipos Gyula