Szeretet földje - a honlap blogja

Az egyik nagy példaképemmel kezdeném. Don Bosco nem csak a fiatal fiúk apostola volt, hanem emellett író – több, mint harminc művet írt -, hitvédő evangelizátor, népszerű prédikátor és gyógyító (két dokumentált halott-feltámasztással) és többszörös templomépítő is. Fáradtan és betegen is elvállalta, hogy a pápa kérésére felépíti a Jézus Szíve templomot Rómában – és Isten kegyelméből ezt is sikerült befejeznie. Hasonlóképp – bár más léptékben -, az Úr két évtizedes munkája érik be most nálunk is.
Egyházközségünk tele van kovász-emberekkel – ha szabad így neveznem őket -, akik „megkelesztik” az életet maguk körül. Az egyik a karitasz-munkát, a másik Alfa-kurzust, a harmadik felnőtt katekumenátust, a negyedik családos tábort. Van aki kiscsoportot szervez, van, aki szentségimádást. Pap és hitoktató, mérnök és háziasszony, egyedülálló és családos – mind-mind itt él, lélegzik ebben az élő kenyérben, ami telve van Jézus Krisztus jelenlétével és kegyelmével. Ez a mi egyházközségünk. Ebbe ágyazódunk bele mi is sokféle módon, a missziós munkánkkal. Közösségek, előadások és gyógyító összejövetelek, könyvkiadás –ebben a sokféleségben pedig az egyik kis mustármag mindenképp Hámoriné Angyi néni és férje, Ali bácsi voltak. Ők ápolták élete utolsó heteiben a Szeretetláng Lelkinapló leíróját, Kindelmanné Erzsébet asszonyt. A köréjük szerveződő buzgó közösség imáján nagyon sok kezdeményezés elindulhatott, s velük találkoztam én is, egy katolikus karizmatikus csoportban megtért fiatal keresztény 1991-ben, Törökbálintra költözésünkkor.
Zaklatott és zavaros világ volt az akkoriban, de mi hittük, hogy minden tiltás és ellenkezés dacára lehetőség van a kiengesztelődésre, egyházhűségre és építkezésre. Felvettük a kapcsolatot az egyházmegyés püspökünkkel, ingyenes újságot adtunk ki, amiben hitvédelmi írások és tanúságtételek egyaránt olvashatók voltak. Így vált lehetségessé 1995-ben a Szeretetláng-szobor felállítása, majd 1997-ben – megyéspüspökünk jóváhagyásával – a Szeretetláng kápolna felépítése (és az országos találkozók, és a Lelkinapló új kiadása, amelyeket mi kezdeményeztünk…stb.).
Közben a Szentlelkes és Máriás lelkiségi irányzatok, az Isten- és emberszeretet a hazaszeretettel együtt szépen „egy tésztává” gyúródtak bennünk és közöttünk. Nagy álmunk, „hogy hazánk a Szeretet földje legyen” egyre konkrétabb formákat öltött egyházközségi és missziós munkánkban. Kiadtuk ingyenes kiadványainkat és legalább 50 könyvet több szerzőtől nagy témáinkban. Közösségeket szerveztük és cigánymissziót - most pedig itt állunk közös munkánk 25 éves, kápolnánk 20 éves évfordulóján és hisszük, hogy Isten újabb lépéssel akar előre vinni minket.
Ez a nagy lehetőség a Szeretetláng kápolna és a hozzá tartozó ház megvételével válhat valóságossá. (Erről bővebben itt olvashatsz: http://szeretetfoldje.hu/index.php/szeretetlang/8587-a-szeretetlang-kapolna-nagy-lehetosege)
Egy lelki központ jöhet létre Isten dicsőségére, a Szűzanya (és a szentek) tiszteletére és az emberek javára. Angyi néniék házában egy termet tudunk kialakítani az előadásoknak, közös imának és dicsőítésnek. Újra lesznek kiszolgáló helységek – konyha, mosdó, stb. –, ami nélkül nagyobb programot ide nem tudunk szervezni, és marad egy kis szoba irodának és pihenésre is.
Lelki központot szeretnénk, ami az imádság háza – a kápolnában most is hetente kétszer van szentségimádás -, lelkigyakorlatos hely és missziós központ.
Erre a célja gyűjtöttünk már a Szeretet Földje Találkozón és a váci Kiengesztelődési Találkozón is, erre ajánlom fel a könyvbevételünk jó részét is. (November elejétől könyvakciót is hirdetünk e célból.) Szeretnék előadásokat is tartani „A XXI. század – Isten évszázada” címmel, ahol csak lehet, ezzel is hitet és bizalmat önteni az emberekbe, s közben gyűjteni, koldulni a lelki központ javára. (Segítsetek, hívjatok, megyünk.)
Legyetek társaink, testvéreink ennek a nemes célnak a megvalósításában! Szükségünk van az imáitokra, a szervező munkátokra, szükségünk van minden lelki és anyagi segítségre. A mi részünk, amit be kell fizetnünk az összköltségbe: 8 millió forint. Ezt kell összegyűjtenünk november végéig. (Támogatást lehet küldeni a Szeretet Földje Közhasznú Alapítvány számlaszámára. A csekkre vagy az átutalásra írjátok rá, hogy a kápolna javára. A számlaszám: 10700268-04975106-51100005) 
Hiszem, hogy Isten szőlőjében munkálkodunk. Hiszem, hogy ez a lelki központ egy mustármag, ami Isten országának hatalmas fájává növekedhet. Hiszem, hogy ez is egy kis kovász, ami hazánkat, nemzetünket „megkeleszti”, megtéríti, meggyógyítja, szabadítja.
És ez a mustármag, ez a kis kovász ti vagytok és mi vagyunk.
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (tel.: 06-30/33-88-25-45, e-mail: info@szeretetfoldje.hu)

A nagy ókori eposzban nem „a leleményes Odüsszeusz” volt a vezér – hanem Agamemnon -, nem ő volt a legnagyobb harcos – hanem Achilleusz – de ő volt az a problémamegoldó ember, aki győzelemhez segítette a csapatokat a trójai háborúban. Nekünk is leleményes emberekre van szükségünk. Nem trükközőkre, kiskapukat keresőkre, nem is szorongó sóhajtozókra, világvég-rémítgetőkre, hanem valódi, ihletett, kreatív probléma-megoldókra.
Odüsszeusznak az Iliászban ez az állandó eposzi jelzője: leleményes. De ha ő leleményes, akkor mit mondjunk Istenről? Elég szétnéznünk a természetben, hogy lássuk, hányféle ötletes és zseniális megoldást alkalmazott, míg földünk finomra hangolt ökoszisztémáját „összerakta”.
Isten leleményessége megjelenik az Ő népében. Ha az Ószövetség történeteit olvassuk, lépten-nyomon feltűnik az Úr által ihletett emberek találékonysága. Jerikó falai leomlanak a kürtszóra – na meg arra, hogy a hetednapra összetrombitált és a falakon bámészkodó hatalmas tömeg súlya és nyomása alatt megrogy és bedől a fal – milyen leleményes stratégia!
Emlékezzünk Gedeonra, ki hazaküldi a népet, hogy aztán néhányszáz emberrel győzze le az ellenség tízezreit – hogyan is? Éjnek idején körülállva az ellenséges tábort, nagy zajt csapva és a sátrakat felgyújtva zűrzavarba kergetve és megfutamítva őket. Milyen ügyes!
Debóra és Bárák felvonultak a hegyre, hogy ott várják be a filiszteus seregeket – miért is? Mert az ellenség fő erősségének számító vasszekerek a hegyoldalban használhatatlanok voltak, később aztán a rendre megérkező esőzések miatt a folyó is kiöntött, a terület mocsarassá vált, így a kisebb létszámú és gyengébben felszerelt izraelita harcosok a hegyről lefelé gerilla módszerekkel (is) támadva győzni tudtak.
Nem folytatom, mert abból külön könyv kerekedhetne. Inkább lássuk szemünk előtt a názáreti Jézus Krisztust és figyeljük meg, milyen nagy bölcsességgel, ügyességgel és leleményesen kerüli ki az ellene állított csapdákat és védi meg tanítványait. Vagy szemléljük Pál apostolt, hogy a körülményekhez milyen ügyesen alkalmazkodva hirdeti az Evangéliumot.
De ha nem akarunk „leragadni” a Szentírásnál, emlékezzünk Széchenyi Istvánra, aki páratlan leleményességgel és praktikussággal oldott meg mások számára lehetetlennek tűnő feladatokat. Mindegy volt, hogy az politikai, gazdasági vagy kulturális jellegű a probléma – a „legnagyobb magyar” ott volt, írt, szervezett, pénzt áldozott, szakembereket keresett, és végül áttört minden akadályon. Felszólal magyarul az Országgyűlésben ahol latin a hivatalos nyelv – és utat tör a magyar kultúra egyenjogúsításának. A Hitel című könyve egyszerre politikai tett és gazdasági alapvetés, a korszak sorsfordító olvasmánya. A Lánchíd terve egyszerre segíti a közlekedést, de a nemesek adómentességének eltörlését is (hídvámot nekik is fizetni kellett). Felsorolni is sok, ez a gyakorlatias lángelme mi mindent tett hazájáért és nemzetéért.
És most itt vagyunk mi, méltatlan utódok, akik ingyen részesei lehetünk Isten minden kegyelmének, békében élünk, az anyagi javak nagy bőségével rendelkezünk (tudom, mindenki kevésnek érzi a magáét, de ez egyszer legyünk őszinték: mi egyetlen fürdésre több vizet elfolyatunk, mint máshol egy havi adag) – és mit teszünk?
Nos, nem mondhatom, hogy nem teszünk semmit. Vannak iskoláink, szociális és karitatív intézményeink – hogy csak az Egyházról beszéljünk -, vannak nagyszerű embereink, akikről példát vehetünk. Hiszem, hogy már növekszik a következő nemzedék is, aki a kiengesztelődés és megbékélés szolgálatát tovább viszi nemzetünkben. Csak épp – annyival többet szeretnék!
Mennyei Atyánk! Adj még nekünk embereket, munkatársakat, kreatív, ügyes, leleményes embereket, akik nem ijednek meg az előttük álló feladatoktól! Akik nem menekülnek el az országból, akik nem bújnak párna alá, akik nem siránkoznak, hogy minden egyre rosszabb, hanem élni és dolgozni akarnak, szeretni és szeretve lenni akarnak, itt és most! Emeld fel a Te néped az élet minden területén, inspirálj politikusokat, művészeket, szakembereket, nagylelkű és leleményes szolgákat és szolgálókat, akik „beállnak a résbe” Érted és értünk!
Nincs kétségem afelől, hogy Isten a legbonyolultabb, legnehezebben megoldható, vagy épp megoldhatatlannak tűnő problémákra is tud megoldást. Fel tudja oldani szívünk görcseit is, hogy legyen erőnk és bátorságunk „kilépni a vízre”.
Ez soha, senkinek nem volt könnyű. De akik megpróbálták, azok megtapasztalhatták, hogy nem is lehetetlen – és hogy Istennek minden lehetséges.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ha ezeket az elfogadhatatlan dolgokat nem tudjuk elfogadni, nem lehetünk keresztények. Nem mintha nem próbálnánk őket megmagyarázni, teológiánk csodálatos gondolati felépítményeket hozott létre – de azért mindig megmarad a hit gesztusa és a leborulás az „elfogadom, mert lehetetlen” igazsága előtt.
Hogyan lehetséges az, hogy egy Isten van, aztán ebben az egy Istenben mégis három személy? Hogyan lehetséges, hogy Jézus Krisztus egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember? – és ez nem skizofrénia, nem meghasonlottság, nem két személy egy testben, hanem egy, tökéletes és integráns személyiség. (Vagy kezdjük egyszerűbbel: hogyan lehetséges bűn nélkül élni?)
Hogyan lehetséges, hogy Jézus Krisztus valóságosan és teljesen jelen van az Oltáriszentségben, a kenyér színe alatt? (Ő legalábbis ezt tanította – szegény Hit-gyüliseket lehet kínozni azzal, hogy hitetlenek, mert nem hisznek Jézus szavaiban, amiben pedig a katolikus egyház hisz, ezért nem hisznek sem az Oltáriszentségben, sem a gyónás szentségében, sem a tisztítótűzben vagy a szentek közösségében…)
Mehetünk tovább: az még csak elképzelhető, hogy Isten jelen van a kenyér színe alatt, hiszen az ostyában nincs semmi bűn – de az hogyan lehetséges, hogy bennem is, bűnös emberben jelen van? Hiszen a bűn elviselhetetlen, a mennyek országában pedig nincs bűn, és Megváltónk is inkább vállalta a kereszthalált, minthogy a legapróbb dologban is kiegyezzék a sátánnal... És akkor az hogyan lehetséges, hogy „élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él bennem”? (Márpedig Pál apostol is igazmondó volt.) Vagy másképp fogalmazva, belehelyezve magunkat a környezetünkbe: az vajon mit jelenthet, hogy „ebben a világban élünk, de nem ebből a világból valók vagyunk”? Jó, tudom, ezt is meg lehet magyarázni. De nem kellene inkább megélnünk?
Hogyan lehetséges, hogy az örökkévaló Istent, Isten Fiát megölik? A hallhatatlan meghal – nem csoda, ha ezt nem tudták elfogadni sem a görögök, sem az izraeliták. („Nekünk viszont a kereszt Isten bölcsessége és ereje.”)
Amikor most látjuk, hogy még a legtehetségesebb embereket is hogyan rontja meg a hatalom, a pénz igézete, nehéz nekünk megérteni, hogyan volt lehetséges, hogy Pio atya, aki mérhetetlen hatalommal rendelkezett, a természetfeletti világában járt – egy kis szerzetesi cellában élt és a neki juttatott pénzből semmit sem tartott meg magának, hanem kórházat építtetett rajta. Vagy amikor azt látjuk, hogyan iparkodnak emberek, eget-földet megmozgatva, hogy kissé előre jussanak, hogyan tudta Assisi Szent Ferenc eldobni magától a vagyont, sikert, barátságot, mindazt a jót, amit a világ kínált neki? És fordítva: milyen logikából következik, hogy Kis Szent Teréz, a szerzetesi közösségéből ki nem mozduló és fiatalon meghalt lány a missziók védőszentje és egyházdoktor legyen?
Jaj nekünk, ha emberi szintre akarjuk hozni az isteni titkokat. Akár bővölködés teológiáját gyártunk belőle, akár magunkra barkácsolt szenvedés-teológiát, már el is tévedtünk, s nem járunk messze attól, hogy végleg elvesszünk.
Szegény Jézus! Az ideológiáink önigazoló kényszere megtette már Őt forradalmárnak, zelótának, jámbor bölcsnek, keleti gurunak, Mária Magdolna férjének vagy épp János evangélista „barátjának”… Ezekkel az ostobaságokkal csak saját megromlott vágyainkat igazoljuk, pedig pont fordítva kellene lennie: nekünk kellene igazodni Hozzá, hogy aztán Ő igazolhasson minket.
„A bölcsesség pedig igazolódik a barátai által.”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Vagyis inkább pontosítanék, hiszen a missziónk is személyes ügyem és nagyon fontos számomra. Tehát inkább: nagyon magánjellegű. Ilyesmiről nem szoktam írni, főleg nem a honlapunkra, aminek nem az a célja, hogy magánügyeinket kiteregessük. Most mégis megteszem, amiatt a mérhetetlen sok segítség miatt, amit kaptunk, ami lenyűgöz, meghat és zavarba hoz, és amit sehogyan se tudok viszonozni.
Nem mintha nem lenne gyakorlatom a segítségek elfogadásában, sőt a kérincsélésben és koldulásban. Missziós munkánk fenntarthatatlan lenne nagylelkű adományozók nélkül. Az ingyenes kiadványainkat és könyveinket nem tudnánk megjelentetni. A cigány-misszió úgy nyeli a pénzt, mint kacsa a nokedlit.–(El is jutottunk oda, hogy valamit újra kell gondolnunk, nehogy krisztusi misszióból szociális szolgáltatóvá váljunk, amik nem vagyunk.) A missziós utak, az internetes jelenlétünk fenntartása, az alkotótábor… sorolhatnám még, mi mindenhez kérünk és kapunk segítséget tőletek. De ennek mindig volt valami közösségi dimenziója, missziós jellege, és ha kaptunk is, legalább tudtuk viszonozni valahogy. Volt valami, amit adhattunk: megjelent könyveket, elkészült alkotásokat… Ha épp kellemetlenül is éreztem magam, hogy már megint koldulok, azzal nyugtatgathattam magam, hogy hát a nagy szentek is így koldultak, így tartották fenn a nagy művüket…
De most? Nincs semmi mentségem, nincs mit felmutatnom.
Múlt héten kedd este kigyulladt a házunk, kiégett a konyha, az előszoba fele, kormosak lettek a szobák, újra kellett szerelni a villanyórától kezdve a villanyvezetéket, gázt, stb. Bár igazából nem tudom, hogyan történt a dolog, biztosan mi vagyunk a hibásak. Csak Isten kegyelme, az otthon lévő fiam lélekjelenléte és a szomszédok gyors segítsége (no meg a tűzoltóság) mentett meg minket a nagyobb katasztrófától.
Ami azonban ezután történt, az mutatta meg igazán, milyen jók az emberek, s hogy a Szeretet földjévé lenni nem hasztalan fantáziálás, hanem az emberek szívében ott élő valóság! Rögtön felajánlották a segítségüket a szomszédok, volt hol aludnunk – és ez csak a kezdet. Segítséget nyújtott az önkormányzat (meglátogatott minket a polgármester és az alpolgármester is, hogy mire van szükségünk). támogatást kaptunk az egyházközségtől (karitasz), az iskolai kollégáktól, gyűjtöttek nekünk a közösségekben… ha akartuk volna, már lenne legalább három gáztűzhelyünk, három hűtőnk, egész nap ehetnénk amit főznének, kimosták a ruháinkat – egyszóval túlcsorduló mértékben adták, ajánlották fel segítségüket, anyagi és lelki javaikat az emberek, barátok és ismerősök egyaránt.
Ezt egyáltalán nem érdemeltük ki és nem is tudom, hogyan viszonozhatnám!
Marad az ima, és az elszántság, hogy nekünk is hasonlóan kell cselekednünk, ha mások bajával, szenvedésével találkozunk.
Azt azonban látom, milyen nagy tanúságtétel ez a feleségemnek, gyerekeimnek is Isten szeretetéről, a közösség erejéről, az emberek nagylelkűségéről. Nekem pedig az Úr kegyelméről az, hogy a családom milyen békességgel és nyugalommal él ezekben a nehezebb napokban. (Már visszaköltöztünk a házba. Először az egyik szomszédtól kaptunk áramot, de hétvégére újraszerelték a miénket is. Tudunk fűteni, összemelegszünk az egyik szobában. Hamarosan jönnek a festők is, mert le kell kaparni a kormos falakat és újra festeni a szobákat is…)
Nem tudok mást mondani: teljes szívvel köszönöm mindannyiótoknak ezt a sok törődést és szeretetet amit kaptunk – imádkozunk értetek, Isten adja vissza nektek százszorosan. Ha pedig én vagy a családom tudunk valamiben segíteni – állunk rendelkezésre!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Emlékeztetőül: amikor Nelson Mandelát, a dél-afrikai elnyomó rezsim elleni küzdelem élharcosát - később az ország elnökét – eltemették, a nagy stadionban ott álltak a világ politikai hatalmasságai, akik egymás után mondták gyászbeszédeiket. Egy jeltolmácsot is alkalmaztak, hogy még a siketek is megértsék… aztán kiderült, hogy a jeltolmács értelmetlenségeket mutogatott, aztán az is, hogy skizofrén és többszörösen súlyos bűncselekményeket elkövető férfi. Akaratlanul is milyen leleplező jelkép!
Jelképe ez a férfi a nagy politikusi szóöblögetés értelmetlenségének és hazugságainak. Az apartheid rendszerrel vígan üzletelő, majd az annak bukásában kulcsszerepet játszó férfi sírja fölött krokodilkönnyeket hullató vezetők képmutatásának. És jelképe bizony annak a skizofrén, meghasonlott állapotnak is, amibe minket húznak bele. Itt állunk nagy halottunk, a kvóta-népszavazás sírjánál, hallgatjuk a mindenoldalú győzelmi jelentéseket és azon gondolkodunk: mire volt jó ez az egész?
Pártunk és kormányunk az eredménytől függetlenül törvényt alkot, amit akkor is megtehetett és megtett volna, ha nem lett volna népszavazás. Az ellenzéki „pártunk és kormányunk” - szintén az eredménytől függetlenül – újra bejelenti a kormányzó erők dicstelen halálát. Mi pedig nézzük a nekünk készült műsorban jeltolmácsot és próbáljuk kisilabizálni, mi is történik. Miért szórták szélbe megint a milliárdokat, miért ugrasztották össze – külön-külön és együttesen is - megint a tisztelt állampolgárokat. Nézzük a jeltolmácsot - ja, hogy még a tolmács is gazember? Akkor mit tehetnénk?
Hát, például…
(Micsoda gyenge írói teljesítmény, benne van a nagykönyvben, hogy se „és”-sel, se „hát”-tal nem kezdünk mondatokat, én meg… - ne is tessék komolyan venni!)
Például újra megpróbálkozhatnánk azzal, hogy nem tekintjük hazaárulóknak azokat, akik igen-nel mertek szavazni. Vagy esetleg azzal, hogy nem tartjuk lélektelen gazembereknek, akik a nem-et ikszelték be. Esetleg újra mondhatnánk migráns helyett embert – hátha… Vagy talán – minimum programként – kibékülhetnénk, elnézést kérhetnénk azoktól, akiket e legújabb cirkusz miatt megbántottunk, akikkel összevesztünk.
Bárcsak visszaemlékeztünk volna mindannyian arra a választási hadjáratra, amikor az akkor ellenzéki pártunk és kormányunk kiadta a jelszót, hogy aki igaz magyar, az március 15-e után is hordja a kokárdát. A gyanakvásnak és paranoiának micsoda hullámát indította el ez az ostoba kezdeményezés!
Talán a kétfarkú kutyák tudták egyedül megmutatni a helyzet abszurditását - kár, hogy később őket is elsodorta a harci düh és olyan komolyan vették magukat. Meg aztán szívből kacaghatnánk, ha az egész nem lenne olyan fájdalmas. Az eltékozolt pénzeket se tudjuk már valami értelmesebb célra felhasználni és a sebzett szívek se gyógyulnak olyan könnyen…
Nos, az élet megy tovább. Jó lenne, ha ez után a kínos politikai sóder klub után a sír fölött most (ön)tömjénező politikusaink – pártunk és kormányunk, valamint ellenzéki pártunk és kormányunk -, áthangolódnának valami értelmesebb csatornára.
Amíg még van adás és van, aki nézi…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szavazz a Szentlélekre!

Most, hogy lassan végére érünk a Kampánynak és a meggyőzött emberek nem-mel, igen-nel, mindkettővel vagy egyikkel sem szavaznak majd a fülke magányában, itt az ideje, hogy végre a fontosabb dolgokról is beszélgethessünk. Például arról, hogy van Valaki, aki a lehetetlen dolgokat is lehetségessé képes változtatni, aki a rosszból is ki tudja hozni a jót – én már csak tudom, mert Isten velem is megtette.
Rólam sokat nem érdemes írni. Életem első huszonöt évét bűnben töltöttem, azóta a tisztulás útját járom. Eltelt azóta huszonhat év és még mindig ezen az úton vagyok. De azt elmondhatom, mennyi lehetetlennek tűnő dolgot láttam megvalósulni, Isten kegyelméből. Hiszen a mi életünk is Isten gondviselő szeretete alatt bontakozott ki! Amikor alig megtért emberként elhatároztuk, hogy összeházasodunk, én munkanélküli voltam, Ildikó pedig egyetemista: se pénzünk, se lakhatásunk, - csak Istenünk. Az egész világ óvott minket a házasodástól, hiszen nincs hová, nincs mire. Az Úr kegyelme azonban velünk volt és a házasságkötésünk után két héttel már egy kis művelődési ház vezetőjeként költözhettünk szolgálati lakásba Törökbálinton.
A ’90-es években, amikor hazánkban a Szeretetláng még csak fű alatt terjedhetett, mi lapot indítottunk, kápolnát építettünk és lelki napokat szerveztünk – s lám, az Úr áttörte a falakat! Ma már a világszerte elterjedt mozgalom hazánkban is elfogadott, a vezetőségében pedig nálam sokkal ügyesebb és talpraesettebb emberek viszik a Lángot.
Mint gátlásos magamutogató, megtanultam az Úrba kapaszkodni. Mivel egy katolikus karizmatikus közösségben tértem meg, könnyű volt fellelkesülnöm a Szentlélek munkáján. Ha nekem nem is megy – majd a Szentlélek ereje és kegyelme megoldja! Így aztán bátran szerveztünk gyógyító összejöveteleket akkor, amikor ezt még túlságos bátorságnak tartották – s lám! Ma már az ország tele van nagyszerű gyógyító szolgálatokkal – ismét csak, nálam különb és áldottabb emberek vezetésével. Működik az Isten!
Amikor az ezredforduló után elkezdtük az imaalkalmak szervezését hazánkért, majd a Nemzeti Imanapokat – tizen-évig, míg le nem tiltottak -, azt sokan értetlenül nézték, gyanús nacionalizmust láttak benne. Most pedig? Magától értetődő a hazánkért való ima, országos konferenciák témája - és itt is igaz, hogy Isten megtalálta azokat az embereket, akik ezt szívügyüknek tekintik…
Mennyit dicsekedhetnénk az egyházközségünkkel, az itteni közösségekkel! Hány történetet mesélhetnék arról, hogyan került ide Regina nővér és épült fel az Isteni Szeretet Közösség háza, hogyan szerveződtek közösségeink, hogyan adtunk ki fontos könyveket, addig tabunak számító témákról, amik ma már a keresztény közbeszéd részei, csináltunk könyvkiadót, majd ajándékoztuk tovább a misszió kedvéért, és mennyit írhatnék a missziós munkánkban tapasztalt csodákról! A gyógyulásokról, vagy arról, hogyan lett egy tízgyerekes cigány családnak háza Isten kegyelméből és a testvérek jóvoltából.
Hogyan is ne hinnék abban, hogy hazánk a Szeretet földje lehet?!
Igaz, amikor az első logónkat készítettem - több mint húsz évvel ezelőtt -, még szinte semmit sem értettem abból, mit is jelent az, hogy „a Szeretet mindenkié”, s azt se tudtam, mi a mélysége és magassága annak, hogy „Szeretet földje”. A Szentlélek sugallata azonban benne van ezekben a mondatokban, mint ahogy másik jelképünkben, a töviskoszorús magyar koronában is. Ma már valamivel többet értek ebből, de valószínűleg még nagyon sok minden van rejtve előttem, előttünk. Nem baj – csak menjünk előre, a Szentlélek erejében! Ha mi megtesszük a magunkét, Isten is megteszi a magáét! Ha imádkozunk a betegekért, Isten meggyógyítja őket. Ha imádkozunk megtérésekért, Isten embereket ajándékoz közösségeinknek. Ha keressük Isten igazságát, Ő erőt, bölcsességet, kegyelmeket, ihletet, munkatársakat, és felsorolni se tudom, mi mindent ad még nekünk.
Igaz, a feladat mindig nagyobb, mint amit mi emberileg megoldhatnánk, s ez frusztráló tud lenni. Igaz, hogy a világ ítéletét se kerülhetjük el. Megszólások, kiátkozások mindig voltak és lesznek, egészen a mennyek országának kapujáig. Nem baj, azért csak használj engem, használj minket Uram!
Ezt kérjük most szombaton is, az idei Szeretet Földje Találkozón. A Szentlélek erejéért és kegyelmi ajándékaiért könyörgünk és meg is kapjuk azokat, Isten dicsőségére és az emberek javára. (A Találkozó ingyenes, ha szeretnél eljönni, itt az információ: http://szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/8504-oromhir-a-szeretet-foldje-talalkozoval-kapcsolatban Péntek estére van szállás lehetőség.)
Itt pedig egy rövid videó arról, milyen nagy szükségünk van a Szentlélekre: https://www.youtube.com/watch?v=XsI396Lt5CU
Segítsd meg hazánkat, szavazz a Szentlélekre!
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

Nem elírás, hanem többjelentésű újkőkori szleng: a savazás az, amikor a másikat lejáratjuk, rosszat mondunk róla, marjuk, másrészt a szó a drogokra (acid) is utal. Szóval folyik a savazás a népszavazási kampányban mindkét oldalról, ahogy csak a tehetségből telik, pedig lehetne ezt másképp is. Ha még a józan eszünknél lennénk, adnák magukat a történelmi példák is.
Most csak egyet hozok ide, anélkül, hogy bármelyik akkori szereplőt megfeleltetni akarnám valamelyik mai oldallal, politikussal. Célom inkább az, hogy megmutassam, hová vezetnek az előítéletek, és hogy milyen nagy szükség lenne differenciált gondolkodásra.
IV. Béla király uralkodása kezdetén megpróbálta a belülről meggyengült, báróságokra (oligarchákra) szakadozott és apja által széttékozolt Magyar Királyság javait újra egybegyűjteni, és saját fősége alá hajtani. Természetesen erős ellenállásba ütközött, de talán még így is sikerült volna céljait elérni, ha a tatár-mongol áradat közben el nem éri Európát és benne hazánkat. Béla az ország befolyási övezetében, de határain kívül élő, mongolok elől menekülő pogány kun (török nyelvű, kipcsák) törzseket beengedte hozzánk és letelepítette azzal a szándékkal is, hogy a kun harcosok a tatárok ellen velünk együtt harcolnak majd. Csakhogy a főurak és a köznép a kun migránsokban a tatárok szövetségeseit és a kereszténységünktől idegen pogányokat látta. Az országgyűlésre meghívott Kötöny vezért orvul megölték, mire a kunok dúlva, rabolva déli irányban elhagyták az országot. (De a mongolok mellé ekkor sem álltak.) A folytatást ismerjük: a magyar sereg elbukta a muhi csatát, IV. Bélának menekülnie kellett, a tatárok pedig két évig dúlták az országot, s csak a nagykán halálának hírére takarodtak ki.
A visszatérő Béla királyt kijózanítja a vereség, kiegyezik a főurakkal, aztán újra behívja a kunokat és letelepíti őket…
Történelmietlen módon fantáziálhatunk arról, hogy mi lett volna, ha a király és a főúri pártok még időben megértik egymást, mi lett volna, ha nem ölik meg Kötöny vezért, mi lett volna, ha a magyarok győznek a muhi csatában, mi lett volna, ha a szembenállás, vádaskodás és gyanakvás helyett megpróbálnak együttműködni a nehéz helyzetben.
A muhi csata előtt a király és a főurak is lehetetlennek tartották, hogy kiegyezzenek egymással, hiszen a másik csakis mocskos gazember lehet. A háború és mongol mészárlás elől menekülő nemzetrontó migráns kunokról meg szó se essék! Hiszen ha azok jönnek, jön velük az összes kutyafejű tatár is!
Milyen súlyos árat kellett fizetnünk akkor ezért a kérlelhetetlen szembenállásért!
„Nekünk Mohács kell” - rettenetes, ami Ady Endre belekiált a szívünkbe:

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Valóban, mi már csak a verésből értünk? Ha senki nem ver minket, hát verjük mi magunkat – nem-ek az igen-eket, oda és vissza?
Bevallom, én az „igen” és a „nem” szavazat mellett is fontos, józan és megfontolandó érveket tudnék mondani (mint ahogy írtam is már erről, magamat ne ismételjem). Lehet az is, hogy mindkettőt beikszelem, még ha érvénytelen is lesz a szavazatom – legalább a népszavazás érvényes legyen, kárba ne vesszen a sok idő, pénz, akarat. De mennyivel jobban örültem volna annak, ha ez a sok idő, pénz és akarat a közös álláspont kimunkálására ment volna el!
Lehetőleg még a tatárjárás előtt…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

„Kérdem tőle délben, hogy milyen hitű? Merthogy nem vetett keresztet magára se ebéd előtt, se ebéd után.
Mondja, hogy:
- Magyar katolikus.
- Magyar?
- Az, - azt mondja.
- No, - mondok, - még ezt se hallottam. Hun laknak olyanok?
- Mindenfelé.
- Például.
- Például Gyöngyösön is, Egerben is, mindenfelé az országban.
- Gyöngyösön is? Hallottam vóna hírét. Hát aztán milyen az a hit?
- Csakolyan, mint a római. Csakhogy a magyar katolikus se nem imádkozik, se nem bőjtöl, Istent azonban gyakorta emlegeti, mikor káromkodik.
- No, - mondok, - hát énnálam pedig ne igen gyakorolja a hitét öcsém, mert én a káromkodást nem hallgathatom.
Kért, hogy ne haragudjak, mert ő csak tréfált.
Hát aztán a szívére beszéltem, hogy Istennel és szent dolgaival nem jó figurázni. Inkább mondjuk együtt majd este a szent olvasót: öröm az, ha ketten imádkozzák.” (Részlet Gárdonyi Géza: A boldog halál című novellájából – csak a megértés kedvéért, akkor még magától értetődő volt, hogy a katolikus az római katolikus…)
Szegény Gárdonyi Géza, ha ma élne, vajon mit írna rólunk? Hazánkban ugyanis igencsak elszaporodtak ezek a magyar katolikusok, magyar protestánsok, magyar ősmagyarok, összefoglalva, a magyar keresztények. Ma is káromkodnak és ma se tudnak, akarnak, szeretnek imádkozni. inkább naponta megvédik a szép magyar hazát a szájukkal: ütnek-vernek mindenkit a magyar asztal mellett – kocsmaasztaltól a számítógépes asztalig bezárólag -, minden hazaáruló bitang liberálist, zsidót, cigányt, migránst, muzulmánt és szektást… Ők aztán megmutatnák nekik!
A magyar keresztény nem imádkozik, és egyébként is mindent jobban tud. Minek is imádkozzon, amikor neki nincs bűne, ő nagyon jó viszonyban van Istennel. Ő aztán nem olyan képmutató, hogy bűnbánatosdit játsszon! Jobban érti ő annál a világot! Neki szellemkapcsolata is van, sámánkodik, csillagokat kérdez, jósoltat, energiát ad és vesz, fenntartja a Világegyetemet!
A magyar keresztény pontosan tudja, hogy a magyar a világ legősibb népe. Mi találtunk fel mindent, mindenki tőlünk tanult, mi vagyunk az ősnép, nyelvünk az ősnyelv és tulajdonképp nekünk kellene uralkodni a világ felett, ha a mindenkori tudjukki-világösszeesküvők ezt meg nem akadályoznák folyton. Akkor aztán rend lenne! Nekünk aztán csak követeléseink vannak az egész világ felé, tessék végre kárpótolni minket! Így talán megmenekülhetne az emberiség – ha nem, hát itt a világvége.
A magyar keresztény az egyszerű dolgokat szereti, amin nem kell sokat gondolkodni. Az erő nyelvén akar beszélni. A megértés csak gyengeség, az érvelés csak okoskodás. Jelszava: először üss, aztán kérdezz! Az igaz ugyan, hogy maga nem áll oda verekedni – kivéve a döntő létszámfölényt -, arra ott vannak a többiek. Az állam, a rendőrség, a katonaság, a mindenki más. Építsenek kerítést, de ne csak az országhatár, hanem a szegény falvak köré is, a gettók köré és minden köré, amitől csak veszélyeztetve érezheti magát.
Imájában a mindennapi tévéműsort kéri, lehetőleg azonnal. Aki nála gazdagabb, az biztos lopta, mert tisztességes munkával nem lehet annyi pénzt keresni – aki meg nála szegényebb, az csakis azért, mert nem dolgozik. Egyébként is minden politikus ingyenélő gazember – kivéve persze! -, majd ő rendet csinálna, ha odaengednék!
A betegeket tüntessék el a kórházba, az időseket az öregotthonba, ne terheljék őt, neki hozzájuk semmi köze. Ha viszont ő betegszik meg, ápolja őt az egész világ, hiszen egész életében dolgozott, most ez kijár neki!
A magyar keresztény természetesen nem létezik. (Ha valaki mégis ebben a karikatúrában ráismerne magára vagy valaki másra, az csakis véletlen egybeesés lehet – ne tessék mellre szívni!)
Élnek viszont hazánkban is keresztények, krisztusi emberek akik szeretik a hazájukat, imádkoznak és dolgoznak érte. Akik nem hárítják át másokra a felelősséget. Akik gyerekeket vállalnak és fel is nevelik őket. Nem szájhősök, nem légvárakat építenek, nem vádaskodással állítják helyre lelkük nyugalmát. Ha kerítéseket építenek, azokat is elsősorban a bűn és gonoszság ellen, így védve a többi embert is. Ha megfordulna a világ, ők lennének a magyar keresztények…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Néhány nappal ezelőtt hajnalban egy álomból ébredtem fel, amiről azt gondolom, hogy Istentől jövő volt. Azt álmodtam, hogy két „valakivel” vitatkozom, akik minden Istenre utaló dolgot ki akartak törölni az életből: az oktatásból, kultúrából, stb. Élettelen arcuk volt és nagyon kemények és merevek voltak.
Próbáltam érvelni ellenük, magyaráztam, hogy az ateizmus is egy ideológia, nem létezik ideológia-mentes oktatás vagy kultúra – de teljesen reménytelennek tűnt a dolog, mindennek ellenálltak. Közben megérkezett még valaki, és azt mondta ennek a kettőnek, hogy menjenek vele, mert most fognak ítélni erről az ügyről. Én nem mehettem velük, kint maradtam. Akkor láttam, hogy nem csak én vagyok ott, hanem vagyunk még néhányan. Imádkozni kezdtük, s közben egyre többen lettünk és együtt kértük Isten segítségét.
Egyszer csak visszatértek ők hárman és azt mondta, aki magával vitte a másik kettőt, hogy megszületett az ítélet: „javatokra döntöttek” (azaz a mi javunkra). A másik kettő nagyon dühös volt, de ezt már csak egy pillanatig láttam, mert az addigra összegyűlő nagy tömeg hatalmas dicsőítő imádásban, énekben tört ki! Arra ébredtem fel, hogy én is együtt éneklek velük és magasztalom Istent nagy jóságáért…
Azt hiszem, ez az álom könnyen érthető. Tudjuk, hogy a gonosz lelkek mindent elkövetnek, hogy Isten jelenlétét kiradírozzák életünkből. Az is nyilvánvaló, hogy sokszor semmire sem megyünk az érveinkkel, okfejtésünkkel, magyarázatainkkal. (Nem könnyű ezt nekem megemészteni, hiszen magam is okoskodó, beszélő, érvelő ember vagyok, szóban, írásban, képben, ha kell, ha nem.) Amikor azonban az érveink nem segítenek, még mindig vannak szavaink Isten felé!
Ez az álom az ima, a közös ima erejéről szólt. Felhívás, hogy imádkozzunk és reménykedjünk, mert ügyeink Isten előtt vannak! Ő mondja ki a végső ítéletet - Isten népe pedig mindig közbenjárhat, mindig kegyelmet találhat nála. Soha nem szabad feladni a reményt! Isten győzelmet ad, és ez a győzelem a miénk! (Az álom engem személyesen is megerősített, hiszen több olyan „ügy” is van missziónkban, ami bőven túlnő a mi erőnkön. Isten segítsége, kegyelme és támogatása nélkül lehetetlen lenne ezekben előre lépnünk.)
A keresztény ember, a hit embere mindig imádkozó ember. Tudja, hogy nem elég önmagának, de azt is tudja, hogy Isten ott áll mögötte és mélyen hiszi, hogy imái meghallgatásra találnak.
Lehetséges, hogy ma a világ, a hazánk, az egyházunk, családjaink, közösségeink nehéz időszakot élnek át. Lehetséges, hogy a gonoszság ereje szinte megdönthetetlennek látszik. Ez azonban csak a látszat!
Isten arra hív minket, hogy legyünk türelmesek és bízó lélekkel imádkozzunk egyénileg is, közösségileg is minden probléma megoldódásáért. Imádkozzunk cselekedeteink előtt, közben és utána. Imádkozzunk, amikor minden reménytelennek látszik. Istené az ítélet, és Ő a javunkra dönt minden esetben, amikor Hozzá fordulunk - hiszen Ő a mi Atyánk! Ő azt akarja, hogy az Ő országa, a békesség és a szeretet, az igazság és az igazságosság országa kibontakozhasson bennünk és közöttünk.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Nem szabad elcsüggednünk, elbátortalanodnunk vagy elbizonytalanodnunk. Hagyjuk a negatív beszédet, a riogatást és nyafogást. Nem a mi dolgunk, hogy a világvégéig való napokat számolgassuk, jeleket kutassunk vagy hiábavaló felhívásokkal bolondítsuk az embereket. Épp ellenkezőleg! Nekünk a reménység embereinek kell lennünk. Isten jön, és Ő velünk van. Mindig van megoldás – Isten pedig ezt velünk együtt és általunk (is) cselekszi meg.
„Istenünk, add, hogy eljöjjön közénk a Te országod, a békesség és a szeretet, az igazság és az igazságosság országa, a Szeretet földje!” És ami ehhez hasonló: „Használj engem, Uram!”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Amikor három évvel ezelőtt Kindelmann Győző az első Fesztivál szervezését elkezdte, azt gondoltam, milyen bátor ember, hogy ilyen nagyságrendű feladatot felvállal. (Tíz évig vezettem egy kis művelődési házat és azóta is szervezek mindenféle programokat, de egy ekkora esemény megszervezéséhez nagyon nagy levegőt kellene vennem…) Nos, az eltelt évek, és az idei Fesztivál Győzőt igazolta…
Pedig rögtön egy problémával szembesültünk reggel – a sátorok és székek csak egy órás csúszással érkeztek meg Máriaremetére. Ennek ellenére nyugodt volt mindenki, nyoma sem volt kapkodásnak, pániknak, veszekedésnek. Igaz, hogy a kegytemplom már nyitva volt, így oda be lehetett menni imádkozni. Nincs is megnyugtatóbb, mint egy kis ima az Oltáriszentség előtt!
Mi a Szeretetláng missziós sátorban voltunk, mellettünk a keresztény kiadók sátrai és asztalai - jó társaság, ismerjük egymást régóta. Lentebb gyereksátor, oldalt pedig az imasátor, ahová azok mentek, akik közbenjáró imát értek (hosszú sorokban). A gyalogos bejárótól lefelé jövet gyóntatást végző atyák várták a híveket, az étkezési sátorban pedig finom zsíros kenyérrel, szendvicsekkel és innivalóval kínálták az ide zarándokló híveket - akik jöttek is, buszokkal, autókkal… Szépen és gyorsan megtelt a szabadtéri színpad előtti összes pad, plusz a kihozott székek, és még aki ahol helyet talált magának.
Mivel a missziós sátorban folyamatosan zajlott az élet, az előadásokat csak fél füllel tudtam hallgatni. A jelenlévők reakciója azonban egyértelmű volt. Bocsa József atya előadása végén megemlítette az általa hozott kis füzeteket, amiket nálunk lehetett megvásárolni - ezután szinte megrohantak minket a jó testvérek és addig tartott az invázió, amíg az utolsó szálig el nem vitték a nyomtatványokat. Ugyanígy keresték előadása után Csókay András és Bamonte atya könyveit is.
Bamonte atya mondta a szentmise prédikációját, ami után Begyik Tibor – akivel együtt voltunk a sátorban – megjegyezte, hogy ilyen egy jó prédikáció. A délutáni előadása után pedig ugyanő azt mondta, hogy nagy fogás volt nekünk Bamonte atya… Ami számomra feltűnő volt Róma ördögűzőjének prédikációjában és előadásában, hogy az mentes volt minden feltűnősködéstől, szenzációhajhászástól. Nagyon korrekt, tiszta katolikus teológiát adott elő. Talán rossz is az a szó, hogy „teológiát”, mert ennek vannak negatív felhangjai: unalmas, okoskodó – ebből pedig egyik sem igaz Bamonte atya beszédére. Épp ellenkezőleg, világos okfejtése pontosan bemutatta Isten hatalmát, a Szűzanya harcát a gonosz lélek ellen, a sátán természetét és csábítását – nem véletlen, hogy hosszan és ütemesen tapsoltak a jelenlévők az előadása végén!
Két évtizedes tapasztalatom szerint Isten és a Szűzanya a Szeretetláng lelkiség újabb és újabb aspektusait bontja ki előttünk. Erzsébet asszony életében és halála után a legfontosabb dolog volt a szerveződő engesztelő közösségeket megtartani, velük együtt építkezni, imaórákat, éjszakai virrasztásokat tartani. Így terjedt a Lelkinapló és az engesztelő imaóra füzete. A ’90-es években mi még inkább középpontba akartuk állítani a Lekinaplót és megmutatni, hogy ez legalább annyira krisztusi, mint máriás lelkiség, és szorgalmaztuk az Erzsébet asszony által is újra és újra átelmélkedett „egyesülés imájának” mondását. Kibontakozott az a szervező tevékenység is, ami elvezetett az országos találkozókhoz és a püspökökkel való kapcsolat-rendezéshez.
A kétezres évek a konszolidáció és az elfogadás, elmélyülés évei voltak. Végül pedig megjelent a Lelkinapló teljes változata és egyházi engedéllyel szabadon működhetünk – csodálatos dolog!
Kindelmann Győző a Szeretetláng lelkiség újabb aspektusát emelte az előtérbe, amikor felhívta a figyelmet a családokért és a családokban folyó imára. Az általa a Lelkinapló alapján összeállított rózsafüzért a családokért közösen imádkoztuk a Fesztiválon – s lám, megint jött a roham a sátorhoz, most már ezért az imalapért. Ha sokkal több lett volna, az is elfogyott volna!
Tolvajné Irénkének és segítőinek figyelme most is ott volt mindenen. Ők készítették az ingyenes ételeket, fogadták a sátorhoz érkezőket, osztották a mozgalom anyagait, segítettek a szentmisében, gyűjtötték Erzsébet asszony boldoggá avatási kérelméhez az aláírásokat – sok gyűlt össze megint -, válaszoltak a kérdésekre, beszélgettek az érdeklődőkkel…
Végül ne feledkezzünk el az Euchariszt együttesről sem. Zenéjük tökéletesen kísérte az eseményeket, széppé tette a szentmisét és felemelte szívünket a Kemenes Gábor atya vezette szentségimádáson is.
Gyümölcsöző nap volt a szombati nekünk is, a mozgalomnak is és hiszem, hogy egész hazánknak is. Még sok ilyet, és „a haza fényre derül” – mert „Szeplőtelen Szívem Szeretetlángja beragyogja az egész világot”.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

És ha igen, akkor az Egri Csillagokban leírt hősre tekintsünk, vagy a valóságos történelmi személyre, aki egy időben az ország leggazdagabb emberei közé emelkedett, erdélyi vajda és báró volt, amellett fukar és erőszakos ember - hogy aztán viselt dolgai miatt mégis börtönbe jusson, ahonnan csak halála előtt nem sokkal szabadult? Hiszen az egri várat mégiscsak megvédte a töröktől… Kell-e most is hősi várvédelemre berendezkednünk, mert „jön a török”?

Nem olyan könnyen megválaszolható kérdés ez, főleg egy olyan népnek – nekünk -, amelyiknek szomorú történelmi tapasztalata van a másfélszázados török megszállásról. (Milyen ironikus, hogy minket a mongol-tatár is, török is rokon népnek tartott, s tart ma is és csodálkoznak, hogy mi nem aranykorként tekintünk vissza az ő „barátkozó időszakukra”.)

Meg aztán mi úgy tanultuk, hogy a nagy nemzetközi barátkozások nekünk nem sok jót hoztak. Barátkozott velünk a Habsburg Császárság is, a hitleri ezeréves birodalom meg a szovjet népek köztársasága is, nagy örömre egyik sem adott okot nekünk. Ellenben nagyon jól emlékszünk kudarcos felkeléseinkre, szabadságharcainkra, elnyomottjainkra és elhurcoltjainkra. Így aztán hiába is mondják, hogy mi szavaztuk meg az Európai Unióba a belépést, most aztán ne nagyon ugráljunk, a mi magyar szívünk csak azt mondja: „coki nektek”! (Ezt a régi kifejezést most nem fordítanám le mai magyarra, nem tűrné a virtuális nyomdafestéket.)

Így aztán nem csoda, ha félünk az újabb muzulmán áradattól, és helyeseljük a mai dobóistvánokat, akik várvédelemre rendezkednek be, még ha egyébként ezer kifogásunk is van ellenük és egy-kettőt mi is szívesen elkísérnénk a börtönig.

Csak hát mi van akkor Jézus Krisztussal, aki az irgalmas szamaritánus példabeszédében azt dicséri meg, aki segít az útszéli összeverten, míg kárhoztatja a mellette érzéketlenül elhaladókat? És mi van Ferenc pápával, ezzel a kellemetlen emberrel, aki szemünkbe mondja, hogy a háborútól kifosztottak, nincstelen menekülők most az útszéli menekültek és nem mehetünk el mellettük érzéketlenül?

Pedig milyen jó érveink lennének! Vagyis mégse – nincsenek jó érveink, marad a megbélyegzés: Ferenc pápa az antikrisztus, a bolond vénember, aki az életünkre tör. (S lám, legfrissebb hírként: egyik ilyen hős várvédőnk, mocskos szájú megmondóemberünk múlt héten magas állami kitüntetésben – lovagkereszt! - részesült vitézkedéséért!)

Beszéljünk nyíltan. Szükségünk van a kerítésre? Igen, lehet, hogy szükségünk van. Az államnak az a dolga, hogy védje állampolgárait. Ezért tartjuk fenn adóinkból, ezért adunk neki hatalmat életünk bizonyos területei felett. Ha az – általunk a szavazások során hatalommal felruházott - állami döntéshozók úgy látják, hogy a védelemhez kerítésre van szükség, ám legyen. De ha valaki azt gondolja, hogy a kerítés őt felmenti a lelkiismereti kötelessége alól, hogy segítse az elesettet, az „idegent és jövevényt” – ahogy a Szentírás mindig figyelmeztet -, akkor nagy tévedésben van. Épp ellenkezőleg! Mivel mi védve vagyunk és biztonságban, épp azért kellene minden segítséget megadnunk azoknak, akik nincsenek védve és nincsenek biztonságban. (Nem ész nélkül, természetesen, de erről egyházi vezetőink, Ferenc pápától Böjte Csabáig már mindent elmondtak.) Lehet mérlegelni, lehet válogatni, lehet feltételeket szabni, de egy valamit nem lehet! Nem lehet nem segíteni…

Lehet-e a kettőt – védekezni és segíteni – egyszerre csinálni?

Sőt, csak így szabadna… Nem tehetünk úgy, mint ha mi azzal és úgy lennénk keresztények, hogy kizárjuk őket a világunkból, mert ők mások. Elevenítsük csak fel ezeket a történelmi tapasztalatainkat is: milyen rossz volt, amikor minket magunkra hagytak a tatár, török veszedelemmel szemben vagy épp a vasfügöny mögött!

A krisztusi aranyszabály azt mondja – és ezt a keresztény, buddhista, muzulmán, ateista ember egyforma könnyedén megérti: „Tedd azt, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek az emberek.” És fordítva: „Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek az emberek.”

Innentől már csak egy kis beleérző-képességre van szükség: képzeld el, hogy a te házadat bombázták le, te menekülsz a családoddal együtt – mit szeretnél, hogyan fogadjanak? Megértéssel vagy gyanakodva? Rendes embert, vagy bűnözőt látva benned? És ha megkínálnának a nagyon finom pörkölt sáskával, ami náluk hagyományos eledel, te meg nem ennéd meg, mit szeretnél, mit mondjanak rólad?

Nekem Dobó István hősöm (bár inkább a regénybeli, mint a valóságos). És igenis, védeni akarom a hazámat, és nem akarom, hogy muzulmánok határozzák meg, hogy hogyan öltözködhetek, mit mondhatok. Nem akarom a gyerekeimet megerőszakolva, leölve látni. De azt is látom, hogy hazánkban ma nem a muzulmán veszedelem a legnagyobb baj – hanem azok a bezáruló keresztény szívek, amelyek engednek a bizalmatlanság és gyűlölet csábításának és így megfosztják magukat és hazájukat attól az isteni kegyelemtől, amely csakis a szeretet révén áradhatna ki ránk. Így aztán a védelem helyett épp azt a veszedelmet szabadítják ránk, amelytől oly nagyon megóvni akarják magukat…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Mária a Magnificat-ban megvallja Istennek, hogy szíve ujjong az örömtől - pedig a világ akkor is éppoly keserves volt, mint most. Akkor talán nekünk se kellene olyan búvalbélelt arccal járkálnunk, hiszen olyan sok okunk van az örömre! Néha az az érzésem, szinte babonásan rettegünk attól, hogy kimutassuk örömünket, mert akkor az eltűnik, a siker kudarcba fordul, az irigyek megtámadnak… Akkor most mutassuk meg, mennyi okunk van az örömre!
Kezdhetem teljesen világiasan: mennyi örömet okoznak most az olimpián helytálló sportolóink! És nem csak az aranyérmesek, hanem az ezüst-, és bronzérmesek, a helyezettek és mindazok, akik végig küzdötték az elmúlt éveket és most is beletettek apait-anyait a lehető legjobb eredmény elérésébe. „Csak ezüst” – micsoda gonosz mondat! Ha mi bármiben is a világon a második, harmadik, vagy akár csak a huszadik legjobbak lennénk, milyen büszkék lennénk erre és mennyire szeretnénk, ha ezt mások is elismernék!
Milyen sok örömet okoz nekünk a magyar kultúra, a könyvek, képek, az a hatalmas gazdagság, ami magyar nyelven a mi szemünknek, fülünknek, szaglásunknak és ízlelésünknek rendelkezésére áll! A bőség kosara mellett fanyalognunk? Lehetetlenség!
Folytathatom keresztényi módon is: micsoda öröm, hogy Isten gyermeke lehetek, megváltott, Isten országában élő, a mennyek országába tartó, a Gondviselő Úr oltalma alatt! Minden nehézség, gond, baj fölött ott lebeg ez a csodálatos, és beteljesült ígéret: szeretve vagyok, örökre szeretve!
Nem a gond, nem a baj, nem a nehézség az érdekes, az mindenkinek kijut, ha kéri, ha nem. Az egyedül fontos és érdekes, hogy mindez célt és értelmet nyer Istenben. Életünk nem egy széthulló, az elemek kényének-kedvének alávetett, sodródó nyűglődés, hanem kiteljesedő és beteljesedő lét a Szeretetben!
Nem mintha nem lenne nehézség bőven – minden áldás új feladatot és új nehézségeket is hoz. Mégis lehet ezeknek és ezek által is örülni.
Magasztaljuk Istent és szívünk ujjong megváltó Istenünkben a gyógyító összejöveteleinkért. Mindig történnek gyógyulások, szabadulások – de a magasztaláshoz rögtön hozzá is tesszük, hogy sokkal kevesebb, mint amire várunk! Látva az emberek szükségét, szenvedését, zavarodottságát, csak azt mondhatjuk: Uram, még többet! Még több alkalmat, még több kegyelmet, még több szeretetet, még több gyógyult, szabadult, hozzád térő embert! Hiszem, hogy kedves Isten előtt ez a sürgető ima. (Rövid reklám: a következő gyógyító összejövetel Vácott lesz, augusztus 19-én, pénteken.)
Hálát adunk Istennek a cigány misszióért, és Tarnóczi Marikáért, aki hetven évesen is küzd, harcol, szervez, imádkozik értük. Nagy terheket hordozott már eddig is, most pedig még ráteszünk egy lapáttal: úgy tűnik, ősztől kiteljesedhet a tanodai program, konkrét helyszínnel – ehhez persze még több pénz, szervezés, segítők kellenek, no meg a cigány gyerekeket is meg kell győzni, hogy akarjanak oda járni és ott tanulni  - van miért imádkozni, van miért hálát adni!
Hálát adhatunk a közösségeinkért, és minden egyes emberért, aki megtisztel minket jelenlétével és bizalmával. Teljes szívvel köszönhetjük Istennek és a szervezőknek, hogy országszerte tarthatunk előadásokat, lelki napokat, lelkigyakorlatokat, a Szentlélek kegyelme pedig ott van velünk és cselekekszik közöttünk!
Magasztaljuk Istent, mert a törökbálinti Szeretetláng kápolna helyzete is rendeződhet. Úgy tűnik, egy keresztény vállalkozó – Isten és a hívek segítségével - megvásárolja a területet, a kápolnát és környékét pedig a mozgalom részére átadja. Csodálatos lehetőség és nagy teher, hiszen súlyos milliókat kell összegyűjtenünk. Ha Isten kegyelme és a keresztény testvérek hűsége nem lenne, ugyan miben bízhatnánk?
Hálás szívvel köszönjük Istennek, hogy az Általa belénk teremtett adottságok és tehetségek kibontakozhatnak életünkben. Nem olyan magától értetődő dolog ez! Van alkotóközösségünk, rajzolhatunk, zenélhetünk, írhatunk, és a műveket megmutathatjuk kiállításokon, kiadhatjuk könyvekben, feltehetjük az internetes felületekre…
Mennyi feladat, mennyi lehetőség! Így hát koldulunk Istentől és embertől, kegyelmet, szervezési, anyagi és lelki segítséget, s azzal vigasztalódunk, hogy a nagy szentek is így koldultak. Hátha mi is előbbre juthatunk!
Mennyi öröm és mennyi gond! Ha csak öröm lenne, talán elvesznénk felszínes érzelmekben. Ha csak feladat és gond, talán agyonnyomna minket azok súlya. Így azonban? A Szűzanyával együtt énekeljük: „Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong megváltó Istenemben…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)

Nem tudom, hogy rossz vagy jó tulajdonságom-e, hogy sokféle dolog érdekel és mindenfélét olvasok. (Majdnem mindenfélét – szakácskönyvet például nem, viszont a feleségem igen, családi munkabeosztás…) A napokban egy sakk-könyvet lapoztam át, nem mintha értenék hozzá, bár a lépéseket ismerem. És hát olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről „az” jut eszébe – nekem erről is Isten, a legnagyobb sakkmester és az ő lépései. Íme néhány, példákkal:
A sakk-könyv azzal indít, hogy a játszma kezdetekor a legfontosabb a centrum elfoglalása. (A 64 mezőből a középső 16.) Pontosan ezt teszi Isten is, amikor belép az életünkbe! Amikor megtérünk, személyiségünk középpontja, lelkünk, Istennel való szellemi kapcsolatunk feléled halott állapotából a Szentlélek által! Ez azonban csak a „centrum”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ott van még a többi „mező” is: érzelmeink, vágyaink, pszichénk és testünk, ami még nincs Isten uralma alatt, viszont tele lehet az ellenfél befolyásával. Isten célja az, hogy ezeken a területeken is győzzön. Bárcsak négylépéses mattot adna minden gonoszságnak életünkben! Sajnos azonban legtöbbünknél hosszabb küzdelemre kell berendezkednie…
Az egyik legszebb dolog, amire rácsodálkoztam, hogy a jó játékos a centrumot általában először gyalogokkal foglalja el. Ezek mi vagyunk! Nem könnyű tisztek (futó, huszár), még kevésbé nehéz tisztek, (bástya), és főleg nem vezér (királynő), hanem egyszerű kis gyalogok -, és mégis, nyitásnál ezek a legfontosabb bábuk! Sőt, a könyv szerint a végjátéknál is az egyik legfontosabb cél, hogy a gyalogot bevigyük az ellenfél területén az utolsó sorba, mert akkor az becserélhető bármely más bábura, így vezérre (királynőre) is. Rögtön eszembe jutott, hogy a világtörténelem legnagyobb „cseréje” az volt, amikor egy kis gyalogból, „az Úr szolgálóleányából”, egy tizenéves lányból, Szűz Máriából a Mennyország Királynője lett… Most pedig mi vagyunk itt a táblán! Lehet, hogy csak kis gyalogok vagyunk, csak egyesével lépkedhetünk és nem nagyon ugrálhatunk, de hogy kik vagyunk valójában, az majd csak a célba éréskor derül ki – lehetünk még Isten nagy szentjei!
Azt is írja a könyv, hogy ha a gyalog és a király jól működik együtt, akkor végjátéknál még látszólag vesztes helyzetben is be lehet juttatni a gyalogot a célba – hát nem így van ez velünk is? Jézus Krisztus, a mi királyunk nemcsak hogy együttműködik velünk, de az legfőbb vágya, hogy minket eljuttasson a célig, egyik győzelmet a másik után aratva, egészen a beteljesedésig!
Aztán arról is szó van, hogy hiába birtokolja a játékos a centrumot, ha elhanyagolja a szárnyakat, akkor ott az ellenfél könnyen támadásba lendülhet. Igaz ez személyes életünkben – érzelmeink, vágyaink, gyenge akaratunk miatt elbukunk, hiába Istené a lelkünk -, de igaz ez közösségi, társadalmi méretekben is. Így buktunk el a II. Világháború után, amikor a keresztény Európa annyira bizonyosra vette a saját identitását, hogy félvállról vette annak gondozását – így aztán a kultúra világába betörhettek azok a nézetek, eszmerendszerek (és a mögöttük lévő gonosz szellemi valóság), amelyek mára teljesen legyengítették földrészünket. Még mindig lehet keresztény Európáról beszélni, még állnak templomaink – már ahol -, de a kultúra, a közélet valójában már régóta pogány. Így van ez. A szárnyakat megszállta az ellenség és nekünk azokat a területeket is vissza kell szereznünk…
A játszma azonban még nem veszett el, sőt, talán még csak a középrésznél, a mezőnyjátéknál vagyunk. Azt írja a sakk-könyv, hogy az győz, akinek a középjátékban jobb stratégiája és taktikája van, aki átlátja az ellenfél lépéseit és ismeri azok ellenszerét. Akkor viszont minden rendben van, mert Isten már rég győztesre hozta a partit! Jézus Krisztus győzött a kereszten és ez a győzelem biztos, érvényes és örökkévaló. Igaz, hogy a játszmának még nincs vége és a sátán még sok bábut leüthet a tábláról, de a mérkőzést már elveszítette. Nincs olyan stratégia, amivel ezt meg lehetne változtatni!
Isten stratégiai és taktikai érzéke minőségileg jobb, mint ellenfeléé. Emlékezzünk vissza, hányszor akarta Jézust valahogy sarokba szorítani az ördög! Hányszor kísértette olyan kérdésekkel, amikre szerinte csakis rossz válaszokat lehet adni, hányszor akarta elcsábítani, szakadékba taszítani vagy királlyá tenni – de soha nem járt sikerrel!
Nos, az eddig felsorolt összes hasonlatunk egy apróságban sántít. Isten ugyanis nem sakkozik velünk. Lehet, hogy a gonosz lélek csak bábut lát bennünk, de Isten épp ellenkezőleg, az Ő gyermekeit. A parti értelme pedig nem a gonosz legyőzése – az már megtörtént -, hanem a mi megmentésünk. A Szentlélek megelevenítő kegyelme azért jár át minket, hogy életünk legyen Istenben, bőségben legyen, és örökké tartó legyen a mennyek országában.
Így lépegetünk előre. Hol világos mezőn állunk, hol sötéten. Hol jó a helyzet, hol rosszabb. Hol fenyegetve vagyunk, hol mi törünk előre. Körülöttünk Isten tisztjei, az angyalok és szentek, akik vigyázzák lépteinket és segítenek utunkon. Hogyan is veszíthetnénk?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Az 1990-es évek elején úgy tűnt, hogy a felelősséget magára vállaló jóléti állam, a minden kívánságot kielégítő fogyasztói társadalom és a minden szabadságot megengedő liberális demokrácia – azaz „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” - döntő győzelmet arat.  Elérkezett hát „a történelem vége”, ennél szebbet és jobbat kitalálni se lehet... Akkor az egész világ ujjongott, mi pedig aggódhattunk, hogy vajon mi fog kisülni ebből a nagy kísértésből. Nos, a történelem folytatódott és nem a legbarátságosabb módon. Most, hogy az egész világ jajong, mi bizakodhatunk. Talán nem lehet többé elhazudni az igazságot, akkor pedig eljött a mi időnk, a keresztények ideje.
Emlékszünk-e még rá, hogy a múlt század '70-es éveiben Afganisztánban még a választások útján hatalomra került szocialista-kommunista világi rezsim uralkodott? Hogy Irán a sah uralma alatt álló világi állam volt, Irakban és Szíriában pedig egy baloldali párt által uralomra juttatott világi diktátorok uralkodtak? Hogy az „el nem kötelezett országok”, a „harmadik világ” jó része a szocializmussal kacérkodott? Aztán ez a nagy ideológiai hullám összeomlott, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyükbe lépő vallási terror államok és/vagy a húsos fazék reményét felajánló nyugati demokráciák pedig a térségben szintén csak a fegyverek erejével tudnak talpon maradni. Már ha tudnak, egyre több fegyver és egyre több véráldozat árán.
Az árat pedig ki kell fizetni, nekünk is. Ha azt hittük, hogy büntetlenül megehetjük, megihatjuk jövőnket – beleértve a magzatgyilkosságok szemérmes kannibalizmusát is -, hát tévedtünk. A húsos fazék országai elöregedő társadalmukkal, kiüresedett kultúrájukkal és összeroppanó liberális etikájukkal az állatorvosi lóhoz hasonlítanak, amin tudvalévőleg minden betegség felismerhető. A fékevesztett habzsolásunk eredményeként kialakuló globális válságok pedig mindannyiunkat érintenek, elbújni előle értelmetlen és lehetetlen. (Nem mintha nem akarnának sokan, tagadva még a létét is a nyilvánvalónak. Vezető politikusok ilyen tagadással akarnak nyerni és ezzel szemeteli tele az internet népe is virtuális postaládáinkat.)
Amíg el lehetett hazudni a valóságot, el is hazudták! Nem maradt ettől érintetlen az egyház sem az ideológiai pótlékoktól. Jobb- és baloldali féligazságok jelentek meg Krisztus Testében is. Volt és van köztünk a „felszabadítás teológiájának” fegyveres harctól sem visszariadó követője éppúgy, mint a „bővölködés teológiájának” milliomos habzsolója. A szigorú alá-fölérendeltséget visszasíró konzervatív éppúgy, mint a bázisközösségi struktúrát álmodó liberális.
A nagy válság azonban csak a sötét háttér, ami előtt felragyoghat Krisztus igazsága. Óvatos derűlátásunkra épp az adhat okot, hogy már nincs hová elhazudni magunkat. Hogy egy hasonlattal éljek: amíg csak a próféták hirdették, hogy ha meg nem tértek, elvész az ország és fogságba kerültök, lehetett ezt semminek venni – de amikor megérkezett Asszíria, majd Babilon, véget ért a tagadás kora. Hasonlóképp: amíg csak tudós emberek, a problémakörben elmélyült szakértők és a Szentlélektől megvilágosított emberek mondták, hogy ha így folytatjuk tovább, akkor nagy bajba kerülünk – lehetett legyinteni. Teréz anya szép példa, tapsolunk neki, de ennyi elég. A környezetvédők nagyon helyes gyerekek, de azért nem kell ezt túldramatizálni. A vallási értékek nagyon fontosak, de csak a maguk helyén, minket ez nem érdekel. Most azonban mire megyünk a szép magyarázatokkal?
Eljött a mi időnk, eljött a keresztények ideje. II. János Pál pápa hosszú regnálása alatt az Egyház valóban megnyitotta kapuit, hogy a szomjazók jöhessenek és ihassanak az Élet Vizéből. Ferenc pápa pedig – aki Isten szegénykéjéről, Assisi Szent Ferencről nevezte el magát és pápaságát – kilépett a kapun is, hogy maga vigye el az Élő Vizet a szomjazóknak és éhezőknek. Ez a radikális kiszolgáltatottság sok ellenérzést is szül, hiszen épp, hogy védelemre vágynánk, épp, hogy falakat építenénk, épp, hogy menekülnénk – de ha egyszer nincs hová? Mi keresztények, mi krisztusi emberek azért vagyunk képesek a kilépésre a falak mögül – a magunk tehetsége, lehetőségei és hite szerint -, mert Mesterünk és Megváltónk, Jézus Krisztus is ezt tette. Nem ész nélkül, nem átvéve más feladatát, de mindent megtéve, amit mi – egyen-egyenként és közösségileg – meg tudunk tenni.
(A Szeretet földje esetében ez jelenti a szegények segítését és befogadását közösségeinkbe, a cigány missziót, az evangélium hirdetését, lelki napokat és gyógyító összejöveteleket, alkotó munkát, kiadványokat és szentségi életet… Istennek legyen hála, hogy ennek a munkának nem csak a fáradalmait élhetjük meg, de a gyümölcseit is láthatjuk a megtérésekben, az emberek örömében, a Szentlélek kiáradásában, gyógyulásokban, szabadulásokban és életrendezésekben, valamint Isten előre kijelentett terveinek valóra válásában!)
Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett – és ez a győzelem a miénk. Így történt ez egykor az összeomló Római Birodalom idejében, a népvándorlás népeinek zűrzavarában és így fog történni most is – ez a mi időnk!
(Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Mielőtt az összegyűlt keresztes hadakat Kapisztrán Szent János a muszlim hódítók ellen vezeti Nándorfehérvárnál, az egykorú feljegyzés szerint ezt mondja nekik: „Ó magyarok, szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!” (Tagliacozzo, idézi Dümmerth Dezső „A két Hunyadi” című könyvében.) Nándorfehérvárt ma Belgrádnak hívják, és Pozsonyban sem a magyar országgyűlés ülésezik, de a mondat azért ma is megállja helyét…

Az se mai gondolat, hogy Magyarország két pogány közt őrlődik. Az egyik a Krisztus tanítását nyers hatalmi érdekre cserélő Császár és birodalma, a másik pedig a Krisztus tanítását soha el nem fogadó, antikrisztusi Szultán és birodalma. Ha egykor három részre szakadt Magyarország, akkor most legalább hat részre vagyunk szakadva, kívül-belül, a Császár és a Szultán pedig mit sem vesztett erejéből.

Szép lenne most azt mondani, hogy – velük szemben -, a templomaink a kereszténység végvárai hazánkban, családjaink pedig Krisztus katonái, akik lelki fegyvereikkel, életigenlésükkel, megszületett gyermekeikkel, közösségi életükkel, imáikkal és tetteikkel ellenállnak és küzdenek, mint az egri hősök.

Szép lenne azt mondani, hogy nem csak a Himnuszunk és ennek nyomán az Alapszerződésünk első mondata, hanem szívünk dobbanása, hogy „Isten áldd meg a magyart!” Hogy mi – szemben az elpogányosodó Európával és a mindig Krisztus-tagadó muszlim világgal -, valóban komolyan vesszük és megéljük keresztény gyökereinket. Hogy nem csak papíron védjük a családot és a megszületendő gyermekeket, hanem a valóságban is tiltjuk az abortuszt és minden segítséget megadunk egy szép emberi élet megéléséhez.

Micsoda nagyszerű hír, hogy a Bethesda kórházban nem lesz több magzatgyilkosság! De milyen sötét háttér, a többi kórház szülészetének mészárszéke előtt ragyog ez a kis csoda!

Milyen jó olvasni, hallani, hogy valamely városban, templomban szép közösségi élet folyik – és hány kiürült templom, bezárt plébánia, elöregedő közösség, merev vagy közönyös pap jut egy ilyen hírre?

Már azt is imameghallgatásnak érzem, ha azt hallom, hogy valahol valami értelmes beruházás valósul meg, ahol az emberek munkához jutnak és tisztes bért kapnak. De mennyi úrhatnámság, pazarlás, visszaélés, korrupció kíséri még ezeket is!

„Ó magyarok, szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!”

Emeljük a tétet. Mátyás király uralma alatt kedvenc udvari költője, a pécsi püspökké emelt Janus Pannonius szinte látnoki módon írja:

„Istenek, ennyi csapás miért csak mireánk szakadt? Annyi

más nép él kívülünk szerte a föld terein!

Itt van a végromlás, amikor megsemmisül az ég föld?

Ítéletnap elé készül az emberi nem?”

Azóta majd hat évszázad telt el és az Ítéletnap még mindig várat magára – ez talán óvatosságra inthetné a mai világvég-várókat is. A költőt azonban nem annyira az Ítéletnap érdekli, hanem a magyarok sorsa és feladata ebben az összeomló világban:

„Sőt, ha magunk, hunok vezekelhetnénk a világért,

lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!” (Dümmerth, im.)

Megváltók nem vagyunk, de Jézus Krisztus megváltó és megszabadító művét jelenvalóvá tenni és megélni – ez a feladat most is előttünk áll!

A török egykor olyan erővel támadt, hogy Nándorfehérvár elvesztét mindenki kész ténynek tartotta – kivéve Hunyadi Jánost. Győzelme ezért is tűnt akkora csodának, hogy a pápa elrendelte ennek emlékére a déli harangozást. Európa elvesztét ma szintén sokan kész ténynek gondolják - de mi nem! Mi hisszük, hogy Isten szentjei a mennyben és a földön most is szervezik azt a szent sereget, ami felveszi a küzdelmet a két pogánnyal.

Nagyon romantikus, naiv és gyerekes dolognak tűnhet, ha úgy tekintünk magunkra, ahogy tekintett magára Hunyadi, Kapisztrán, vagy a keresztes hadba összegyűlt szegény közemberek és a végvári vitézek. Ők azonban nem voltak sem naivak, sem gyerekesek – hanem elszánt emberek, akik elhitték, hogy küldetésük van, Isten mellettük áll és velük együtt harcol, egészen a győzelemig! Így hát mi is harcolhatunk: imával és jótettekkel, evangelizációval és missziós munkával, időnk, tehetségeink, anyagi és lelki javaink felajánlásával, kitartással és szeretettel.

Kalandra fel!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A Stigmata című, nemrégiben megjelent könyvben a szerző (Michael Hesemann) 328 embert sorol fel (47 férfi, 281 nő), akik az elmúlt 800 évben Krisztus sebhelyeit viselték testükön. Közülük ketten biztosan magyarok: a boldoggá avatott Magyarországi Ilona veszprémi domonkos nővér, és Galgóczy Erzsébet. Mindketten a magyar történelem válságos pillanatában kapták a Krisztussal való együttszenvedés kegyelmét és mindketten előkészítői és megharcolói voltak Isten nagy kegyelme kiáradásának egyházunkra és hazánkra.

Boldog Magyarországi Ilona 1237. október 3-ról 4-re virradó éjszaka – Assisi Szent Ferenc halálának 11. évfordulóján – kapta meg a sebeket. A vele együtt élő nővérek többek között azt nyilatkozták, hogy esztázisban volt és „tiltakozott és hangosan kiáltotta: Uram, ezt mégse, ezt ne, Uram, Istenem! Suttogva mondta ezeket a szavakat, bár mi nem láttuk, hogy kivel küszködik, vagy kivel beszél.” (im. 69. o.) A domonkos nővérek később sem tudták meg, mi ellen tiltakozott Ilona. Talán a stigmák ellen, bár ezt én nem tartom valószínűnek. Idézzük fel, mit írt Pál apostol: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem…” (Kol 1, 24 -25) Hasonlóképp gondolkodhatott Ilona nővér is. Ha nem értette volna az együttszenvedésben rejlő örömöt és kegyelmet, meg sem kaphatta volna a stigmákat, hiszen Isten senkit sem kényszerít erre.

Kérdezzük meg: vajon lehetséges-e, hogy Isten a négy éven belül a Magyar Királyságra zúduló mongol-tatár hordák veszedelmét és az ország teljes megsemmisülésének lehetőségét mutatta meg Ilonának? Lehetséges-e, hogy ez ellen tiltakozott a szentéletű apáca? Lehetséges-e, hogy azért kérte tőle az Úr az együttszenvedést vele, hogy Ilona életáldozatán keresztül a teljes katasztrófát megakadályozhassa?

Nem tudhatjuk, én azonban hajlok erre. Az biztos, hogy 1241-42-ben Batu kán vezetésével a mongolok lerohanták a zűrzavarba merült országot és oly mértékben elpusztították, hogy az egykorú krónikások azt írták, a Magyar Királyág megszűnt létezni. Aztán csodával határos módon a hódító sereg kivonult, az ország pedig újjáéledt. IV. Béla király születendő lányát felajánlja Istennek, a kislány a Nyulak szigetére költözik, amit ma már róla nevezünk Margit-szigetnek. Ő Árpád-házi Szent Margit, legnagyobb magyar engesztelőnk és imaharcosunk, kora békességszerzője, a családi háború és újabb országvesztés megakadályozója…

Galgóczy Erzsébetről már többet tudhatunk. 1919-ben, 14 évesen, a Tanácsköztársaság idején betegen is átúszik a megáradt Zagyván, hogy az épp bombázott Vártemplomból kimentse az Oltáriszentséget. 1929-ben jelennek meg rajta a stigmák, ettől kezdve péntekenként átéli Krisztus kínszenvedéseit, mindent felajánlva hazájáért és az emberekért. Életét rejtettségben éli, de egyedülálló, csodálatos misztikus kegyelmek között. (Ezek közé tartozik a Szűzanya rendszeres testi megjelenése nála és még sok egyéb, amiről itt nem tudunk írni, de honlapunkon bővebben lehet olvasni róla.) Szenvedésével végig kíséri a XX. század legzaklatottabb évtizedeit és hazánkra zúduló minden csapását. Hogy csak néhányat említsünk: a Tanácsköztársaság és Trianon tragédiája, az 1929-33-as nagy gazdasági világválság, ami különösen súlyosan érintett minket (’29-ben kapja a stigmákat), az elharapózó gyűlölet, fasizmus, majd kommunizmus… Csak a mennyben fogjuk megtudni, mennyi kegyelmet esdett le hazánkra, mennyi bajtól óvott meg minket és mennyi jó lehetőséget küzdött ki számunkra – még ha vezetőink nem is éltek vele -, életáldozata. bizonyosan neki is része volt abban, hogy a II. Világháború szinte utolsó évéig érintetlen maradt hazánk, hogy ’56-ban nemzetünk világra szólóan megmutatta, mit gondol a diktatúrákról…

1962-ben hal meg Budapesten, Máriaremetén. Gyerekkori történelemóráinkon, a ’70-es években attól volt jelentős ez a dátum, hogy ez volt az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése, azaz az enyhülés kezdete, így válhattunk mi a „legvidámabb barakká a szocialista táborban”. És amit nem tanítottak, bár jelentősége világméretű: ebben az évben kezdi el írni naplóját Budapesten, Máriaremetén – vajon véletlen a helyszín egyezése? – egy hatgyerekes családanya, Kindelmanné Erzsébet asszony. Ez a Szeretetláng Lelkinapló, Isten hatalmas szeretetáradásának nagy megnyilatkozása, ami mára a világszerte elterjedt római katolikus Szeretetláng Lelki Mozgalom alapdokumentuma.

Ahogy én látom, katonai hasonlattal élve: Magyarországi Ilona nővér és Galgóczy Erzsébet Isten „hídfőállásai” voltak a világ ellenséges terepén. Az ő küzdelmük eredményeképp Boldog Margit és Erzsébet asszony már a mennyek országa stabil „előretolt helyőrsége” lehettek, ahonnan az Úr az egész egyházra és országra-világra kisugározhatta megmentő kegyelmét. Most pedig mirajtunk a sor, hogy – felismerve ezeket a nagy ajándékokat -, megerősítsük Isten országát közöttünk, megvédjük az ellenséges erőktől és kiterjesszük határait minden irányban és minden ember felé.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A természetfeletti a természetesre épül – valljuk igen helyesen -, és a természetesben nyilvánul meg. Testünkben gyógyulunk, még ha természetfeletti módon is. Szánkkal mondjuk ki szavainkat, még ha természetfeletti tartalmat közvetítenek is. Megkülönböztetés nélkül azonban könnyen összekeverhetjük a kettőt, vagy ami még súlyosabb, azt, hogy a természetfölötti ihletés honnan ered: Istentől, vagy a gonosz lélektől?

Egyszerre kell bátraknak és óvatosnak lennünk, hogy se hitetlenné ne váljunk, se az előítéleteink, vágyaink, önszeretetünk tévútra ne vigye minket. Hiszen Jézus Krisztus is hiába tett nyilvánvalóan isteni hatalommal csodákat, mégis azt állították róla, hogy ördögtől megszállott – azaz az Istentől jövőt ördöginek mondták.

Ennek ellenkezője történt Pál apostollal Tiatíra városában, ahol egy jóslányt tartottak isteni ajándékkal bírónak. „Történt pedig, hogy amikor az imádságra mentünk, egy jósoló szellemtől megszállott lánnyal találkoztunk, aki jövendöléseivel nagy hasznot hajtott gazdáinak. Ez nyomon követte Pált és minket, és így kiáltozott: Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek. Több napon át így tett. Pált bántotta ez, azért hátrafordult, és azt mondta a léleknek: Jézus Krisztus nevében parancsolom, menj ki belőle. Ki is ment belőle abban az órában.” (Apcsel 16, 16-18) Itt egy démoni szellemmel megszállott lány zaklatja az apostolt és társait úgy, hogy látszólag igazat mond, de ezzel is csak zavart kelt, amíg Pál ki nem űzi belőle a gonosz lelket.

Ilyen esetek napjainkban is előfordulhatnak és nekünk nagy gondossággal, figyelemmel és türelemmel kell ezekben az esetekben a megkülönböztetést végezni. Nemrégiben történt egy vallásos összejövetelen, hogy a kiscsoportos beszélgetés alatt egy férfi a csoport tagjainak el tudta mondani, hogy kinek milyen problémája, megkötözöttsége van. Milyen csodálatos karizma! – mondhatjuk. És valóban lehet az – de lehet az ellenkezője is. Aki nekem mesélte a történetet – és meg volt győződve, hogy a Szentlélek karizmatikus ajándéka csodálatos példáját látta – azt mondta, hogy közben ő azért nagyon félt, hogy mi derülhet ki róla és azért imádkozott, hogy rá nem kerüljön sor (nem is került). Kérdéseimre aztán az is kiderült, hogy a férfi úgy adta elő a látásait, hogy közben valahogy mindig kiemelte a saját fontosságát…

Ez a beszámoló engem óvatosságra intett. Vajon valóban Istentől jön az az ajándék, ami mások előtt felfedi egyes emberek bűneit, hibáit? Vajon kegyelem működik ott, ahol közben az ember és nem Isten magasztaltatik föl? Ne kapkodjuk el a választ, mert lehet Istentől is az ajándék! Mivel kisközösségben zajlott a dolog, és imádkoztak is egymásért, lehet, hogy Isten valóban így segítette a mélyebb önismeretre jutást, és a félelem csak a szokásos emberi, önvédelmi reakció. Lehet az is, hogy csak az adományt használó férfi volt még kissé éretlen belülről, ezért túlságosan is „hozzáadta magát” az isteni kegyelemhez – és ez majd az érlelődés folyamán (főleg, ha maga is jó vezetés és engedelmesség alatt van) lekopik róla. De bizony lehet igaz az ellenkezője is itt valamiféle vádoló, jósló szellem működik, az igazságot is károkozásra használva fel. Ki tudná ezt rögtön megmondani?

Egy jó beleérző képességű, érzékeny lelkű ember könnyen rá tud hangolódni a másik emberre, ami nagyon jó dolog. De hogy ez a képessége milyen irányban fejlődik és milyen természetfeletti, szellemi valóság épül rá, az nem magától értetődő! A Szentlélek megvilágosító kegyelme éppúgy lehet, mint jósló szellem, babonaság, trükközés és manipulálás.

A szentté avatott gyóntató Mandics Lipót atya híres volt jóságáról és megértő szeretetéről. Feljegyezték róla, hogy amikor valaki gyónt nála, akkor „látta” annak tulajdonságait és bűneit. Lipót atya azonban sokszor nyugtalankodott emiatt. Attól tartott, hogy ez csak az ő jó megfigyelőképessége és attól félt, hogy esetleg valami rosszat mond. A természetfeletti a természetesre épül: Lipót atya mély együttérzésére építette Isten a Szentlélek karizmatikus ajándékait, a léleklátást, ismeret szavát, és a papi oldó és szabadító hatalmat kiteljesítve így segítette őt embermentő munkájában.

Az ezoterikus, okkult guruk és a falusi jósló asszonyok viszont a manipulálásba gyakorolják be magukat, céljuk a haszonszerzés és leuralás. Gyümölcséről ismerni meg a fát: a hozzájuk járó emberek ugyan nagyon sokat tudnak beszélni a szeretetről, de közben egyre önzőbbé és zavarosabbá válnak. Szakítanak házastársukkal, elhanyagolják munkájukat, zűrös kapcsolatokba keverednek, mondván, nekik végig kell járni a saját útjukat, és mindez csak annak a része. Előző életekről fantáziálnak, szellemi segítőket keresnek és lelki hatalom után sóvárognak, hogy aztán ők is megrontsák azokat, akik hallgatnak meséikre.

Az emberi szívben ott rejlik a rossz és a jó. Az növekszik, amelyiket tápláljuk. Olyan lelki hatalom alá kerülünk, amihez a szívünk húz minket. A Szentlélek kegyelme – vagy a gonosz lélek leuralása alá. Pál apostol megharcolta a jó harcot a saját testében is, ezért meri bátran megírni a korinthusi gyülekezet zűrzavaros életet élő tagjainak: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában. Néhányan bizony ilyenek voltatok, de az Úr Jézus Krisztus nevében és Istenünk Lelke által megtisztultatok, szentek lettetek és megigazultatok.” (1Kor 6, 9-11)

Megtisztultunk és a tisztulás útján járunk. A Szentlélek kegyelme van bennünk és az Ő ajándékai, karizmái erősödnek életünkben – így leszünk jó gyümölcsöt termő, jó fák. „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény.” (Gal 5, 22-23)

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Múlt héten három napig Badacsonytomajon nyaraltunk a feleségemmel. Kint ültünk a víz szélén, ragyogó napsütésben, amikor megjelent az égen egy nagy szivárvány, és a túlsó parton lévő két dombig - egészen pontosan a két szorosan egymás mellett lévő domb közé – ért. Megnéztük a térképen, és az egyik dombot Sipos-hegynek hívják… A szivárvány Isten békéje és szövetsége jele – naná, hogy rögtön magamra vettem!

Na jó, nyilván nem volt olyan reveláció, mint megtérésem idején, hogy Isten van és személyesen szeret engem, volt az örömömben egy kis „tudom én azt”, és „szegény Jézus, mire mentél velem” is, de azért mégiscsak személyes üzenetként éltem meg. Lehet ezt így, szabad ezt így?

Az ilyen Istentől jövő személyes megszólítás lehet olyan, mint a szivárvány: valóságos és mégis megfoghatatlan. Híd, de nem tudsz rámenni, nem tudsz egyik vagy másik végéhez állni és nem tudsz átmenni alatta. És mégis látod, tudod, és örülhetsz neki!

Mit látsz? A nép csak egy halott kislányt, de Jézus az Életet és így életbe hívta a halottat. Mi talán csak egy haldokló világot, de Isten a megújulást, a gyógyulást és szabadulást és a gonosz lélek bukását.

A szivárvány úgy keletkezik, hogy a vízcseppeken áttűző fény polarizálódik és kiadja a színskálát. Isten szentjei is ilyenek. Isten Fénye áttűz rajtuk, és rajtuk keresztül megmutatja egész gazdagságát. Az egyiknél talán a piros szín erősebb, a másiknál a kék… és nálunk?

Isten békét hirdet és szövetséget köt Noéval, minden emberre kiterjedően, és ennek jeleként szivárványt helyez az égbe. Aztán szövetséget köt Ábrahámmal – nézz fel az égre! -, és megígéri, hogy utódában áldást nyer a föld minden népe. Aztán Mózessel is szövetséget köt és Törvényt ad a népnek. Jézus Krisztusban pedig újra örök és megmásíthatatlan szeretet-szövetségre lép – önmagát feláldozva! - minden emberrel.

Isten megszólított és szövetséget kötött velem és veled is. Szövetségben vagy és én is szövetségben vagyok a Mindenség Urával! Felfoghatatlan, megmérhetetlen, olyan, mint a szivárvány! Nincs eleje és vége, de látom és benne élek: lehetetlen és lehetséges. „Minden lehetséges annak, aki hisz!”

A Szeretet titkai című könyvben egykor ezt írtam: „Noé éveken át csak vágta a fát. Kinevették. Aztán kimérte és felvágta. Újra kinevették. Felnőtt egy egész generáció, aki nevetett a habókos öregen meg a pipogya fiain, akik értelmetlen munkába ölték a vagyonukat, tehetségüket.

Aztán a hajó lassan formát öltött a pusztaság közepén. És még jobban kinevették őket. Látványosságként mutogatták. Megvetették és kigúnyolták, ha kérni mert tőlük valamit.

És még az állataikat se adták oda, hogy a nyitott kapun át bevigye azokat a bárkába.

Aztán bezárult az ajtó és eleredt az eső…”

Így van ez.

És ezt is írtam, ugyanabban a könyvben: „Az Új Szövetség részeként az ember lehetőséget kapott arra, hogy Isten munkatársaként részt vegyen az élet újjáalkotásában. Ennek legnyilvánvalóbb esete az, amikor valaki visszafordul, megtér Istenhez. Ilyenkor valóban a halálból élet lesz, a lélek megelevenedik és az egész személyiség elindul(hat) a gyógyulás útján. Sőt, ez az újjászületés nélkülözhetetlen eleme a Szövetségnek. „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3.3) Péter apostol pedig így ír a hívőkről: „Nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, az Isten élő és örök szava által.” (1Pét. 1, 13)

Ezt az „örök szót” pedig emberek közvetítették, emberek mondták ki Isten munkatársaként. A Jelenések könyve az újjáteremtő munkát az emberek között lakozó Istennek tulajdonítja: „Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az Ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd hozzám fordult: „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” (Jel 21.3-5)

A „Szeretet titkai”-könyv több, mint tíz éve jelent meg. Én pedig azóta is megtapasztalom, hogy Isten szövetsége élő és ható, összeköti az eget és a földet, Istent és az embert. Megszólít és választ vár…

A mi válaszunk pedig csak ez lehet: „Itt vagyok Uram, küldj engem!”

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szent István király politikai zsenialitása abból is kitűnik, hogy úgy sikerült a Magyar Királyságot Európa közepén lehorgonyoznia, hogy közben sem a Német-Római Császárság, sem Bizánc hűbéres alattvalóivá nem kellett válnunk. Lehetett volna ez másképp is: néhány évszázaddal később három részes függőségbe szakadtunk, és jött Trianon is... Nagy Britannia szintén Európa részeként, de mégis különálló szigetországként épített világbirodalmat annak idején. Most pedig az a kérdés, hogy a Brexit egy régi/új társadalmi vízió, vagy pedig egy meggondolatlan politikai blöff következménye-e – és mit jelent ez a mi számunkra?
Nagy Britannia történelme abban (is) hasonlít a miénkhez, hogy mindig akkor voltak a leghatékonyabbak a saját érdekeik képviseletében, amikor magas szinten tudták űzni a „kint is vagyok, bent is vagyok” játékot. Keresztény és európai – de szintén nem a Német-Római Császárság része. Európai, de nem kontinentális, hanem a saját fejlődésű, „szigetországi”. Olykor kutya-macska barátságban pápával, franciával, spanyollal… Ahogy hiába akarnák velünk megetetni, hogy a törökök a legjobb barátaink, akikkel százötven évig együtt éltünk, mi azért mégiscsak az egri csillagok népe maradunk – ugyanígy az angol történelmi emlékezetnek is markáns része a spanyol armada leverése vagy a franciákkal vívott évszázados háború. Világbirodalmukat sem az európai kontinensen építették ki, bár a kontinentális nemzetekkel nagy versengésben.
Egy európai kontinentális szuperhatalomnak Nagy Britannia sohasem volt nagy barátja, hanem mindig azon munkálkodott - a nemzetek közötti erőegyensúlyt támogatva -, nehogy egyik vagy másik ország túlságosan is megerősödjön. Az angol társadalom hagyományokra épülő rendszerétől ráadásul többé-kevésbé idegen maradt az a német-francia kontinentális gondolkodásmód, amely mindent törvényekkel akar lefedni és a szavak igájába zárni. Nem véletlen, hogy az Európai Unió alakulásának kezdeteinél is csupán megfigyelői státusban maradt és csak hosszú évek múlva lépett közelebb, de például a valuta unióból kimaradt. (Miként mi is. Ha megértjük, hogy a közös valuta az erős központot tovább erősíti, a gyengébb gazdasági teljesítményű perifériát pedig gyengíti, akkor talán nem is bánjuk olyan nagyon, hogy az önálló valutánkkal mi is kicsit nagyobb szabadságot, „játékteret” élvezünk.)
A Brexit, az Unióból való kiválás kezdeményezői tehát komoly alapokra építhettek – és ezt toldották aztán meg a legkülönbözőbb vélt vagy valós gazdasági, társadalmi érvekkel. A győzelem utáni nyilatkozatokból azonban úgy tűnik, hogy mindezek mögött nincs egy Nagy Britannia felemelkedését szolgáló új, koherens elképzelés, vízió, hanem csak rövid távú politikai haszonszerzés, politikai blöff. Mintha a győztesek hirtelen nem is tudnák, mihez kezdjenek magukkal, ijedten nézik az eredménytáblát – hát ez meg hogyan volt lehetséges?
Nyilatkozatok jönnek-mennek, óvatoskodás és keménykedés – annyi bizonyos, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzték, fújják azt már jobbról, balról egyaránt! Biztosak lehetünk abban, hogy a megindul a „kármentés” és a döntéshozók azt nézik, hogyan minimalizálhatják a veszteségeket és maximalizálják a nyereségeket. (Hacsak nem még annál is reménytelenebb a társaság, mint amilyennek látszik…)
De tágítsuk egy kicsit a nézőpontunkat. Az Európai Gazdasági Közösség (az Unió elődje) megalakulása után, a ’70-es évektől, főleg az amerikai neoprotestáns bibliamagyarázók körében kedveltté vált az az elmélet, hogy az EU a Jelenések könyvében leírt tízszarvú fenevad, amelynek a sárkány (a sátán) átadja az erejét, s amit az egész föld csodál. (Még a számok is stimmeltek, aztán persze egyre kevésbé, ahogy bővült az Unió.) Bár ez az elképzelés sántít – és az antikrisztusi erő és hatalom a világon mindenhol felfedezhető és az EU épp nem a csodálat tárgya -, azt elmondhatjuk, hogy az EU vezetése - tudatosan vagy tudatlanul -, sokat tett azért, hogy Európa a Fenevad felé orientálódjon. Most azonban itt a kegyelmi pillanat, amikor változtatni lehet az irányon!
Ha az Unió tanul saját kudarcából, ha felismeri, hogy mégiscsak az Európai Egyesült Államok helyett a Nemzetek Európája felé kellene fejlődnie, ha képes védeni a nemzeti önrendelkezést és a kulturális sokszínűséget, ha visszatalál keresztény gyökereihez, akkor elmondhatjuk, hogy a Brexit volt az a keserű pirula, amit le kellett nyelni a megújuláshoz. Akkor minket se akarnak belekényszeríteni az új Német-Római Birodalomba, akkor a szentistváni vízió is újra erősödhet a Kárpát-medencében. Európában, európaiként, de nem hűbéresként.
De az is lehet, hogy az Unió vezetői végül mégis inkább a még szigorúbb és következetesebb egyesítésben látják a kiutat. Még több szabályban, még több megkötésben és az erőpolitikában. Ez a változat sok keserűséget tartogatna nekünk is…
Az biztos, hogy a népek és nemzetek az új évezredben újra keresik a helyüket az egész világon. Ha ez a Szentlélek kegyelmével történik, akkor az Isten sokszínűségének visszatükröződése lesz és egy nagyszerű békekorban teljesedik ki. Ha azonban a „fenevad” erőre kap, akkor nemzeti és nemzetiségi háborúk, vallásháborúk, éhséglázadások és természet katasztrófák korát fogjuk megélni.
Isten tudja…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Papírforma szerint a magyar foci-válogatottnak az EB-n a csoportja utolsó helyén kellene állnia. Valójában az első helyen áll… Papírforma szerint városunk fele katolikus keresztény. Valójában… ajaj! Papírforma szerint a gyógyító összejöveteleinken minden betegnek meg kellene gyógyulnia, hiszen Jézus Krisztus ott van és Ő földi életében mindenkit meggyógyított. Valójában – bár vannak gyógyulások – nem gyógyul meg mindenki. Hogy is van ez?

A papír mindent elbír, de valóság előbb-utóbb mindig szembejön. Papíron a feudalizmus után kommunizmus lesz és ennek mindenki nagyon örül. Papíron a házasságok felbonthatatlanok, miközben a valóságban néhány éven belül a felük felbomlik. Papíron Nagy Britannia kilépése az Eu-ból jó. Vagy éppen rossz. Tessék parancsolni, lehet választani. De mi a valóság?

Amikor nem a papírhoz akarják a valóságot igazítani: a magyar foci válogatott olyan edzőket kapott – és már ezt is kegyelemnek vehetjük! -, akik ismerik a saját szakmájukat, ismerik (megismerik!) a játékosaik erősségeit és gyengeségeit, akik képesek épkézláb stratégiát kitalálni az ellenfél ellen és akik mernek hinni és bízni a csapatukban. És tessék!

Van egy árulkodó történet az evangéliumban, ami nagyon illik ránk:

„Ezután Jézus kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk? És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonai között és a házában. Nem is tudott egy csodát sem tenni ott, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét. És csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6, 1-5) Néhány beteg meggyógyul – de nagy csodák nem történnek. Ez a mi történetünk, ez a mi hitetlenségünk!

Jöhetnek a pesszimisták: „nincsenek csodák…” Pedig vannak!

Lehet az utolsónak gondolt magyar csapatból is csoportelső! Lehet, hogy a papíron keresztény emberek megtérjenek és a valóságban is kereszténnyé, krisztusivá legyenek! Lehet, hogy többen gyógyuljanak, lehet, hogy csodák történjenek – hiszed? (Ha igen, az ebben a hitetlen világban már önmagában is csoda.) „Minden lehetséges annak, aki hisz… Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen!” (Mk 9, 23-24)

A papírforma vagy illúziókba ringat, vagy reménytelenségbe taszít. Papírral mindent és mindennek az ellenkezőjét igazolni lehet – de nekünk nem a papír kell, hanem a valóság, a Lélek által átjárt valóság!

Papíron mi egy dinamikusan fejlődő régió vagyunk és minden ágazat egyre több pénzt kap. Papíron Európa keresztény civilizáció. A valóság azonban szembejön, kérlelhetetlenül.

Jobbnak hazudni magunkat annál, amik vagyunk nem vízió a jövőről, hanem önámítás.

Rosszabbnak látni magunkat annál, amik vagyunk nem „a realitás talaja”, hanem a reménytelenség felszítása.

Papír és valóság: A rendszerváltás időszakában városunkban az új képviselőtestület tagja lett egy neves oktatáskutató. Amikor a költségvetés tárgyalásakor szóba került az iskolák felújítása és új tantermek építése, feketén-fehéren kimutatta a papírjaiból, hogy ennek semmi értelme, mert hazánkban csökken a születések száma, itt is egyre kevesebb gyerek lesz. Szerencsére nem hallgattak rá, mert városunkban egyre több gyerek él, részben az agglomerációba kiköltözők miatt, részben pedig azért, mert az itt élő keresztény családok három-négy, olykor öt-hat gyereket is vállalnak – Istennek legyen hála!

Egyházközségünkben évek óta vannak felnőtt keresztelkedők, vannak felnőtt elsőáldozók és bérmálkozók. Nem annyi, mint szeretnénk – ami azt jelenti, hogy van hová előre mennünk. Hadd dicsekedjek azzal, amiben semmi részem: egyházközségünkben ebben az évben is több volt a gyermek elsőáldozók száma, mint előző évben – bárcsak már a szülők is követnék gyermekeik példáját!

Miért ne lehetnénk mi a győztes csapat? Miért ne történhetnének jelek és csodák Jézus Krisztus nevében? Miért is ne jöhetne létre itt egy élhetőbb és szeretettelibb világ? A XXI. század Isten évszázada – miért is ne élhetnénk meg, hogy hazánk a Szeretet földjévé válik?

„Mert amit a látomás mond, meghatározott időre vonatkozik, s már teljesedéséhez közeledik, és meg nem hiúsul; ha késlekedik is, higgy benne, mert biztosan eljön és el nem marad.” (Hab 2, 3)

Kalandra fel!

Sípos (S) Gyula (www.szereetfoldje.hu)

Ezek persze mi vagyunk, az épp aktuális Édentől mindig, mindig keletre. Már szegény Ádám is, kiűzetve az Édenből, attól keletre telepedett le. Káin a gyilkossága után szintén az Édentől keletre, Nód földjén telepedett le, ami beszélő név, jelentése: esendőség. A mi vágyva vágyott, aktuális „édenünk” – amitől oly távol, oly keletre érezzük magunkat – a Nyugat -, szintén az esendőség földjén található... Az Esendőség földjén élünk, magunktól is elhagyatva – nem csoda, ha tele vagyunk pesszimizmussal, beletörődéssel…
„Úgyse változik semmi.” „Kire szavazhatnék? Azok még rosszabbak.” „Ezek már legalább telelopták magukat, talán majd ezután foglalkoznak velünk is. Vagy nem. Ezen úgysem lehet változtatni.” „Nincs értelme…”
A nagy baj az, hogy csak vízszintes dimenziókban - kelettől nyugatig és vissza -, keresgélünk. Amit pedig találunk, azt már mind kipróbálták és mindről kiderült, hogy problémákkal terhelt, kudarcos. Így aztán egyre lejjebb kerülünk személyesen és társadalmilag is. Kelet és nyugat közötti ingajáratú Kompországból tenger nélküli tengeralattjáróvá süllyedünk...
De mi lenne, ha végre függőleges dimenzióban, felfelé, Isten felé keresgélnénk? Isten országát kutatnánk, akarnánk, munkálnánk magunkban, családunkban, egyházunkban és hazánkban?
Olyan közhelyes, mégis elfelejtjük: az Édenhez nem lehet közelebb kerülni, csakis Isten tanácsai, törvényei, örömhíre (evangéliuma) szerint. Különben körbe futhatjuk a világot jobbról, balról, mégse érünk oda soha. Az Esendőség földjén található földünk minden országa és társadalmi berendezkedése – mégis, miben reménykedünk? Hogy majd mi másképp, jobban? Eddig minden nemzedék ezt gondolta magáról, aztán hová jutottunk? Építhetünk, rombolhatunk, védekezhetünk és támadhatunk, kerítéseket húzhatunk és vízumokat adhatunk – semmit sem használ nekünk. Nód földjén élünk, az Esendőség földjén, magunk felé hajlik kezünk, lábunk – meg is látszik rajtunk. Csak Isten országa emelkedik ki ebből - de hogyan is juthatnánk oda?
Csakis hibáink, bűneink elismerése és az Istenhez való megtérés által. Különben hiába szervezkedünk, hiába építkezünk – ahogy Bábel tornya eddig is mindig leomlott, ezután is le fog, és maga alá temet minket is.
Jézus Krisztus azt mondta: tartsatok bűnbánatot és térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa! Ennél okosabb tanácsot azóta se tudott mondani senki.
Itt a lehetőség, hogy kijuss Nód földjéről! Válaszd az Életet!
„Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint, könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!
Moss egészen tisztára vétkemtől, bűnömtől tisztíts meg engem!
Mert elismerem gonoszságomat, és bűnöm előttem van szüntelen.
Ellened vétkeztem, egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz, hogy igaznak bizonyulj beszédedben, és igazságos a te ítéletedben.
Íme, gonoszságban fogantattam, és bűnökben fogant engem az én anyám.
Íme, te a szív igazságát szereted, bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem.
Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!
Add, hogy örömet és vidámságot halljak, hadd ujjongjanak csontjaim, amelyeket összetörtél!
Fordítsd el bűneimtől arcodat, töröld el minden gonoszságomat!
Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!
Színed elől ne vess el engem, szent lelkedet ne vond meg tőlem!
Add vissza nekem üdvösséged örömét, és készséges lélekkel erősíts meg engem!
Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket, hogy hozzád térjenek az istentelenek!
Szabadíts meg a vértől, Isten, szabadító Istenem, hogy nyelvem ujjongva hirdesse igazságodat!
Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!
Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked.
A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg." (Zsolt 51, 3-19)

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

„Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3, 16) Nem, sokszor nem tudjuk. Vagy tudjuk, de nem hisszük. Vagy hisszük, de nem tudjuk megélni, cselekedeteinkben realizálni, hogy be vagyunk oltva az örök élet krisztusi fájába és Istennel sétálhatunk együtt, mint egykor az első emberpár az Édenben.

Pedig Isten a prófétáin keresztül előre megígérte, hogy eljön az idő, amikor Ő helyreállítja a megszakadt kapcsolatot közte és köztünk! Azt akarta, hogy a teremtéskor belénk lehelt Lélek által az isteni természet újra kibontakozzon bennünk - ahogy azt szinte hihetetlen radikalitással állítja a zsoltáros: „Én azt mondtam: Ti istenek vagytok, mindnyájan a Fölséges fiai.” (Zsolt 82, 6)

Jézus Krisztus is erre az ószövetségi versre hivatkozik, amikor azért támadják, mert Isten Fiának mondja magát: „Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: Én azt mondtam: Ti istenek vagytok? Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt – márpedig az Írás érvényét nem veszti –, miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: Káromkodsz!, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok?” (Jn 10, 34-36)

Az első keresztény közösségek számára drága kincs volt ez a meggyőződés: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm 8, 14) Vajon képesek vagyunk-e ezzel az öntudattal nézni magunkra: én Isten gyermeke vagyok és a Szentlélek temploma?!

Mit jelent ez a mi életünkben? Legegyszerűbben megfogalmazva – Péter apostol szavaival -, azt, hogy a Krisztusba vetett hit által, a Szentlélek erejében az isteni természet részeseivé lettünk és így megmeneküljünk a romlottság elől, mely a bűnös kívánság által uralkodik a világon. (1Pét 1, 4) Nem pusztán a magunk erejéből, hanem a Szentlélek erejéből, aki kiformálja bennünk ezt az isteni, krisztusi természetet hét ajándéka – az értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság és istenfélelem – által. Ez a „hét lélek” munkálkodott a Messiásban is kezdettől, ahogy azt Izajás megprófétálta: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.” (Iz 11, 1-3)

A Magyar Katolikus Lexikon Aquniói Szent Tamás nyomán röviden így foglalja össze az egyes adományok lényegét: „a bölcsesség hozzásegít a természetfölöttiek értékeléséhez; az értelem arra képesít, hogy a hitigazságokat igazi értelmük szerint fogjuk föl; a tudomány arra, hogy megkülönböztessük a hamis tanítástól; a jótanács az időszerű teendőink között igazít el, hogy a szeretetből kiindulva tevékenykedjünk; az erősség abban segít, hogy az Istenbe vetett bizalom a nehézségek között se vesszen el; a jámborság növeli a hódolatot a mennyei Atya előtt és megőriz a szolgai lelkülettől; az istenfélelem erőt ad a bűn kerülésére.”

Mielőtt túlságosan belemerülnénk a teológiai fejtegetésekbe, próbáljuk meg a magunk számára szemléletesen megfogalmazni, mit is jelent ez a mi életünkben.

Mindannyian gyarlók és törékenyek vagyunk. A jót akarjuk, mégis a rosszat tesszük – ahogy ezt még Pál apostol is elismerte önmagáról. Nehezen igazodunk el a világban, tele vagyunk szorongással, önigazultsággal, gőggel és bátortalansággal. Amikor azonban a Szentlélek átjár minket, a belső világunk elkezd megváltozni! Nem válunk más emberré, nem lesz más a személyiségünk, de az tisztulni, gyógyulni kezd, másrészt tehetségeinket, képességeinket, adottságainkat átjárják a Szentlélek ajándékai és megerősítik, „kiélesítik” azokat, és egyfajta természetfeletti „hatékonyságot” adnak nekik. Ha eddig olyanok voltunk, mint a korlátok közé szorított, megnyomorított és félig kiszáradt fa, most lassan kiegyenesedünk, megtelünk élettel és „termőre fordulunk”!

Egy példával illusztrálva: Tegyük fel, hogy tanárok vagyunk egy iskolában, annak minden örömével és bánatával, fáradtságával, testi-lelki terheivel. Megtanultuk a szakmát, talán már évtizedes tapasztalatunk van, de azt nem állíthatjuk, hogy mindent nagyon jól csinálunk. Amikor azonban a Szentlélek elkezdi átalakító munkáját bennünk és felken minket hét ajándékával, valami megváltozik!

Hogy a kellemetlen résszel kezdjem: a saját hibáinknak is jobban tudatában leszünk, hiszen Isten világossága minket is átjár, - hiszen ha mi nem akarunk javulni, hogyan akarhatjuk, hogy mások javuljanak körülöttünk?!

Isten azonban csodálatos módon segítségünkre siet türelmével, szeretetével, erejével – valamint az értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság és istenfélelem lelkével is! Felkeni a szavainkat, amelyek már nem hullanak csörömpölve a földre, hanem bejutnak a gyerekek szívébe és ott munkálkodnak. A megkülönböztetés és lelki érzékenység által egyre jobban értjük, mikor mit kell tennünk. Például az egyik gyerek az elkényeztetettsége miatt vad, őt gyorsan fegyelmezni kell, viszont a másik gyerek vadsága mögött mély lelki, családi válság húzódik, őrá külön időt kell szánnunk. A Lélek által egyre jobban meg tudjuk ragadni az ismeretanyag lényegét és érthető szavakkal tudjuk átadni tanítványainknak. Szelídebbek és örömtelibbek, ugyanakkor határozottabbak és bátrabbak leszünk. Képessé válunk leépíteni a rossz szokásokat és megerősíteni a jókat. Munkánk során a Szentlélek természetfeletti megvilágosító kegyelmei átjárják gondolatainkat, érzelmeinket, terveinket, vágyainkat, így anélkül, hogy különösebben tudatában lennénk, már az Ő gondolatait gondoljuk, szavait szóljuk, tetteit cselekedjük, az Ő hatékonyságával. Olyan dolgokat is megértünk, átlátunk, amelyek ezelőtt rejtve maradtak előttünk. Sikeresek leszünk ott, ahol addig kudarcot vallottunk. Bár megmaradunk gyarló embernek, mégis egyre krisztusibbá, istenibbé leszünk – a Szeretet embereivé válunk.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Amikor a bűn és a gonoszság elhatalmasodott a Földön, Isten vízözönt bocsátott rá – Noé és családja azonban kegyelmet talált Nála és megmenekült a bárka segítségével. Isten szövetséget kötött Noéval és megígérte, hogy nem lesz többé özönvíz. Aztán megújította a Szövetséget Ábrahámmal, Mózessel, végül pedig örök szövetséget kínált minden embernek Jézus Krisztus által. Azóta tudjuk, hogy az Ítélet tűz által érkezik. Nem mindegy azonban, hogy ez a Szentlélek tüze vagy a pokol tüze az életünkben! Azon is elgondolkodhatunk, hogy ha az ítélet tűz, akkor mi milyen Bárka által megmenekülhetünk meg…

Jézus Krisztus nyíltan beszél a pokol olthatatlan tüzéről és a Szentlélek tüzéről is, amellyel „megsóznak” minket, hogy el ne vesszünk.

„Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehennára vetnek. Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehennára vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik. Mindenkit tűzzel fognak megsózni. Jó a só; de ha a só ízetlenné válik, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek.” (Mk 9, 45-50)

A Jelenések könyve a végső megsemmisülést is a tűz, a tüzes tó képével szemlélteti: „A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál, a tüzes tó. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.” (Jel 20, 14-15)

Isten tűzben jelenik meg és tűz által cselekszik. Emésztő tűz, ami szemben áll minden gonoszsággal: „Ellenük fordítom arcomat. Kimenekültek a tűzből, de a tűz megemészti őket. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor majd ellenük fordítom arcomat.” (Ez 15, 7)

Az Úr napja tűzzel jön el. Keresztelő János meghirdeti a Messiás eljövetelét és azt mondja: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.” (Mt 3, 11)

A Szentlélek tüze emésztő tűz, ami eléget minden pelyvát, haszontalanságot, bűnt – és a legnagyobb kegyelem, amiben részesülhetünk, ha ez még földi életünk során megtörténik velünk! „Az Úr napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel jön el, s a tűz bizonyítja, kinek mit ér a munkája. Akinek építménye megmarad, az jutalomban részesül. De akinek elhamvad a műve, az kárt vall. Ő maga ugyan megmenekül, de csak mintegy a tűz által.” (1Kor 3, 13-15) Az ítélet a tűz által mindenképp utolér – ha engedjük, már itt a földön, és ez a legjobb megoldás. Ha nem, akkor halálunk pillanatában – és ha akkor megmenekülünk, akkor is csak kárt vallva, a tisztítótűz által. (Ami persze még mindig sokkal jobb a pokol tüzénél, de akkor is rettenetes, amit minden erőnkkel igyekeznünk kell elkerülni!)

Ha itt a földön vállaljuk a tisztulás útját, akkor a vígasztalást is megkapjuk hozzá. Megkapjuk a föld javai által, a testvérek szeretete által és főleg megkapjuk a Vígasztaló Szentlélek által, ahogy Jézus előre megígérte: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vígasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad.” (Jn 14, 16)

Pünkösdkor mindez valósággá lett. Isten eljött, mint tápláló, átlelkesítő, melegítő, életet adó tűz, élő láng, a Szeretet tüze: „Mikor elérkezett pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak.” (ApCsel 2, 1-4)

A Szeretetláng Lelkinaplóban Jézus azt mondja: tüzet tűzzel fogunk oltani, a gyűlölet tüzét a szeretet tüzével. Ez a valódi tisztítótűz, ami kiégeti belőlünk és közöttünk a bűn gyökerét is! És ez a valódi és egyetlen építési módja a Bárkának, amelyen megmenekülhetünk. Ezért nagyon ügyelnünk kell, mert olykor „maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát.” (2Kor 11, 14) Rá akar venni minket, hogy a szeretet helyett valami másra rendezkedjünk be, s így a Bárka helyett valami mást építsünk. Azt akarja, hogy embertársaink, felebarátaink helyett csak félelemre és elzárkózásra hívó cimkéket lássunk: ez muzulmán, cigány, zsidó – vagy épp magyar -, koldus, kapitalista, kommunista, eretnek, szektás... Vigyázzunk, mert Isten Fiát is ehhez hasonló cimkékkel ítélték halálra!

A Szentlélek emésztő, megtisztító, újjáépítő tűz, az Élet tüze. Ahol jelen van, ott épül a Bárka. Nevezzük azt Jézus Krisztus Testének, a Szentlélek Templomának, Isten Népének, Egyháznak – ez a megmenekülés és az örök élet egyetlen és biztos Bárkája. Ahol nincs jelen – legyen az bármily okos gondolat, masszív beton, pénz, paripa, fegyver – csak hiábavalóság, és hiúságok hiúsága.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Mielőtt a saját történetemet leírnám, az Apostolok Cselekedeteiből idézném fel azt a részt, amikor Pál apostol Efezusban tizenkét tanítványra talált. Megkérdezte tőlük: „Vajon megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? Azok azonban azt felelték neki: Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” (ApCsel 19, 2) Ezek a férfiak Keresztelő János buzgó, erényes életet élő követői voltak, – de a Szentlélekről még nem hallottak. Nem így vannak ma is sokan az Egyházban? Nagyon kedvesek, rendesek, tiszták, munkálkodik is bennük Isten – a Szentlélek azonban az „ismeretlen Isten” marad számukra. Nem kell azonban ennek így lennie!

A fenti történetben Pál apostol tanúságot tesz a tanítványoknak Jézusról, majd „rájuk tette kezeit, és a Szentlélek leszállt rájuk, ők pedig nyelveken kezdtek beszélni és prófétáltak. Ezek a férfiak összesen mintegy tizenketten voltak.” (ApCsel 19, 6)

Én a rendszerváltozás idején tértem meg, húszas éveim közepén, egy kis katolikus karizmatikus közösségben. Emlékszem, már néhány hónapja keresztény voltam, és teljesen kétségbe voltam esve, mert még mindig nem kaptam meg a nyelveken szólás ajándékát! Pedig hogy éheztem Istenre! Teljes szívvel hittem, amit Jézus tanít a hegyi beszédben: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd betelnek vele.” (Mt 5, 6)

Igen, én az Igazság Lelkét, akartam, a Szeretet Lelkét, az ajándékozó Szentlelket, az Élő Víz feltörését életemben, ahogy a Bibliában olvastam: „Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak. Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek.” (Jn 7, 37-39)

Hol marad Isten? Hol van a Szentlélek? Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki mindent akar, amit csak a boltban meglát. Faltam a szentek életrajzait, a lelkiségi könyveket, és ha valami tetszett, akkor rögtön elkértem imában: ez kell nekem is! Olyan éretlen voltam, azt se tudtam, miket kérek, de minden kellett volna, csakhogy Istent egészen birtokolhassam. Hát nem azt mondja Pál apostol is: törekedjetek! „Törekedjetek a szeretetre, keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok.” (ApCsel 14, 1) Én aztán törekedtem, zaklattam az egész mennyországot, csak jöjjön már a Szentlélek az ajándékaival és adományaival!

Teljesen rágörcsöltem erre. Jellemző, hogy végül akkor tudott megnyilvánulni bennem a Szentlélek a nyelvek adományával, amikor szilveszterre hazautaztam és nyugodt körülmények között – édes élet, egy kád forró vízben -, olvasgattam az egy lelki könyvet a Szentlélek ajándékairól. Akkor hirtelen „leesett a tantusz”: hát ez ilyen egyszerű? „A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából.” (Jel 21, 6) A kádban ülve nyelveken kezdtem imádni Istent – régen volt olyan boldog szilveszterem, mint akkor!

Éhezni és szomjazni kell a Szentlelket, bízva Istenben, aki azt mindenkinek örömmel meg is adja. Lehet, hogy nem úgy, ahogy azt elképzeltük, lehet, hogy nem abban a ritmusban, hiszen annyi akadály, éretlenség lehet bennünk! Ennek ellenére nem szabad feladni az Isten utáni vágyunkat! Nem kell okoskodnunk se, hogy vajon ez vagy az az ajándék való-e nekünk, „akarja-e az Úr”, hogy azt megkapjuk? Rábízhatjuk magunkat, Ő ezeket ugyanúgy elrendezi, ahogy mi is elrendezzük a gyerekeinkkel azok kéréseit. Hiszen hiába is akarna óvodás gyerekünk autót vezetni, nem teheti meg. De biztos, hogy mindenben segíteni fogjuk, hogy amikorra elérkezik az idő, felnövekedjen az autóvezetéshez is és a még nagyobb dolgokhoz, feladatokhoz is.

„Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább azt, hogy prófétáljatok, mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy az egyház épüljön.” (ApCsel 14, 5) Az arsi plébánosról és Pio atyáról mindenki tudhatja, hogy prófétai lélek lakozott bennük. Az azonban nem közismert, hogy nyelveken is imádkoztak! Mindkettőről feljegyezték ugyanis a kortársak, hogy gyóntatás, lelki tanácsadás közben néha elfordultak, és mintha az angyalaikkal beszéltek volna valami ismeretlen nyelven. A jámbor hívek úgy képzelték, hogy ilyenkor megjelenik nekik valaki az Égből és így segíti őket – és ez igaz is, ha nem is úgy, ahogy ők azt elgondolták. (Merthogy a látomások természete nem ilyen.) A két szent nyelveken imádkozott és a nyelvi imán keresztül kaptak sugallatot, vezetést, segítséget az adott ügyben. Mivel azonban a „nyelveken szólás” teljesen ismeretlen volt az akkori katolikus vallási közegben, ezt csak „angyali párbeszédként” tudták értelmezni.

A szentek nagy seregéből most ők ketten voltak a jó példa arra, hogy a Szentlélek minden korban megajándékozta Isten népét ajándékaival, adományaival, karizmáival.

„A Lélek ajándékait, megnyilvánulásait pedig mindenki azért kapja, hogy használjon, szolgáljon vele.” (1Kor 12, 7)

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Egyik templomban az összejövetel után azt mondta a plébános atya, hogy azért az túlzás, hogy a résztvevők kitárt karral énekelnek és imádkoznak. Miközben pedig minden pap minden szentmisében kitárt karral imádkozik az oltárnál… Ez a kis történet is mutatja, időnként mennyire nem értjük saját magunkat, mennyire a szokásaink rabjai vagyunk és mennyi szorongás, félelem, ítélkezés és hitetlenség gyűlhet össze bennünk – ami pedig komoly akadálya lehet a Szentlélek működésének bennünk és közöttünk.

Missziós összejöveteleinken igyekszünk élni a Szentlélek karizmatikus ajándékaival és adományaival is. Ezek egyike az Úrtól jövő kijelentés, vagy ismeret szava, ami lelki sugallatként mutatja meg, mit cselekszik Isten közöttünk. Ilyenkor ezt bemondom a mikrofonba. Történt, hogy úgy éreztem, épp egy szívbeteg férfit gyógyít az Isten, és ezt el is mondtam. Amikor a közbenjáró imaszolgálat következett, odajött egy férfi, és tanácstalankodott, vajon ő lehet-e az, akit meggyógyított az Úr. Megkérdeztem tőle, érzett-e valamit, amikor meghallotta ezt a kijelentést. Azt válaszolta, hogy a szíve környéke és az egész belsője átforrósodott. Nos, a füleddel hallottad – mondtam neki -, a testedben érezted… minek kellene még történnie, hogy elhiggyed, téged gyógyít Jézus? Talán jelenjen meg hosszú köntösben, szakállasan és mutassa meg átszúrt kezeit, hogy merjél hinni?

Egy másik alkalommal kijött egy férfi bottal, és elkezdte sorolni, milyen sok betegsége van, köztük a lábai is… Előtte nem sokkal azonban elhangzott egy ismeret szava, hogy valakinek a lábát gyógyítja az Úr. Ezért megkérdeztem a férfitól, most fájnak-e a lábai. Azt mondta, most nem, de… Megkértem, próbáljon meg járni bot nélkül kicsit. Erre kétszer körbejárta a templomot belül, minden fájdalom nélkül – azóta már többször találkoztam vele, bot egyszer sem volt nála!

Ilyenek vagyunk mi a megszokott elképzeléseinkkel, hitetlenségeinkkel, szorongásainkkal. Ezek a mi botjaink, ezekre támaszkodunk, és akkor se engedjük el, ha meghalljuk az Örömhírt, hogy ezek nélkül is lehet élni!

Szeretnénk a nyelvek adományát, de félünk, hogy csak valami adraka-badraka lesz, amit mi kimondanánk – így hát inkább meg se szólalunk. Szeretnénk, ha gyógyulnának az emberek, de szorongunk, hogy mi lesz, ha ez mégsem történik meg? Így aztán még a Miatyánk szavait is a hitetlenség imájává tesszük, amikor azt mondjuk, „legyen meg a Te akaratod” – így csökkentjük belső szorongásunkat, hiszen ha nem történik semmi javulás, akkor azt „Isten biztos nem akarta”. (Nem mintha nagyon kutakodnunk kellene, mi Isten akarata, hiszen Jézus Krisztus minden emberre kiterjedő gyógyító, szabadító szeretete világosan látható az evangéliumokban és azóta is megmutatkozik az Egyház életében.)

A félelmeink, szorongásaink, hitetlenségünk következménye az, hogy megrekedünk. A szokásainkat kezdjük egyre buzgóbban megélni, csiszolgatni, és ezt gondoljuk elmélyedésnek, kibontakozásnak. (Nem a stílussal van baj, minden lelkiségi formának van valami stílusa, karaktere, a tartalomnak mindig kell valami forma, amiben megmutatkozhat.) Hogy a saját házunk táján söpörjek: mi aztán bátran merünk hangosan énekelni, dicsőíteni – ami nagyon helyes -, sőt egyre hosszabban, egyre többet, még táncolunk is mint Dávid az Úr ládája előtt, még nyelveken is imádkozunk… és ezt azonosítjuk a Szentlélekben való megújulással. „Karizmatikusok vagyunk” – mert mi így szoktuk. Közben azonban alig hallunk próféciát, nincs új kijelentés az Úrtól, nincs magyarázata a nyelveken szólásnak, szűkölködünk a közbenjáró imaszolgálatot végzőkben, a felkent beszédben, gyógyító erőben, hogy a csodatévő hitet már ne is említsük.

Talán alkalmatlanok vagyunk a Szentlélekben való szolgálatra? Hiszen mindannyian azok vagyunk, és nem is tudjuk alkalmassá tenni magunkat! Nem vagyunk olyanok, mint a Zeusz fejéből teljes fegyverzetben előpattanó Pallasz Athéné – és az különben is csakúgy mese, mint az önmagát a mocsárból a hajánál fogva kirántó Münchausen báró. A Szentlélek viszont így is használni tud minket, s ahogy formálódunk az Ő keze alatt, úgy válunk egyre érettebbé és úgy válik a szolgálatunk is egyre biztosabbá és hatékonyabbá.

Márk evangéliumában olvashatunk egy párbeszédet Jézus és a beteg fiát elé hozó apa között. Az édesapa kéri: „ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk. Jézus így szólt hozzá: Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz! A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9, 22-24)

Az apa imája a mi imánk is: segíts az én hitetlenségemen! Szabadíts ki félelmeim fogságából, törd össze szokásaim béklyóját, gyógyítsd szorongó szívemet! Növeld hitemet, ahogy az apostolokét is tetted! Add meg a mustármagnyi hitet, hogy eltűnjenek a kegyelmedet akadályozó hegyek az életemből!

Isten pedig megadja ezt, mert Ő örömmel, és ingyen adja a Szentlelket mindazoknak, akik kérik Tőle! De! A háborgó tengerre nekünk kell kilépni, miként Péternek – vagy mindig ott akarunk maradni a csónakban kuporgó, szorongó tanítványok között?

Ha viszont kilépünk, az történik velünk is, mint minden korok hívő embereivel: „Ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 20)

Nem megelőzte, hanem kísérte. Higgy, és lépj bele a szolgálatba – Isten pedig igazolni fog téged.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)