Szeretet földje - a honlap blogja

Mondhatjuk, hogy azért, mert nem vett részt kora politikai életében – ami igaz. Azt viszont feltétlenül akarta, hogy az emberek elfogadják az általa felkínált és hirdetett alternatívát, és ajánlatát nem akármilyen módon, természetfeletti csodákkal is nyomatékosította. Mégis elbukott. Érdemes megvizsgálnunk, milyen „hibákat” követett el ő és milyen módszerekkel arattak sikert ellenfelei.
Ha politikai tanácsadók lennénk, máris sorolhatnánk, mit rontott el Jézus. Hiszen ha csak egy kicsit „rugalmasabb” lett volna! A zsinagóga elöljárója is megmondta a betegeknek: hat nap van a munkára, akkor gyógyíttassátok magatokat, a hetedik napon, szombaton ne – ezt Jézus is elfogadhatta volna! Egy nap ide vagy oda – mit számít az?
Ha a tanítványaira rászól, hogy mossanak kezet evés előtt, mert ez a szokás… Hogy ne tördeljék a kalászokat szombaton, akármilyen éhesek, mert az munkának számít – hiszen nyilván megértették volna!
Jó, elismerjük, hogy meg akarta ő nyerni a papokat is – a gyógyult leprásokat is elküldte hozzájuk vizsgálatra a törvény szerint -, és az írástudókkal is mindig szóba állt… na de, amiket mondott nekik! Talán nem kellett volna szembesíteni őket a hibáikkal, vagy legalábbis óvatosabban, okosabban. Nem kell mindig igazat mondani!
Aztán: okos ember nem mutatkozik nyilvánosan mindenféle alakokkal, vagy legalábbis nem mindig és úton-útfélen! Az rendben van, hogy olykor-olykor, egyszer-egyszer - egy jó propagandafotóra mindig szükség lehet -, na de a nép vezetői előtt is ezekkel mutatkozni, mintha egyenlők lennének? Nagy hiba! És a gyógyító szolgálatát is a vezetőknek kellett volna először felajánlania. Bizony, el kellett volna hozzájuk mennie, elfogadni a tanácsukat, alkalmazkodni hozzájuk, hagyni, hogy irányítsanak kicsit, megdolgozni őket – biztos, hogy nyert volna!
Ezzel szemben Jézus ellenfelei nagyon ügyes munkát végeztek. Minden kor egyik legfontosabb fegyvere a karaktergyilkosság: ha sikerül ellenfeledett negatív színben feltüntetni, már félig nyert ügyed van. Jézus pedig szinte a kezükbe adta magát azzal, hogy bárkivel hajlandó volt együtt étkezni: falánk, borissza ember, bűnösök barátja!
Mivel minden nap hajlandó volt az emberek segítségére sietni: törvénytipró, a szombat megtörője.
A múltja is tisztázatlan volt, tele homályos foltokkal. Honnan jött? Csak amolyan cigányféle, galileai ember, márpedig származhat-e bármi jó Galileából? Ezt a kérdést felteszi a büszke júdeai, aki számára a többi ember gyanús származású, kevert vérű. Erre Jézus még a pogányokkal is szóba áll, tehát migráns-párti!
Tanulatlan, komoly végzettsége, kitüntetése nincs, kapcsolatai sincsenek, komoly ember nem hallgat rá. Azt mondják, csodákat tesz, gyógyulások történnek - hát olyat bárki tehet, mi őrizzük meg a józanságunkat! Meg egyébként is: milyen hatalommal teszi ezt? Ki áll mögötte? (Gyanús, szerfölött gyanús!)
Az az igazság, Jézus Krisztus emberei ma is ritkán nyernek választásokat, hacsak nem a mennyben. A napokban olvastam Martin Luther King életének utolsó évéről. Fekete amerikai, erőszakmentességet hirdető, hatalmas sikereket elérő polgárjogi harcos (és baptista lelkész) volt. Egyik vezetője volt annak a küzdelemnek, ami elérte, hogy az USA-ban a feketék is szavazati- és polgárjogot nyertek. Fiatalon Nobel-békedíjjal tüntették ki. Elkövetett azonban egy hatalmas „hibát”: megértette, hogy a rasszizmus szorosan összekapcsolódik a szegénységgel és a háborúval. Így élete utolsó évében országos küzdelmet indított a szegénység leküzdéséért, a vietnami háború megállításáért…
Az amerikai elnök barátja lehetett volna, de ő a szegényeket és kirekesztetteket választotta. AZ FBI lehallgatta telefonját, rágalmakat és rémhíreket terjesztettek róla. Az általa felépített mozgalom vezetősége is ellene fordult. Lecsökkentek az adományok, támadni kezdte a sajtó, a politikai és egyházi hatalmasságok. Azzal vádolják, hogy amit tesz, azzal lerombolja az addigi eredményeket is.
Martin Luther King élete utolsó évében átment a „lélek sötét éjszakáján” és megtisztulva jött ki belőle. Halálát előre megérezte, és elfogadta, erről tanúskodik meggyilkolása előtti napon mondott, utolsó nyilvános beszéde. 1968. április 4-én ölték meg. 38 éves volt.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Lezajlott az országgyűlési választás, mindenki megnyugodhat, beszélhetünk végre a fontosabb dolgokról is. (Ebben a mondatban persze van némi ironizálás is, hiszen ezen a honlapon soha nem politizáltunk, hacsak nem Isten országa érdekében, ha már egyszer oda tartozunk.) Tegnap este gyógyító összejövetel volt templomunkban. A szentáldozás utáni csendben azonban, amikor az esetleges gyógyulásokat bemondjuk, először nem azok jöttek, hanem Isten néhány alapigazságra hívta fel a figyelmünket.
Az első kijelentés a békére vonatkozott: „Keresd a békét és járj nyomában” – különben feltűnő volt, hogy a későbbi kijelentésekben is nagyobb hangsúly helyeződött a lelki gyógyulásokra, a félelemből, szorongásból való szabadulásra, mint a testi gyógyulásokra. (A választás előtti napon történt, hogy kormánypárti és ellenzéki ismerőseim egyaránt arra biztattak, hogy saját tollat vigyek a szavazófülkébe, mert „azok” csalhatnak… Micsoda őrült állapot, ahol mindkét fél a legrosszabbat feltételezi a másikról! Milyen nagy szükségünk van a kiengesztelődésre, a megbékélésre, békességszerző emberekre!)
A második kijelentés arra figyelmeztetett minket, hogy „elmúlik a világ és annak minden dicsősége, de aki az Úrban van, az megmarad örökké”. Bizony, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mire szánjuk időnket, tehetségeinket, nehogy csak földi kincseket gyűjtsünk, ami a később semmivé lesz…
Nagyon érdekes volt egy olyan sugallat Istentől, ami egy fiatal lánynak szólt, hogy ne aggódjon amiatt, hogy tiszta életet él és nem vágyódik olyan dolgok után, mint más kortársai… Jelzés értékű, hogy ma már nem a bűnösök érzik rosszul magukat a bőrükben – miért is éreznék, amikor az egész világ helyesli, amit tesznek -, hanem azok, akik követik lelkiismeretük szavát a tisztaságra, hűségre…
Szóval újra és újra döntési helyzetbe kerülünk és Isten arra hív minket, hogy döntsünk mellette. Ez igaz minden országra, minden politikai berendezkedésre, minden párt tagjára és szimpatizánsára, örülőkre és csalódottakra egyaránt. Döntsünk tehát a béke mellett, a szeretet és kiengesztelődés mellett, a Lélekben való megújulás mellett!
 Ma reggel imádkozva az alábbi szentírási rész jött elém: „Mert a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Ami ugyanis lehetetlen volt a törvénynek, mert a test erőtlenné tette, azt Isten megtette. Elküldte a bűn miatt saját Fiát a bűn testéhez hasonló testben, és kárhoztató ítéletet hozott a bűn ellen a testben, hogy a törvény által megkövetelt igazságosság beteljesedjék mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint. A testi ember ugyanis a testi dolgokra törekszik, a Lélek embere pedig a Lélek dolgaira törekszik. Mert a test törekvése a halál, a Lélek törekvése pedig élet és béke.” (Róm 8, 2-6)
Kilencedet imádkoztunk hazánkért és a választások eredményéért, illő tehát, hogy el is fogadjuk azt. Tudjuk, hogy Isten Szentlelke munkálkodik közöttünk és azt is, hogy „a Lélek törekvése élet és béke”. Ebbe a törekvésbe kell nekünk is bekapcsolódnunk - ha eddig nem tettük volna -, hogy a vetélkedés és vita után következhessék a békés nemzetépítés, és így hazánk a Szeretet földje lehessen...
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szeretet az Isten, olvassuk a Szentírásban. Istentől megragadottan élni felemelő, csodálatos, ugyanakkor nyugtalanító és feszültségekkel teli élet. A Szeretet – saját természete szerint -, mindig oda akarja ajándékozni önmagát és akkor a legboldogabb, ha ezt meg tudja tenni. Csodálatos és felszabadító élmény volt, amikor nagyon bűnös emberként megélhettem, hogy van Valaki, aki őszintén szeret, aki előtt nem kell szerepet játszanom, nem kell kiharcolnom, hogy szeressen! Ez volt a megtérésem pillanata.
Minél jobban kiüresíti valaki önmagát – „boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” -, annál jobban eltöltődik a Szeretettel. Amikor megtértem, sokáig tíz centivel a föld fölött jártam, tele örömmel, vidámsággal és reménnyel. Énekeltem a zuhany alatt, énekeltem munkába gyalogolva, és ha felültem a buszra, mindenkiért imádkoztam, abban a biztos hitben, hogy Isten, már csak az én imámra is - micsoda önteltség lenne, ha nem bizalom lenne Istenben, aki azokat az embereket is annyira szereti, mint engem -, szóval őket is megmenti.
Szeretetben és odaadásban szemlélni a világot, Isten munkáját felfedezni a teremtett világban: csodálatos és lenyűgöző.
És frusztráló és nyugtalanító. Hiszen amikor válaszolni akarok erre a szeretetre, kiderül, hogy nem, vagy alig megy nekem. Olyan emberekkel találkozom, akikről azt gondolom, hogy őket már csak Isten tudja szeretni (ember nem), és közben kiderül, hogy a Szeretet rajtam keresztül szeretné szeretni őket is. Az én számon, kezemen, munkámon, imámon és pénztárcámon keresztül.
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor rájövök, hogy a világot nem érdekli Isten szeretete, inkább a mammont szeretné: a sikert, a pénzt, a hatalmat, a félig-meddig titkolt és eldicsekedett bűnöket.
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor rájövök, hogy nem mindenki úgy gondolkodik Istenről és a kereszténységről, mint én. Valahogy mintha kiveszne belőlük az irgalom, a jóság, a megértés – és ez még a jobbik eset. Hiszen találkozunk olyanokkal, akiknek a keresztény szó csak egy identitásképző elem: „nem vagyok olyan, mint…”
És milyen frusztráló és nyugtalanító, amikor látom, hogy is Isten és a kereszténység nevében égbekiáltó bűnöket követnek el magukat keresztény embernek valló és keresztény közösséget, pártot képviselő emberek.
És akkor most választani kellene, szavazni, és ezért megalkudni magamban Istennel, a Szeretettel, hogy most akkor mégiscsak hagyom az igazságokat, hátha majd a papíristenek után, a választások után, a harag és gyűlölet lecsengése után sorra kerülhetnek a valódi problémák és valódi megoldások is – lehetséges ez?
Vagy mégis inkább ki kellene mondani, hogy hazánknak nem az a problémája, hogy bevándorló országgá válik, hanem az, hogy kivándorló ország lett? Hogy nem az a baj, hogy jönnek a muzulmánok, hanem az, hogy nem állnak eléjük a keresztények az Örömhírrel? Hogy egy egész népet fertőztek meg félelemmel, gyűlölettel, haraggal minden oldalról? Hogy az Isten és egymás iránti szeretetet és bizalmat felváltotta a pártvezérek iránti lojalitás kényszere? Hogy a hét főbűn csont nélkül ráolvasható vezetőkre és vezetettekre, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek?
És akkor? Most szavazzak pogányokra? Egyezzek ki még jobban a világgal? Hogy legalább néhányan még szeressenek? Vagy bújjak el, mintha nem is itt élnék? Pilátusként mossam kezeimet?
Istentől megragadottan élni csodálatos és felemelő – és frusztráló és nyugtalanító. Isten távlatai a végtelenbe nyúlnak és csodálatos perspektívát kínálnak – az út odáig azonban mintha nem pusztán göröngyös, hanem szinte átugorhatatlan szakadékokkal teli lenne…
Teréz anya még nem sokkal halála előtt is azt mondta: még nem tettünk semmi jót Istenért. Kezdjük el, és tegyünk ma valami keveset…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

1981. június 24-én jelent meg először a Szűzanya Medjugorjéban a fiatal látnokoknak. Üzeneteket adott és ad át a béke, a hit, a megtérés, az ima, a böjt és a bűnbánat fontosságáról. A falu zarándokhellyé vált, ahová évente milliónyi zarándok érkezik, hogy ott imádkozzon, gyónjon, keresztutat végezzen és lelki programokon vegyen részt. Nagyon sok testi-lelki gyógyulás történik, a megtérések száma is nagyon nagy. Nézzünk most néhány szempontot, ami alapján hitelesnek tarthatjuk a medjugorjei üzeneteket:

Az üzenetek kétség kívül természetfeletti eredetűek
Már a legelső alkalmaknál megállapítható volt, hogy a Szűzanya megjelenésekor a látnokok mintegy kívül kerülnek a természetes világon. Fizikai ingerekre (hőhatás, fájdalom, stb.) nem reagálnak. Szemük ugyanarra az egy pontra irányul, figyelnek, válaszolnak, bár hangjuk számunkra nem hallható. (Később a látomásról is egymással megegyező módon beszéltek, akkor is, amikor a hatóságok egymástól elkülönülten hallgatták ki őket.)
Mindez különbözik attól, amikor valaki belső kép vagy sugallat formájában kap üzenetet, hiszen ilyenkor felmerülhetnek egyéb pszichés folyamatok is: az illető személyisége, belső világa, kultúrája, fantáziája, stb. Itt egyértelműen külső, természetfeletti eseményről beszélhetünk. Természetesen még így is lehetnének az üzenetek hamisítványok, hiszen tudjuk, hogy olykor a sátán is Isten angyalának adja ki magát (2Kor 11, 14), hogy becsapja az embereket. Ezért meg kell vizsgálnunk az üzenetek tartalmát is.

Az üzenetek tartalma megegyezik a Szentírás és az Egyház tanításával
Az üzenetek tatalma a bűnbánatról és megtérésről, az Istenbe vetett hitről és reményről, Isten és a Szűzanya irántunk érzett szeretetéről szólnak. Ha ezek az üzenetek a gonosz lélektől jönnének, akkor valóban elmondhatnánk, hogy a sátán meghasonlott önmagával (lásd: Mt 12, 25-26). Mivel azonban ez nem történik meg – a sátán mindörökre Isten ellensége és minden gonoszság kútfeje marad, önmagát meg nem tagadva -, és mivel azt látjuk, hogy egész világon, ahol a Szűzanya medjugorjei üzeneteit megfogadják, ott lelki ébredés kezdődik, ezért bátran hihetjük, hogy ezek az üzenetek Istentől jönnek, a Gospán, a Béke királynőjén keresztül.

A jó fa jó gyümölcsöt terem
Jézus azt mondja: „Vagy jó a fa, és a gyümölcsei is jók; vagy rossz a fa, és a gyümölcsei is rosszak. A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni.” (Mt 12, 33) A jó fa jó gyümölcsöt terem – márpedig Medjugorje gyümölcsei nagyon jók. Számtalan megtérés, életrendezés, az ima- és hitélet megújulása… ezek letagadhatatlanok még a legkétkedőbb megfigyelők számára is.

Az üzenetek stílusa
A medjugorjei üzenetek általában rövidek, stílusuk egyszerű. Valaki – szinte bírálóan -, azt mondta: a Szűzanya mindig ugyanazt mondja. Ez persze így nem igaz, de az biztos, hogy aki mindig valami újat, érdekességet, különlegességet vár, az csalódni fog. De hiszen épp így lehet sokszor megkülönböztetni a hiteles üzeneteket az emberi fantáziálásoktól és a gonosz lélek sugallataitól! Az emberek ugyanis szeretik, ha a „fülüket csiklandozzák” – ezért aztán a hamis magánkinyilatkoztatások tele vannak fantáziadús elemekkel. Beköszön bennük a fél mennyország az angyalokkal és szentekkel, tele vannak hírekkel és üzenetekkel a csapásokról és ígéretekről, politizálnak, kiátkoznak és dicsérnek, fenyegetnek és ígérgetnek… Az Egyház által hitelesnek tartott és elfogadott magánkinyilatkoztatások stílusa nem ilyen.
Mi hasznos és jó dolognak tartjuk a medjugorjei üzenetek olvasását, átelmélkedését, tanácsai követését. Ez a kis kötet az év minden napjára ad egy-egy rövid részletet valamelyik üzenetből. (Odaírva az üzenet pontos dátumát is.) Csak egy-két mondat, csak egy rövid kis lelki olvasmány, lelki erősítésül napról napra - javunkra válik!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A hamarosan megjelenő: Medjugorjei üzenetek napról napra - című könyv bevezetője

Van egy látomásos prófécia az Ószövetségben, Ezekiel könyvében, amely Jézus Krisztusban beteljesedett – pontosabban, megkezdődött a beteljesedése. Nézzük csak, hová vezet ez minket!

„Visszavezetett a templom bejáratához, és lám, víz fakadt a templom küszöbe alatt a keleti oldalon, mert a templom kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le az oltártól dél felé. Kivitt azután az északi kapun és körülvezetett kívülről egészen a külső kapuig, amely kelet felé néz, és lám, víz tört elő a jobb oldalon. A férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, kelet felé ment és ezer könyököt mért, majd átvezetett a vízfolyáson, s a víz bokáig ért. Újra ezret mért és átvezetett a vízfolyáson, s a víz térdig ért. Megint ezret mért és átvezetett rajta, s a víz a veséig ért. Ismét ezret mért, s már folyó volt, amin nem tudtam átmenni, mert a víz áradt, mély folyóvá dagadt, amelyen nem tudtam átmenni. Akkor ezt mondta nekem: Láttad ezt, emberfia? És elvezetett, majd elvitt a folyó partjához. Amikor visszatértem, lám, a folyó partján igen sok fa volt mindkét oldalon. Így szólt hozzám: „Ez a víz a keleti vidék felé indul és lefolyik Arabáig, s eljut a tengerig; amikor beleömlik, annak vize egészséges lesz. Amerre elér a folyó, minden élőlény, amely mozog, élni fog. Halak lesznek nagy bőségben, mert ahová ez a víz behatol, egészségessé lesz, és élni fog minden, ahová a folyó elér. ¹artján halászok állnak. En-Gadditól En-Eglajimig hálókat vetnek ki. Olyan tömérdek és sokfajta hala lesz, mint a Nagy Tengernek. Ingoványai és mocsarai azonban nem lesznek egészségesek, hanem sógödrökké válnak. A folyó mentén, mindkét parton mindenfajta gyümölcsfa nő, amelyeknek lombja nem hull le, s gyümölcse nem fogy el: minden hónapban friss gyümölcsöt hoznak, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül, lombjuk pedig orvosságul szolgál.” (Ez 47, 1-12)

A küszöb alatt lévő kő, a szegletkő Jézus Krisztus, a forrás pedig, ami felfakad, az Élő Víz, a Szentlélek – ez eddig elég egyértelmű. De mit jelent az „ezer könyök”, vagy „ezer lépés”, mit jelent az egyre mélyebb folyó, a nagy tenger és a sógödrök (eltekintve a közvetlen földrajzi helyektől)?

Tegyük fel, hogy az „ezer könyök” ezer évet jelent. Ez esetben a prófécia azt mutatja, hogy ennyi idő alatt Isten kegyelme a Szentlélek által, (az Egyház közvetítésével) milyen mértékig és mélységig jut el, járja át a világot. Jelenleg, kétezer év elteltével „térdig”. És valóban, ma az emberiségnek kb. negyede vallja magát kereszténynek (ahogy az ember magasságának negyede térdig ér). Most aztán, alkatunktól függően örülhetünk vagy búsulhatunk. Rossz hír ez a világvége-váróknak, mert ezek szerint még legalább kétezer év vár ránk, de jó hír nekünk, akik hisszük, hogy Isten munkálkodik a történelemben, egészen addig, amíg „Isten lesz a minden mindenben” (1Kor 15, 28).

Ahová ez az élő víz, a Szentlélek behatol, ott minden él és élni fog. A Nagy Tenger az Egyház, ami ezt az életet hordozza – komoly figyelmeztetés azonban, hogy az ingoványai és mocsarai mérgező sógödrökké válnak. Komoly figyelmeztetés ez nekünk, nehogy elszakadjunk, ne kacsintgassunk ezerfelé, mert végül csak a terméketlen gyülekezések számát fogjuk növelni. Ha azonban benn maradunk az Egyház éltető közegében, akkor életünk, szolgálatunk a szentélyből forrásozik és gyógyulást és szabadulást hoz az embereknek.

Még kétezer év legalább! Nagy biztatás ez a mi hátralévő néhány évünknek, évtizedünknek is, amit ebben a világban élünk. Van miért dolgozni, van hová előre menni!

Nem adhatjuk meg magunkat a napot történéseinek. Lehet, hogy most valami nem jól alakul. Lehet, hogy a világ sok helyén üldözik a keresztényeket. Lehet, hogy sokan csak fügefalevélnek használják a keresztény szót. Lehet, hogy mi is valamit félreértünk és csak később jövünk rá, hogy már megint bűnbánatot kell tartanunk. De a folyó halad előre, hatása mélyül, ereje növekszik és végül átjárja az egész világot.

Ebbe a folyóba, Isten kegyelmébe kell nekünk beleállnunk, ebben kell előre gázolnunk, hiszen még csak térdig ér. Van hová előre menni!

Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nemrégiben felébredtem egy eléggé nyugtalanító álmomból, ami után sokat gondolkodtam ennek tartalmáról. Félelemről és segítségről, kiszolgáltatottságról és védelemről… Az álom elején még külső szemlélőként láttam egy tájat magam előtt és benne egy utat. Az úton mindenféle emberek közlekedtek gyalog, kerékpárral, autóval. Aztán azt láttam, hogy némelyiküket megtámadták és üldözni kezdték, ami engem szorongással töltött el.
Aztán láttam egy fiatal lányt, aki egy kerékpáron ült, amit átlátszó védő fal vett körül. Aztán őt is megtámadta egy erőszakos motoros, a lány pedig rémülten menekült felénk. Volt egy keskeny kis út, amin lekanyarodhatott volna, de ő elvétette, és a meredek lejtőn felbukott. Otthagyta a járművet és belefutott az út menti tóba, a motoros meg utána. A tó mellett egy kemping-tábor szerű hely volt, sátrakkal, emberekkel, én pedig kiabálni kezdtem nekik, hogy jöjjenek, mentsük meg a lányt. Láttam rajtuk, hogy ők is szoronganak, és nem mernek jönni. Én is féltem, de valahogy mégis befutottam a vízbe, hátha sikerül lebirkóznom a motorost… akkor mellém jött valaki, és azt mondta, hogy nem így kell – aztán jött még néhány ember, megfogtuk egymás kezét és kezdtük körbevenni a motorost. Közben a lány már nem is látszott, támadója teljesen a víz alá nyomta, de amikor körbevettük, és rászóltam, hogy engedje el, akkor elengedte, és elmenekült előlünk.
Ezután a táborban találtam magam, nekünk is volt egy sátrunk. Mindenki fürdőruhában volt, ott sétáltak, beszélgettek. Itt biztonságban érezték magukat, de azért mégis szorongás volt mindannyiunkban, ugyanis kívülről időnként megtámadták  tábort, hogy elragadjanak, akit tudnak. Ez egyszer pont akkor történt, amikor ruha sem volt rajtam, mégis ki kellett rohannom a sátorból megmenteni valakit (a tábor lakói általában nem reagáltak a támadásokra, csak nézték, ha elvittek valakit). Kerestem valami fegyvert is, de csak egy letört széklábat találtam, így elég tehetetlennek éreztem magam…
Azt hiszem, ez az álom rólunk szól, és arról, hogy mind támadás alatt állunk, még azok is, akik – mint a lány az álom elején -, valamifajta védelem alatt vannak. A támadás célja pedig épp az, hogy megijedjünk, szorongjunk, pánikba essünk és elhagyjuk Isten védelmét. (Mondhatjuk, a gonosz lélek ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból – ahol a nyúl, a bárány mi vagyunk, a bokor pedig a védelem…) Az első tanulsága az álomnak ezért mindenképpen az, hogy ne engedjünk a félelmeinknek és szorongásainknak, hanem őrizzük meg a békét és az Isten iránti bizalmat a szívünkben.
A második tanulság talán az, hogy milyen kevéssé vagyunk felkészülve arra az elsöprő erejű támadásra, amit a gonosz indít az érzékeinken, érzelmeinken, gondolatainkon keresztül, hogy valahogy letérítsen minket Isten útjáról. Szinte teljesen meztelenül, „fegyverek” nélkül nézünk szembe a bajjal (pedig a Szentírás bőven ír a lelki fegyverekről és a nagyböjti időszak arra is való, hogy ezeket karban tartsuk).
A harmadik tanulság, hogy Isten népe milyen passzívan áll ezekkel a támadásokkal szemben. Ha elvész valaki közülünk, hát sajnáljuk, de nem sok mindent teszünk, hogy őket megvédjük. Pedig erre minden eszközünk és lehetőségünk meglenne!
A negyedik talán az, hogy bár van helye az egyéni hősiességnek, de a valódi győzelmet a közösség tudja elérni (ahogy az álomban is, amikor többen összekapcsolódtunk a tóban, a gonosznak menekülnie kellett). Tehát mérhetetlenül fontos, hogy közösen is imádkozzunk és cselekedjünk, egymást (és egyházunkat és hazánkat) hordozva szeretetben, megbocsátásban, irgalomban és igazságban.
Végül pedig számot kellett vetnem azzal is, hogy bármilyen kellemetlen, el kell tudni fogadnom védtelenségemet és kiszolgáltatottságomat is, és nem szabad, hogy ez megakadályozzon a cselekvésben! Talán ez volt a legnehezebb az álmomban is, erre riadtam fel: meztelenül kirohanni a biztonságos sátorból oda, ahol mindenki láthat, így szembeszállni az erősebbel – hát ez szinte lehetetlen vállalkozás…
Jézus Krisztus pedig ott függött a keresztfán, meztelenül, teljesen kiszolgáltatva magát ellenségeinek, és közben így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”!
És Isten győzelmet aratott a gonoszság minden ereje felett…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ismerem jól! Egyszer még le is festettem – nem sikerült túlságosan, de én ráismerek, igen, ő az, az én legkedvesebb ellenségem.

Ne áruljunk zsákbamacskát: az én legkedvesebb ellenségem én magam vagyok, az én nagyon szeretett óemberem, régi énem, az én tisztázatlan vágyaim, terveim, szorongásaim és lázadozásaim.

Nagyon egyszerű felismernem őt, hiszen ő is én vagyok. Egy egyszerű, már sokszor elmondott példával hadd jellemezzem őt, aki én vagyok: Mi közel lakunk a templomhoz és abban a kegyelmi helyzetben élek, hogy nálunk minden reggel van szentmise, s én rendszeresen el is tudok menni – ha akarok. Reggel csörög az óra, így van rendjén, felkelek és indulok. Illetve! Ha az ágyban el kezdek gondolkodni azon, hogy elmenjek-e, akkor végül biztos, hogy nem megyek el, mert számtalan jó indokom van, hogy miért is maradjak egy kicsit tovább az ágyban: fáradt vagyok, inkább itt imádkozom egy kicsit, be kellene fejeznem az este olvasott könyvet, és egyébként is, olyan jó meleg van a takaró alatt… Az óemberem, aki én vagyok, a régi énem gyorsan meggyőz arról, hogy jobb nekem itt, mint ott. Pedig tudom, hogy rosszul döntök, tudom, hogy Isten kegyelme és szeretete ott vár, tőlem öt percnyire…

Sokszor arról ismerem fel Isten akaratát, hogy magamban rögtön nemet mondok rá: na, ezt azért nem! Mert kiszólít a komfort zónámból, mert szorongással tölt el, mert túl nagy feladat, és/vagy mert akkor nem fognak szeretni, mert félreértenek, mert támadni fognak… vagy egyszerűen csak: mert éhes maradok. Mert oda kellene adni a pénzt a koldusnak. Mert én, mert én, mert én…

Ez a mi egyetemes problémánk – szerencsére, ha szabad ezt mondani a közös bajban. Már Pál apostol is megvallja ezt: „Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől?” (Róm 7, 21-24)

A nagyböjti időszak arról (is) szól, hogy merünk szembenézni ezzel a kellemetlen igazsággal. Jézus Krisztus tanítása a legjobb tükör, mert ha azt komolyan vesszük, rögtön kibukik a mi kétfelé sántikálásunk. Amit Ő az ítélet szempontjairól ír, az nem az önsegítő könyvek „szeressük egymást gyerekek” hamis mosolya, nem pszicho-guruk tétnélküli mondatai és nem is valami kilúgozott plakátkereszténység. Jézus már a Miatyánkhoz is súlyos kommentárt fűz: „De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.” (Mt 6, 15).

Semmilyen önsajnáló, önigazoló érvünk nem tudja felülírni az evangéliumi szavakat az Ítéletről: „Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.’ Erre azok is megkérdezik: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?’ Akkor ő így felel majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.’ És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25, 41-46)

Felmenteni nem tudjuk magunkat, elbukni pedig újra és újra elbukunk. Mit tehetünk? Két dolgot. Az egyik az őszinte bűnbánat és az igyekezet, hogy valahogy (böjti gyakorlatokkal is) mégis megfegyelmezzem az óembert és az új uralma alá helyezzem. A másik pedig a minden törvényen túlmutató isteni kegyelemben való bizalom, amely Jézus Krisztus megváltó műve által mégis megmenthet minket. Ahogy Pál apostol írja, miután beismeri bűnösségét: „Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által!” (Róm 7, 24-25) Ő a szabadító, a gyógyító, a halál karmából kiváltó, az Ő Szentlelke az erősség, a béke, a szeretet és az élet.

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Jogos és fontos kérdés, hogy vajon mi lehetett Isten terve, ha hiszünk abban – márpedig én hiszek -, hogy a pápa által bevezetett új Mária-ünnep nem pusztán emberi, önkényes akaratból született, hanem Ferenc pápa és a római katolikus egyház vezetőinek e döntése mögött a Szentlélek inspirációja húzódik meg.

„Ferenc pápa elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában pünkösd vasárnap utáni hétfőn fogunk ünnepelni.” A hír rövid, a jelentősége azonban annál nagyobb, hiszen nem mindennapos dolog, hogy új emléknapot, Mária-ünnepet iktatnak be az egyházi évbe.
Ha elmélkedni kezdünk azon, vajon milyen okok késztethették Istent és az egyházat az új emléknap bevezetésére, mire szeretné felhívni a figyelmünket az „Egyház Anyja” emléknap, rögtön pünkösd ünnepe után, eszünkbe juthat néhány dolog (bár ezzel nyilván még csak a felszínt karcoljuk).
Tudjuk, hogy az Egyház válságban van. Kívülről is óriási támadások érik. A Föld háromnegyedén üldözik a keresztényeket. Újra felemelkednek és megerősödnek olyan hamis hitek és vallások, amelyek Krisztus és tanítványai teljes pusztulását akarják. A világ gazdagabb és nyugodtabb felén az önszeretet hitetlensége és ateista önistenítése sodorja el az embereket Krisztus megváltó, önzetlen szeretetétől.
Az Egyház belső válsága is nyilvánvaló. Megrázták a pedofil ügyek, a hatalom és pénz vonzásában elkövetett bűnök. Vannak, akik e problémákra válaszul nem Isten szeretetének új kiáradását kívánják válaszul, hanem visszatérést valami rigorózus, szigorú, ám áttekinthető törvénykezéshez. (Ez vált a zsidó nép nagy tragédiájává is Jézus Krisztus földi működése idején.) És fordítva: vannak, akik legszívesebben minden törvényt felrúgnának egy felhígított, evilági szeretet nevében. Az Egyháznak nagy szüksége van minden égi és földi segítségre, hogy e veszélyes szirtek között hajótörést ne szenvedjen. (Eszünkbe juthat Don Bosco, aki egy látomásában azt látta, hogy egy pápa az Egyház hajóját a viharos tengeren két oszlophoz köti ki. Az egyik oszlop tetején a Szűzanya áll, a másikon az Oltáriszentség – és eszünkbe juthat Ferenc pápa, aki minden nap szentmisét mutat be, ünnepli az eucharisztiát, prédikál, a Szűzanya segítségét kéri – és most itt az ünnep, egy újabb szál a horgonykötélhez…)
A legfontosabb ok talán mégis a Szűzanya és az ő pünkösdi alázatának példája. (A most következő rész a Mária titka című, 2011-ben megjelent könyvemből való.) Ezt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és (unoka)testvéreivel együtt.” (ApCsel 1, 14)
Mondhatnánk: az rendben van, hogy az apostolok imádkoztak a Szentlélek kiáradásáért – de Máriának mi szüksége volt erre? Hiszen ő „kegyelemmel teljes” volt! A szíve alatt hordozta Isten Fiát, együtt élt a Megváltóval annak földi életében és mindenkinél többet tudott Isten országáról!
Mária azonban nem így fogta fel a dolgot. Együtt volt a tanítványokkal – és nem vádolta őket árulásukért hanem szívére szorította őket – és várta Jézus ígéretének megvalósulását. Azt hiszem ő megértette, Isten valami újat készít! És ahogy Jézus Krisztusra le kellett szállnia a Szentléleknek, hogy felkenje Őt a nyilvános szolgálatra, nekik is ugyanúgy szükségük van erre.
Mária az Úr alázatos szolgáló leánya maradt az új helyzetben is. Együtt imádkozott az apostolokkal a Szentlélek erejéért, de imádkozott az apostolokért is, hogy azok betölthessék küldetésüket. Nem tolakodott előre, nem akart a fő helyre ülni, nem kívánt kiváltságokat magának. Engedte, hogy a Szentlélek a maga tetszése szerint kenjen fel ki-kit apostolnak, prófétának, evangelizátornak, és szolgálta őket. Pedig – most már tudjuk – mindez volt egyszerre! Megjelenései által ő érte el a legtöbb embert, ő tudta bűnbánatra indítani a szívüket, ő hozta el a megújulást sok-sok lélekbe és egyházközsége. Igen, Szűz Mária valóban az  egész Egyház Anyja!
Drága Szűzanyánk! Járj közben értünk Szent Fiadnál, hogy a Szentlélek leszálljon ránk is, hogy megélhessük az Új Pünkösdöt és így tanúi lehessünk az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek, mindannyian a magunk tehetsége és elhívása szerint! Köszönjük, hogy valóban Édesanyánk és az Egyház Anyja vagy!”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Határhelyzetben volt az első emberpár, amikor a Kígyó kísértésére választ kellett adniuk. Határhelyzetbe került Jézus a pusztai negyven napos böjt alatt. Határhelyzet alakult ki az egyházban Ferenc pápasága alatt és határhelyzetbe kerültünk most mi is egyházunk és a választási kampány miatt.
Határhelyzetről beszélhetünk, ha döntésünk jelentős változást eredményez életünkben és alapvetően befolyásolhatja további sorsunkat. Ádám és Éva ilyen határhelyzetbe került, amikor a gonosz lélek felkínálta nekik, hogy ők is istenekké lehetnek, ami persze hazugság volt. Sajnos az első emberpár rossz döntést hozott, s bár önmaguk isteneivé lehettek (így mi is az önzés bajnokaivá), de hogy ez az „isteni mivolt” hová juttatott minket, arról a nemzedékek sora mind keserű tapasztalatot szerezhetett.
Jézus Krisztus is ilyen határhelyzetben volt, amikor a Szentlélek indítására kiment a pusztába, hogy ott átelmélkedje életét és hivatását, kezdődő nyilvános működését. Őt is megkísértette a Sátán az önigazultsággal, pénzzel és hatalommal – a Messiás azonban győzött a kísértések felett, elfogadta az alávetettséget, a szolgáló szeretet alázatos útját és a kereszthalált. Így lett győztessé és ezt a győzelmet adja meg nekünk is – már ha akarjuk.
Egyházunk, illetve annak tagjaiként mi is határhelyzetbe kerültünk Ferenc pápasága alatt. Ő ugyanis a Krisztus-követés és az egyházvezetés számunkra szokatlan és új – ámbár evangéliumi és tradicionális – útján akarja vezetni népét, kirángatva minket megrögzött szokásainkból, elkényelmesedett hitéletünkből, konformista szabálykövetésünkből, vissza az emberekhez és vissza Jézus Krisztus tanításához. Hogy ez mennyire fog neki sikerülni, megérti-e az egyház – és benne mi –, az idők szavát, azaz: megtérünk vagy elkergetjük, az még kérdéses. (Természetesen én bizakodó vagyok, ahogy Jézus Krisztus és a szentek is mindig bizakodóak voltak.)
Itthon azonban nem csak Ferenc pápa miatt kerültünk határhelyzetbe, hanem most a kampány és a választások miatt is. Nem tagadhatjuk, hogy olyan vezetőink vannak, akik fontosnak hirdetik a keresztény értékek megőrzését, és ennek örülnünk kell. Ugyanakkor az is látható –személyes véleményem szerint -, hogy abban a bizonyos pusztai kísértésben, (amelyen minden vezető keresztülmegy), ahol a hatalmat és gazdagságot ajánlották fel, ők is elbuktak. Ez nem azt jelenti, hogy minden döntésük rossz (és ki az, aki még nem bukott el soha?), de azt igen, hogy ha hagyják (hagyjuk), a hatalom és pénz motiválta döntések sora egyre gyorsuló ütemben rántja le őket (és minket) az örvénybe.
Ennek jó példája a most a Parlament elé beterjesztett Stop Jézus törvény, ami egész egyházunkat veszélyezteti. (Álnéven Stop Soros, de ezzel együtt Stop Jézus, vagy Stop Egyház).
A gumitörvény leírása alapján ugyanis egyházunk, annak egyes részei, illetve hozzá kötődő bizonyos szervezetek „migrációt támogató szervezetnek” minősülnek. (Ezen túl persze „külföldről támogatott szervezetnek” is minősül, nehéz lenne ezt tagadni egy olyan szervezetnél, amely az egyetemes római katolikus egyház része.) A jogszabály szerint tehát ezután csak akkor működhet, ha erre a belügyminisztertől engedélyt kap és ha ezt megkapja, akkor is büntetőadót kell fizetnie. (A miniszter döntési szabadsága korlátlan és bíróságon sem felülvizsgálható.)
Igaz, nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy ez a törvény nem ellennünk irányul, mi benne vagyunk a pikszisben… Ez az érv azonban erkölcstelen, ráadásul hamis biztonságérzetbe ringat minket. Ebben ringott Rajk László is, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt – az előző koncepciós ügyek miniszterét -, szintén elítélhetik. Kádár János – a Rajk-per idején belügyminiszter -, szintén nem gondolta, hogy rá is sor kerülhet, aztán mégis börtönbe jutott. Nagy Imre sem gondolta volna, hogy harcostársa, Kádár őt cserben hagyhatja és egy újabb koncepciós perben halálra ítéli...
A hatalom bűzígéi – ha tehetik -, minden mást felülírnak. Az elmúlt években már tanúi lehettünk egyházak hatalmi megfenyítésének, ne gondoljuk, hogy erre nem kerülhet újra sor…
Határhelyzetben vagyunk. Milyen jó lenne, ha az egyház ebben a helyzetben helyesen döntene, és milyen jó lenne, ha politikai vezetőink visszafordulnának a „Stop Jézus” útjáról…
Martin Niemöller (német teológus, a náci borzalmak alatt a „Hitvalló Egyház” tagja, fogoly) szavaival zárnám soraimat: „Amikor elvitték a szociáldemokratákat, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor elvitték a szakszervezetiseket, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Amikor elvitték a zsidókat, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem volt, aki tiltakozhatott.”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ágyunknál az ébresztőóra az én oldalamon van (függetlenül attól, kinek kell először kelnie). Amikor csörög, néhány csendes percre még odabújok Manócskához, együtt szunyókálni a felkelés előtt. Voltunk már olyan bolondok, hogy összevesztünk és nem békültünk ki lefekvés előtt… Reggel dacosan feküdtem az ágyban (elvégre nekem van igazam!), csak megböktem az asszonyt, hogy kelni kell – és közben nagyon rosszul és elhagyatva éreztem magam…
Ahol én felnőttem, egy bérházban, a város szélén, még sok kisgyerekes család élt és a válás olyan ritka volt, mint veréb a kalitkában. Az osztályunkban rajtunk kívül egészen nyolcadikig nem is volt senki – én pedig irigyeltem a fiúkat, akik együtt szánkózhattak, pecázhattak, focizhattak az apjukkal. Talán ezért is vágyódtam annyira családra már akkor is, amikor még meg se tudtam volna fogalmazni magamban, mi feszít belülről.
Rémülten gondolok arra, mi lett volna, ha nem térek meg 25 évesen. Valószínűleg ma elvált emberként ülnék egy kocsmában, ittasan és füstölve osztanám az észt, ha még lenne, aki meghallgatna. Isten irgalmas szeretete azonban rám talált és ez megváltoztatta az életemet.
Amikor az első gyerekünk megszületett, olyan büszke voltam rá, hogy a fényképét kitűztem a kabátomra és napokig úgy járkáltam az utcákon (fél éve költöztünk Törökbálintra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ifjú apaként fűnek-fának dicsekedjek). Aztán jöttek az ikrek is és én úgy tologattam a széles babakocsit az úttesten, mintha azt eleve nekünk készítették volna, hogy elférjünk rajta. A gyerekeinket olyan szépnek láttam (már akkor is!), hogy folyamatosan azon ámuldoztam, egy ilyen alaknak mint én, hogyan lehetnek ilyen gyönyörű gyerekei?! (Na persze: tiszta anyja mindegyik!)
Egyik nagy Isten-élményem is Gyuszkóhoz (első fiunkhoz) kötődik. Együtt sétáltunk az utcán, még ovis sem volt, amikor megláttunk egy részeg embert feküdni a földön (Pipás Gyurkát, történetét megírtam már rég máshol). Fiammal együtt (!) felemeltük és egy padra tettük, közben nagyon büszke voltam magamra, lám, milyen jó példát mutatok a gyereknek, én, a keresztény! Ahogy sétáltunk tovább, Isten megszólalt a szívemben: Add oda érte (mármint Pipás Gyurkáért) a fiad. Felháborodva válaszoltam: Az én gyönyörű szép fiam ezért a mocskos részegért?! Szó se lehet róla! Mire Ő azt felelte: Én odaadtam… Belülről megsemmisülve talán először értettem meg egy kicsit abból, milyen mérhetetlenül nagy Isten szeretete…
Családunk első tíz évét szolgálati lakásban éltük a művelődési házban, ahol dolgoztam. Így aztán nagyon sokat lehettünk együtt „munkaidőben” is. Nagyon nagy ajándék volt ez nekem, láthattam a gyerekeinket együtt játszani, felnőni… Manócska az egyetemről jött szülni, így a hatodik év után már elvágyódott dolgozni. Okos, két diplomás, szorgalmas nő – érthető, ha menni akart. Én szerettem volna még gyereket, de talán majd később… aztán ez a később „soha már” lett. Most pedig, megöregedve, huszonéves felnőtt gyerekekkel körülvéve vágyódva gondolok vissza azokra az időkre… ha még legalább egy született volna…
Szeretném azoknak a fiataloknak – és szüleiknek -, a szívébe kiáltani, akik azt mondják, először még élni akarnak, meg szórakozni, meg lakás kell, meg kocsi – hogy az igazi, valódi élet a családban van! Ne húzzátok az időt, mert olyan gyorsan elszalad! A családban annyi öröm, szépség, jóság, élmény vár rátok, mint sehol és sehogy máshogy! Ne pazarold el az idődet, dönts a valódi élet mellett!
Nem mintha mi nem követtünk volna el hibákat – de még mennyit! Most látom csak, hogy elszúrtam a gyerekeink nevelését. Mennyi mindent tehettünk volna még együtt, tehettünk volna másképp! Időnként hogy félreértettük egymást… egy időben nyaranta kenuzni jártunk és én azt hittem, ezt mindannyian várjuk s szeretjük. Aztán nemrég az egyik gyerek felvilágosított, hogy neki speciel nincsenek jó emlékei ezekről a túrákról…
Most már csak öregszünk és várjuk az unokákat (de azonnal ám!). Pontosítok: én öregszem. Néhány évvel ezelőtt, amikor mondtam Manócskának (két évvel fiatalabb nálam), hogy mi már középkorúak vagyunk, visszavágott: te igen, de én nem! Mit is mondhatnék? Van egy fiatal, csinos feleségem…
Kézen fogva sétálunk az utcán. Ha megöregszünk, ez talán problémás lesz, elvégre a járókerethez két kéz kell. Na de a mennyországban? Ott leszünk mind, együtt a család (felmenők és leszármazottak), kéz a kézben…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Télidő, és különösen farsang a játékosság, az ismerkedés, a zene, ének, mesélés, barátkozás, farigcsálás, szerszám- és ajándék készítés ideje volt. Így aztán most mi is két novellát hoztunk az Ehetibe. (Nem a témájuk farsangi, de az alkotás öröme…) Balog Elemér cigány zenész, író „Az élet írta” című írását és tőlem a „Bálnazsírgyertyát”.

Balog Elemér: Az élet írta

A két nő az ijedtségtől és félelemtől megtört arccal állt a műtő előtt.
A gyerekeket már egy órája operálják.
Délután a média vezető hírként hozta a buszbalesetet.
Először az évnyitón látták egymást, ránézésre is látszott a különbség, szemükben két világ fénye tükröződött vissza.
Az a mély árok, ami köztük volt szinte áthatatlannak tűnt.
A jobban öltözött világos szőke hajú megvetéssel bámulta a másikat, aki az arcán és a ruháján is viselte a kisebbséghez tartozó jegyeket.
- Mit bámul engem ez a gádzsó csaj? Ha felidegesít, csúnyán teszek neki. Tán azt hiszi az ő lánya különb, mint az én Klaudiám?
A szép ruhás:
- Remélem, az osztályfőnökkel beszélhetek, nehogy a cigány mellé ültessék a gyereket, még hazahoz valamit.
De a sors kegyes volt, mert a lányok elsőtől kezdve kedvelték egymást, barinők lettek, persze ezt otthon titkolták. Most is egymás mellett ültek a buszon, már ötödikesek voltak.
A két anya csak áll a műtő előtt, az egyik jobban tördeli a kezét, mint a másik. Egyedül vannak, várják az orvosokat.
A jómódú férje külföldön dolgozik, jól fizető állásban, 1 éve váltak el.
A másik ura nem tudott eljönni, ő vigyáz a kisebb gyerekre, mert nem volt kire hagyni hirtelen, és talán jobb is így, mert olyan ideges típus még balhézott volna, amilyen bolond tud lenni.
Nem tudni ki lépett először közelebb, melyikük érintette meg a másikat, de tény hogy pár perc múlva már egymás vállán sírtak, és folyt belőlük a vigasztaló szó, és próbáltak lelket önteni egymás szívébe.
Már csak anyák voltak, egyszerű esendő asszonyok, akiknek nem számított a társadalmi és más különbség, csak szorongatták egymás kezét, mint aki soha el nem akarja engedni a másikat.
A sebészek szinte egyszerre jöttek a váróba és mondták el, hogy nincs nagy baj, a lányok maradandó sérülés nélkül megússzák a balesetet és teljesen fel fognak gyógyulni.
A jómódú nő már a kocsijában ül, még mindig nem érti teljesen mi is történt, de arra gondol, ha még itt lesz a másik anyuka a kórház előtt, akkor elviszi haza, ha elfogadja.
A másik most jön ki a kapun és arra gondol
- Istenem milyen jó lenne, ha nem csak a bajban tudnánk összetartani?

A kocsi lefékez…….
Egy kis idő után a két anya együtt elindul egy jobb és élhetőbb világ felé.

*
Sípos (S) Gyula: A bálnazsírgyertya

Anyai ágon királyi családból származom. Felmenőim a tengerek és óceánok uralkodói, a nagy fehér bálnák voltak. Családfámat egészen a teremtés pillanatáig vissza tudom vezetni, amikor a bálnák és emberek megegyeztek egymással: őseim nagyvonalúan az embernek ajánlották fel az összes szárazföldet, minden gazdagságával együtt, valamint a tengerek és óceánok felszínét. Magunknak megtartottuk a víz világának kormányzását, annak csendességében. Békések voltunk és jóhiszeműek, és most is azok vagyunk. Talán ez lesz a vesztünk – ki tudja? Még mindig nagy nemzetség vagyunk. Ha harcot kezdenénk az ember ellen, a mi erőnkkel, tudásunkkal, tehetségünkkel…
A bálnák azonban nem akarnak harcolni. „Mi nem vagyunk cápák” – mondták a kezdet kezdetén. „Mi nem vagyunk emberek” – mondják most, és a bálnák énekét dalolják mély, mindent átremegtető hangjukon. Hitünk szerint a mi énekünk tartja fent a világot. Amikor megölik az utolsó nagy fehér bálnát, vele hal az egész világ. Mit tegyünk, ha ezt az ember nem érti meg?
Apai ágon a tűztől, a fény fiától származom. A világ világosságát hordozom rejtetten vagy nyilvánosan, ahogy lehetőségemben áll. Atyáim nemzedékei melengették az emberek testét-lelkét, s azzal hízelgek magamnak, hogy én is a világosság hordozója vagyok. Nem engedünk a sötétségnek! Személyes küldetésem, hogy a megbékélést szolgáljam a bálnák és az emberek között, s ehhez fényemen túl csodálatos eszközt kaptam testembe.
Büdös vagyok. Szagom bekúszik minden ember orrába. Én nyugtalanítom a szaglóhám sejtjeit, én facsarom az orrok izmait, én ingerlem köhögésre a tüdőt – csupa-csupa felkiáltójel öngyilkos gyilkosainknak!
Nem vagyok egy könnyen elfelejthető valaki, és nem is akarom, hogy elfeledjetek! Sőt - használjatok! Égessetek! Halljátok zsírcseppjeim sercegését, érezzétek faggyúm büdösét, ébredjetek, ahogy a feltört ammóniás kapszulától felriad az ájult beteg!
Igen, betegek vagytok, füstöm és bűzöm erre emlékeztet benneteket. Én pedig hiszem, hogy minden sercenésem közelebb visz minket a kiegyezéshez. Ha pedig én ezt valamiért nem  érném meg, hát testvéreim is itt sorakoznak mellettem a polcon. Tudják, ők is hamarosan sorra kerülnek, és örülnek ennek. Égnek a vágytól, hogy lángra lobbanjanak, egyszerre felmutatva atyai és anyai örökségüket.
Itt ülök a hánykolódó bálnavadászhajón és hallom, ahogy nagynéném dalol a mélyben. Látom és hallom nagybátyám válaszdördülését odafentről, ahogy fényes villanásként átcikázik az égen. Égek és éneklek, fényem és füstöm átjárja a kabin belsejét. Dalom dallam a világmindenség fenntartásában: bizakodjatok, testvéreim, bizakodjatok!

És egy kis akcoós könyvajánló szépirodalomból:

- Ármányos sárkányos - meséskönyv, 2.690 Ft helyett 2.000 Ft

- Kisvárosi történetek, 33 rövid történet és néhány hosszabb, Az otthon maradt fiú  (bibliai novellák) - A három könyv együtt 2400 Ft helyett 2.000 Ft -

- Cigányélet - öt szerző írása róluk, nekünk, Cigánysors - A két könyv együtt 1.800 Ft helyett 1.000 Ft 

- Különös! - képtelen képeskönyv 60 történettel és sok-sok képpel - exkluzív kiadvány, könyvárusi forgalomba nem kerül! - 3.000 Ft helyett 2.500 Ft.

Postaköltséget nem számolunk fel!

Megrendelni lehet: Sipos Gyula, info@szeretetfoldje.hu

Van egy alapvető ellentmondás az iskola körül, amit nem veszünk kellően figyelembe. Miközben egyre több a problémás és/vagy szétesett, csonka családból érkező, testi-lelki nehézséggel küzdő gyerek, és miközben az iskolát és a pedagógust egyre jobban megfosztják cselekvési szabadságától és lehetőségeitől – aközben a szülő és a társadalom azt várja, hogy a tanár valamiféle mindenes szuperhősként kezelje és oldja meg azokat a problémákat, amiket a szülő, a család és a társadalom nem tud megoldani.
Mióta újra iskolai munkába keveredtem, jobban érzékelem, mi mindent kell elviselnie egy pedagógusnak – ráadásul mintha a tanító, tanár válna általános bűnbakká. A szülő már nem bízik benne, és olykor már ő akarja megmondani, mit és hogyan csináljon a pedagógus az ő gyerekével.
Persze a szülő is frusztrált állapotban van, hiszen neki is tökéletes apának-anyának kellene lennie, ami természetesen lehetetlenség. Ideje sincs rá és hát ő sem tökéletes – amikor aztán a gyerek hazajön az iskolából és elmeséli valami búját-baját, rögtön késztetést érez rá, hogy (kompenzálva eddigi frusztrációját) harcosan mellé álljon a másik gyerekkel és/vagy a tanárral szemben. (Csak emlékeztetőül, egy-két nemzedékkel ezelőtt még fordítva volt, a szülő bízott a tanárban és elhitte, hogy ha valami konfliktus van közte és a gyereke között, akkor azt a pedagógus jól kezeli…)
Megtörtént eset: nemrégiben egy iskolában a tanár felmérőt akart íratni a gyerekekkel. Előre szólt, próba-feladatokat diktált – másnap az egyik szülő felháborodottan tört be az igazgatóhoz (!), hogy miért pont most íratják a felmérőt, amikor az ő szegény gyereke…
A mi iskolánkban a tanítók, tanárok – ahogy én látom -, lelkiismeretes, az órájukra készülő, a gyerekek problémáira fogékony emberek. Évtizedes tapasztalatuk van a gyerekek motivációiról, problémáik forrásáról. Értik, hogy például az otthon kiskirályi szerepben lévő gyerek miért szorul szélre az osztályban (ahol másik harminc gyerekkel kellene „megvívnia” az elsőségért), miért feszült és agresszív. Hogy a másik kisfiú miért sír olyan könnyen, a harmadik kislány miért bezárkózó. (Hiszen a pedagógus nap közben, de olykor általában is, több időt tölt a gyerekkel, mint a szülő!) Tudja, melyik gyerek van otthon is villanypásztorra kötve (tévé, számítógép, videó), melyik magányos és kivel foglalkoznak családi körben is. Most akkor kitől/mitől akarja a szülő megvédeni a gyerekét?
Közben persze ugyanez a tanár oldjon meg mindent. Csodálatosan motiválja a gyerekeket a tanulásra, sziporkázzon, szelídítse meg a vadakat, csillapítsa le az indulatokat, kedvesen mosolygósan, szerettessen meg minden tantárgyat (ami lehetetlen).  Legyünk realisták: egy szétesett és agyongyötört társadalomban hogyan lehetnének a tanárok mások, mint a körülöttük lévő emberek, főleg úgy, hogy közben egyre eszköztelenebbek és egyre inkább visszaélnek erejükkel és szakmaszeretetükkel?
Emlékszem, egyszer 6. osztályban kellett magyar órát helyettesítenem, és teljesen kudarcot vallottam. Én nem vagyok magyar tanár, de mint olvasó ember voltak illúzióim - de csak eddig az óráig. Egy Wörösmarty-verset kellett volna elemezni, ami tele volt nehéz szavakkal, régies mondatfűzéssel. előre- és visszautalással. Hogyan lehetne ezt a verset jól átvenni ezekkel a gyerekekkel? Nem tudtam rájönni. Még ha legalább érdeklődtek volna? Az első padban egy problémás (később a családjától is elszökő, hetekig eltűnt) gyerek rögtön kijelentette, hogy ő a könyvét sem nyitja ki – innen indultunk…
A diáknak természetesen szuperjogai vannak, de ha nem lennének, ő akkor is „nagyon jól tudja”. Egyszer szétválasztottam két verekedő ötödikest, mire az egyik, akinek megfogtam a karját, azt mondta, hogy azonnal eresszem el, ehhez nincs jogom, és ha nem teszem, feljelent… (Extrém verzió: egyszer kirándulni voltunk és egy gyerek olyan elfogadhatatlan módon viselkedett, hogy végül felemelt kézzel megfenyegettem - talán világos, hogy egy ujjal sem nyúltam hozzá –, másnap bejött a szülő, hogy kezet emeltem a gyerekére… hát ilyen rossz ember vagyok én.)
A gyerek balhézik, beszól, dobálja a társait és a tanárt (!) addig-addig, hogy végül – a sokadik békítési, leállítási kísérlet után - a pedagógus elveszíti a béketűrését… de hogyan van az, hogy a diákok mobillal veszik az esetet, ami rögtön felkerül az internetre (mint történt néhány éve)? Miféle lejáratás, gonoszság van emögött – addig hergelni valakit, amíg egyszer elszakad a cérna, és akkor farkast kiáltani? Emberileg, szakmailag ellehetetleníteni őt – a tanuló a vállát vonogatja, ő nem így akarta… Kíváncsi vagyok, melyik szülő engedné meg otthon a gyerekének, hogy így bánjon vele.
A túlterhelt és frusztrált tanárok vagy kitartanak, vagy pályaelhagyók lesznek. Utánpótlás alig, s aki jelentkezik, azok egy része is elmenekül egy éven belül. A társadalom elvárásai pedig csak nőnek, nőnek…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Egy édesanya mondta: nem szabadna megtörténnie, hogy a szülők temetik el a gyerekeiket (hanem fordítva)! Igaza van, hogyne lenne igaza. Mégis megtörténik és érthető, ha a szenvedő felteszi a kérdést: hol van ilyenkor Isten? Hol van, amikor vezetőink (politikai, vallási, kulturális – lehet választani) hűséget kérnek tőlünk, de közben – a hatalom és pénz, befolyás és hírnév mámorában -, hűtlenné válnak ígéreteikhez?
Mit lehet mondani egy szíriai keresztény menekült asszonynak, akinek szétbombázták életét, ide menekült a gazdag és állítólag keresztény Európába, ahol aztán pestisesként lökdösik egyik helyről a másikra? (Ha meg ráadásul muzulmán is… mintha tehetne arról, hogy oda született…)
Hogyan győzhető meg egy tizenéves fiatal arról, hogy a hűség, a tisztaság, a szolgálatkészség érték, amikor körülötte minden épp az ellenkezőjét isteníti? Tényleg boldogok lehetnek a (lelki) szegények, amikor minden azt sugallja, hogy csak a gazdagok, az egészségesek, a sikeresek, az önzők lehetnek boldogok?
Csak széttárom a kezem, mert látom, hogy a világ most is el akar felejtkezni arról, Isten hogyan mutatta meg magát közöttünk. Mert ugyan mit lehet kezdeni azzal, hogy Jézus a tisztességes, vallásos emberek és vezetők helyett a tolvaj vámossal, a leprással, a prostival ül egy asztalhoz és a tékozló fiúról meg az eretnek szamaritánusról mond példázatokat? Az önsegítő könyvekben és a „gazdagodj gyorsan” bestsellerekben ilyeneket nem lehet olvasni. És mit kezdjen egy bármi áron győzni akaró politikus a „szeresd ellenségedet” parancsával? (Esetleg megtehetné, hogy nem akar minden áron győzni...)
Úgy tűnik, mintha Isten se tudna ezzel mit kezdeni. Jézust a legjobb barátai egyike árulja el, és senki sem védi meg. Máriának el kell temetnie fiát, az embernek az Istent, gyász és siralom…
Mégis széttárom a kezem, de nem kétségbeesésemben, hanem örömömben – hiszen én vagyok a szegény, a leprás, a sikertelen, a csúnya és buta! Én vagyok a (lélekben) haldokló, de ha mindenki elfordulna is, Isten nem fordul el tőlem, mert Ő is ugyanezt élte, éli meg… és Ő, a legszebb, a legokosabb, az örökké élő velem, velünk van…
Most már csak nekünk kellene vele lennünk.
A világ olyan örömhírt akar, ami a világot igazolja, Isten pedig olyan Örömhírt mond, ami Istent igazolja, és – milyen kellemetlen! – a kettő elválik egymástól. Nincs olyan drót a világon, ami ezt a kettőt egybe kötözhetné!
Vagy mégis van, csakhogy az a világ már nem evilág, hanem a mennyek országa, és az az élet már nem az evilági siker és hatalom bővölködése, hanem örök élet szeretetben, örömben és békében. Az a drót Jézus Krisztus, az a kötöző anyag a Szentlélek.
Mind a két világ itt van, más meg nincs. Nem lehet elmenekülni a választás elől. Szavazati jogunk van és egész életünkkel szavazunk is egyik vagy másik mellett. (Mindig csak „ma”, nincs „holnap”, amikor majd másképp fogjuk csinálni, csak még előbb egy kicsit ezt meg azt…)
Nagyon tanulságos szegény Jeremiás próféta életének utolsó időszaka. Már a nép jó részét elvitték a babiloni fogságba, a maradék kinevezett vezetőjét a riválisai megölték, akik még vannak, azok vezetői Egyiptomba (a másik nagyhatalomhoz) akarnak menekülni, ott békét remélve. A próféta elé állnak – akiről addigra nyilvánvalóvá válik, hogy próféciái beteljesedtek -, és kérik, hogy mondja el nekik, mi az Úr akarata, mert ők esküvel fogadják, hogy csak azt fogják választani. Jeremiás végül rááll a dologra és tíz nap múlva meghozza az Úr szavát: ne meneküljetek Egyiptomba, mert ott csak elvesztek, hanem maradjatok itt, az én védelmem alatt… A vezetők azonban a prófétát újra csalónak és hazugnak bélyegzik, Egyiptomba menekülnek (magukkal ragadva Jeremiást is, akit később megölnek) – és aztán ott el is vesznek.
Nem kell nekik Isten tanácsa, mert a saját akaratukat istenítik...
Mit is írhatnék még, ennyi akaratos ember között? „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát – minden más hozzá adatik nektek…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A kemoterápia rettenetes módszer, a szervezetbe juttatott méreg a rákos és egészséges sejteket egyaránt pusztítja – mégis, olykor már csak ez a lehetőség marad, amit abban a reményben kezd el a beteg és orvosa, hogy a legyengült testben az egészséges sejtek majd újraélednek, míg a rákosak végleg elpusztulnak. Lehet-e Isten „kemoterápiájáról” beszélni, és ha igen, milyen „vitaminokkal” lehet megerősíteni a méregtől haldokló szervezetet?
A Szentírás tanúsága szerint Isten időnként mintha maga sem látna más utat a bűntől haldokló népe gyógyítására, mint a radikális terápiát. Ilyenkor engedi, hogy a nép bűneinek következményei egészen ráterhelődjenek az országra és az emberekre. Belviszály és háború, vereségek és száműzetés – hogy aztán a „szent mag”, a „törzsök” újraéledhessen. (Részben ez a válasz a „Hogyan engedhette ezt meg az Isten?” kérdésre is. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az Úr nem csak a földi élet éveit, évtizedeit nézi, hanem az egyes emberek örökkévaló sorsát is, ami egészen más távlat és remény…)
Felidézhetjük történelmünk olyan eseményeit, ahol szintén csak ilyen „kemóval” sikerült valamelyest konszolidálni dolgokat. A harminc éves háborút a XVII. század világháborújának is nevezik. Katolikusok és protestánsok minden világi és egyházi hatalmukat bevetve gyilkolták egymást oly sikerrel, hogy Európa jelentős területei teljesen elnéptelenedtek. Az értelmetlen vérontás végére aztán sikerült valamiféle fagyos békét kötni és néhány szabályt elfogadni, hogy a felekezetek egymással legalább valamennyire békében éljenek. Nagy eredmény ez, belső keresztény világháború azóta se tört ki, bár az oldódás csak nagyon lassan és óvatosan ment végbe (még a XX. század elején se léphettek be a hívek egymás templomaiba…).
Hasonlóképp, két világháború őrülete kellett ahhoz, hogy az európai népek megértsék, egymás kölcsönös elpusztítása helyett más megoldást kell találniuk konfliktusaik megoldására. (A háború utáni „szent maradék”, a „törzsök” még keresztény Európát akart, a közös Európa vízióját keresztény politikusok dolgozták ki és részben sikeresek is voltak. A többi már nem rajtuk múlt…) Minden nehézséggel együtt is tény, hogy a hosszú béke már 62 éve tart Európában (nem számítva a regionális válságokat)…
Az iszlám világnak most egyszerre kellene a vallási és állami békéig eljutni. A szunnita-siíta vallásbékét és a konfliktusok békés, tárgyalásos megoldását. Egyelőre nem megy nekik és ez rettenetes pusztítással és szenvedéssel jár, aminek mi csak halvány árnyékát érezzük a menekültek és migránsok áradatában. Az arab földön tízezrek halnak meg és milliók kényszerülnek menekülésére, Az ötmilliós Libanon kétmillió menekültet fogadott be és lát el (arányaiban ez hazánkban négymilliót jelentene). Egész városok, kultúrák esnek a háború áldozatául. Pusztul a föld, a termés, elszennyeződik a víz, az étel, kilátástalan nyomorúság mindenütt. Vajon mikor ismerik fel, hogy ezt az önpusztítást le kell állítani?
Nem mintha nálunk most nem folyna ilyen pusztítás. Jelképértékű a mostani németországi falurombolás. (Emlékszünk még, milyen nemzetközi tiltakozás volt az erdélyi falurombolás miatt? Most semmi…) Hiszen nem csak a templomot rombolták le, hanem a külszíni barnakőszén-bányászat miatt összesen 11 falu lakóit telepítik ki! Nem csak egy keresztény emléket, hanem egy egész kultúrát és történelmet dózerolnak el, hogy a bányavállalat könnyebben hozzáférhessen a szénhez. Ez is radikális rombolás, még ha kevésbé észrevehető is, így betegszik egyre jobban a transzatlanti, biblikus gyökerű civilizációnk.
Vajon milyen erősítő szereket ír fel nekünk az Orvosunk, hogy bele ne haljunk a kezelésbe? Mindent, ami jó az egészséges sejtek megerősítésére és szaporítására. Ima és böjt. Hűséges család és gyermekvállalás. Kitartás és bátor kiállás Isten és a keresztény értékek mellett. Szolidaritás és együttműködés. A rákos sejtek leleplezése, amelyek szeretik magukat egészségesnek (sőt egyedül egészségesnek és szaporodóképesnek) mutatni magukat.
Nincs hová elbújnunk, a kemo mindenhová behatol és mindent próba alá vet…
A kemoterápia kezdetén a beteg egyre rosszabbul érzi magát, mégis vállalja, a gyógyulás reményében. Talán azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak: elég rosszul érezzük-e már magunkat ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen betegek vagyunk és minden erőnket bevetve, Istennel együtt küzdeni kezdjünk a gyógyulásunkért?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A Jézus-korabeli Izraelben, amikor egy fiú elérte a megfelelő kort, apja kiállt vele az egész közösség elé, és ünnepélyesen bemutatta a gyülekezetnek: Ez az én kedves fiam! Most képzeljük el, mit érezhetett Jézus, amikor a Jordán vizében megkeresztelkedett, és a mennyei Atya mindenki füle hallatára ugyanígy tett tanúságot róla: Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!" (És persze hányféle módon reagálhattak mindazok, akik ezt hallották...) Ami még ennél is csodálatosabb, Isten többszörös módon rólunk is ugyanilyen módon tesz tanúságot...

Fontoljuk meg.

Legelőször is tanúságot tesz arról, hogy szeret és elfogad minket azáltal, hogy élünk. Ha ugyanis Ő nem mondott volna igent az életünkre, nem lennénk. (Hiszen mi emberek is nemet tudunk mondani az utódainkra - az abortusz bűnét elég említeni -, mennyivel inkább tudna az Úr, ha akarná...) Ő azonban igent mondott ránk! Még ha mi nem is, de Isten látott bennünk valami szépet, értékeset, fontosat, Ő szeret minket és azt akarta, hogy legyünk!

Szeretetét kimutatta irántunk azzal is, hogy - általában véve -, olyan létfeltételeket biztosított számunkra, amelyek között biológiailag és pszichésen, testileg és lelkileg könnyedén élhetünk. Pontosabban élhetnénk, ha nem tennénk tönkre környezetünket, családunkat... ezért azonban Isten nem hibáztatható.

Még inkább megérthetjük szeretetét abból, hogy megtérhetünk hozzá, és ingyen, az Ő jóságos szeretetéből hozzá tartozhatunk. Én életem első huszonöt évében annyi bűnt elkövettem, hogy ha én lennék Isten, egy ilyen alakot mint én, biztos nem térítettem volna magamhozz. (Még hogy a Fiam drága vérét ilyen szenny alakokra pazaroljam? Arról nem is beszélve, hogy azóta se jutottam a tékozló fiúnál komolyabb pozícióba...)

Ma is, most is, mindannyian megkeresztelkedhetünk vízzel és Szentlélekkel. Ma is, mi is hallhatjuk, hihetjük, hogy Isten azt mondja nekünk: te vagy az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik!

Mennyei Atyánk! Kérünk Téged most Jézus Krisztus nevében, hogy Szentlelkeddel szállj le ránk újra! Add meg nekünk a bűnbánat és megújulás kegyelmét, hogy teljes örömmel vallhassuk meg az egész világnak: Te vagy a mi Istenünk és veled élni a legjobb dolog a világon! Ámen

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Minden év elején imádságban kérek egy igét az évre, mintegy sorvezetőül. Most is ezt tettem, és a Makkabeusok könyvéből kaptam egy részt, amin erősen elgondolkodtam. Van ugyanis ennek az igének egy könnyű olvasata, szinte magas labda, amit lecsaphatunk (lám-lám), de ha komolyabban végig gondoljuk, hogy ez rólunk szól…
Az idei ige: „Abban az időben magas falakat és erős tornyokat építettek a Sion hegyen körös-körül azért, hogy ha jönnek a pogányok, le ne rombolhassák azt, mint ahogy korábban tették.” (1Mak 4, 60)
Most, amikor migráns-válságról beszélünk, muszlim áradatról és Soros-tervről, könnyű lecsapni a magas labdát: lám, még a Szentírás is figyelmeztet minket a veszélyre, bizony, kellenek a falak, ahogy mindig is kellett, tatár ellen, török ellen…
Fontoljuk meg azonban, hogy Isten nem elsősorban a politikai helyzetet, és/vagy a világ állapotát akarja kommentálni, hanem hozzánk szól, egészen személyesen és a mi egyéni, közösségi, vallási és világi életünket akarja segíteni szavaival. Legelőször tehát azt a kérdést kell feltennem magamnak, az én életemben hol vannak azok a pogányságok, amik ellen magas falakkal kell védekeznem, és hogyan és milyen módon építhetek ilyen erős falakat és tornyokat?
Mi vagyunk Krisztus testének a tagjai és a Szentlélek temploma, a Sion hegye – és bizony sok minden van, ami megronthat minket. Már az is baj, hogy hiányzik belőlünk a szentek buzgósága. Ahogy Jézus mondja: lennél bár hideg, vagy forró, de ha langyos vagy, kiköplek a számból. (Nagy trükkje a világnak, hogy az életszentség felé törő buzgóság hiányát, a lelki langyosságot látszat-tüzekkel pótolja. Politikai nekibuzdulásokkal,, harcos vitákkal, kiátkozásokkal és más egyéb kegyszerekkel. Istent védjük Istentől, az ördög pedig jót nevet a markába és még inkább gerjeszti az indulatainkat..)
Az is kétségtelen, hogy ügyesen megbarátkoztunk mi ezzel a világgal. Nem mondom, hogy nem imádkozunk, nem járunk közösségbe (akár többe is). Ha azonban körülnézünk, hogy vajon magas falak választanak-e el minket a pogányoktól – bizony, romosak azok a falak, már ha vannak egyáltalán.
Vajon ugyanaz az indulat munkál bennünk, mint Jézus Krisztusban? Vagy már rég a világ (politika, kultúra, gazdaság) indulataira indulunk be, esetleg egy kis szenteltvízzel meghintve, hogy jobban mutasson? Bizony, bűnbánatot kell tartanunk emiatt.
Milyen falak kellenek nekünk? Legelőször is tűzfalak, a Szentlélek tüzének falai, amin keresztül nem juthat semmilyen bűn, harag, rossz kívánság. A Szeretet tornyai kellenek, ahonnan már messziről látszik minden megrontás, hazugság, gőg. A hűség és tisztaság falaki kellenek nekünk, amiről lepattan minden romlottság és bűn.
Nem kétséges, hogy a pogányok jönnek, hiszen már itt is vannak. Nem csak a migránsok (nálunk azokból a legkevesebb), hanem az a pogány kultúra és mentalitás, ami körülvesz minket és ostromol, mint viharos tenger a szigetet. (Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a viharos tenger is tele van élettel, halacskákkal. Vajon le tudjuk-e csendesíteni a vihart? Emberhalászok vagyunk-e?)
Építkeznünk kell, ez számunkra különösen is aktuális, hiszen most készül a közösségi házunk a Szeretetláng kápolna mellett. Én arra vágyom, hogy ez a hely valóban a Sion hegyévé váljon, ahová feljárhatnak mindenhonnan az emberek, Istent imádni és dicsőíteni. Hiába szépül azonban a ház, ha mi nem szépülünk vele. Szenteké kell lennünk Isten kegyelméből, hogy a Szentlélek ereje és kegyelme kiáradhasson innen az egész országra. Élő Szeretetlánggá, amely átjár, átvilágít mindent, megvakítja a sátánt, elűzi a gonoszt és életre kelti mindazt, ami szép, jó és igaz.
Istennek egyetlen műve sem épült fel küzdelem és ellenállás nélkül.
Istennek legyen hála, hogy van miért küzdenünk!
Áldott és boldog új évet kívánva, imával és szeretettel: Gyula (sipos – www.szeretetfoldje.hu)

Jézus születésének történetében olvashatjuk. Az angyalok hírül adják a pásztoroknak az Örömhírt, a pásztorok pedig szintén tovább adják, és „mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik.” (Lk 2, 18) Most olyan korban élünk, ahol repülhetünk, élhetünk a víz alatt, sőt kint az űrben, műszívvel hosszabbíthatjuk meg napjainkat – úgy megszoktuk ezeket a csodákat, hogy már nem tudunk csodálkozni. Rácsodálkozni.
A kisgyerek még csodálkozik és várja a csodát, a Mikulást, az angyalokat, a Jézuskát (és a saját felnőtt életét, a jövőt, amiben minden csoda majd számára is valósággá lesz) –, mi okos  felnőttek pedig azt mondjuk, ne akarjuk becsapni őket. Nincs Mikulás és az ajándékokat is anyu és apu veszi… Azt hisszük, „igazságainkkal” jót teszünk, pedig az egyik legfontosabb dolgot öljük ki a gyermeki szívekből: az ártatlan örömöt és a hitet a csodában.
Az emberi szív azonban nem viseli el az ürességet – horror vacui, rettegés az űrtől -, így a hit helyét betölti a hiszékenység, az öröm helyét a vicceskedés és a buli. A spenótlevélen kirajzolódó Jézus-arc és a hányásig tolt banzáj.
Ha pedig nincs öröm, akkor nincs örömhír se, és Jézusban is csak épp annyira lehet hinni, mint a jósnőben és a reinkarnációban.
Mit tehetünk?
Úgy általában nem tudom, de konkrétan, a saját életemben tudom: én hiszek a csodákban. Hiszem, hogy a gyógyíthatatlan betegek is meggyógyulnak, akkor is, ha épp egy ilyen se történik. Hiszem, hogy Jézussal találkozni öröm, akkor is, ha csak a fogfájásomat érzem (és se fogorvos, se csoda sehol). Hiszem, hogy a pásztorok meghirdetik az örömhírt a templomokban, hiszem, hogy hazánk a Szeretet földje lehet…
És ha hiszem, akkor erre is építem az életem.
Év elején a közösségünkben elvégezzük az alábbi gyakorlatot: mindenki kap egy papírt, és arra felírja, mit gondol önmagáról és az előttünk álló évről. Mit szeretne megvalósulni látni, merre szeretne elindulni, milyen tervei vannak, stb. (Ezt a papírlapot csak ő és Isten látja, nem nyilvános.) Én ebben az évben is ezzel a mondattal kezdtem: „Isten gyermeke vagyok.” Igazán nagyképű mondat – kivéve, ha valaki hisz az Örömhírben. De ha hiszem, hogy az vagyok, és Isten az Atyám, akkor máris várhatom, hogy a lehetetlen is lehetségessé váljon, máris bátran kérhetek szívem karácsonyfája alá bármilyen ajándékot – fenntartva a Családnak a jogot, hogy eldönthetik, való-e ez nekem, vagy sem -, máris örömteli várakozással nézhetek az előttem álló év elé is.
1991-ben fiatal házasként, üres zsebbel és teli szívvel érkeztünk Törökbálintra – egy faluba, ahol senkit sem ismertünk -, egy szolgálati lakásba. Az elmúlt 26 év a csodák ideje volt, annak minden örömével és kihívásával együtt (és tudom, hogy Isten ennél sokkal többet is el tudott volna végezni az életünkben, ha a hitetlenségeim és bűneim nem akadályozzák meg ebben). Most a saját házunkban élhetünk a gyerekeinkkel, közösségeink vannak, barátaink és ismerőseink, szolgálatunk – egyszóval értelmes életet élhetünk. Talán valamivel értettebbek is lettünk az eltelt évek alatt, ami azzal a reménnyel kecsegtet, hogy többet is lehet ránk bízni ennél… kalandra fel!
„Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik.” (Lk 2, 19-20) Ezt kell nekünk is tenni: szívünkben forgatni az Örömhírt, és amit megértettünk, azt tovább adni szavakkal és tettekkel, végül pedig dicsőíteni és magasztalni Istent – szó szerint véve, megdicsérni Őt, ahogy csak a gyerek tudja az apukáját -, hogy aztán megláthassuk mindazt, amit Isten előre elkészített nekünk, hogy azokban járjunk. Fogunk mi még csodálkozni! 
Áldott ünnepeket!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

„A próféta feladata: szembeszállni a királlyal, és még inkább, a történelemmel” – írja Martin Buber. II. János Pál pápa pedig úgy jellemezte Illés prófétát, mint aki „szót emelt a népért, bátran hirdette Isten akaratát, védte Isten jogait és a szegényeket a világ hatalmasai ellen.” Jézus Krisztus – a botlás köve -, botrányt botrányra halmoz… A helyzet ma sem változott, a prófétai tettek ma is botrányt okoznak.
II. János Pál pápa prófétai életet élt. Sokan szerették, sokan pedig nem. Amikor betegen is vállalta közéleti szerepét, volt, aki megkérdezte, mikor tüntetik már el végre a képernyőről ezt a beteg vénembert – ez volt a világ reakciója. Most, amikor szobrát akarták eltávolítani Franciaországban, az legalább annyira szólt a személyének, mint a boltív tetején lévő hatalmas keresztnek. Ugyanakkor mi, jámbor keresztények is megbotránkozunk, ha egy művész nem eléggé szépen, szentéletűen ábrázolja őt. Talán emlékszünk még arra az alkotásra, ami a pápát egy óriási meteortól földre sújtottan mutatta, ami szerintem nagyon jól megjelenítette II. János Pál valódi küzdelmeit, nehézségeit egyházban és világban – mégis, micsoda lázadás tört ki ellene!
Ugyanígy, amikor a Hajléktalan Jézus szobor elkészült és bemutatták, szintén sokan tiltakoztak: Jézus király és nem hajléktalan, nem lehet így ábrázolni! Botrány! Pedig ez egy evangéliumi szobor, ami azt mutatja meg bronzban, amiről Jézus tanított.
Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor minden alkotás, ami vallásos témájú és botrányt okoz, az már prófétai. A világhírre szert tett, „vizeletben ázó Jézus”-kép öncélú botránya éppúgy sötét eredetű, mint az a magyar installáció, amelyik az utolsó vacsora asztalát az üres tányérokba rakott fekáliával mutatta be. Ezek az alkotások nem Isten felé nyitják a szívünket, nem saját véges és tökéletlen természetünkkel szembesítenek minket, hanem csak a „művész” önfelmagasztalását szolgálják, esetleg saját elképzelt „forradalmát”hirdetik.
A prófétai alkotás, szó, gesztus, tett azért botrányos, mert kilök a komfortzónánkból és lecsupaszít minket. Ferenc pápa ebből a szempontból (is) folytatja nagy elődje tetteit. Megmossa a szegények, (nők és pogányok!) lábát – botrány, főleg azért, mert eszünkbe idézi, hogy Megváltónk szerint így kellene nekünk is bánni velük, de mi nagyon nem szeretnénk…
Idézzük fel újra Buber és II. János Pál pápa szavait: a próféta szemben áll a világgal, a hatalmasokkal – sőt az egész történelemmel! -, védi Isten és a szegények jogait. Vajon ezt teszi ma az Egyház? Csak dadogni tudunk válasz helyett. Hogyan is állhatnánk ki a világ ellen, amikor ezer szállal bele vagyunk kötöződve?
Emlékezzünk vissza, mi történt, amikor az egyik hazai keresztény felekezet vezetősége fel merte emelni szavát pártunk és kormányunk némely intézkedése ellen. Az idei költségvetésben az egyházuk állami támogatása hirtelen a töredékére esett vissza, világos jelzésként: ha így beszéltek, ez lesz a sorsotok. Gyorsan jött a „mea culpa” és az új tárgyalások. Megkapták a támogatást… és azóta csend.
Hogyan is beszélhetnénk? Hiszen nekünk iskolákat, templomokat kell fenntartanunk, emberek ezreinek fizetést adni – mindezt kockáztassuk néhány felelőtlen ember miatt? Nem mondom, hogy ezek értelem nélküli érvek – csak közben elvész az Egyház prófétai dimenziója. Nem a történelemmel szemben állunk, hanem együtt úszunk az árral, a megúszásra játszva. „Nekünk császárunk van, és nem királyunk!”
Karácsony a lehetetlen lehetségessé válása. Megszületik Ő, aki férfi közreműködése nélkül fogant. Isten emberré lett - a világ már soha többé nem lehet olyan, mint azelőtt. A falon örökre ott az ítélet: „megmérettettél, megszámláltattál és könnyűnek találtattál.” Jézus Krisztus azonban megnyit egy másik világot, ahol Isten és ember egy asztalhoz ül, ahol a legkisebb a legnagyobb, ahol olyan kincsek vannak, amit rozsda nem mar, ahol a szeretet, öröm, béke, kedvesség, türelem, jóság uralkodik. Ennek a másik világnak, Isten országának a megélése és megjelenítése az a prófétai élet, amire hívva vagyunk. Minden más csak hiúságok hiúsága, hiábavalóság. De ha most, karácsony ünnepére készülve, szavaink, tetteink, ajándékaink, fadíszítésünk, imánk, közös étkezésünk, játékunk, tévézésünk, beszélgetésünk, kirándulásunk ezt a szeretetet, békét és örömet hozza el családunk és a körülöttünk élő életébe, akkor jó úton járunk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ez a mondás az 1970-es években lett népszerű, elsősorban az újprotestáns keresztény körökben, és nem alap nélkül, hiszen olyan dolgok történtek akkoriban, amelyek még néhány évtizede is elképzelhetetlenek lettek volna. Mintha Isten bibliai ígéretei teljesednének…
Elég most csak egy prófétai kijelentést idézni, amely évszázadokon keresztül reményt adott a szétszóratásban élő népnek: „Bár szétszórtam őket a népek közé, ők a távolban is gondolnak rám, életben maradnak, és visszatérnek fiaikkal együtt.” (Zak 10, 9) Valóban: annyi sok üldöztetés, progrom és a náci terror után még mindig él a nép – és hazatér…
A II. Világháború után létrejön Izrael állama. A zsidó nép kétezer éves álma válik valóra, ami önmagában is sokat mondó tény – de ami utána következik? Az arab országok nem fogadják el az új államot. A százmilliós arab tenger háborút indít a milliós Izrael ellen, és bár ez elképzelhetetlennek tűnik, veszít. Majd újra veszít 1967-ben, a hatnapos háborúban, és később újra. Izrael minden egyes támadásból győztesen és területileg növekedve kerül ki. Egyiptom különbékét köt, néhány arab ország hajlandó hallgatólagosan tudomásul venni Izrael létét, mások továbbra is tagadják, hogy lenne ilyen ország. Vagy ha van is, csak mint fő gonosz, amit saját belpolitikai céljaikra használhatnak. (Ez a bizonyos zsidó kártya olyan, mint most nálunk az arab/migráns/muzulmán kártya...)
Trump amerikai elnök döntése arról, hogy Jeruzsálembe költöztetik az amerikai nagykövetséget, talán a harmadik Izrael-ellenes intifáda kirobbanásához vezet. (Meghirdették, de hogy kibontakozik-e, az még kérdéses.) Jeruzsálem egy kis ország fővárosa, de három vallás szent helye: „Íme, én részegítő pohárrá teszem Jeruzsálemet a körülötte levő népek számára.” (Zak 12, 2)
Mindez esetünkben most csak azért fontos, mert a világvége-forgatókönyvek egy része szerint akkor következik el a vég – és/vagy a Messiás eljövetele/újraeljövetele -, ha a zsidó nép újra visszatérhet ősi hazájába, ha Jeruzsálem újra teljes mértékben az ő kezükben lesz (ez félig-meddig igaz), és ha felépül újra a Templom (Kelet-Jeruzsálem területén, a Templom-hegyen,  ahol most mecset áll, arab ellenőrzés alatt). Nem tudjuk, most mi fog történni, de az biztos, hogy ortodox zsidó szervezetek készítik a templom szakrális edényeit, ruháit, szóval előkészületek, ha nem is állami szinten, de folynak…
A jelenlegi helyzetnek kárvallottjai a palesztinok, a zsidók egyaránt. A megbékélési tervek sorra zátonyra futnak (a legutolsó komolyabbat Arafat palesztin elnök fúrta meg), és ami megvalósult, az se sült el jól (lásd a Gázai övezetet). Súlyos veszteséget szenvedett a keresztény közösség is. A valamikor e területen élő többszázezer, döntően arab keresztényből mára néhány ezer maradt. (Azaz: vagy zsidó vallású vagy, vagy muzulmán – és akkor védelem alatt élhetsz. De ha keresztény vagy, akkor védelem nélküli pária, amelyre mindkét oldal radikálisai vadászhatnak…)
Mindebből az következhet, hogy a „kismutató” megint közelebb került a „12-eshez” – ha hiszünk a „Kismutató-forgatókönyvek” valamelyikének. De azért ne feledjünk néhány dolgot. Az egyik az, hogy számtalan másik forgatókönyv is létezik – ezek pedig végső soron mind emberi spekulációk, akármilyen bibliai és/vagy tudományos dolgokra is hivatkoznak. Azt is lássuk meg, hogy tetteink, imáink befolyásolják a jövőt, így az – tőlünk is függően -, még nagyon sokféle irányba ágazhat el. A legfontosabb azonban az, hogy ne tulajdonítsunk döntő fontosságot egyik forgatókönyvnek se. Hiszen a mi számunkra a Messiás már eljött, Jézus Krisztussal minden nap találkozhatunk, és együtt élhetünk. Mi az Ő tanácsai szerint, az Ő Lelke által inspirálva kell, hogy éljük az életünket – és ha így lesz, akkor akárhogyan is lesz, a legjobban lesz…
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)

Kétezer éve, miközben már itt is van. Körülötte sötétség, érkezését háborúk és földrengések jelzik, tanítványai mégis így imádkoznak: Marana Tha! Jöjj el Uram!
Jézus Krisztus érkezése felbolydít mindent. Összeomlik minden látszatvilág, a gonosz lélek minden kiépített struktúrája és minden hazugságra fény derül. Bennünk is, ha megengedjük neki.
Kardot hoz, tüzet. Összevész a lány az anyjával, a fiú az apjával, hogy kiderüljön, valódi szeretet köt-e össze minket, vagy szétszakítható érdekháló. Pénz, paripa, fegyver? Semmi sem véd ellene. Jön, és leleplezi minden kicsinyes hazugságunkat és nagyratörő, önmegvalósító álmunkat. Leleplezi üres szavainkat. Nincs olyan rejteke a világnak, szívünknek, ahová elbújhatnánk előle.
Már ha hagyjuk, hogy megérkezzen hozzánk Ő, a szívek vizsgálója.
Jézus Krisztus jön, és már itt is van, ha beengedem életembe. „Az ajtó előtt állok, és zörgetek…” Ha beengedem, leleplez és kiderül, még mindig csak haszontalan szolga vagyok, tékozló fiú – jaj, de kellemetlen! De ha nem engedem be, meghalok bűneimben.
Szép dolog az adventi koszorú, jó dolog a karácsonyi készülődés – de ha nem találkozom Vele, aki jön és már itt is van, az egész csak „hiábavalóság, hiúságok hiúsága”. (Szegény prédikátor, szegény Salamon király, aki egy eltékozolt élet végén jön csak rá erre az igazságra…)
Ő jön, hogy megajándékozzon magával. „Szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség…” Jelenléte gyógyít és szabadít. De mit ajándékozhatok én neki? Hiszen minden az övé – rajtam kívül. Csak én vagyok az, aki még mindig távol tartom magamtól, aki még mindig óvom a semmi kis életemet, nálam áll mindig készen a kifogás, a halogatás…
Most azonban odaadom magam neki. Minden rorátéban, minden koldusban, minden mosogatásban, minden helyettesítésben, mosolyban, imában, örömben és sírásban. Mert Ő jön, és keresi azt a helyet, embert, ahol és akinél megpihenhet a háborúság, viszály és félelem gyárosai között. Én pedig azt akarom, arra vágyom, azt szeretném és abban reménykedem, hogy nálam fog megpihenni.
És nálad, és nálunk. Az örökkévalóságig.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Dolgozol, de nincs látszatja. Imádkozol, de nincs látható eredménye. Szép álmokat őrzöl a szívedben, de úgy érzed, nem hogy közelednél, de napról napra egyre távolabb kerülsz megvalósulásuktól. Mintha egész élet valahogy ízetlenné válna, csak keringesz magad körül és nincs, ami tartósan leköthetné a figyelmedet, ami örömet adna vagy kiemelhetne levertségedből.

Ez a csüggedés. Már a sivatagi atyák azt vallották, hogy a csüggedés, „akedia” a szerzetes legnagyobb ellensége. A napok szürke rutinjába fáradás, az elveszettség és reménytelenség súlya alatt rogyadozó, unalomba fulladó lelkiállapot – ez a gonosz lélek egyik legnagyobb támadása, hogy meghiúsítsa Isten akaratát életünkben.

 Már az első emberpárt is ezzel támadta. Azt remélte, hogy Ábel meggyilkolása után Káint halálra ítéli Isten, s így majd a szülők értelmetlennek találják a további gyermekvállalást, az élet továbbadását, sőt talán megőrzését is.

Aligha találhatunk erre kísértésre a lelkiállapotra jobb példát a Jób könyvében szereplőnél. A történet szerint a sátán támadásai következtében Jób elveszíti minden vagyonát, gyermekeit, végül rosszindulatú fekélyek lesznek a testén. A puszta életén kívül nem marad semmije. Ekkor csüggedten a „hamuba ült, s egy cserépdarabot vett a kezébe, hogy azzal vakargassa magát. A felesége meg így beszélt hozzá: ’Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!’” (Jób 2, 8-9)

Ez a sátán nagy vágya: olyan állapotba kényszeríteni az embert, hogy az teljesen elforduljon Teremtőjétől, megátkozza Őt és aztán nyomorultul elpusztuljon. A Szentírás többször is bemutatja, hogyan alakít ki a gonosz lélek csüggesztő helyzeteket és lelkiállapotokat azért, hogy Isten gyermekeit elbuktassa.

Képzeljük csak magunk elé Mózest, ahogy jön le a hegyről, ahol megkapta Istentől a kőtáblákat, és azt kell látnia, hogy népének a negyven nap elég volt ahhoz, hogy elforduljon Istentől, aranyborjút készítsen és azt imádja. És ki ennek a botránynak a vezetője? Az ő testvére, a segítőtárs és főpap Áron – hát nem csüggesztő helyzet?

 Még ennél is csüggesztőbb Jézus helyzete a Getszemáné kertben. A sátán teljes erejével ránehezedik, küldetésének teljes értelmetlenségével, hiábavalóságával és kudarcával kínozza olyan erővel, hogy Isten Fiának az Atyához kell kiáltania segítségért! (És Isten elküldi angyalát, hogy megerősítse Őt. Mindez pedig azért íratott meg, hogy tudjuk, mi is Istenhez kiálthatunk hasonló helyzetben, mert Atyánk hasonlóan segít rajtunk is.)

 Amikor elcsüggedünk, minden amit tettünk értelmetlennek látszik. Magunkat gyengének és erőtlennek érezzük. Céljaink istenkísértésnek tűnnek, imáink a poros földön koppannak és erős késztetést érzünk, hogy mindent elhagyva végre „normális emberek” legyünk, mint a többiek.

A Makkabeusok első könyvének elején olvashatunk egy jellemző mondatot erről. Ebben az időben a görög, hellenisztikus kultúra uralta „az egész világot” és ez a hódítók nyomasztó fölé-nyével érkezett meg Izraelbe is. A Templommal szemben nyitott tornacsarnokot építettek, ahol meztelen atléták gyakorlatoztak a hívő zsidók legnagyobb döbbenetére. Szobrokat állítottak még a Szent helyen is és üldözték azokat, akik ellen mertek állni a görög „felvilágosodásnak”. A helyzet teljesen reménytelennek tűnt. Ennek következtében „azokban a napokban hitehagyottak támadtak Izraelben. Sokak fejét telebeszélték javaslatukkal: ’Menjünk, és kössünk szövetséget a körülöttünk élő népekkel. Mert amióta elkülönültünk tőlük, rengeteg baj ér bennünket.’” (1Mak 1, 11) „Azokban a napokban…” – olvashatjuk, de „azok a napok” most is itt vannak. A hitetlenség csüggesztő vádolása és csábítása ma is felhangzik a szívünkben, de családjainkban, közösségeinkben is: Mi rontottuk el, mi vagyunk a hibásak mindenért, hagyjuk abba! Kössünk szövetséget Isten helyett valaki/valami mással és akkor végre nyugtunk lesz! Ez a hazugság azonban a pokolba vezető „széles úthoz” tartozik.

 Mi volt Mózes válasza a csüggedés kísértésére, ami időnként az egész népet magával ragadta? „Íme, az Úr, a te Istened adja neked ezt a földet, rajta, vedd birtokba, ahogy az Úr, atyáid Istene megígérte. Ne félj és ne csüggedj!” (MTörv 1, 21) Továbbá a Kánaánba való bevonulás előtt: „Az Úr azonban előtted vonul, veled lesz, nem hagy el és nem hagy cserben. Ne félj és ne csüggedj!” (MTörv 31, 8)

 Izajás prófétánál Isten kifejezetten együtt említi a csüggedés elhárítását a győzelem ígéretével: „Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és felkarol győzedelmes jobbom.” (Iz 41, 10)

 Mit kell tennünk tehát, ha elcsüggedünk és kilátástalannak érezzük helyzetünket?

 Pál apostol egyszerű tanácsot adott Timóteusnak, akiről tudta, hogy belső gyengesége miatt hajlamos elbátortalanodni, visszahúzódni és végül elcsüggedni: „Ezért figyelmeztetlek, éleszd fel (szítsd fel) magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1, 6-7)

Isten ránk tette már a kezét, az Ő oltalma alatt állunk, az Ő gyermekei vagyunk...

Részlet Sípos (S) Gyula: Isten győzelmet ad című könyvéből. (Kérhető: info@szeretetfoldje.hu Könyveinkről bővebben: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink ) 

Az idősebbek talán még emlékeznek a Képes történelem könyvsorozatra. Ennek egyik kötete volt a „Két pogány közt”, amely a Rákóczi-szabadságharc történetét dolgozta fel. A két pogány akkor épp a német és a török volt, ízlés szerint. Mindenki Krisztusról és békéről beszélt, mégis a vérfürdő lett egyre nagyobb a hamis szembenállásokban. Hagyománya ez nemzetünknek, ma is bőven válogathatunk belőlük.
A centrális erőtér hívei szerint természetesen a két nemzetrontó pogány tőlük jobbra és balra található (az ellenzék szerint meg épp fordítva), béke csak az ő kiszorításukkal lehet (hogy a megsemmisítés szót ne használjam, bár igény volna rá).
De lehet a két pogány Brüsszel és a migráns hadak is. Vagy alámerülhetünk a kis szubkultúrákba, hogy lássuk, vannak, akik szerint a főpogány antikrisztus most is a pápa, csak most nem a protestánsok hirdetik, hanem Luther és Kálvin legjobb római katolikus tanítványai, a fő-főkatolikusok (épp tegnap kaptam egy levelet, miszerint abból, hogy Ferenc pápa megvendégelt négyezer szegényt, abból egyértelműen látszik, hogy ő a fő gonosz. Mit lehet erre mondani? Nevetnék, ha nem lenne sírhatnékom…)
Hosszan lehetne még sorolni ezeket a szembenállásokat, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy bár magukat nagyon igaznak tartják, a krisztusi mércéhez mérve őket, nyilvánvalóvá válik hamisságuk. Nem kell ehhez túl sok ész. Az evangéliumok szerint gyümölcséről ismerni meg a fát, mert a jó fa jó gyümölcsöt terem, a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség gyümölcsét. Mi pedig milyen gyümölcsöket termünk?
Egy napokban készült nemzetközi felmérés szerint az európai országok között legelöl állunk félelem tekintetében – így többek között mi félünk legjobban a migránsoktól (miközben talán nálunk van a legkevesebb). De félünk a gyerekeinket egyedül iskolába engedni, félünk a jövőtől, félünk a szomszédtól…
Mit mond Pál apostol? „Ti nem a félelem lelkét kaptátok, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét…” Ha legalább egy csöppnyi józanság lenne bennünk! De nincs, így aztán akkor és úgy bolondítanak el minket, ahogy csak akarnak. Miközben a szükséget szenvedőben ellenséges pogányt látunk, hagyjuk, hogy egy pogány kultúra járjon át és határozza meg egész gondolkodásunkat, belső világunkat és tetteinket. De nem lehet a kereszténységet keresztényellenes módon védeni! (Vagyis lehet, de mi lesz a vége? Tudhatjuk, a történelem néhányszor megmutatta már. „Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”)
Az első keresztény nemzedékeket nem a félelem jellemezte, hanem a szeretet: az Isten iránti és felebarát iránti feltétlen szeretet. Ahogy a korabeli pogány író értetlenül csodálkozva megfogalmazta: mi gondot viselünk a családunk elesett tagjaira. A zsidók gondot viselnek más családok szegényeire, de a keresztények gondot viselnek nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül minden elesettre… Ez felfoghatatlan volt előtte, mint ahogy azt se értették, hogyan szerethet valaki annyira egy istent, hogy érte dalolva menjen az oroszlánok szájába is.
Azt akarom ezzel mondani, hogy akkor ne védekezzünk? Épp ellenkezőleg! Ha kell, akár kerítéssel is – de ha a szívünk elé tesszük a kerítést, akkor nagy bajban vagyunk. Akkor ugyanis valójában nem a kereszténységet, nem egy élő, krisztusi kultúrát akarunk védeni – hanem csak önmagunkat. A nagy kollektív „ÉN” azonban csak illúzió, amiből könnyen kipottyanhatunk - és akkor mi is ott találjuk magunkat a kiirtandó pogányok között.
Így volt ez a kuruc időkben és így van most is. Ezért akik a félelemre építenek, bármilyen szép szavakat mondjanak is, épp az ellen az európai (keresztény) kultúra ellen dolgoznak, amit megvédeni óhajtanának.
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)

Néhány nappal ezelőtt egy hajnali ima közben, amikor az efezusi levélben leírt fegyverzeten elmélkedtem, egy képet láttam magam előtt, hogy is néz ki most rajtunk ez a fegyverzet – nem volt valami biztató kép, főleg ha összevetem a római katonának azzal a képével, amit Pál apostol is mintának használt hasonlata leírásához.
Az efezusi levélben ezt olvassuk: „Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6, 10-17)
Magunk elé tudjuk képzelni a római katonát a fejét majdnem teljesen elfedő, védő sisakkal, bronz mellvérttel, oldalán rövid karddal, kezében egy nagy, szögletes pajzzsal…
Amit én láttam képet (rólunk), ennek csak hitvány és hiányos mása volt. Hiányzott róla az öv és a mellvért, a pajzs csak kicsi és töredezett, a kard ellenben hosszú és puha, mint egy gumitömlő. Feje tetején kis sapka billeg, lábán puha mamusz…
Elszomorodtam, hiszen ez a kép rólam, rólunk elég lesújtó képet ad. Hiányzik a megigazulás páncélja, ami az egész felsőtestet védi. Valóban azt tapasztalom, hogy mi keresztények nem vagyunk kellően tudatában, hogy Isten megváltott minket, mi Jézushoz tartozó, megváltott, „bűnöket elkövető, de megigazult emberek” vagyunk. Ez a mi személyes méltóságunk, ez kellene, hogy tartást adjon nekünk, hiszen Isten gyermekei vagyunk! Már nem azért harcolunk, hogy azok legyünk, hanem már azok vagyunk, a mennyek országának polgárai – mennyi szorongás, mennyi félelem eltűnne belőlünk, ha legalább ennek tudatában lennénk!
Hiányzik az igazság öve. Nem mintha nem lennének igazságaink, túl sok is van belőlünk – de az az egy Igazság, aki teljesen és minden szempontból egyben tartana minket – azt nem kötöttük magunkra. „Így is – úgy is”, és „talán – mégse” keresztények vagyunk. Ha pedig nincs rajtunk az igazság öve, akkor hogyan is hordhatnánk a kétélű kardot, Isten igéjét?
Nem mintha nem lennének szavaink, fecsegünk mi szüntelen. Valóban olyan az Ige is a szánkban, mint egy hosszú, rugalmas, de gyenge kardpótlék, amit lóbálhatunk naphosszat, hajlíthatunk ide-oda, de győzelmet nem érünk el vele. (A római kard rövid döfőkard volt, egészen közel kellett engedni az ellenfelet, nem lehetett távolról hadonászva megúszni a harcot…)
A római katona pajzsa négyszögletes, nagy és masszív volt, amit összerakva a többi katona pajzsával áthatolhatatlan falanxot lehetett képezni. Így a harcos önmagát is, társait is védeni tudta. A mi hit-pajzsunk kicsi és töredezett, láthatóan nem terjed ki az élet minden területére, sőt még magunkat se tudjuk védeni vele. Nem mondhatom, hogy nem vagyunk a hit emberei, hiszen csak-csak van valami a kezünkben, de milyen kicsi és milyen kevés kis hitecske ez…
Az üdvösség sisakja nálunk csak a fejünk tetején billeg, holott az egész fejünket kellene védenie. Minden gondolatunkat, tervünket, érzésvilágunkat, egész üdvösségünket (és még egyszer: üdvösségünk van!) ez kellene, hogy meghatározza. Így aztán Jézus élete mellé simán beférnek a tévésorozatok, politikák, karrierek, és csak Isten tudja, mi minden még…
Szép kényelmesen. Hirdetjük a békesség evangéliumát – amíg jól esik, amíg kényelmes, amíg nem lesz ebből problémánk, amíg meg nem szólnak érte, nem válik kényelmetlenné, nem bélyegeznek meg…
Nem folytatom. Én vagyok a képen, Isten ellen nincs appelláta. Mi vagyunk a képen…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A néhány héttel ezelőtti kunszentmártoni lelkigyakorlatunkon csináltunk egy hat kérdésből álló – némileg beugratós -, kis felmérést, arról, hogy milyen kép él bennünk Isten embereiről, milyen prófétát várunk. A hat kérdés a következő volt:
- Inkább bűnöket bíráló legyen (mint pl. Jónás), vagy inkább Isten irgalmas szeretetét hirdető?
- Inkább egy ügyű, egy mondanivalójú (mint pl. Keresztelő Szent János, akinek egy üzenete volt: térjetek meg, mert jön a Messiás), vagy sokféle üzenetet hirdessen (mint pl. Izajás)?
- Inkább adományokból éljen, vagy inkább dolgozzon (mindkettőre jó példa Pál apostol, aki sátorkészítőként is dolgozott, ugyanakkor volt, amikor a testvérek adományából élt)?
- Inkább egyféle dolgot végezzen, vagy többféle dologgal is foglalkozzon (mint pl. Lukács, aki orvos volt, festő, író, evangelista, püspök, stb.)
- Inkább egy helyben éljen, vagy inkább vándoroljon egyik helyről a másikra?
- Inkább elrejtett életet éljen, vagy sokat szerepeljen?
Persze lehetett volna még folytatni a sort (pl. legyen csodatévő karizmatikus, vagy nem elég a szó), de én megelégedtem ezzel a hat kérdéssel. A válaszokat kiértékelve, nagyjából egyharmad-kétharmad arányban az jött ki, hogy az ideális prófétánk Isten irgalmát hirdető, sokféle üzenetet átadó, a saját munkájából élő, de sokféle dolgot művelő, vándorló és sokat szereplő ember legyen. Szóval kicsit olyan, mint a humoros leírásban szereplő ideális pap, aki mindig legyen otthon elérhető a híveknek, ugyanakkor rendszeresen látogassa plébániája tagjait, sokat imádkozzon, de végezzen is el minden munkát, ne törődjön a pénzzel, de mindent újítson fel…
A lelkigyakorlat során aztán eljutottunk odáig, amikor megkértem a résztvevőket, hogy húzzák át a lapjukon a saját válaszaikat (és persze az ideális próféta képét), és írják rá nagy betűkkel: NEM SZÁMÍT!
Nagy csapda ugyanis, ha valami előzetesen elvárt képhez igazodva várjuk Isten embereit, vagy akarunk mi Isten embereivé válni. Az csak komikus, ha külső jegyekben próbálunk hasonlítani, fiatal keresztényként erre talán sokan hajlamosak vagyunk: szakállat növesztünk (nekem a feleségem nem engedte), esetleg hagyjuk megnőni a hajunkat (jaj nekünk, kopaszodóknak), hogy olyan legyen, mint Jézus Krisztusé. Emlékszem, amikor a Hit gyülekezete hirdetni kezdte a bővölködés teológiáját, tagjaik szép és drága ruhákban, öltönyben-nyakkendőben kezdtek járni, mert így látszik meg rajtuk, hogy Isten áldása alatt vannak…
Sajnos azonban nem mindig vicces a dolog. Izrael népe évszázadok óta várta a Messiást, ám Jézus Krisztusban mégsem ismerték fel az ősi ígéretek beteljesülését, mert más kép élt bennük a Megváltóról. Pedig Jézus megcselekedte az összes, általuk elvárt messiási csodát, szó szerint megtette, ami a könyvekben róla előre megírva volt – és mégsem. Micsoda tragédia!
Hányszor tévedtek már egyházunk vezetői is! Némely szentünknek micsoda kálváriát kellett végig szenvednie, csak mert másképp viselkedett, mint ahogy kora elvárta volna tőle. (Bár ez nem témánk, azért utalok Ferenc pápára, akinek szintén más a karaktere, mint amit előtte öt évtizeden át pápáinktól megszoktuk, és lám, milyen heves támadásoknak és rágalmaknak van kitéve…)
Amiért azonban az egész felmérés-játékot végigcsináltuk a lelkigyakorlaton: hogy magunkat ne valami előre elképzelt képbe akarjuk begyömöszölni. Hiszen mi is részesei vagyunk Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésének. Ez a prófétai élet azonban nem külsőségekben, karakter-jegyekben kell, hogy megjelenjen életünkben, hanem tartalomban. Nem egy elképzelt stílust kell magunkra öltenünk, hanem Jézus Krisztust, a Szentlélek által. Ebben persze személyiségünk is alakul, gyógyul, szabadul, de nem mássá, hanem épp egyre inkább önazonossá és Krisztus-azonossá válik. Kopaszon vagy nagy hajjal, csendben vagy harsányan, inkább a bűnöket bírálva vagy inkább Isten irgalmát hirdetve, együgyűen vagy sokféle módon – nem lényeges. Ahogy a Lélek formál, ahogy személyiségünkből következik, amit tehetségeink, képességeink, körülményeink lehetővé tesznek. Az egész teremtett világ sugározza Isten sokszínűségét, kreativitása gazdagságát – valószínű hát, hogy népének sokszínűsége is kedves neki. Te és én – mi is így vagyunk kedvesek előtte…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ismét Halottak napja és a Mindenszentek ünnepe - újra jönnek a felvilágosító és tiltakozó levelek arról, hogy mi nem halloween-t ünneplünk, hanem a Mindenszentek ünnepét, ami természetesen igaz. Ahogy az is, hogy ezeket általában azok olvassák, akik ezt amúgy is tudják. Régen ezt az Egyház ügyesebben csinálta.
Pál apostol Athénban – látva a rengeteg pogány istenszobrot -, megdicséri a görögök vallásosságát, hogy ezt ugródeszkának használja Jézus Krisztus örömhírének meghirdetéséhez. Ez bizony inkulturizáció volt a javából, még mielőtt ezt a kifejezést egyáltalán kitalálták volna. Később is a keresztény misszionáriusok akkor jártak el legbölcsebben, amikor az egyes pogány kultúrák fontos elemeit „megkeresztelték”, azaz átszellemítették és keresztény, krisztusi értelmet adtak neki, más részét mesés elemként hagyták tovább élni felnőttek és gyermekek szórakoztatására, a többit pedig babonaságnak ítélve szorították ki az élet eldugott, sötét bugyraiba.
Most ennek az ellenkezője történik. A pogányság inkulturál bennünket, s ehhez, úgy tűnik, akaratunk ellenére is asszisztálunk. Az történik ugyanis, hogy a régi, mesés elemek, a népi hagyományok újra „feltöltődnek” olyan szellemi tartalmakkal, amelyeket kétezer évvel ezelőtt hordoztak. A Jancsit és Juliskát megenni akaró boszorkány csak egy csúnya, rossz szereplő volt a gyermekmesében, a Luca széke csak régi népi szokás, és ha valahol Szent Iván napján tüzet ugrottak, az se volt több bohóckodásnál. Most ezek újra pogány tartalmat kapnak – mi pedig, ahelyett, hogy ezt kinevetnénk, babonaságnak neveznénk, azaz eredeti súlytalan szerepükben tartanánk, hirtelen jelentőséget és fenyegetést tulajdonítunk nekik. Nem mintha olykor nem lenne bennük fenyegetés – de mitől is riadozunk?
A tök az csak tök, akkor is, ha halloween-lámpást csinálnak belőle, és nem rémálom. Előfordulhat persze, hogy ezt valakik mágikus rítussal kapcsolják össze, de vélhetőleg a legtöbb óvodában, iskolában nem ez történik, hanem csak kitöltik az időt egy innen-onnan behozott vagy már itt volt szokással. Nem jó, hogy itt van, de ha már igen, akkor mit tehetünk mi?
A legelső és legfontosabb, ha mi és családunk benne maradunk a megszokott keresztény kultúránkban (ami egyébként szintén számos, pogányságból átvett elemet tartalmaz). Mi gyerekkorunkban rendszeresen kijártunk a temetőbe – nem csak halottak napján -, ez része volt az életünknek. Csak úgy érhetjük el, hogy a gyerekeinknek is fontos legyen Halottak napja, ha mi is kijárunk velük a temetőbe. Ha nem, akkor miért csodálkozunk, ha a töklámpás fontosabb, mint a sírnál gyújtott mécses? Ha a család emlékezetében őrzi elhunyt szeretteit, pláne, ha még imádkozik is értük és velük, akkor a következő nemzedék is érteni fogja Mindenszentek ünnepét. Ha nekünk sincsenek szent barátaink odafentről, ha a szentek tiszteletére még egy szentkép se utal környezetünkben, akkor ugyan hogyan várhatjuk el, hogy gyermekeink ünnepeljék őket?
A legnagyobb baj mégis az, hogy valódi szellemi harc helyett mi is babonás módon viszonyulunk a töklámpáshoz és társaihoz. Félelemtől eltelve, inkvizítori lelkülettel tiltjuk el az óvodást a többi gyerektől, amikor azok az óvónénivel tököt farag. Szeretet és bölcsesség, megértés és győzelem helyett csak félelem és értetlenség vesz körbe minket, ami, lássuk be, nem nagy vonzerő a kereszténység felé.
Lehet, hogy inkább arról kellene ötletelnünk, hogyan „kereszteljük meg” a tökfejeket és integráljuk újra a keresztény kultúrába. Ha már egyszer faragják a tököt, miért ne lehetne a benne lévő fény Krisztus szimbóluma, ami még a leggonoszabb embert is képes átvilágítani? A lélek fénye, amely utat keres? A szentek felé mutató jel? Lehet, hogy ez furcsa, de nem furcsább, mint a pogány tél-ünnepet Krisztus születésnapjává tenni – aztán az is hogy bevált…
És persze lehet imádkozni, Isten védelmét kérni, hogy ha bármi démoni dolog kötődik még/már egy adott alkalomhoz, attól óvjon és szabadítson meg minket az Úr. Ez többet ér minden babonás félelemnél. (Hétvégi lelkigyakorlatunkon családfa-gyógyító mise is volt, erős szabadító szolgálattal – egy néninek ott helyben meggyógyult a keze, újra tudja mozgatni. Ez Jézus Krisztus győzelmének jele és valósága…)
Természetesen nem faragok tököt és nem ünnepeljük a halloweent. Ha bárki kérdez, számot adok hitemről - ha esetleg nem látszana a nyakamban hordott kereszttől és az életemből. Ha valaki tököt akarna faragni, azt tanácsolnám neki, inkább főzzön, süssön belőle, azzal többet ér. De Krisztust félteni a töktől, magunkat félteni a babonától – erre nem vagyok hajlandó…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)