Ha hisszük, hogy Isten van és szeret minket, ha megértettük, hogy Ő az Atyánk, apukánk, aki a legjobbat akarja és segíteni szeretne nekünk, akkor azt is tudjuk, hogy Isten akaratának megismerése, megértése és megcselekvése a legfontosabb dolog az életünkben.
Általános értelemben véve, Isten akarata olvasható a Szentírásban – ez azonban nem azt jelenti, hogy annak minden mondata mindig ránk vonatkozik. Ha azonban imádságos szívvel olvassuk az igéket, időről-időre megragad minket és személyessé válik egy-egy rész – ilyenkor Isten az, aki különösen is fel akarja hívni a figyelmünket valamire. (Én ezeket a részeket alá szoktam húzni a Bibliámban, s amikor az egyik már nagyon elhasználódott, az új Könyvbe is átvezettem azokat.)
Tanácsot is kérhetünk Istentől a Szentíráson keresztül. Jól példázza ezt Assisi Szent Ferenc története, aki fiatal férfiként szerette volna megérteni, hogy mi Isten akarata életében.  Végül bement a templomba, és az oltáron hagyott evangéliumos könyvet háromszor kinyitotta, azzal az erős elhatározással, hogy amit abban olvas, azt fogja követni. Mindháromszor olyan értelmű igéket kapott, hogy ha tökéletes akar lenni, adja el minden vagyonát, hagyja el szüleit és teljes szegénységben és engedelmességben kövesse Krisztust. Erre felkiáltott: Igen, ezt akarom! – és tudjuk, hogy valóban egész életében igyekezett ezt megvalósítani, nem is akármilyen eredménnyel. Mi ebből számunkra most a fontos? Ferenc testvér teljes hite és bizalma abban, hogy Isten szól hozzá a Szentíráson keresztül, és teljes elszántsága, hogy amit kapott, azt kövesse is. Azonban van ebben egy erős figyelmeztetés is nekünk: csak akkor kérjünk szentírási igét ilyen módon, ha komolyan vesszük azt, amit kapunk! Mert ha nem, az csak jósolgatás, szórakozás és babona, csak annyit ér, mint a szerencsesüti vagy a napi horoszkóp, azzal a súlyosbítással, hogy itt Isten elkért szavát vesszük semmibe, s nem csak egy darab papírt.
Én mindenesetre hosszú évek óta minden év elején kérek egy évi igét az Úrtól, hogy az vezesse és segítse gondolataimat és tetteimet az adott évben. Ezen túl is előfordul, hogy egy nehéz helyzetben, vagy ha tanácstalan vagyok - bár már mindent végig gondoltam, tanácsot is kértem, de még mindig nem látok világosan -, hogy a Biblia után nyúlok, bizalommal kérve Isten segítségét. (Egyébként pedig természetesen igyekezzünk naponta olvasni a Szentírást - és egyéb jó könyveket -, és elmélkedni a kapott tanításokon, hogy azok életté váljanak bennünk és a helyes irányba fordítsanak minket…)
Isten vezet a körülményeinket, barátainkon keresztül is. Jó, ha vannak olyanok körülöttünk, akiktől tanácsot kérhetünk, és akikre hallgatunk is, és akiknek képesek vagyunk engedelmeskedni. (Minél erősebb az önakaratunk, annál inkább szükségünk van erre, hiszen hogyan akarunk engedelmeskedni Istennek, akit nem látunk, ha nem tudunk engedelmeskedni embereknek, akiket látunk?) Elvileg gyerekkorunkban begyakoroljuk ezt a fajta jó engedelmességet a szüleinkkel, tanárainkkal kapcsolatban, gyakorlatilag azonban sem a szüleink nem voltak túl jók ebben, sem mi, és a kultúránk is inkább a lázadást eszményíti, így aztán valóban szenvedés az önmegtagadás, és nehezen jutunk el a „jókedvű engedelmességhez”. („Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a Te szent szíved szerint” – ez az ima semmit sem veszített fontosságából.)
A leglényegesebb talán mégis azt megértenünk, hogy Isten nem valami rajtunk kívül álló valóság – bár az is -, hanem „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 28). Ő már fogantatásunk előtt ismert minket és akaratát belehelyezte életünkbe, személyiségünkbe és körülményeinkbe: tehetségeinkbe, képességeinkbe, lehetőségeinkbe és a kegyelmekbe, amiket adott, ad és adni fog. („Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjunk.” Ef 2, 10) Ezért reflektálnunk kell a saját életünkre és előre haladni az önismeretben, mert így tudjuk egyre jobban megismerni Isten ránk vonatkozó tervét is.
Régebben néhány éven keresztül Szeretet Földje Missziós Iskolát tartottam. Az első alkalom mindig az Isten-ismeret és az önismeret napja volt, ahol a hallgatóknak többek között azt kellett feltérképezniük életükben, hogy milyen adottságaik, képességeik, tehetségeik vannak, milyen lehetőségek nyíltak meg eddig előttük és milyen kegyelmeket kaptak vagy szeretnének kapni. Mi az, amit „disznók elé vetettünk”, azaz eltékozoltunk, mi az, amit elástunk a szorongásaink, félelmeink miatt és mi az, ami termést hozott és hozhat életünkben. Miből kell gyógyulnunk és szabadulnunk, és mit kell imádságban elkérnünk Istentől, hogy krisztusi életet élhessünk, és ez az élet bőségben legyen…
A szilárd kereteket Isten megadta, parancsolataival, ezek védenek és megtámasztanak minket utunkon. De hogy ezeket a kereteket hogyan töltjük ki, az már rajtunk (is) múlik…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egyszerű és rövid teológiai válasz: A Szentháromság harmadik személye – ezt megtanultuk hittan órán, de vajon ez mennyire vitt közel bennünket a megértéshez?

A „Szentháromság” kifejezés nem szerepel a Szentírásban, ezt a szót már a keresztények alkották meg a bibliai igazság rövid és tömör összefoglalásaként. Jézus feltámadása után azt mondja a tanítványoknak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28, 19-20)

A Szentlélek tehát az Atyával és Fiúval egylényegű Isten.

A Wikipédia, a legnépszerűbb szabad internetes enciklopédia így foglalja össze a teológiai meghatározást:

„A kereszténység tanítása szerint a Szentlélek az Isten lelke, a Szentháromság harmadik személye. A Szentháromságban hívő keresztények szerint a Szentlélek „valóságos személy”, bár nem testesült meg. A nyugati keresztények szerint az Atyától és a Fiútól, a keleti keresztények szerint pedig az Atyától származik (az Atyától, a Fiú által).

Az Atya és a Fiú azért küldte el a Szentlelket a Földre, hogy az Egyházban Jézus Krisztus személyét felemelje (fölmagasztalja), és minden hívőt elvezessen a Fiúval való személyes közösségre, valóságos Isten ismeretre és imádatra.”

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a Szentlélek „az, akit az Atya a szívünkbe elküldött, Fiának Lelke, [Vö. Gal 4,6.] valóban Isten. Ő, az Atyával és a Fiúval egylényegű, elválaszthatatlan tőlük mind a Szentháromság belső életében, mind az Ő világnak szóló szeretet-ajándékában. De az Egyház hite, mely imádja az elevenítő, egylényegű és elválaszthatatlan Szentháromságot, vallja a személyek megkülönböztetését is. Amikor az Atya Igéjét küldi, a Lelkét is mindig küldi: összekapcsolt küldés ez, melyben a Fiú és a Szentlélek különbözőek ugyan, de elválaszt-hatatlanok. Krisztus az, aki megjelenik, Ő a láthatatlan Isten látható Képmása, de a Szentlélek az, aki kinyilatkoztatja Őt.^”

E meghatározáshoz nincs mit hozzá tenni - de kielégíti ez a szomjazó szívünket?

Ha szeretnénk megérteni a Szentháromság titkát és benne a Szentlélek valóságát, akkor ennél sokkal többre van szükségünk. Fontos, hogy merjünk és akarjunk elmélkedni Isten önkinyilatkoztatásáról a Szentírásban, a bibliai kijelentésekről, hogy azok megtermékenyítsék képzeletünket, gondolatainkat, érzelmeinket és így és ezeken keresztül teljesebb belátásra jussunk. Tehát most képzeljük el…

Képzeljük el, milyen volt kezdetben. Akkor, amikor még nem volt semmi. Csak Isten. Mi volt az Ő „első” szava? Talán Önmaga kijelentése? „Én vagyok.” Ez a legelső és legfontosabb önmeghatározás Istenről, aki a lét, az élet teljessége. Így nevezi meg magát Mózesnek is az égő csipkebokorban. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, ’Aki vagyok’. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az ’Aki van’ küldött engem hozzátok.” (Kiv. 3, 14)

„Én vagyok” – ami úgy is fordítható – „Érted vagyok”. Ha megkérdezik, hogy ki küldött, mondd azt, hogy „Aki Van” – az küldött, Aki Veletek Van.

Amikor Jézust el akarják fogni a katonák, kimondja isteni nevét – „Én vagyok” – és a katonák hátraesnek. „Amikor azt mondta nekik: ’Én vagyok’, meghátráltak és földre estek.” (Jn. 18, 6) Jézus egy pillanatra feltárja isteni hatalmát – és mégis engedi, hogy elfogják, mert így mutatja be szeretetének erejét. „Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni.”(Jn 16, 8) Jézus így védi meg – az élete árán is – azokat, akik benne bíznak. Hatalma az emberek javára mutatkozik meg. Ő valóban „értünk van”. Isten így adja az emberek kezére magát…

Kezdetben – amikor még semmi nem volt – Ő kimondta: Én vagyok. Mivel azonban amit kimondott, az Ő maga volt – hiszen Isten szava azonos azzal, amit jelöl, így áll fenn benne az egész, szavával teremtett világ -, ezért ott „állt” előtte a kimondott Szó, az Ige. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt s Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1, 1-3) Ott „álltak” tehát (ha szabad ezt mondani) egymással szemben, tökéletesen egyként, azonosként, de mégis külön személyként. Az Atya, és a Fiú.

A Fiú pedig, a kimondott Ige, tökéletesen azonos az Ige kimondójával, az Atyával. Benne él mindaz, ami abban is él, aki vele határozta meg önmagát. Itt a Szentháromság Egyisten egyik nagy titka. És itt az ember nagy hatalma, aki újra kimondhatja a kimondott Igét…

Mi volt vajon a Fiú, az Ige első szava?

A Fiú, azt mondja az Atyának: Szeretlek. Az Ige ezzel kijelenti Önmagát és egyben azt, aki Őt kijelentette, s akivel tökéletesen azonos. Az Ige a Fiú, aki kimondja az Atyának: „Szeretlek”, s ezzel egyben kijelenti a vele tökéletesen azonosat. Megjelenik Ő, az örök „Szeretlek”, a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Tökéletesen azonos az Atyával és a Fiúval, önmagában hordozza mindkettőt. Ő a Fiú önátadása az Atyának és az Atya önátadása a Fiúnak. „Szeretlek”, amely körbeölel mindent.

Ebben a szeretetközösségben történt meg a teremtés. „Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter. 1, 2) – az örök „Szeretlek” lebegett a vizek felett, és „költögette” a világot, mint kotlós a csibéit.

„Szeretlek” – mondta az Isten az egész teremtett világra. Minden a „Szeretlek” által, a Szentlélekben állt fenn. Minden a Szeretet földje volt.

– mondja Isten nekünk, nekem és neked. Szeretlek - mondja az Atya, és a Szeretet Lelke kiárad életünkre. Szeretlek – mondja a Fiú, és a megváltás műve valósággá válik életünkben. Szeretlek – mondja a Szentlélek, és életünket eltölti Isten ereje és kegyelme, ajándékai és karizmái.

Isten előbb szeretett minket, mint ahogy mi Őt tudtuk volna szeretni. Ő volt az, aki igent mondott életünkre és ezt az igent vissza nem vonja! Csak mi taszíthatjuk el Őt magunktól bűneinkkel, a Szeretet visszautasításával. De hogyan is utasíthatnánk vissza, amikor egészen önmagát ajándékozza nekünk, ingyen és örökre?

Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentlélekről - kegyelmei, karizmái, munkája bennünk és közöttünk című füzetéből (bővebben a honlapunkon a Könyveink menüpont alatt, www.szeretetfoldje.hu)

Ősrégi tapasztalat, hogy ha Isten valami kis lángja valahol fellobban, rögtön megjelennek az önkéntes tűzoltók, hogy kioltsák azt. Olykor mi magunk oltjuk ki magunkban a lángot, olykor a világ igyekszik elfojtani bennünk a tüzet, s bizony az is előfordul, hogy a keresztény testvérek pokrócoznak, s még azt is gondolják, hogy ezzel Isten és az emberek javára tesznek.
Első, és talán gyakrabb, mint gondolnánk, amikor mi magunk fújjuk el a lángot. Visszatekintve az életem elmúlt évtizedeire, világosan és szomorúan látom, hogy volt néhány olyan pillanat, amikor Isten megnyitott előttem egy kaput, és én visszariadtam a lehetőségtől félelemből, önszeretetből, a bizonytalanság vagy egyéb okok miatt. Ennek – hogy saját krisztusi életünk önkéntes tűzoltói legyünk -, egyetlen gyógyszere van: a kitartó, fegyelmezett és önmegtagadó élet, szeretetből, másokért (Istenért és felebarátainkért). „Aki jobban szereti önmagát, mint engem – mondja Jézus -, az nem méltó a követésemre…” Be kell gyakorolnunk a lemondást, az engedelmességet, hogy a nehezebb és bizonytalanabb út, a keskeny út, a krisztusi út mellett tudjunk dönteni, amikor ilyen választás elé kerülünk.
A világ mindig készen áll arra, hogy kioltsa a Szentlélek tüzét. Megtérésünk után a régi haverok nem értik, mi történt velünk és igyekeznek visszahúzni addigi életünkbe. A világ okossága szerint az a legjobb, ha semmi nem látszik a kereszténységünkből: a lámpás a véka alatt marad, a só a sótartóban, és a kovász pedig ott rohadjon meg, ahol van.
Amikor a törökbálinti kis művelődési ház igazgatója lettem, igyekeztem mindent megtenni, hogy a ház jól működjön. Hétnapos munkahetünk volt, telt házzal, minden bevételi célt túlteljesítettünk – az ötéves ciklus végén néhányan mégis mindent megtettek, hogy ne engem válasszanak meg újra igazgatónak. Ennek egyetlen oka volt: Krisztus. Egy kis bibliakört is tartottunk ugyanis péntekenként a házban, és az egész működésünknek volt egy erős közösségi irányultsága. Még egy másik jelöltet is találtak, akit elindítottak, erős hátszéllel. Amikor a szavazás napján bent ültünk a képviselőtestületi ülésen, az előterjesztő minden létező rosszat elmondott rólam, én pedig csak hallgathattam és imádkozhattam magamban. Mellettem ott ült az akkori iskola igazgató - egy nagyon rendes református presbiter -, tőle kérdeztem suttogva: most mit csináljak? Cáfoljam meg a hazugságait? Ő annyit mondott: Csak maradj csendben… Így tettem, a szavazáson pedig 10-3 arányban megválasztottak a következő ciklusra. (Öt év múlva aztán mást választottak, de akkor már felkészített Isten, hogy menni fogok, amit el is mondtam a kollégáknak és a feleségemnek is, bár előre senki nem hitt nekem…)
Hogy a földre hullott mag útszélre kerül, köves talajba vagy tövisek közé, elsatnyul vagy szárba szökken, az sokszor a keresztény testvérek támogatásán vagy ellenállásán múlik – s talán ezek a legszomorúbb történetek. Mi 2004-ben határoztuk el, hogy minden év január 18-ra, Szent Margit ünnepére Nemzeti Imanapot szervezünk, és erről levélben tájékoztattuk is az összes püspököt és egyházi elöljárót (több biztató választ is kaptunk). 2005. január 18-án volt az első Imanap, amit aztán több, mint egy évtizedig szerveztünk. Több tízezer ingyenes imafüzetet nyomtattunk az évek során, s küldtünk szét plakátokkal és egyéb kiadványokkal együtt és szerveztük az imaalkalmakat ország szerte -, amikor eljött a „válaszcsapás”. A főegyházmegye hivatalos hírlevelében tettek közzé egy rövid tájékoztatót, amiben mindenkit óvtak tőlünk – ámbár még a nevünket sem írták le helyesen -, hogy mi nem is vagyunk katolikusok és csak a pénzre hajtunk. (Szomorú valóság, hogy ezt még olyan keresztény civil honlap is közzé tette, amiről addig azt gondoltam, hogy egy úton járunk.) Én pedig kaptam egy kétsoros levelet az egyik segédpüspöktől, amiben felszólít, hogy azonnal hagyjam abba a Nemzeti Imanapok szervezését, mert ahhoz nincs semmi jogom.
Lenyeltem a keserű pirulát, bár nem tagadom, hogy emésztési gondokat okozott. De nem akartam engedetlen lenni – ámbár én más egyházmegyéhez tartoztam -, aztán akkorra már sok imakezdeményezés jött létre hazánkért, és értelmetlen háborúságot sem akartam vívni. Azért mi továbbra is imádkozunk Szent Margit ünnepén, és másokat is biztatunk, hogy tartsanak imanapot hazánkért, de nincsenek már plakátok és imafüzetek, nem szervezünk – élünk a fű alatt, de azt a mai napig sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e akkor…
Harminc év kereszténységébe sok minden belefér. Volt, hogy a jó testvérek eltanácsoltak abból a közösségből, aminek alkalmait évek óta vezettem, máskor kitiltottak egy levelező listáról, voltunk már elkárhozó lelkek, mert bizonyos magánkinyilatkoztatások igazságáról nem voltunk meggyőződve, voltunk túl karizmatikusok, túl máriások, túl buzgók vagy épp túl világiasak, és semmiképp sem normális emberek. Krisztussal azoban minden túlélhető, utána pedig – az már a mennyek országa…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egyszer olvastam egy szellemes mondatot az imáról: „nem imádkozom tíz percnél hosszabb ideig, de nincs olyan tíz perc, hogy ne imádkoznék”. Ügyes válasz ez, és a személyiség begyakorlott imaéletét feltételezi. De hogyan lehet idáig eljutni, hiszen egyikünk sem így született? Megvalósítható-e a „szüntelenül imádkozzatok” bibliai óhaja?

Az bizonyos, hogy én a keresztény imaéletbe is a könnyebbik oldal felől érkeztem. A karizmatikus keresztény összejöveteleinken félórányi közös éneklés – a számok között esetleg rövid szabad ima – után már a tanúságtételek, tanítások, megosztások következtek. Érdekes, izgalmas alkalmak voltak ezek és passzoltak is a frissen megtért, lángoló szívemhez. De mi történik akkor, amikor az első érzelmi felhevülés múlni kezd, amikor a századszor elmondott szerelmi vallomásunk már minket is feszélyez, vagy bal lábbal keltünk fel és az élethez sincs kedvünk, nem hogy az imához?
Milyen jó, hogy egyházunk az imaformák nagy gazdagságát kínálja fel nekünk, hogy azokkal éljünk! Elmélkedhetünk minden nap a Szentírás igéin, zsoltározhatunk, zsolozsmázhatunk, mondhatunk rózsafüzért, litániákat és más kötött imákat, énekelhetünk, részt vehetünk a szentmisén… Mindez a nagy gazdagság azonban csak akkor válik éltető és megtartó erővé, ha életünk részévé válik. Erre is alkalmazható a mondás: tarts rendet, és a rend megtart téged. Ahogy a családunkban sem csak akkor szeretjük a szüleinket, házastársunkat, gyerekeinket, amikor épp olyan kedvünk van, hanem kitartóan, minden nap, ugyanígy van ez az Isten családjában is. Így volt ez Jézusnál, aki még éjjelente is imádkozott, így volt ez Máriánál, és így kell lennie nálunk is, ha Isten gyermekei vagyunk.
Ha kialakul egy jó szokásrendünk, akkor arra rááll a személyiségünk és a lelkünk szinte figyelmeztet minket az imaidőinkre. Ha begyakoroltuk, hogy minden reggel imával kezdjük a napot, akkor ébredéskor szinte automatikusan „beugrik” az ima. Ha megszoktuk, hogy elmondjuk az Úrangyalát, akkor még ha el is vagyunk foglalva, a lelkünk olyan pontosan jelzi az ima idejét, hogy szinte órát lehetne hozzá állítani. És ha este Isten dicsérő énekeket énekeltünk, reggel pedig arra ébredtünk, hogy elménkben most is ott a dal, akkor miért is ne hihetnénk, hogy még éjjel, álmunkban is dalolt a lelkünk?
A lelkünk olyan, mint a kisgyerek, aki a szülei jelenlétében akar lenni, mindig Isten felé törekszik. (Amikor a gyerekeink kicsik voltak, reggelente úgy ébresztettem őket, hogy rögtön hangosan mondtam nekik a reggeli imát – „Szívem első gondolata…” -, néha még tapsoltam is ritmusra, hogy biztos felkeljenek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hétvégén, amikor mi, szülők szerettünk volna kicsit tovább aludni, berontottak a szobába, hangosan tapsolva és kántálva az ima szavait… Ők nagyon vidámak voltak, mi már nem annyira, de ahogy nagymamám mondta: fiam, ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!)
Nem annyira az időnkénti nagy lelkesedés, mint inkább az állhatatosság és kitartás mélyíti el az Isten kapcsolatunkat. Meg kell küzdenünk magunkkal, mert az óemberünk számtalan jobb dolgot is tud javasolni nekünk az imánál. Nálunk például minden reggel van szentmise, ami nagy kegyelem, nekem pedig lehetőségem is van minden nap elmenni. De hányszor történik meg, hogy lebeszélem magam, fáradtságra, erre-arra hivatkozva, hogy ne menjek el! Volt, hogy már felöltöztem, cipő a lábamon, kabát a vállamon, de volt még két perc az indulásig, gondoltam, addig még leülök - és úgy maradtam. Később aztán szidhattam magam, miért nem indultam el...
Isten együttműködik velünk és segít minket, az imában is. Hinnünk kell, hogy Ő akkor is jelen van, ha épp nem érzünk semmit, ha nem vagyunk összeszedettek. Egy aranyos zsidó történet szerint búsan megy haza a férfi a zsinagógából, a barátja pedig megkérdezi, miért lógatja az orrát. „Nagy dohányos vagyok, megkérdeztem a rabbit, szabad-e ima közben cigarettázni, mire ő azt felelte, hogy azt tilos.” „Rosszul kérdezted!” – mondja a barát, és visszaviszi őt a rabbihoz: „Rabbi, dohányzás közben szabad-e imádkozni?” A rabbi azt feleli: „természetesen, imádkozni mindig szabad!” Ugyanígy szabad nekünk is rózsafüzért mondani buszozás közben, munkába menet, szabad rövid fohászokat mondani, szabad énekelni… Lehet, hogy nem ez lesz a legbuzgóbb, legösszeszedettebb ima, de mégis Isten jelenlétében tart minket.
Még első keresztény éveimben gondoltam ki, hogy a szentmise alatt, az áldozati szertartásnál, amikor a pap hívja a Szentlelket, én nyelveken imádkozom, hogy a Szentlélek leszálljon ránk, és minket is krisztusivá tegyen. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a letérdelünk az oltár elé, még ha nagyon szétszórt állapotban vagyok is, automatikusan beindul nálam a nyelvi ima, hogy a „Lélek könyörögjön értünk szavakba nem fogható sóhajtozásokkal” – hát ennyire szeret minket az Isten!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Már legalább három hónapja megtértem és a városmajori kis katolikus karizmatikus közösségbe jártam, és még mindig nem indult be nálam a nyelveken szólás ajándéka – pedig mennyire vágytam rá! Valószínűleg elkövettem az összes szokásos hibát: rágörcsöltem, füleltem „befelé”, hátha hallok valami szót… de semmi.
Akkoriban (1990) katolikus keresztény kiadványokat e témában még nem lehetett kapni. Egy utcai könyvárusnál végül találtam egy pünkösdi keresztény könyvet a Szentlélek hét ajándékáról, azt megvettem. Szilveszter napján egy kád meleg vízben a könyvet olvasva esett le a tantusz - vagy írhatom úgy, akkor és ott léptem át a görcsösségből a hit világába -, és feltört belőlem a nyelvi ima… (A nyelvek magyarázata ehhez képest csak évtizedekkel később került elő, amikor többen azt szerették volna, hogy valaki mondja meg, mit imádkoznak nyelveken. Így aztán elkértük ezt az adományt Istentől, megkülönböztetve, hogy mikor van szó csupán személyes nyelvi imáról – amikor a Lélek imádkozik bennünk, értünk -, és mikor a közösségnek adott tanításról a nyelvi imán és annak magyarázatán keresztül, mindannyiunk épülésére…)
Akkoriban a városmajori közösség nagyon szabad szellemű volt, a lehetett hangosan imádkozni, a közösségvezetőnk (Péter) bátorította a tanúságtételt, lehetett a többiek előtt beszélni (tanítani), prófétálni, bekapcsolódni a közbenjáró imaszolgálatba – én pedig lelkesen, be is kapcsolódtam ezekbe. Lelkesen, de valószínűleg nem mindig „szentelkesen”, így aztán Péter azt kérte, egy darabig inkább ne szóljak hangosan semmit… Ez a csendes időszak hosszú hónapokig tartott, miközben megértettem, hogy nekem is tisztulnom kell és megtanulnom megkülönböztetni, hogy mi az, ami Istentől jön, és mi az, amit csak én rakok hozzá.
A tisztulás útján kell járnunk, tisztulnunk kell a bűnökből, a hamis vágyakból és ambíciókból és növekednünk kell az önismeretben – ami nélkül nem növekedhetünk az Isten-ismeretben sem -, hogy egyre jobban meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat, az igazat és hamisat.  Milyen fontos, de milyen nehéz ezen a tanulóidőn keresztül menni! Mennyi jószándékú ember válik hamis prófétává és hamis magánkinyilatkoztatások adójává, terjesztőjévé, mert nem megy keresztül ezen a tisztítótűzön! Magamon azt tapasztalom, hogy még harminc év múltán is a tisztulás útján kell járnom…
(Lehet a karizma hiteles, és mégis elbukunk. Emlékszem egy imaszolgálatra, amikor két testvér imádkozott valakiért, aki lélekben nyugodott, erre ők összepacsiztak, hogy milyen ügyesek voltak – pedig az isteni erőmegnyilvánulások aztán biztosan nem tőlünk valók…)
Isten karizmatikus ajándékai ingyenesek, de rajtunk keresztül aktivizálódnak – ahogy a Szentírás mondja, a prófétaság lelke alá van vetve a prófétának -, azért ha elkértünk Istentől egy karizmát, akkor rajtunk (is) múlik, hogy az működésbe lép-e, és ha igen, akkor milyen erővel és mennyire tisztán. Kéred és megkapod – de ha nem használod, akkor mire jó az egész? Hiszed, hogy Isten gyógyít? Akkor imádkozz gyógyulásokért. Hiszed, hogy Isten országában élsz? Akkor cselekedj Isten országának polgáraként. Szabad vagy, élj a szabadságoddal! Amit hiszel abban cselekedj, hogy a cselekedeteid által a hited valósággá legyen…
Különbséget kell tennünk a karizmák és a szolgálatok között. Mindenki imádkozhat – sőt kell is, hogy imádkozzon -, az embertársaiért, és akkor megtapasztalhatja, hogy meghallgatást nyernek imái. Mindenki imájára gyógyulhatnak betegek, de van, aki gyógyító szolgálat végzésére kap meghívást. Mindannyian tudunk beszélni, tehát lehetőségünk és felelősségünk, hogy tanúságot tegyünk Isten országáról – és van, akit Isten külön elhív a buzdító, tanító szolgálatra. Mindenki prófétálhat, kaphat sugallatot, ismeret szavát – tulajdonképpen ez a normális keresztény élet része kellene, hogy legyen, hiszen Isten gyermekei vagyunk, állandó párbeszédben vele -, és van, aki prófétai szolgálatra kap hívást, ami sokkal több, mint egy-egy ismeret szava kimondása. Isten felkeni a tehetségeinket, képességeinket (a természetfeletti a természetesre épül), hogy előre vigyen minket a dicsőítő szolgálatban, kormányzásban, apostoli küldetésben, hogy szentekké, egészen neki elkülönítettekké legyünk előtte.
„Törekedjetek a karizmákra” – biztat minket Pál apostol. A haldoklásig való szenvedéllyel vágyakozzatok Isten országára – mondja Jézus -, és bele ne fáradjatok, mert erőszakosaké a mennyek országa, és mindmáig az erőszakosak ragadják magukhoz… Bárcsak egész lényünkkel tudnánk mondani a Miatyánk imáját: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is!
És Isten országa, a Szeretet földje valósággá válik…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Krisztus feltámadt – tehát utat kell készítenünk a pusztán át, hogy mindenkihez eljuthasson az Örömüzenete. Ehhez azonban hinnünk és remélnünk kell, hogy ennek az útkésztő munkának épp itt és most van itt az ideje:

„A sokak számára ismert történet szerint XIII. Leó pápa (1878-1903) egy szentmiséjét befejezve épp kivonulni készült, amikor természetfölötti látomást kapott. Ebben – a bibliai Jób könyve elejéhez hasonlóan - a sátán beszélt Istennel. Időt és felhatalmazást követelt, hogy csapásokkal sújtsa az Egyházat és a világot. Azt állította, ha kapna száz évet, akkor végül mindenki neki engedelmeskedne - Isten pedig hatalmat engedett neki a XX. század fölött. (Amikor a pápa az önkívületből magához tért, egy szó nélkül a szobájába sietett, leült asztalához és papírra vetette azokat az imákat, amelyek elmondását minden szentmise után elrendelte. Ezek egyike a Szent Mihály ima, ami a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjai bevezetéséig mindig elmondtak a misék végén: Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Ámen.)

El kell ismernünk, hogy a XX. század valóban rettenetes volt. Két világháború, iszonyatos vérengzések és népirtások, holokauszt, a szexuális forradalom következményei, az istentelen ideológiák világ-méretű elterjedése – a Jelenések könyvének nagy vörös sárkánya valóban „lesöpörte az ég csillagainak harmadát”, azaz a Szovjetunióból terjedve uralmat és befolyást gyakorolt legalább a föld országainak harmadán – az atomháború veszélye, ökológiai katasztrófák előidézése… De tegyük fel magunknak a kérdést: Győzött a sátán?

Nem győzött! (Ha győzött volna, már túl lennénk - feltéve, hogy egyáltalán túléltük volna – legalább egy atomháborún, hiszen a sátán „embergyűlölő kezdettől fogva”, célja az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember teljes megrontása és végül elpusztítása.)

Ha pedig az ördögé volt a XX. század, akkor Istené, a megújulásé, a helyreállítódásé a XXI. század! De ha ez így van, akkor miért hallunk újra és újra a háborúkról, miért még erőteljesebb a keresztényüldözés, miért recsegnek-ropognak a világ eresztékei?

Az bizonyos, hogy a sátán nem tudja már fenntartani azokat a nagy, nyilvános elnyomó struktúrákat amelyeket eddig fenntartott. Összeomlott a kommunista blokk (ámbár a „vörös sárkány” újra éledezik, ahogy a Jelenések könyve előre megjövendölte), az „arab tavasz” szintén véget vetett egy sor diktatúrának, és a folyamatnak még nincs vége. Minden nagy politikai, gazdasági, kulturális rendszer, amit átjárt a gonosz ihletése, az vagy már összeomlott, vagy összeomlóban van.

Válság válságot követ - azonban feltehetjük a kérdést: jobb lett ezzel nekünk? Ezt akartuk? Ez lenne a Megújulás ára?

Nem feltétlenül. Az biztos, hogy hazánkban nagy lelki megújulás is volt a rendszerváltozás idején. Az emberek végre a szabadon választhattak – és sokan döntöttek akkoriban Isten ajánlata mellett. A katolikus karizmatikus megújulás éves találkozói Budapesten meg-töltötték a nagy sportcsarnokot és sok kis keresztény gyülekezet is erőteljesen növekedett abban az időben. Végső soron azonban az ország Isten helyett a mammont választotta. A gazdasági szakemberek lettek az ország új prófétái. A tévé sok-sok csatornán keresztül hirdette, adta a népnek a cirkuszt és az evilági élet kenyerét – hogy milyen eredménnyel, az mára nyilvánvalóvá vált.

Hasonlóan történik ez a többi felszabaduló országban is. A népek lehetőséget kapnak a szabad választásra és döntésre – de ez azzal is jár, hogy napfényre kerülnek a szívek titkos gondolatai és indulatai. „Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert. (Mk 7, 22-23) Nem nagy vigasz, ha értjük, a mai rettenetes események egyik oka az, hogy ez volt az eddig elrejtett szívekben.

A gonosz lélek nagy terve, hogy ahogy a XX. században létrehozta a kommunizmus vagy fasizmus hamis választási alternatíváját, majd a kettő között és után a keresztény megújulással (II. Vatikáni Zsinat) párhuzamosan az újpogány választási lehetőséget, úgy a XXI. században a radikális iszlám és az újpogány birodalmi eszme hamis kettősségét kínálja föl Isten országa, a Szeretet földje helyett. A sátán jelenleg is gerilla-harcot folytat, szívtől szívig, háztól házig, utcáról utcára hatol előre. A technikai eszközök segítségével, sötét megrontó erejével igyekszik újra a befolyása alá vonni az embereket, népeket, nemzeteket és országokat és elismerhetjük, sikeresen dolgozik. Rengetegen döntenek a gyűlölet, a bűnök mellett! (Hazánkban is politikai pártok válhatnak sikeressé más emberek, nemzetiségek gyűlöletének hirdetésével és/vagy minden bűn elfogadtatásával, liberalizálásával…)

De! Az emberek szabaddá váltak Isten országára is! Dönthetnek a Szeretet mellett, a megújulás mellett – és végül Isten országa erősebb lesz a sátán birodalmánál! Hogy ez így fog történni az nem kétséges. A szentírási próféciák végül mindig beteljesednek – a kérdés csak az, hogy mikor és milyen áron?

Hiszem, hogy Isten hazánkat és a Kárpát-medencét annak példájává akarja tenni, hogy létezik békés út, lehetséges visszaszorítani a nagy, külső elnyomó struktúrákat és megállítani az erkölcsi romlást, szétesést is. Az Úr minket, keresztényeket arra hív, hogy legyünk ennek katalizátorai, kovászai, legyünk az újjáépülés oszlopai, megtartó ereje. Imádsággal, a szeretet cselekedeteivel, alkotásaival… hogy hazánk a Szeretet földje legyen.

Végső soron minden választás erről szól.

Isten mellett állsz? Akkor – ha mást nem tudsz – legalább válaszd a legkisebb rosszat…

Az egész világ nagy megpróbáltatáson megy keresztül. A Szentírás legtitokzatosabb könyve, a Jelenések könyve elején az Úr hét levelet diktál a hét egyháznak, ebből egyik a filadelfiai egyház. (Beszélő név, a testvéri szeretet egyháza.) Ez az egyetlen levél, amely nem tartalmaz feddést, viszont egy prófétikus részletben úgy utal a végidőkre, mint a megpróbáltatás órájára, de egyben azt is megmutatja, hogy Isten meg tud őrizni minket ennek rombolásától.

„Mivel megőrizted béketűrésem igéjét, én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely eljön az egész földkerekségre, hogy próbára tegye a föld lakóit. Íme, csakhamar eljövök! Tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el koronádat! Aki győz, azt oszloppá teszem Istenem templomában, és nem megy ki többé, és ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely leszáll az égből Istenemtől, és saját, új nevemet.” (Jel 3, 10-12)

Most pedig (újra) itt a próbatétel ideje, a megpróbáltatás órája. Vajon győztesek leszünk-e, vagy hagyjuk, hogy elöntsön minket a bűn, az erőszak és az összeomlás? És hogyan lehetünk győztesek? Milyen lelkülettel kell élnünk, dolgoznunk, mentenünk és újjáépítenünk?” (Részlet a 21. század, Isten évszázada – Magyarország átvilágítása című könyvünkből)

Mi élünk itt és most, tehát rajtunk áll, mi a válaszunk a feltett kérdésre. És én nagyon remélem, hogy mi keresztények, mi vagyunk a válasz…

Kalandra fel!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az elmúlt egy évben a járvány mint egy lakmuszpapír mutatta meg, hogy milyen állapotban van hazánk, és benne mi mindannyian, nemre és pártállásra való tekintet nélkül. (Többes szám első személyben írom, „mi”, még ha ennek egyik vagy másik része nem is érint minket, vagy nem a mi bűnünk, azért mégis csak közös a felelősségünk, ez alól nem bújhatunk ki…) A megbetegedések és halálesetek nagy száma talán kikerülhetetlenné teszi – már ha hajlandóak vagyunk tanulni a leckéből -, hogy szembe nézzünk a helyzetünkkel:

Eddig is tudhattuk, hogy milyen rossz egészségi állapotban vagyunk. Első helyeket foglaljuk el a szív-és érrendszeri megbetegedésekben, a rákos halálozásokban, légzőszervi megbetegedésekben. Az átlagéletkorunk kevesebb az EU-átlagnál. Egészségtelen életmódot folytatunk és/vagy kényszerülünk folytatni, egészségtelen és stresszes környezetben… Tudtuk ezt, de azért valahogy csak elevickéltünk az életben. Aztán jött a járvány, ránk nehezedett – és sok-sok ember legyengült, de még működő szervezete összeroppant a súly alatt.
Eddig is tudhattuk, hogy baj van az egészségügyi rendszerünkkel. Orvosaink, ápolóink egy része külföldön talált magának jobb életkörülményeket, akik pedig maradtak, olykor több állást is vállaltak, hogy fenntarthassák az egészségügyi rendszer normális működésének legalább a látszatát. Aztán jött a járvány, és kiderült, hogy a leamortizálódott és túlfeszített rendszer a legnagyobb személyes áldozatok mellett is csak akadozva tud működni.
Eddig is tudhattuk, hogy többszázezer ember, népünk színe-java elment dolgozni külföldre, és egy részük talán már sohasem tér vissza. Eddig is morogtunk, hogy milyen jó lenne, ha rendeznék a béreket, ha lenne egy normális, legalább nagyítóval látható bérlakás program (kicsivel kisebb stadionok, kicsivel kevesebb úrhatnámság, és máris lenne pénz a fiataljaink jövőjének befektetésébe), most aztán kiderült, hogy a propaganda és a kimutatások nem tudják pótolni a hiányzó embereket.
Eddig is tudhattuk, hogy erős kontraszelekció érvényesül az államgépezetben (miközben az állami bürokrácia mérete az EU-n belül hazánkban a legnagyobb), hogy a szakmai hozzáértést könnyedén felülírhatják politikai uram-bátyám szempontok, most pedig láthatjuk, hogyan akad el a gépezet a legegyszerűbb szervezési feladatok rossz elvégzése miatt is.
És azt is tudhatjuk, hogy ezután se lesz könnyebb. Hazánk nyújtotta a legkevesebb túlélési támogatást a bajba került embereknek, a családi tartalékok pedig sokaknál kimerültek, vagy kimerülőben vannak. A gazdasági szervezetek csődhullámtól félnek, ami a vásárlóerő további csökkenéséhez és a lefelé tartó spirál gyorsulásához vezethet. A szolidaritás látványos hiánya a nagyon gazdagok és a szegények között szintén növeli a feszültségeket, a pszichés problémákat, s ezzel a további megbetegedések kockázatát.
Azt is láthatjuk, hogy a tiszta és nyílt beszéd hiánya az összeesküvés-elméletekben való hithez, további félelemhez vezetett. (Nem véletlenül olyan nagy hazánkban az oltástagadók száma…) Az eddig oly hatékonynak tűnő propaganda-gépezet pedig mintha képtelenné vált volna az egyenes beszédre, az okok és következmények feltárására. A bizalomvesztésnek pedig – ahogy a történelemből látjuk -, súlyos társadalmi következményei lehetnek.
Végül ismerjük el, hogy egyházaink se szerepeltek túl jól ebben a helyzetben. Sem a hit és ima erejét és bizalmát, sem a szolidaritás érzését, sem Isten gyógyító kegyelmét nem tudták hatékonyan közvetíteni az embereknek. (Érdemes összehasonlítani az 1700-as évek eleji pestisre és a mostani járványra adott egyházi válaszokat. Nem akarom túlragozni, de itt Törökbálinton akkor a hívő nép közösen imádkozott és felajánlást tett, hogy amennyiben elkerüli a falut a pestis, kápolnát építenek - a pestis nem jött be, a kápolna felépült...) A szorongó, vigaszt és bátorítást kereső emberek a bezárt templomok ajtajánál találták magukat, s ha oda nem mehettek, hát mentek, ahová tudtak – hogy aztán ott mit találtak, az már egy másik történet.
A kérdés most már csak az, hajlandóak vagyunk-e beismerni, hogy „utat tévesztettünk”, és képesek vagyunk-e visszafordulni (megtérni) és egy jobb irányt találni. Ez nem lehetetlen (gondoljunk pl. a 19. századi reformkorra), de ehhez bátorságra, bűnbánatra, tiszta beszédre és jó tettekre van szükségünk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nemrég olvastam egy interjút, amit egy közismert és buzgó vallásos, hitvalló emberrel készítettek. Ő a beszélgetésben kemény szavakkal ostorozta a liberális világ bűneit, amikor azonban a saját meggyőződése szerinti keresztény politikai oldalról esett szó, inkább a mentegetés és felmentés szavait szólta. De vajon Jézus így cselekedett-e, vagy épp ellenkezőleg?
Úgy tűnik számomra az Újszövetség irataiból, hogy Jézus nem különösebben foglalkozott a római világ bűneivel. Nem ostorozta a megszállókat, nem prédikált a rabszolgaság ellen – bár nyilvánvalóan ellenezte -, szót sem ejtett a homoszexualitásról vagy a római abortusz-gyakorlatról (a megszületett gyerekek kitevéséről). Ennek egyik oka bizonyára az volt, hogy ezekről az ószövetségi szövegek kellő eligazítást nyújtottak, de volt egy ennél sokkal fontosabb tényező is!
A tisztulást Isten mindig a saját népén kezdi: vedd ki először a saját szemedből a gerendát, és majd utána kiveheted a másik szeméből a szálkát! Jézus nyíltan és világosan kimondja, hogy nem küldetett máshoz, mint Izrael elveszett bárányaihoz, hiszen először őket kellett volna visszatéríteni az Atyához.
Ez a dolog ma sincs másképp. Ha azt szeretnénk, hogy a világ elforduljon a bűnöktől és visszaforduljon Istenhez, akkor azt először nekünk kell megtenni, nekünk kell bűnbánatot tartani, nekünk kell elismerni bűneinket és hibáinkat. Nem menthetjük fel magunkat és nem igazolhatjuk bűneinket azzal, hogy a „másik oldal” még bűnösebb (még ha ez egyébként olykor igaz is lenne). Nem sántikálhatunk kétfelé, nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak, nem gyárthatunk bűnbakokat, nem fújhatunk egyszerre hideget és meleget, attól függően, hogy nekünk tetsző vagy nem tetsző emberekkel van dolgunk.
Azt hiszem, kereszténységünk belefutott egy nagy csapdába, ami egyre szorosabban zárul körénk. Szétválasztottuk a világot a „mieinkre” és „azokra”, s azt gondoljuk, hogy „minket” bírálni árulás és összeesküvés a kereszténység ellen, miközben pont így válunk a keresztény Magyarország sírásóivá. A világ ugyanis figyel minket, keresztényeket, és ha azt látja, hogy mi ugyanazokat a bűnöket követjük el, mint ők (és olykor súlyosabbakat, ha pénzünk, hatalmunk, erőnk engedi), de közben felmentjük magunkat, sőt magunkat Istenre hivatkozva még különbnek is tartjuk, kkor ezzel hazuggá tesszük Istent és lejáratjuk Őt (és magunkat is) az emberek előtt.
De ha nem lehet a közéletben beszélni a lopásról, korrupcióról, elszegényedésről, az égbekiáltó bűnökről, akkor mi marad nekünk? A gumicsontok, amik mellett hősiesen kiállhatunk, ezzel igazolva magunkat.  Ezek a gumicsontok egyébként nagyon fontos ügyek lennének, a valóságban azonban a szavakon túl még az sem történik meg, ami megtörténhetne.
Az egyik ilyen gumicsontunk az abortusz témája, ami rettenetes bűn és nagy tragédiája országunknak. (Mi is sok éven átterjesztettünk szórólapokat, adtunk ki kis füzetet, tartottunk előadásokat, most szombaton is lesz a kápolnánkban lelki adoptálás, egy meg nem született gyermek örökbe fogadása…) Fennhangon tiltakozunk az abortusz gyakorlata ellen – de közben mi történik? Egy évtized alatt a polgári, keresztény kormány semmit sem szigorított az abortusz lehetőségén, arra hivatkozva, hogy a nép nem támogatja azt. (Ami egyébként igaz is…) Ezzel szemben szigorított az örökbe fogadás feltételein, ami növeli az abortusz veszélyét. (Egy fiatal nő, akivel évek óta kapcsolatban vagyunk, elvetette a magzatát. Aztán a következőt, nagy rábeszélésünkre, megszülte, nevelőszülőknél van. Aztán – új barát, új szerelem -, megint jött volna egy, de azt is elvetette. Akkor szinte megzsaroltam, hogy ha a következőt is abortálja, többet nem támogatjuk. Most megint megszületett egy pici baba, ezt is örökbe adják, mert semmi megélhetésük nincs. De mi lesz a következővel?)
A felvetésre, hogy egyre több a mélyszegénységben élő ember és szétnyílik a jövedelmi olló, a családtámogatások rendszere pedig inkább a tehetőseket szolgálja, az a válasz, hogy „középosztályt építünk”. Valóban, a szegények húsán és csontján? És mi lesz a bibliai igékkel arról, hogy a munkások ki nem fizetett bére az égre kiált? Hogy mindig gondod legyen a szegényekre?
Értem én, miért nem akarunk a „mi” bűneinkről beszélni, hiszen annak könnyen kiátkozás a vége. Így járt Jézus Krisztus is. De az is bizonyos, hogy ha csak a szomszéd bűnét harangozzuk, abból soha nem lesz keresztény megújulás…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg napota frissülő honlapunkat: www.szeretetfoldje.hu)

Ezt az írást még 2004-ben követtem el, de aktualitását nem vesztette. Nemzeti ünnepünkön szeretettel ajánlom figyelmetekbe:

Bevezető

Az ELTE Pedagógiai Tanszéke az elmúlt években felmérést készített a középiskolás és egyetemista korosztályok etikai normáiról. Többek között egy előre megadott listán kellett a felsorolt értékeket fontossági sorrend alapján rangsorolni. A felmérés kiértékelésekor kiderült, hogy a hazaszeretet értéke az utolsó helyet foglalja el a rangsorban.

De valójában értik-e a gyerekek a hazaszeretet fogalmát? Képesek-e egyáltalán megfogalmazni magukban, hogy mi a hazaszeretet?

Amikor 13-14 éves gyerekeknek iskolai előadás keretében feltettem a kérdést, hogy elköltöznének-e egy másik EU-tagállamba, ha erre lehetőségük lenne, csak kisebb részük felelt igennel. (És amikor pontosítottam a helyszínt – Észtország -, akkor kiderült, hogy oda ők sem, hiszen ott nem részesülhetnének anyagi előnyökben.) A döntő többségük itthon maradna - tehát létezik valamilyen fajta ragaszkodás a szülőföldjük iránt, ez azonban nem tudatosodott, megérlelődött érték, hanem csupán olyan homályos ragaszkodás, amely növekedésük során egyre kisebb jelentőségű lesz életükben.

Képesek vagyunk-e megfordítani a folyamatot? Nem az lenne a természetes, hogy ahogy a gyermek személyisége érlelődik növekedése során, úgy mélyül el benne egyre jobban a szeretet – így a hazaszeretet – érzése is? Ha ez lenne a természetes, akkor most egy „természetellenes” korszakban élünk, amely inkább a kételyt, zavart és lázadást, csalódottságot és a közösségi értékektől való elfordulást erősíti fel bennük.

Mit jelent a hazaszeretet?

Az erre a kérdésre adott válaszok sokszor megrekednek a körbenforgó okoskodás (tautológia) szintjén: hazaszeretet az, amikor szeretjük a hazánkat. De ki szeresse a hazáját és hogyan? Erre többfajta és egyáltalán nem kielégítő válasz adható:

• Magyarországot szeressék a magyarok. Ha ezt a választ szembesítjük a történelemmel, akkor ellentmondást találunk. Az aradi 13 vértanú között található szerb, német, szlovák nemzetiségű, többen a magyar nyelvet sem bírták. Mégis vállalták a küzdelmet és a halált is értünk. Ők nem magyarként választották Magyarországot hazájuknak, és vállalták érte a küzdelmet.
• Akkor mondjuk azt, hogy magyar az, aki minket választ, aki magyarnak vallja magát? Petőfi Sándor csak egy példa a sok közül, akik tudatosan vállalták, „építették fel” magyarságukat, nem magyar nemzetiségük ellenére. De mit mondjunk azokról, akik itt élnek, de valamely más nemzetiséghez tartozónak vallják magukat? Nekik nem kell szeretniük szülőföldjüket, hazájukat? Dehogynem.
• Ezek után mondhatjuk azt, hogy szeressék azok Magyarországot, akik itt élnek? (Ide tartozhatnak a trianoni döntéssel elszakított területeken élők is, hiszen ők önhibájukon kívül kerültek az államhatáron kívülre.) De mit mondjunk azokról a Nobel-díjas tudósainkról, akik más országokban éltek, nem is akartak hazaköltözni (némelyiknek lehetősége sem lett volna erre), de életük végéig büszkén vállalták magyarságukat, és ha tehették, segítették szülőföldjüket.
• Esetleg szeressék azok a hazájukat, akiknek adott valamit a haza? Ez is jó érv, de mit mondjunk II. Rákóczi Ferencről, akitől mindenét elvették és bujdosásra kényszerítették? Kossuth Lajosról, aki az 1867-es Kiegyezés után sem térhetett vissza – miközben hazájában Kossuth-párt működhetett? Mit mondjunk azokról, akiket papírtalpú bakancsban, biciklivel küldtek ki harcolni a Don-kanyarba? És mit azokról, akikre már megszületésükkor sárga csillagot varrtak, kiközösítettek, majd minden értéküket elvéve, vagonokba zsúfolva haláltáborokba szállítottak? Hogyan lehetséges, hogy ezek a magyar katonák és ezek a zsidó vallású magyarok, akiktől elvették fiatalságukat, értékeiket, egészségüket -, a háború után sem akartak máshol élni, még akkor sem, ha lehetőségük lett volna rá?

Mint látjuk, nem olyan egyszerű röviden válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a hazaszeretet. De talán vannak a hazaszeretetnek jelei, amelyeken keresztül megfoghatóbbá válik ez a fogalom.

A hazaszeretet fejlődése

Először hadd idézzem fel a Szarvasvadász című híres amerikai film végén látható megrázó jelenetet. A film bemutatja a vietnami háború borzalmait. Nem szépítget, nem próbálja meg hazafias vagy kommunista-ellenes frázisokkal elkerülni a szembenézést. Bemutatja a tönkrement fiatal életeket, a túlélők kallódását. Az utolsó jelenetben együtt ülnek a „szereplők” egy asztal körül, már túl vannak a harcokon, látják saját tönkrement életüket. Tulajdonképpen jogosan lehetnének elkeseredettek, lázadóak... és akkor az egyikük énekelni kezdi az amerikai himnuszt. Lassan, tétován kapcsolódik be egyik a másik után, végül mind felállva énekelnek… Ez a minden rettenetes élményen, ellentéten túli sorsközösség megvallása a kifejlődött és ezért „kikerülhetetlen” hazaszeretet egyik jele.

Ha a hazaszeretet kifejlődését kutatjuk, akkor a szeretet és ragaszkodás jeleit követjük. A kisbaba még korlátlan módon ragaszkodik szüleihez, nélküle élete elképzelhetetlen. Még ha nem viszonozzák is, minden erejével azon van, hogy velük együtt lehessen. Növekedése során még sokáig nem kétséges, hogy „az én apukám a legerősebb” és az „én anyukám a legszebb”. Később aztán differenciálódik látásmódja, de remélhetőleg ez sem változtat szeretetén szülei iránt. Igaz, hogy már nem az „én apám a legerősebb”, de „ő az én apám”. Nem az „én anyám a legszebb”, de „ő az én anyám”. Jó esetben ez az út elvezet a korlátlan elfogadástól a kritikus figyelmen keresztül az önzetlen szeretetig.

Kérdés az, hogy ugyanezt az utat bejárhatja-e a „haza” tartalma is? Hiszen embert lehet szeretni, de lehet-e szeretni egy egész országot? Egy történelmet? Városokat és tereket?

A tér – és a történelem -, amelyben élünk, számunkra a lakással és a kisággyal kezdődik. Ez nő a kert, a lakóház, a falu vagy város egy részének ismeretéig és elfogadásáig. Mindez olyan „adottság”, amely természetes módon épül be a gyerek világába. A lakóhely egyre jobb és tágabb megismerésével együtt nő bennünk valami homályos és naív lelkesedés. „A mi országunk a legerősebb, a legjobb…” Persze hamar kiderül, hogy ez nem így van. De ha kicsi is, az „én országom”. A kisgyermeknek még nincs kétsége erről, így érzelmei, ragaszkodása – bár differenciálatlan és kevéssé értő módon – része világképének.

A kritikus figyelem növekedésével azonban elindul egy kezdvezőtlen folyamat. Az iskolai tananyag megismerését – amely tele van lelkesítő példákkal is -, nem követi az érzelmi azonosulás és az összetartozás növekedése. A szeretet nem „tárgyiasul”, nem válik megélhetővé a mindennapokban. (Ha csak nem hiszünk még mindig az unalmas iskolai ünnepségek titokzatos és csodás hatásában.)

Természetesen megtaníthatjuk, hogy a „haza” történelmi fogalom (is). Elmagyarázhatjuk, hogyan lesz az úr-ságból ország, a nemesi nemzetből minden polgár számára egyenlő jogokat kínáló haza… de ezzel csak az ismereteket növeltük és nem a szívbéli ragaszkodást. Márpedig azt látjuk, hogy a hazaszeretet olyan egyedi, különleges, megismételhetetlen és bizonyos értelemben elveszíthetetlen érték, amely – magában foglalva a tárgyi ismereteket, érzelmeket és akarati tényezőket is -, a szívben lakozik.

A hazaszeretet Isten ajándéka

Nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy Isten maga akarta azt, hogy az emberek ezzel a titokzatos ragaszkodással szeressék hazájukat. A Szentírás beszél arról, hogy Ő jelölte ki az egyes népek határait, hogy ott éljenek. “Amikor a Felséges a nemzeteket elosztotta, amikor Ádám fiait elválasztotta, megszabta a népek határait…” (MTörv. 32, 8.) Dávid zsoltárai szerint az Isten ismeri a népek emberi törekvéseit is, amelyeket összevet a saját tervével:

“Felforgatja az Úr a nemzetek szándékait,

elveti a népek gondolatait.

De megmarad az Úr terve mindörökre,

szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.

Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr.”

(Zsolt. 33, 10-12.)

A Zsoltáros a nemzetek boldogságát összekapcsolja Isten ismeretével és szeretetével. Ugyanezt vallja Pál apostol is: “Az Ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17, 26-28.) (A témáról azóta több könyvet is írtam, némelyik még kapható, lásd a könyveink között...)

Isten szeretettel fordul minden teremtménye felé és azt szeretné, ha az emberek is ezt tennék. Természetesen mi nem tudunk „mindent átölelve” szeretni, sőt szeretetünk helyhez és időhöz kötött (amely azonban az örökkévalóságban folytatódhat). És még ezt a térhez és időhöz kötött szeretetet is el kell sajátítanunk készségeinken és képességeinken keresztül. Isten azonban a hazaszeretet ajándékán keresztül be akar vezetni minket egy átfogóbb szeretetbe. Nélküle ez vagy alig fejlődik – mint látjuk ezt az Isten ismeretétől elzárt nemzedékek esetében – vagy töredékes marad, illetve kiszolgáltatódik emberi, politikai számításoknak és igényeknek.

Isten növelni szeretné bennünk a hazaszeretetet, annak minden vonatkozásában. Jézus sírt Jeruzsálem felett, mert látta pusztulását. Érzelmeivel éppúgy kötődött hazájához, mint ismereteivel vagy világosan felismert küldetésével. Ebben is példát adott nekünk. Amikor pedig az ítéletről beszél, egyes helységeket nevez meg, amelyek „alásüllyednek”, míg mások „felemelkednek”. Tehát az ítélet nem csak az embereket, hanem a helységeket, országokat is éri – mint történt ez akkor Izraellel, és azóta számos más nemzettel is. (Ezt vallja a Himnusz költője és ezt énekeljük mi is.) Végső soron pedig mi „új eget és új földet” várunk (Iz 65, 17; 2Pét 3, 13; Jel 21, 1.), az igazságosság és szeretet hazáját, ahol az emberek képesek szeretetben élni minden teremtménnyel.

A hazaszereteten keresztül tehát Isten áldásai jelennek meg közöttünk. A hazaszeretet ezeknek hordozó és megtartó „edénye”, amelyen keresztül az élet szeretetben kibontakozhat, és amelynek hiányában sorvadásnak indul.

Végül

Azt gondolom, hogy Isten minden embernek és minden nemzetnek adott hivatást, hogy ezen keresztül segítse a többi embert és nemzetet. A hazaszeretet megélése elősegíti az ismeretek helyes alkalmazását, a szép és jó érzelmek megélését és egy olyan közösségi élet kibontakozását, amely része Isten országa életének. A hazaszeretet hordozza a nemzet hivatását és ösztönző erőként segíti azt. Ha azt akarjuk, hogy hazánk boldoguljon és betöltse hivatását itt a Kárpát-medencében, fejlesztenünk kell ezt a „hordozó-eszközt”, a hazaszeretetet. A hazaszeretet ugyanis a szeretet sajátos megvalósulási formája, az egyénben kifejlődő, de közösségi életet is segítő erénye. Ezért gondoznunk kell mindazokat a bennünk lévő – testi és lelki - készségeket, képességeket, amelyek ennek kifejlődését és megerősödését szolgálják.

2004. M.I.N.D.

Sípos (S) Gyula (Nézd meg napota frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nemrégiben beszéltem egy ismerősömmel, boldog, sokunokás nagypapa, aki azt mesélte, hogy egyik fiánál most jön a harmadik gyerek. Igaz, ezt nem tervezték, de a járvány miatt sokat volt együtt a család… ő mondta mosolyogva, ez covid-baba lesz!
Arról még nem olvastam felmérést, hogy az elmúlt egy évben vajon hány ilyen baba született – és hiszem, hogy minden gyermek egyben Isten áldása is -, de arról már igen, hogy a járvány idején szükségessé vált bezártság, anyagi és lelki nehézségek sok házasságot válságba sodortak, esetleg a válásig romboltak.
Nehéz időszak ez, kétségtelenül. Sokan vesztették el állásukat, megélhetésüket. (A mi könyvkiadó munkánk is behalt, missziós alkalmak sincsenek, ahol kirakhatnánk a kiadványainkat, bevételeink a töredékére estek vissza.) Újra kell gombolni a kabátot, szűkösebben, fegyelmezettebben élni, miközben a nálunk is szegényebbek továbbra is tőlünk várják a segítséget. Milyen könnyű lenne bezárkózni - hiszen nekünk is kevesebb van -, és milyen nehéz Isten gondviselésében bízva adni a maradékból!
Sokan gondolhatták azt is, hogy az ő házasságukkal nincs különösebb baj. „Lehet, hogy nem olyan jó, de azért elvagyunk”… most aztán, a kényszerű együttlétben kiderült, hogy eddig szőnyeg alá söpörtük a problémákat, s azt a kevés időt, amit együtt kellett tölteni, elviseltük valahogy. Most azonban előkerültek a régóta takargatott sebek, s nem tudjuk, hogyan is kellene ezeket szeretetben, megértésben feldolgozni… A kölcsönös vádaskodásban pedig csak sokasodnak a bajok, esetleg egészen a válásig mérgesedik a helyzet.
Itt vannak aztán a gyerekeink is, akiket eddig biztos helyen tudtunk az iskolában. Ha hazajöttek, elég volt rájuk nézni, esetleg ellenőrizni a házi feladatot, aztán mehettek játszani, vagy a villanypásztorra kötve a számítógép elé. Most pedig együtt kell lenni velük egész nap, jönnek a folytonos kívánságaikkal, veszekedéseikkel, tanulni kellene velük… (És hogyan osszuk be a több gyerekre a kevesebb gépet, hogyan elégítsük ki a tanárok igényeit, akik most is tanítani akarnának, de nélkülünk ez se fog menni, és akkor még főzni, mosni kellene…) Csoda, ha robban a család?
Még ennél is rosszabb szembesülnünk belső ürességünkkel, amit eddig kitöltöttünk a munkánkkal, ismerőseinkkel, a mindennapok hordalékával, „az élettel, amit élünk”. És most? Katasztrófa-turistáskodjunk a tévén keresztül, hagyva, hogy a szorongás és félelem még jobban beegye magát a szívünkbe? Kin vezessük le indulatainkat, ki ad választ a kétségeinkre, hová temessük problémáikat, kitől várhatunk segítséget?
Talán most van itt a legjobb pillanat, hogy felismerjük: Isten hívogat minket ebben a pusztaságban. Megengedte, hogy a fejünkre omoljon a magunk által felépített és gondosan karbantartott életünk, lelepleződjenek élethazugságaink és kiderüljön, mennyi hiábavaló, haszontalan dologhoz kötődünk értelmetlenül. Isten ebben a helyzetben hív bennünket lelkünk tavaszi nagytakarítására, életünk lomtalanítására, hogy felismerjük életünk valódi értékeit.
Ismét olyan időszakot élünk, amikor a jók még jobbak lehetnek, a pedig rosszak még rosszabbak – attól függően, hogy milyen megoldás irányába megyünk. Megtehetjük, hogy még inkább bezárkózunk önigazultságunkba. Hibáztathatjuk a férjünket, feleségünket, a szegényeket, a gazdagokat, a politikusokat, a vallásosakat és az ateistákat, elháríthatjuk a felelősségünket, bezárhatjuk házunk és szívünk ajtaját. Megpróbálhatjuk gyorsan elkaparni mások elől, amit még megszerezhetünk a nehéz időkre – és így süllyedünk egyre mélyebbre, bele a végső sötétségbe.
Vagy megtehetjük, hogy bűnbánatot tartunk és visszafordulunk (megtérünk) Istenhez, kérve az Ő segítségét. (Úgy tűnik, ma már azért is imádkozni kell, hogy imádkozzanak az emberek…) Erőt kérünk Tőle, hogy nyitva tudjuk tartani a szívünket és életünket ebben a nehéz helyzetben, amikor minden az ellenkezőjét sugallja. Megvallhatjuk Isten és ember előtt, hogy mi a Szeretet emberei akarunk maradni, akkor is, ha ez fáj…
Isten minden átkot áldássá tud változtatni, a döntés rajtunk áll: élet vagy halál, újjászületés vagy elmúlás, baba, vagy válás?
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Hogy egy hasonlattal kezdjem: a sportolók a mérkőzések előtt egy intenzív fizikai-lelki felkészülési időszakon mennek keresztül a győzelem érdekében. Ilyen felkészülési időszak Jézus életében, amikor negyven napot tölt a pusztában, hogy felkészüljön szolgálatára. Ez alatt a negyven nap alatt nagyon súlyos kérdésekben kell döntést hoznia, ami kihat a családjára, közösségére és egész életére. Néhány ezek közül:
Mi legyen az édesanyjával? Akkoriban még nem volt szociális háló, nyugdíj, ami biztosítaná az idősebb, egyedül maradt emberek életét. Ha Jézus elhagyja édesanyját a szolgálat miatt, azzal a szegény özvegyek sorsára kárhoztatja, kiszolgáltatva őt a könyöradományoknak és a rokonok kényének-kedvének. (Mint később látjuk is, amikor a rokonok magukkal viszik Máriát, hogy vele kicsalogathassák Jézust az emberek közül és magukkal ragadhassák…) Ráadásul azzal vádolhatják, hogy megtöri vele a Tízparancsolatot, a „tiszteld atyádat és anyádat” parancsát. Jézus szereti édesanyját, mégis el kell hagynia őt a küldetése miatt – bizony, először saját magára kell igazzá tennie, hogy aki jobban szereti anyját, apját, mint Istent, az nem méltó az Örömhírre…
Mi legyen a zsidó népnél szinte kötelező házasodás parancsával? Úgy tartották, hogy Istennek az az első emberpárhoz intézett szavait - szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet -, nem lehet figyelmen kívül hagyni! A férfinak házasodnia kell és utódokat nemzeni egész népe javára. (Mózes törvénye szerint, ha egy férj utód nélkül halt meg, a testvérének el kellett venni az özvegyet és utódot kellett támasztania neki…)
Abban is biztosak lehetünk, hogy Jézust, ezt a rendes, istenfélő férfit, aki már elérte a házasodáshoz illő kort, többen kinézték, mint lehetséges férjjelöltet, és talán már a kommendálók is megjelentek az ajánlataikkal. Az is lehet, hogy Jézusnak is tetszett valamelyik lány… persze erről nem érdemes túl sokat fantáziálni. Mindenesetre a Szentírás azt mondja róla, hogy mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el. A házasodás is kísértés, ha az szembe megy Isten hívásával (erről a papok és szerzetesek sokat tudnának mesélni). Hogy mi történt valójában, azt nem tudhatjuk, de abban biztosak lehetünk, hogy ebben is döntenie kellett, és ennek következményeit – a közösség neheztelését és vádjait -, érzelmileg is fel kellett dolgoznia.
Mi lesz a megélhetésével? Eddig keményen és szorgalmasan dolgozott, munkájával biztosítva a kenyeret az asztalra. Most azonban ennek biztonságát is el kellett engednie. Nem támaszkodhatott ezután a szakmai tapasztalataira, kézügyességére, kapcsolatrendszerére. Ami eddig legalább részben kiszámítható volt, most teljesen kiszámíthatatlanná vált. „Nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait, nem vetnek, nem aratnak…” - az isteni gondviselésre való teljes ráhagyatkozást is először a saját életében kellett realizálnia, mielőtt a tanítványainak tanácsolhatta volna.
Mi lesz a küldetésének vezérfonala? Hogyan fogjon hozzá? Mi lesz a központi gondolat, ami köré építheti üzenetét és hogyan tudja átadni az embereknek? Hol kezdje el? (Először ő is keresztel, mint János, és a Jordánon túlról kezdi, szimbolikusan, ahol Józsué bevezette a népet az Ígéret földjére…) Milyen jelekkel és hogyan mutassa be az embereknek Isten országának valóságát? Ezekre nem voltak magától értetődő, biztos válaszok, amiket csak ki kellett keresni a katekizmusból…
Vajon kezdettől tudta-e, hogy ennek a vége a keresztfa lesz? Az ószövetségi próféciák beszélnek a szenvedő szolgáról, de a dicsőséges messiásról is. Én azt gondolom, hogy Jézusnak bíznia kellett a küldetése sikerében, legalább abban, hogy a saját népe felismeri őt és betölti hivatását mint választott nép, hogy az igaz Isten ismeretét elterjessze az egész világon. Élő reménységgel kellett munkához látnia - míg aztán a három év során végül világossá nem vált, hogy elutasítják, s a keresztfa ácsolói között nem csak pogányok lesznek…
Jézus negyven napig böjtöl, imádkozik. Csodálja Isten nagyságát, szépségét, eltelik Atyja szeretetével, s egyre jobban látja, milyen nehéz döntéseket kell hoznia és milyen könnyű lenne megalkudni….
Aztán eltelik a negyven nap, Jézus megéhezik, és ekkor megjelenik a sátán - aki már régóta erre a kiszolgáltatott állapotra várt -, hogy megkísértse…
De ez már egy másik történet.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ha nem állunk készen a küzdelemre, óhatatlanul elbukunk: “Egy úton sétáltunk felfelé mindannyian, az egész családdal. Mintha itt lett volna, ebben a faluban, az út egy emelkedő szakaszán. Egyszer csak láttuk, hogy két nagy madár közeledik felénk, majd leszállt egy előttünk álló fa csupasz ágaira. Úgy néztek ki, mint két repülő dínó-madár, amilyeneket mostanában látni a rajzokon. Közelebb mentünk, hogy jobban megnézzük őket. Akkor az egyik felemelte az ökölbe szorított kezét - nagy, izmos emberi karja volt -, és rettenetes hangon átkozódni kezdett. Mi nagyon megrémültünk és ellenkező irányba futni kezdtünk, azok meg üldözni kezdtek bennünket. Akkor valahogy ott termett egy liftajtó, abba gyorsan betuszkoltuk a gyerekeket is, bezártuk az ajtót, a lift pedig elindult felfelé, a magasba. Úgy éreztem, talán megmenekültünk - erre ébredtem fel…” (A látó leveleiből)

 A levél írója meg volt győződve arról, hogy ez a kép valóban Istentől jövő álom volt. Később bebizonyosodott igaza. Egy nagyon viszálykodó időszak kezdődött az egész falu életében, megbomlott egy addig meglévő harmónia… (Talán, ha akkor mélyebben megértjük ennek az álomnak a jelentését és jelentőségét és azt a gonosz szellemi támadást, ami az egész falu ellen irányult - nem így történnek a dolgok...)

Olykor nem vagyunk elég éberek és buzgók. Ellankadunk az imában és böjtben, elhanyagoljuk a Szentmisét és a gyónást, a Szentírás olvasását és a közösséget. Langyossá válunk, kiveszik belőlünk az „első szeretet” – és ennek meg is lesz a következménye. Olykor csak a bukásunk által értjük meg, hogy valóban szükségünk van a lelki fegyverzetre:

- „Csatoljátok derekatokra az igazság övét.” Ha Isten igazságaiban járunk, az összefog és egyben tart minket. Valóban olyan, mint az öv, ami összefogja ruhánkat – elfedve lelki meztelenségünket is -, és erre az övre lehet „felakasztani” fegyverünket, az Ige kardját is. Csak Isten igazságai tarthatnak egyben minket személyiségünkben és közösségünkben is, az emberi igazságok erőtlenek ehhez.

- „Öltsétek magatokra a megigazulás páncélját.” Hinnünk kell, hogy Jézus Krisztus megváltó vére árán Isten gyermekeivé lettünk, s a bűnből a megigazulás útkára léptünk. Ha hisszük, hogy Isten szeretetében élünk, mint az Ő gyermekei, akkor ez olyan, mint egy páncél: ellenáll minden önértékelési zavarnak, kicsinyhitűségnek, bátortalanságnak.

- „Sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére.” Nem elég tudnunk, hogy a megváltottak közé tartozunk, mindig készen kell állnunk hitünk megvallására és az Örömhír hirdetésére. Ez előre visz minket az úton és megvéd az elbotlástól. Isten békessége pedig megőrzi szívünket minden nyugtalanságtól és háborgástól.

- „Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.” A hit összeköt minket Istennel. A hit által Jézus Krisztus egész győzelme, minden adománya és ajándéka rendelkezésünkre áll. A hitből erőt meríthetünk és a Megváltásban való bizonyosságunk kioltja a sátán minden hamis tanát, csábítását és kísértését.

A hitről így ír a látó: „…a hit hatalmas belső erő, amely mozgósítja és célra irányítja az ember lelki energiáit. Akinek van hite és kitartása, akár óriási vállalat-birodalmat is felépíthet, politikai hatalomra tehet szert, vagy épp szellemi vezető lehet. Mégis: ha ez a hit nem Isten felé irányul, mindaz, ami létrejön általa, csak ”hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság” – ahogy a Prédikátor könyve írja. (Az öreg Salamon király már csak tudta – elért mindent és mégis elvesztegetett mindent, mert nem Istenben érte el, amit elért…) Ahogy Jakabnál olvassuk: Hiszel? Jól teszed. Az ördögök is hisznek, mégis remegnek...”

- „Tegyétek fel az üdvösség sisakját.” Védenünk kell elménket is a támadások ellen. Az üdvösség sisakja a mennyek országának jelenléte, ami átjárja gondolatainkat, vágyainkat és terveinket. Aki az üdvösség reménységében él, arról lepattan evilág minden ereje.

- „Ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” Úgy is mondhatnánk, a lelki fegyverzet egyetlen támadó fegyvere a „lélek kardja”, az Isten igéje. Isten szava valóban élesebb minden kardnál, és szétválasztja a jót és rosszat, igazat és hamisat. Nekünk magunkat is Jézus Krisztus tanítása alá kell fegyelmeznünk, igazabbnak tartva az Ő szavait, mint a magunk elképzeléseit. Azt is meg kell értenünk, hogy a Szentírás igéi csak a Szentlélek megelevenítő ereje által válnak „karddá” – különben csak hiábavaló szócséplés és önámító, önigazoló okoskodás lesz minden kutakodásunk. Jól mutatja ezt az a bibliai történet, amikor a Megváltás művén kívül élő emberek, mintegy mágikus módon használva Jézus nevét, próbáltak fellépni a génész lélek ellen: „A vándorló zsidó ördögűzők közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét, ezt mondva: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet.” Egy zsidó főpapnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kettőt letepert közülük, s úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból.” (ApCsel 19, 13-16) Hiába minden tudás és szó – ha nem adtuk át életünket Istennek, ha a Szentlélek ereje nem járja át beszédünket, az csak haszontalan fecsegés marad.

- „Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” Imádság nélkül nincs győzelem. Jézus – bár Isten Fia volt -, egész napos munkája után még sokszor az egész éjszakát imádásban töltötte. Akkor nekünk mennyire szükségünk van az imádságra! A Lélek által történő ima élő párbeszéd Istennel, Istenben.

A látó egyik levelében leír egy küzdelmet, ami megmutatja, hogyan kell élnünk Isten ajándékaival. „Egyszer (álmomban?) egy utcán sétáltam, amikor a hang azt mondta: “elengedték a pokolból a kutyákat, hogy öljenek.” Ahogy kimondta, egy pillanatra láttam is őket - három nagy fekete kutya, néhány világító folttal a testükön. Mindannyian nagyon megrémültünk, és befutottunk egy terembe. Csendben voltunk, nehogy észre vegyenek minket.

Én éppen körbejártam az ablakokat hogy bereteszeljem őket, amikor halkan kinyílt az ajtó és megjelent az egyik pokolkutya. A sötétben csak a körvonalai látszottak. A szeme és az a néhány folt világított rajta. Mindannyian megdermedtünk, az meg körbejárt, keresve, hogy kit támadhatna meg. Akkor mellettem egy kis fehér kutya (őrangyal?) nagyon el kezdett ugatni rá - én meg rémültem összefogtam az állkapcsát, hogy ne ugasson. Akkor a hang azt mondta, hogy a pokolkutya a kis fehér kutyával nem törődik, csak minket keres.

Ekkorra - talán a mozdulatomat vette észre? - odaért hozzám a hatalmas fekete kutya. Párbeszédbe kezdtünk, de nyugalom volt rajtam, így nem mozdultam. Míg ez történt, a teremben valaki nem bírta tovább, hanem félelmében futni kezdett az ajtó felé, hogy elmenekülhessen. Akkor a pokolkutya odaugrott hozzá és áttaszította a másik világba. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy miért nem harcolok ellene - hiszen én keresztény vagyok!

Akkor a hang azt mondta: Harcolj. Én meg felemeltem a karom és azt kiáltottam: Jézus nevében! Erre egy kard termett a kezemben, amivel lesújtottam a kutyára. De az ütés félrecsúszott és csak néhány szőrszálat vágott le róla. Hátrébb ugrott és nézett. Megkérdeztem: miért nem tudtam megsebesíteni? A hang azt válaszolta. Mert gyenge vagy, mert félsz attól, hogy rád támad - félsz a sebektől, félsz a szenvedéstől. Harcolj bátran!

Akkor újra felkiáltottam - Jézus nevében! - és újra lesújtottam. Megsebesítettem, az meg nekem támadt és a lábamba harapott. Többször rávágtam a karddal, mire leszáradt rólam, de a fogai és a feje, mint egy levedlett kígyóbőr, a sebben maradtak. Kezdtem a karddal lepiszkálni magamról, de a hang azt mondta, ne törődjek azzal, majd leesik magától, inkább figyeljek, mert a pokolkutya újra támadni fog.

És valóban, még többször összecsaptunk, míg végleg eltakarodott. Akkor azt mondta a Hang: elteheted a kardod. Én az oldalamhoz dugtam, mintha tokba tenném, s valóban ott volt a tok amibe belecsúszott, és a tok egy könyv volt. Akkor megértettem: Jézus nevében van az erő (hatalom) és Isten Igéje a kard. Ha ezzel harcolok, győzni fogok…”

Részlet Sípos (S) Gyula: Angyalok, ördögök, emberek című könyvéből. Az idézett részek a "Látó - a teljes könyv" című művéből valók. (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Isten inkább férfi(as), vagy inkább nő(ies)? Erőszakos vagy erőszakmentes? Egyáltalán, keresztény-e az Isten? Nézzük meg ezen a néhány példán keresztül, milyen csapdába eshetünk, ha helytelenül gondolkodunk…
Egy patriarchális, férfijogú társadalom könnyen arra a belátásra jut, hogy Isten férfi, de legalábbis férfias tulajdonságai vannak. Ha azonban kultúránk alapjaiban matriarchális lenne, akkor valószínűleg inkább nőként gondolnánk Istenre, ugyanúgy elkövetve a hibát, hogy a saját képünkre és hasonlatosságunkra próbáljuk formálni Őt. Istent azonban nem lehet sem férfias, sem nőies kategóriákba begyömöszölni.
A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy amikor Isten megteremtette az embert, saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfinak ÉS nőnek alkotta, azaz a kettő együtt tükrözi vissza Isten személyiségét. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy saját habitusunkat, esetleg a kultúránk által díjazott tulajdonságokat, vagy valamely divatos teológiát – legyen az konzervatív vagy liberális, patriarchális vagy feminista -, akarjuk ráerőltetni, azokba begyömöszölni Istent, mert óhatatlanul eltévedünk, főleg, hogy aztán ezzel a hamis istenképpel igazoljuk saját tetteinket.
Jó példa erre az arról folyó polémia, hogy Isten erőszakmentes-e, vagy erőszakos. Természetesen Ő egyik sem, mert Isten nem ideológiai kategória, hanem személy, a lényege szerint Szeretet, aki teljes szabadságban él és cselekszik, a maga lényege (a szeretet) szerint, minden kategórián túl.
Hogy egy példát írjunk a kategóriákban való gondolkodás csapdájára: egy öngyilkos ki akar ugrani az ablakból, valaki meglátja, és hogy megmentse, visszarántja őt onnan. Az illető megüti magát a padlón és eltörik a karja. Beperli megmentőjét a személyes szabadság akadályoztatása, valamint garázdaság miatt, és kéri az orvosi költségek megtérítését és sérelemdíj megállapítását. A bíróság pedig a jogszabályok alapján megítéli azt neki… Őrültség? Igen. Ilyen, amikor a törvénykező szellem végül az ellen fordul, aminek védelmére létrejött.
Isten szabadon cselekszik, biztatással vagy elrettentéssel, ahogy minden szülő is a gyermekével, szeretetből. Hiszen a gyerek sem tiszta lappal születik, és nem ártatlan, csupa jóság és szépség – és persze nem is csupa rosszaság -, hanem neki is tanulnia kell, megfegyelmeznie önakaratát, a jót növelni, a rosszat csökkenteni… Avagy Jézus erőszakos volt-e, amikor teljes hatalmával fellépett a gonosz lelkek ellen? Vagy amikor kiűzte az árusokat a templomból? Vagy amikor kemény szavakkal feddte meg az ellenfeleit? (Bizony, már ezért is elítélné egy mai bíróság.) És vajon azért engedte meg, hogy keresztre feszítsék, mert erőszakmentes volt (vagy azért, hogy betöltse küldetését)? Milyen sokat lehet erről vitázni, és milyen értelmetlenül…
Mi ebből a tanulság? Hogy a törvények ugyan fontosak, de a saját helyükön kell tartani azokat. Ha ezt nem tesszük, úgy járunk, mint a farizeusok és írástudók, akik kívülről tudtak minden törvényt, s épp a törvény börtönözte be őket, így nem tudták felismerni Jézus Krisztusban a Messiást. A törvény „Istenre vezérlő kalauz”, aminek elő kell segítenie az Úrral való személyes találkozást.
Így jutunk el a legmeredekebb kérdéshez: Keresztény-e az Isten? Az biztos, hogy Ő Jézus Krisztusban mutatta meg személyiségének valóságát. Jézus a megtestesült Fiú, aki tökéletesen Isten és tökéletesen ember, a megváltónk, akin keresztül szabad utunk van az Atyához. Bár más vallásokban is lehetnek helyes és jó megsejtések Istenről, a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban lett teljessé. Aki érteni akarja Istent, Jézushoz kell fordulnia és a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kell kérnie…
Ugyanakkor Isten minden ember Atyja is, nem csak a keresztényeké. Miénk – keresztényeké -, a legnagyobb kegyelem, a szabad út, de egyben miénk a legnagyobb felelősség is! Nem sajátíthatjuk ki Istent magunknak – hogy így valamiféle törzsi istenséggé tegyük -, Isten nem a miénk, Isten nem keresztény, pláne nem katolikus, ortodox, vagy protestáns keresztény… Ő Isten, a maga teljes szabadságában a szólásra és cselekvésre. Nekünk pedig figyelnünk kell és megkülönböztetnünk, nehogy elmenjünk az Úr üzenete mellett, csak azért, aki mondja - tudós, művész, vagy egy egyszerű ember -, nem keresztény.
Persze milyen jó lenne, ha mi hirdetnénk az Úr útját! Hiszen ha nem tesszük, a kövek szólalnak meg. Márpedig keresztény követ még nem látott senki…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Mítosznak nevezzük azokat a nagy gondolati rendszereket, amelyek magukban hordják saját igazolásukat s egy közösség, társadalom szellemi összetartó erejét, hitét adják. Ilyenek a vallások, de ilyen volt kommunista ideológia vagy a liberális piacgazdaságba vetett hit, de ilyen volt a két világháború között a „keresztény Magyarország” mítosza is (benne a kultúrfölénnyel és a határrevízió követelésével). Egy mítosz azonban csak addig tudja betölteni szerepét, amíg a közösség tagjai azt elhiszik és céljaikat ehhez igazítják.
Ha egy mítosz kiüresedik – esetleg mert a valóság egyre jobban rácáfol -, és már nem tudja betölteni szerepét, akkor válságba kerül és végül összeomlik, alakítói és követői pedig új mítoszt keresnek és konstruálnak maguknak. A kommunizmus mítosza így üresedett ki és bukott meg az 1970-es évek végére, a liberális piacgazdaság mindenhatóságába vetett hit pedig épp napjainkban. A II. Világháború végére halálos sebet kapott a „Keresztény Magyarország” mítosza is, a valóság már oly sok ponton cáfolta a hirdetett eszmét, hogy az fenntarthatatlanná vált.
Tudjuk, hogy ha egy politikai vezetőnek sikerül egy jó mítoszt kialakítania maga és rendszere körül, az nagy erővel bír. Ilyen volt Kádár János Magyarországán a fridzsider-szocializmus eszméje a „még mindig nekünk a legjobb” érzületével, ami segített harminc évre stabilizálni a rendszert. Ilyen lett volna az ezredforduló után a „polgári Magyarország” mítosza is, ami azonban néhány dicsőséges év után váratlanul elhalálozott - és most ilyennek szánják a keresztény Magyarország toposzát is.
Vajon mennyiben feleltethető meg ez az új mítosz a valósággal? Sajnos kevéssé. Ha a vallási életet nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy bár kiépültek az egyházi infrastruktúrák, iskolák, templomok, szociális és egészségügyi intézmények, média, a magukat gyakorló kereszténynek vallók száma csökken (és elöregszik). Talán reménykedhetünk, hogy „a maradék”, az hívőbb, krisztusibb és dinamikusabb lesz, egy új magvetés – de ezzel azt is elismerjük, hogy a népegyházi álmok egyelőre nem többek vágyaknál. Ha az egyház társadalmi tanításának megvalósulását nézzük, akkor pedig azt láthatjuk, hogy inkább távolodunk az eszménytől: a társadalmi mobilitás (és a felemelkedés lehetősége) csökken, a szegények és gazdagok közötti távolság nő, a szociális hálón egyre újabb szakadások keletkeznek… A média erősen pártosodik, de pártállástól függetlenül kiszolgálja a legalacsonyabb ösztönöket is, hogy nézettségét, olvasottságát növelje (azaz a krisztusi etikának nincs befolyása e területre).
A propaganda – minden mítosz étele és itala - messze túlnyúlik a tényeken. Hősiesen küzdünk az abortusz ellen, közben hazánkban ma ugyanolyan könnyen lehet abortálni egy magzatot, mint évtizedekkel ezelőtt (a törvényhozásban pedig tárgysorba se vették a szigorítás lehetőségét). Beleírjuk az alaptörvénybe, hogy a házasság egy férfi és nő kapcsolata, ami keresztény masni a polgárjogi törvényen, ami egyébként engedélyezi az azonos neműek élettársi kapcsolatát, annak minden előnyével együtt. Elöregedő és –néptelenedő, gettósodó hazánkban talán már az is segítség lenne, ha családbarát kormányunk az adókedvezmények és kedvezményes hitelek mellett – ami pont a legszegényebb, de legtermékenyebb rétegeknek semmit sem nyújt – végre megemelhetné a 12 éve változatlan családi pótlék összegét…
Nem folytatom. Mi lenne, ha a keresztény Magyarországot nem, mint politikai hatalmat legalizáló mítoszt (propagandaterméket) akarnánk fenntartani, hanem úgy tekintenénk rá, mint vízióra, olyan jövőképre, ami érdekében cselekednünk kell?
Azt ugyan nem tudjuk elérni, hogy a média többé ne áruljon hamis portékát, de azt elhatározhatjuk, hogy mi mostantól erősen törekszünk a tiszta beszédre, a csúnya szavak kerülésétől kezdve minden rágalmazás, megítélés, viszály-szítás elutasításáig. Ha elutasítanánk a letelepedési kötvények törzsi lopását, de pártolnánk egy ésszerű letelepedési politikát? Ha felszólalnánk a legszegényebbek megsegítése mellett? Ha minden élethelyzetben és minden fórumon igyekeznénk megmutatni, hogy a kereszténység az nem politikai termék, hanem életforma, Jézus Krisztus tanításának követése és megélése?
Igen, egy ilyen Magyarországban szívesen élnék, egy ilyen Magyarországért szívesen küzdök, egy ilyen vízió valóra váltása valóban segítség és megújulás lenne egyházunknak és hazánknak…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Csodálkozzunk rá, miféle embereket gyűjtött maga köré Jézus. Ott van köztük a baloldali nacionalista, talán a terrortól sem visszariadó zelóta Simon és a jobboldali főember Nikodémus, a Nagytanács tagja. Az áruló és kollaboráns vámos Máté és az istennyilát az őket be nem fogadókra lehívni kívánó János és Jakab, a galileai Simon Péterről nem is beszélve, mert hát „származhat-e bármi jó Galileából”? Mi a titka annak, hogy ez a sokféle ember megfért egymással, sőt a világtörténelem legnagyobb vallási ébredését indította útjára?

Jó lenne ezt megértenünk, mert ma hazánkban – és az egész világon is -, épp szétrágja egymást a jobb- és baloldal, gazdag és szegény, konzervatív és liberális, s ennek a gonosz zűrzavarnak részesei, olykor aktív kavarói vagyunk mi, keresztények is. Márpedig, „ha egy ország meghasonlik, akkor kő kőre omlik…”

Talán rossz is a bevezetőben feltett kérdés, mert nem „mi a titka”, hanem „ki a titka” annak, hogy az a sok különböző nézetű és habitusú ember együtt tudott működni: a titok Jézus Krisztus. Ezek az emberek mind Krisztushoz tartoztak, őt követték és hozzá akartak közeledni egyre jobban. Ha volt is bennük vágy és hajlam, hogy a saját nézetükről meggyőzzék a többieket – ez természetes -, de mégsem a saját képükre akarták formálni a tanítványok közösségét (kivéve Júdást, aki el is árulta mesterét), hanem mind krisztusivá akartak lenni. Máté nem a vállalkozások mindenek fölötti értékét hirdette, Nikodémus nem a hatalom és kiegyezés szükségességéről szónokolt és Simon sem akarta forradalmárrá tüzesíteni a többieket, hanem mindannyian a Szentlélek tüzére vágytak és annak összekötő erejében bíztak. Hasonlatként: ha egy kerék küllői egymás felé törekszenek, végül kitörnek – de ha mind a középpont (azaz Jézus Krisztus) felé törekszenek, akkor egyben egymáshoz is egyre közelebb kerülnek, miközben megőrzik önazonosságukat is.

Úgy tűnik, ezt még mindig nem értettük meg. Még mindig szekértáborokból lövöldözünk egymásra, kétségbe vonva a másik kereszténységét, mert az baloldali, jobboldali, katolikus vagy nem katolikus, konzervatív vagy liberális – ahelyett, hogy a megértés és együttműködés útját keresnénk. (És persze ebben mindig annak van nagyobb felelőssége, akinek több a lehetősége, a hatalma, a pénze, a befolyása…) Minket a föld sójának és nem ékének és kisbaltájának hívtak el, hogy végül szánalmas igazságaink szemétdombján kukorékoljuk királyságunkat…

Vezetői és menedzser-tankönyvekben példák sokaságával illusztrálják, milyen hibát követ le az a vezető, aki a munkatársai sokszínűségét lecseréli a saját képére és hasonlatosságára formált alkalmazottakra. Az egyneműsítés törvényszerűen a teljesítmény csökkenéséhez, az ötletek elapadásához, a szabad vélemény-nyilvánítás helyett a hajbókoláshoz, s végül akár a cég összeomlásához is vezethet. A sikerpropaganda mögött egyre sötétebb és mélyebb válság növekszik, ami végül felszínre tör, s bizony lehetséges, hogy a kreativitását vesztett mamelukok hadával már orvosolhatatlanná válik a probléma.

Lám, milyen bölcs volt Jézus, amikor ezt a sokféle embert – tulajdonképp kora társadalmának keresztmetszetét -, választotta legszűkebb tanítványi körének, elviselve és gyógyítva, nevelve és növelve őket! S lám, a hitetlen Tamás végül Indiáig jutott, hirdetve az Örömhírt, a szolgák elől elfutó Péter pedig a még császárvárosban is bátran hirdette az evangéliumot.

Igaz, nekik is voltak vitáik, sőt apostoli zsinatot kellett összehívni az ellentétek megoldásához – összehívták és megoldották. Pál és Barnabás is úgy össze tudott különbözni, hogy egyik erre, a másik arra ment – de szakadást mégsem okoztak. Talán nekünk is ezt kellene megtanulnunk: szegény, gyenge kis foltozóvargaként összevarrnunk, ami szétesni készült, s nem még nagyobb szakadást előidézni: egyházunkban és hazánkban, ott ahol élünk és úgy, ahogy tudunk...

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoljde.hu)

Mi történt ezzel az emberrel? Egyszerű, de rendes és tisztességes ember volt, rendes szakmával és békességben a családjával, rokonaival. Aztán egyszerre otthagyja mindezt, csavarogni kezd, embereket gyűjt maga köré – hát honnan vette erre a bátorságot? Prófétának mondja magát, vagy ki tudja, még többnek, megbotránkoztatja az embereket és még arra is vetemedik, hogy ostorral űzze ki az árusokat a templomból - ki hatalmazta őt fel erre? Tanítani akar, de milyen alapon?

 Jézus nyilvános működése alatt szembe ment a társadalmi elvárásokkal és áthágta a vallási előírásokat. A legrosszabb társaságba keveredett és még dicsekedett is velük. Kora legnagyobb sztárja lehetett volna, ehelyett rabszolgamódra végezte. Mi értelme volt ennek?

 Az „ács fiának” megítélése egyáltalán nem volt egyértelmű, sok kifogást lehetett vele szemben támasztani, és támasztottak is. „Falánk és borissza ember, bűnösök barátja” – mondták róla, s nem véletlenül. Jézus ugyanis szeretett együtt lakomázni az emberekkel, mert így kötetlen formában találkozhatott és beszélgethetett velük. (Egész pontosan: „asztalhoz dőlt velük” az akkor szokásos módon, oldalukra dőlve, könyökükre támaszkodva ettek és beszélgettek…) Bárki meghívhatta őt, olykor pedig ő választott ki a vallásos emberek számára elfogadhatatlannak tűnő vacsorapartnereket. (Mint például Zákeust, az adószedők gyűlölt vezetőjét, akihez elment, s aminek eredményeként Zákeus bűnbánatot tartott és megígérte, hogy jóváteszi bűneit. Ezt persze már nem tudták azok, akik csak bemenni látták az adószedőhöz, hogy „vele mulasson”).

 Úgy tűnhetett, hogy Jézus rendkívül makacs ember, aki nem hallgat a jó szóra, nem válogatja meg szavait, szükségtelen konfliktusokat vállal, pedig ha kicsit óvatosabb lenne, mindezt elkerülhetné.

 Mindezek tetejébe ez az ember, aki a pogányokkal és a bűnösökkel is szoros kapcsolatban állt, többszörösen is megszegte a szombatot és más ószövetségi törvényeket, képmutatással vádolta a nép legtekintélyesebbjeit és azt sejtette, hogy több náluk, hogy ő Dávid fia, a Messiás! Hát nem igaza volt az iskarióti Júdásnak, hogy így nem lehet karriert csinálni?

 Jézus átlépett sok emberi konvención, szokáson, leporolt és újraértelmezett egyértelműnek tűnő szentírási igéket, törvényileg tiltott dolgokat művelt – de miért?

 Mindezt szeretetből tette. Tudta és merte annyira szeretni az embereket, hogy akkor is megmondta nekik az igazat – szembesítette őket az életükkel -, ha előre tudhatta, hogy ezért haragudni fognak rá.

 De tehetett-e másképp?

 Jézus hitt a saját prófétai hivatásában. Amikor figyelmeztetik, hogy tanítása és élete botrányt kelt és emiatt üldözik, megvallja ezt. „Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni. Ő azt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” (Lk 13, 31-33)

 Krisztus követői maguk is részesednek Krisztus prófétai hivatásából – azaz mi is „problémás emberekké válhatunk” -,, ezért jó, ha röviden elgondolkodunk erről is:

 „A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt.

 Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be” (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.

 Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)

  (…) Ez a különleges és személyes részesedésünk Krisztus prófétai küldetéséből – általános értelemben – tehát nem más, mint törekvésünk a krisztusi életre: küzdelem a bűnök ellen és az életszentségért és a Szentlélek gyümölcseiért: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség…

 A krisztusi élet ugyanis önmagában is prófétai jel, amely ellene mond a világnak és világít a sötétségben. Ehhez persze előre kell haladnunk az önismeretben és Isten-ismeretben, felismerni személyes bűneinket – de jó az is, ha meg tudjuk nevezni azokat a strukturális bűnöket is, amelyek csapdájában esetleg közösségeink, családjaink vagy egész társadalmunk vergődik. Személyes bűnök alatt nem csak a darabszámra felsorolt vétkeket értem, hanem a hét főbűn nagy hajlamait: kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság (jóra való restség).

 Olykor már annak kimondása is prófétai tett, hogy valami bűn. Hogy a lopás nem menedzser-szemléletű gazdagodás, hogy a paráznaság nem a „szabadság kibontása”, hogy a megszólás és ítélkezés még nem bátor kiállás az igazság mellett, vagy épp, hogy az abortusz nem a nő önrendelkezési joga, hanem egy önálló emberi élet legyilkolása.

 Amikor azonban szembesítjük önmagunkat és a világot a bűneinkkel – például olyan strukturális bűnökkel, amiktől a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek -, emlékeztetnünk kell magunkat II. János Pál pápa mondatának második felére is: „és új utakat keres, hogy Isten országának evangéliuma a történelemben megvalósuljon”. Tehát „ne szeressünk csak szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Ján 3, 18). Ha elakadtunk, kérnünk kell, és a Szentlélek bölcsességgel és kreativitással áld meg minket és bőségesen teremt lehetőséget és alkalmat, hogy cselekedhessünk..." (Sípos (S) Gyula: Prófétai élet, részlet.)

Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, hogy a Jézussal szembeni ellenállás nagysága Jézus emberi nagyságát mutatja: szerette annyira Istent, hogy akkor is kitartson küldetése mellett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennek kereszthalál lesz a vége.

Sípos (S) Gyula - Részlet a Jézus Krisztus élete című könyvből (www.szeretetfoldje.hu)

Idén van a 17. év, hogy január 18-án, Árpád-házi Szent Margit ünnepén imádkozunk hazánkért és nemzetünkért. A közbenjáró imádság nagyon fontos és erős fegyverünk. Most következzék néhány tanúságtétel erről:
 Talán már csak kevesen emlékeznek rá, 2007. elején milyen nagy vihar dúlt Európában, egész erdőket kidöntve a szomszédos országokban is. A következő évi Nemzeti Imanap levélben azonban ezt írhattam: 2007-ben „Isten nagy kegyelmeit megtapasztalva, még nagyobb erővel és buzgalommal kívánunk készülni a Nemzeti Imanapra.  Fantasztikus év végéhez közeledünk. 2007. január 18-án, a harmadik Nemzeti Imanapon Isten lecsendesítette hazánk fölött az Európán átsöprő vihart. A megtisztulás munkáját látjuk magunk körül, amikor Szentlelkével átvilágítja országunk sötétségét, és felszínre hozza az elrejtett (gonosz) dolgokat…”
Három tanúságtétel a közbenjáró imaszolgálatról: „A 2017. szeptember 23-i Törökbálinti  Szeretet Földje Találkozón meggyógyult a térdízületem, amely miatt előző éjszaka nem sokat aludtam, mert fájt. Most teljesen tünetmentes és aludtam mint a bunda. Hálás köszönet érte az Úrnak és közbenjáró testvéreknek! Csodálatos nap volt!!! Szeretetteljes tisztelettel: Anna Nagykanizsáról”
„A múlt hét vasárnapján Törökbálinton gyógyító misén vettem részt. A nagylányom mondta, hogy kérjek gyógyulásért személyre szóló imát a testvéreinktől. Régóta fájt, fájdogált a lábam, fiatal korom óta nehéznek éreztem, e fájdalmak később erősödtek. Az idő múlásával kisebb, majd nagyobb viszerek alakultak, és dudorodtak ki a lábamon. A fájdalmak már napi szinten voltak jelen az életemben. Egyik nap iszonyatos fájdalmat éreztem mindkét lábamban. Se ülni, se állni, se lépni nem tudtam. Hiába támasztottam fel a lábamat, kentem be gyógykenőccsel, erős fájdalomcsillapítók ellenére sem tudtam lábra állni. Az éjszaka fájdalommal és alvás nélkül telt el. Reggelre valami javulás mutatkozott, de nem szűnt a fájdalom. Műtétet nem szerettem volna, így tűrtem a fájdalmakat. A gyógyító misén úgy éreztem, hogy Isten rajtam is segít, hozzám is szól Gyulán keresztül. Az imádkozó pár (Zsuzsi és Jenő) szintén gyógyulást kért számomra. És már aznap este megtörtént a csoda!
Jézus meggyógyított! Bizsergést és kis szúró fájdalmakat éreztem a lábamban. Ez többször is megismétlődött. Hihetetlenül, csodálkozva álltam fel. Megszűnt a fájdalom a lábaimban. Reggel nem hittem a szememnek: az erek visszahúzódtak és teljesen fájdalom mentesen járkáltam. Egy hét telt el azóta. Fájdalom nincs, csak hála és köszönet Istennek, aki ma is él, köztünk jár és gyógyít! (L. Kati)”
Egy május 1-i regionális karizmatikus találkozóról, Éva testvérünktől: „Egy néni alig tudott erre a találkozóra eljönni. Hallókészüléke volt, így se hallott már rendesen, annyira be volt gyulladva a füle. Szentségimádás alatt volt a közbenjárás. Kiszemelt egy közbenjáró párost, köztük engem is és fohászkodott a Jóistenhez, hogy meghallja a közbenjárók imáját. Amikor felkelt a székéből egy nagy pukkanást hallott a fülében és abban a pillanatban hallotta az éppen szóló hangos dicsőítő éneket. Odajött hozzánk imát kérni, és végig zavarban volt, mert nem akarta elhinni, hogy újra jól hall mindkét fülére... Hallja mindkettő imádkozónak az imáját. Dicsőség az Úrnak!”
Isten jelen van életünk minden területén és segíteni akar. Egy tanúságtétel a kitartó imáról és hitről, a Szeretetláng kápolna és közösségi ház történetéből: „Az udvarban működő pékségnek egyre rosszabbul ment, végül bezárt. Lekapcsolták az áramot, elzárták a vizet, fűtés, világítás nélkül maradtunk, így az utolsó három évben már lelki napokat sem tudtunk szervezni, csak a heti kétszeri ima-összejövetelünket tartottuk meg. (Télen pokrócba burkolózva, a sötétben gyertyával világítva…) Ebben a szinte kilátástalannak tűnő helyzetben kezdett el járni a kápolnába egy fiatal, sokgyerekes vállalkozó, Bernyák Bence és felesége Anna, akik felajánlották, hogy megvásárolják az egész ingatlant: a hátsó részt a vállalkozásuknak, az első részt – a családi házat és a kápolnát – pedig felújíthatjuk és tovább működtethetjük… Isten ajándékaként éltük meg ezt a pillanatot, Isten válaszaként a drága testvérek hűségére, kitartására és imáira. A felújításhoz kért - általunk felajánlott -, nyolc millió forint néhány hónap alatt összegyűlt az adományokból. Isten csodájaként éltük meg, ahogy mozgásba lendültek a dolgok, megnyíltak a szívek ennek a szép tervnek a megvalósítására: újítsuk fel a kápolnát és alakítsunk ki egy közösségi házat, nagy teremmel, több mosdóval, a kápolnához kapcsolódó sekrestyével…”
Isten, hazánkért térdelünk elődbe – énekeljük, s tegyük is egyházunkért és hazánkért, minden emberért, hogy Isten kegyelme átjárhasson minket, az egész Kárpát-medencét, békét és szabadságot hozva mindannyiunknak.
Imával és szeretettel: Gyula (sipos - nézd meg naponta frissülő holapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Jézus Krisztus fellépése óta minden történelmi kornak megvoltak a maguk szent-ideáljai. Ezek ugyan különbözhettek egymástól – a sivatagi atyák eszményképe különbözött a lovag-kor ideáljától, Szent Benedek regulája sem azonos Assisi Szent Ferencével -, de léteztek és áthatották a társadalmat, egészen napjainkig…
Szentnek lenni, azaz Isten számára elkülönítettnek lenni nagy dolog, óriási lehetőség és kegyelem. Elkülönítve lenni a bűntől, de nem elkülönítve az élettől, hanem éppen mélyen beleoltva a Szentlélek által, aki szentté tehet és az életszentség útján vezethet minket. Szentté lenni nagy kegyelem, de nagy erőfeszítés is, amihez példaképek, bátorítók, életutak és életlehetőségek is kellenének…
Gyermekkoromban, a múlt század második felében, amikor ösztönösen kerestük mi a jó és mi a rossz, kik lehetnek a mi hőseink, a mesék még a jó és a rossz küzdelméről szóltak, Winnettou nemes lelkű volt és bátor, a Két Lottiban a gyerekek kibékítették a szüleiket, a kamasz szerelem pedig alig volt több romantikus álmodozásnál. A tévében, rádióban, újságokban szereplő sportolók, tudósok és mindenféle művészek tehetségükkel és komoly munkával érték el nagyszerű eredményeiket. Még a kisdobosok hat pontja és az úttörők tizenkét pontja is tükrözött valamit a maga kifordított módján a tízparancsolatból… Ezzel szemben mit látnak a mi gyerekeink? A rajzfilmekben, számítógépes játékokban az öncélú erőszak az izgalom és humor forrása, a celebek mindenféle teljesítmény nélkül leszek ismertek – már ameddig a kamera rájuk irányul -, egy felmérés szerint a mai fiatalok már a szerelmet is a pornófilmek művi világából lesik el…
Ha nem akarunk ennyire borúlátóak lenni, mondhatjuk, hogy azért most is vannak példaképeink. Hosszú Katinka vagy Böjte Csaba egyaránt megérdemli tiszteletünket, és azt is tudjuk, hogy ma népszerűbb az úszó sport és talán több figyelem irányul a nehéz sorsú gyerekekre és családokra is.
Ezzel együtt is úgy vélem, több energiát, időt, pénzt kellene szánnunk szentjeink, példaképeink bemutatására, „futtatására” – már azon túl, hogy mi szentté akarunk lenni. Mert hát ugyan hogyan és miért is akarnánk mi szentté lenni, ha nem látjuk magunk előtt az utat, a példát, ahogyan ezt a célt elérhetnénk? Hogyan éljünk azután, hogy a megtérés első lelkesedése csökkenni kezd? Amikor kapaszkodókat kellene találnunk, és erőt merítenünk a jó példákból, amikor célt és feladatot keresünk, hogy azokba beleállva megélhessünk valamit abból, amire a szívünk vágyik?
Nagy szükségünk lenne népszerűsítő könyvekre, filmekre, táborokra, alkalmakra és lehetőségekre, hogy gyermekkortól kezdve megélhessünk valamit szentjeink hősiességéből, kitartásából, szeretetéből. Amik buzdítanak és segítenek, amikor az élet nehézzé, vagy épp kilátástalanná válik…
Csépe Klára (Hasznos-Fallóskút) vagy Kindelmanné Erzsébet asszony (Szeretetláng) mindketten házasságban élő, gyerekeket nevelő szentéletű asszonyok voltak, akik különösen nehéz időkben is kitartottak Isten mellett. Nagyszerű példák lehetnének - a sorsukat, munkásságukat megismerők, szeretők életben is tartják tiszteletüket -, de hivatalosan mintha nem is léteznének. A stigmatizált Galgóczy Erzsébet életét más országokban nagy betűkkel hirdetnék, nálunk sokan legszívesebben még a stigmáit (kéz- láb- és oldalsebét), és a körülötte történő csodákat is letagadnák.
De nem csak a már elhunytakat, hanem az élőket is jobban kellene „sztárolnunk”. Azokat a papokat, szerzeteseket, családokat, művészeket és sportolókat, tudósokat, ismert és ismeretlen embereket, akik hiteles keresztény életet és másokat is Krisztushoz vonzhatnak. Akik vágyat keltenek bennünk az Ég felé, megszerettetik velünk Isten országát, megtérésre és megújulásra vezethetnek minket.
Akar valaki szent lenni? Igen, én is szeretnék. De segítségre van szükségünk. Elsősorban természetesen Istenre, aki Szentlelkével szentté tehet minket. De közösségre, családra, munkahelyre, azaz életlehetőségre is, ahol mindezt megélhetjük, mustármagból fává növelhetjük.
Határozzuk el erősen: szent akarok lenni! Nem azért, hogy díszpintyként tündökölhessek, kakasként kukorékolhassak a saját szemétdombomon, hanem hogy egyre jobban tudjak szeretni és szolgálni, Isten dicsőségére, minden ember, és az egész világ javára.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Minden évben, év elején kérek egy évi igét, ami kicsit vezérfonalul is szolgál arra az évre nekem, de talán nem csak nekem. Most is kértem imádságban Istentől, és Józsué könyvéből kaptam egy szakaszt, ami eléggé fel is lelkesített.
Volt már, hogy a Józsué könyve elejéről kaptam igét, ami arra szólított fel, hogy legyek bátor és erős, és szükségem is volt erre a bátorításra (mikor nem?). Szeretem is a Szentírásból ezt a könyvet, ami azt mutatja be, hogyan foglalja el a választott nép az Ígéret földjét. (Hiszen hát nem ezt kell nekünk is tennünk?)
Könnyű nekem azonosulni Józsuéval (Jehosua, azaz Jahve üdvözít, a Jézus név ugyanennek egy alakváltozata), könnyű magam elé képzelni ezt az embert, aki évtizedekig Mózes alatt szolgált, megtanult mellette embereket vezetni, harcolni - de azért mindig ott volt előtte a kikezdhetetlen bizonyosság, Mózes szava, tanácsa, parancsa, útmutatása… És ez nincs többé. Hirtelen az övé minden nyűg, gondoskodás, neki kell terveznie, kezdeményeznie és megvalósítania, övé a felelősség – nem csodálom, ha megrettent vagy elbizonytalanodott. Ki ne ismerné ezeket az érzéseket? Milyen jó lenne, ha mindig megmondanák nekünk a tutit, és csak mennünk kellene előre! Megértem, ha szüksége volt bátorításra: légy bátor és férfias…
Most azonban nem ezt az igét kaptam, hanem a Józsué 1.3-at: „Minden helyet, amelyet lábatok tapos, nektek fogom adni, ahogy Mózesnek megmondtam.”
Ez a mondat egy nagy ígéret, biztatás és bátorítás. Legelőször is annak kifejezése, hogy Isten velünk van, ahogy megígérte, és Ő akarja, hogy elinduljunk (tovább haladjunk) az úton. Másodszor ígéret arra is, hogy amibe belekezdünk (és/vagy folytatunk), azon rajta lesz Isten áldása. Nem kell előre aggódnod, hogy vajon most mennyire leszel sikeres, ez most Istentől van-e, told félre a bizonytalankodást, az aggódást, a lehetséges veszélyek számbavételét – indulj el, mert Isten veled (velem, velünk) van! Menj előre bátran és határozottan, Isten majd gondot visel az Ő művére…
Én különben már az elmúlt évben is úgy éreztem, mintha 30 év kereszténysége után vissza kerültem volna a startvonalra, bár az elmúlt évtizedek tapasztalatával gazdagodva. Mintha most kezdődne egy második hullám az életemben: 30 éve lettem keresztény, és kerültem Törökbálintra, egy kis művelődési ház vezetőjeként, most pedig újra van egy kis közösségi házunk kápolnával. Akkor egy kis bibliakört csináltunk, most pedig itt van a közösségünk, de a feladat még mindig ugyanaz. Akkoriban több kezdeményezés indult el tőlünk a faluban (most már város), az egyházközségünkben, illetve a karizmatikus megújulásban és a Szeretetláng mozgalomban, amelyek némi gyümölcsöt hoztak, de most új kezdeményezésekre is szükség van, amivel segíteni lehet ezeket a mozgalmakat és Isten országának kibontakozását. Lett alapítványunk, adhattunk ki könyveket, jelen vagyunk az interneten – de milyen sok terület van, ahová még nem léptünk be, hogy oda bevigyük Isten országának Örömhírét! A közélet, a kultúra, a tudomány, a munka és a szabadidő, a nevelés és életmód milyen óriási területei hevernek még parlagon, várva, hogy Isten népe oda bevonuljon és kivirágozzon a sivatag!
Napjainkban, amikor az élet sok területén küzdünk bizonytalansággal és rengetegen elveszítették létbiztonságukat, minket Isten arra hív, hogy merjünk rá támaszkodni, mint egykor Józsué. Neki se volt könnyű szembenézni az ismeretlennel. Sok ötletre, kreativitásra, megkülönböztetésre volt szüksége, munkatársakra, felszerelésre, ellátmányra, haditervre… Valószínűleg sok mindenben hiányt szenvedett, ahogy a jól működő keresztény szolgálatok is valószínűleg hiányt szenvednek, hiszen az aratnivaló sok, a munkás kevés, mindig több a munka, a feladat, mint a rendelkezésre álló ember, anyagi és lelki eszközök. Az ellenfél pedig milyen erős, kiépített állásokkal, erős falakkal, fegyverekkel!
Úgy tűnik azonban, hogy Istennek tetszik ez a „kisebbségi lét” és „hiánygazdálkodás” – mert ilyenkor mit tehetünk mást, mint hogy hittel ahhoz fordulunk, aki egyedül meg tudja adni nekünk is a győzelmet, ahogy megadta Józsuénak is.
Imádkozzunk tehát bátorságért, hogy rá tudjunk állni Isten ígéreteire, imádkozzunk erőért, munkatársakért és jó ötletekért, amiket megvalósítva újabb területeket foglalhatunk le Istennek – hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Még régebben történt, amikor egy karizmatikus közösségben a templomban kitárt karral imádkoztunk. Az ott lévő pap azt mondta, hogy ez mégis csak túlzás - miközben persze ő a szentmisében ugyanígy kitárt karral imádkozik az oltárnál… Akkor most szabad, vagy sem? Nagy Szent Teréz Jézust az írásaiban gyakran Ő Szent Felségének nevezte, a stigmatizált Galgóczy Erzsébet pedig Jézuskáról és Máriácskáról írt – szabad így beszélni?
Sajnos az ítélkezés időnként össznépi szórakozássá válik, s ebben mi, keresztények is részt veszünk (Jézus figyelmeztetése ellenére). Ítélkezünk, ami azt jelenti, hogy saját elvárásainkhoz, kultúránkhoz hasonlítjuk a másik embert, mintha mi lennénk a mérce, amihez mindenkinek igazodnia kell (ami már önmagában is bálványimádás). Jézust is azért ítélték el a nép vezetői és vénei, az írástudók és farizeusok, mert nem úgy viselkedett, ahogy ők elvárták volna. Ferenc pápa pedig már az első szavával kiverte a biztosítékot sokaknál, amikor pápává választása után „Jó napot kívánok”-kal köszönt az embereknek – micsoda botrány!
Nagy Szent Teréz sokszor Szent Felségnek nevezte Jézust. Ő a végletesen hierarchizált Spanyol Királyságban élt, ahol címek, rangok és fokozatok sokaságával különböztették meg egymástól az embereket és ez átjárta a vallásos életet is. Ugyanakkor épp Teréz volt az, aki hihetetlenül bensőséges hangot ütött meg Jézussal szemben! Talán ismerjük azt az anekdotát, amikor szinte pimasz és dacos módon szól vissza Jézusnak egy gyötrelmes utazás végén, amikor Megváltónk azt mondja neki: látod, így bánok azokkal, akiket szeretek. Mire Teréz: azért szeretnek Téged ilyen kevesen! (Fejből idézem, elnézést az esetleges pontatlanságért.)
Én magam is beszéltem városunkban olyan egyszerű lelkekkel, akik számára Megváltónk mindig Jézuska maradt (és a kisiskolás gyerekek között az én szám is rájár erre). Van ebben valami gyermeki, naiv ragaszkodás és ártatlanság, és semmiképp sem ítélném el azokat, akik így beszélnek Jézus Krisztusról (hacsak nem gúnyolódásból teszik). Ilyen gyöngéd, becéző formában beszélt Galgóczy Erzsébet is a Szűzanyáról és Megváltónkról. Jellemző ártatlanságára és egyszerűségére, hogy már jó ideje látogatta őt a „Szép hölgy” – azaz a Szűzanya -, amikor ő még mindig nem jött rá, hogy látogatója azonos Máriácskával, akit ő olyan bensőségesen szeretett.
Emlékszem, amikor II. János Pál pápáról készítettek egy olyan szobrot, ahol szinte földre rogy, és ruháját egy nagy kőtömb szorítja a földhöz, sokan megbotránkoztak, hogyan lehet ilyen művet készíteni. Talán nem volt elég méltóságteljes? Vagy épp a mű drámaisága verte ki a biztosítékot? És mi olyan nagyon botrányos a híressé vált hajléktalan Jézus szobrában (egy padon fekszik, ócska pokróccal takartan, csak a lábfeje látszik ki a sebbel)? Talán nem éppen az, hogy kimozdít minket a kényelmes gondolkodási kereteink közül és szembesít azzal, ami elől szívesen eltakarnánk szemeinket? (A mi Szeretetláng kápolnánkba betérő is meghökkenhet az ott lévő szobor felett, ami Máriát nem szép fiatal lányként, hanem lángoló szívű középkorú anyaként ábrázolja, amint palástjával betakarja a rá figyelő Erzsébet asszonyt…)
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most akkor keressük a különlegességeket és a feltűnősködést valami extra szóhasználattal. És az is igaz, hogy lehetnek olyanok, akik direkt botrányokozásból forgatják ki hitünket. Nem gondolom, hogy a világhírűvé vált, galériákban bemutatott és óriási pénzért eladott „vizeletben ázó feszület” érvényes keresztény műalkotás lenne. Természetesen szükség van a megkülönböztetésre és vannak határok. Azonban nagyon óvatosnak és körültekintőnek kell lennünk épp azért, mert tudhatjuk, hogy hajlamunk van az ítélkezésre és arra, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük, ami pedig óriási károkat okozhat. Egykor Xavéri Szent Ferenc kínai ruhát öltött és a nép nyelvén prédikált, sok ember megtérését elérve. A római kúria azonban úgy gondolta, hogy ez helytelen, mert csak európai ruhában és liturgikus öltözetben, és csakis latinul lehet hitelesen prédikálni Istenről – és ezzel tönkre is tették az akkori missziót. Vigyázzunk, nehogy bolondot csináljunk magunkból, mint az a teológus, aki a karizmatikus megújulás dalait azért bírálta, mert túlságosan földi érzelmekkel közelít Istenhez – pedig elég lett volna csak belelapoznia a Szentírásba (és nem is kell rögtön az Énekek énekét olvasnia), vagy elgondolkodnia arról, hogy az Ige testté lett…
Áldott ünnepeket kívánva, imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Széles az út és sokan járnak rajta, akik szerint minden egyre rosszabb, akik imádják az összeesküvés-elméleteket, akik két jól értesült mondattal megmagyarázzák a legbonyolultabb dolgokat is – véleményükkel és hitetlenségükkel szemben szeretném megmutatni, hogy Isten országa milyen óriási mértékben nőtt és bontakozott ki az emberiség életében.
Ha összehasonlítjuk a Krisztus előtti kort a mi korunkkal, máris szembe tűnnek az óriási különbségek, s bátran mondhatjuk, hogy ennek oka az, hogy Isten királysága folyamatosan visszaszorítja a gonosz lelkek birodalmát a földön. Nézzük csak meg néhány példán, milyen volt a társadalmi, kulturális és civilizációs berendezkedés egykor és hová jutottunk el napjainkra.
Az ókorban – és még utána is jó ideig, bár folyamatosan visszaszorulóban -, a nemzetek életében elfogadott volt a rabszolgaság, a különböző zsákmányszerző hadjáratok egyik legfontosabb célkitűzése minél több rabszolga megszerzése és kiárusítása volt. (Ez évente százezres nagyságrendet jelentett a Római Birodalomban, Perzsiában, a sztyeppéken, Indiában és Kínában, stb.) Ezeket az embereket tárgyként kezelték, kisfiúkat és kislányokat is megerőszakolhatták, eunuch-ká tehették (hogy engedelmesebbek legyenek). A keresztény vallás volt az első, amely ezt elítélte. A pápák több enciklikában tiltakoztak ellene, bár váltakozó sikerrel és tudjuk, hogy az emberek rabszolgaságba vetése máig nem halt ki, de azért mégsem tekintjük ezt ma már az élet normális részének..
A nők és gyermekek teljes jogfosztottsága magától értetődő volt, a nő és a gyerek a férj tulajdonát jelentette, aki akár el is adhatta, extrém esetben meg is ölhette őket. A hosszú küzdelmet az egyenjogúsításukért szintén a krisztusi emberek kezdték és folytatták hosszú századokon át.
Bár sokan csodálkoznának, ha egyáltalán vennék a fáradtságot a megismerésre, de például a mai értelemben vett jogbiztonság sem létezett, szociális hálóról, egészségügyi biztosításokról nem is beszélve. (Az ószövetségi szentírásban többszörösen olvashatjuk a figyelmeztetést a szegények, özvegyek megsegítésére, a jövevényekkel való méltányos bánásmódra vagy épp a vérbosszú tilalmára…) A jövedelmi különbségek óriásiak voltak és a gazdagok kényük-kedvük szerint bánhattak az alattuk lévőkkel, a jogorvoslatnak olykor még az elméleti lehetősége sem volt meg.
A vallási kultuszok állat- és emberáldozatai – a föníciaiak éppúgy áldoztak embereket, mint az aztékok -, a rituális prostitúció, a félelem és szorongás által hajtott babonaságok tengere fojtogatta az embereket mindenhol a világon. (A régészeti leletek tanúsága szerint a nagyon civilizáltnak tartott Görögország is mélyen süllyedt ezekbe. A Biblia által filiszteusoknak, vagy újabb nevükön tengeri népeknek nevezett csoportok is görögök voltak.) Fel se tudjuk mérni a jelentőségét annak, hogy e démoni kultuszok helyét felváltotta a keresztény istentisztelet – ámbár ha valaki csak a felületét meg akarja ennek kapargatni, elég utána olvasni, milyen az élet most Indiában, a háromezer isten országában, hogy felnyíljon a szeme.
Ha hisszük, hogy a betegségek nem Istentől vannak, és Ő a gyógyító, akkor arra is rácsodálkozhatunk, hogy az emberek átlagéletkora a duplájára nőtt, népbetegségek tűntek el és mindez Isten megihlető kegyelméből fakad. (Az I. Világháborút követő spanyolnáthában többen hunytak el, mint a harcok során – most pedig megfigyelhetjük, ahogy az új vírusjárványra milyen szervezetten és összefogva tudunk reagálni és vakcinát fejleszteni…)
Nem folytatom. Egy bizonyos: Isten megtestesülése óta egy olyan felszabadító folyamatot figyelhetünk meg, amely – bár hullámzó módon, visszaesésekkel és katasztrófákkal tarkítottan -, egyre több lehetőséget biztosít a szabad és szeretetteli élethez. Igaz, ezzel vissza is lehet élni és a bűnök felé menni. Meg is lehet tagadni a kegyelmeket, mint az oltásellenesek, akiket ugyan gyerekkorukban beoltottak, így védve vannak, de ez sem számít, csak terjeszthessék ostobaságaikat.
Lehet rombolni, lehet gyűlölni – Isten országa mégis megállíthatatlanul tör előre. Ne legyenek kétségeink a legsötétebb pillanatokban sem: Isten győzött, és ez a győzelem a miénk. Ha erre fordítjuk a figyelmünket, rácsodálkozhatunk, mennyi jó ember van és mi minden jó történik körülöttünk. (A mi városunkban pedig különösen, de ha most ezzel kezdenék dicsekedni, soha nem lenne az írásnak vége…)
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A csak félig vicces mondás szerint a mai keresztény nappal virraszt, éjjel böjtöl. A csak félig szomorú valóság az, hogy nagyon jól ismerem ezt az állapotot…

Amikor fiatalemberként megtértem, lázasan kutattam, hogyan kell keresztényként élni. A Szentírás és a szentek élete – amit nagy buzgalommal olvastam -, egyaránt arról győzött meg, hogy böjtölnöm is kell, amikor pedig azt hallottam, hogy Medjugorjéban megjelent a Szűzanya és azt kéri, hogy szerdán és pénteken kenyéren és vízen böjtöljünk, rögtön magamévá tettem ezt a gondolatot. Néhány évig nagyszerűen ment is a dolog, de aztán lassan kezdett visszalopózni az életembe a világ – a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége -, másrészt kezdtem megítélni magamban a túlsúlyos embereket: ez miért nem böjtöl…?! Mindennek súlyos következménye lett. Parazsat gyűjtöttem a fejemre, ami végül megégetett: megtört bennem a böjt lelkülete, eltűnt az Istentől kapott lelki erő, én pedig éppúgy elhíztam, mint azok, akiket magamban megítéltem. Azóta, ha böjtölni akartam, az mindig telve volt alkudozásokkal: csokit nem eszek, de a túró rudi nem csoki…
Talán sokak számára is ismerős ez a tusakodó állapot. Tudom, hogy mit kellene tennem, de hol van, hol nincs erőm, hogy megtegyem. Már Pál apostol is azt írja a rómaiaknak, hogy „megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7, 18-19). Szomorú állapot ez, de – mint az elején írtam -, csak félig szomorú, ha megértjük, hogy Isten azért engedi meg, hogy ilyen állapotban legyünk, hogy felismerjük saját gyengeségeinket, öncsalásainkat. Hiszen olykor még a jót is rossz okokból akarjuk, titkos farizeusi mentalitásunkért, önámításunkért – s Pál apostollal együtt kiálthatjuk: ki ment meg minket ettől?
Isten leleplez minket önmagunk előtt. Emlékszem, amikor megjelent az első regényem (Küldöttek), amit Katona István atyáék adtak ki, álnéven (Julius P. S.), megkérdezte, hogy belül azért odaírják-e a nevem. Én pedig, roppant alázatosnak gondolva magam, azt mondtam, hogy nem kell – aztán akárki kezében megláttam a könyvet, megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, hogy aztán eláruljam, én írtam…
De azért mégis csak az a legjobb, ha tudunk szégyenkezni magunkon. Ha ahelyett, hogy kimagyaráznánk a dolgokat, elismerjük hibáinkat, töredezettségünket – és milyen nagy felszabadító erő, ha már nem kell okosnak, szépnek, ügyesnek, mindenkinél mindenebbnek lennem!
Isten ilyennek szeret – ez az Ő ereje. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell igyekeznem a hibák kijavítására, hanem azt, hogy miközben ezt teszem, nincs bennem szorongás, görcsösség, öncsalás…)
Végül marad a szeretet. Minden más csak hiábavalóság: „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; 7mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.
Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Nagy Szent Teréz vidám dalokat énekelt és játékokat játszott a rekreáció ideje alatt a nővértársaival, Pio atya többször is tüsszentőporral viccelte meg társait, Kis Szent Terézék a kolostorban színházi jeleneteket adtak elő és élőképekbe álltak be, Néri Szent Fülöp bolond-felvonulásokat szervezett, Jézus Krisztus pedig annyira szeretett jókedvű lakomákon részt venni – még a mennyek országának előképeként is szerepeltette példabeszédeiben -, hogy azzal vádolták, falánk és borissza ember.
Sok szentről tudható, hogy vidám és derűs lelkű ember volt, életrajzukban azonban ez csak mintegy mellékesen említett körülmény. Pedig a Szentlélek gyümölcseinek felsorolásában az első helyeken a szeretet és az öröm található, talán szabadna ezekre egy kicsit több figyelmet fordítani…
Minden kor a maga kultúrájának szemüvegén keresztül szemléli az embert. Másképp látta önmagát a felvilágosodás gyermeke, másképp a romantika idején élő ember. Az egyik kor az értelmet, a racionalitást hangsúlyozta, a másik az érzelmek fontosságáról írt regényeket. A spártai harcos más ideál, mint az dzsentlemen vagy épp korunk hőse. Ugyanez igaz a Krisztus-képre és a hitelesnek tartott keresztény személyiségre is. A mindenek felett győztes Pantokrátor Krisztus más ideálkép, mint a szenvedő Krisztus és a kereszt alatt álló Mater Dolorosa.
Ezek az ideálképek más-más oldalát emelik ugyan ki Jézus Krisztusnak, de mégis nagyon markánsak, meghatározóak voltak. Ma azonban – úgy látom -, ilyen Krisztus-kép nincs, és talán nem is baj, hiszen így mindenki úgy közeledhet Jézushoz, ahogy az számára a legjobb. Ha valamit mégis hiányolok, az a vidám Jézus Krisztus képe. Néha azt gondolom, bárcsak lenne egy keresztény Hofi Gézánk, aki megértéssel és szeretettel tudna parodizálni minket, bemutatva esendőségünket és Isten iránti szeretetünket! Azt hiszem ez gyógyító hatású volna életünkre.
Én kísérletezem a humoros, groteszk megközelítéssel, bár nem mondhatom, hogy átütő sikerrel. (Épp most vasárnap tettem fel a honlapunkra az irodalom menüpont alá az Okosba című novellát, ami arról szól, hogy Jézus lejön hazánkba és munkát keres…) Úgy tapasztalom, bár az emberek szeretnek nevetni, mókázni, de amikor ezt összekapcsolnám Jézussal, akkor néhányan rögtön elkomorulnak, és megbotránkoznak, mintha Jézus érinthetetlen bálvány lenne. (Az a Jézus, aki mindig az emberek között akart lenni és olyan megnyerő személyisége volt, hogy ragadtak rá az emberek.)
Szombaton rajzoltam egy képet Jézusról Mikulás sapkában és feltettem a facéra a rajzot, bár előre tudtam, hogy ezzel újra csak parazsat gyűjtök a fejemre. Elveszíthetek embereket, miközben újakat nem nyerek meg… Védőbeszédként csak annyit tudnék mondani, hogy láttam a múlt héten, hogy kisiskolásaim milyen őszinte bizalommal várták vasárnapra a Mikulást, mennyi remény, izgalom és öröm volt bennünk, és azt gondoltam, ez a fajta remény és nyitottság tetszik Istennek is. „Engedjétek hozzám a kisdedeket”…
(Hab a tortán, hogy az iskolai Mikulás a járványhelyzet miatt nem tudott körbe menni az osztályokhoz, ezért egy kis videót kellett csinálni – gátlástalan vagyok, ezt is feltettem a honlapra, meg lehet nézni.)
Egy kis vidámságot, ha kérhetném! Adventi várakozást, örömöt, hogy ne csak a rózsaszín gyertya emlékeztessen minket az örömre, ne csak a zsoltárokban olvassunk ujjongásról, hanem a mi szívünk is megvidámodjon.
Ha máson nem, legalább egy jó viccen. Vagy legalább nevessünk magunkon, a mi nagy komolyságunkon és fontosságunkon, ami aztán igazán nevetséges dolog.
Áldott, vidám várakozást az Eljövetelhez, imával és szeretettel: Gyula (sipos - nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Szőkefalva jelképes hely Romániában, Erdélyben. Megtalálható benne mind a négy fő felekezet – katolikus, ortodox, református és unitárius – és fő népcsoport, a magyar és a román. 1999. május végén példátlan jégverés tönkretette Szőkefalva kivételével a környék minden faluját. A termés elpusztult (8 faluban 100 %-os károsodást szenvedtek), és legtöbb helyen a házak ablakait is bezúzta a jég. Szőkefalván viszont nemcsak, hogy minden kártól mentesek maradtak, hanem a termés gazdagabb volt, mint valaha.

A nagy részben még 2001-ben is hitetlenkedő szőkefalvaiak úgy emlegetik ezt az eseményt, hogy kell lennie valaminek ebben a Mária jelenésben, mert a láthatatlan természetfeletti világ keze mutatkozott meg ebben a természeti katasztrófában. Milyen Mária-jelenésről van szó?
1999. tavaszán (március 21.) kapott először a Marián Rózsika üzeneteket a Szűzanyától, amelyek híre hamar elterjedt. Ebben azt kéri, hogy alakítsanak egy római katolikusokból álló héttagú engesztelő közösséget, valamint egy ugyancsak héttagú ortodox román nyelvű imacsoportot. Mindkét imádkozó közösségben szentolvasóval imádkozzanak – Isten irgalmát kérve – egy falut veszélyeztető katasztrófa elhárításáért.  (Rózsika alig lát, szinte vak, ráadásul cigány származású is, az üzeneteket pedig román nyelven kapta – mivel magyarul gyengén beszél -, amit később rögtön fordítottak magyarra a sok ezer zarándoknak.) Az esemény jelképes: ahogy egy falu fölött meg lehet állítani a katasztrófát, úgy lehet az egész ország, az egész világ fölött imádsággal…
Hat éven keresztül jelenik meg rendszeresen a Szűzanya, zarándokok tömegeit vonzva magához. 2001. advent elején (december 2.) ezt az üzenetet adta: „Drága gyermekeim! Beléptetek az adventi időbe. Az én Szent Fiam kéri, hogy imádkozzatok még többet, böjtöljetek és legyetek irgalmasok. Tisztítsátok meg szíveteket, lelketeket szent gyónással. Legyetek a Szeretet eszközei, a Béke eszközei. Drága gyermekeim! Karácsony szombatján nyissátok meg megkeményedett szíveteket, hogy meg tudjon születni az Én Szent Fiam, és meleg lakhelyre találjon a Ti szívetekben. Ne feledkezzetek meg szeretni, szeressétek egymást igazi Szeretettel.”
A Szűzanya Szőkefalván több komoly figyelmeztetést – és biztatást is mondott. 2003. június 17-én: „Drága gyermekeim, meghívlak benneteket újra az imára és a böjtre, mert böjttel és imával állíthatjátok meg a természeti katasztrófákat.”
2005. június 17-én, az utolsó nyilvános üzenetében a Szűzanya ezt mondta: „Drága gyermekeim, köszönöm, hogy elfogadtátok hívásomat ezen a leányomon keresztül. Drága gyermekeim, ne felejtsétek el, amire tanítottalak eddig titeket, és amit mondtam eddig nektek.
Az én Szent Fiam kéri tőletek, hogy cselekedjetek! Szeressétek felebarátotokat, mint önmagatokat. Drága gyermekeim, imádkozzatok, mert imáitokkal sok örömet szereztek nekem.
Ne feledkezzetek meg imádkozni, böjtölni és töltsétek meg a templomokat. Mindezt már mondtam nektek, de kevés lélek hallotta meg ezt az üzenetet, mert sok üres templomra találtam.
Drága gyermekeim, többször mondtam nektek, hogy ne féljetek semmitől, mert én veletek vagyok, és mindnyájatokat betakarlak védő palástommal. Mindnyájatokat szeretlek!”
Mit lehet ehhez hozzá tenni?
Emlékezzünk Szőkefalvára, szívleljük meg a Szűzanya tanítását és cselekedjünk meghívásunk szerint!
Imával és szeretettel: Gyula (sipos – nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )

Néhány napja az iskolában megkértem a napköziseimet, rajzolják le, mit szeretnének karácsonyra. Volt, aki rögtön okosórát, telefont és számítógépet rajzolt, mások legót vagy más játékot, és volt, akinek gondot okozott, hogy mit is rajzolhatna. Egyikük pedig egy dobozt rajzolt, masnival átkötve, abban volt az ajándék, de hogy mi, az egyelőre titok…

És mi milyen ajándékot szeretnénk kérni Jézustól?

Bár lehet, hogy vannak, akik megijednek, szabad-e ilyet egyáltalán kérdezni, azért mi legyünk bátrak és higgyük el Jézusnak, aki biztat minket, hogy merjünk kérni, mert kapunk. (De legyünk okosak, nehogy aztán megijedjünk, amikor megkapjuk, amit kérünk…)

Jézus megkérdezte a vak Bartimeust: Mit akarsz, hogy tegyek veled?

Tőlünk is ezt kérdezi, és valószínű, hogy konkrét választ szeretne kapni. Ne tegyünk úgy, mint a szépségkirálynő-választásokon indulók, akik mind a világbékéért szeretnének harcolni, ami nagyon jól hangzik, de inkább tűnik marketing-tanácsnak, mint valóságos célnak.

Hasonlóan végiggondolatlan a „bárcsak lenne ötösöm a lottón” – ne legyen, és nem azért, mert az a mammon aranyhegye, hanem azért, mert a túl sok pénz csak tönkretenné az életünket. (Erre persze mindig azt szokták nekem mondani, hogy az övékét aztán nem, el tudnák ők azt költeni, amit nem kétlek, de milyen eredménnyel? A statisztika szerint a nagy lottónyertesek több, mint nyolcvan százalékának tönkrement az élete a nyeremény után, hiszen mikor és hogyan is tanulhatták volna meg, hogyan kell ennyi pénzzel bánni…)

Jézus ajándékot akar adni nekünk, s az ő doboza nem Pandóra szelencéje, telve bajjal, hanem épp ellenkezőleg! Az Ő „dobozában” testi és lelki, anyagi és nem anyagi ajándékok, a Szentlélek ajándékai, lehet gyógyulás, életrendezés, társ, új munkahely, az anyagi problémák rendeződése is lehetnek. Kicsi vagy nagy, tárgy vagy folyamat, lehetőség és kegyelem…

Elő egy papírlappal, lehet írni a listát!

Bíznunk kell abban, hogy Isten meg tud, és meg is akar ajándékozni minket. Ha pedig ezt elhittük, ennek szellemében kell cselekednünk, várakozó hittel. Ha már egyszer az advent, az eljövetel, a várakozás ideje jön az életünkbe, akkor várakozzunk értelmes módon, és cselekedjünk várakozásunknak megfelelően.

Megtérésem utáni időben történt, hogy vigasztaló igét kértem az Úrtól – akkor még csak Károli-bibliám volt, azt árusították kezelhető méretben, ezelőtt harminc évvel -, s a 128-as zsoltárt kaptam:

„Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő útaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, a ki féli az Urat! Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében; És meglássad fiaidnak fiait; békesség legyen Izráelen!”

Aztán megházasodtam, és elmondhatom, hogy feleségem valóban termő szőlő, aki azóta is megrészegít, gyermekeimre büszke lehetek, dolgozhatok és valóban áldás van az életünkön… Már csak az unokáimnak kell megszületni, hogy elmondhassam az öreg Simeonnal: Jól van Uram, most már bocsásd el szolgádat, mert megláttam a Te üdvösségedet…

Harminc év. Ahhoz még nem volt elég, hogy hazánk a Szeretet földje legyen, de ha Isten ígéretei a családomra igazzá váltak, akkor igaz lesz az egyházunkra és hazánkra is. Kalandra fel!

Imával és szeretettel: Gyula (sipos - nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )