Szeretet földje - a honlap blogja

Ebben a szorongató időszakban érdemes felelevenítenünk, amit Pál apostol írt a fiatal Timóteusnak: „Hiszen Isten nem a félelem (csüggedtség, félénkség), hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1, 7) Szükségünk is van erre az erőre és józanságra, különben az egész életünk fokozódó nyomás alá kerülhet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el.” (1Pét 5, 8)

A szorongás és félelem testileg, lelkileg kimerít, megbetegít, kifacsarja a pszichénket és eltorzítja személyiségünket is. A szorongó ember valami biztosat keres, valami kézzel foghatót, ezért a törvénykezés csapdájába kerül, és erről a látszólag biztos pontról ítélgeti aztán embertársait. Keresi az „erős embert”, a nyájat, amihez csatlakozhat, ahol „nyájimmunitást” szerezhet. Ennek szomorú következményeit láthatjuk napjainkban.

Lányi András mondja egy interjúban, hogy hazánkban nem politikai pártok, hanem gyűlöletközösségek vannak – és sajnos nem tagadhatjuk ennek igazságtartalmát. Folyik az orbánozás és gyurcsányozás, az O1G és a libernyák, a minősítgetés minősíthetetlen jelzőkkel. Magukat kereszténynek mondó - és ami ennél szomorúbb, még keresztény emberek is -, gúnyolódnak, igyekeznek a másikat lejáratni, „fogást találni rajta”, ha mással nem, legalább egy leminősítő jelzővel, egy kis intrikával, odamondogatással. Tehetik, hiszen a közönségük ezt örömmel fogadja, sőt díjazza népszerűséggel, befolyással, lájkokkal, fizetéssel. (Nem beszélve azokról az országos ismertségű megmondóemberekől, akik szinte ámokfutást végeznek a médiában.)

A politikában, a gazdaságban, a kultúrában, de még egyházunkban is teret nyert ez a mentalitás. Milyen nagy szükségünk lenne most lelki erőre, amelyikkel már magunkban is ellenállunk a csábításnak! Milyen jó lenne, ha józanul fel tudnánk mérni, mit teszünk szorongástól fűtött, agresszivitással eltelt szavainkkal – vagy legalább eszünkbe jutna, amit Jézus mondott arról, hogy minden szavunkat számon kérik rajtunk.

A félelem, a szorongás, az „egytáborba tartozás” vágya, az önigazolás kényszere feneketlen mélységű spirálban visz egyre lejjebb. Félelmetes látnom, ahogy például a Ferenc pápáról minden rosszat elmondók hogyan kapaszkodnak minden kis szalmaszálba, amivel igazolhatják gyűlölködésüket. (És – ahogy Jézus előre megmondta -, még azt hiszik, jót tesznek, és ők védik az igaz hitet.) Jelzés értékű, hogy ámbár már sokszor kiderült, hogy amit leírtak, az nem igaz, még egyszer sem olvastam olyan levelet, amiben valamelyikük bocsánatot kért volna hamis állításaiért.

Valóban ide akarunk eljutni?

Az ördög örül. A sátán, a szétdobáló, a vádoló pontosan ezt akarja: szétszakított közösségeket, egymással és önmagukkal meghasonló embereket, félbe maradt műveket, viszályt, haragot, a megbékélés reménye nélkül.

Ha azonban józanok maradunk, ha nem engedünk a félelemnek és szorongásnak, ha eszünkbe vesszük, hogy Isten azt a másik embert is szereti, akkor rátalálhatunk a helyes útra. Ez nem a tények tagadását jelenti. Hogy a jelennél maradjak: ha járvány van, akkor helyes, ha védekezünk. A maszkkal együtt azonban nem kell a félelmet is felvennünk magunkra. Helyette kérjük inkább Isten békéjét, bölcsességét, a szeretet, erő és józanság lelkét, a Szentlelket, aki megőrzi szívünket az életre és az örök életre.

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )

A múlt hét végén még azon gondolkodtam, miről fogok írni ma (hétfőn) az Ehetiben, és Isten érzékenyítő munkájáról akartam szólni, ami az egyházon és a világon keresztül elér minket - és a mi reakciónkat erre. Közben meg a ma esti, hitről szóló előadás is a fejemben járt (ide-oda), és egy kicsit el is fáradtam. Ma reggel aztán arra ébredtem, hogy - menekülő útként -, nézzek bele a régi, ingyenes Fordulat-füzetsorozatunkba...

Ezt az ingyenes füzetsorozatot 2003-ban indítottuk, s ahogy a neve is utal rá, abban a hitben és bizalomban, hogy Isten hív minket arra, hogy visszaforduljunk Hozzá, Ő készíti a fordulatot, a megtérést és megújulást. Az első számba lapoztam bele és rögtön rácsodálkoztam, milyen jó írások vannak benne! Ezek közül most Csabák Erzsébet írását másolom ide, vendégszövegként. Ő akkoriban egy hónapot töltött Szécsényben a klarissza kolostorban, remeteségben. Ott helyezte szívére Isten az alábbiakat az ítélkezésről:

"Isten nem adta az embernek az ítélkezés jogát, hanem azt a Fiának adta. De az ember az Isten elé/fölé helyezve önmagát, ítéletet mond embertársa felett. Ezzel felülbírálja Istent, és megkötözi testvérét, ugyanis az ítélkezés szellemi cselekedet. Ahogy a bizalom fantasztikus erőt ad az embernek - és olyan dolgokat tud megtenni az ember, ha kétség nélkül hisznek benne, amit egyébként nem tudna -, így ha ítélkeznek rajta, azzal szabályosan megbénítják, megkötözik.
Ha egy közösségben, családban ketten-hárman elítélnek valakit, az folyamatosan "bénító injekciókat" kap - annak garantáltan vége azon a területen, ahol a sebeket kapja.
Ezért aki ítélkezik, nem Isten szolgája, hanem a gonoszé. Elvégezzük a munkát az ördög helyett?
Hogyan lehetünk bírák? Jézus kihúzza az embereket a gödörből, mi pedig visszatapossuk őket kegyetlenül. És azt merjük mondani, hogy Jézus munkatársai vagyunk?
 Az ítélkezést le kell és le is lehet győzni Isten segítségével. Nélküle viszont lehetetlen, ugyanis minden idegsejtünk (több milliárd) össze van nőve kisgyermekkorunk óta az ítélkezés reflexével. Véleményem szerint sokat segíthet az ítélkezés elleni küzdelmünkben, ha megtanuljuk először a tárgyakat, a növényeket, állatokat úgy szemlélni, hogy nem alkotunk róluk véleményt. Csak elfogadjuk őket olyannak, amilyenek. Igyekezzünk kimenni a természetbe és ha meglátunk hirtelen egy gyönyörű madarat vagy pillangót, vagy egy szép panorámás hegycsúcsra érünk, akkor ne érintsük szellemileg, úgymond "ne kebelezzük be" amit látunk. Isten azokat is szabadnak teremtette - hagynom kell szabadon, és meg kell tanulnom szabadon szeretni. Nem kell mindent birtokolnom, ami csak a szemem elé kerül! Később az emberekkel is ugyanígy kell cselekednem. (A pozitív vélemény is lehet ítélet!)
Amit az Úr tanított tehát: fogadjuk el az embereket olyannak, amilyenek. Törekedjek arra, hogy beszélgetés közben ne véleményezzek magamban, mert nem igaz ítélet az ilyen, hanem gonosz, és nagyon távol van az igazságtól. Törekedjek arra, hogy "átengedjem" magamon a látványt és a hallott dolgokat és utólag se ellenkezzek, hanem hagyjak mindent az Úrra. Nagyon erősen meg kell állni ebben, és még akkor is alig sikerül.
Azt gondolná az ember, hogy ily módon érzéketlenné fog válni, pedig pont az ellenkezője az igaz. Így "jobban van hely" a szeretetnek, és elkezdünk "érteni". Ha ítélkezik az ember, beindul egy csomó negatív folyamat. Fölülbírálja Istent, megkötözi embertársát és önmagát kárhoztatja. De ha elhagyja az ítélkezést, helye lesz a szeretetnek, megérti a másik helyzetét és bízni tud a másik emberben, hogy az ki fog találni a bajból. Bizalom lesz az ítélet helyén! (A bizalom segít kijönni a bajból, míg az ítélet még mélyebbre nyom.) "Tedd meg embertársaddal, amit magadnak kívánnál."

Eddig tart a szöveg - és ha arra gondolok, hogy azóta eltelt 17 év, és én mennyit haladtam előre az együttérzésben, mennyivel lettem türelmesebb, megértőbb, és ami ezzel együtt jár, szilárdabb római katolikus keresztény, krisztusi ember - hát jobb lesz, ha összeszedem magam...

Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Vajon Isten betervezte-e a Mars meghódítását az emberiség történetébe? És ha igen, vajon ezzel a megromlott nemzedékkel, amelyik csak beszennyezné a világegyetemet, vagy előtte megtisztít minket? És vajon ha az első keresztények örömmel várták Jézus visszajövetelét, a mi világvég-várásunk miért van telve félelemmel? És most tényleg együtt élünk az angyalokkal és a szentekkel? És vajon ha jön a megújult és föld, ott lesznek majd dínók is velünk?
A világegyetem végtelen, de nem határtalan, hanem olyan, mint egy folyamatosan táguló gömb. De hová tágul, ha a világegyetem maga a mindenség? Na persze, ez a kérdést csak ebben a fizikailag érzékelhető három dimenzióban tehetjük fel, és csak ebben a téridő-kontinuumban kérdezhetjük azt is: mi volt, amikor még Isten sem volt? (Avagy hogyan értelmezhető az örökkévalóság a téridőben, ahol mindennek van kezdete és vége?)
Feltehetünk egyszerűbb kérdéseket is. Mondhatja-e magát kereszténynek az a közismert megmondóember, sztárolt publicista és tévéhős, aki élvezettel gyűlölködik, kedvét leli a káromkodó kifejezések halmozásában és a tőle különböző embereket nemes egyszerűséggel véglényeknek tartja?
Mondjunk igent mindenre! Igen, mondhatja – csak nincs igaza. (A legenda szerint John Lennon akkor szeretett bele Yoko Ono-ba, amikor egy elment egy kiállítására a mindent tagadó ellenkulturális forradalom közepén, ott egy létra volt felállítva a falban egy lyukhoz, és amikor oda bekukucskált, ott a sok tagadás, „no” után végre azt olvashatta: „yes”, azaz: igen.)
A bevezetőben feltett kérdésekre a válasz tehát: igen, Isten betervezte velünk a Mars meghódítását – különben mi lenne azzal a sok hányódó bolygóval szerte a végtelenségben, az mind csak az angyaloké? -, igen, hacsak Jézus előtte vissza nem jön.
És igen, mi fogjuk benépesíteni, vagy leginkább a dédunokáink, ha lesznek egyáltalán, akik talán ugyanolyan romlottak lesznek, mint mi, hacsak Jézus meg nem tisztít minket előtte.
Jézus vajon tényleg visszajön? Igen – és Jézus azt mondta, amikor meglátjuk az elmúló világ összeomlásának jeleit, örvendezzünk, mert közel a megváltásunk. Ismerjük be, olyan nagyon nem örvendezünk, inkább félünk és szorongunk a földrengésektől, háborúktól, klímakatasztrófától, gazdasági összeomlástól, járványoktól… Jézus visszatérésétől, és/vagy a világ végétől (a kettő nem feltétlen ugyanaz), mert ezer szállal kötődünk ehhez az elmúló világhoz – és ez bizony megkötözöttség -, míg az első keresztények átlátták a világ romlottságát és megértették, hogy ezen csak Jézus tud segíteni ha visszajön, személyesen. Vagy legalább a Szentlélek által…
Az angyalokkal és a szentekkel pedig természetesen már most is együtt élünk, csak mi még a téridő három dimenziójának és érzékszerveinknek a fogságában, ők pedig már ettől szabadon. Együtt Krisztus Testében, a Szentlélek által egybeölelve. De ha kérjük őket, megtapasztalhatjuk segítségüket. (Emlékszem, amikor még fiatal és buzgó keresztény voltam, de már szerveztünk missziós alkalmakat, és még nagyon hittem Magyarország megújulásában, sokszor kértem Szent István király segítségét. Aztán egyszer rádöbbentem, hogy az elmúlt három-négy templom, ahol missziós alkalmat tarthattunk, mind Szent István tiszteletére van dedikálva…)
Vajon milyen lesz az új ég és új föld? Azt olvassuk, szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme el nem tudja képzelni mindazt a jót, amit Isten eltervezett – de mi azért csak bátran fantáziáljunk. Ha Isten jó – márpedig jó -, és minden alkotását szereti – ez pedig még ránk is igaz -, akkor a megújult földön az élővilág olyan gazdagságát és burjánzását fogjuk látni, ami a mai szétroncsolt földön már nem lehetséges.
Akkor pedig, ha minden jól megy, én a dínók hátán is fogok lovagolni.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ebben az időben, amikor olyan sok minden miatt aggódhatunk és annyi minden nyugtalaníthat minket, szeretnék megosztani néhány történetet a saját életemből arról, hogyan mutatkozott meg Isten világossága a világ sötétségében.
1.Gyerekkorom óta szemüveges vagyok. Megtérésem után, amikor még azt hittem, hogy az a hit, ha addig erőltetek valamit Istennél, amíg meg nem teszi, a szemüveget is letettem - de hát csak vaksi maradtam. Hát, ha Istennek jobban tetszem szemüvegesen, legyen! – poénkodtam, és újra felvettem a szemüveget. Teltek-múltak az évtizedek, aztán néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy szürkehályog nő mindkét szememen. Nem foglalkoztam vele, elfogadtam, hogy egyre rosszabbul látok – aztán idén, amikor iskolaorvoshoz kellett menni vizsgálatra, lebuktam, hogy már a betűket se nagyon látom a táblán - szemorvoshoz parancsoltak. Műtét után döbbentem rá, mennyire hozzászoktam már, hogy félsötétben élek, és mennyivel jobban, tisztábban és világosabban látok most. A példa értelme: ugyanígy szokik hozzá a szívünk is a világ sötétségéhez, de ha Isten meggyógyítja...
2.Ha már iskola. Tíz évig dolgoztam egy művelődési házban, utána nagyjából tíz évig szerveztem egy kis könyvkiadót, és mellé a missziós munkát. Aztán világossá vált, hogy a további fejlődés érdekében az egyiket el kell engednem. A missziós munkát választottam, a könyvkiadás rovására. (A kiadót átadtam, aztán meg is szűnt, én pedig már leginkább csak a saját könyveimet adom ki, illetve ami közel áll a szívemhez.) Eltelt néhány év, amikor egy barátom szólt, hogy az iskolában tanárhiány van, elmennék-e napközizni. Különösebben nem lelkesedtem a dologért, de ha kell… Úgy döntöttem, hogy, megkérdezem a családom és a közösségem, mit szólnak az ötlethez, és azt elfogadom: naná, hogy azt mondták, menjek csak el dolgozni! (Magamban meg is voltam bántódva, mert úgy éreztem így is sokat dolgozok – de az ember állja a szavát, ha már kimondta...) Az iskolában aztán a kamasz gyerekek között gyorsan rádöbbentem, hogy nem vagyok én olyan türelmes és szerető szívű, mint gondoltam! Az alsós kisgyerekek között pedig azt éltem meg, milyen könnyen tudnak elfogadni, őszintén szeretni és lelkesedni. Tanítónak mentem, de tanuló lettem Isten iskolájában és a szívem gyógyult közben. Tanulság: amikor azt hiszed, hogy Isten a nehézségekbe visz, épp akkor világítja át a szíved…
3.Édesapám gyerekkora óta nem járt templomban, csak ha valaki esküvőjére el kellett menni udvariasságból. Azt mondta, ő megbeszélte „az öreg kaporszakállúval” (mármint Istennel), hogy kölcsönösen nem szólnak bele egymás dolgaiba. (Gondoltam is magamban, nagy baj lenne, ha Isten is így gondolná…) Hiába erőltettem, próbálkoztam, semmi sem segített. Aztán beteg lett és kórházba került. Hívtak minket telefonon, hogy nagyon rosszul van, ha még életben akarjuk találni, utazzunk le hozzá Szolnokra. Valóban, már haldoklott, s nekem is csak egy szót mondott alig érthetően: papot! Isten kegyelme, hogy néhány nappal előtte volt nálunk a Szeretetláng kápolnában egy szolnoki pap, aki megadta a telefonszámát, így gyorsan felhívtam, ő pedig épp az utolsó pillanatban megérkezett… Azaz: ha sötétségben járunk is, Isten ott van mindvégig, a legutolsó utáni pillanatig is, hogy kiragadhasson minket a sötétségből és átmenthessen az örök világosságba.
4.Ha már a kápolna: ottani közösségi életünk komoly veszélybe került 2011. után. Elhunyt Angyi néni, a közösségünk oszlopa – az ő telkükön áll a kápolna -, és a pékséget is bezárták, mi pedig ott maradtunk víz és villany, fűtés és világítás nélkül. Télen hidegben és sötétben, gyertyával világítva és pokrócokkal takarózva ültük végig a heti kétszeri közösségi alkalmunkat. Három évig tartott ez az állapot. Közben járni kezdett közénk egy többgyerekes házaspár. Megszerették a helyet, és a vállalkozó férj és apuka felajánlotta, hogy megveszi a tulajdonosoktól az egész helyet (telket és épületeket), gyűjtsünk mi is pénzt… és a sötétségből szó szerint világosság lett! Immár két éve, hogy az Isten kegyelméből és a nagylelkű testvérek adományaiból felújított kápolnában és az Angyi néniék házából kialakított közösségi házban működhetünk… Tanulság: tarts ki, Isten kegyelme végül mindig megérkezik!
5.A házunktól a templomunkhoz egy kis erdei úton át lehet leggyorsabban eljutni. Ez a kis út azonban ősztől tavaszig reggel és este egyre sötétebb, a teljes feketeségig. Okos emberek ezért zseblámpával mennek át rajta – én azonban nem vagyok okos ember, a lámpám is otthon felejtem, meg nincs is. De ha szememmel nem is látom, a lábammal már megtanultam az utat, hiszen más a járás a kitaposott ösvényen, mint körülötte… Hasonlóképp: ha begyakoroljuk magunkat a krisztusi életbe, akkor ha sötétségben járunk is, akkor is az Isten készítette ösvényen haladunk előre az élet erdejében.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Három szó - mindent átölelni Krisztusban -, három lehetetlen küldetés, amibe csak belehalni lehet… és persze örökké élni. Mit jelentenek, mit rejtenek ezek a szavak nekünk, keresztényeknek?
„Mindent”. Nem csak a szeretteimet, nem csak a barátaimat, az ismerőseimet, nem csak a közömbösöket és nem csak az ellenségeimet. Nem csak az embereket. Mindent: a növényeket, az állatokat, az épített és természetes környezetet, a kultúrát - és ez lehetetlen. Nem tudjuk elgondolni se ezt a mindent… pedig kellene. A „minden” megértésének hiánya miatt barkácsoljuk a teremtett világot egyre rozogábbá, töredékesebbé. A körülöttünk élő emberek belső mindenségének megértése híján válunk elutasítóvá, gyanakvóvá, elzárkózóvá és ítélkezővé. Egyházunk most mintha elindulna azon az úton, hogy a „minden” felé kiszélesítse látókörét – legalábbis erről tanúskodnak Ferenc pápa enciklikái -, és mélyebben megértse, mi történik a világban. A gazdaságban és a kultúrában, az egyénben és a társadalomban. Megértésünk persze mindig töredékes marad, de minél több szempontot, emberi nézőpontot, törekvést, stb. vagyunk képesek befogadni – egyénileg és közösségileg -, annál inkább vagyunk képesek megállítani és megfordítani a lepusztulást. (Avagy: mindent megújítani Krisztusban.)
„Átölelni”. Nem csak a békés egymás mellett élésig eljutni, hanem megérteni, elfogadni és átölelni. A gazdagokat és szegényeket egyaránt. A tisztákat és a bűnösöket egyaránt. (Ferenc pápa a börtönben ülők lábát mossa nagycsütörtökön, következő évben még egy nő lábát is, jólfésült keresztényeink pedig botrányt kiáltanak…) A keresztényeket és a nem keresztényeket egyaránt. A muzulmánokat, buddhistákat, ateistákat, radikálisokat, gyilkosokat (II. János Pál pápa és Ali Agca a börtönben), és áldozatokat… ez lehetetlen. Az egyiktől félek, a másik büdös, a harmadik az identitásomat veszélyezteti – hogyan ölelhetném át? Hogyan tudta ezt Jézus megtenni? (Milyen szomorú, hogy a szentmise liturgiában a „mindenkiért kiontatott” kifejezést átcserélték a „sokakért” szóra – szemantikailag lehet, hogy helyes, de értelmében, tartalmában tragikus visszalépés.)
Közbevetett dicsekvés arról, hogy a szegények és bűnösök megelőznek minket az Isten országában. Egyházközségünk karitasz-csoportja sok szegény, elesett, beteg embert látogat és támogat. Egyik nagybeteg patronáltjuk falán csomagolópapírra írt verseket találtak, amiket most kis kötetben kiadtak, s egy kis ünnepség keretében a vasárnapi mise után bemutattak nekünk. Ez a figyelmesség önmagában nagyszerű dolog, de amiért ideírom az az, hogy lássuk, milyen kincsek rejtőznek a legelesettebbekben is. Egy rövid vers Rupek Ottótól: „Mint tulajdon fájdalmát ölelő cédrus / Légy most Te - /az ezerszer áldott, és ezerszer átkozott, / Vért könnyező Jézus.”
„Krisztusban”. Mindenben az ő tanítását követve, életét megélve. Nagylelkűségében, de szigorúságában is. Szeretetében és ítéletében. Gyöngédségében, sírásában és nevetésében, áldozatában és hatalmában. Lehetetlen küldetés, mert sem szeretni nem merünk a halálig, sem az igazságot kimondani. Mert szeretjük a bűneinket - amiket nem kellene -, és nem szeretünk bizonyos erényeket, pedig nagyon ránk férne. Mert Krisztus elvárásokat támaszt, mert feladatokat ad és számon is kéri elvégzésüket. Mert akkor is zavarba jövünk, amikor felkér táncolni a menyegzőn, és akkor is, amikor szólásra akar bírni (a hallgatásról nem is beszélve).
És mégis: mindent átölelni Krisztusban. Mert mi vagyunk Krisztus Teste és a Szentlélek temploma. Mert Isten maga akarja átölelni és megújítani a világot Krisztusban, a mi kezünk, a mi szívünk által. Ezért imádkoztatja velünk: lábunk együtt járjon, kezünk együtt gyűjtsön, szívünk együtt dobbanjon, bensőnk együtt érezzen, elménk gondolata egy legyen, fülünk együtt figyeljen a csöndességre, szemünk egymásba nézzen és összeforrjon, ajkunk együtt könyörögjön az örök Atyához irgalomért. Ámen.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetföldje.hu)

Mózes a törvényében előírta, Józsué pedig, miután bevonultak az ígéret földjére és ott mind a tizenkét törzs letelepedett, ki is jelölte a menedékvárosokat minden törzs területén. Ezek védelmül szolgáltak az oda menekülőknek (például vérbosszú ellen). Nos, Törökbálint a világ közepe – esetleg egy kicsit mellette -, így magától értetődő, hogy ez is menedékváros… igaz, emiatt Isten már hosszú évtizedek óta „érzékenyítő programot” futtat városunkban.
Mi minden segítheti elő, hogy az emberek megértőbbek, kedvesebbek, együttműködőbbek legyenek egymással? Városunkban – ahová mindenfelől költöztek és költöznek be emberek -, a kulturális és sportélet változatossága és sokszínűsége is elősegíti ezt, a környezetvédők és városszépítők éppúgy, mint a pedagógusok és művészek, a kialakult intézményrendszer vagy épp a vallási lelki élet gazdagsága. Itt egy apróság: Oravecz István facebookra töltötte fel a  törökbálinti fotóit, arra biztatva mindenkit, hogy írjanak hozzá szövegeket. Én persze rögtön lecsaptam a lehetőségre, és kicsit „megzenésített változatban” adtam elő a képekhez kapcsolódó történeteket. Most pedig kiállítás nyílik a képekből és a szövegekből a művelődési házban… Ide másolok egy szöveget, ami a református templom építéséről szól, s ami szerintem jól mutatja az egész „érzékenyítő programot”: 
Hogyan rendezték el az angyalok a törökbálinti helyzetet?
Olyan magasról jött az utasítás az angyaloknak, hogy annál fentebbről már nem jöhetett: a törökbálinti helyzetet meg kell oldani!
Nem voltak könnyű helyzetben az angyalok. A több, mint két évszázad alatt összeszokott közösség és rend megbomlott a faluban. A háború alatt az izraelita vallásúakat elvitték, nagyobb részük odaveszett. Utána meg a német nemzetiségűeket telepítették ki, helyükre pedig máshonnan kitelepített, ide költöztetett emberek jöttek Erdélyből, az Alföldről, innen-onnan. A katolikusok mellé reformátusok, evangélikusok, ateisták, mindenféle hitű és elképzelésű ember, s mindenki szíve tele sebekkel, keserűséggel, hamis vágyakkal és elvárásokkal. Ezen valahogy változtatni kellett, de az első évtizedekben mindent csak lassan óvatosan lehetett, nehogy eltörjön, aminek inkább össze kellene forrnia. Ezen az óvatos tempón változtatott a mennyei ukáz: – gyorsítani kell!
Összeült a helyi lakosok őrangyalaiból alakult angyaltanács, hogy végig gondolja, mit lehetne tenni. Úgy találták, hogy az egyik lehetőség az összenövés megteremtésére a református atyafiakon keresztül lesz lehetséges. Ők eddig a volt mészárszék helyén lévő fél épületben kialakított gyülekezeti teremben tarthatták összejöveteleiket – de mi lenne, ha közösségi összefogással templomot építhetnének?
Igen ám, de ki legyen ennek zászlóvivője? Fellapozták a nagykönyvet, keresgéltek, kutatgattak, ki lehetne a megfelelő jelölt? Férfi nem jó, mert az megül, azok a barlangban is ellennének, ha az asszonyok ki nem zavarnák őket. De asszony se jó, mert annak szavát meg nem veszik komolyan. Végül aztán a legkisebb angyal talált rá a megoldásra, rábökvén egy névre és életre: itt van ni!
Egy lelkész nő, akit Tündének hívnak, biztos van benne valami a tündérek ügyességéből. Aztán Lászlónak is hívják (László Tünde), az mégis férfi név, tehát határozott és erős is. Aztán még német is lesz (Némethné László Tünde), szót fog érteni az itteniekkel és kitelepítettekkel, megszervezi a pénzt és a munkát is.
Így történt, hogy Tünde asszony lett a helyi református lelkész a kis gyülekezeti teremben. Igen ám, de hol épüljön az új templom? Na, ehhez már főangyalok kellettek, nem mintha az angyalok nem találtak volna jó helyet – a Szérűskert ideális megoldásnak látszott -, hanem…
A telek, amit kinéztek, a katolikus egyházé volt. Attól féltek az angyalok, hogy a régi hagyományok miatt - amikor a katolikusok és reformátusok még egymás templomaiba se léphettek be, a vegyes házasságokat rossz szemmel nézték és külön szabályozták – elakad a dolog. Mit fog szólni a nagy tervhez Pelsőczy atya, aki 1957 óta a község papja? És mit fog tenni Dr. Elek Sándor polgármester úr, ez az erős református férfi – meg tudnak ők egyezni egymással?
Arkangyalok jöttek az Úristen építési osztályáról, hogy ügyeskedjenek, igyekezzenek, s elősegítsék a megegyezést, és sikerült is nekik. A katolikus egyház elcserélte az öregtemető melletti, szérűskerti telkét a Mária segíts kápolna mellettire az önkormányzattal, az meg felajánlotta az atyafiaknak templomépítésre. (Nem mondom, trükkös dolog volt, néhány öreg angyal húzogatta is a szemét, mit meg nem engednek manapság, de aztán az eredmény láttán ők is elhallgattak.)
Aki ott volt, láthatta! Az új református templom építésénél ott segédkezett katolikus és református, vallásos és vallástalan, s mind büszke volt arra, hogy együtt építhet egy szép Istenházát lelkész lakkal együtt. Tünde asszony is sürgött-forgott, szervezte a német és magyar segítséget, pénzt, paripát, fegyvert, s nem is sikertelenül. 1994. nyarán rakták le az alapkövet, s 1995. szeptember 8-án már fel is szentelték a templomot. A jó református hívek azóta is oda járnak, s létük, imádságuk éppúgy hozzájárul a törökbálinti békéhez, mint a katolikus testvéreké. Az angyalok meg?
Azok nekigyürkőztek a következő feladatnak, mert a mennyek országában mindig van munka, s a munka egyben öröm is, nem úgy, mint idelenn…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu – a jövő héttől a honlapunkra az irodalom menüpont alá folyamatosan felteszem majd a szövegeket…)

A dicsérethez nekem már az is elég, hogy Ferenc pápa eljött Erdélybe, hogy találkozzon a magyar hívekkel. Vagy az, hogy megválasztása után is a Márta-házban maradt, csökkentve ezzel a Kúria befolyását, a Kúriáét, amelynek arra is volt ereje, hogy II. János Pál pápát – ezt a nagyformátumú személyiséget -, is korlátozza, szegény Benedek pápát pedig bedarálta (még a személyi titkára is lopott tőle…). Ennél azonban sokkal többről van szó.
Ferenc pápa több területen is olyan bátorságról és radikalitásról tett tanúbizonyságot, ami egyértelmű tisztulást és megújulást hozhat az egyházba. Nézzünk ezek közül néhányat:
-Visszatérés az evangéliumhoz. Ferenc pápa – akiről már megválasztásakor azt „prófétálták”, hogy majd megszünteti a szentmisét és megtagadja az eucharisztiát -, hetente többször nyilvános szentmisét mutat be és prédikál az evangéliumról, bemutatva annak szépségét, gazdagságát, bűnbánatra és megújulásra hívó erejét. Kritikusai nehezen viselik ezt, plébánosnak gúnyolják, a nagytiszteletű urak inkább az elzárkózást, a méltóságot és előkelőséget választanák…
-Visszatérés az emberekhez, a konkrét emberek egyedi problémáihoz. Ferenc pápa hajlandó szembe menni a közmegegyezéssel, a politikai számításokkal, kész felrúgni minden rossz egyházi-világi konszenzust, hogy ráirányítsa a figyelmet a szegények, betegek, periférián lévők, menekültek problémáira. Korunk farizeusai botrányt botrány után kiáltanak: nincs rajta a pápai piros papucs, nők lábát is megmossa, hajléktalanokkal kvaterkázik, védelmébe veszi a menekülteket – még a végén nekünk is fel kell áldoznunk a pénzünkből, időnkből, ki kell szállnunk csodálatos autóinkból és magánszaunáinkból, hát hová lesz így a világ?
-Az egyház megtisztulását akarja. Akár pedofil ügyekről, akár pénzügyi visszaélésekről van szó, a hallgatás helyett a cselekvést választja. Olyan magas rangú egyházi személyeket, bíborosokat is elmozdított, ami már - hamisan konzervatív köntösbe öltöztetett -, nyílt lázadáshoz vezetett. Ferenc pápa egyelőre kitart, Isten adjon neki ehhez elég erőt és időt. Bárcsak ez a tisztulási folyamat végiggyűrűzne az egész egyházon!
-Ferenc pápa nagy erővel és bátran kiáll nem csak az egyéni szabadságjogok, de a közösségi jogok mellett is. Talán ez a legfájóbb pont korunk világi vezetőinek: a pápa az ő hűbérbirtokuk területén lázit! Gazdasági jogokat követel a szegényeknek, ökológiáról és testvériségről beszél, „forradalmi” mozgalmakat támogat, amikor felhívja a figyelmet a növekvő egyenlőtlenségekre és bolygónk pusztulására. Mindazok, akik azt szeretnék, hogy az emberek csak az egyéni szabadságjogok kiterjesztésének gumicsontján rágódjanak – felvonulhatnak-e a homoszexuálisok vagy sem, stb. -, de egy ujjal se érintsék a kollektív jogokat – pl.: a munkához, tisztességes fizetéshez, egészséges környezethez való jogot, oktatáshoz való egyenlő hozzáférést, stb. -, szintén a pápára haragszanak: miért nem ül meg a fenekén, miért nem éri be azzal, amit szabad neki csinálni? 
-Mindezeken túl ráadásul Ferenc pápa a tettek embere, aki másokat is tettekre buzdít. Ez roppant kényelmetlen, hiszen szembesít minket önmagunkkal. Esetleg észre vehetjük azt is, vezetőink hogyan próbálják elszabotálni a pápa kezdeményezéseit. (Emlékszünk még arra, amikor Ferenc pápa azt kérte a püspöki konferenciáktól, hogy nyílt kérdőíven kérdezzék meg híveiket bizonyos kérdésekről? Nem emlékszünk, mert nálunk ez se történt meg, illetve titokban néhány „hűséges” embert és szervezetet megkérdeztek, mert valami mégiscsak küldeni kellett, amivel mutatni lehet, hogy teljesítettük a kérést, és nálunk minden rendben van…)
Most pedig itt a „Mindnyájan testvérek” kezdetű új enciklika, amit majd szintén lehet kárhoztatni, félreértelmezni, kimagyarázni. Ha nemzetközi összefogást sürget, akkor nyilván a sátáni világkormányt propagálja. Ha a vallások közötti békéről szól, akkor megtagadja a kereszténységet valami világvallás miatt. Ha az emberi jogokról beszél, akkor miért nem inkább Jézusról (nem mintha nem arról beszélne minden nap)… aki keres, az talál! (Néhány napja kaptam egy képet, amin Ferenc pápa látható háttal, ahogy épp szentmisét mutat be, és a miseruhán hátul hullámos vonal díszítés látható. Hozzá a szöveg: a pápa már nem is titkolja, hogy kinek dolgozik, ott a hátán a kígyó jele – avagy Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe. A szomorú az, hogy ezzel embereket lehet bolondítani…)
Ferenc pápa minden alkalommal kéri, hogy imádkozzunk érte. Azt hiszem, erre nagy szüksége is van, mert értünk harcol, úgy, ahogy Jézus Krisztus tette egykor, s ugyanúgy az ellentmondás jelévé is válik…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ha van egy kis időnk elmélkedni a történelmi eseményeken, szereplőkön, akkor hamar megláthatjuk, hogy Isten valóban a történelem ura is, aki tökéletesen tud időzíteni és még a legkacifántosabb helyzeteket és jellemeket is tudja „használni” célja érdekében. Jöjjön két példa és némi bátorítás a végére rólunk és nekünk…

Abban biztosak lehetünk, hogy Isten nagy gondossággal választotta ki Fia születésének helyét és idejét. Jézus születésekor a Római Birodalom szilárd államalakulat volt a Földközi-medencében, nagyszerű közlekedő hálózattal és sokszínű kultúrával, ami majd mind elősegíti az Evangélium terjedését. Ugyanakkor a „római béke” a fegyverek békéje és a temető csendje volt, ahol fedő alá szorítva ott forrongott az elnyomott népek indulata, a rabszolgaság minden terhe és nyomora. Isten pedig pont ezt a történelmi időt választotta ki: amikor az erő és erőszak kultuszában magát istenné avató, és hivatalosan is „isten fia” Augustus uralkodik, s akinek tökéletes ellentéte lesz a Betlehemben megszülető Fiú, a sátán hatalmának megtörője. (Lehet, hogy mi egy sokkal nyugodtabb, veszélytelenebb időt választottunk volna?)

Igaz, majdnem „baleset” történik. A bölcsek, akik az égi csillag útmutatását követik, hirtelen letérnek az útról, és a saját fejük után mennek - hiszen hol születhetne máshol „a nagy király”, mint a jeruzsálemi palotában? Így a velejéig romlott Heródes – és az őt inspiráló gonosz lélek -, lehetőséget kap rá, hogy megölje a Kisdedet. József és Mária engedelmessége (éjszakai menekülése) azonban keresztül húzza számításukat…

A tökéletes helyszín után nézzünk egy tökéletes választást, a tökéletesnek semmiképp se mondható Winston Churchillt, akinek volt ereje arra, hogy egy nagyon válságos időszakban egyedül is kitartson az egész Európa felett győztesnek tűnő Hitlerrel szemben.

Churchill előkelő családba született, előkelő igényekkel, ám az ehhez az életmódhoz szükséges anyagiak nélkül. Családja pszichésen is terhelt, a játékszenvedély, az ital és a nők élvezete – ami Churchill életének is része -, nemzedékek óta rontja a famíliát. Vajon mi ilyen embert választanánk? Nézzük meg azonban, hogy Isten milyen életúton vezeti végig és milyen jellemet alakít ki benne!

Winston az iskolái elvégzése után a hadsereghez kerül, és már akkor is pénzügyi lehetőségein felül él, ezért folyamatosan dolgoznia is kell (haditudósítóként). Sportos és bátor, nehézségeket tűrő és kockázatvállaló ember, kitűnik a harctéren éppúgy, mint a lovaspóló-bajnokságon vagy a kártyaasztalnál. Mire politikai pályára lép – apja nyomdokait követve -, már háborús hős és ismert író. Az indiai és dél-afrikai csatározások után jön az I. Világháború és az Admiralitás Lordjaként első nagy bukása. A két háború között el kell tartania egyre növekvő családját, amit csak megfeszített munkával tud elérni. (Állandó hiteltúllépésekkel – mondhatjuk, hogy megszokja ezt a mindig késélen táncoló életet.) A II. Világháború kezdetére itt áll előttünk egy hihetetlenül kitartó, munkabíró, kockázatvállaló, erős akaratú, a veszélyek elől el nem futó ember – és Istennek pont ilyen emberre volt szüksége. (Mi persze lehet, hogy valaki mást választottunk volna, aki nem iszik, nem dohányzik, nem szerencsejátékozik, képes kézben tartani a pénzügyeit és családját – de szerencsére nem nekünk kellett választani… Tegyük hozzá, később Churchill irodalmi munkásságáért Nobel-díjat is kap, festményeit komoly áron értékesítik, nyolcvanon túl még miniszterelnök 1951-55 között, s túl a kilencvenen hal meg, életét elrendezve, családjára tetemes összeget hagyva…)

Mi persze nem vagyunk Jézus – ámbár krisztusi emberek lehetünk -, és nem vagyunk Churchill sem – hacsak hibáinkban nem hasonlítunk -, de abban biztosak lehetünk, hogy Isten minket sem csak úgy véletlenül vetett a világba. Isten nem kockázik és nem pazarol velünk sem. Számunkra is megkereste és megtalálta a legoptimálisabb történelmi időt arra, hogy szép életet élhessünk és feljuthassunk a mennybe. Igaz, hogy mi is tudunk a saját fejünk után menni – mint a bölcsek -, és minket is meg lehet kísérteni sokféle módon, tönkre tudjuk mi tenni Isten tervét, tehetségünk van hozzá. Atyánk azonban ismeri a gyengeségeinket, és még azokat is fel tudja használni, hogy győztes lehessen. Ha egy szenvedélyfüggő ember lehetett háborús hős, nagy politikus, művész és Isten kinyújtott keze egy zavaros és embert próbáló korban, akkor még mi is előre juthatunk.

Épp a jó helyen és a jó időben vagyunk ehhez – kalandra fel!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az elmúlt hónapokban szinte kómában lévő egyházunk – na jó, ez írói túlzás, csak a szomorúság mondatja velem - újra életjeleket, pontosabban némi missziós életjeleket mutat: többen nyílt és nyitott alkalmakat szerveznek, még Szentlélek-szemináriumot is hirdetnek (ezt nálunk is többen kezdeményezték). Mi hiányzott eddig, ha most, a „második hullám” idején lehet azt, amit előtte nem? Nézzünk bele zsebtükrünkbe, hogy önismeretre, bűnbánatra és megújulásra juthassunk.
Azt talán már beismerhetjük, hogy a tavaszi járvány idején hozott egyházi rendelkezések eltúlzottak voltak. Templomban épp annyira lehet és lehetett elkapni a vírust, mint a boltokban, a munkahelyeken vagy a tömegközlekedési eszközökön, illetve éppúgy be lehetett volna tartani az előírásokat – mint ahogy most be is tartjuk a kinyitott templomokban.
Vajon miért reagáltunk így tavasszal a járványra? Miért hagytuk magára – írom többes számban, részt vállalva a bűnben -, hívő népünket a bajban? Miért vontuk meg tőle a mennyei mannát és a találkozás lehetőségét?
Mielőtt a választ keresnénk, ismerjük el, hogy mindez nagy károkat okozott az egyházban. Jórészt illúziónak bizonyult, hogy az eucharisztiától megfosztott nép majd annál jobban fog vágyódni a templom és a mise után – mindenki láthatja, mennyivel kevesebben járnak most a templomba. Az emberek megtanulták a leckét és hosszú időre felmentették magukat vallási kötelezettségeik alól. (Ugyanilyen illúziónak bizonyult abban reménykedni, hogy a járvány miatt majd környezettudatosabbak lesznek az emberek. Épp ellenkezőleg, alig vártuk, hogy visszatérhessünk a régi jó rossz szokásainkhoz.) Mi tettük lehetővé, hogy „kiiratkozzanak az egyházból”, a mi felelősségünk ez, bár nyilván más a része ebben a bíborosnak, püspöknek, plébánosnak, illetve civil hívőnek. (Mi megtartottuk közösségi programjainkat az „első hullám” ideje alatt is, betartva a mindenkire vonatkozó szabályokat, és egyelőre úgy tűnik, túléltük a járványt. Ez persze nem csökkenti felelősségünket a közös bűnben, hiszen teljesen biztos, hogy sokkal többet is tehettünk volna…)
A tavaszi rossz döntés okai között biztos ott a félelem és szorongás, a szervilizmus (a világi hatalomnak való megfelelés és behódolás) és persze jogos aggodalom is. Mögöttük azonban ott a legsúlyosabb ok: a hitetlenség. Három éven keresztül imádkoztatta velünk egyházunk az eucharisztikus kongresszus imáját, amiben megvalljuk, hogy Ő a mi orvosunk és mesterünk, barátunk és táplálékunk, és kértünk bátorságot, hogy elvihessük Őt minden embernek. Nos, megkaptuk a lehetőséget, hatalmas lehetőséget, hogy a járvány ideje alatt ezt megtehessük (nem ész nélkül, hanem betartva a mindenkire vonatkozó előírásokat, stb.) – és megtettük?
Épp ellenkezőleg. Kiderült, hogy Kongresszusként mi monstre látványosságot szerettünk volna – olyan esztelen tervekkel, mint sokezer elsőáldozó együtt, nem gondolva a szülőkre, felkészítőkre, az egész személyes és kisközösségi voltára -, meg tudományos konferenciákat… Jut eszembe, hát azokat éppen meg lehetett volna tartani - ha elsős kisgyerekeket lehetett interneten keresztül oktatni, akkor talán a nagytiszteletű urakat is meghallgathattuk volna így (mint ahogy most, az utolsó pillanatban szerveztek is néhány internetes közvetítést).
Isten bevilágított a szívünkbe és megengedte, hogy meglássuk, valójában hogyan is állunk vele és testvéreinkkel. A kép nem szép, de nem is javíthatatlan. Még nincs elveszve semmi, még jönnek napok a napok után, még bűnbánatot tarthatunk és kérhetjük újra Istent, hogy adjon erőt, hitet és bizalmat, körültekintést és bölcsességet, hogy valóban megmutathassuk az Ő erejét és szépségét, jóságát és szeretettét az embereknek.
Itt a lehetőség, és hálás vagyok Istennek azért, hogy több közösség, missziós szervezet is újra aktívan működni kezdett. (Hogy hazánk a Szeretet földje legyen – ehhez mindenkire nagy szükség van!) Az Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy kaptunk egy évet arra, hogy újra végig gondoljuk, hogy mit is akarunk és miért. Valóban Istent akarjuk a középpontba állítani, vagy csak egy újabb emléket a mulandóságnak?
Nehogy megint csak a lejáratódott nagy szavaink maradjanak – a szégyen pírja a miénk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Míg a koronavírus-járvány terjedéséről minden nap kapunk adatokat – megbetegedések és elhunytak száma, stb. – addig a töviskorona-vírus okozta megbetegedésekről nem esik szó a hírekben. Pedig ez a vírus már régóta fertőz és halálos kimenetelű is lehet. Ezért szükségét érezzük, hogy ismertessük ennek a járványos betegségnek a tüneteit, lefolyását és kezelését.

A vírus a nevét Jézus tövissel való megkoronázásáról kapta, pontosabban arról a bibliai jelenetről, amikor a megostorozott Jézust gúnyból bíborba öltöztetik, fejébe töviskoronát nyomnak, verik, gúnyolják, majd Pilátus elé viszik, aki azt mondja: Íme az ember. Ez a kijelentés szimbolikus tartalma szerint arra is utal, hogy a bűn és gonoszság által meggyötört, méltóságát vesztett ember valójában (Isten felől nézve) így néz ki. Nos, a töviskorona-vírus ugyanezt teszi az emberrel: a megfertőzött személy belülről kiindulva ugyanígy torzul el és válik egyre betegebbé.

A töviskorona-vírus tüneteit könnyű felismerni. A megfertőzött ember különös viselkedésformákat vesz fel: egyre fontosabbá válik számára, hogy minden neki legyen jó, függetlenül attól, hogy a többi embert ez hogy érinti. Könnyedén hazudik, később lop, rágalmaz, korrumpál, ha érdekei úgy kívánják. A megfertőződött ember - függetlenül az életkörülményeitől, társadalmi helyzetétől, tanultságától, családi állapotától -, egyre inkább a hatalom megszállottjává válik, saját környezetét igyekszik leuralni, s minél magasabbra jut, annál erőteljesebben él és visszaél erejével. Saját sikere érdekében hajlandó bárkit megrágalmazni, lejáratni, befeketíteni, jó hírét tönkre tenni, vele erőszakoskodni, elvenni anyagi javait, stb. (Belső, lelki iránytűje, erkölcsi érzéke a betegség előrehaladtával teljesen el is halhat benne.)

A töviskorona-vírus fertőző. Aki elkapja, igyekszik másokat is megfertőzni, így igazolva saját tetteit. Barátai nincsenek. Bár képes barátságot színlelni, azt azonban csak ideig-óráig tudja fenntartani. Barátok helyett harcostársakat, kiszolgálókat, követőket gyűjt, akiket könnyen manipulálhat, de akiket ugyanúgy kihasznál, mint minden más embert.

Ahogy a töviskorona-vírus egyre jobban beeszi magát a beteg elméjébe, az illető ideológia-függővé és ideológussá válik. Bármit és bárminek az ellenkezőjét is könnyedén vallja. Ha úgy adódik, vallásos köntöst is szívesen magára ölt - ha ez előnyére válik -, de ugyanígy lehet forradalmár, liberális vagy épp technokrata. Valódi meggyőződése nincs – kivéve az önmagába vetett makacs hitet -, a szavakat és eszméket érdekei szerint úgy váltogatja, mint más a zoknit.

A töviskorona-vírus hosszú ideig látensen lappanghat az emberben, a belső rombolás azonban előbb-utóbb kiütközik, fertőzött ember lelkileg érzékelhetően „bűzleni kezd”, s ez megmutatkozik tettein is.

Sajnos a töviskorona-vírussal fertőzött embert meggyógyítani az ő közreműködése nélkül lehetetlen. Ez azért probléma, mert a betegnek nincs betegség-tudata, s ha észre is venné magán a tüneteket, azt a végletekig letagadja. Próbálkozhatunk közvetett módon, tükröt tartva elé (például egy jó könyvön, filmen, művészeti alkotáson keresztül), hátha magára ismer. Kérhetjük közvetlenül is a Nagy Gyógyító közbelépését (imában), de hogy a gyógyulási folyamat elindul-e, és ha igen, akkor meddig tart, erről nincs biztos adatunk.

Mit tehetünk?

Legjobb, ha a töviskorona-vírussal fertőzött embertől távol tartjuk magunkat, ígéreteit kételkedve fogadjuk, közös munkát vele nem kezdünk, követői nem leszünk, életünket rá nem bízzuk, hanem megmaradunk az Atyai Ház védelmében. A legújabb kísérleti eredmények szerint azonban az Isten- és emberszeretet immunitást biztosít a vírus ellen, sőt, így közeledve a beteg felé, az ő gyógyulása is megtörténhet. Az első eredmények biztatóak, kíváncsian várjuk az újabb eredményeket…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Annak idején könnyű kézzel írtam fel a logónk alá gyakran énekelt dalunk egyik sorát, jelmondatként: A szeretet mindenkié. Azóta rájöttem, hogy ha ezt komolyan vesszük, akkor végül vagy megbotránkozunk, vagy keresztre feszülünk. Hiszen már az angyalok egy része is fellázadt ez ellen! Ez bizony egy lehetetlen küldetés - szerencsére Istenünk a lehetetlenségek Istene is…
Az apostol csodálkozva kérdezi Jézust: Hányszor kell megbocsátanom, napjában tán még hétszer is? Ez már értelmetlen és lehetetlen, mindenki érezheti, tudhatja. Jézus azonban azt válaszolja, hogy nem hétszer, de még hetvenszer hétszer is, azaz az abszurditásig, a lehetetlenségig menően is! Akkor is, ha nem kértek bocsánatot, akkor is, ha nekem van igazam…
Jogosan berzenkedhet az igazságérzetünk akkor is, amikor azt halljuk, hogy ha elkérik a köpenyedet, add oda még a felső ruhádat is, ha egy mérföldre kényszerítenek, menj vele kettőt… hát még többet is adjak, mint amit elkérnek, ellopnak, elrabolnak tőlem?
Ha a gazdagság és jólét nem Isten áldását jelenti (bár jelentheti), ha tilos válni (bár lehet), ha nem kereshetem igazságomat világi bíróságnál (bár én győznék), ha boldogok, akiket üldöznek és nyomorgatnak… - hát ki bírja ezt ki? Akkor ki üdvözülhet? (Kérdezi Péter apostol és mi is.) Jézus válasza egyszerű és radikális: embernek lehetetlen. De Istennek minden lehetséges!
Ha a szeretet mindenkié, ha a Szeretet (nagy Sz-szel, mint Isten) mindenkié, akkor még az enyém is, bűnöket elkövető, de megváltott emberé, aki magam se vagyok különb a Deákné vásznánál, s csak azért vagyok képes szeretni, mert Isten szeret, s az Ő szeretete átsegít azokon a helyzeteken, ahol én már nem tudnék szeretni. Szeretni azokat az embereket is, akiket már csak Isten tud szeretni. Akiknek csak Isten tud adni – esetleg rajtam keresztül -, egy jó szót, ölelést, figyelmet, barátságot, imát, kenyeret, pénzt…
Amikor azt olvassuk: jaj nektek, mert a vámosok és bűnösök megelőznek benneteket Isten országában, bólogatunk – hát igen, a farizeusok és képmutatók ezt nem értették meg. Na de tegyük csak át ezt a mondatot napjainkra: jaj nektek, mert a közpénzt ellopók, a károtokra gazdagodók, és a prostituáltak, homoszexuálisok és abortuszt elkövetők megelőznek benneteket Isten országában… - ez bizony megbotránkoztat minket, emberileg jogosan, hiszen ezek nyilvánvaló bűnök és bűnösök, törvény, jog, igazság és lelkiismeret szerint. Csak hát, ha őket nem szeretheti Isten, akkor engem se szerethet, hiszen én is bűnös ember vagyok, Istenhez pedig semmilyen bűn nem férhet…
Az Atya szeretete és hatalma, a Fiú bölcsessége és vágyódása, a Szentlélek ereje és kegyelme nélkül ugyan mire juthatnánk?
Isten azonban, aki a Szeretet, és aki velünk, közöttünk és bennünk él, a lehetetlent is lehetségessé, Szeretetté változtatja.
Amikor a Szűzanya 1985-ben azt mondta Erzsébet asszonynak, hogy ahová ő megy, vele megy és azt a helyet lefoglalja magának, mindez lehetetlenségnek tűnt – most pedig ott áll a Szeretetláng kápolna és közösségi ház…
Amikor én munkanélküli voltam, a menyasszonyom pedig egyetemista és semmink se volt, lehetetlennek tűnt, hogy összeházasodjunk és legyen lakhatásunk és megélhetésünk – most pedig a saját házunkban élünk és már a gyerekeink is felnőttek…
Lehetetlennek tűnt a könyvkiadás – egyre több volt az eszkimó és egyre kevesebb a fóka -, lehetetlennek a missziós munka – ki enged be egy civilt egy templomba, pláne gyógyító misével? -, lehetetlennek a gyógyulás és szabadulás – és Isten mindezt a lehetetlenséget lehetségessé és valósággá tette.
Minden lehetséges annak, aki hisz – mondja Jézus. Szent Ágoston pedig hozzá teszi, Isten országában élve: szeress, és tégy amit akarsz.
Akkor itt egy újabb lehetetlenség: legyünk Isten embereivé, a Szeretet embereivé! És mégis valósággá válik, hiszen, ha Isten velünk, ki ellenünk?
Akkor hát készítsük az Úr útját – ez az idei Szeretet Földje Találkozó témája is -, a saját életünkben, családunk életében, közösségünk, egyházunk és hazánk életében…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Írni kellene valami biztatót, valami olyat, ami fellelkesíti az olvasót, sőt, még arra is ráveszi, hogy még jobban elköteleződjön a Szeretetnek, és esetleg még a Találkozóra is eljöjjön… Ülök a hőségben letompultan, a hírekben csupa rossz: járvány, háború, csőd, korrupció – már hallani se bírom, csak imádkozni Istenhez, hogy jöjjön már el az Ő országa, legyen meg az Atya akarata… És akkor Ő jön:

„Belépés a Szeretet földjére

Van-e szebb a Szeretetnél? Van-e szebb, mint amikor a kisbaba teljes bizalommal és odaadással átöleli szülője nyakát? Bizony, ez a kisbaba, ez a tökéletes odaadás a kisded jézus, aki itt van, hogy átöleljen minket – miként ezt megmutatta többször, látomásban vagy valóságosan átölelve szenteket.

Ki félne egy kisdedtől? Ki félne az Istentől, aki egy kisded ártatlanságával szeret? A bűnös fél – azaz időnként mindannyian félünk – mert a bűn eltávolít és bizalmatlanná tesz. Ezért kell bűnbánatot tartanunk Isten és ember előtt, kiengesztelődni Istennel, embertársainkkal és minden teremtménnyel.

Olyan egyszerű ez! Mégis milyen sokan vannak, akik inkább kicsavarják testüket, vegyszerekkel és „kozmikus energiával” táplálják magukat, e reklámvilág „örök ifjúsága” igézetében. Így keményítik lelküket és „inkább meghalnak”, minthogy kimondják: bocsáss meg. És így meghalnak…

Isten ingyen adja az Életet.

A szeretet ereje

A szeretet erősebb a halálnál. A szeretet ereje átível a halálon, megbocsát, kiengesztel, átemel a földről, át a tisztítótűzből is a mennybe.

A szeretet ereje újjáalkotja a Földet. Az egész megsebzett föld „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését…” (Róma 8, 16)

A szeretet ereje barátokká teszi az ellenségeket, sikerré a kudarcokat, örömmé a bánatot, világossá a sötétséget. „A szeretet el nem múlik soha.” Íme Istenünk tökéletes ereje és hatalma. Íme Jézus Krisztus „személyiségrajza”: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol a rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”(1Kor. 13.)

A Szeretet lángja megvakítja a sátánt, felmelegíti a kihűlt szíveket, a Szeretet az Élet leheletét leheli a halott tagokba. A Szeretet összekapcsolja az angyalokat és a szenteket a bűnösökkel és esendőkkel. A Szeretet köteléke szétbonthatatlan. Összetart élőt és élettelent. Uralja az elemeket, gyógyítja a betegeket, szabadulást ad a gonosz hatalma alól. A Szeretet hatalma alatt meghajol minden – és megújul a Föld színe, aminél nagyobb csoda nem volt, mióta az Ige testté lett.

És még ennél is erősebb. A Szeretet fönntartja a Mindenséget, míg az újjáteremtésben végül Szeretet földje lesz minden.

Megújul a Föld színe

Az Isten szeretet, és szeretne mindenhol jelen lenni. Isten nem kivonulni akar, hanem bevonulni. Nem elhagyni, hanem részt venni. Velünk, az élet minden területén. A gazdaságban, a kultúrában, a politikában, a társadalmi szervezetekben… A Szeretet nem erőszakos, hanem kérlel: alkossuk újjá a világot! Engedjétek meg, hogy részt vegyek munkáitokban, engedjétek magatokhoz az Én atyai szeretetemet!

Gyermekként dicsekszem: ki erősebb, mint az én mennyei Atyám? Ki jobb testvér, mint az én testvérem, Jézus? Ki szebb, mint az én mennyei anyám, Mária (Szép vagyok, mert nagyon szeretek – mondta Medugorjeban.)

Ki ügyesebb, ki jobb munkás, mint mi, ha a világ Teremtőjének inaskodunk? Lehet-e szebb, jobb alkotás, mint amit Ő kigondolt és velünk megvalósít? Lehet-e több öröm, nagyobb béke, mélyebb szeretet a munkatársak között, mint ahol az öröm, béke és szeretet királya a munkavezető?

Mennyei Atyám! Elismerem, hogy Te vagy a legszebb és a legjóságosabb a világon, hiszen Te vagy a Szeretet! Igen, belőled árad minden áldás és jó a földre. Köszönöm, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban megmutattad szeretetedet irántunk!

Hozzád szeretnék tartozni, a Te irányításod alatt szeretnék élni a Te országodban, a Szeretet földjén, mert bízom benned!

Bocsáss meg, ha olykor mégis bizalmatlan leszek irántad, és kérlek, mindenkor küldd el nekem a Szeretet Lelkét, a Te Szent Lelkedet, hogy Általa megerősödve elvégezhessem azt a feladatot, amelyet rám bíztál.

Segíts, hogy egykor egészen veled járhassak az örökkévalóságban.

Köszönöm, hogy meghallgattad imádságomat. Ámen.

Végül…

Noé éveken át csak vágta a fát. Kinevették. Aztán kimérte és felvágta. Újra kinevették. Felnőtt egy egész generáció, aki nevetett a habókos öregen meg a pipogya fiain, akik értelmetlen munkába ölték a vagyonukat, tehetségüket.

Aztán a hajó lassan formát öltött a pusztaság közepén. És még jobban kinevették őket. Látványosságként mutogatták. Megvetették és kigúnyolták, ha kérni mert tőlük valamit.

És még az állataikat se adták oda, hogy a nyitott kapun át bevigye azokat a bárkába.

Aztán bezárult az ajtó és eleredt az eső…”

Részlet Sípos (S) Gyula: A Szeretet titkai című könyvéből. (Lásd bővebben a honlapunkon a könyveink menüpont alatt - www.szeretetfoldje.hu)

Fellapoztam a régi ingyenes újságjainkat, hogy megnézzem, mikor volt az első Szeretet Földje Találkozónk – 1998-ban volt, tehát a mostanival együtt ez már a 23. Találkozó lesz. Látva az akkori programjainkat, elámultam, mennyi ambíció és bizalom volt akkoriban bennem/bennünk. Jöjjön hát egy rövid visszaemlékezés, hogyan és miért lett a nevünk „Szeretet földje”, és milyenek voltak az első találkozók…

A ’90-es években egyszer csak kitört a „névláz” a katolikus karizmatikus megújulásban. Minden kis közösség nevet választott magának, ami érthető és hasznos dolog is volt, de én húzódoztam ettől, két okból is. Egyrészt én hittem abban, amit megtérésemkor mondtak, hogy a karizmatikus megújulás dolga az, hogy átjárja, átlelkesítse az egyházat, mint kovász, s úgy véltem, a névadás inkább elkülönít minket és nem beépít az egyházközségekbe (hogy ebben igazam volt-e, ma se tudom). Másrészt – és ez volt a nagyobbik probléma -, nem tudtam, hogy azt a sokféle dolgot, amit csináltunk, hogyan lehetne egy zsákba, egy névbe begyömöszölni.

Abban az időben egy kis művelődési ház vezetője voltam Törökbálinton. Itt lett egy kis bibliakörünk (karizmatikus és némileg ökumenikus jellegű), és havonta csináltunk a házban egy ingyenes „családi nap”-ot, kézműves foglalkozással, közös ebéddel, gyerekszínházzal, ahová inkább a szegényebb családok jöttek. De egy művelődési házban sokféle dolgot kell szervezni, így arra törekedtünk, hogy legalább szeretetelvű programokat hozzunk létre. Emellett jártam egy erősen Máriás lelkületű, szeretetlángos, rózsafüzéres közösségbe (és még kamilliánus csoportot is létrehoztunk). Idős plébánosunk konzervatív, erős kisugárzású ember volt, káplánunk (mostani plébánosunk) viszont a Bokor bázisközösségből érkezett. Nekem múltamból fakadóan erős környezetvédő kötődéseim is voltak (még egy egyesületet is létrehoztunk). Emellett már akkor is írtam, szerveztem mindenfélét… Ezt a sokféle, széttartó, de bennem mégis valahogy egymással megférő törekvést hogyan fogalmazzam meg egy névben?

Úgy döntöttem akkor, hogy nem adunk nevet a karizmatikus közösségünknek (ez most is „hétfői közösség” néven fut az egyházközségünkben), sem a többi csoportnak, hanem azt a víziót próbálom megfogalmazni, ami mindezt összeköti. Mivel pedig mindennek a középpontjában Isten áll, akinek a legszebb neve Szeretet, s mivel Ő azt akarja – legalábbis én így hiszem -, hogy szeretete átjárja az élet minden területét, az egész teremtett világot, növényeket, állatokat, embereket, kultúrát, gazdaságot, közéletet, ezért jónak tűnt, ha ezt a víziót ebben a névben foglaljuk össze: Szeretet földje.

Azt is reméltem természetesen, hogy a „Szeretet” hívószó lesz azoknak is, akik talán Istentől és a vallástól elidegenedtek, de szeretni azért szeretnének… Így aztán az első Szeretet Földje Találkozók (amiből évente egyet szervezünk) ennek a mindent átölelni akaró ambíciónak és hitnek a vonzásában teltek. Példaként ide hozom a második, 1999-es találkozó programját, ami három napos volt (július 4-6, péntek – vasárnap), minden lehetséges helyszínen, amit csak elérhettünk. Pénteken 20-24 óra között Virrasztás Magyarországért a Szeretetláng kápolnában; szombaton több program is: 9-14 óráig Szeretet földje családi nap a művelődési házban; 9-16 óráig lelki nap a római katolikus templomban (a lelki nap tanításait felvettük és egy kis füzetben ingyen terjesztettük); 17 órától egy képzőművészeti kiállítás megnyitója a Falumúzeumban; és 19 órakor pedig színházi előadás a művelődési házban (egy általam írott színdarab, a Heródes Antipas, avagy nyomozás a tébolydában bemutatója); vasárnap a három szentmise, illetve 16 órától a Dióskertben Zenedélután.

Nos, azt nem gondolom, hogy a Szeretet földje víziója ma sok embert inspirálna, vagy hogy kovásszá lettünk volna, ami szeretetté keleszti az egész országot, de a kezdeti lelkesedésből azért kinőtt néhány dolog, aminek örülhetünk. Nem nagy dolgok, de nekünk azok, mert Isten ajándékai ezek az életünkben. És megmaradt az évi Találkozók rendje is, ami az idén szeptember 12-én, szombaton lesz Törökbálinton: lelki nap és gyógyító összejövetel a római katolikus templomban, és egy képzőművészeti kiállítás megnyitója a Szeretetláng kápolna és közösségi házban, amelyekre most is szeretettel várunk mindenkit! (Természetesen a programok ingyenesek. Itt a részletes program: http://szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/13622-lelki-nap-es-gyogyito-osszejovetel-kiallitas-szeretet-foldje-talalkozo-szeptember-12-szombat )
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

25 évesen tértem meg a városmajori kis katolikus karizmatikus közösségben, de egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy végül katolikus keresztény leszek. Leendő feleségem testvére egy kis szabad keresztény gyülekezetbe járt, és az is jó hely volt. Ráadásul akkoriban az orrunk előtt, az utcán árusított újprotestáns könyvek nyelvezete sokkal frissebb és olvasmányosabb volt, mint a csak a katolikus könyvesboltokban kapható könyveké…
Hogy az elején inkább a katolikus közösséghez húzott a szívem, annak nagyon emberi okai voltak. A városmajori közösségbe kedves emberek jártak és Isten tüze égett a szívükben. Aztán meg a másik helyen úgy láttam, hogy minden a pásztor kezében összpontosul, gondoltam – mint ambiciózus fiatalember -, itt nekem nem sok babér teremne…
Az is számított, hogy amikor már felfogtam, hogy gyónni kellene menni – és még néhány „apróság” -, jó paphoz, Katona István atyához irányítottak, aki kellő türelemmel és érzékenységgel foglalkozott velem, velünk (és amikor Törökbálintra költöztünk, itt is jó benyomások értek minket). Egy szóval, a katolikus egyházról szerzett első ismereteim - a demó-változat -, pozitív volt. Később aztán rájöttem, hogy a reklám és a valóság az két külön dolog, hogy a mi egyházunk is ezer sebből vérzik, s talán máshol egyszerűbb lenne az élet… Van azonban néhány dolog, ami mégis megtartott a katolikus egyházban.
Az első ezek közül a szentek voltak. Akkoriban faltam a mindenféle keresztény könyveket, köztük a szentek életrajzait is, amelyek teljesen lenyűgöztek. Úgy láttam, hogy bár minden keresztény felekezetben lehetnek nagyszerű emberek, példaképek, a kereszténység legnagyobb emberei, szentjei a katolikus egyházban vannak. (És persze, naiv éretlenségemben én is közéjük akartam tartozni, ehhez képest még most is csak a tisztulás útját járom, pedig eltelt azóta harminc év – na de, ez egy másik történet…) Ha ők katolikusok voltak, akkor nekem is itt a helyem.
Aztán arra is rájöttem, hogy a katolikus egyházban a legmélyebb a hit, szemben némely agyonreklámozott gyülekezetek (és általában a protestáns világ) önértelmezésével. Mi valljuk legteljesebben az apostoli hitvallást, hiszünk a szentek közösségében, merjük szó szerint venni Jézus szavait – pl. arról, hogy az Ő teste valóban étel, vére valóban ital, szóval az Oltáriszentség valóságát -, és azt láttam, hogy a katolikus teológia messze túl van a felszínes biblia-magyarázatokon, valóban megalapozott, biblikus és értelmes. Ez nagyon fontos volt nekem, aki szerettem az értelmes beszédet (és vitát).
Az is fontos volt nekem, hogy az egyház elég nagy és sokszínű ahhoz, hogy abban mi is, mások is helyet találjanak. Mert igaz, hogy nagyon világi is tud lenni és vannak benne rettenetesen merev emberek is, átjárják az evilági ambíciók és némely helyeken a plébános nagyobb úr még az Istennél is – de van benne szabadság és lehetőség is, vannak nagyszerű vezetők és közösségek is, amelyekhez lehet csatlakozni, és növekedni.
Sokat jelentett és jelent ma is számomra, hogy az egyházi szentségekben megtapasztaltam Isten köztünk lévő, szerető, gyógyító és szabadító jelenlétét. A szentmise élő valóság, az Oltáriszentség valóban Krisztus Teste, a gyónásban valóban megszabadulunk vétkeinktől – mindezt Jézus szavai szerint -, ha pedig ez így van, hogyan hagyhatnám ezt el?
Nem mintha nem lett volna késztetésem erre. Azt gondolom, hogy mindenki, aki akart már tenni valamit Isten országáért, megtapasztalhatta az Egyház (nagy E betűvel, beleértve minden felekezetet) „sötét oldalát”. Az időnként szinte már hihetetlen értetlenséget, ellenállást és merevséget. Hogy olykor még mindig a régi válaszokat erőltetik az új problémákra, kihívásokra. A gyanakvást, értetlenséget, elzárkózást és néha kifejezett rosszindulatot. Bizony, a szomszéd kertje olykor zöldebb, de legalábbis annak látszik…
Harminc éve vagyok tudatosan római katolikus keresztény. Nyilvánvalóan csak nagyon keveset látok egyházunk való életéből, s az a kevés is hol fellelkesít, hol elcsüggeszt. Isten kegyelme végtelenül nagy, az emberi butaság kútja pedig mélységesen mély, s mindkettő itt van velünk, bennünk. Na de ki az, aki megtagadja anyját csak azért, mert az beteg és öreg? Ugyanígy nem tagadhatjuk meg egyházunkat sem, hanem épp bajában szeretjük egyre jobban, hogy Isten gyógyító szeretete átjárhassa, s rajta keresztül az egész világot…
Sípos (S Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ha szeretnénk mélyebben megérteni, egy keresztény ember hogyan szemléli – írhatnám, hogy hogyan kell szemlélnie, de ez annyira tele lenne politikai és egyéb áthallásokkal, és annyira ellentétes Isten természetével, hogy inkább nem teszem -, szóval ha szeretnénk megérteni, akkor ahhoz előbb néhány előzetes ismeretről is beszélnünk kell, ami nélkül nem tudnánk megértésre jutni.
Az első ilyen „keretfeltétel” annak elfogadása, hogy Isten van. (Természetesen a világ nagyobbik részében még mindig magától értetődő tény, hogy valamilyen isten, vagy istenek léteznek, és a világ az ő teremtő munkájuk lévén jött létre, felénk azonban…)
Nem csak arról van szó azonban, hogy Isten – és a természetfeletti világ -, van, létezik, hanem annak állításáról is, hogy egy Isten van összesen, aki lényege szerint Szeretet, belső világa pedig az Atya, Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Más Isten nincs, a többi természetfeletti létező mind teremtmény: angyalok, illetve az Isten ellen fellázadt angyalok, a sátán és démonai, az ördögök.
Az Isten Szeretet, és Szeretetből teremtett mindannyiunkat. A teremtett világra – beleértve az élő és élettelen anyagokat, növényeket és állatokat, köveket és csillagokat -, azt mondta, hogy jó, az emberre pedig (akit saját képére és hasonlatosságára alkotott és belé lehelte az élet leheletét, azaz örök életet ajándékozott neki) azt mondta, hogy nagyon jó.
A világ, és benne a mi Földünk tehát jó és nagyon jó – már amennyiben Isten alkotása és Isten törvényei szerint létezik. Sajnos azonban az Isten elleni lázadás elérte a Földet is és a sátánnak sikerült bűnbe és sötétségbe, szakadásba vinnie az embert és élőhelyét.
A világ megtelt gonoszsággal, gyűlölettel, haraggal, gyilkossággal, háborúval és a pusztítás legkülönbözőbb formáival. (A sátán befolyása alá került ember pedig igazán kreatív tud lenni ebben is…) Így a világ egyszerre jó – mint Isten alkotása és ajándéka, és az örökkévalóságnak készült -, és ugyanakkor rossz, bűnnel terhelt és pusztulásra ítélt. Ebben az összezavarodott helyzetben kereste, kutatta az ember a megértést és a szép élet lehetőségét, remények és reménytelenségek, örömök és fájdalmak, felépülések és elbukások közepette.
Isten azonban nem hagyta magára az embert ebben az összezavart állapotában. Segítette az emberbe oltott örökéletű lélek sugallatai (lelkiismeret) által, a próféták és bölcsek szavaival, segítette az emberi megismerést a művészet és filozófia inspirációival… mindez azonban kevésnek bizonyult.
Végül Isten maga jött el közénk, hogy kinyilatkoztassa önmagát és a világ alapját fenntartó törvényeket. A Fiú megtestesült Jézus Krisztusban, hogy élete, tanítása, kereszthalála és feltámadása által szabad utunk legyen a mennybe, Isten országa pedig növekedhessen és „visszafoglalhassa” a Földet és az emberi szíveket a sátántól.
Isten országa egyszerre látható és láthatatlan, bennünk él és közöttünk van. A keresztény ember a világban él, de nem a világból van, hanem Krisztusból, újjászületve a Szentlélek által – botladozva és reménykedve, megváltva és mégis bűnöket elkövetve, növekedve és visszametszve, megtámadva és megszabadítva…
A világ keresztény szemmel megváltott és mégis megváltásra szorul. Isten kegyelme tartja fenn, miközben ellenáll ennek a kegyelemnek. Folyamatosan épül, miközben folyamatosan pusztul. Ki van téve háborúnak, éhínségnek, a gonoszság minden erejének, miközben Isten vele van és oltalmazza. A mulandóságnak alávetett, miközben megújul. Végső ítélet előtt áll, de mi új eget és új földet várunk…
A világ keresztény szemmel az a hely, ami sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését, hogy a mulandó állapotból a romolhatatlanságba eljusson. Ahol a szenvedők szava az égre kiált, s ahová Isten minket helyezett, hogy - mint az Ő gyermekei, Krisztus Testének a tagjai, a Szentlélek templomai -, gyógyírt hozzunk a világba. Hogy úgy szeressük ezt a csodálatos és rettentő világot, ahogy Isten szereti, aki egyszülött Fiát adta oda, hogy senki el ne vesszen, hanem örök élete legyen…
Sípos (S) Gyula ( nézd meg naponta frissülő honlapunkat is www.szeretetfoldje.hu )
ui: Az idei Szeretet Földje Találkozó szeptember 12-én, szombaton lesz Törökbálinton: lelki nap és gyógyító összejövetel, képzőművész kiállítás… A teljes program itt: http://szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/13561-szeretet-foldje-talalkozo-az-iden-is

Hosszú évek után először nem volt roma holokauszt megemlékezés vasárnap Érden. A főszervező lemondta, mert attól tartott, hogy a pénteki, halálos áldozattal is járó tömegverekedés (egy enyingi és egy érdi roma család) még szabadlábon lévő tagjai esetleg oda is eljönnének... Így aztán én sem tudtam elmondani a beszédemet - többek között erről az önsorsrontó magatartásról – ezért most néhány kötőjeles bekezdéssel leírom ide:
-1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka megölik az auswitzi koncentrációs tábor cigánytáborának utolsó 3.000 lakóját…
-Magyarországon ugyanekkor 30-70.000 körüli számban deportálnak cigányokat a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző gettókba. Egy részük soha nem tér vissza…
-Az 1950-es években megkezdődik a cigány közösségek erőszakos letelepítése és integrálása. Nem folytathatják hagyományos életformájukat és munkájukat (lókereskedő, kosárfonó, fafaragó, stb.) helyhez kötik őket, általában silány színvonalú telepeken. A nehézipar és a mezőgazdaság állandó munkaerő-hiányának pótlására használják őket segédmunkásként és betanított munkásként. Elindulnak a fekete vonatok és megtelnek a munkásszállók. A szétszakított családok csak hétvégén látják egymást…
-A szocialista világ évtizedei alatt az erőltetett integráció úgy tűnik, legalább részben sikert arat. A cigány gyerekek iskolába járnak, a szülők dolgoznak, elindul egy lassú gyarapodás, s bár a cigányság még mindig a társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, de mintha megnyílna az út felfelé… (Az 1980-as évek második felében a Zsámbéki Tanítóképzőn tanultam, egy ideig egy cigány családnál laktunk albérletben. Több családnak korrepetáltam a gyerekeit - igyekvő, maguknak házat építő, munkába járó, gyerekeit taníttatni akaró cigány családok voltak…)
-A rendszerváltás idejére megváltozik a helyzet. Sok gyár bezár, s ahol folytatódik a termelés, ott is kevesebb emberrel. A munkanélküliség folyamatosan nő, a cigányokat pedig az elsők között bocsátják el. A leépítésekkel párhuzamosan nő a feszültség, erősödnek az indulatok és megindul a cigányság újra-démonizálása. Például:
-Ha egy magyar család gyermeket vállal, megtapsolják – ha egy cigány nemzetiségű magyar család teszi ezt, rásütik, hogy ingyenélő, aki csak azért szül, mert ebből él. (A családi pótlék összege tíz éve nagyon alacsony és nem változik. Úgy tűnik, a szegény családoktól – akik az adójóváírásokkal nem tudnak élni -, ez az ország nem akar gyerekeket…) Ha egy jobban szituált magyar ember munkanélkülivé válik, még mindig a társadalom együttérzése kísérheti, ha egy szegény ember, főleg, ha cigány nemzetiségű magyar az illető -, akkor könnyen rásütik, hogy nem is akar dolgozni. És a cigány családok védtelenebbek a hivatali, rendőri visszaélésekkel szemben és olykor nem kapják meg azt a segítséget sem, ami jog szerint járna nekik is…
-Megerősödnek azok a szélsőséges szervezetek, amelyek a cigányok démonizálásával gyűjtenek szavazatokat. Elindulnak a Gárda-felvonulások, megfélemlítések. Egyre nő a feszültség, az indulat mindkét oldalon – de mi a társadalom reakciója? Amikor Olaszliszkán a feldühödött cigányok megölnek egy tanárt, országos felháborodás támad – teljesen jogosan -, tüntetések kezdődnek, a rendőrség és a bíróság példás gyorsasággal jár el… Amikor 2008-2009 között tíz alkalommal követnek el, előre kitervelten, lőfegyveres és molotov-koktélos támadást védtelen cigány családok ellen (55 lakos vált célponttá, 6-an meghaltak, 5-en megsérültek), a felháborodás már korántsem országos méretű, a nyomozás „hiányos”, a pártok sem szerveznek tüntetést…
-A rosszul megalkotott törvények miatt a cigány kisebbségi önkormányzatok (is) a visszaélés melegházaivá válhatnak A cigányság fokozódó ellehetetlenülése és újra-gettósodása pedig óriási lehetőséget kínál a cigányság korrumpálására és kriminalizálására. Hatalmas pénzösszegek tűnnek el (mindmáig büntetlenül), az elszegényedett településen pedig megjelennek az „gazdák” és az uzsorások, a szegénységen élősködők…
2019-ben kipattan, hogy hiába néhány elszánt ember évek óta a gyöngyöspatai iskolai szegregáció ellen, a bírói ítéleteket nem hajtják végre, az elkülönítés fennmaradt. (A cigány nemzetiségű magyar gyerekek még arra az emeletre se mehetnek fel, ahol a magyar gyerekek tanulnak, nem használhatják azt a vécét, oktatásuk színvonala messze alatta marad társaikénak - ilyet az ’50-es évek Amerikájáról olvasunk, a fekete polgárjogi mozgalmak kezdeténél -, mit szólnánk hozzá, ha a mi gyerekünkkel bánnának így?) Végül a bíróság, magyar jogszabályok alapján kártérítést szavaz meg, ami – politikai hátszéllel és nyílt uszítással -, országos felháborodást kelt. (66 gyereknek összesen 99 millió forintot, azaz fejenként valamivel több, mint egymilliót, ami kimondva lehet, hogy soknak tűnik, de életkezdéshez, életminőség-javításhoz, az elveszett évek pótlásához édeskevés.) A Parlament rögtön él a lehetőséggel, törvényt módosítanak, soha többé nem kaphat senki pénzbeli kártérítést ilyen ügyekben. A szegregáció pedig marad…
Ilyen hát a magyar nemzet önsorsrontó élete. Továbbra is harcot folytat önmaga ellen, magyar a cigány nemzetiségű magyar ellen, de cigány a cigány ellen is, gazdag a szegény ellen, azt lesve, kit és hogyan használhatna ki, kinek a hátán lépkedhetne feljebb, kinek a késével vajazhatná vastagabban a kenyerét…
Pedig lehetne másképp, mint ahogy van is másképp, csak épp ez alig látszik. Van roma szakkollégiumi rendszer, működnek tanodák, ha lassan is, de nő a cigány értelmiségiek száma, az egyházak olykor erőn felül is segítenek, léteznek állami programok és pénzek…
Hazánk lakosságának egytizede, azaz mintegy egymillió ember cigány nemzetiségű magyar, részarányuk pedig növekszik. Vagy megtanulunk együtt élni, egymást segítve, vagy gettókat hozunk létre – de ne feledjük, akkor a kerítés mindkét oldalán gettó lesz…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Akik hajlamosak sötéten látni a világot, minden napra kaphatnak valami megerősítést a hírekből: pedofília, járványok, keresztényüldözés, klíma-katasztrófa… Mielőtt azonban beleegyeznénk az öregedő nemzedékek kedvenc szlogenjébe, miszerint „régen minden jobb volt”, váltsunk egy másik, bibliai nézőpontra…
A Szentírás szavai szerint „semmi sincs elrejtve, ami előbb-utóbb napvilágra kerülne”, Jézus Krisztus által pedig „sok szívnek kiderülnek titkos gondolatai” – és talán nem ez történik?
Pedofil-ügyek kerülnek most napvilágra, bár ezeket a gonosztetteket évtizedek óta elkövetik a rejtekben azok, akik most lebuktak. A nők és gyerekek elleni erőszak most napvilágra jutó esetei is hosszú időre nyúlnak vissza. A kisebbségek kétféle mércével mérése sem most erősödött fel, még ha csak most jutott is el az elnyomottak hangja a közvéleményhez. A globális felmelegedésről, ökológiai katasztrófáról már ötven évvel ezelőtt írni kezdtek, csak akkor egy szűk rétegen kívül még senkit sem érdekelt, most pedig már a bőrünkön éreztük hatását… és még folytathatnám.
„Ahol azonban a bűn megnövekedik, még jobban túlárad a kegyelem.” Amikor Isten közeledik, „sötétség van körülötte és viharfellegek”, és felbolydul az egész világ, sőt „a föld tartóoszlopai is megrendülnek”. Ez történik napjainkban. A gonoszság ereje által inspirált struktúrák és emberek remegnek és rettegnek és mindent elkövetnek, hogy hatalmukat és befolyásukat megtarthassák. „A gonosz még gonoszabbá, a jó még jobbá lesz” – az elbizonytalanodó, szorongó embereknek viszont lehetőség nyílik Isten örömhírének és békeüzenetének meghirdetésére.
Századunkban Isten a tisztulás és megújulás lehetőségét kínálja fel mindannyiunknak. Felfedi a gonoszság mértékét és nagyságát, lehetőséget ad – és ez nagy kegyelem! -, hogy szembesüljünk tetteink következményével, egyéni és közösségi, társadalmi szinten egyaránt. Csak rajtunk múlik, hogy átkává, vagy áldásává leszünk a földnek!
Igaz, hogy Isten megtisztító kegyelmével szembesülni keserves dolog. „Múltam bűneitől ments meg Uram!” Hirtelen rádöbbenhetünk, mennyi hibát, bűnt követtünk el, gondolatainkkal, tetteinkkel, mulasztásainkkal mennyi baj előidézői voltunk. Isten azonban nem vádolni, hanem gyógyítani és szabadítani akar, itt és most, amíg még minden helyreállítható és megújítható. „A szeretet pedig sok bűnt elfedez.”
Van miért imádkozni, van mit cselekedni. De hogy miért és mit, ez csak akkor tárul fel teljes mértékben, ha nem takarjuk el a szemünket, hanem szembe nézünk korunk bűneivel, vezetőink bűneivel, és a saját bűneinkkel is. Nagy hibát követ el az az ország, amelyik ellenségnek tekinti az oknyomozó újságírót, démonizálja az igazság feltáróit és eltakarja szemét a valóság elől. „Növeli, ki elfedi a bajt.”
Jobb addig cselekedni, amíg fejünkre nem omlik a ház. Ha egyházunk időben kezelte volna a gyerekek és hívek elleni visszaéléseket, a kétezres évek eleje nem a keresztény vezetők botrányaitól lettek volna hangosak. (De a tisztulást a saját háza népén kezdi az Úr, s még nem fejezte be…) Ha Amerikában nem tusolták volna el oly sokáig a nők és kisebbségek elleni erőszakot, most nem gyújtogatnának az utcákon. Ha a gazdagok és szegények közötti szakadék nem növekedne, akkor az „özvegyek és árvák panaszának” nem kellene az égig kiáltania, hogy onnan figyelmeztessenek minket a társadalmi igazságosságra. Ha meghallgatták volna a természetvédők figyelmeztetéseit, most kevesebb járvány söpörne át rajtunk és nem kellene félnünk a napsütéstől…
Ez a tisztulás időszaka és lehetősége. Ha észhez térünk, ha a világ észhez tér, akkor századunk a megújulás százada lesz, és nem az összeomlásé. Aggódni szabad, ha az cselekvésre indít. Lövészárkok és bunkerek ásása helyett azonban nekünk, keresztényeknek a kiengesztelődés és megbékélés útját, Isten útját kell készítenünk „a pusztán át” – mert Isten jön, hogy segítsen, Isten velünk van, és Istennel semmi sem lehetetlen.
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az iskolában, ahol napközizek, évente egyszer felteszi valamelyik kisgyerek a kérdést: „Gyula bácsi, miért van kereszt a nyakában?” Ilyenkor röviden elmondom, hogy keresztény vagyok, hiszek Istenben, a kereszt ennek a jele. Általában ilyenkor egyikük rögtön kijelenti, hogy „nincs is Isten!”. „Én úgy tudom, hogy van.” „És szokott vele beszélgetni?” „Igen.” „Szemtől szembe?” „Szívből szívbe...” – aztán ennyiben maradunk, a napközi nem hittan óra, ott játszani kell és házi feladatot írni…
A szentáldozás utáni csendben várom, hogy Isten szóljon hozzám. Vagy megteszi, vagy nem, Ő az Isten, joga van hozzá. De várakozni, vágyakozni rá – és közben persze elkerülni saját belső monológjainkat, fantáziálásainkat, felettes énünkkel való látszat-isten-beszélgetéseinket -, az nagyon is helyes és fontos. Ma reggel például a Szeretetláng lelkinaplóból idéződött fel egy mondat a szívembe: „Sötét éjben szíveket (lelkeket) keresek.” (Nyilván nem függetlenül a mai evangéliumtól.) Máskor a szentírás egy mondata tör fel, vagy néhány szó jön sugallatként, vagy csak a békesség érzése, vagy elérzékenyülés… (Vagy épp semmi, csak én, már megint csak én…) Mindez az Úr ingyenes ajándéka, nem érdem szerint adja, hanem a szerető szív vágyódását tölti be jelenlétével.
Minden imádság, minden ige-olvasás, minden szentmise egyben párbeszéd Istennel. Olykor elég egyoldalúnak tűnik – csak mondjuk, mondjuk a magunkét, és mintha semmi választ nem kapnánk -, de ha szólunk, ha kérünk, ha hiszünk az eleven kapcsolatban, akkor előbb-utóbb meg is fogjuk tapasztalni azt, épp azért, mert mertünk kérni, mertünk szólni. Így ugyanis nyitottá válik az életünk arra, hogy felismerjük életünkben Isten válaszát. Segítséget kérsz, és megkapod, s amikor megérkezik életedbe, felismered, hogy ez Isten kegyelméből fakadt.
Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni (olvassuk a Bibliában), mert hinnünk kell, hogy Isten van és megválaszolja imáinkat. A hit imádsághoz vezet, az imádság pedig tapasztalathoz - a honlapunkon fent lévő tanúságtételek és beszámolók ennek a nyomai, akár kicsi, akár nagy dologról van szó.
De ha már a Szeretetláng szóba került, egy nagy tanúságtételt hadd hozzak onnan: Kindelmanné Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelkinapló leírója élete utolsó heteit 1985-ben Törökbálinton töltötte. Angyi néni és Ali bácsi ápolták, János atya naponta megáldoztatta. Erzsébet asszony azt mondta az őt ápoló házaspárnak: „A Szűzanya azt mondta nekem, Erzsébetkém, ahová te mész, oda én is megyek veled és azt a helyet lefoglalom magamnak.” Ennek a mondatnak akkor semmi realitása nem volt – most pedig itt áll a Szeretetláng kápolna és közösségi ház. (A teljes történet olvasható füzetünkben: A törökbálinti Szeretetláng kápolna és közösségi ház csodás története.)
Isten buzdít, bátorít, int és figyelmeztet, közvetlenül is, de a Szentíráson, a közösségi alkalmakon és a testvéreken keresztül is. Olvasod a Bibliát és egy ige hirtelen élővé válik, szinte eléd ugrik, megérinti a szíved – Isten azt a néhány szót most különösen is neked szánja. Ez a te személyes igéd (én alá is húzom azt a könyvemben), fontos, hogy elmélkedj rajta és átvidd a gyakorlatba, amit tanácsol. Vagy épp énekeltek, és átforrósodik a szíved, elönt az öröm és ujjongás, sírsz vagy örülsz – Isten az, aki megérintette lelked. Valaki esetleg imádkozik melletted és mond egy mondatot, ami hirtelen megvilágosítja a helyzeted, segít valamiben, megértésre jutsz – mindez Isten akaratából van így. Elmész egy összejövetelre, és valaki mond egy kijelentést, ismeret szavát, próféciát, és tudod, érzed, hogy ez most neked szól – mert az Úr segíteni, gyógyítani, szabadítani akar. Hiszed-e, hogy ez lehetséges? Akkor örülj, hited megerősített, meggyógyított, előre vitt téged, Isten kegyelméből és akaratából, mert párbeszédbe kezdtél vele.
Isten beszélgetni akar mindannyiunkkal. A szavával teremtett mindent, és a kimondott Ige, a Fiú lett testté, hogy végre félelem nélkül szóba álljunk vele. Jézus Krisztus velünk él, mindenre tudja a választ, és mindig készen áll arra, hogy belépjen az életünkbe… „az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki kinyitja a szíve ajtaját, ahhoz bemegyek…”
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Állítólag a jó vezető látja, hogy mit hoz a jövő, és ennek megfelelően cselekszik – akkor viszont a világ nagy hiányt szenved jó vezetőkben. A várható környezeti katasztrófáról már az 1970-es években komoly tanulmányok jelentek meg, látható volt, mit hoz a jövő, de mit cselekedtünk? Hasonlót mondhatunk egyházunkról is. A problémák évtizedek óta látszanak - söpörjünk csak a saját házunk táján, nézzük meg az elmúlt napok híreit, mit mutat ez rólunk, magyarországi keresztényekről:
- Egy elismert, sikeres pap 20 év szolgálat után a facebookon nyílt levélben írja meg, hogy elhagyja a papi pályát. A komment-áradat egy része nélkülöz minden együttérzést, nem is értetlen, inkább sértő és számonkérő…
- Papi hivatások hiányában átmenetileg bezár a Veszprémi Egyházmegye Boldog Gizella Szemináriuma.
- Egy fiatal káplánt, akinek a facebookon közzétett rövid, formabontó evangelizációi elég nagy nézettséget és népszerűséget értek el, felfüggesztés terhe mellett eltiltottak ennek folytatásától. A kommenttelők jó része együttérzését fejezi ki és sajnálja, hogy megszűnik a sorozat.
- Az egyik hírportál közzé tesz egy riportot egy fiatal papról, akit papnövendék korában szerelmével üldözött az egyházmegye magas pozícióban lévő papja. Az ügyet eltussolták, a közben pappá szentelt férfi helyzete szinte ellehetetlenült, a zaklató fél továbbra is magas pozíciókat betöltő bizalmi ember az egyházmegyében.
- Hazánk perui nagykövetét, akinek a gépén több, mint 19 ezer pedofil képet találtak, és titokban menekítettek haza, ügyész indítványra felfüggesztett börtönbüntetésre és 540 ezer forint pénzbüntetésre ítélnek (ennél többet lehet kapni sajtóvétségért, vagy utcai dudálásért). Az ügyvéd azzal menti ügyfelét, hogy az rendes keresztény ember… (Hogy a megkínzott, meggyalázott gyerekeknek és szüleiknek mi erről a véleménye, nem szól a fáma…)
- Világvég-váró keresztény halálszektáink ezen a héten is több írást adnak közre a világhálón és a levelezési listákon arról, hogy Ferenc pápa az antikrisztus, készüljünk a végre…
Mit lehet ehhez a mozaik-képhez hozzá tenni?
Tudjuk, hogy egyházunk a rendszerváltás után nagy lehetőségekhez jutott és nagy erőfeszítéseket is tett azért, hogy szolgálati területét, befolyását növelje, nem is eredménytelenül. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ezzel együtt sem sikerült megoldást, vagy legalább áttörést elérni egyházunk válság-területein, sőt a helyzet néhol rosszabb, mint volt.
Hiába az egyházi iskolák megnövekedett száma, a több pénz és több ingatlan, a hívők létszáma és a papi hivatások száma is csökken. A megújulási mozgalmak és a népi vallásosság különböző formái ugyan az évtizedek alatt elérték, hogy legalább részben elfogadottak legyenek az egyházban, e civil szerveződéseket sok plébánián még mindig gyanakvás kíséri.
Általában is elmondható, hogy egyházunk még mindig „fejnehéz”, a plébánosok túlterheltek, sok egyházközség elárvult és gondozatlan, a civil munkatársak kevesen vannak és leginkább ingyen munkát várnának tőlük, ha már ott vannak.
Az egyház összefonódása a politikával – minden hasznát elismerve -, kitermelte a politikai kereszténység rettenetes átkát, ami visszaüt a vallásos, hívő népre. Mert ha a pedofil perui nagykövet keresztény, ha nem kell templomba járni, imádkozni, ha lehet lopni, csalni, hazudni, rágalmazni, ha a keresztény szó csak azt jelenti, hogy „jobboldali” – akkor ezzel pont azokat a kereső embereket idegenítjük el magunktól, akik a világtól csömört kapva valami szebbet, igazabbat, tisztábbat keresnek.
Mit hoz a jövő? Ez attól függ, mit cselekszünk. Elhatárolja-e magát az egyház (vezetői) nyilvánosan a politikai kereszténység kurzuslovagjaitól? Ad-e kellő szabadságot káplánjainak, papjainak, vagy még jobban dresszúrázza és még több terhet rak rájuk? Szembenéz-e végre a túlterhelt papok kiégésével és segíti-e őket, hogy túljussanak a válságon (ahelyett, hogy csak elvárja ezt tőlük)? Képes lesz-e a hívő nyájat hívő népnek és testvérnek látni, akiben bízhat, aki partnere és társa a krisztusi életben és Isten országának építésében?
Én természetesen reménykedem, mint mindig…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Úgy tűnik, hogy miközben a világban sokasodnak a válság-gócok, s a keresztények egy része is törvénykezéssel, kiátkozással, boszorkányüldözéssel és elzárkózással véli megoldhatónak az egyházi és világi gondokat, Ferenc pápa az evangéliumhoz fordul tanácsért. Ezt tükrözi a loretói litániához újonnan hozzáfűzött három könyörgése, amivel nagy elődje, II. János Pál pápa útját követi.

Június 20-án, szombaton, Szűz Mária Szeplőtelen Szívének liturgikus ünnepén jelentették be a Vatikánban, hogy Ferenc pápa három új invokációt, fohászt fűzött a loretói litániához. A megszólítások: Mater Misericordiae, Irgalmasság anyja; Mater Spei, a Reménység Anyja és Solacium migrantium, Menekültek Menedéke. Nézzük most ezt a három könyörgést, sorban:

Mater Misericordiae, Irgalmasság anyja. Rögtön eszünkbe juthat az evangéliumból a tékozló fiú és az irgalmas Atya története, illetve a nagy pápa által szentté avatott Fausztina nővér és az isteni irgalmasság üzenete, annak is egyik kulcsmondata arról, hogy Isten, mielőtt mint ítélő bíró eljön, Irgalmasságként akar megmutatkozni az embereknek. Mária pedig, aki a méhében hordozta Jézust, aki a szívében megőrizte Szent Fia minden tanítását és aki megértő, irgalmas szívvel fordult minden tanítvány felé, valóban az Irgalmasság anyja. Ő a példa, Krisztus legelső és legjobb követője, ezért helyes és jó, ha mi is az ő példáját követjük, és irgalmas szívvel tekintünk minden emberre, különösen is a bűnösökre, hogy szeretetünk által közelebb kerülhessenek Istenhez.

Amerikában volt egy keresztény mozgalom, tagjai egy kis karszalagot hordtak, rajta egy mondat rövidítésével: WWDJ – magyarul: Mit tenne Jézus? Mit tenne abban a szituációban, amiben most vagy? És mit tenne Mária? Mit tenne, ha egy rabló, tolvaj, egy muzulmán, vagy épp homoszexuális kopogtatna az ajtaján? (Erre csak addig könnyű válaszolni, amíg el nem képzeljük, hogy az a valaki, aki kopogtat, esetleg a mi gyerekünk, vagy szülőnk…) Bizony, ez összetöri a szívünk, de ez az összetöretés az Irgalmasságnak nyit ajtót…

Mater Misericordiae, Reménység anyja. Remény, a második isteni erény, a reménység, amely nem hagy el minket, mert kitöltetett szívünkbe a Szentlélek, az a remény, amelyik II. János Pál pápában munkált, amikor a 2000. évre meghirdette a Nagy Jubileumot, az elengedés jóbel évét, s tudott ebben bízni akkor is, amikor a világ, de az egyház bizonyos részei is épp az ellenkező irányba mentek. A remény, amely mer gyenge lenni, tudván, hogy Isten, akiben bízik, erősebb mindenkinél. Mária pedig a Reménység anyja, aki azt mondta Fatimában, hogy „Szeplőtelen Szívem végül győzni fog”. Aki eljött Medjugorjéba és ott maradt a délszláv háború idején is, hogy továbbra is a béke és kiengesztelődés szószólója legyen a reménytelen időkben. A Szűzanya, aki még amikor a nehézségekről beszél, akkor is a reménnyel fejezi be, és megköszöni, hogy meghallgattuk szavait, pedig pontosan tudja, milyen kevéssé ültetjük azt át a gyakorlatba. Szemben a hamis prófétákkal, nem hirdeti meg ötévenként a világvégét, nem átkoz ki senkit, nem bélyegez meg, nem akar elszigetelt kis bunkerekbe vezetni minket, hanem Szent Fiát követi, aki azt mondta: menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot…

Solacium migrantium, Menekültek Menedéke. Ha valamivel újra kihúzta a gyufát Ferenc pápa a kedves inkvizítor testvéreknél, akkor valószínűleg leginkább ezzel az utolsó fohásszal. Nem mintha nem tudnánk, hogy a Szent Családnak is menekülnie kellett Egyiptomba, vagy ne emlékeznénk a keresztényüldözések menekültjeire és szent vértanúira, vagy épp a magyar történelem során a hazánkból elmenekülni kényszerülőkre, de – mint gyorsan hozzá tesszük – az más! És milyen ügyes politikai, gazdasági és vallási érveket tudunk hozni, sőt, mi leszünk a legnagyobb hitvédők! Jól megvédjük Krisztust és az egyházat a mezitlábas muzulmán anyukától és gyerekétől, nehogy elpusztítsanak minket. Csakhogy az az anyuka is Mária, az az apuka is József és az a gyerek vagy fiatal felnőtt is Jézus, legalábbis az evangéliumok szerint így kellene őket látnunk. „Amit a legkisebbek közül egynek is tettetek, nekem tettétek.” Jaj, de kellemetlen!

Nem tudom, hogyan sikerül majd beilleszteni a loretói litániába az új fohászokat. (Vajon hányan imádkozzák a II. János Pál pápa által javasolt Világosság Rózsafüzért?) Nem tudom, de azt tudom, hogy nagy szükségünk van arra, hogy ez a három könyörgés beköltözzön a szívünkbe…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Isten szeretete gyógyít – ezt a mondatot szoktuk felírni a gyógyító missziós alkalmaink plakátjára, s ebben a szlogenben mindhárom szó hangsúlyos.
Isten. Nem egy istenke a sok közül, nem a tűz vagy a víz istene, a jószerencse hozója vagy a halál ura. Nem bolygó-isten, nem a természet vagy annak valamely része, nem totem, nem az élet valami természetfeletti részét uraló szellem – hanem a nagybetűs Isten, az egyedüli, az örökkévaló, aki mindig volt, van, és lesz, a kezdet és a vég, akinek minden a hatalma és uralma alá tartozik. A Teremtő, a Megváltó, Isten, akinek elég ereje és hatalma van ahhoz, hogy bármikor és bármiben segítsen, vagy épp ellenálljon, aki teljesen szabad és független, aki legyőzhetetlen, és akit nem érint az elmúlás. A tér és az idő ura, akinek szavára lett a mindenség, de aki végtelenül több, mint mindaz, amit teremtett. Isten, aki úgy mutatkozik be nekünk, hogy Ő a mi Atyánk, Apukánk.
Isten, aki azt mondta magáról, hogy Ő a Szeretet. Lényege szerint Szeretet, aki úgy mutatkozott be Mózesnek a csipkebokorban, hogy Ő Van, azaz ő a lét teljessége, ugyanakkor azt is mondta (a szó eredeti jelentésében), hogy Ő az, aki velünk Van és értünk Van. „Érted vagyok.”
Az Isten Szeretet, és aki szeretetben van, az Istenben van és Isten is őbenne. Ő az értünk teljesen odaadott Szeretet, az emberi életet Jézus Krisztusban teljes egészében megélő Szeretet, az önmagát értünk feláldozó Szeretet. Isten, aki azt mondta, azért jött el közénk, hogy életünk legyen és bőségben legyen, a szeretet bőségében, a Szeretet extázisában. Az örökéletű Isten, aki értünk, szeretetből, vállalta a halált, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne mi is biztonságosan átkelhessünk a halál kapuján a Szeretet örökéletébe.
A szeretetben a nagyobb szolgál a kisebbnek, és Isten, aki a legnagyobb, mindmáig szolgál nekünk, legkisebbeknek is.
Isten szeretete pedig kiárad ránk a nekünk ajándékozott Szentlélek által, és átöleli egész sebzett életünket, hogy meggyógyítsa azt. Mi mindannyian a „megtört szívek klubjának” tagjai vagyunk. Az Édenre tervezett személyiségünk, testünk-lelkünk óhatatlanul és kivédhetetlenül nyomorodik, betegszik zűrzavaros világunkban. Isten pedig eljön, hogy megkeresse ami elveszett, hogy kiemeljen a kárhoztatásból, vádlásból, elvetettségből, hogy átölelje szívünket és belesuttogja: Szeretlek. Szabad térre állít, hogy kinyújtózhassunk, megerősít, szeretete békét és örömet hoz, kisimogat hitetlenségünkből, kisebbrendűségi érzésünkből, megszabadít önzésünktől, gőgünktől, buzdít és bátorít, óv a bűntől és figyelmeztet hibáinkra, erőt ad a küzdelemre és győztessé tesz minket minden kísértés felett.
Isten szeretete gyógyít, jelenléte győz minden testi és lelki baj fölött, megszabadít a gonoszság minden erejétől, csábításától, kísértésétől, megkötözöttségétől, ostorozásától, igájától és vádlásától. Bekötözi sebeinket, megszünteti a gyulladást, daganatot, rákot, csillapítja a lázat, felfrissíti a meglankadt tagokat. A süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, a halottak feltámadnak – minden lehetséges, mert Isten szeret minket.
Ő előbb szeretett minket, Ő mentett meg és ment meg minket most is. Tőle van a tudomány, az orvosság, általa tárulnak fel a teremtés titkai, Ő a gyógyító és a helyreállító.
Isten jelenléte, szeretete gyógyít – ha megengeded neki, hogy belépjen az életedbe, hogy szerethessen téged. Az ajtó előtt állok és zörgetek – mondja az Úr -, és aki beenged, ahhoz bemegyek és vele élek. Ennél jobb lehetőség nincs: a mindenható Istennel együtt élni! Ő éli az én életemet, én meg élem az övét, így vagyunk mi ketten… kaphat-e ennél jobb ajánlatot az ember?
Istennek minden lehetséges – és Ő szeret engem, téged, egészen személyesen szeret minket és csak annyit kér, hogy szerethessen, hogy elfogadjuk segítő jobbját, hogy elhiggyük jót akar, szívleljük meg tanácsait, kerüljük a bűnt és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat…
Arra vágyik, hogy viszonozzuk szeretetét. Hogy velünk együtt és rajtunk keresztül szerethesse a többi embert is…
Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A XIX. században Magyarországon is erős volt a félelem attól, hogy – Herder “jóslata” alapján – a magyar, mint kis nép, eltűnik a “népek süllyesztőjében”. Nem így történt, sőt, a nemzeti kultúra és gazdaság előre nem látható nagy megújulása következett be.

Pedig minden fontos szempont “ellenünk szólt”! A nemzet vezetői általában Magyarországon kívül éltek, anyanyelvüket nem, vagy alig beszélték. (Széchenyi István is csak felnőttkorában tanult meg magyarul.) A kultúra és politika nyelve a német és a francia volt, a honi közigazgatásban és törvénykezésben pedig a latin. (E nyelven tárgyaltak a pozsonyi országgyűlésben is.) Az erős feudális kasztrendszer szinte lehetetlenné tett mindenfajta modernizálást. A Habsburg-ház a “rebellis magyarok” mielőbbi gazdasági, politikai és kulturális beolvadását szorgalmazta a birodalom kereteibe. A megyei közigazgatás kuruckodó magyarjai pedig sérelmeik felhánytorgatásán túl nem sokat tettek, ami hazájuk felemelkedését szolgálta volna – hiszen a hűbéri viszonyok fenn-tartásában közösek voltak érdekeik.
Mit tettek elődeink, hogy mégis megújult Magyarország? Nemzetünk legjobbjai – és egyre gyarapodó táboruk - szembenéztek önmagukkal és hazájuk állapotával, megvizsgálták saját helyzetüket. Elismerték hibáikat, bűneiket és készen álltak a változtatásra. Az 1700-as évek nyelvművelő és irodalmi mozgalma – mint kezdet - után a reformkor évtizedei a nemzeti önvizsgálat és megújulás évtizedei voltak, amelyek kiterjedtek az élet szinte minden területére. Széchenyi István sem magányos hős volt a gazdasági és politikai életben, hanem elődökre támaszkodhatott és munkatársak, követők ajánlották terveihez anyagi, lelki tehetségüket. A tudományos és irodalmi élet hallatlan fellendülése sokezer ember szívéből nőtt ki. A vallási megújulásra pedig – amely mindig bűnbánattal kezdődik – jellemző a Kölcsey Ferenc által íródott Himnusz, amely nemzeti himnuszunká lett. Ez az Isten felé fordulással kezdődik: “Isten, áldd meg a magyart…” - hiszen Tőle árad minden áldás és jó az emberekre. Ezután az Ő szemével nézi a nép történelmét – “őseinket felhozád Kárpát szent bércére...” -, és elismeri a bűnöket: “Jaj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…” Képesek vagyunk-e megtenni ugyanezt: szembenézni tetteinkkel és tetteink következményeivel?

A megújulás alapja
“Majd azt mondta nekem az Úr: (…) Menj el, és kiáltsd ezeket a szavakat észak felé: Térj vissza, te hűtlen Izrael - mondja az Úr. Nem haragszom többé rád mindörökre, hiszen irgalmas vagyok - mondja az Úr. Csak ismerd el gonoszságodat, azt, hogy hűtlenül elpártoltál az Úrtól, a te Istenedtől, hogy idegenek után futkostál és nem hallgattál a szavamra - mondja az Úr.” (Jer 3.11-13)
A bűnbánat és az Istenhez való visszatérés, a nemzet hivatásának felismerése és az előttünk álló feladatok számbavétele – ez az alapja minden nemzeti megújulásnak. Amennyiben ez csak töredékesen megy végbe, töredékes lesz az eredmény is. Minden nagysága és eredményessége mellett a XIX. századi magyar megújulásról is el kell mondanunk, hogy töredékes maradt. Hiszen Trianon sem csak a többi nemzetek kapzsiságának és gonoszságának következménye, hanem annak is, hogy a magyar nemzet sem 1848 előtt, sem 1867 után nem volt képes szembesülni saját nemzetiségei életével és sorsával. A Szentkorona-eszme – amely a korona (Kárpát-medence) népeiről beszélt, politikai megkülönböztetés nélkül -, és a Szent István-i vízió helyét elfoglalta a nemzetállam mítosza. Ez azonban csak arra volt jó, hogy felélessze a vágyat a Kárpát-medence népeiben is az önálló állam megteremtésére. A szociális érzéketlenség, a szegényekkel és kitaszítottakkal szembeni közöny, a földosztás elmaradása pedig előkészítette a ’19-es vörös forradalmat. A nemzet vezetői nem értették meg a figyelmeztetést: “Ezt mondja az Úr: Reggelenként igazságos ítéletet hozzatok, és ragadjátok ki, akit nyomorgatnak, nyomorgatója kezéből. Mert különben fellobban haragom, mint a tűz, és úgy ég majd, hogy senki el nem oltja. Igen, rád török, síkság kőszirtjének lakója - mondja az Úr. Rátok török, akik így beszéltek: Ki merne megtámadni minket, és ki tudna behatolni házainkba? Úgy büntetlek meg benneteket, ahogy tetteitek érdemlik - mondja az Úr. Tüzet gyújtok erdejében, és az körös-körül mindent megemészt.” (Jer 21.12-14)

A megújulás szükségessége ma
Jelen állapotunk nem tűnik nagyon biztatónak. Bár nemzeti önállóságunk politikailag garantált, gazdasági és kulturális életünk erős nyomás alatt áll. És míg egy külső elnyomás a szív ellenállását is kiválthatja, e szellemi nyomás épp a szívünkön és vágyainkon keresztül akar célt elérni. Ezért a megújulást is a szívünkön keresztül kell elindítani. Újra végig kell járnunk elődeink útját. Bűnbánatot kell tartanunk, nem magyarázhatjuk ki állandóan magunkat. Nem segít rajtunk, ha mások bűnösebbek, s az sem, ha sérelmeinkre mint jogalapra tekintünk. Jézus minket is figyelmeztet, a galileai eset kapcsán:
“Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: “Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13.1-5)
Szembe kell tehát néznünk helyzetünkkel, újra tudatosítanunk kell hivatásunkat és mindent meg kell tennünk azért, hogy Isten akarata megvalósulhasson életünkben.
(Természetesen minden megújulás a kezdete a bűnbánat, ezt most sem lehet másként. Legjobb példa erre az Egyház, amelynek megújulása szintén nem a divatos eszméknek való behódolással, hanem bűnbánattal és az Isten akaratához való megtéréssel kezdődött. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa működése során közel százszor kért nyilvánosan bocsánatot az Egyház évszázadok során elkövetett különböző bűneiért... A bűnbánat azonban nem siránkozás, elmerülés a depresszióban, hanem bűneink elismerése és visszafordulás az igazság és a tiszta élet felé.)
Természetesen tudom, hogy lesznek, akik elutasítják ezt az utat. Eltakarják szemüket, hamis reménységbe ringatják magukat, mert félnek szembenézni önmagukkal és az igazsággal. Sorsuk ugyanaz lesz, mint elődeiké volt. “Mert fölemelem kezem e föld lakói ellen - mondja az Úr -, hiszen a legkisebbtől a legnagyobbig mindnyájan rút haszonra lesnek; a próféta ugyanúgy, mint a pap, csalárdságot művel. Népem sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: “Békesség, békesség”, noha nincsen békesség. Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak. Ezért elesnek majd, ha minden elesik; látogatásom idején a földre roskadnak - mondja az Úr. Ezt mondja az Úr: “Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.” De ők azt felelik: “Nem járunk rajta!” (Jer 6. 12-16)
Az életünk a tét – személyes életünk és országunk sorsa. Amit Pál apostol sürgetően ír a viszálykodó korintusiaknak, az a viszálykodó magyaroknak éppúgy szól: “Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát.” (1Kor 6.9-10)

(Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség című könyvéből - a 2006-ban kiadott könyv már nem kapható...)

Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretefoldje.hu

Most értem haza a pünkösd hétfői gyáli missziós alkalmunkról. Nagyszerű dolog volt újra missziós szolgálatban lenni és megélni a Szentlélek kiáradását, Isten gyógyító és szabadító erejét, megtapasztalni a karizmák működését és a testvérekkel való együttlét örömét. Nem is akarok most semmit okoskodni, csak idemásolom a Szentlélekről szóló füzetünk egy kis részletét az adományokról, ajándékokról és karizmákról:

"A Szentírásban többféle karizma-felsorolást is találhatunk, s ezeken túl is még számos karizma létezik, hiszen Isten találékonysága és kegyelme kimeríthetetlen.
Ilyen karizmatikus ajándékok a nyelvi ima, nyelvek nemei és magyarázata, prófétai szó, kijelentés, bölcsesség és tudomány beszéde, gyógyító, szabadító, csodatévő erők, hit ereje, lelkek megkülönböztetésének ajándéka – és még sorolhatnánk. Elmondhatjuk, hogy az Egyház ma is gazdagon részesedik ezekben, bár azt is hozzá tehetjük, hogy az Egyház tagjai sokszor nagyon bátortalanok ezek használatában! Félreértések is terhelik a karizmák megjelenését, sokan pedig azt várják, hogy valami külső bizonyosság adja tudtukra, hogy ők valami karizmát megkaptak és azzal szolgálhatnak. Ennek azonban épp az ellenkezője az igaz!
A nyelvi imánál Isten nem a fülünkbe diktálja, hogy mit mondjunk ki, hanem belülről, a szívünkből törnek fel a szavak, olykor csak szótagok. Ezek talán teljesen értelmetlennek tűnnek, s attól félünk, ez csak valami általunk kitalált adraka-badraka... Szó sincs erről! Hanem ahogy az édesanya is érti kisbabája gügyögését és pontosan tudja, hogy a kicsi éhes, fázik, örül, játszani akar vagy épp van valami a pelusban – ugyanígy, az egyszerű nyelvi imánál ezen a néhány szótagon keresztül a lelkünkből feltör a Szentlélek kegyelme, hálaadó és kérő imában.
 „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.” (Róm 8, 26)
Ugyanígy, a nyelvek magyarázatánál általában nem a nyelvi imában elhangzó szavakat fordítja és tolmácsolja a karizmával rendelkező személy, hanem a Szentlélek által az ima jelentését és értelmét mondja el.
De természetesen az is előfordulhat, hogy a Lélek a nyelveken szóló által nem ismert, de létező emberi nyelven szól, amit azonban egy másik jelenlévő ismer és megért. Ekkor ő valóban tolmácsol, azaz egyik ismert nyelvről a másikra fordít, például magyarról spanyolra, mint ezt én is megtapasztalhattam egy közösségben. Isten így adott bizonyosságot egy asszonynak, aki spanyol fordító volt. A mellette lévő ember egyszer csak spanyol nyelven kezdett imádkozni, noha egy szót sem tudott ezen a nyelven, s olyan dolgokat mondott, amiről csak az asszony tudhatott a saját belső életében…
Bizalomra és bátorságra van szükségünk a karizmák használatához. Ha imában elkérünk Istentől egy karizmatikus ajándékot, akkor bíznunk kell benne, hogy azt meg is kapjuk/kaptuk és használnunk kell azt.
Tegyük fel, hogy a közösségben valamely testvér képeket, sugallatokat kap, s próféciák jelennek meg az elméjében. (Megint hangsúlyozni kell, nem kívülről, hanem belülről, a személyiségünket, lelki képességeinket átjárva és megihletve jön a sugallat!) Vajon honnan tudhatja meg, hogy Istentől jött-e a kinyilatkoztatás, ha nem mondja ki? A bátortalan ember ilyenkor csapdahelyzetbe kerül, mert újra és újra megerősítést kér, de az is csak belülről érkezik és ugyanolyan bizonytalan… a hitetlenség végül elfojtja a karizmát.
Csak egy megoldás létezik: ki kell mondani a szavakat, elmesélni a képet, álmot – és a közösség megkülönböztetését kérni hozzá. Egy jó közösségben mindez szelíden, megértően és figyelmesen, nem kapkodva, nyugodt módon történik. Ebben a bizalmi légkörben bátran megnyílhatnak az emberek és a visszajelzésekből kiderül, hogy mi az, ami pusztán emberi fantázia, és mi az, ami Istentől ihletett. (Mi az összejöveteleinken és szolgálati alkalmakkor, amikor a Szentlélek kegyelmi ajándékaival élünk, rendszeresen visszajelzést kérünk a jelenlévőktől, hogy valóban igaz-e, amit mondunk és például megtörténtek-e azok a dolgok, amiket a Szentlélek megmutatott.)
 Ha például a gyógyítás ajándékát kértük, akkor bátran imádkoznunk kell a betegekért – minden nap, otthon is, a rejtekben is, de a közösségben is. Isten pedig, aki a gyógyulást adja, majd megerősít és növel minket a gyógyulás szolgálatában.
Fontos megértenünk, hogy mindenki kérhet gyógyulást és imádkozhat önmagáért és a másik emberért – ez keresztény életünk része, de nem feltétlenül a szolgálatunk. Vannak azonban, akik valamilyen módon a betegek szolgálatára kaptak elhívást, fontos, hogy ők ehhez a szolgálathoz bátran elkérjék és használják is a Szentlélek karizmáit!
Pál apostol mindenkit buzdít a Szentlélek karizmáinak elkérésére: „Törekedjetek a szeretetre, keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok. Aki ugyanis nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat. Aki pedig prófétál, embereknek beszél, az ő épülésükre, buzdításukra és vigasztalásukra…” (1Kor 14, 1-3)
Újra hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a karizmákat a hatékonyabb szolgálat érdekében, és ingyen kapjuk! Semmilyen karizma nem tesz nagyobbá, szentebbé minket! Nem lehet kiérdemelni, ez Isten ingyenes ajándéka – ámbár az is igaz, hogy az életszentségben való előrehaladás növeli a karizmák hatékonyságát is.
A Szentlélek maga a Szeretet, minden ajándéka a szeretet előmozdítására szolgál. Minden más csak hiúság és hiábavalóság!
Pál apostol a csodálatos szeretethimnuszban tökéletes összefoglalását adja ennek a nagy igazságnak:
„Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok.
Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik.
A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.
Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.
Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.
Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” (1kor 13, 1-13)"
(Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentlélekről - kegyelmei, karizmái, munkája bennünk és közöttünk című füzetéből) Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

Jézus azt mondta feltámadása után: „nekem adatott minden hatalom…”, - de a pusztai kísértés idején a sátán is azt mondta, hogy „a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; mert az enyém, és akinek akarom, annak adom”. A teremtés könyve elején pedig azt olvashatjuk, hogy Isten így szólt: „alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön…” Tegyünk ebben rendet, hiszen amikor leszáll ránk a Szentlélek, minket is erővel és hatalommal ken fel, értenünk kell tehát, milyen erő és milyen hatalom ez.
Számunkra, Istenben hívő emberek számára magától értetődő, hogy Istené minden hatalom. Ő a kezdet és a vég, Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, minden jó tőle származik és neki semmi sem lehetetlen. A Szentírás szavai alapján az is világos, hogy Isten a hatalmát – mivel lényege szerint Szeretet -, megosztotta teremtményeivel: az angyalokkal és az emberekkel is. (Jámbor emberek, illetve a keresztény tanítást támadók szeretik azt mondani, hogy nincs is ilyen hatalmunk, illetve épp az a baj, hogy azt gondoljuk, van, mert ezért tesszük tönkre a földet – csak hát a valóság az, hogy ha nem lenne hatalmunk a föld felett, nem is tudnánk tönkre tenni…)
Az ember hatalmat kapott, hogy művelje és őrizze a földet, szeretettel gondoskodva minden élőlényről. Fogalmazzunk úgy, Isten egy nyitott rendszert, egy fejlődésre, növekedésre képes rendszert adott az embernek, hogy azzal „gazdálkodjon”. (Erre képesek is vagyunk, elég, ha például a nemesített almafajták sokaságára vagy kutyáink nagy változatosságára gondolunk.)
A szereteten alapuló uralmi renddel nem is lett volna semmi baj, ha nem jött volna közbe a lázadás, az angyalok lázadása, s ha a bukott angyal nem csábítja el az embert is az Édenben. Így azonban Isten és ember közé bekerült a sátán, s hatalmat nyert az ember, és ezzel minden felett, ami az ember uralma alá tartozott.. (Ez a csábító angyal volt Lucifer, eredetileg a Hajnalcsillag, a Föld őrzője: „Hogyan hullottál le az égből, te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia? Lebuktál a földre, nemzetek legyőzője!” - Iz 14, 12)
A sátán és angyalai mindenkit hatalmuk alatt tudtak tartani – egészen a Fiú megtestesüléséig. A názáreti Jézus Krisztus azonban győzött a gonoszság minden ereje felett, kiállt minden kísértést és az életét sem sajnálta értünk, szabad utat készítve nekünk az Atyához, hogy Szentlelke kiáradásával újra a Szeretet uralma alá kerülhessünk. Jézus lett az új Hajnalcsillag, mindannyiunk őrzője, aki kitaszította királyságából a sátánt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből.” (Lk 10, 18)
Ha azonban a gonosz lélek a mennyben nem is vádolhat már minket, a földön még nem szűnt meg a hatalma! Péter apostol kifejezetten figyelmeztet minket, hogy legyünk józanok és vigyázzunk, „mert ellenségünk, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el.” Van azonban egy óriási különbség a Krisztus előtti időkhöz képest! A sátán hatalma nem korlátlan, a gonosz lélek legyőzhető, mivel Jézus Krisztus már legyőzte, és ez a győzelem a miénk! Olykor ingyen, olykor vérig tartó küzdelemben, de ha Krisztusban vagyunk, akkor mindig: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2, 9-11)
Isten győzelme a Szentlélek kegyelmei által realizálódnak életünkben. Általa erőben részesülünk, lelki erőben a belső küzdelemhez a kísértésekkel szemben és a szenvedések elviseléséhez. A Szentlélek kiáradó ereje az ajándékai és adományai, karizmái által győzelmet adnak a szolgálatunkban is: „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek.” (Lk 10, 19)
Pünkösd, az új pünkösd tétje nem kevesebb, mint ennek az erőnek és hatalomnak, a Szeretet erejének és hatalmának kiáradása ránk, hogy Isten országa helyreállításának felhatalmazott és kegyelemről kegyelemre lépő szolgái legyünk.
Már, ha azok akarunk lenni…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

1963. tavaszán Kindelmanné Erzsébet asszony egy új pünkösd ígéretét, próféciáját írja le a Szeretetláng lelki naplóban. Mikor és hogyan történik ez? Nézzük a szöveget:
„Ő felvilágosító szavaiban a Szentlélek Úristen, az Erősség Lelkének csodatevő kegyelmét árasztotta rám, és a Szentlélek Isten csodálatos fényessége megvilágította elmémet. A hit és a bizalom csodálatos erejű kegyelmét adta most nekem – mondta az Úr Jézus. Mert e kettő nélkül semmi erény sem gyökeresedik meg bensőmben, sem nekem, sem mások lelkében. Mert ez alappillére annak a nagy szent ügynek, melyet csakis így lehet megindítani.
„Elmélkedd át szavaim fontosságát, mert ez, ami most veled történt, ez a hit legelső mozdulata volt lelkedben. S ha már kezdetben megakadsz az első nehézségekben, hogy leszel képes magasabb célok elérésére? (…) Nehéz szavak ezek, melyeket csakis a Szentlélek Úristen megvilágosító, és az Erősség és Bátorság Lelke által tudok továbbvinni, és az Erősség Lelke az, amely által elszánt lettem mindenre. Erőt Mi adunk ehhez.” S közben sokat beszélt nekem a kegyelmi időről és a Szeretet Lelkéről. Ez szinte olyan lesz, mint az első Pünkösd, mely elárasztja Szent Lelkével, Szent Lelkének erejével a Földet, és ez a nagy csoda, melyre felfigyel az egész emberiség, ez mind a Szent Szűzanya kegyelmi hatásának kiáradása. Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitbe vetett bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.”
Mit jelenthet az „emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld”? Talán azt, hogy az emberek a nagy hitehagyás következtében már nem értik a Föld és a benne élők helyzetét és függését sem az Égtől. Bár egyre többet tudunk az élővilág működéséről, az ökoszisztémákról, de mit használ ez nekünk? A bűnök rabságában élvezkedő emberek (és vezetőink) beszélni ugyan sokat beszélnek a Föld és mindannyiunk megmentéséről, tenni azonban vajmi keveset tesznek. A háború üzlet, a fogyasztás üzlet, a környezetrombolás üzlet, az emberek elbutítása üzlet, pénz, hatalom, siker – és sűrű, sűrű sötétség.
A katasztrófák, megrázkódtatások megérkeztek, de ki tudja, ébredezünk-e már? Ha ébren vagyunk, az azt jelenti, hogy hinni kezdtünk az Égben, Isten kegyelmében, és kérjük, sóvárogjuk a Szentlélek megvilágosító, erőt adó, bátorító, csodatévő kegyelmét az új világfelépítéséhez.
Jézus Krisztus a harmincévnyi csendességben, ami megelőzte nyilvános működését, szorgalmasan végig gondolta az összes lehetséges alternatívát Isten győzelméhez. Látta népe elnyomottságát a római hódítók és saját vezetőik által – de azt is megértette, hogy sem a politika, sem gazdasági fellendülés, sem egy háború nem vezet megváltáshoz és Isten országához. Elmélkedett, tanult, bölccsé lett – és közben megértette, hogy a tanítás, a kultúra, vagy akár egy szép vallási szokásrendszer sem elég Isten országának megszilárdításához. Győzelmet csak akkor arathat, ha sikerül teljesen megtörnie a sátán hatalmát és szabad utat nyitni a gonosz lelkek által uralt földön a Szentléleknek az emberekhez.
A kereszt volt a győzelem ára, és a Szentlélek kiáradása pedig a győzelem realizálása az életünkben. Ez pedig mindig személyes ügy. Isten minden megújító munkája úgy kezdődött, hogy egy, kettő, néhány ember megtért Istenhez és hinni kezdett abban, hogy lehet másképp, tisztábban, szebben, szeretettelibben élni, mint kortársaik. Példájuk és tanúságtételük hatására mások is az Úr felé fordultak, és szintén részesültek a Szentlélek kiáradásában.
A megtérés is lehet a „nagy megrázkódtatás” ami lejátszódik a szívünkben, és amennyiben ez így történik, történne, annyiban csökkennének a természeti katasztrófák, járványok és háborúk is. (Az első világháború vége ilyen szempontból tanulságos, ahol többek között azért lett vége a harcoknak, mert a katonák tömegesen tették le a fegyvert és szöktek meg a hadszínterekről…)
A hitünk bizonyossága az, hogy a megújulás végül megérkezik, s talán már meg is érkezett, a mi szívünkbe legalábbis (remélem). A járvány utáni napok pedig meg fogják mutatni, annak megrázkódtatása megnyitotta-e a szíveket az Ég és Föld felé…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)