Mindannyian minden nap álmodunk, döntő többségükre reggel már nem is emlékszünk. Amikre igen, annak jó része sem más, mint belső világunk feldolgozó munkája. Olykor azonban Istentől kapunk álmot, amire tisztán visszaemlékszünk, ami nem hagy nyugodni minket, aminek értelme önmagán és rajtunk is túlmutat. Néhány napja egy ilyen álmot kaptam, ami leleplezett engem is, és megmutatta egyházunk és hazánk valós állapotát.

Álmomban egy hatalmas, nagyon kövér embert láttam deréktól felfelé, amint meztelenül fekszik, alszik a földön, életjelet nem mutatott. Nekem egy hosszú, vékony kardszerűség volt a kezemben, azzal böködtem és ütögettem, hogy ébredjen fel – de közben szorongtam, hogy ha felébred, akkor nekem támad, ezért éppen hogy csak noszogattam, eredmény nélkül… erre ébredtem fel.

Az első érzésem rögtön a szégyen volt a saját gyávaságom miatt, hiszen tudtam, hogy ha erősebben használtam volna a kardot, akkor felébredt volna a nagy kövér ember. Értettem azt is, hogy miért szorongok. (Hogy egy szép képpel fejezzem ki: túl sokszor megéltem, hogy amikor fellobbant Istennek egy kis lángja, rögtön jöttek az önkéntes tűzoltók, hogy ezt kioltsák…) Bár tudom, hogy küzdenem, ébresztgetnem kellene, de annyi konfliktus, támadás, igaztalan ítélet után elveszőben a bátorságom és erőm. Hogy milyen nagy baj ez, arra az álom mutatott rá újra, felfedve előttem a lelkem mélyén rejtőző szorongást, félelmet és önszeretetet.

A kezemben tartott kard is vékony volt, gyengécske, ezt rögtön láttam. A kétélű kard pedig Isten igéje, ami bátorít és buzdít, int és figyelmeztet, szétválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, áldást hoz és megtöri az átkot. Hit és bizalom nélkül, a Szentlélek ereje nélkül azonban mi ér az egész? Szavunk csak szócséplés, egyike a véleményeknek, amiket hangoztatunk. Hogy akarunk bárkit felébreszteni, ha magunk sem az Ige szerint élünk? Csak becsapjuk önmagunkat.

Ébreszteni pedig kellene. A nagy kövér, meztelen emberről két szentírási ige jutott az eszembe. Az egyik, amit Pál apostol ír az Efezusi levélben: „ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” (Ef 5, 14). A másik pedig a Jelenések könyvében a hét egyházról szóló részben: „tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3, 1 – erről a hét levélről beszéltem már lelkigyakorlaton, lehet, hogy most részletekben megírom a honlapra is, talán nem lesz haszontalan…). Mindkettő az Egyházról szól, s rólunk, keresztényekről. Arról, milyen nagy tévedésben vagyunk, amikor azt hisszük, hogy bár egyházunkban lehetnek hibák, tulajdonképp minden rendben van. Arról, hogy meggazdagodtunk, megkövéredtünk, templomaink és iskoláink vannak, látszólag minden rendben, de közben önzővé és hitetlenné váltunk. (A járvány pedig megmutatta, hogy milyen gyorsan feladjuk hitigazságainkat vélt biztonságunkért, s magyarázzuk mindenkinek, hogy nem tehetünk másképp. Néhány hete írtam erről, s mi lett az eredménye? Jöttek a tűzoltók…)

S ha ilyen az egyház, milyen az ország, amit épp az egyháznak kellene Isten országává kelesztenie? Ez a zsíros, kövér, elnehezült nép, telve képmutatással, gyűlölettel, hazugsággal? Krisztus nevével űzött kufárkodással, lopással, hatalomvággyal, a hatalom és pénz elvesztésétől való rettegéssel?

Most épp arról cikkeznek az emberek, hogy a járvány után nem lehet majd úgy élni, mint azelőtt, ez önvizsgálatra késztet minket, új helyzetet teremt, észhez tér a világ, mi keresztények is majd megújulunk. De szép lenne! Ennek azonban egyelőre semmi nyoma, s egészen addig, amíg szembe nem nézünk az igazsággal, nem is lesz. Mert az igazság az, hogy egyáltalán nem akarunk változtatni az életünkön, alig várjuk, hogy a világ visszatérjen a „normális kerékvágásba” – ami egyébként gazdaságilag indokolt is -, hogy továbbra is úgy élhessük a kis életünket, mintha mi se történt volna.

Isten fel akarja ébreszteni ezt a nagy kövér embert. Ha nem megy az Igével, akkor megy másképp. Akkor még inkább a fejünkre omlik, aminek okai vagyunk: a természeti csapások, a járványok, a háborúk, a gyűlölet kiterjedése, a szegénység terjedése.

Legyünk őszinték magunkhoz: jelenleg ezen az úton járunk. Én azonban szeretnék felébredni és felébreszteni mindenkit ebből a rémálomból…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A világ jó, mert Isten jónak teremtette, a világ rossz, mert a gonosz lélek fogságában van. A koronavírus a gonosztól van, hogy kísértésbe vigyen, a koronavírus Isten próbatétele. Az Eucharisztikus Kongresszus elhalasztása jó, mert így még jobban fel tudunk készülni, vagy épp rossz, mert mennyi munka és pénz fecsérlődött el… A hibás kettősségek feletti töprengésből azonban ki lehet lépni, ahogy azt Elizeus példája is mutatja.
A bibliai történet szerint Illés földi életének utolsó napján, elragadtatása előtt meg akart szabadulni tanítványától, Elizeustól, ő azonban nem hagyta magát. Nem töprengett, hogy szót kell-e fogadni mesterének és/vagy a prófétafiaknak, vagy sem – de nézzük először a történetet:
„Történt pedig, hogy amikor az Úr fel akarta vinni Illést a forgószél által a mennybe, Illés és Elizeus éppen távozóban voltak Gilgálból. Azt mondta ekkor Illés Elizeusnak: Maradj itt, mert az Úr engem Bételbe küldött. Azt mondta neki Elizeus: Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el. Amikor aztán lementek Bételbe, a bételi prófétafiak kijöttek Elizeushoz, s azt mondták neki: Tudod-e, hogy az Úr ma elveszi tőled uradat? Ő azt felelte: Én is tudom, hallgassatok. Majd azt mondta Illés Elizeusnak: Maradj itt, mert az Úr engem Jerikóba küldött. Ő azonban azt mondta: Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el. Amikor aztán Jerikóba értek, a jerikói prófétafiak Elizeushoz járultak, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az Úr ma elveszi tőled uradat? Ő azt mondta: Én is tudom, hallgassatok. Majd azt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az Úr engem a Jordánhoz küldött. Ő azt mondta: Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el. Elmentek tehát mindketten együtt. Ötven ember azonban követte őket a prófétafiak közül, s amikor ők ketten a Jordán mellett megálltak, messziről, velük szemben azok is megálltak. Ekkor Illés vette a palástját, összegöngyölítette, ráütött vele a vízre, s az két részre vált, s ők mindketten átmentek a szárazon.
Amikor aztán átmentek, azt mondta Illés Elizeusnak: Kívánj valamit, amit akarsz, hogy megtegyek neked, mielőtt elvesznek engem tőled. Azt mondta erre Elizeus: Kérlek, legyen a lelkedből kétszeres osztályrész rajtam. Ő azt felelte: Nehéz dolgot kértél: mindazonáltal, ha majd látsz engem, amikor elvesznek engem tőled, meglesz neked, amit kértél; ha azonban nem látsz, nem lesz meg. Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe.
Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetője! Amikor aztán nem látta többé, megragadta ruháit és kettészaggatta. Aztán felemelte Illés palástját, amely leesett róla, s visszafordult, s megállt a Jordán partján, s Illés palástjával, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mondta: Hát most hol van Illés Istene? Aztán ismét ráütött a vízre, s az kétfelé vált, s Elizeus átment. Amikor aztán meglátták őt a prófétafiak, akik átellenben, Jerikóban voltak, azt mondták: Illés lelke Elizeusra szállt.” (2Kir 2, 1-15)
Jó történik vagy rossz, nem számít – Elizeus nem ereszti Illést, végig vele akar lenni, teljes elszántsággal és hűséggel – vágya pedig teljesül, mértéken felül. A Szentlélek leszáll rá és felkeni őt a szolgálatra. Ugyanezt kell tennünk nekünk is Jézussal – szoros emberfogással együtt lenni vele, és nem ereszteni semmiképp, bármi történik épp velünk és a világgal, bárki bármit mond, jósol - még ha a világ legnagyobb szentje (prófétafia) lenne is -, és Jézus  megkérdezi: „mit akarsz, hogy megtegyek veled?”
Jézus Lelke, a Szentlélek pedig leszáll ránk, és aztán már csak hitre és bátorságra van szükségünk, hogy mi is rácsapjunk a vízre…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az Apostolok Cselekedeteit az ötödik evangéliumnak, a Szentlélek evangéliumának is nevezik. Húsvét után ezt olvastatja velünk egyházunk, most pedig pont egy olyan részt, ami szinte mintául szolgál nekünk arra, mit és hogyan cselekedjünk nehézségek idején.
Olvassuk el először ezt a rövid részletet, ami azután játszódik, hogy a főpapok és vének elfogják Pétert és Jánost nyilvános igehirdetésük után, megfenyegetik, majd elengedik őket:
 „Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: Urunk, te vagy az, aki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad: Miért acsarkodnak a nemzetek s terveznek hiúságokat a népek? Egybegyűltek mind a fejedelmek az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen. Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.
Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.” (ApCsel 4, 23-31)
Röviden nézzük, hogyan mutat nekünk példát a fenti szöveg – már feltéve, hogy mi is azt akarjuk, hogy jelek és csodák történjenek, az emberek megtérésre jussanak és Isten országa növekedjék bennünk és közöttünk:
-Az első, amire a mostani rész csak utal, hogy az apostolok nyíltan és bátran hirdették az evangéliumot. Teljes szívvel felvállalták Krisztus tanítását, nem akartak megalkudni a világgal, nem keresték az ügyes kompromisszumokat, hanem hitték, hogy az ő dolguk Isten akaratának teljes bemutatása szóban és tettben – Jézus pedig velük van, és igazolja őket. A hit ilyen bátorsága nélkül lehetetlen előre jutni…
-Elbocsátásuk után a közösségükbe tértek vissza. Nem elfutottak, nem külön tanácskozást tartottak, mit is kellene tenni, hanem a közösségben és a közösség előtt beszéltek. Nem olyan egyszerű dolog ez, mert egyáltalán nem biztos, hogy a közösség azt és úgy gondolja, amit és ahogy mi szeretnénk…
-Megegyezésre jutottak, és egy szívvel-lélekkel imádkoztak. Hittek és bíztak az ima erejében, ahogy Jézus tanítja: ahol ketten vagy hárman egy szívvel kérnek… (Igazán magas labda, nem tudom nem lecsapni. Néhány napja feltettem a honlapunkra és a facéra is egy imát az aszály miatt – amit a közösségeinkben is imádkozunk és benne van az imafüzetünkben is -, aztán hétvégén esett az eső… Nem sok, és nyilván vannak ennek természetes okai is, de azért mégis…)
-Pontos helyzetfelmérést végeztek. Először is hitték, hogy Isten kézben tartja az egész emberi történelmet – „hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék” -, de nem voltak fatalisták, tudták, hogy mindenen lehet változtatni, Istennel lehet párbeszédet folytatni, Ő szereti és óvja gyermekeit. Másodszor, felmérték a problémát, és hogy ki/mi az oka, harmadszor pedig, nem kimenekülést kértek, nem elbújni akartak, hanem bátran helytállni a nehézségekben. Bizalmat kértek és erőt, elsősorban Isten erejét Jézus Krisztus neve által…
Isten mindig válaszol, és válaszát legtöbbször hozzánk szabja. (Nem is tehet mást, hiszen nem tudnák elhordozni, összeroppannánk, és/vagy eltékozolnánk, ha többet, mást kapnánk…) Annyit kell tehát csak tennünk, hogy a mai helyzetre alkalmazzuk az apostolok példáját és ezt a bibliai mintát – ezt pedig ki-ki megteheti egyedül és közösségében is -, hogy mi is elteljünk Szentlélekkel, erővel hirdessük az evangéliumot, hogy jelek és csodák, gyógyulások és szabadulások történjenek Jézus Krisztus nevében…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Talán a húsvéti „nagy zabálás” eredménye, de éjszaka megint azt álmodtam, hogy menekülnünk kell a keresztényüldözés miatt. Felriadva meg azon bosszankodtam, hogy miért menekülök, miért nem szállok szembe velük?! Mert bár időnként helyes a menekülés – háború, éhínség, vagy akár járvány idején, illetve a bűnök elől -, de ez mégsem lehet a végső válasz a problémákra.

Régebben két regényt is elkezdtem írni a menekülésről – nem beszélve a Küldöttek címűről, amit jó rég írtam és egykor megjelent, hasonló témában -, de mindkettőt abbahagytam, bár részleteket egykor feltettem a honlapunkra. Nem írtam tovább, mert sem utópiát, sem anti-utópiát (disztópia) nem akartam gyártani, s egyébként is, egy elképzelt világ helyett a valódi világban szerettem volna válaszokat találni és változást elérni.

Most is a válaszokat, a pozitív irányú változás lehetőségét keresem. Hiszen nem elég például önmagunk sötét oldala (bűnös hajlamaink, rossz szokásaink) elől elmenekülni, egyszer szembe kell néznünk velük és le kell győznünk azokat.

A mostani járvány megmutatta, mennyire nincsenek válaszaink egy bekövetkező katasztrófa-helyzetre. Persze a vírus ellen menekülni helyes és jó dolog, de messze nem elégséges. A távoktatás nem helyettesítheti azt a sokrétű kapcsolatot és oktató-nevelő munkát, amit a gyerekek az iskolában megkapnak, átélnek. Az internetes mise ugyanúgy nem helyettesíti az élő részvételt, mint a szerelmes levél és fénykép az élő és szoros házassági kapcsolatot. Egy leromlott egészségügyi rendszert nem lehet szájmaszkokkal feljavítani, egy ország gyenge egészségi állapotát sem lehet távoltartással megerősíteni, a kieső gazdasági bevételeket pedig propagandával pótolni.

Vagy lehet, de mi lesz az eredménye?

Jobb lenne mégis a megoldásokon gondolkodni – mint ahogy a vírus ellenszerét is kutatják -, és amit lehet, azonnal bevezetni. Ha ugyanis a boltokban, munkahelyeken be lehet tartani a szociális távolságot, akkor valószínűleg a templomokban is be lehet, és az iskolákban is. Igaz, hogy ez komoly szervező munkát igényel. Igaz, hogy ez több jogot és felelősséget adna a plébánosok, lelkipásztori kisegítők és egyszerű hívek – valamint a pedagógusok, szülők, stb. – kezébe (a már így is túlhajtott centralizáció kárára). Igaz, ez mindenképpen több munkát és több fegyelmezettséget igényelne tőlünk.

Miért is ne lehetne egy szociális távolsághoz szabott létszámmal misét tartani? Nyilván többet kellene tartani – már ahol vannak hívek -, és jobban engedni kellene az igeliturgiát is áldoztatással, de ez csak javára válna mindenkinek.

Miért ne lehetne az osztálytermekben, esetleg fél-, vagy negyed osztállyal, naponként váltogatva, közben közvetítéssel, tanórát tartani? (Csak ötletelek, de miért is ne?) Igaz, ehhez csökkenteni kellene a mérhetetlen adminisztrációs terheket és ki kellene engedni a pedagógusokat a harapófogóból…

Nagyon sok mindent meg lehetne csinálni, ha a vezetőink megbíznának az emberekben (bennünk), ha nem most is elvenni, hanem osztozni akarnának.

Már most látszik, hogy melyek azok az országok. ahol elöl járnak az állampolgáraikról való gondoskodásban szükséghelyzet idején. Hol nyitották meg a pénzcsapot, hogy fenntartsák a vásárlóerőt, az embereket, a gazdasági szereplőket – és hol nem. Hol igyekszik az állam is a maga eszközeivel növelni a társadalmi rétegek és emberek közötti szolidaritást, és hol nem. Hol nagylelkűek, és hol nem.

Nálunk egyelőre nem.

Van miért imádkozni – és persze cselekedni…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretefoldje.hu)

Néhány éve írtam egy könyvet, amiben azzal érvelek, hogy a XXI. század Isten évszázada, és hogy ebben hazánknak is szép része lesz. Arról is írtam, hogy amikor Isten „érkezik”, akkor sok minden összeomlik, hogy „gyökerében lehessen orvosolni a bajokat”, és az élet megújulhasson. Most egy olyan ember példáját szeretném előhozni, aki hazánk egy válságos időszakában a remény és a megújulás emberévé vált, s bár fiatalon link alaknak tartották, mégis hazánk legnagyobb - lelkesítő, de tragikus sorsú - alakjai közé emelkedett.

Egy fiatal, magyarul nem beszélő huszárkapitány, a bécsi bálok kedvence, Stefferl gróf ezt írja naplójába: „a magyar nemzet halott”. Ő maga sem sejti még, hogy néhány évtized múlva Kossuth Lajos őt köszöntve a legnagyobb magyarnak nevezi – gróf Széchenyi Istvánt. S valóban, a magyar történelem kevés olyan alakot ismer, aki az elmélyült gondolkodást és a praktikus gyakorlatot ilyen mesteri módon ötvözte volna, minden tudását és vagyonát alávetve hazája boldogulásának. Ahogy Wesselényi Miklóssal való barátsága idején megfogalmazzák, mi kell az okos hazaszeretethez: komoly tudás, szakértelem, és a hatékony cselekvés kontrolljaként erkölcsi tökéletesedés. Személyiségében ötvöződött az önismeretre és a valóságismeretre törekvés és a hatékony cselekvés. Jellemző a Kossuth Lajosnak adott válasza: „Miért emel oly magasra, ahol nem tarthatom fel magamat?” Érzékeny lelki alkat, aki évtizedeken át harcol belső önvádakkal, öngyilkossági késztetésekkel és depresszióval. Saját sorsát és hazája sorsát összekapcsolja. (A politikai viharokban borúlátása mind erősebb, s önmagát okolja minden bajért. Végül idegileg-lelkileg összeomlik.)

Széchenyi gondolatban és tettben egyaránt állandóan akcióban van. Megírja nagyhatású műveit. Az 1830-ban megjelent Hitel – majd később a Világ, és a cenzura miatt külföldön megjelentetett Stadium – máig megismételhetetlen gondolati fordulatot hoz a nemzet életébe. A gondolatok szabad eszmecseréjéhez és a politikai kibontakozáshoz Casinót szervez. Lóversenyeket indít és serkenti a lótenyésztést, ami gazdaságilag és katonai szempontból is nélkülözhetetlen a felemelkedéshez. Megszervezi a Duna szabályozását a Vaskapunál, hogy Pest lehessen a legnagyobb kereskedelmi elosztóközpont Kelet-Európa felé. Híd kell, hogy Pest-Buda világvárossá – és a birodalom valódi központjává – lehessen. Hajógyár Óbudára, Hengermalom, Nemzeti Pantheon, Nemzeti Színház, Gőzhajózási Társaság, a Tisza szabályozása... – felsorolni is sok mindazt a kezdeményezést, tettet, amit véghezvitt.

Politikai szerepvállalása 1825-ben kezdődik. Ekkorra már megtanul magyarul, s a rendek elképedésére a latin nyelvű országgyűlésben magyarul szólal fel. November 3-án pedig az Akadémia megalapítására felajánlja egy esztendei jövedelmét, amivel óriási vihart kavar. Példáját – személyes áldozatvállalást a haza felemelkedéséért – sokan követik. 1836-ban a Lánchíd kapcsán megszületik a „hídtörvény”, amelynek jelentősége az, hogy először mondja ki az általános fizetési kötelezettséget, ezzel rést ütve a nemesi kiváltságokon. Széchenyi lassabb, megfontoltabb, a kiegyezést kereső tempóján a ’40-es években túllépett a reformellenzék. Egyre magányosabb, Kossuth-tal való küzdelmében magára marad. 1845-ben elvállalja a Helytartótanács közlekedésügyi bizottságának (ma minisztériumot mondanánk) vezetését. Függetlenségét hangsúlyozandó, nem fogad el fizetést. Az ellenzék azonban így is elítéli lépését. Sem egyik, sem másik oldalon nem bíznak benne, magára marad.

Az 1848. márciusi események során politikai tehetségével felismerte, hogy az ellenzéknek volt igaza, sőt már csak ők menthetik meg az országot az anarchiától, és szerepet vállal Battyhány Lajos első kormányában. Legyengült szervezete és romló belső állapota, valamint a sok munka és kudarc alatt végül összeomlik, s a döblingi idegszanatóriumba kerül. Az ’50-es években lassan feltisztul állapota, s újra dolgozni kezd. Szanatóriumi szobái lassan ellenzéki sajtóközponttá válnak. Amikor 1858-ban kezébe kerül Bach belügyminiszter öndicsérő írása, leleplező választ ír ellene, amit Londonban adat ki. Az „Ein Blick” hatalmas sikert arat – de marára vonja vele a titkosrendőrség figyelmét is. Felségsértési perrel fenyegetik és azzal, hogy átszállítják egy állami elmegyógyintézet elviselhetetlen körülményei közé. Egy házkutatást követően hal meg, tisztázatlan körülmények között. Temetése politikai demonstrációvá válik, amelyen tízezrek vesznek részt.

Bevallom, engem lelkesít Széchenyi alakja, hatalmas munkabírása, tehetsége, hazájáért mindent feláldozni képes Isten- és emberszeretete. Csak imádkozni tudok azért, hogy ma is teremjenek ilyen emberek hazánkban, s mi is, a magunk tehetségeivel és képességeivel követni tudjuk őt a nehéz időkben – és a haza fényre derül.

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

(A cikk elején említett könyv a „21. század, Isten évszázada – Magyarország átvilágítása” még kapható. Széchenyi Istvánról írtam a „Magyar örökség” és a „Magyar jelenség” című könyvekben - ezek már elfogytak -, illetve a „Haldokló nemzet – feléledő nemzet” című könyvben, amiből még néhány példányunk van, kérhető címünkön: info@szeretetfoldje.hu)

Minden megújulás kezdetén megjelenik a pusztaság. Már a Teremtés leírásában is azt olvassuk, hogy „kezdetben” – e legelső megújulás kezdetén -, amikor Isten teremtette az eget és a földet, a föld „kietlen és puszta volt”, és Isten Lelke lebegett a vizek felett. Ekkor Isten azt mondta: Legyen világosság! Nézzük csak, milyen az, amikor a mi különös nagyböjtünkben Isten bevilágítja életünk pusztaságát…

Vajon ez az időszak javunkra válik az életünkben? A kényszerű együttlétben összekovácsolódnak a családok, vagy inkább nőni fog a válások száma? Több gyerek születik majd, vagy kevesebb? Elmenekülünk önmagunk elől, beletemetkezve a média világába, szorongásba, haragba, vagy elindulunk az önismeret és a kiengesztelődés útján? A vallásos emberek elszoknak a templomból – hiszen így is lehet -, vagy alig várják, hogy visszatérhessenek és együtt ünnepelhessék Isten titkait?
Nem kétséges, hogy nehezebb most az élet, és valószínűleg még nehezebb lesz. Sokan elveszíthetik munkájukat, s vele önbecsülésüket, megélhetésüket. Nagy próbája lesz ez életünknek, családunk, közösségünk, országunk életének: szolidárisak, segítőkészek leszünk egymással, vagy elzárkózunk, mentve magunkat, amíg menthető?
A félelmem abból fakad, hogy nemzetünket évtizedek óta lenevelik a szolidaritásról. Néhány példa csak az elmúlt időszakból: Csendben maradtunk, amikor az ápolónők tiltakoztak a munkakörülményeik miatt (fekete ruhás ápolónő), nem is lett eredménye a tüntetésüknek. Akkor sem álltunk ki, amikor a pedagógusok kockás inget húztak, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, el is halt az is. Elfordítottuk a fejünket, amikor a hajléktalanok helyzetét kriminalizálták, talán még örültünk is, hogy nem kell többet látnunk őket az utcákon. Elfogadtuk az egykulcsos adórendszert is, ami a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé teszi, és azt is, hogy olyan családtámogatási rendszerünk van, ami a pénzügyi helyzettől függően motiválja a családokat a gyerekvállalásra. (Az alanyi jogon járó családi pótlék összege alacsony és évek óta nem emelkedik, az adójóváírást meg azok kaphatnak, akiknek van miből egyáltalán leírniuk…)
Nem akartunk szolidárisak lenni még azokkal a menekültekkel szemben sem, akik hivatalosan is bejöhettek, és elfogadtuk, hogy börtönkörülmények között tartják őket, hátha visszafordulnak. Elfogadtuk, amikor politikai-gazdasági eszközökkel egyeseket felemeltek, másokat pedig tönkretettek. Csendben maradtunk, amikor újságokat szüntettek meg, pártokat lehetetlenítettek el. A cigányság problémái sem a miénk, és amikor kiderült, hogy az ország néhány területe szinte szegénység-gettóvá vált, elfordítottuk fejünket – de mi lesz most, amikor esetleg mi szorulunk mások segítségére?
Martin Niemöller egykori náciellenes lelkész szavai talán most szíven ütnek minket: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Ez a világosság – még most is tiltakozunk, vagy elismerjük bűnünket és visszafordulunk?
Ferenc pápa évek óta beszél a szolidaritásról, a bárányszagú pásztorokról, és úgy tűnik, szavai Olaszországban meghallgatásra találtak. Most, a tragédia idején az olasz papok kint vannak a hívek között, ellátják és segítik őket – és nagyon sokan meghalnak közülük. Ez rettenetes tragédia, ugyanakkor nagy dicsőség, a vértanúk dicsősége. Az emberek pedig emlékezni fognak rájuk, és arra, hogy az egyház ott volt velük a nehézség és megpróbáltatás idején, Krisztus szeretete áthatolt a sötétségen és példát adott… És mi, magyarok?
Úgy tűnik, a hívő magyar ember munkába járhat, boltba mehet, kutyát sétáltathat, manikűröshöz mehet, sőt, a rendelet szerint még templomba is mehetne, de oda nem mehet, mert a hívő magyar ember, ha templomba kerül, akkor megbolondul, többé nem tartja be a kötelező távolságot, letépi a szájmaszkot és egyenesen arcba tüsszenti a másikat, így terjesztve a fertőzést. Vagy mégsem?
Nem tudom, de az biztos, hogy Kínában nem tudták volna olyen gyorsan és hatékonyan bezárni a templomokat, mint ahogy a magyar katolikus egyház megtette. Az ördög örül, nekünk meg ilyen nagyhetünk és húsvétunk lesz, - az eucharisztikus kongresszus évében -, hogy például az eucharisztia alapításának ünnepén, nagycsütörtökön az üres padok előtt ünnepelhet a pap…
Persze én el tudnám képzelni, hogy a jó hívek mégis képesek betartani az előírásokat, és nem csak a boltban, az utcán, de a templomban is tudnak normálisan viselkedni, de hát nekem élénk a fantáziám…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is:  www.szeretetfoldje.hu)

A skorpió át akart kelni a folyón, de nem tudott úszni. Ezért megkérte a békát, hogy vigye át, de az nem akarta megtenni, mert attól félt, hogy a skorpió megszúrja, és a mérgével megöli. Végül mégis beleegyezett, a hátára vette és úszni kezdett a vízben. A folyó közepén azonban a skorpió megszúrta a békát. „Miért tetted?” – kérdezte a béka. „Most mindketten meghalunk!” „Mit tehetnék – válaszolta a skorpió – ilyen a természetem.”
Milyen, mennyire nyílt vagy zárt, rugalmas vagy rugalmatlan a természeted?
A gonosz lélek természete teljesen zárt. Amikor fellázadt Isten ellen, (az Élet teljessége ellen), elveszítette azt. Sóvárog az élet után, de csak élősködni tud az élőkön, míg el nem pusztítja azokat is. (Emlékezetes történet, amikor Jézus kiűzi a légiónyi démont a megszállott, önpusztító életet élő emberből, azok a disznókondába menekülnek, mire az összes állat megőrülve a tengerbe rohan és elpusztul.) Telve van gyűlölettel, haraggal, s még amikor jót ígér az elcsábított embernek, akkor is rosszat akar. Olyan, mint a vírus, amelyik halálba viszi a gazdaszervezetet, még ha vele pusztul akkor is, mert nem tud mást tenni – ilyen a természete.
Isten természetét csak egy paradoxonban tudjuk megfogalmazni, mert ő egyszerre teljesen zárt, s ugyanakkor tökéletesen nyitott. Teljesen zárt, mert Isten a maga természetét meg nem változtatja, önmagát meg nem tagadja soha. Ugyanakkor tökéletesen nyitott, mert Isten természete lényege szerint Szeretet, önmagát odaajándékozó szépség, jóság és igazság. Ezért Istennel mindig lehetséges a párbeszéd, a legbűnösebbek is hozzá fordulhatnak, sőt, Isten kezdeményez, hogy ez megtörténhessen: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki ajtót nyit, ahhoz bemegyek…” (Jel 3, 20)
Az állatok (és növények, élőlények) természete annyiban nyitott és rugalmas, amennyire szükséges, hogy reagáljanak a környezetükre, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Olykor csodálatosan nevelhetők és alakíthatók, de természetükön túllépni nem tudnak, a kutyából nem lesz delfin, a zsiráfból hóvirág, bármennyire is próbálnánk ezt elérni.
Az ember a teremtmények közül a legnyitottabb és legrugalmasabb létező, nyitott minden szépre és jóra, de nyitott lehet minden rosszra és gonoszságra is. Istentől kapott szabadságunk nagy ajándék, de félelmetes ajándék, amely áldás és átok is lehet, attól függően, merre fordulunk (és legtöbben tik-takkolunk erre is, arra is.) Nyitottságunk Isten felé áldásává tesz minket a földnek, nyitottságunk a sátán felé pedig átokká (és egyre zártabbá) tehet minket. Isten felé fordulva istengyermekivé formálódik személyiségünk, ellenkező esetben a sötétség egyre jobban ránk záruló világába merülünk – és ugyan kin múlik, végül mivé leszünk?
Nemrég hallottam egy beszélgetést egy népszerű zenésszel, aki zűrös életviteléről, mocskos szövegeiről, tetoválásairól és balhéiról is elhíresült. Dicsekedett zabolátlan életével (többek között ezer fölötti alkalmi kapcsolatával), s közben egyszer csak azt mondta, hogy ő különben hívő ember, sokat beszélget Istennel, és meg is kapja, amit kér tőle. Persze templomba járni őrültség, ő nem ájtatoskodik, a tízparancsolat marhaság, de Isten meg ő frankón megvannak egymással…
Nem vitás, hogy ez az ember jó zenész és élvezetes beszédpartner is lehet - bár ha valaki „beszól” neki, akkor üt, mint mondja -, de ha megkérdezzük, hogy mire és kire nyitott az élete, ki az ő istene, ki segíti az ő sikereit és hová vezet ez az út…?
Gyümölcséről ismerni meg a fát. Ha végig gondoljuk, hogy mi mit csinálunk, hogyan reagálunk örömre és bánatra, könnyű és nehéz helyzetekre, az megmutatja, merre nyitottabb az életünk – Istenre, vagy a gonosz lelkek felé? Türelemmel hordozzuk életünket, vagy zúgolódással? Segítünk, vagy lázadunk?
Hát igen, tik-takkolunk ide is, oda is… Szerencsénkre - nyitottságunk miatt, Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve -, mindig van lehetőségünk megtérni, megfordulni, begyakorolni a jót, meglátni a szépet, elfogadni az igazat, megnyílni a Szeretet felé. Ezekben a napokban pedig különösen is sok időnk marad arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, megfigyeljük önmagunkat, belső késztetéseinket, vajon merre nyitottabb a személyiségünk, merre halad életünk… Ha így teszünk, a koronavírus okozta válság áldássá lehet életünkben, s mi is áldássá lehetünk mások életében…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Isten kegyelmei bőségesen áradnak ránk. Ha nem akarunk olyanok lenni, mint egy nokedliszaggató, tele lyukakkal, amiken keresztül a kegyelem elfolyik, bűnbánatot kell tartanunk személyesen, de közösségileg is. Itt egy rövid, szubjektív bűnlista, a hét főbűnt alapul véve:

A hét főbűnt vesszük most alapul, bár vehetnénk a Szentírás szerint égbekiáltó bűnöket is (árvák és özvegyek nyomorgatása, a munkás bérének visszatartása, gyilkosság, szodómia), vagy az isteni erények (hit, remény, szeretet) elleni vétkeket, de legegyszerűbbnek mégis az tűnt, ha a hét főbűn tükrében vetünk egy (nem túl mély) pillantást magunkra, egyházunkra és hazánkra.
A hét főbűn közül az első a kevélység, más szavakkal büszkeség, gőg, önigazultság. Ez olyan alapbűn, amiben az első emberpár óta mindannyian elbuktunk. Hányszor buktam már én is abban, hogy úgy véltem, amit én gondolok, ahogy én cselekszem, az a helyes, úgy kell, és csak úgy lehet jól cselekedni. Mi vagyunk a saját életünk középpontjában, és olykor szinte lehetetlennek érezzük, hogy fejet hajtsunk, alázatosak legyünk és átadjuk az első helyet egy másik embernek és/vagy Istennek. És hányszor volt önigazult közösségünk, egyházunk és hazánk, mennyi aljasság és hazugság, manipuláció fakadt már abból a gőgös akaratból, hogy valamely vezetőnk a saját szemétdombja tetején kukorékoló kakas maradhasson! A sátán is Istenné szeretne válni, az önigazult ember is önmaga és környezete, rosszabb esetben egyháza (közössége, plébániája, püspöksége) és hazája (községe, városa, kormánya) istenévé akar lenni. Körös-körül láthatjuk a diktátorok felemelkedését – szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a te szíved szerint!
A második főbűn a fösvénység (kapzsiság, zsugoriság) - az a kisgömböc mentalitás, ami mindent magának és a maga uralma alatt akar tartani. Ide kapcsolhatjuk az irigység főbűnét is – az ezekben elbukó ember mástól sajnálja azt, amit magának igényel, követel, elvár. Szerezni akar, de osztozni nem. Hát nem én vagyok a pénztárcám ura? Nem dönthetem el, hogy kinek adok az időmből, pénzemből, tehetségemből? Vannak, akiknek még a falat is megkeseredik a szájában, ha a másik jó ízzel eszik – az biztos finomabb falat! Akik ha valahová nem juthatnak be, mások előtt is elzárják az utat. Akik természetesnek tartják, hogy nekik jut, de természetellenesnek, ha másnak is kell adni belőle. Akik képesek minden hazugságra, lopásra, korrupcióra, a másik részének elcsalására, megfosztására, csak hogy nekik több legyen. Az ilyen ember, egyház és ország mindenképp elvész, mert „akinek van, annak még adnak, akinek nincs – mert kapzsi és zsugori, osztozásra képtelen -, attól még azt is elveszik, amije van”.
A bujaság főbűnéről beszélnünk se kellene, hiszen azt ma már erényként hirdetik és díjazzák a médiában. És mi talán nem vagyunk megfertőzve vele? Jézus szerint, aki kívánsággal néz egy másik asszonyra (férfire), az már paráználkodott vele – bizony, nagy bajban vagyunk. Az élet burjánzik bennünk, de ha túlburjánzik, akkor áttöri fegyelmezettségünk falait és mohón rávetjük magunkat a bűn svédasztalára – ez már a torkosság és mohóság, falánkság főbűne is. Felfaljuk a meg nem született, anyaméhben megölt gyermekeinket, faljuk a kielégíthetetlenné fokozott vágyainkkal a jövőnket, végül belehalva a sóvárgásba, unalomba és közönybe. A fogyasztás vágyát gerjesztik bennünk, és gerjesztjük magunkban, „mert megérdemeljük”, és különben is „ettől működik a gazdaság”. A szolidság és szemérmesség helyét elfoglalja a magamutogatás és a „megtehetem” filozófiája. Jöjjenek a felsőkategóriás autók, a vadászatok, a mérték nélküli pénzszórás, a kábítószeres bulik, a rongyrázás és hivalkodás. Így tékozoltuk el életünk hét bő esztendejét túlméretezett stadionokra és cirkuszi játékokra, értelmetlen alkotásokra, szórtuk szélbe a fejlesztésre szánt pénzeket, használtuk befolyásszerzésre és vágyaink kielégítésére a közösség építésére kapott anyagi és lelki javakat. De mi lesz, ha jön a hét szűk esztendő?
„Aki pedig haragszik embertársára, az gyilkos”. Gyilkoljuk felebarátjainkat szavainkkal, mély sebeket ütve a szívükön. Nem véletlenül tartozik a harag a hét főbűn közé! S ha csak a mi szívünk lenne romlott! De hazánk egész politikát épít arra, hogy legyen mindig valaki, akit gyűlölhetünk. Egy egész népet rontunk meg ezzel, s a vétkesek közt néma cinkos egyházunk, amelyik mindezt eltűri, nehogy az osztogató és fosztogató kéz ellene forduljon. Ugyan mire megyünk majd kifogásainkkal és szánalmas magyarázatainkkal Isten előtt? Mi lesz, ha meglátjuk, haragos szavaink pusztító lövedékei hogyan szaggatták darabokra hazánkat?
Megírtam ezt a cikket, hogy ne a szívem szorongásaira és félelmeire hallgassak. Nem akartam tovább halogatni, mert a lustaság és a jóra való restség főbűne nekem régi ismerősöm, Pató Pál szegről végről rokonom. Megírtam, hogy a mulasztás bűne, amely terhel minket minden esetben, amikor felismertük a rosszat és nem tettünk ellene, amikor felismertük a jót és nem álltunk mellé, nem cselekedtünk, legalább most az egyszer ne terheljen…
Uram irgalmazz nekünk!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta firssülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A kegyelem megsokszorozása
Kegyelmi időben vagyunk, közeledik az Eucharisztikus Kongresszus is, és rengeteg nagyon jó keresztény program van most hazánkban. Isten kiárasztja ránk áldásait, kegyelmeit, amit megsokszorozhatunk és százszoros termést hozhatunk. Mit kell tennünk, hogy ez megtörténjen?
Két dolgot mindenképp meg kell tennünk. Először is, meg kell akadályoznunk, hogy a kegyelmek céltalanul elfolyjanak, elszivárogjanak, elpocsékolódjanak – azaz kegyelmi kehely legyen a Kárpát-medence, és benne mi magunk, közösségünk, egyházunk és hazánk is, és ne lyukas dézsa. A lyukak pedig a bűnök, a személyes és közösségi bűneink egyaránt. Ezért komoly önvizsgálatot és bűnbánatot kell tartanunk, amire a nagyböjti idő különösen is alkalmas. Nehéz dolog kimondani, de örülnünk kell, ha a testvérek szelíden megfeddnek – nem kötözködnek, nem vádaskodnak, nem hatalmaskodnak, hanem segíteni akarnak -, mert ez alkalmat ad arra, hogy rálássunk életünk azon területeire is, amire egyébként vakok lennénk.
Isten maga is segíti ezt a tisztulási folyamatot, személyes és közösségi szinten egyaránt. Vezetőinknek is örülniük kellene, amikor bárki megalapozott kritikát mond valamely intézkedésükről, elképzelésükről, mert az jó irányba viheti a dolgokat. (Én magam ilyen tisztulási lehetőségnek érzem az új nemzeti alaptantervvel kapcsolatos észrevételeket is. Kormányunknak a hárítás és vádolás helyett komolyan el kellene gondolkodni ezek tartalmán és korrigálni a NAT-ot, vagy legalábbis közösen keresni a megoldást.)
Ha meg akarjuk úszni a bűnbánat-tartást, akkor nem tudunk megtérni, visszafordulni Isten tervéhez és akaratához életünkben, s akkor kárba vész sok minden abból, ami egyébként hasznosulna, jó termést hozna. Nehogy így járjunk! Ezért újra fel kell fedeznünk Jézus Krisztust, az Ő evangéliumát, tanításának szépségét, erejét, visszafordulni hozzá, mert Ő elég erőt ad nekünk a nehéz döntések meghozatalához, így a bűnbánathoz és megtéréshez is. Ezt akartuk mi is elősegíteni, amikor megjelentettük a Jézus Krisztus élete című könyvet, ez volt a célunk a honlapunkon a megtérésre hívó sorozattal és most a nagyböjti videókkal, valamint a hamarosan megjelenő, megtérésről szóló kis füzettel is.
Másodszor, nagyon fontos a kegyelmek „becsatornázása”, hasonlatosan ahhoz, ahogy a folyók vizét hasznosítják, amikor elvezetik azokra a mezőkre, amiket megöntözve dús termést hozhatnak. Ezek a „mezők” részben bennünk vannak: a tehetségeink, képességeink, és mindaz a lehetőség, ami megnyílik előttünk, hogy azokat kibontakoztassuk.  Erre bátorítani kell mindenkit és segíteni őket!
Lám, milyen nagyszerű dicsőítő zenekarok vannak országunkban! Néhány ember valamikor egy szál gitárral kezdte, keresve helyét, s nézzük meg, ezek a kis magok mára mivé nőtték ki magukat! És mennyi jó kezdeményezés, program, aminek az alapja az volt, hogy egy-két ember valamikor elhatározta, hogy „tesz valami szép dolgot Istenért”.
Így tehát nekünk is keresnünk kell a lehetőségeket, alkalmakat, az élet melyik területén tudnánk belépni krisztusi szeretettel, hűséggel, igazsággal, hogyan tudnánk segíteni az embereknek, hogy gondjaik enyhüljenek, hogy meglássák Isten irántuk való szeretetét és kegyelmének gazdagságát.
Mi is iparkodunk. A rendszeres közösségi alkalmakon túl márciusban megyünk Valkóra, Vácra, Szolnokra, folytatódik a filmklubunk, lesz egy kiállításunk (Kádár József) és  alkotóközösségnek egy nyílt napja, kiadjuk a megtérésről szóló füzetet és reményeink szerint egy novelláskötetet (Mózes botja), látogatjuk a cigány családokat, építjük a közösségeket (amennyire tudjuk), imádkozunk s küzdünk, reménykedünk és tusakodunk… Hogy így mi is kivegyük a magunk kis részét Isten nagy munkájában.
Azt azonban ne feledjük, hogy a kegyelmek kiáradását olykor megelőzi a „sötétség órája” – ha Jézussal így történt, mi se kerülhetjük ezt el. Maradjunk tehát józanok és bizakodók akkor is, ha úgy tűnik, erőfeszítéseink nem érik el a kívánt eredményt. Pánik, bűnbak-keresés, elcsüggedés helyett maradjunk szilárnak Krisztusban. Ábrahámnak egykor 25 évet kellett várnia, mire Isten ígérete beteljesült Izsák születésekor... mi reménykedjünk, hogy nekünk nem kell ennyit várni…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretefoldje.hu)

Amikor meghallottam, hogy milyen kérdések lehetnek az új „nemzeti konzultáció” kérdőívén, arra gondoltam, hogy kiteszek magamról egy fotót, azzal az aláírással, hogy „cigány vagyok”. Aztán láttam, hogy beindul valamilyen társadalmi immun-reakció, pedagógusok, pszichológusok, szociológusok, komoly emberek tiltakoznak – de azt gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek nagyon fontos ehhez még egy szempontot hozzá tennünk, nehogy úgy járjunk, mint hazánk az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus után.
Cigány vagyok – és magyar, tót, oláh, sváb, zsidó, muzulmán, migráns -, mert nem lehetek más, ha keresztény vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatom ki a rosszat és a jót, nem beszélhetek a problémákról és a megoldásokról, sőt!
Jézus képmutatásuk miatt ostorozta a farizeusokat – ugyanakkor bement a farizeusok házába és együtt étkezett velük. Római elnyomás alatt élt – de meggyógyította a százados szolgáját és még meg is dicsérte a katonát. A hegyi beszédben nagyon keményen beszélt a bűnökről – s közben együtt lakomázott a vámosokkal, nyilvános bűnösökkel. Együtt érzett és azonosult az emberekkel és azt mondta: amit a legkisebbek közül egynek tettetek, nekem tettétek, és amit nem tettetek, nekem nem tettétek! (Mt 25. fej.)
Mindannyian tudunk jó és rossz történeteket mondani a cigányokról – és magyarokról, tótokról, oláhokról, svábokról, zsidókról, muzulmánokról, migránsokról -, nekünk is vannak személyes tapasztalataink életünkből és a cigánymissziónkból. A kérdés nem ez, hanem az, hogy amikor probléma-feltárás és –megoldás helyett egy népet akarnak bűnbakként használni társadalmi bajok elfedésére, amikor viszályt és gyűlöletet keltenek, akkor mi, keresztények, vajon azonosulunk-e az üldözöttekkel, melléjük állunk-e, ahogy egykor Jézus tette, vagy sem?
Jézus nem válogatott a keresztfán, hogy kiért hal meg és kiért nem, ki érdemli meg és ki nem, hanem elvállalta mindenkiért az áldozatot. Ha pedig mi krisztusi emberek vagyunk, akkor nekünk is el kell vállalnunk ezt az áldozatot, ezt az azonosulást...
De itt nem csak személyes ügyről van szó, és ezt nagyon fontos látnunk most, 2020-ban, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében, amire még Ferenc pápát is meghívtuk. Ez kegyelmi esztendő, Isten óriási ajándékokat készített nekünk, hogy azok áldássá legyenek életünkben. De mit használ ez nekünk, ha olyanok leszünk – egyházunk, hazánk és nemzetünk -, mint a lyukas dézsa, amiből kifolyik minden kegyelem? 1938-ban is volt hazánkban Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, óriási kegyelmi áradattal, csodálatos külsőségekkel és belső kegyelmekkel – hogyan történhetett meg, hogy hazánk ezután mégis egyre mélyebbre süllyedt a képmutatásban és a bűnökben? Miért nem hallotta meg a szegény földművesek, zsellérek és kisparasztok, valamint a városi munkásság jajkiáltását? Miért ugrottunk be a háborúba akkor, amikor még senki sem kérte, és miért nem ugrottunk ki, amikor már mindenki más kiugrott? Hogyan küldhettük vágóhídra népünk egy részét – magyarokat, zsidókat, cigányokat, kommunistákat és szakszervezetieket -, hogyan válhatott az „úri keresztény osztály” a „zsidó vagyon” szétlopójává? Hová tűnt Isten kegyelme?
És ami ennél is fontosabb kérdés: vajon nem hiábavaló-e minden igyekezetünk, szép istentiszteletünk, külsődleges vallásgyakorlatunk, nem fog-e megint elpazarlódni Isten kegyelme, ha hagyjuk, hogy atyánkfiai és –leányai a bűnt sokasítsák?
Kezdődik a nagyböjt, illő hát Isten válaszát meghallanunk a kérdésünkre: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat. A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.” (Iz 58, 6-12)
Igen, mi építeni akarunk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”  (2Tim 1,7) Erre a józanságra pedig nagy szükségünk lenne. Most egy esemény – koronavírus járvány -, és egy ember – Leonardo -, esetén szeretném ezt illusztrálni.
Szinte évente olvashatunk arról, hogy kitört egy világjárvány – ezelőtt a SARS, előtte az ebola -, ami több ezer halálos áldozatot követel… Ezzel együtt kitör a pánik és jön az álhír-járvány és világösszeesküvés-járvány is, ami a betegséget rögtön „kontextusba helyezi”: ez a közeledő világvége jele (hiszen a Bibliában meg van írva), illetve a gyógyszergyárak világösszeesküvése, hogy eladhassák új termékeiket, esetleg a vírus maga is mesterségesen előállított valami, amit a „tudjukkik” szabadítottak a világra „tudjukmiért”… (És még lehetne sorolni a képregények világát idéző magyarázatokat.) De próbáljunk józanul, az okokat és okozatokat mérlegelve gondolkodni:
Ha már világjárvány: az első világháború utáni spanyolnátha-járvány sokmillió áldozatot szedett és viharos gyorsasággal terjedt el a kontinensen – az valóban világjárvány volt. És ki ismeri ma már egyáltalán azt a szót, hogy „vastüdő”? (A járványos gyermekbénulásban lebénult gyermekek lélegeztető-gépe). Tífusz, pestis, TBC – ha valamit elmondhatunk, akkor éppen azt, hogy ezek megszűntek világjárvánnyá lenni, az orvostudomány fejlődése, az oltási rendszerek kiépülése és az állampolgári felelősség növekedése miatt.
Hiszen épp az a csodálatra méltó, hogy amikor valami új megbetegedési forma jelentkezik, milyen gyorsan reagál rá a civilizációnk védekezéssel: kivizsgálással – ahogy a koronavírust is megtalálták, azonosították eredetét és terjedési módját -, elkülönítéssel, az ellenanyag, gyógyszer kifejlesztésével… A pánikreakciók helyett inkább ünnepelni kellene civilizációnk ellenálló-képességét! A rémüldözés és az álhírek ellen azonban csak a józan ész lehet a gyógyszerünk…
Igaz, olyan módon lehet „világjárványról” beszélni, hogy globalizált világunkban a mindent átszövő kapcsolatok révén a vírus – és a rémhírek is -, könnyen és gyorsan elterjedhetnek minden kontinensen. És mi ennek az eredménye? Néhány ezer megbetegedés világszerte – és tragikus haláleset, aminek fájdalmát nem kisebbítem -, a hétmilliárd emberből. Ha józanok akarunk maradni, akkor el kell ismernünk, hogy ez nem az a fenyegető világveszély, ami miatt most bunkerbe kellene vonulnunk. Maradjunk tehát józanok. Ha szükségesnek érezzük, vagy az megnyugtat minket, ám tegyünk óvintézkedéseket, de ne engedjük, hogy a félelem és pánik miatt „elguruljon a gyógyszerünk”…
Nagyon könnyen ítélkezünk embertársaink felett is – főleg, ha nem, vagy csak felszínesen ismerjük őket -, pedig itt különösen nagy körültekintésre és józanságra lenne szükség, hiszen szavainkkal gyilkolhatjuk a másik ember lelkét, testét. Most Leonardo Da Vincin szeretném megmutatni, hogy elveszítve a józanságunkat, milyen könnyen csapdába kerülhetünk.
Ő annál is nagyobb zseni volt, mint ahogy az általában ismert. Festőművész, szobrász és építész, hadmérnök – azon kívül kiváló zenész és hangszerkészítő, ünnepelt előadó és színházi előadások szövegírója, rendezője, jelmez- és látványtervezője, a tudományos gondolkodás megújítója (a tapasztalatszerzés elsődlegességével az elméletekkel szemben) – és még folytathatnánk. Testileg is nagyon szép ember, nagylelkű barát, kellemes társalgó, vonzó személyiség. És házasságon kívül született, homoszexuális – fiatalkorú szeretőkkel -, vegetáriánus, (azaz „fattyú. liberális, buzi”), aki legtöbb munkáját félbe-, megrendelőit cserben hagyta. És persze, mint a legtöbb korabeli művész, ő is a mecénások előtt hajlongó, kegyeiket kereső és őket gátlástalanul kiszolgáló ember volt. Tessék mondani: most akkor Leonardo jó ember volt, vagy rossz? Befogadnánk a rokonságunkba, vagy nem? Üdvözült, vagy elkárhozott?
Milyen könnyen ítélkezhetnénk felette, egyik vagy másik jó vagy rossz tulajdonságát kiemelve, mentegetve vagy kárhoztatva őt. De legyünk józanok, és ismerjük el, hogy ez nem a mi dolgunk, hanem Istené. Vonzódhatunk Leonardóhoz vagy taszíthat minket, jogosan ámulhatunk vagy berzenkedhetünk, és tehetjük mindkettőt egyszerre is – ha azonban ennél tovább merészkedünk, akkor olyan területre tévedünk, ami nem a mi felségterületünk. Élet és halál, menny és pokol ugyanis Isten ügye… Ezért ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Ha politikusunkat, művészünket, barátunkat és ellenségünket beszéljük ki, maradjunk józanok, nehogy a félelem és a harag rossz indulatba, rossz útra vigyen minket.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Szeretjük azt hallani, hogy az Isten szeret minket – és ez igaz -, de azt már nem szeretjük hallani, hogy attól, hogy az Isten szeret minket, még elkárhozhatunk – pedig ez is igaz. Jézus nagyon súlyos szavakat mondott az ítéletről, a kárhozatba vezető széles útról, a megbocsáthatatlan bűnről és Isten haragjáról – most akkor szeret minket az Isten, vagy nem?
Az egyik legnagyobb bajunk az, hogy emberi fogalmakkal vagyunk kénytelenek kifejezni valamit, ami jóval több annál. Most próbáljuk meg mégis az emberi szavainkkal, néhány egyszerű mondattal megközelíteni a szeretet és bűn, boldogság és kárhozat kérdését.
Isten a Szeretet – vallja a Szentírás -, ez személyiségének lényege, szeretetből alkotott mindent, a teremtett világra azt mondta, hogy jó, az emberre pedig azt, hogy nagyon jó. Mindez a „jó” és „nagyon jó” ma is vonatkozik mindarra, amit Isten teremtett és szeret, így ránk is. Nem vonatkozik viszont arra, ami az Isten elleni lázadásból született és rombolja azt, amit Isten, a Szeretet teremtett és szeret – azaz nem vonatkozik a bűnre, ami megrontotta és megrontja ezt a jó és nagyon jó teremtett világot.
Most képzeljük el, hogy valami olyan idegen a mi természetünktől, hogy irtózva fordulunk el attól! Semmiképp meg nem ennénk, meg nem innánk, közelében sem akarunk lenni, már a látása is fáj, undorodunk, taszít… Mit mondanánk erre? Hogy nem szeretjük, gyűlöljük, haragszunk rá, mert tönkretesz valamit bennünk vagy körülöttünk, amit szeretünk. Ha pedig mi így reagálunk, vajon hogyan reagál Isten, a szent, tiszta és igaz Isten a bűnre?
Így aztán sehogy se juthatunk fel magunktól a mennyek országába, mert bennünk mindig van valami a bűnből, a megrontottságból, ami „taszítja” Istent. Ha ilyen állapotban bejuthatnánk a mennybe, tönkretennénk azt, ahogy egy csepp méreg is ihatatlanná teszi a friss forrásvizet. Hogyan is juthatnánk át az áthághatatlan akadályon?
Isten irántunk való szeretetét azzal mutatta meg, hogy Ő mégis eljött közénk, a bűnbe, az irtózatba, és emberi természetet öltött magára, hogy egy tiszta utat készítsen nekünk, ahol – a tisztulás útját járva – helyreállítódhat az eredeti egység közte és köztünk. Ez az Örömhír: az Ige, a Fiú testté lett, a Názáreti Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett, átívelte a bűn és harag szakadékát, hogy aki Őbenne hisz, aki azon az úton jár, amit Ő megnyitott, az kegyelmet kapjon, élete legyen és bőségben legyen és üdvözülhessen.
És mi van azokkal, akik nem hisznek? Azok a híd innenső oldalán, a bűn és harag földjén maradnak – ennek végső állapota, az Istentől való teljes elszakítottság, a pokol.
Értsük meg: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és megtette a legtöbbet, amit tehetett, önmagát adta értünk. Jézus Krisztus keresztje nem csak egy erős szimbólum, hanem az ég és föld összekötésének véres valósága. Krisztus helyetted és helyettem halt meg, hogy neked és nekem életem lehessen – mert ha ő nem hal meg, mi mind halottak lennénk.
Azt is tudjuk, hogy Isten irgalmas, és javunkra ír mindent, amit csak lehet, ismeri az összes enyhítő körülményt. De mi legyen azokkal, akik megátalkodnak a bűnben, és elutasítják az ebből kilépés lehetőségét?
Jézus szerint azokon rajta marad Isten haragja. Nézzünk szembe ennek realitásával, hiszen megváltónk is megtette, amikor azt mondta, keskeny az út és kevesen járnak azon, ami az életre visz, és széles az út és sokan járnak azon, ami a kárhozatba visz. Az embernek minden útja igaz maga előtt, mi is minden hibánkat és bűnünket igazolni és magyarázni tudjuk. Istent azonban nem lehet megvezetni! El kell döntenünk, hogy azt tartjuk-e bűnnek, amit Isten annak mond, vagy azt, amit mi. Elfogadjuk-e Jézus szavait az ítéletről és a megmenekülés útjáról, vagy inkább ezt is kimagyarázzuk, hogy a nekünk nem tetsző mondatok élét és súlyát elvegyük.
Az Örömhír, az Evangélium az, hogy van megváltás, beléphetünk Isten országába, és Ő, a mi Atyánk velünk van, hogy végül mi is vele lehessünk, mindörökké. A megtérés az, amikor elfogadom ennek igazságát, bűnbánatot tartok és átlépek az én országomból Isten országába, megkeresztelve Szentlélekkel és igazsággal, kegyelemről kegyelemre haladva, azzal az örömmel és békével, amit Isten ad az Őt szeretőknek.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

 A bűnbánat és megtérés meghirdetése nem öncél. Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdet, nem az a célja, hogy lelkiismeret-furdalást ébresszen – ez csak eszköz -, vagy hogy kínozza az embereket, esetleg ilyen módon nyerjen befolyást felettük. János célja a Messiás útjának előkészítése, hogy az emberek az újjászülethessenek Isten országába. De hogyan lehetséges ez?

Ezt kérdezi Nikodémus is Jézustól: hogyan lehetséges ez? Olvassuk el először párbeszédüket a János evangélium harmadik fejezetéből: „Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” Nikodémus megkérdezte: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába. Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” „Hogyan lehetséges ez?” – kérdezte Nikodémus.” (Jn 3, 3-9)

Az újjászületés megértéséhez egy hasonlatot szeretnék mutatni. Az állatok is helyesen érzékelik a körülöttük lévő valóságot – különben nem is tudnának benne tájékozódni -, vannak érzéseik és érzelmeik, képesek ok-okozati összefüggéseket felismerni és lehet egyéniségük - ezt mindenki, aki barátságban él valamilyen háziállattal, megerősítheti -, de nincs személyiségük, mert nincsenek tudatában önmaguknak, nem tudnak reflektálni saját létezésükre. Ha az állatok „öntudatra ébrednének”, az radikális és forradalmi változás lenne az életükben… Az embereknek vannak érzéseik, érzelmeik és gondolataik, reflektálnak önmagukra – öntudat -, és a világra – van kultúrájuk -, és a lelkiismeretük révén még valami homályos kapcsolatuk van Istennel is. Személyiségünk középpontja, lelki valóságunk lényege azonban nincs eleven, élő kapcsolatban Istennel. A vízből és Szentlélekből való újjászületés során azonban lelkünk, szellemünk megelevenedik és a Szentlélek által személyes, istengyermeki kapcsolatba kerülünk Istennel. Mondhatjuk, ez a mi forradalmi „öntudatra ébredésünk”, azzal a kiegészítéssel, hogy ez az „öntudat” már nem „önző tudat”, hanem az önmaga helyett Isten felé forduló egész személyiség „istengyermeki tudata”.

Keresztelő János világosan fogalmaz: „Én csak vízzel keresztellek, hogy bűnbánatra, megtérésre indítsalak benneteket, de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni.” (Mt 3, 11)

Az újjászületéshez a Szentlélekre van szükségünk! Isten az, aki megelevenít minket, „a test nem használ semmit”. Hiába okoskodunk emberi gondolatainkkal, mit sem ér. Egész filozófiai rendszereket összebarkácsolhatunk, élményfürdőket vehetünk kegyszerekkel és vegyszerekkel, sámánkodhatunk és energizálhatunk, okoskodhatunk és gurukká válhatunk – mindez csak a „test” gondolata, érzése, élménye. Felülről kell születnünk a Szentlélek által, mert csak a Lélek az, ami meg tudja eleveníteni, életté tudja tenni testünket és lelkünket.

A bűnbánat fürdője, a vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelés – és itt most mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt keresztségről, bérmálásról vagy konfirmálásról esetleg pünkösdista Szentlélek keresztségről beszélünk -, egy új valóságra nyit meg minket, az Istennel való személyes kapcsolatra – ennek minden következményével együtt -, és az Isten országában való növekedésre és építkezésre. Mert bár ez az újjászületés lehet egyszeri és radikális esemény, csak kezdete az útnak, ami bevezet minket Isten valóságába és az örök életbe a mennyek országában.

Hogy pedig újjászülettünk-e már, az könnyen megállapítható. Ha az imádkozás fárasztó gyakorlatból vágyott időtöltéssé válik, ha a Szentírás igéi megelevenednek és értelmet kapnak, akkor biztosak lehetünk abban, hogy szívünk megnyílt Isten felé. Ha el tudjuk ismerni bűneinket és vágyunk a bűnbánatra (gyónásra) és megtisztulásra, ha ki akarunk békülni embertársainkkal, akkor jó úton járunk. Ha hirtelen életünk legfontosabb részévé válik, hogy Istennel külön időt töltsünk és engedelmeskedjünk akaratának, akkor valószínű, hogy Ő szólított meg minket szeretetével…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A Szentírásban a megtérésre való felhívás elhangzik úgy is, hogy tartsunk bűnbánatot és úgy is, hogy változtassuk meg gondolkodásmódunkat, újuljunk meg, forduljunk vissza Isten felé, illetve szülessünk újjá. Ez azt is jelzi, hogy megtérni többféleképp is lehet – most erre mutatunk néhány példát.

Az evangéliumokban a leggyakoribb a Jézussal való találkozáskor történő megragadottság, amely az egész személyt – gondolatilag, érzelmileg -, szinte kikerülhetetlenül Isten felé fordítja. Andrásnak Keresztelő János mutatja meg Jézust – „Íme az Isten báránya…” (Jn 1, 29), mire ő Jézushoz csatlakozik, elfogadja meghívását és nála tölti az éjszakát. Másnap lelkendezve megy testvéréhez, Simon Péterhez: „Megtaláltuk a Messiást”! (Jn 1, 41)

Ez történik Nátánáellel is, amikor találkozik Jézussal. Érdekes, hogy itt először Jézus tesz tanúságot róla – „íme egy igaz izraelita” -, s amikor Nátánáel rákérdez, hogy miért mondja ezt, és Jézus egy olyan dolog ismeretével válaszol, amiről csak Isten tudhat, felkiált: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!” (Jn 1, 49).

Ez a fajta megragadottság nem bűnbánati, gondolati vagy érzelmi aktus, bár azok ezt követni fogják. Amikor én huszonöt évesen megtértem egy kis katolikus karizmatikus közösségben, az ugyanilyen megragadottság hatására történt. Ott voltam, és egyszerre „rájöttem”, megértettem egész lényemmel, hogy Isten van, és szeret engem. Hetekig a föld felett jártam és úsztam az örömben – valóban Örömhírré vált számomra az Evangélium -, s közben lassan realizálódott bennem az is, hogy mi mindennel jár még együtt a megtérés: a bűneim felismerésével és megvallásával, a gondolkodásmódom megváltozásával, stb.

Természetesen ez a fajta megtérés élmény inkább felnőttekre és a nagy sötétségből érkezőkre jellemző, a személyes találkozás valósága azonban azonos. Nagyon jó, hogy gyerekeink rendes, erkölcsös, vallásos nevelést kaphatnak, hittant tanulhatnak és komoly ismereteik lehetnek Isten országáról. Ám ez a szilárd tudás is lehet személytelen, a gyermek is lehet inkább az elvárásoknak engedelmeskedő, szabálykövető, s neki is szüksége van arra, hogy személyesen találkozzon Istennel („az én Istenem bensőmből vezérel engem…”). Lehet, hogy ez a találkozás nem lesz olyan drámai élmény, mint annál, aki nagy bűnökből szabadul – és hála Istennek, hogy ezeket nem követték el! -, de azért nem kevésbé fontos és mély. Sok papi és szerzetesi hivatás virágzik ki így az áldott, gondosan megművelt talajból…

Péter apostol pünkösdi beszédében a Jézussal való személyes találkozást az emberek gondolkodásmódjának helyes útra terelésével és a bűnbánat meghirdetésével készíti elő, nem is eredménytelenül. Amikor Saul a damaszkuszi úton lovagol, a keresztények után kutatva és őket üldözve, Jézus őt is oly módon szólítja meg, hogy belássa korábbi tévedését és helyes felismerésre térjen, Saulból Pál, Krisztus üldözőjéből Krisztus apostola legyen.

Ahogy Pál életében, úgy a mi életünkben is - ha szükséges -, Isten egészen drámai helyzetet alakíthat ki, hogy végre észhez térjünk és belássuk, ha így folytatjuk, utunk menthetetlenül tragédiába torkollik. Mennyi megtérés történik, amikor az emberek végül, a sötétség mélyén Istenhez kiáltanak! „A mélységből kiáltok hozzád Uram!” (Zsolt 130) Milyen drámai, amikor Illés – aki eddig magát a többiek felé emelte, hiszen ő „a próféta” -, a pusztába futva végül bűnbánatot tart, elismerve: „Én sem vagyok különb atyáimnál”(1Kir 19, 4)

A megtéréshez és a még mélyebb megtéréshez tehát olykor az vezet, hogy szembesülünk saját esendőségünkkel, bűneinkkel és rádöbbenünk, hová jutottunk önigazult énünkkel. Jó példa erre Simon Péter, aki jó szakember volt, egy halász-bokor vezetője, családfő, aki tisztában volt saját értékeivel. Azt is tudja, hogy amire Jézus kéri – hogy vessék ki a hálóikat a tavon -, az értelmetlen, hisz ilyenkor már elnyugszanak a halak, üres lesz majd a háló… De mi történik, amikor a háló annyi hallal telik meg, hogy szakadozni kezd? A halászmester rádöbben, hogy olyan Mester előtt áll, aki előtt az ő tudása, tapasztalata nem több hiábavalóságnál: „Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5, 8) Jézusnak a célja azonban nem az, hogy keserűségbe, meddő önmarcangolásba taszítson minket. A bűnbánatra és megtérésre való hívást mindig az új élet, a megújulás ajánlata követi, ahogy itt is: „Jézus pedig így szólt Simonhoz: »Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” (Lk 5, 10).

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Keresztelő János bűnbánatot hirdet, Jézus Krisztus bűnbánatot hirdet, Péter apostol bűnbánatot hirdet, mert szerintük így lehet felszabadulni a bűn uralma alól. A modern világ szerint épp ellenkezőleg, a bűn fogalmától kell megszabadulni, mert a bűntudat megnyomorítja az embert és megakadályozza, hogy felszabadult életet éljen.

El kell ismernünk, hogy embereket meg lehet gyötörni, nyomorítani, depresszióssá tenni, sőt halálba lehet üldözni vélt és/vagy valós bűneik állandó emlegetésével. A modern pszichológia atyja, Sigmund Freud az ember bűn alóli felszabadításához, a test és lélek gyógyításához épp ezért gyökeresen változtat az eddig elfogadott emberképen. Azt mondja, az ember meghatározó része nem a tudatos énje, hanem az ennél hatalmasabb tudattalanja, és az ide elfojtott, a tabu és a bűn fogalma alá rekesztett tartalmakat kell felszabadítani, mert ezek az elfojtások betegítik meg az embert.
Az azóta eltelt száz év megmutatta, hogy a bűn alóli felszabadításnak ez a módja hová vezetett. Nem vitatva a modern pszichológia eredményeit, mégis azt kell mondanunk, hogy mára a világ eljutott minden, vagy majdnem minden bűn elfogadásához, s felteszi a kérdést: kinek van joga egyáltalán meghatározni, hogy mi a bűn és mi nem? És valóban, ha nincs egy felsőbb hatalom, ha nincs Isten, akkor a magam istene vagyok és jogom van megmondani, hogy nekem mi a jó és mi a rossz… Ezzel a felfogással azonban van néhány probléma.
Az első és legnyilvánvalóbb, hogy az ember ilyen felszabadítása láthatólag nem hozta el a várt eredményt. Az emberek nem lettek kevésbé szorongók, depressziósok, meggyötörtek, sőt épp ellenkezőleg, mintha a társadalom egyre nagyobb része szenvedne lelki problémáktól.
A második, hogy letagadhatatlanul működik bennünk valami, amit mi most lelkiismeretnek nevezünk, s ami nyugtalanít minket, amikor valami rosszat teszünk. Okos emberek hiába magyarázzák nekünk, hogy ez csak társadalmi kondicionáltság, emberi szokások, belénk nevelt elvárások, a felettes énünk, stb. - úgy tűnik, a lelkiismerettől szabadulni nem lehet (legfeljebb elfojtani). Bármilyen társadalomban, vallási környezetben növünk is fel, mindenütt működik és ugyanazokat sugallja: ne ölj, ne lopj, ne hazudj…
A harmadik, hogy nem létezik olyan életképes társadalom, amelyik bizonyos morális törvényeket ne tartana és tartatna be. (És megint csak ugyanaz: ne ölj, ne lopj, ne hazudj…) Úgy tűnik, hogy nem létezhet emberi közösség erkölcsi szabályok nélkül, amelyek persze sokféle formát ölthetnek, de tartalmuk hasonló, s ezeket a törvényeket minél inkább megkérdőjelezik, annál inkább szétesik a közösség, a család, a társadalom – ahogy azt napjainkban is tapasztalhatjuk.
Mindebből az következik, hogy az a „nagy forradalom”, amit az Őskígyó kezdett el, azt ígérve az első emberpárnak, hogy istenekké lehetnek és ők határozhatják meg, hogy mi a jó és mi a rossz, kudarcot vallott, és mindig kudarcot fog vallani. Nem lehet a rosszat megszüntetni annak tagadásával és/vagy jónak maszkírozásával, nem lehet „felszabadítani” az embert, nem tudunk emberfeletti emberré, istenné lenni…
Akkor viszont szembe kell néznünk a bűn valóságával (megválaszolva azt a kérdést is, hogy akkor mi is a bűn). Nem könnyű erről beszélni, mert a bűn tudatát bunkósbotként is lehet használni a mások feletti hatalom gyakorlásához – a bűnbánat meghirdetése azonban a megértés, a bűn alóli valódi felszabadulás és gyógyulás, az Istennel való találkozás eszköze is lehet. Pál apostol nagyon szépen magyarázza ezt a korinthusiaknak, amikor megfeddi őket: „Mert ha meg is szomorítottalak titeket levelemmel, nem bánom; de ha meg is bántam volna – mivel látom, hogy az a levél, bár ideig-óráig, megszomorított titeket –, most örülök, nem azért, mert megszomorodtatok, hanem azért, mert megtérésre szolgált a szomorúságotok. Isten szerint szomorodtatok meg, úgyhogy semmiben se szenvedtetek kárt miattunk. Mert az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez.” (2Kor 7, 8-10)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Ha örömöt akarunk szerezni valakinek, nem szoktuk azzal kezdeni, hogy a hibáiról beszélünk. Úgy tűnik azonban, mintha Isten nem értene velünk egyet ebben a dologban, szerinte az Örömhírt a bűnbánattal kell kezdeni… Mielőtt rátérnénk arra, mit is jelent a bűnbánat-tartás, megtérés, érdemes erről a vallások között egyedülálló módszerről és követelésről beszélni néhány szót.

Ha körülnézünk az ókorban bevett, vagy akár a ma elfogadott, népszerű és/vagy kultúra alkotó vallások között, azt tapasztalhatjuk, hogy egyikük istene (ha van olyan) vagy istenségei sem követelnek és vágynak arra, mint a Biblia Istene. A görög, hindu, germán istenek, a természeti népek törzsi szellemei vagy bármely más hiedelemvilág szellemi lényei áldozatot, tiszteletet, alávetettséget követeltek – de bűnbánatot, személyes és kölcsönös szeretetet nem! Bár bizonyos bűnökért mindenütt áldozatot kellett bemutatni, ki kellett engesztelni a fennvalókat, különösen ha az istenséggel szembeni vétekről volt szó, az engesztelés aktusa nem kötődött ahhoz az elváráshoz, hogy az áldozatot bemutató személyes szeretetet és bűnbánatot tanúsítson.

Egy hajós bemutathatott áldozatot azért, hogy nyugodt útja legyen a tengeren, s ha viharba került, akkor hihette azt, hogy az valami bűne miatt van, amivel megsértette a tenger istenét, hajlandó volt akár újabb áldozat bemutatására is, lehetett kétségbeesett, retteghetett a halálfélelemtől, kimutathatta feltétlen imádatát a tenger istene felé – még akár gyilkosságra is hajlandó volt, ahogy Jónás könyvében olvashatjuk -, és persze bánhatta is bűnét, ha tudta, értette, hogy van neki olyan , de ez utóbbi nem volt elvárás. Hogyan is lehetett volna, amikor ezek az istenségek éppoly bűnös életet éltek, mint a halandók? Viszálykodtak, megcsalták egymást, hazudtak és háborúskodtak, pártoskodtak, öltek – ugyan milyen jogon kérhették volna számon követőiktől, hogy ezeket ne tegyék?

Tegyük hozzá, hogy ezek az istenségek híresen közömbösek voltak az egyes emberek élete iránt. Fent lakomáztak égi helyükön ( az Olümposz hegyén, a Walhallában, stb.) és bizony nagy zajt kellett csapni ahhoz, hogy figyelmüket lefelé fordítsák…

Milyen más Izrael Istene, aki személyes kapcsolatot igényel! Ozeás próféta elképesztő módon a szerelmesek együttlétéhez hasonlítja, ahogy az Úr vágyódik a népe iránt, és amilyen szorosan együtt kíván lenni velük. Már az Ószövetségben úgy mutatkozik be, mint féltékenyen szerető Úr és jó pásztor, aki mindenben gondot visel nyájára.

Ennek az Istennek fáj a közömbösség és sérti a bűn. Ő maga nem követ el bűnt és semmi más nem is választhatja el Őt az embertől, csak a bűn, az emberek bűnei. Ezért Istenhez közeledni csak úgy lehet, ha félre tesszük a kettőnk között lévő akadályt, bűneinket. Isten pedig nem azért mutat rá ezekre, hogy megalázzon, zsaroljon, ajándékot kényszerítsen ki, hanem épp ellenkezőleg, hogy felszabadítson, hogy minden zsarolás, elnyomás, minden félreértés eltűnjön kettőnk kapcsolatából!

A népek istenei nem azért hamis istenek, mert más valláshoz tartoznak és ezért ezt mondjuk róluk, hanem azért, mert benne maradnak a bűn világában és abból nem is akarnak kikerülni. Imádatot és csodálatot várnak, hatalmuk elismerését és alávetettséget, adományokat és engesztelést – de hogy mi van az ember szívében, azzal édeskeveset törődnek. (S ha igen, csak annyiban, amennyiben ez elősegíti kultuszukat.)

Jézus Krisztus Istene épp ellenkezőleg: nem akar hatalmat – amúgy is minden hatalom az övé -, nem akar csodálatot és kultuszt, ellenben személyes kapcsolatra vágyik, és megmutatja, hogy nem mi szolgálunk neki, hanem mindmáig Ő szolgál felénk. Fenntartja az életet, gyógyít és szabadít, ahogy ezt Jézus Krisztus nyilvános működésével bizonyítja.

Az az Örömhír, hogy Isten ilyen, és Ő közeledik. Ha találkozni szeretnék vele, akkor el kell gördítenem az útból a kettőnk között lévő akadályt – és csak én tudom elgördíteni, mert az én szívemben, személyiségemben, hajlamaimban vert gyökeret -, azaz a bűnt. „Eljött az idő, közeledik Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az Örömhírben.”

De mit is jelent pontosan az, hogy „megtérni”?

Sípos (S) Gyula (www.szereetfoldje.hu)

A szentté avatott Newman bíboros szerint a jövő vallása a kereszténység lesz – de ezt nem történelmi vagy társadalmi okok miatt mondta! Pedig az ő életében, a 19. század végére a Brit Birodalom hatalma csúcsán állt, s általában is a „fehér ember civilizációja” a Föld 85%-át tartotta befolyása alatt. Általános volt az a felfogás, hogy ez a kulturális felsőbbrendűség miatt lehetséges - aztán jött a 20. század, és Európa kollektív öngyilkossága a két világháborúval…
Newman bíboros azonban sokkal komolyabb és sokkal tisztábban látó ember volt annál, mint hogy az épp aktuális trendeket vetítse ki a jövőbe – mint teszik megmondó embereink és hamis prófétáink -, vagy épp a saját érzésvilágát és gondolatait tartsa megdönthetetlen igazságnak.
Kijelentése némileg emlékeztet Karl Rahner mondására, aki azt mondta, a jövő kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy nem lesz - röviden szólva, vagy élő és eleven kapcsolatot ápol Istennel, vagy elvész a papíros-teológiában, kulturális és szociális programokban, esetleg belekeveredik a hamis istenek zavaros tengerébe.
Rahnernek ezt a kijelentését is hallottam már jószándékúan úgy fordítani, hogy a kereszténység vagy karizmatikus lesz, vagy nem lesz, és ez annyiban igaz is, hogy az Istentől jövő kegyelmi ajándékok és adományok mutathatják a Vele való élő és eleven kapcsolatot.  Az utóbbi évek azonban azt is megmutatták, milyen könnyű eltévedni a kegyelmi ajándékok és kinyilatkoztatások világában, milyen könnyű a magunk képére és hasonlatosságára (zsebére és hasznára, gőgjére és tekintélyére) torzítani bármit. Elég emlékeznünk az amerikai pünkösdi karizmatikus mozgalom egyik nagy botrányaira, amikor a nagy tekintélyű szolgálók igazoltak egy később teljesen hamisnak bizonyult karizmatikus szolgálatot, vagy látnunk azt, hogy miféle hamis magánkinyilatkoztatások keringenek és szedik áldozataikat a hiszékeny hívek között itt a katolikus egyházban is.
Newman bíboros kijelentése – és Rahner mondata -, a felszín csillogása helyett a lényegig hatol. A kereszténység nem azért a jövő vallása, mert a kereszténység most épp domináns vallás – és milyen nagyot fordult a világ 100 év alatt! -, mert azt támogatja egy kultúra vagy épp a fegyverek ereje. Nem azért, mert vannak templomaink, papjaink és szentjeink – minden vallásnak vannak saját mércéje szerinti szent könyvei, rítusai és szentnek tartott emberei.
Newman bíboros szerint azért a kereszténység a jövő vallása, mert nem lehet más! Mert Isten Fia valóban megtestesült, mert Jézus Krisztus a Megváltó, mert a szentmisében és az oltáriszentségben valóban jelen van – mert Ő a történelem Ura is, mert van kezdet és vég…
Ez a mélységes hitbizonyosság, ez a megrendíthetetlen hit, Istennek és a valóságnak ez a mély érzékelése mondatja vele, hogy a jövő vallása nem lehet más, mint a kereszténység. (Ami azt is jelenti, hogy a pénznek, a hatalomnak, az erőszaknak, a hitetésnek a vallásai bármilyen sikeresek is időlegesen, csak homokba futó szennyes patakok…)
Tulajdonképp ez a mély bizonyosság az, ami őt és a szenteket eltöltötte, és megtartotta minden nehézség, küzdelem, fájdalom közepette is. Mindegy, hogy mi történik, mindegy, hogyan lesz – jó, persze egyáltalán nem mindegy, mégiscsak van egy életünk és küldetésünk -, Isten már győzött, és ez a győzelem a miénk, akárki akármit is csinál. (Mai nyelven szólva: bárki bármit kínál, bármivel kecsegtet és fenyeget, te csak szavazz Krisztusra!)
Milyen „szerencsések” (áldottak) vagyunk! Egy olyan kultúrában élünk, ahol még tudnak Krisztusról, tanulhatunk róla és tőle, megtérhetünk, minden lehetőség itt van előttünk, „karnyújtásnyira”!
Ugyan, ki adhatna ennél többet?
Kérjük Isten kegyelmét, hogy életünk ebben az évben még jobban belegyökerezzen Krisztus életébe, hogy nekünk is ilyen hitbizonyosságunk legyen, a legmélyebb és legmagasabb megtapasztalásával annak, hogy Isten van, és Ő velünk van – most, és mindörökké…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Gondolom, hogy mindannyiunknak, akik imádkozunk, és keressük Isten akaratát, néha vannak olyan lelki tapasztalataink, amelyekről tudjuk, hogy Istentől származnak. Egy álom, ami nem hagy nyugodni, egy szentírási ige, ami szíven üt, egy sugallat, egy társunk néhány szava… most néhány ilyen tapasztalatomat írom le az elmúlt időszakból, tanúságul.
Advent idején igyekszünk többet imádkozni, gondosabban készülni a gyónásra, kicsit fegyelmezettebben élni – és ez így van jól. Nálunk minden reggel van szentmise, ami nagy kegyelem, és szinte minden nap van lehetőség szentségimádásra is, jó dolog ezeken részt venni. Nos, rendszeresen az történt, különösen a szentáldozás utáni csendben, hogy Isten azt a szót sugallta a szívembe: bűnbánat. (Olykor bővebben: bánd mások helyett is – ezt egyébként a Szeretetláng lelki naplóban Erzsébet asszonynak is mondja.) Jó, hát bánom én, hogyne bánnám. Rendszeresen gyónok, legalább havonta, ahogy a Szűzanya tanácsolta Medjugorjéban, meg lelkiismeret vizsgálat is… mit tegyek még? Végül teljesen tanácstalanná váltam, hiszen ismerem én a bűneimet - már meg is szoktam azokat (sajnos) -, mit kellene még tennem?
Aztán egyszer kaptam egy képet az elmémbe: mint egy fuldokló emelkedek ki a sűrű, szürke iszapból, egész testem, arcom is beborítja ez a szürkeség, csak a nagyra tátott, levegőért kapkodó, agonizáló szám látszik… s hirtelen megértettem, hogy milyen messze vagyok Isten szentségétől, tisztaságától, igazságától. Milyen rettenetesen mélyen, s ha Isten kegyelme nem tartana meg, már halott lennék. Hogy amit mi rendes keresztény életnek gondolunk, azt csak azért gondolhatjuk annak, mert Istent is lerángattuk a mi szintünkre, és a saját gondolatainkat gondoltuk az Ő gondolatainak, hogy megbékélhessünk tetteinkkel.
Valójában Isten „egészen más”, s amit megérthetünk belőle, azt is csak Jézus Krisztuson keresztül, mert Isten Jézus emberségében mutatta meg mindazt, amit Istenségéből egyáltalán megérthetünk és felfoghatunk. S ha mi még Jézus beszédét is kilúgozzuk, személyiségét elferdítjük – csoda-e, ha haldoklunk?
Isten azonban nem csak a bűneinkre akar rámutatni, hanem a kimenekülés útját is megmutatja. Nem csak ítél, de buzdít, bátorít és kegyelmet is ad.
A 2019-es évben már az év eleji „évi igével” arra biztatott, hogy gondoljam át, „Mi a teendő?”. (Néhány dolgot megértettem, néhány dolgot el is kezdtünk, biztos kevesebbet, mint ami lehetőségként benne volt az évben, de legalább némileg újra tudtam gondolni a valóságos helyzetünket és munkánkat.) Nemrégiben pedig, amikor üldögéltem az Oltáriszentség előtt, feljött az elmémbe egy igehely, s úgy éreztem, ez lesz a 2020-as évi igém. (Kicsit korai ez még, gondoltam, mert január elején szoktam kérni, s olyankor imádkozunk a közösség minden tagjának is évi igéért, de hát Istennel nem vitatkozunk. Vagy ha igen, akkor sem ilyen ügyekben…) Megnéztem – a kapott ige nagy buzdítás nekem és egyben lehetőség, aminek nagyon örültem, bár kissé meg is rémültem, hiszen ez mindig nagy kihívás is, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok felelni ennek. (Isten kegyelme nélkül pedig biztos, hogy nem.)
Nem volt könnyű évünk, személyesen is több problémával küszködtem (betegségek, szorongások, stb.), de ez a szentírási ige - azon túl, hogy irányt mutat -, reménységgel tölt el.
Akkor hát: kalandra fel! Azt a kis időt, amit még itt töltünk (akármennyi is, mi az az örökkévalósághoz képest?), töltsük el értelmesen!
Ahogy Teréz anya mondta: tegyünk ma valami jót Istenért! És mindig „ma” van, lépésről lépésre, előre a tisztulás útján, előre az Istennel való egyesülés útján, előre az újjáépítés útján, „hogy hazánk a Szeretet földje legyen”!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Kövezzenek meg, én szeretek ajándékot kapni is, adni is. Megértem, ha valaki ajándékokért mászkál a boltokban, mert én is azt teszem. Hiszen a háromkirályoknak is be kellett valahol szerezni a tömjét és mirrhát! Persze, nekem biztos az ajándékozás a szeretetnyelvem, hát ezen beszélek. Ezen szólt Isten is, amikor nekünk ajándékozta Fiát, bár igaz, hogy az nem a műanyag világítós Jézuska volt...

Szeretem, hogy jönnek hozzánk a rokonok karácsonyozni - hoznak ajándékokat is! -, szeretem a közös (és finom!) ebédet és a karácsonyi hangulatot. Az igaz, hogy azt annyira nem szeretem, hogy előtte napokig takarítani kell, meg pakolni, de igaza van feleségemnek, aki a takarító-tábornok, én amúgy is csak segédmunkás vagyok ebben.
Persze azt is szeretem, amikor elmennek a vendégek, és én végre olvashatom az ajándékba kapott könyveket. Amiket én kaptam, aztán amiket a gyerkeim, afeleségem, mert nagyon remélem, hogy olyat kaptak, ami engem is érdekel... (Ilyen haszonleső vagyok, mit tehetnék? Ha egyszer feljutok a mennyek országába, az egész világmindenséget kiolvasom, már amit Isten megmutathat nekünk...)
És szeretem a szentmisét is és a karácsonyi igéket, ámbár az éjféli isére már nem megyek - kiöregedtem és/vagy ellustultam, tessék választani -, jó nekem a napközi rendes mise is, hát hiszen magam is napközis vagyok az iskolában...
Szeretem a karácsonyt szeretem már a karácsony közeledtét is, az adventi rorátékat - hátha még igeliturgiát is tarthatok, beszélni az igéről, énekelni Jézusnak külön ajándék -, az izgatottságot, a kilépést a hétköznapokból, a várakozást, a kíváncsiskodást, vajon mit hoz a Jézuska... És persze szeretem azt is, amikor vége az ünnepeknek és újra visszazökkenhetünk a megszokott hétköznapokba, az ismerős időpontokhoz és munkákhoz (de előtte még egy utolsó kirándulás kettesben Manócskával, a gyerekek kirepültek, íme újra teljesen egymáséi lehetünk...
Szóval ne tessék bennem lelikiismeretfurdalást ébreszteni, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, nem a vásárlásé, meg evésé-ivásé, meg az ajándékoké, hanem csak szeressük egymást - hiszen mi így szeretjük egymást, az ajándékokkal, a kirándulással, a sütés-főzéssel, az együttléttel és különléttel (minőségi idő a másikkal és magammal, ha úgy tetszik), a fáradozással és idegeskedéssel, várakozással és nyugtalansággal, testtel és lélekkel...
Így van ez.
Áldott karácsonyi ünnepeket, és utolsó ajánlatként egy kis videó: Velünk az Isten! http://szeretetfoldje.hu/index.php/videok
Imával ésszeretettel: Gyula (sipos)

És a lelki erőtlenségről. Rögtön egy példa: Nem oly régóta történik, s még hasznos is, hogy gyerekek és felnőttek vizes palackot hordanak magukkal, amibe csapvizet töltenek - így egy liter víz századrészébe kerül, mintha boltba vennék, és műanyag hulladék se keletkezik. Hasznos kezdeményezés ez, a gyakorlat azonban magával hozott egy lelki erőt romboló tendenciát is…
Bemegyek az elsős tanterembe, a kisgyerekek asztalán a tolltartó mellett ott a vizes palack is, hadd igyon, ha szomjas. Ki sajnálná tőlük ezt? Én sem, természetesen – de miért nem tud várni a tanuló az óra végéig, amikor a szünetben annyit ihatna a csapból, amennyit csak akar? Félreértés ne essék, nem kívánok szent háborút hirdetni a vizes palackok ellen, sem a gyerekektől nem sajnálom a vizet. Amit viszont sajnálok, hogy így a gyerek nehezebben tanul önfegyelmet, igényei elhalasztását, türelmet.
(Amikor egy fiatal férfi a mise közepén ivott a palackból, hát… persze, Istent ez a vízivás nem csorbítja, meg az is lehet, hogy csak egy automatikus, megszokott mozdulat volt… Igaz, nekünk nem a testünket, hanem a lelkünket fenyegeti a szomjhalál…)
Elrontjuk a gyerekeink nevelését. Helyesebben: én elrontottam, mert nem hallgattam a szüleinkre, amikor jó tanácsokat adtak a gyereknevelésről – hiszen mégiscsak én vagyok a gyerek apja, és különben is, csak jót akarok a gyereknek! Most meg imádkozhatom, hogy Isten valahogy hozza helyre, amit elrontottam….
Elvileg a kisgyerek élete szinte kezdettől „arra van programozva”, hogy megtanulja igényeit elhalasztani, a kevésbé kellemeset választani, egy későbbi jóért. A bilit a pelenka helyett, a kanalat a cici helyett, a délutáni alvást a játék helyett – és még hosszan sorolhatnám. Ezek persze stresszel, hisztivel, kényelmetlenséggel járnak számunkra, de ha ezt el akarjuk kerülni, pont azokat az élethelyzeteket halogatjuk, amiben gyermekünk önuralmat tanulhatna és lelki ereje nőhetne a makacssága helyett.
Az iskolában még a harmadikos, negyedikes gyerek is tegezve beszél a tanítóival, ez szinte általános. Nem bánt ez engem, nem kívánok hamis tiszteletet és távolságot – de megint csak arról van szó, hogy halogatjuk, hogy a tanuló elsajátítson bizonyos társadalmi normákat, a megkülönböztetés formáit, hogy lelki erőfeszítést tegyen, hogy beilleszkedési szabályokat tanuljon, „viselkedjen”. (Egy anyuka azzal mentegette harmadikos kislánya viselkedését, hogy a kiskamaszok már csak ilyenek, nekem meg kicsúszott a számon, hogy ez a lány még nem kiskamasz, hanem csak neveletlen – s láttam, hogy megütközik szavaimon…)
Megboldogult ifjúkoromban, amikor tanítóképzőbe jártam, azt tanították, hogy motiváljuk a gyerekeket, tegyük érdekessé az órákat, dolgozzunk csoportbontásban – és ez mind jó és helyes. Csak sajnos eljön az a pillanat, amikor akárhogy motiválom, biztatom, ha cigánykereket hánynék az se lenne elég, mert csak egy dolog segíthet: ha a tanuló leteszi a fenekét a székre, kinyitja a könyvet, és tanulni kezd. (Mindig lesz olyan tantárgy, amit örömmel tanulunk, és olyan, amihez erőfeszítést kell tennünk.) Na de miért is tanulna, ha ezer jó okot mondhat, miért ne tegye: nem jól magyaráz a tanár, meg nincs is szükség rá, hogy ezt megtanuljuk, és különben sincs kedvem!
Felnövekszik egy olyan infantilis nemzedék, amelyik nem tanult meg küzdeni a céljaiért. A médiában pedig azt látják, hogy hozzá hasonló fiúk és lányok, férfiak és nők úgy is érvényesülhetnek - sőt sokkal több pénzt kereshetnek, mint szüleik -, hogy igazából nem csinálnak semmit. Pontosabban, azt csinálják, amit ők is: hatalmas egóval beszélnek bele a világba, saját nagyszerűségüktől eltelve. „Hát ezt én is tudom!”
A lelki erő, az önfegyelem, a munkabírás fejlesztése kicsiny korban kezdődik, és sokat kell dolgozni rajta. Segíteni kell a gyereket, mert különben meg sem érti, mi történik körülötte. Hiszen miért ne ihatna ő vizet óra közben is, miért kellene neki megvárni a szünetet, amikor nem zavar senkit?! Miért kell illemszabályokat betartani, amikor azok olyan fölöslegesek? Miért kell házi feladatot csinálni, „magolni”, amikor a netről minden információt le lehet tölteni? És miért figyeljen a többiekre, amikor egyedül is tud játszani a mobiljával, különben is rengeteg barátja van a neten…
Az a nemzedék, amelynek nincsenek céljai, nincs felelősségérzete és nem tanulta meg önmagát is legyőzni céljaiért, menthetetlenül a csúszós lejtőn találja magát, ahonnan vissza, felfelé csak nagyon nehezen lehet jutni…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Okos emberek szerint a megismerés és feldolgozás útja az ismeretlentől az ismertig néhány egyszerű lépésben összefoglalható.  Kezdetben van az „ismeretlen”, aminek a létéről sem tudunk (azaz ismeretlen az ismeretlen), majd megértjük, hogy van valami, amit még nem ismerünk (ismert ismeretlen), és a megismerő, feldolgozó folyamat során az ismeretlen ismertté válik (ismert ismert). Nem bonyolítom tovább: a legnagyobb ismeretlen Isten, aki ismertté tette magát előttünk…
Kétségtelen tény, hogy nincs olyan nép a földön, akinek ne lett volna valami homályos tudása a természetfelettiről, és a Teremtőről. Ebben a „tudásban” keverednek az Istenről való igaz lelki megsejtések a fantáziálással, jó és rossz emberi vágyakkal és kitalálásokkal, valamint a gonosz lelkek által inspirált hiedelmekkel. Az emberi lelkiismeret és megismerő-képesség azonban mindig is küzdött, hogy felismerje az igazságot és valami értelmet adjon a káosznak.
Óriási változást jelentett a világ életében, amikor Isten – aki addig is megsejtette magát a kereső lelkekben -, kinyilatkoztatta magát. Embereket választott ki magának, népet nevelt Ábrahám gyermekeiből, törvényt adott nekik és prófétákat, hogy megtanulják érteni szavát és követni Őt. Isten önkinyilatkoztatásának teljessége azonban Jézus Krisztusban jött el. Őáltala, Ővele és Őbenne mutatta meg Isten a maga valódi természetét, akaratát és emberszerető jóságát. Ismertté tette magát, hogy aki szeretné megismerni Őt, Krisztuson keresztül – aki az út, az igazság és az élet -, megértésre juthasson.
Jézus Krisztus életéről, tanításáról, személyiségéről elmélkedve juthatunk csak mélyebb megértésre – nincs más út! Az Ő élete az az „anyag”, amin elmélkedve, a természetesből eljuthatunk a természetfelettihez, Isten igazságához. Ha ezt kihagyjuk, óhatatlanul terméketlen fantáziálásokhoz, emberi elképzelésekből fakadó „magán-kinyilatkoztatásokhoz” jutunk, vagy ami még rosszabb, hamis tanítók, guruk és szélhámosok nyomán egészen eltévedhetünk és belekötöződhetünk a gonosz lelkek hálójába.
Ez év elején erre az évre (2019) azt az évi igét kaptam, hogy azon gondolkodjam, „Mi a teendő?”. Az egyik válasz, amit megértettem az volt: vissza Jézus Krisztushoz! (És vissza az imához, az eucharisztiához, a közösséghez, a szeretethez… nem mintha ezek hiányoznának az életemből, de a súlypontok…) Vissza a mélyebb megértéshez, a Szentlélek vezetéséhez Krisztus életén keresztül…
Az év utolsó hónapjaira sikerült megjelentetni a Jézus Krisztus élete című könyvünket, ez már ennek a törekvésnek a gyümölcse, amit szeretettel ajánlok figyelmetekbe (lásd honapunkon a könyveink menüpont alatt: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink ) Több lelki napot is tartottunk, amelynek témája Jézus csodálatos személyisége volt, most az utolsót felvettük, szintén fent van a honlapunkon, a videók között: http://szeretetfoldje.hu/index.php/videok )
Természetesen Istenben mindig marad valami „titok”, Ő kimeríthetetlen és megunhatatlan. Teljes megértésre majd csak a mennyek országában jutunk – már amennyire ez lehetséges egyáltalán számunkra -, de semmiképp se pazarolhatjuk el azt az időt, amit itt a földön nekünk adatott.
Aki Isten után kutat, az rátalál – vagy pontosabban, a kutató, vágyódó léleknek Isten mélyebben kinyilatkoztatja magát. Ő az elmélkedő imából is át tud emelni minket a szemlélődésbe. Számtalan módon adhat több tudást, nagyobb bölcsességet, mélyebb megértést nem csak önmagáról és a természetfeletti világról, de saját életünkről, környezetünkről és az egész világról is.
Isten kihagyhatatlan adventi ajánlata: Jézus Krisztus.
Ismerkedjünk, barátkozzunk vele!

Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nem, sajnos Jézus közeledése felénk nem azt jelenti, hogy úszunk a boldogságban, óriási élmények érnek minket és minden kisimul körülöttünk. Épp ellenkezőleg, a Szentírás és Jézus szavai – de a történelmi tapasztalatok szerint is -, Isten közeledtével fokozódik a zárzavar. (A 18. zsoltár egyenesen azt mondja, hogy Isten „sötétséget tette rejtekhelyévé; sátora körülötte a sötét felhők és sűrű fellegek”.) Próbáljuk megérteni, miért van ez így…

Van egy nagyon jó történet az evangéliumokban, ami segít megértenünk ezt a zűrzavaros Eljövetelt (adventet). Jézus bemegy a zsinagógába, és tanítja az embereket. „Volt a zsinagógában egy ember, akiben tisztátalan gonosz szellem lakott. Ez hangosan felkiáltott: Hagyj békén! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” (Lk 4, 33-34) Ez a zsinagógában lévő ember valószínűleg nagyon rendes, vallásos zsidó ember volt, csak épp az élete bizonyos területe a gonosz lélek befolyása alatt állt. Ettől még nyugodtan be tudott menni a zsinagógába, ahogy mi mindannyian be tudunk menni a templomba, miközben békésen együtt élünk kedvenc bűneinkkel. De amikor Jézus eljön, Isten világosságát és szentségét már nem tudja elviselni az emberben lakó gonosz lélek, ezért megnyilvánul, azzal a céllal, hogy zavart keltsen és Isten munkáját megrontsa. (Ez esetében hasztalanul, mert Jézus kiűzi az ördögöt, és megszabadítja a férfit a megkötözöttségéből.)

Így van ez most is, személyes életünkben is és társadalmi, világméretekben is. Hiszen a világ át- és át van szőve mindenféle vággyal, akarattal, „a szemek kívánságával, a test kívánságával és az élet kevélységével”, és a gonosz lelkek sokféle megkötöző hatalmával, amivel uralmukat fenntartják fölöttünk. Amikor azonban Jézus közeledik, „kitör a háború”, szimbolikusan, de valóságosan, mert a gonosz lélek se engedi el csak úgy magától a foglyait, és persze mi magunk se szakadunk el olyan könnyen rossz hajlamainktól.

Jézus bevilágít szívünk sötétségébe, és amit megmutat nekünk, az nem esik olyan nagyon jól nekünk. (Hát még, ha Isten esetleg egy másik embert használ arra, hogy minket szelíden intsen, óvjon és buzdítson…) Szembenéznünk önmagunk gyarlóságaival nem kellemes, ámbár felettébb szükséges és hasznos. Szembenézni közösségünk, kedvenc pártunk, egyházunk és hazánk gyarlóságaival, rossz döntéseivel, hasonlóan kellemetlen. (Jézust keresztre feszítették, mert inteni merte az embereket, hogy hagyják el hamis útjukat, és ha mi nem is jutunk ilyen sorsra, de ha vállaljunk az igazság kimondását - még ha a legszelídebb és legtapintatosabb módon is -, a kellemetlenségeket mi sem kerülhetjük el.)

Adventi várakozásunk tehát nem pusztán egy örömteli várakozás Jézus eljövetelére – természetesen az is, hiszen nem csak várakozunk, hanem be is teljesedünk vele, mert itt van közöttünk -, hanem küzdelem és harc is azért, hogy bennünk és körülöttünk a jó győzzön a rossz felett, az igaz a hamis felet, Isten Szentlelke a gonoszság minden ereje felett.

Amikor Jézus a második eljöveteléről beszél, az összeomlás képeit hozza: háborúk, természeti csapások… a gonosz lelkek által inspirált struktúrák megrendülnek, összeomlanak, hiszen a sátán is beveti minden fegyverét, minden pusztítást felfokoz és semmit sem enged el magától, ha csak rá nem kényszerül. Jézus azonban azt mondja: „amikor ezt tapasztaljátok, emeljétek fel fejeteket, mert közel van a ti megváltástok!”

Ha tehát most ilyen küzdelmet tapasztalunk meg életünkben, örvendjünk, mert azt jelenti: Jézus közeledik, jön felénk, hogy kiszabadítson, gyógyítson, újjáépítsen… mert mindig Istené az utolsó szó! Isten győzedelmeskedik, és még a világ végén is „új eget és új földet várunk…”

Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www-szeretetfoldje.hu)

Advent a várakozás ideje (Krisztus eljövetelére), valójában azonban Isten várakozik ránk, miközben mi… mire is várakozunk? Talán a Black Friday-re azaz fekete péntekre, a nagy leárazásra, amikor megrohanhatjuk a boltokat, megmutatva ezzel, hogy a szívünk sokkal inkább telve van a megszerezhető tárgyak iránti vággyal, mint Isten utáni vágyódással. Jézus azonban vár ránk…
Ő mondja, hogy „az ajtó előtt állok és zörgetek….”, s ha meghalljuk a zörgetést, akkor jövünk rá, hogy ha kinyitjuk az ajtót, kiderül, milyen rendetlenség van is nálunk…
Jézus vár ránk, hogy közeledjünk hozzá, hogy Ő is közeledhessen hozzánk. Hogy az Ő szemével lássunk, hogy megmutathassa, kik is vagyunk valójában és milyen országot építünk, ha építünk egyáltalán…
Jézusra várakozni a Szentírás szerint örömteli dolog, a hívek marana tha-t kiáltanak - Jöjj el Urunk! -, de mi gyorsan hozzátesszük, hogy ha lehet, még ne ma, és holnap sem érek rá, mozijegyem van…
Pedig épp azért kellene hangosan kiabálnunk Isten után, mert olyan állapotokat teremtettünk magunk körül, ami Isten nélkül szinte helyrehozhatatlan. Jézus szemével kellene látnunk, hogy észre vegyük azt a testi, lelki nyomorúságot, a megkeményedett szívek tengerét, a bűnök szokássá válását, a társadalom szétesettségét.
Egy apró tünet: néhány napja feltettem egy hírt a facebookra is, miszerint egy magyar NB I-es focista egy hónap alatt egy pedagógus ötévi fizetését kapja kézhez. Volt olyan hozzászóló, aki felháborodott és volt olyan, aki inkább helyeselte – ilyen a világ, ilyen fizetések mennek máshol is a focistáknak -, de legalábbis normálisnak tartotta ezt. Én azonban valójában nem azért tettem fel a hírt – és teszek fel cikkeket naponta hazánk és a világ állapotáról, pozitív és negatív dolgairól a honlapunkra -, hogy érzelmi reakciót váltsak ki, hanem hogy valami reális képet kapjunk arról, hol és miben élünk, és elgondolkodjunk, hogyan lehetne ezt krisztusibbá, szeretettelibbé tenni.
A fenti példához visszatérve, nem az a baj, hogy egy focista ilyen sok pénzt keres, hanem az, hogy egy pedagógus ilyen keveset! Egy biztonsági őr nagyobb összeget kap havonta, mint egy tanár, miközben a gyerekeink több időt töltenek a tanáraikkal, mint velünk, és mérhetetlenül nagyobb a pedagógus felelőssége, mint egy biztonsági őré, vagy focistáé.
Még az önkormányzati választások előtt beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy a kormánypárt simán nyerni fog – én pedig azt válaszoltam, hogy ezt ne vegye biztosra, mert a társadalomban olyan mélyen gyökerező elégedetlenségek alakultak ki, amit ha nem orvosolnak valahogy, előbb-utóbb robbanni fognak. (És itt nem hamis elvárásokról és túlzott igényekről beszélünk.) Ezeket nem lehet propagandával gyógyítani – mint ahogy a focis példánál is többen odaírták, hogy a hír biztos valami baloldali médiából való, azok meg mindig hazudnak, ne is higgyek nekik, ne is olvassam (különben UEFA-felmérés, azaz a nemzetközi futball szövetség adata), hanem valódi válaszokat kell adni rá.
Már persze, ha van bátorságunk Jézus szemével nézni magunkat, környezetünket, egyházunkat és hazánkat. A jó és a rossz dolgokat egyaránt, mindig a megoldást keresve, mindig krisztusi módon. (November 30-án, szombaton a törökbálinti Szeretetláng kápolnában  a lelki napon erről fogok beszélni, Magyar advent címmel, s ha sikerül felvenni, megosztom a videók között is.)
Jézus néz minket, várakozik ránk, és mi is várjuk, kérjük, hogy jöjjön és segítsen, hogy mi is arra figyeljünk, amit Ő lát, arról beszéljünk, amit Ő mond, és azt cselekedjük, amit Ő cselekszik.
És a haza fényre derül…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az egyházi év utolsó hetéhez érkeztünk, vasárnap Krisztus király ünnepe lesz, és jön az advent, a várakozás. Volt azonban már egy felfokozott várakozásteli időszak a Messiásra, kétezer éve. Jézus zavarba ejtő nyilváűnos működésekor ezért sokan kérdezték: Ki ez az ember?

"Egy szinte a semmiből, egy jelentéktelen galileai kis faluból, Názáretből jött egyszerű ember lép a színre a Római Birodalom eldugott, poros provinciájában, és tanításával, tetteivel felforgatja a világot. Nyilvános működése idején a falvak és városok lakói éppúgy, mint az írástudók és a nép vénei tanácstalanul kérdezgették: ki lehet ez az ember? „Heródes, a negyedes fejedelem, hallott mindarról, ami történt és nyugtalanság fogta el. Némelyek azt mondták: János támadt föl halottaiból. Mások pedig: Illés jelent meg. Ismét mások: A régi próféták közül támadt föl valamelyik. Heródes így töprengett: Jánosnak fejét vétettem. Ki lehet ez, akiről ilyeneket hallok? És látni akarta őt.” (Lk 9, 7-9)
És mintha maga Jézus is titkolózna, az őt kérdezőknek talányos válaszokat ad, példabeszédekben szól, azt kéri, hogy a tettei alapján maguk döntsék el, ki lehet ő. Ugyanakkor ez a hallgatás mintha nem vonatkozna mindenkire. A szamáriai asszonynak a kútnál felfedi, hogy ő a messiás, Péter apostol megvallására – Te vagy a Krisztus -, áldással válaszol, amikor pedig elfogása után a főpap kényszeríti, szintén felfedi magát, ugyanazokat a szavakat használva, amiket Mózes is hallhatott az égő csipkebokorból: Én vagyok. „A főpap folytatta: Esküvel kényszerítelek az élő Istenre: mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten fia? Én vagyok, felelte Jézus.” (Mt 26, 63-64)
Márk evangéliuma egyenesen azt sugallja, hogy csak Jézus halála után értik meg valójában az emberek, hogy kit feszítettek keresztre – először a pogány római százados, aki közelről figyelhette a keresztre feszített agóniáját: „Mikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így kiáltva kiadta a lelkét, ezt mondta: Ez az ember valóban Isten Fia volt.” (Mk 15, 39)
Ha mindez igaz, akkor még inkább felerősíti azt a kérdést, vajon, miért csatlakoztak hozzá olyan sokan, miért követték, éltek vele több éven keresztül szinte családi közösségben? Hiszen tanítani sokan tanítottak Izraelben, gyógyítók és ördögűzők is voltak mások is, és még csodatévők is akadtak. Az evangéliumokból azonban valami sokkal fontosabb is kitűnik, ez pedig Jézus magával ragadó személyisége.
A keresztény hit a názáreti Jézust egyszerre tartja tökéletesen Istennek és tökéletesen embernek. Ez a teológiai igazság azonban még nem teszi érthetővé számunkra, miért volt olyan vonzó Jézus a kortársai számára. A nagy csodák, látványos gyógyítások és jelek vonzhatnak csodálókat, de nem teszik vonzóvá a személyiséget és nem alakítanak ki tartós szeretetet a követőkben. Márpedig Jézust szerették tanítványai, ragaszkodtak hozzá a nehézségekben is, a nők közül pedig valószínűleg néhányan szerelmesek is voltak belé. A következőkben Jézus személyiségének olyan alkotó-elemeiről lesz szó, amelyek közelebb visznek minket e titok megfejtéséhez."

(Részlet Sípos (S) Gyula: Jézus Krisztus élete című könyvéből. lásd bővebben: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink )

 A Szeretetláng kápolnában negyedévente tartunk lelki napot, a hónap utolsó szombatján, ez most november 30-án lesz, a téma pedig „Magyar advent”. Némi izgalommal készülök az előadásomra, mert egy ilyen témánál óhatatlanul kritikus mondatokat is kell mondani egyházunkról és hazánkról (magamat se kihagyva), és ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Találtam egy ide illő jó idézetet Pomogáts Béla irodalomtörténésszel folytatott beszélgetésben:

„Csakhogy, ha az értelmiség és különösen az irodalom nem tartja szemét a közügyeken és a politikusok viselt dolgain, akkor a „politikai osztály” elszabadul. Emlékezzünk csak arra, hogy annak idején, mondjuk, huszonöt-harminc esztendeje, milyen nagy vihart kavart az, ha egy író, például Fekete Gyula, Galgóczi Erzsébet, Moldova György vagy Csurka István rámutatott valamilyen visszás ügyre. Ma százmilliókat lehet lopni úgy, hogy az irodalomban ez nem hagy semmiféle nyomot. A bajok forrását ezért, szerintem, ott kell keresni, hogy a magyar irodalom szinte visszavonult a közéletből, a politika pedig efeletti őszinte örömét fejezte ki, és természetesen a média sem ad lehetőséget az íróknak arra, hogy ha véletlenül lenne valamilyen kritikai észrevételük, az eljuthasson a nyilvánosság elé. A magyar média máskülönben is nagyrészt utálja az irodalmat és a kultúrát, álnagyságoknak, a dilettantizmus arcpirító képviselőinek rendez népünnepélyeket, és fogalma sincs a szellemi értékek mibenlétéről. Manapság, szerény véleményem szerint, a magyar társadalom leginkább műveletlen egyedei az úgynevezett „médiaértelmiség” soraiban találhatók.” (Pomogáts Béla irodalomtörténész, 2010.)

Hogy értelmiségi és/vagy irodalmi ember lennék, az még nem dőlt el, de azért magaménak érzem a fenti sorokat. De hogy ne terheljem túl ezt a rövid írást, inkább ide másolok az egyik könyvemből („33 rövid történet és néhány hosszabb”) egy groteszk kis novellát, házunk tájáról. Nem bántó, talán még csak nem is kritikus, de talán így is lehet… Egyébként pedig, hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljak, természetesen mindenről szabad beszélni, és lehetőleg úgy, hogy az a megértést, és a problémák megoldását szolgálja.

Bizalmi munka

   Édes kislányom nagyon figyelj, mert ez a takarítás bizalmi munka! Amit itt látsz, azt nem lehet kifecsegni a barátnőknek meg udvarlóknak! Hogy ezt megmutatom neked azt jelenti, hogy elég nagylánynak tartalak ahhoz, hogy ezt megértsd és betartsd a szabályokat! Ha majd én már nem leszek, akkor majd neked kell átvenni ezt a feladatot! Addig is velem fogsz járni ide, hogy rendesen betanulj.

Látod kislányom, ez egy háromajtós gyóntató fülke. Középen ül a pap, a két oldalsó térdeplőhöz pedig felváltva mennek be az emberek. Vannak kétajtósak is, de ez háromajtós. Először mindig az oldalsó fülkéket takarítjuk, s csak a végén a középsőt! Mindig csak este takarítunk, amikor már nincs több gyónó, hogy másnap tiszta fülke fogadja az embereket.

Jól nézd meg kislányom, ne fordulj el, ne fintorogj, nekünk ezt meg kell csinálni, ez a mi hivatásunk! Látod, azok a fekete gumós lerakódások körben a fülke falain a csúnya beszédek, vádolások, káromlások. Ezek mindenhová odatapadnak, s csak a súrolókefével jönnek le. Az a nyúlós trutyi bal oldalt, ami folyik lefelé, az egy nagy hazugság volt, amit megbánt valaki, a pap eloldozta róla, így az kikerült az életéből. Teljesen el kell tüntetni, nehogy valaki holnap belelépjen. Ott lent pedig, a térdeplő alatt az a vörös, büdös folt a paráznaság bűne - elég sok összegyűlt itt ahogy látom, vagy valaki többször elkövette, vagy többen is elkövették. Ez van. Csak kesztyűvel érj hozzá, mert ha ráragad a kezedre vagy a ruhádra, alig lehet eltávolítani. Most itt nem látok erőszakos bűnöket, azok fénylenek és nagyon büdösek, és nem látok gyilkosságot, abortuszt sem – azok teljesen feketék. De ha jössz velem szorgalmasan, meg fogod ismerni azokat is! Egy-egy lelkigyakorlat után, amikor sokan jönnek bűnbánatot tartani, annyi váladék meg lerakódás összegyűlik, hogy órákig vakargathatjuk!

Most nagyon figyelj, lányom! Ha ezt a kis piros táblát látod kiakasztva a kilincsre, akkor az azt jelenti, hogy ebben a fülkében egy pap gyónt. Az ilyenbe soha, de soha ne menj be, ez nekünk tilos! Ezeket csak a pap takaríthatja ki! Ha meglátják, hogy kíváncsiskodsz, kinyitod az ajtót, már repülsz is és soha többé nem kapsz munkát!

Édes lányom, szép munka ez, jó munka, felelősségteljes munka, de ami a legfontosabb, bizalmi munka. Most ugyan nem lehet valami sokat keresni vele, mert kevesen járnak gyónni – de mi kitartunk, mert előbb-utóbb újra jönni fognak az emberek!

Na, húzd fel a gumikesztyűt, hozd a vizet, aztán kezdjük, mert hosszú lesz még az este!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)