Szeretet földje - a honlap blogja

Már az ókori görögök is… szoktuk mondani, és tényleg, már ők is igyekeztek kategorizálni a különböző temperamentumú, lelki alkatú embereket. Talán legismertebb ezek közül a latin felosztás: szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus. Ennél egyszerűbb az extrovertált – introvertált (kifelé, ill. befelé forduló), de van három részes, tizenkét részes (a csillagképek alapján), sőt van húsznál is több kategóriára felosztó rendszer is.

Mielőtt válaszolnánk a kérdésre: milyen személyiségtípusba tartozott Jézus, néhány előzetes megjegyzést kell tennünk:

-Minden személyiség típus egyformán értékes, mindegyiknek vannak előnyei és lehetnek hibái. Bár az egyes kultúrák előnyben részesíthetik egyik vagy másik lelki alkatot (a spártaiak biztosan másféle temperamentumot „díjaztak”, mint a modern európai kultúra), Isten előtt egyformán fontos és szerethető mindegyik.

-Általában elmondhatjuk, hogy az emberek nem tisztán egy személyiség típusúak, hanem többféle lelki alkat ötvöződik bennük úgy, hogy az egyik dominánsabb, mint a másik. (A temperamentum szó maga is helyes keveréket jelent.)

-Szabad-e egyáltalán Jézus lelkialkatával foglalkoznunk? Hiszen ő tökéletesen Isten és tökéletesen ember volt egyszerre – nem jelent ez tökéletességet, illetve minden személyiségtípus tökéletes egységét benne? Természetesen nem. Jézus nem szuperember képregényhős volt, hanem pontosan olyan, mint bármelyikünk, a bűnt kivéve. (Ha nem így lett volna, a sátán jogosan vádolhatta volna Istent, hogy Jézus csak azért győz, mert nem olyan ember, mint a többiek – illetve a másik oldalról: hogyan készíthetett volna utat nekünk Jézus, ha nem olyan lett volna, mint mi? Akkor a megváltás a szuperembereknek szólna, nem nekünk…)

Olvastam egy nagyon érdekes könyvet, amelynek szerzője (Thomas Erikson) az elmúlt évtizedekben tréningjei során sokezer emberrel foglalkozott és nagyon sok cégnek adott tanácsokat arról, hogyan építsenek fel működőképes csapatokat. (Különböző temperamentumú embereket kell összeválogatni, akik kiegészítik egymást, ahogy Jézus is tette a tizenkét apostollal, és teszi velünk is…) Nos, ő nagyjából a fent említett négyes felosztást alkalmazza, csak színekkel jelöli őket, leírja erősségeiket és gyengeségeiket, és példákat is ad, többek között Jézust is besorolva az egyik típusba. De melyikbe?

A piros színű emberek aktívak, feladat- és ügyorientáltak, gyorsak és határozottak, aktívak, tudnak parancsolni és feladatokat kiosztani, de inkább sprinterek, mint hosszútávfutóak. Ugyanakkor a többiek olykor csak annyiban érdeklik őket, amennyiben a céljaik megvalósításához szükségesek… Jézus nem ebbe a csoportba tartozik.

A sárga színű emberek vidámak, kedvesek, kapcsolatorientáltak, nagyon tudnak lelkesíteni, az új dolgokra nyitottak, könnyen a társaság középpontjába kerülnek és jó velük együtt lenni. Ugyanakkor gyakran felszínesek, a dolgokat nem viszik végig, amit elkezdtek, könnyen abba is hagyják, ha valami más kelti fel az érdeklődésüket. Jézus ebbe a csoportba sem tartozik.

A kék színű emberek igazi adatbányászok, akik minden részletre figyelnek, ezért sokszor lassúnak tűnnek, mert minden újra ellenőriznek. Pontosak, precízek, feladat- és ügyorientáltak, de inkább visszahúzódók, passzívak, nem szívesen tündökölnek a társaságban. Ugyanakkor hajlamosak elveszni a részletekben. Figyelnek, de megfigyeléseiket úgy kell kihúzni belőlük… Jézus nem tartozik ebbe a csoportba sem.

Nagyon érdekes, hogy az eddigi három csoportról azt írja a szerző, hogy viszonylag kevesen tartoznak közéjük, míg a negyedik csoportba, a zöld színűek közé tartozik az emberek többsége. (Már jó, ezek szerint ha Jézus is ide tartozik, akkor minket ismerhet a legjobban, már ha szabad ilyet mondani…)

A zöld színű emberek inkább visszafogottak (lásd Jézus harminc évnyi rejtett életét a három év nyilvános szolgálattal szemben), viszont kapcsolatorientáltak, azaz az emberek érdeklik őket. Kedvesek, akik figyelnek a társaikra, ismerik mindenki születésnapját és meghallgatják a bajaikat és segítenek rajtuk… (A szerző az ilyen típusú emberek közé sorolja Gandhit és Lake Skywalkert is…)

Szóval Jézus nem piros vezér – bár vezető volt -, nem sárga mókamester – bár derűs természetű volt -, nem kék adatelemző – bár átlátott mindent -, hanem zöld, mint te meg én… nagyon örülök!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Sok gyógyító létezett Izraelben – és a többi népeknél -, az ördögűzés sem volt ismeretlen. Jézus azonban nem egy volt a vándor gyógyító karizmatikusok közül, hanem messze kimagaslott közülük az általa, az emberek érdekében végbe vitt csodák mennyiségével és minőségével egyaránt – nem beszélve a természet erőinek lecsendesítéséről -, amiket látva szintén félelem fogta el az embereket, s kérdezgették: Ki ez az ember, hogy még az ördögök is, a természet erői is engedelmeskednek neki?

„Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21, 25)

Ki ez az ember és hogyan tehetett ilyen csodákat? Most néhány olyan dolgot szeretnék említeni, ami nélkül Jézus szolgálata is csorbult volna.

Ezek közül az egyik a megkülönböztető képessége, amelyikkel mindig pontosan meg tudta mondani, hogy a baj oka testi, vagy lelki eredetű, gyógyításra vagy szabadításra van szüksége a bettegnek. Ki kell parancsolni a süket és néma lelket az emberből, vagy ujját a fülébe dugva kell egyszerű parancsot adni a gyógyulásra? Ez a megkülönböztető képesség tanulással és gyakorlással, a tapasztalatok megszerzésével növelhető, de egyben isteni kegyelem is, amire az Úr Izrael fiait évszázadok óta nevelte. A Tóra, a törvények tele vannak megkülönböztető szabályokkal, például a tejes és vizes ételek, a tiszta és tisztátalan állatok, bűnös tettek és nem bűnösök szétválasztása. A pogány népek a saját isteneket azonosították más népek isteneivel – így lehet Zeusz egyben Jupiter is -, és így egybemosták a dolgokat, Izrael Istene pont ellenkezőleg, mindenki mástól megkülön-böztette magát és népét is szentnek, azaz mindentől elkülönítettnek akarta látni.

Másik fontos tényező Jézus teljes odaadottsága az Atyának és a szolgálatnak. Most egy olyan példát szeretnék erre hozni, ahol Jézus zsidó ember számára elborzasztóan radikális szavakat használ ennek megvilágítására. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Izraelben isteni parancsnak számított a házasság és a gyermekek nemzése – Mózes első könyvében elhangzó szavakra utalva: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet – a meddőséget Isten büntetésének tartották, a családtól való elszakadást és a nőtlenséget pedig a Tízparancsolat harmadik parancsolata elleni véteknek.

Jézus pedig ezt mondja: „Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!”  (Mt 19, 12 – szó szerint heréltekről beszél, ami drasztikus kifejezés, és szintén tilos és bűn volt) Jézus szerint tehát az Istennek, az Atyának való elkötelezettség felülír minden mást, az Istennek végzett munka teljes szabadságáért el kell hagyni mindent, ami akadályozhatja azt. (Ezért küldi ki a falvakba tanítványait is saru, váltás ruha, bot, tarisznya nélkül, hogy megtapasztalhassák a teljes kiszolgáltatottságot, de egyben a mindenható Atya gondviselő szeretetét is.)

Harmadik fontos tényező az, hogy Jézus az imádság embere volt. A tanítványok látják, hogy Mesterük számára mérhetetlenül fontos az imádság, az Atyával töltött idő, és azt is tapasztalják, hogy Jézus imája olyan erőteljes, hogy még a lehetetlent is lehetségessé teszi. A hegyi beszédről szóló könyvember így írtam erről: „Máté evangéliumában a Hegyi beszédnek szinte a közepén található, és valóban középponti jelentőségű rész, amikor Jézus Krisztus imádkozni tanítja követőit. Lukács a maga evangéliumában ezt olyan fontosnak érzi, hogy kiemeli a beszéd egészéből, külön szerepelteti és egy saját felvezető szöveget ad hozzá:

„Történt egyszer, hogy (Jézus) valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.” (Lk 11, 1)

Lukács evangéliumában azonban már előtte is hangsúlyosan szerepel Jézus Krisztus imaélete. Az evangelista leírja, hogy mielőtt a Messiás kiválasztotta a tizenkét apostolt, szintén „kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” (Lk 6, 12) Ugyanígy, a szenvedéséről való első jövendölése előtt is „egyedül imádkozott” (Lk 9, 18) majd a prófétai beszéd után „mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni.” (Lk 9, 28-31)

Láthatjuk tehát, a tanítványoknak konkrét tapasztalatuk volt arról, hogy Mesterük imádkozó ember és olyan erőteljes módon tud imádkozni, hogy annak hatására megnyílnak az egek, meggyógyulnak a betegek, elfutnak az ördögök és Isten bölcsessége megmutatkozik az emberek előtt. Érthető hát, ha azt kérik: „taníts minket imádkozni”!

A tanítványok Keresztelő Jánosra hivatkoznak, aki szintén tanította imádkozni tanítványait – ahogy egyébként az minden rabbinak, mesternek is szokása és kötelessége volt.

Egy jó tanító mindig az életpéldájával tanít és Izrael nem volt híján a jó tanítóknak. Mit tudott azonban megtanítani egy okos mester? A zsoltárokat, az ószövetségi igéket, templomi rítusokat – amik mind helyes és jó imák voltak, erőt adhattak a tisztességes életre – de hol volt ezek ereje és hatékonysága akár Keresztelő Jánoséhoz is, akinek szavára kiment a nép és bűnbánatot tartott? És mi volt Keresztelő János imája a Messiáséhoz képest, akinek szavaira még a tenger is lecsendesült és a halottak is feltámadtak?

Ó, igen, mi is így akarunk imádkozni, taníts minket Urunk!

Jézus Krisztus pedig tanítja őket. A Hegyi beszéd teljessége sem más, mint egy hatalmas tanítás arról, hogyan éljen az, aki szeretné, hogy imái megmozdítsák az Eget. Az az ima azonban, amit mi „Miatyánk” néven ismerünk, mindenen túl tesz forradalmi újdonságával és erejével!”

Itt most nincs helyünk végig elemezni a Miatyánk szövegét, csak közöljük a Krisztus-hívők alapimáját:

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe;

de szabadíts meg a Gonosztól.” (Mt 6, 9-13)

(Mert Tiéd az ország, a hatalom és  dicsőség, mindörökké, ámen.)

Végül el kell mondanunk azt is, hogy mivel Jézus tökéletesen megőrizte belső szabadságát és tisztaságát – legyőzve a test, a világ ésa gonosz lélek minden kísértését -, ezért a Szentlélek is teljesen szabadon tudott benne munkálkodni. Legszebb példája ennek, amikor Jézus elindul, hogy Jairus, egy zsidó elöljáró leányát feltámassza a halálból. Nagy tömeg követi, s neki esze ágában sincs most másokat gyógyítani.  Azonban „egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok. Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: Ki érintette meg a ruhámat? Tanítványai azt felelték neki: Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem? Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” (Mk 5, 23-34)

Bár Jézus emberi természetével nem akart gyógyítani, Isten emberszerető jósága mégis rögtön válaszolni tud az asszony hitére, a Szentlélek ereje kiárad, és az asszony meggyógyul. Jézus pedig nem haragszik – bár a trövények szerint a vérfolyásos beteg érintése őt is tisztátalanná tette -, hanem megnyugtatja a beteget és jóvá hagyja gyógyulását.

Megkülönböztető képesség, teljes odaadottság és belső szabadság – amelyekre Jézusnak egyébként is nagy szüksége van a vele szemben növekvő ellenállás miatt…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Mióta miniszterelnökünk a keresztény szabadságról és kereszténydemokrata politikáról beszélt, feléledt a vita, hogy lehet-e egyáltalán keresztény politikáról beszélni – vagy az Jézus tanításának meghamisítása -, és ha mégis létezik keresztény politika, akkor mi is az és mi nem az… (És a kisgömböcökről és Géza fejedelemről…)

Azt veszélyes dolog lenne állítani, hogy lehetetlen keresztény politikát művelni, mert ezzel azt is állítanánk, hogy Isten magára hagyta a világot, elvileg lehetetlen, hogy itt Tőle való vezetőink legyenek, illetve, hogy emberek felnőhessenek ehhez a feladathoz. (Ennek ellene mond a Szentírás számos helye is, ahol arra biztatják az embereket, hogy imádkozzanak vezetőikért, illetve jó vezetőkért…)

Pozitív módon is megfogalmazhatjuk: ha Isten valóban mindenható és valóban kezében tartja a világtörténelmi folyamatokat, ismeri a kezdetet és a véget – és ráadásul Ő a Szeretet, aki segíteni akar az embereken -, akkor magától értetődő, hogy ebbe a mindenhatóságba beletartozik a politikai élet is. Ha Isten Szentlelke át akarja járni az élet minden területét: a gazdasági életet, kulturális életet, egészségügyi életet – akkor a politikai életet is, hogy segítsen. Ezért helyes és jó dolog azért imádkozni, hogy vezetőink jó gondolatokat gondoljanak, jó terveket tervezzenek, és jó tetteket hajtsanak végre, Isten dicsőségére és az emberek javára. (A Biblia Isten ajándékai között említi a kormányzóképességet is.)

Azt is hozzá tehetjük még, hogy Isten akarata mindig egy konkrét történelmi szituációban jelenik meg – ahogy Jézus Krisztus megtestesülése is egy konkrét helyen és időben történt, így lépett be Isten legteljesebben az emberi történelembe -, tehát nem függetlenül az aktuális valóságtól, hanem abban élve és azt formálva. Így volt ez Dávid királynál és Szent István királynál is…

Ez az elmélet – de mi a jelenlegi gyakorlati tapasztalat?

Szomorúan kell mondanunk, hogy hazánkban a kereszténységet, mint politikát, a kereszténydemokráciát, mint politikai víziót alaposan lejáratták. (Nem véletlen, hogy a KDNP mérhetetlen törpepárttá vált.) Ha a magát kereszténydemokratának valló párt elnökét arról lehet ismerni, hogy helikopterről vadászik, fehér lovon lovagol be egy városba, és szeret nagyokat mondani, ha „Tömjén Zsótinak” becézik, utalva képmutató magatartására, akkor ez bizony nem jó hír azoknak, akik a krisztusi igazságokat és az egyház társadalmi tanítását a politika világában is szeretnék látni. Nem jó, ha a szavak és a tettek elválnak egymástól. Ha a miniszterelnök a korrupcióra zéró toleranciát hirdet, miközben kisgömböcként híznak a politikai-gazdasági félvilág tagjai…

Valóban felemás világ ez, ahol családvédelmi akciótervet hirdetnek – nagyon helyesen -, de közben nem emelkedik a családi pótlék összege, ami a szegényebbeket (akiknek az adójából nincs mit leírni) valóban segítené. Amikor gumijogszabály teszi szabadon végezhetővé az abortuszt. Amikor nem épülnek bérlakások a családoknak. Amikor hősiesen küzdünk a migránsok ellen, miközben a Budapesten a kínai negyed mérete és befolyása egyre nő. (És aminek szellemi hatása és befolyása hazánkban százszor erősebb és veszélyesebb, mint a muszlim világé.) Közben pedig már nem csak a környező országok magyarságát, de az ukrán vendégmunkásokat is tömegével csalogatjuk hazánkba, a kiköltözött magyarok (népünk fiatalsága, színe-virága) pótlására.

Mert jó dolog az, ha vannak keresztény iskolák, de hiába a homlokzatra festett új név, ha közben nincsenek keresztény pedagógusok (vagy épp bármilyen pedagógusok, mert elvándorolnak…) Jó dolog, ha felújítják a templomokat, de hívő keresztények nélkül csak múzeumok azok…

A keresztény politika és a politikai kereszténység között egy különbség van, de ez nem is különbség, hanem szakadék. A politikai kereszténység Krisztust jelszónak, esetleg identitásképző elemnek gondolja, ami segíthet politikai céljait (legyenek azok bármilyenek) elérni, míg a keresztény politika Krisztus tanítását akarja minél inkább valóra váltani. Kovászként átjárva a világot, hogy Isten országa, amely bennünk és közöttünk van, a politikai cselekvés által (is) valóra válhasson.

Ez nem lehetetlen. Amikor Szent István királyról szóló könyvemet írtam (A legnagyobb magyar próféta és szent – István király és életműve), példát akartam adni, mert abban reménykedtem, hogy ez a keresztény nemzetépítés XXI. században újra megvalósulhat. A reményem most is megvan, de úgy látom, hogy jelenleg mintha még csak Géza fejedelem idejében élnénk, aki azt mondta, hogy elég gazdag ő ahhoz, hogy minden istennek szolgálhasson. Fia, István király azonban tudta, hogy „nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak”… Most már csak az a kérdés – ahogy egyházi énekünkben énekeljük -, hogy „hol vagy, István király”… vajon a kereszténység emlegetése csak egy újabb propagandafogás, vagy valóban elindulunk a tisztulás útján…

Sípos (S Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Túl vagyunk az önkormányzati választásokon. Ki-ki a saját meggyőződése szerint most sírhat vagy örülhet, nyertesnek vagy vesztesnek tekintheti magát, települését, esetleg hazánkat. Akár így, akár úgy, de mindannyian győztesek lehetünk, lehetnénk, ha… Hát igen, ez a néhány ha, amit most valósággá kellene tennünk, keresztényeknek és nem keresztényeknek egyaránt.
Mindannyian győztesek lehetünk, ha vezetőink rádöbbennek a párbeszéd fontosságára, és a másikat nem leuralni, eltüntetni akarják, hanem közösen keresni a legjobb megoldást, vagy legalább az elfogadható kompromisszumot.
Ha pártunk és kormányunk megérti, hogy a propaganda nem elég, mert a valóság végül utat tör magának. Az a mély elégedetlenség, ami a társadalmunkban munkál, nem megtévesztésből, hanem valódi problémákból fakad. Akik már évek óta nem kaptak fizetésemelést, akiknek folyamatosan romlanak a munka- és életkörülményeik, azok egy darabig hajlandók az áldozatvállalásra, de ennek hossza véges, pláne, ha másnál meg a dőzsi-habzsit látják.
Ha megértjük, hogy most lehetőséget kaptunk arra, hogy közösen kijavítsuk az elkövetett hibákat. Ha nem egymásra mutogatunk, sérelmeinket dédelgetjük, bűnbakot keresünk, hanem a valóságos problémák valóságos megoldására koncentrálunk.
Mindannyian tudjuk, hogy országunk értelmetlen beruházásokra is elszórt jónéhány milliárdot. De még mindig van lehetőség, hogy a maradék pénzt értelmesen, okosan, termelő beruházásokra, szükséges fejlesztésekre, fizetés-rendezésre, stb. fordítsuk. Ez az ország nem élhetetlen, de még élhetőbbé tehetjük, hogy fiataljaink haza jöjjenek, a családok gyermeket vállaljanak, a házak felépüljenek, a betegek meggyógyuljanak, a szegények segítséget kapjanak… Nincs ebben semmi ördöngösség, csak megértő igyekezet, és munka, munka, munka…
Azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy Isten a kiengesztelődés művét bízta ránk, hogy megbéküljünk Istennel is és egymással is. Itt a jó alkalom, hogy mi – keresztények és nem keresztények -, önmagunk legjobb formáját hozva beleálljunk ebbe a hivatásunkba (is).
Mert persze történhet ez másként is, ha azt gondoljuk, hogy a választás eredménye harci riadó a „másik oldal” ellen. Ha csakazértis meg akarjuk mutatni, hogy ki a legény a gáton. Ha mindennapjainkat folyamatos választási küzdelemmé változtatjuk, ha szekértáborokat alkotunk, árulózunk és azt vizsgáljuk, a másik elég magyar és/vagy elég demokrata-e, lojális-e vagy már a tüsszentése is gyanús…
Amikor Péter apostol a jövő felől faggatózott, Jézus gyorsan helyre rakta: „Mit törődöl vele? Te menj, és hirdesd Isten országát..,” Ugyanez igaz a mostani választási eredményekre is. A Nap ma is felkelt és holnap is fel fog – mit törődsz már a tegnappal? Vezetőinkért így is, úgyis imádkozni kell, akármilyen színűek…
A mi dolgunk nem az, hogy a politikai életbe vessük reményünket - bármilyen fontos is az egyébként -, hanem az, hogy hirdessük, építsük, szavainkkal és tetteinkkel Isten országát, a békesség, türelem, jóság, kedvesség, a megértés és kiengesztelődés, a Szeretet földjét…
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Most, hogy a missziós hónapban vagyunk, érdemes végig néznünk, mit tanított Jézus, hiszen nekünk is ezen az úton kell járnunk, és szavainkban, tetteinkben követni őt.
Mondhatjuk, hogy Jézusnak is volt néhány „nagy témája”, amit fontosnak tartott, s amik köré építette tanítását, és életét.
Az első ezek közül az, hogy Isten nem pusztán a Seregek Ura, nem egy távoli, a mi kis életünkre alig figyelő Úr, nem egy törvényt adó és annak betartását elváró diktátor, nem pontozóbíró, hanem a mi Atyánk, apukánk (és ezzel összefüggésben, Jézus a Fiú, és „senki más nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú meg akarja mutatni”).
Atyánk, aki „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak”, akihez úgy imádkozhatunk, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, aki „még a hajunk szálát is számon tartja”, s azt ígéri, hogy „egy sem veszhet el a kicsinyek közül”. Ő a Szeretet, ezért a Törvény betöltése is a szeretet, a főparancs pedig az, hogy „szeresd Istenedet teljes szívedből, erődből, elmédből, és felebarátodat, mint önmagadat”. Isten az a gyermeke után vágyakozó Atya, aki a tékozló fiú elé szalad és az otthon maradt fiút is ki akarja engesztelni. Ő az, aki arra vágyik, hogy Izrael szent nép, papi és prófétai nemzet legyen, és eredeti hivatásához híven minden néppel megismertesse Isten valódi arcát és meghirdesse az Ő országát.
Jézus másik nagy témája Isten királysága, a mennyek országa, amely immár itt van, elérkezett, bár nem szemmel látható módon. Isten országa nem úgy jön el, ahogy Izrael várná, nem világi, mindent legyőző királyságként, Nagy Izraelként, hanem „lélekben és igazságban”, tehát Istent „az igaz imádók lélekben és igazságban imádják”. Isten országa mustármag, ami hatalmas fává növekszik, kovász, ami megkeleszti az egész kenyeret (világot), ami már itt van bennünk és közöttünk. Isten országába mindenki beléphet, hiszen Jézus azért jött, hogy mindenkit, még a legnagyobb bűnösöket is, meghívja – belépni oda azonban mégsem olyan egyszerű, bűnbánatot kell tartanunk: „térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa”.
Jézus minden eszközt megragad, hogy megértesse hallgatóságával, téves úton járnak, ha azt hiszik, külsődleges vallásgyakorlattal, szokások és törvények betartatásával bejuthatnak a mennyek országába. Képmutatásnak nevez minden látszattevékenységet, amivel a világ elé akarunk szép képet festeni magunkról (olykor önmagunkat is becsapva). Súlyos szavakat mond azoknak, akik „a szúnyogot megszűrik, de a tevét lenyelik”, akik „más szemében a szálkát is meglátják, magukéban a gerendát sem”, jaj azoknak az írástudóknak és farizeusoknak, akik „elviselhetetlen terheket raknak az emberekre, miközben maguk sem hordják azt, akik „a tál külsejét megtisztítják, miközben a belseje (a szívük) tele van mocsokkal. „A szívek vizsgálója az Úr”, aki nem csak a tettet, hanem a szándékot is nézi és látja. A szegény asszony két fillérje többet ér, mint a gazdagok sok adománya, mert az mindenét odaadta, míg a gazdagok csak a fölöslegükből.
Jézus kemény szavakat és radikális hasonlatokat mond, ostorozása azonban nem öncélú, hanem szeretetéből, emberféltéséből fakad. Szeretné, hogy mindenki bejusson Isten királyságába, de nem titkolja, hogy ehhez szűk kapun kell átmenni „amin kevesen járnak, miközben széles az út, és sokan járnak rajta, ami a kárhozatba visz”.
Nincs harmadik út, nincs semleges terület, ahol meghúzhatnánk magunkat – „nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak” -, meg kell értenünk, hogy mindenki ítélet alá kerül, akár akarja, akár nem. (Ez az ítélet pedig Jézus Krisztusban jött el, az ő tökéletes emberségében, szeretetében, igazságában és irgalmasságában méretődik meg minden.) Az ítéletkor a király jobbjára állítja azokat, akik bejuthatnak, és azt mondja nekik: „jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta” - a baljára pedig azokat, akik kívül rekednek: „távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült”.
Súlyos szavak ezek, de Jézus Krisztus egész életével hitelesítette azokat. Gyógyításaival, szabadításaival és csodáival igazolta, hogy valóban hatalma van a teremtett világ minden része és létezője felett, a kereszthalál elvállalásával pedig megmutatta, hogy mindenre hajlandó értünk, hiszen „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja válságul sokakért”, mert „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. Kereszthalála és feltámadása azonban nem csak tanúságtétel Isten emberszerető jóságáról, hanem egyben a Szentlélek elküldésének ígérete és valósága is, ami által mindannyian Isten gyermekei, Jézus Krisztus szavainak és tetteinek folytatói lehetünk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Karizmatikus férfi, vándor tanító, próféta, csodatévő, rabbi, azaz mester, egy zsidó megújulási mozgalom vezéralakja, Messiás, azaz Megváltó – ez mind igaz a Názáreti Jézus Krisztusra, akit nagy tömeg követett, mert „le voltak nyűgözve a tanításától, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik.” (Mt 7, 28-29) Hogyan értsük ezt a „hatalommal való tanítást” és miért tudott Jézus így beszélni?

Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy „hogyan nem tanított Jézus”, vagy másképp fogalmazva, „hogyan tanítottak az írástudók”, mi volt a kor vallási vezetőinek, tanítóinak, rabbijainak bevett beszédmódja?

Ezt viszonylag könnyen meg tudjuk állapítani, mert a zsidó vallásos bölcsesség könyve, a Talmud, és a rabbik tanítói gyakorlata megőrizte ezt a beszéd- és tanításmódot. Ennek értelmében a Biblia (az Ószövetség könyvei, kiemelten is ezek közül a Tóra, azaz Mózes öt könyve) minden szava kiemelten fontos lehet és többféle rejtett jelentést is hordozhat, ezért minden mondatot alaposan meg kell vizsgálni, a többi mondattal összevetni, egyre mélyebbre hatolva a szöveg összefüggéseibe. A tanítványnak kívülről meg kell tanulnia a szent szövegeket és az addig keletkezett kommentárokat is ismernie kell, hogy ezek összevetéséből bölcsességet tanuljon.

Ez a tanítási-tanulási mód minden bizonnyal sok nagyszerű felismerésre vezetett – ugyanakkor rendkívül fárasztó, szőrszálhasogató okoskodásokhoz is, amelyek messzire elvezettek a hétköznapi élet egyszerű valóságától. Ráadásul a rabbik vágya, hogy minden kis élethelyzetre megtalálják a Törvény megfelelő és helyes útmutatását, nagyon aprólékos, és szinte betarthatatlan követelményekhez – és sok esetben külsőségekben kimerülő vallásgyakorláshoz -, vezetett az élet minden területén. Izrael fiainak többsége elismerte és tisztelte ezeket a tanítókat és tanítványaikat, ugyanakkor tanításuk követését reménytelenül nehéznek és a saját életében megvalósíthatatlannak tartotta.

Jézus véleménye egyértelmű volt velük kapcsolatban: „Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. (…) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni. (…) Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elhanyagoljátok a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!” (Mt 23, 2-26)

Jézus tanítása egész más volt. Egyszerű szavakkal beszélt és mindenki számára érthető módon. Hasonlatait, példabeszédeit a köznapi életből vette. Tanítása nem „igen is, meg nem is” okoskodás volt, latolgatás, másokra hivatkozás, hanem az emberek legfontosabb és legmélyebb érzéseire, élményeire, kérdéseire adott, szívig hatoló válasz. (Ahogy a tettei is: a betegeket meggyógyította, nem pedig hosszasan beszélt a betegség természetéről, okairól, az egyes orvosi iskolák véleményeiről, stb. A megszállottakat megszabadította, és nem vitát rendezett a szellemi világ természetéről az egyes szerzők szerint. A bűnösöket megtérésre hívta és nem azt latolgatta, hogy az egyes bűnöknek mi a hierarchiája és mértéke, stb.)

Röviden összefoglalva: Jézus érthetően, élményszerűen és mindenki számára felfogható módon beszélt életünk legfontosabb kérdéseiről. Ez a magyarázat azonban csak arra elég, hogy megértsük, miért hallgatták sokan szívesen a tanítását, arra azonban még nem választ, hogy mit jelent a „hatalommal való beszéd”.

Azt kell megértenünk, hogy a názáreti Jézus Krisztus egyben a Fiú, a megtestesült Logosz, a teremtő Szó, Ige is, ezért szavai ezzel a teremtő Erővel (a Szentlélek erejével, Dünamisszal) átjártak. Ahogy Izajás próféta előre mondja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)

Jézusnál a szó és a tett egy. (Nem úgy, mint nálunk, akik megszoktuk, hogy mondjuk, de nem tesszük, és fordítva…) Ő Isten kimondott Igéje, és az Ő kimondott szava maga is „ige”, ami mindig megvalósul. Ezért a Messiásnak egyetlen szava elég volt az ördögök kiűzéséhez, a vakok szemeinek megnyitásához, vagy épp Isten legmélyebb igazságainak megmutatásához.

Vajon tovább adható-e ez az erővel és hatalommal való tanítás? Igen! Jézus Krisztus értünk vállalt áldozata lehetővé tette, hogy minket is eltölthessen a Szentlélek, a Dünamisz, és minket is felkenjen erővel és hatalommal, hogy körül járva, jót cselekedhessünk… Október 1-én kezdődik a missziós hónap, ezért most különösen is imádkozzunk ezért a kegyelemért…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Rendhagyó Eheti - hála és köszönet szavai a vasárnapi Szeretet Földje Találkozóér és annak minden résztvevőjéért:

Hála és köszönet
- Bohn István atyának, aki a sok vasárnapi szentmiséje között még elvállalta, hogy kora délután - pihenőidejében -, nekünk is bemutatja Krisztus örök és egywetlen áldozatát a gyógyító misén,
- az előadóinknak, Éberlein Évának, aki szülés előtt, óriási pocakkal jött el, hogy tanúságot tegyen Isten kegyelméről életében, és Regina Collins nővérnek, aki Teréz nővérrel együtt az előadás után már indult misszióba egy másik országba (az előadások hamarosan felkerülnek a videócsatornánkra),
- a zenei szolgálatot végig nagyszerű színvonalon ellátó Te Deum együttesnek és a Caelum zenekarnak, hogy felemelték szívünket Krisztushoz,
- minden sszervezőnek és segítőnek egyházközségünkben és közösségünkben, akik előkészítették az alkalmat, majd pedig eljöttek és segítettek, pakoltak, a szentmisét előkészítették és segítették, imaszolgálatot vállaltak, s akik nélkül ez a Találkozó nem valósulhatott volna meg,
- alkotóközösségünk tagjainak, akiknek az alkotásai díszíthették a falakat,
- a művelődési ház munkatársainak, akik biztosították a helyet és a nyugodt körülményeket,
- minden résztvevőnek, aki eljött, olykor nagyon messziről is, hogy együtt lehessünk, s akik nélkül csak egy üres teremben nézhettük volna egymást,
- végül pedig, de nem utolsó sorban Istennek, aki ott volt közöttünk, átölelt minket és kegyelmeivel elárasztott! Hiszen már a nap elején azzal fogadott az egyik érkező testvér, hogy ő azért jött, mert néhány évvel ezelőtt egy ugyanilyen Találkozón volt meghatározó imameghallgatása (gyógyulás), s amikor vége volt a Találkozónak, egy másik testvérünk úgy köszönt el, hogy meggyógyult a lába és nem fáj!
Isten áldjon benneteket, Isten legyen velünk, s akkor hazánk valóban a Szeretet Földje lesz! Ámen.
Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Jézus Krisztus küldetésének több célja volt. Megmutatni az embereknek a Mennyei Atya valóságos természetét és túláradó szeretetét, Izraellel megértetni küldetése valódi természetét, bemutatni az egy és örök áldozatot, beteljesíteni a kiengesztelődés művét és így örökre és szétválaszthatatlanul egybeforrasztani Istent és embert… Számunkra azonban mindez csak úgy válhatott megérthetővé és megélhetővé, hogy Jézus megnyitotta a kaput mindenki számára, hogy eljöhessen életünkbe a Szentlélek, a Vigasztaló, Bátorító, a Védőügyvéd, a Szeretet lelke.

A Messiás világosan beszél küldetésének e nagy céljáról: „De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. (…) Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16, 7-15)
Lehetséges nagy filozófiai, teológiai rendszereket megalkotni a Szentlélek nélkül? Természetesen lehetséges, a könyvtárak teli vannak velük. Lehetséges vallási hagyományokat és szokásokat követni, és megmaradni egy vallási rendszerben a Szentlélek nélkül? Lehetséges, a világ tele van ilyen szokásokat buzgón követő, értük még ölni is képes emberekkel. De lehetséges-e keresztény, azaz krisztusi, Jézus Krisztust követő életet élni a Szentlélek nélkül? Nem, az bizony lehetetlen. Isten ereje, kegyelme és bölcsessége nélkül mindannyian elbukunk.
Jézus Krisztus bűntelen élete, önként vállalt keresztáldozata és feltámadása azonban lehetővé tette, hogy a Szentlélek újra szabadon kiáradhasson a világra, elsősorban azokra, akik elfogadták Krisztus tanítását, bűnbánatot tartottak és Krisztus Testének tagjává lettek.
Jézus Krisztus kereszthalálának leírása képszerűen, de nagyon valóságosan mutatja be a megváltás e nagy céljának teljesülését: „Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.” (Jn 19, 30) Jézus „kilehelte a lelkét”, ami nem csak egy szép megfogalmazása annak, hogy meghalt, hanem annak valósága is, hogy Krisztus Lelke, a Szentlélek Jézus Krisztuson keresztül – Őáltala, Ővele és Őbenne -, újra kiáradhatott az egész világra. Senki és semmi, a gonoszság semmilyen ereje és hatalma nem tudja ezt többé megakadályozni! Ahogy Pál apostol írja: „Halál, hol a te hatalmad, halál, hol a te fullánkod? (…) Ádám, az első ember élő lénnyé lett, az utolsó Ádám (azaz Jézus Krisztus) pedig éltető lélekké.” (’Kor 15. fej.)
Nem mintha a tanítványok ezt rögtön megértették volna. Jézus halála után a félelem, a kudarc és álmaik összeomlása összetörte őket, bezárkózva reszkettek a falak mögött. Nem is történhetett ez másként, hiszen még rájuk sem áradt ki a Szentlélek, amely megerősítette volna őket, s saját természetüket krisztusivá formálta volna. Jézus válasza azonban a tanítványai árulására és értetlenségére nem a vádolás és a harag volt, hanem: „Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: Békesség nektek! Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20, 19-22)
Pál apostol missziós útján találkozik Keresztelő János tanítványaival, akik még mindig buzgón követik vértanúhalált halt mesterük példáját. Az apostol megkérdezi tőlük: Megkaptátok-e már a Szentlelket?
Ez a kérdés nekünk szól, bár úgy is feltehető: felfrissültetek-e már újra a Szentlélektől? Eltöltöttek-e bennünket az Ő ajándékai és adományai, hogy „életünk legyen benne és bőségben legyen”?
A most vasárnapi (2019. szeptember 22. vasárnap) Szeretet Földje Találkozón újra lehetőségünk lesz rá, hogy átjárjon, megerősítsen, eltöltsön, tanítson, gyógyítson és szabadítson minket a Szentlélek! Szeretettel hívunk és várunk benneteket, gyertek el, tapasztaljuk meg együtt Isten mindent felülmúló szeretetét!
(A program ingyenes, itt olvasható: http://szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/11955-szeretet-foldje-talalkozo-2020 )
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

 Ha gyerek lennék, azt válaszolnám, játszott az állatokkal – és talán ebben is igazam lenne, hiszen a bűn nélküli ember, az „új Ádám” ugyanolyan kapcsolatban lehetett a természettel, mint az első emberpár. (Az evangéliumok mondatát, hogy Jézus a pusztában „vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki”, a szeretett légköre lengi be és nem a félelemé.) Ennél fontosabb azonban, hogy Isten Fia a pusztában a negyven napos elvonultsága alatt gondolta át, hogyan teljesítse küldetését, hiszen több lehetőség közül is választhatott...

Természetesen Jézus nem csak a pusztai negyven nap alatt gondolkodhatott ezen, hiszen egész addigi élete is felkészülés volt az utolsó évek nyilvános szolgálatára. Az elrejtettség évtizedei alatt maga is része volt az emberi társadalomnak, súlyos tapasztalatokat gyűjthetett jóról és rosszról, önzésről és önzetlenségről, az emberi természet nagyságáról és esendőségéről. Mindez szükséges volt és ezeket figyelembe kellett vennie döntése meghozatalakor.

Jézus választhatta volna azt, hogy ő lesz az Izrael által várt dicsőséges Messiás, aki végleg kivezeti népét a szolgaságból – de mi lett volna ennek a következménye? A nép bizonyosan örömmel fogadta volna e világi erővel és hatalommal érkező vezért és hódítót és ünnepelték volna a Róma igája alól felszabadító hőst. Ez az út azonban bizonyosan vérhez és erőszakhoz, az erő jogán gyakorolt uralkodáshoz vezetett volna, az emberi szíveket is csak még jobban megfertőzve a hatalom és a bosszú vágyával. És vajon meddig tartott volna ez a győzelem? Meddig állhatott volna fenn a fegyverrel őrzött Nagy Izrael? A történelem tanúsága szerint nem sokáig, és semmiképp sem örökké. Ez az út a bukásba vezetne, mint egykor a lázadó angyaloké.

Jézus választhatta volna a bölcs tanító szerepét is, aki ügyesen lavírozva az írástudók és farizeusok, a nép vénei és az egyszerű emberek elvárásai és vágyai között, saját iskolát teremtve hirdeti meg Isten országát. Sokan hallgattak volna szavára és békés öregkort érhetett volna meg. Tanítása azonban elerőtlenedett volna a folyamatos kompromisszumok között, elveszítve szíveket megnyitó és megtérésre segítő erejét. Ma oktathatnák tanítását a nagy filozófusok között – de a mennyek országának ajtaját nem tudta volna megnyitni, főleg nem örökre nyitva tartani.

Lehetett volna nagy csodatévő rabbi, aki erejével és hatalmával megzabolázza még a természet erejét is és kiűzi az ördögöket az emberekből. De hogyan adhatta volna tovább erejét és hatalmát a Szentlélek eljövetele nélkül? És hogyan jöhetett volna el a Szentlélek, ha nincs, aki vállalja, hogy örökre „kapu” marad Isten és ember között?

Amikor Jézus a pusztában elmélkedett az „Írások” felett a „Törvény és a Próféták” igazságát kutatva, Izrael történelmének tanulságait végig gondolva, megérthette, hogy számára egyedül – legvilágosabban az Izajás próféta által, de a zsoltárokban és még több helyen előre megjövendölt -, szenvedő szolga útja a járható út: „Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt.

Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.« Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik?

Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között adtak sírt neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel.

Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz.

Tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza. Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.” (Iz 53. fej.)

Jézus úgy döntött, elfogadja az Atya által neki felkínált utat, hogy minden ember megmentője lehessen. Amikor ezt a nagy belső munkát elvégezte és döntésre jutott, megjelent a sátán, hogy a megváltás művét lehetetlenné tegye, és megkísértette őt…

Ki az a bolond, aki azt hiszi, hogy ő (te és én) megúszhatja ezt? Az már el is bukott…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Kezdődik az iskola, kezdődnek az óvodai, bölcsődei beszoktatások is. Beszéltem egy kezdő ovis anyukával, ő már most elégedetlen a gyereke kiszolgálásával. Mondtam neki, hogy próbáljon megbízni az óvónőben, több évtizede a pályán van, nagy tapasztalattal rendelkezik –, de láttam rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. Tudom, hogy egykor én is ilyen voltam...
Tapasztalatok, hagyományos nagycsalád, jó szerepminták híján kísérletező szülők, kísérletező keresztények lettünk, akik maguk akarják kitalálni, és megmondani, mit hogyan is kell csinálni - és ez nem jó.
Normál esetben ugyanis bíznunk kellene szüleink tapasztalatában – akik mégiscsak átmentek már a gyermeknevelés örömein és kínjain -, bíznunk kellene a gyerekink pedagógusaiban, orvosainkban, papjainkban, stb. Ha ugyanis nem bízunk, akkor a saját – szinte biztosan hibás -, mércékhez és ítéleteinkhez akarjuk majd szabni a valóságot.
Jön az aggódó szülő és elmondja, a gyereke milyen nagy örömmel várta az iskolát, aztán eltelt néhány hét hét, és már nem akar jöbbi, panaszkodik, hogy nem játszanak vele, stb. A szülő aggódik, jogosan, de nem helyesen. A gyerek ugyanis valóban szélre szorult, mert ő akar mindent dominálni, csak hát ott van még harminc másik gyerek… „De hát otthon soha nem ilyen!” – kiált fel a szülő és gyanakszik, biztos a pedagógus csinál valamit rosszul. Pedig kereshetné a hibát máshol is – például megérthetné, hogy az ő elkapatott gyereke, aki otthon mindent megkap és szinte uralkodik a család fölött, ugyanezt semmiképp se tudja elérni az osztályban, és nem az osztálynak, hanem neki, illetve a családnak kellene változnia…
Nekünk kell változnunk.
Nemrég olvastam egy könyvet Jézus életéről. Jó könyv, érdekes mű, de amikor a szerző Jézus csodáihoz és ördögűzéseihez ért, láthatólag azt sehogyan se tudta elhinni. Hihetetlen gondolati akrobatikával igyekezett megmagyarázni, hogyan is történhetett, ha egyszer nincsenek ördögök, és amit csodának látunk, az se az. De vajon miért gondolják azt az emberek, hogy ők jobban tudják, hogy mit gondolt, mondott és tett Jézus, mint Ő maga? Hogy ők jobban értik Isten Fiát, mint a tanítványai, életének tanúi és lejegyzői?
Ugyanazért, amiért jobban akarjuk tudni, hogy mit kellene tenni a tanárnak. Ha ugyanis komolyan vesszük Jézus szavait, akkor az belehasít a szívünkbe és szembesít saját megváltásra szorultságunkkal. Kedvenc bűneinkkel, amikkel nem akarunk szakítani, megszokott megalkuvásainkkal, amiket be kellene szüntetnünk, el kellene engedni világbeli elfogadottságunkat, életünket, amit nagy nehezen, úgy-ahogy egyenesben tartunk. Mert ha ezt nem akarjuk, akkor mi marad? A másik hibáztatása. Önmagunk kimagyarázása. Egy saját kis bálványisten felállítása, aki helyesel nekünk, aki elfogad minket. Hiszen olyan jó érveink vannak!
Valaki azt felelte nekem - amikor egy beszélgetés során azt mondtam, hogy ha választani kell az okos teológusok magyarázatai és Jézus szavai között, akkor én Jézus szavait választom -, hogy akkor én fundamentalista vagyok, ami persze negatív bélyeg az értelmes emberek között, nagyjából az értetlen sudribunkóval egy szinten. És igaza is volt! Mert inkább vagyok fundamentalista bolond Isten országában, mint értelmes, okos ember eivlág bűnei között…
Nem, mintha nem lennék én is bűnös, vagy épp olyan nagyon tudatlan volnék, de van egy nagyon jó érvem: úgy látom ugyanis, hogy az egyház szentjei mind ilyen „fundamentalisták” voltak. Jézus Krisztus szavaihoz és tetteihez ragaszkodtak és csak azt tartották zsinórmértéknek életükben. Szenvedtek is érte eleget, de célba is értek! Mi meg?
Kísérleti emberek vagyunk. Kísérleti keresztények, akik ki akarunk főzni magunknak valami kényelmes megoldást – pedig az óhatatlanul kudarchoz vezet. Egy saját példa: szombaton voltam a Szeretetláng Fesztiválon, és az imasátorban is szolgáltam. Jó volt, ami jó lehetett, két dolog mégis nagyon megrázott. Két olyan emberért is imádkoztam, ahol nagyon reménykedtem a sikerben, mindkét probléma, betegség olyan volt, ami a családunkban is előfordul, így reménykedhettem abban, hogy ebbe már „be vagyok imádkozva” – és sajnos egyik esetben sem történt pozitív változás. De miért nem? Csodálatos megnyugtató szavakat tudnék mondani, de az igazság az, hogy ez mégis az én hibám. Mert Jézus meg tudta gyógyítani az embereket, őket is meg tudta volna, tehát ha elakadt valahol a kegyelem, akkor annak én vagyok az oka, nem magyarázhatom ki magam belőle..
Ha már egyszer ilyen kísérleti emberek vagyunk, akkor legalább jó irányba kísérletezzünk. Önfelmentés helyett önismeret felé, maszatolás helyett világos szavakért és tettekért…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nagyformátumú személyiség sok van a történelemben, de olyan, amelyik igyekezett mindenben Isten akaratát követni, már sokkal kevesebb. Hiszen Nagy Sándor is nagy volt, de tömeggyilkosnak is, aki élete végére istenné tette magát, hasonlóan Julius Ceasarhoz, Augustus császárhoz, vagy épp Napóleonhoz – hogy a XX. század diktátorairól ne is beszéljünk. István király épp ellenkezőleg, még az ellene törő merénykőknek is megbocsátott…
„Ma már alig tudjuk felmérni, milyen hatalmas és szerteágazó az életműve Szent István királynak. Ő volt az, aki az egymással viszálykodó és egymás ellen is harcoló magyar törzseket képes volt újra egyesíteni. Uralomra kerülésekor a Kárpát-medence már minden oldalról hatalmas nyomás és támadás alatt állt. A törzsi területekből hol itt, hol ott foglaltak el egy darabot német, cseh, lengyel, vagy épp bizánci és besenyő csapatok. (Csak egy előzetes adalék: a bajor herceg ekkor foglalja el a magyaroktól azt a területet, ami Bécs központtal a Habsburg-császárság magjává válik.) A magyar törzsekre ugyanaz a sors vált mint a hasonló nomadizáló népekre – a lassú felmorzsolódás és beolvadás. (Jellemző példa, hogy az István korában még erős Besenyő-ország törzsi életformát fenntartó pogány nomád törzsei egy évszázadon belül felmorzsolódnak a kijevi Rusz-szal szemben, egyes besenyő csoportok pedig épp a Magyar királyságban lelnek menedéket és telepednek le.) Csak István király hatalmas életművének köszönhető, hogy ez a felmorzsolódás nem történt meg és a magyar nép nem tűnt el sok más néphez hasonlóan a történelem süllyesztőjében!
A Hartvik-legendában már azt olvashatjuk, hogy II. Szilveszter pápa Szent Istvánt apostolnak nevezi. István egyike annak a néhány apostoli királynak, aki nem a XVII-XVIII. századi nagy címosztogatásban kapja ezt a titulust, hanem még életében – köszönhetően hatalmas térítői és egyház-szervezői munkájának. Ezt az is jelzi, hogy megkapta azt a jogot, hogy a magyar egyházban püspöki kinevezést csak a király beleegyezésével lehet foganatosítani. (Azaz: Szilveszter pápa elismerte, hogy István nincs hűbéri függésben tőle!)
Szent István nem haszon-keresztény volt, nem politikai vagy gazdasági okok késztették a krisztusi-hit elfogadására. Ő valóban Isten embere volt, akinek erős víziója, határozott elképzelése és ehhez igazodó stratégiája volt a Magyar Királyságról! Ezt a víziót pedig - olykor a kortársi gyakorlattól teljesen eltérő módon és eszközökkel – képes volt megvalósítani.
István hitt az Istentől jövő királyi felkenésében, értette, hogy ennek mi a tartalma, tisztában volt ennek prófétai, tanítói, apostoli vonatkozásaival, és ezeket megélte és gyakorolta is – mint ahogy azt a következőkben majd igazolni is fogjuk. 
Szent István egész életében kutatta Isten akaratát és amit megértett, azt meg is valósította. Isten-szeretete áthatotta egész életét és áldásként utódait is. Az Árpád-ház vérvonalából 38 elismerten szentéletű embert ismerünk. (A Nemzeti Múzeum magyar történelemről szóló kiállításának Árpád-házi családfáján a közvetlen rokoni szálaknál 18 boldoggá, illetve szentté avatott nevet olvashatunk.)
Hazánk élete és megmaradása az elmúlt ezer évben azokon az alapokon nyugodott és állt fenn, amit Szent István megértett és a Magyar Királyság megalapításának és megerősítésének folyamatában megvalósított. Az állami közigazgatás és a megye-rendszer, az egyházmegyék a két érsekséggel és a püspökségekkel máig mutatják a szentistváni mű stabilitását. Azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy amikor a vezetőink ugyanazt a lelkületet ápolták magukban, ami Istvánban is megvolt, akkor erősödött, ha pedig eltértek ettől, akkor hanyatlásnak indult az ország.
Szent István halála egyben a hozzá köthető csodák sorozatának új kezdete is. Isten ilyen módon is megdicsőítette hűséges gyermekét. Ezek az isteni igazolások napjainkig sem szűntek meg. Talán még emlékszünk rá, hogy a jubileumi 2000-es évben – koronázásának millenniumán - augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka a budapesti Szent István-bazilika előtt bemutatott szentmisén jelentette be, hogy Szent István királyt a keleti keresztények is felvették egyházuk szentjei közé. Így a nagy egyházszakadás, az 1054-es szkizma óta Szent István király az első, akit mind a római katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek.”
Részlet Sípos (S) Gyula: A legnagyobb magyar próféta és szent – István király és életműve című könyvéből
(A könyv különben 80 oldal, ára: 740 Ft, megrendelhető: info@szeretetfoldje.hu)

A Szentírást olvasva tűnhet úgy, hogy Isten időről időre kudarcot vall terveivel. Az angyalok egy része fellázad, az első emberpár elbukik, a Földet özönvízzel kell megtisztítani, Mózes nem tudja bevinni a választott népet Kánaán földjére, Dávid király házasságtörővé és gyilkossá válik, Bölcs Salamon pogányságba rontja az országot, a Messiást pedig keresztre feszítik…
A látszat azonban csal: Isten bölcsessége végül mindig győzelmet arat. A nép bevonul az Ígéret földjére – mert Isten mindig megtartja, amit megígért -, Jézus Krisztus pedig feltámad a halálból, ahogy előre megmondta, győzve a gonoszság minden ereje fölött.
Istennek mindig van egy B-terve – igaz ez az egész világtörténelemre, de a mi saját kis életünkre is. (Ámbár lehet, hogy nálam szegény már a C-tervnél jár, vagy a D-nél, esetleg a K-nál – remélem, hogy a Zs-ig nem jutunk el…)
Tulajdonképpen a kereszténység mai formája szintén egy B-terv, hiszen eredetileg a zsidó nép lett volna az a „választott nép, szent nemzet”, amelyik Isten ismeretét és Jézus Krisztus Örömhírét elviszi az egész világra. Sajnos ez a terv megbicsaklott, így lettünk mi, a „vad olajfa” beoltva a törzsbe – de az biztos, hogy eljön majd az idő, amikor Isten ezt a hasadást is begyógyítja.
Amikor a saját életünkre nézünk, örömeinkre és bánatainkra, sikereinkre és kudarcainkra, ahogy növekszünk az önismeretben, egyre inkább látjuk, hogyan tékozoltuk időnket és tehetségeinket. Mennyi hibát követtünk el, mennyi lehetőséget hagytunk ki és mennyi kegyelmet pazaroltunk el!  Ha azonban bűnbánatot tartunk és Istenhez térünk, akkor az Ő alapvető terve és célja – hogy minden ember üdvözüljön -, bennünk már megvalósult, még ha teljességében csak az örök hazában tudjuk majd megélni. Azt azonban látnunk kell, hogy ebben a világban nem csak Isten akarata érvényesül, hiszen itt van a mi szabad akaratunk (önzésünk), itt van a világ nagy tehetetlenségi ereje és hatalomért küzd benne a gonosz lelkek légiója is. Ha Istenre bízzuk magunkat, a végső győzelem mindenképp az ővé lesz – na de addig?
Óvatosnak kell tehát lennünk, amikor betegségeinkért, testi-lelki állapotunkért Istent hibáztatjuk: miért akarta az Isten, hogy megbetegedjek, vagy szegénység érjen, vagy megvádoljanak, vagy magányos legyek… Azt ugyanis, hogy Isten mit akar, azt nem nekünk kell a saját életünkön keresztül kikövetkeztetni, mert azt Jézus Krisztus élete megmutatta. Ő meggyógyította a betegeket, megszabadította a megkötözötteket, segítette a szegényeket, mindenkit szeretni akart és az életét is odaadta értünk… (A mennyek országában sincs már se bűn, se betegség, se halál…)
A világ sajnos nem Isten tanácsai szerint működik, sőt – ez a tragédia -, mi keresztények sem. Haragszunk vádaskodunk, bezárkózunk, leuraljuk a másikat, önmagunk isteneivé válunk… Vajon mi, „krisztusi emberek” áldásává lettünk a világnak, vagy mi is növeljük a bajt?
Azt kell megértenünk, hogy ebben a mi időnkben te meg én, mi vagyunk Isten B-terve a világ megújítására és megszentelésére. Vagy pontosabban fogalmazva: ezt kellene elhinnünk és élő reménységgel a hitünk szerint cselekednünk. (Egyszerű szavakra fordítva: aki házasodni akar, az udvaroljon. Aki pedig házasságban is akar maradni, az tegye boldoggá a házastársát, minden más csak kifogás…)
És a haza fényre derül.
Sípos (S) Gyula (nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egy hely, ahol a zarándokcsoportok többször is látták a napcsodát. Egy asszony, akinek megjelent a Szűzanya, és ezért „vallási téveszmével” kezelték és elektrosokkolták. A Szűzanya által megmutatott forrás, ahol kápolna épült és gyógyulások történtek. Egy történet, ami megmozgathatta volna az egész világot…
Augusztus 15-ére, Nagyboldogasszony napjára jelenik meg új kötetünk: Így történt – Csépe Klára és Hasznos-Fallóskút története. Csodálatos, egyben megrendítő történetet bontakozik ki a kedves olvasó előtt, aki kezébe veszi ezt a kötetet. Történet egy egyszerű asszonyról, Csépe Kláráról, akinek 1947-ben látomásban megmutat a Szűzanya egy kis forrást és arra hívja, hogy építsen ott kápolnát. Történet a kápolna építéséről, a hívő emberek odaadásáról, csodáról és gyógyulásról, de történet a szembenállásról és meghurcoltatásról és arról a sokféle nehézségről, amit Klára néninek ki kellett állnia hite és meggyőződése miatt.
Tegyünk egy összehasonlítást Fallóskút és Medjugorje között. Itt is, ott is megjelenik a Szűzanya a látnokoknak – nálunk egy, ott több embernek -, és kéri üzenetei megvalósítását. Itt is, ott is megindul a hívő emberek áradata, itt is, ott is történnek gyógyulások, egyszerre többen látják a napcsodát és egyéb természetfeletti megnyilvánulásokat. Mindkét helyen támadásokat kell átélniük a kiválasztottaknak, ellenük fordul a püspök és a világi (kommunista) hatóságok.
Az egyetlen különbség az, hogy Medjugorjéban, Bosznia-Hercegovina e kis falvában a látnokok – és az oda zarándokló nép -, mellé állnak a templomot igazgató ferences testvérek, és segítik, támogatják őket. Ez nem történik meg hazánkban, illetve több, mint 40 évet kell várni, míg aztán a rendszerváltás közeledtével a hivatalos egyház elfogadja és elismeri az akkor már 40 (!) éve működő kápolna és kegyhely létét.
Mi történt volna, ha egykor Csépe Klára mellé álltak volna az egyházi emberek, vagy legalább a ferences testvérek, ahogy azt a Szűzanya kérte? Mennyivel lenne ismertebb, és mennyivel jelentősebb pozitív lelki befolyást gyakorolt volna hazánk életére? Ma már csak találgatni lehet. (Talán most hazánkban is lenne egy nemzetközi hírű kegyhely és biztos, hogy jobb lelki állapotban lennének az emberek…) Nem Csépe Klárán és nem is az oda zarándokló, Fallóskút mellett kitartó, a Szűzanya üzeneteit megfogadó embereken múlott.
Most a könyvnek egy jelentősen bővített, új kiadását vehet kezébe az olvasó. Legfontosabb változás, hogy a könyvbe bekerült Csépe Klára lelki naplója – a teljes, számunkra ismert szöveg. A naplót olvasva meggyőződhetünk néhány nagyon fontos dologról:
- Csépe Klára egyszerű, tiszta és szilárd jelleméről. A szöveg szikár, mentes minden nagyzolástól, kiszínezéstől, fantáziálástól. Klára néni megelégszik annak leírásával amit látott, ami történt vele, külön magyarázat nélkül. Szinte már sajnáljuk, miért is nem írt bővebben! Egy példa, 1972. december 14-i bejegyzés: „A szent családot láttam, Jézust, Máriát és Józsefet.” Miért látta, ez hogyan hatott rá, erről nem ír semmit. Nem tesz hozzá, nem magyarázgat, nem tolja magát előtérbe. Az is megtörténik, hogy nem ismeri fel az égi látogatót, akkor leírja, ahogy megkérdezi, ki vagy te. Nem akar okosabbnak, ügyesebbnek látszani, nem sütkérezik a beavatottság fényében. Egyszerű, alázatos lélek marad mindvégig.
- Vallásgyakorlatának formájáról. A rózsafüzért imádkozza, illetve az égiek azt kérik tőle, hogy azokat az imákat mondja, amik az egyház által jóváhagyott Örökimádás könyvben vannak. A naplóból az is kitűnik, hogy kedvenc imái közé tartozik a Szentháromság rózsafüzér (angyali olvasó), és az Úr angyalát is sokszor mondja. Szentmise, szentségimádás, a Szentháromság Egyisten imádása és a Szűzanya tisztelete – ezek köré szerveződik vallási élete.
- Életmódjáról, hősies Isten- és emberszerertetéről.. A Naplóból is kitűnik, hogy sokat böjtöl, keveset eszik, éjszakánként virraszt. A bejegyzések többször kezdődnek azzal, hogy „hajnal 2 órakor”, vagy „hajnal 3 órakor”, azaz éjjeli imaórái közben kapja a lelki látomást. Közben napközben természetesen végzi a munkáját, ellátja családját, férjét és gyermekeit és gondja van a kápolnára és az oda igyekvő zarándokokra is. Kitart a nehézségek között, elviseli, hogy bezárják, elektrosokkal kínozzák és nem tagadja meg hitét…
Nem folytatom, aki olvassa a Naplót, maga is meggyőződhet minderről és még sok egyéb dologról is. A könyv 132 oldalas, ára 1400 Ft lesz, már most megrendelhető elérhetőségeinken.
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Boldogult gyermekkoromban, az 1970-es évek elején, az iskolában képet kellett rajzolni arról, milyennek képzeljük el a jövőt. Volt ott minden: repülő autók, robotok, boldog emberek… Mire az ezredforduló beköszöntött, ezt felváltották a negatív utópiák (disztópiák): minden pusztul, az emberiség romokban… Talán II. János Pál pápa volt az egyetlen jelentős gondolkodó, aki mert pozitívan gondolkodni, meghirdetni a Jóbel-évet és reménykedve átvezetni népét a XXI. századba.
Na jó, Közép-Európában a szovjet rendszer összeomlása szintén lelkesedést keltett, ami majdnem a gazdasági válságig kitartott, de aztán mi is elveszítettük reményünket: klímakatasztrófa, háborúk, és persze a politikusok, akiket mindig lehet szidni...
Nem mintha ne kennének hazánkban is komoly jövő-stratégiával dolgozó cégek, emberek. („A világ fiai a maguk módján okosabbak nálatok, tanuljatok tőlük.” – tanít a Szentírás.) Az OTP Közép-Európa egyik meghatározó bankjává akar(t) válni, s láthatólag erősen tör a cél felé, a MOL ugyanígy az energia-szektorban. Vannak aztán olyan emberek is, akik világméretekben próbálnak választ találni a kihívásokra. Ilyen például Elon Musk, aki a Tesla elektromos járműivel, a SpaceX űrvállalattal és a SolarCity napenergia hasznosító cégével is jelentős fordulatot akar(t) végrehajtani. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek az emberek keresztény példaképek lennének, még abban se vagyok bizonyos, hogy gond nélkül bejutnának a mennyek országába, de azt azért megtanulhatnánk tőlük, hogyan kell egy pozitív jövőképet cselekvés-sorrá lebontani majd megvalósítani.)
Az bizonyos, hogy az egyháznak is válaszolnia kell valamilyen módon a világ kihívásaira. Azt gondolom, hogy amikor Ferenc pápa a bezárkózás helyett a nyitást és a kovász-szerepet választotta, ezzel II. János Pál pápa örökségét folytatja. (Hogy meddig és milyen eredménnyel, hogy kitart-e, vagy sikerül elüldözni, az még kérdés. Nekem rémálmom, hogy nála válik valóra a prófécia a Rómából menekülni kényszerülő pápáról… de ezzel persze én is csak a károgók közé állnék, úgyhogy ez maradjon csak rémálom…)
Az én vízióm a világról, benne hazánkról és a Kárpát-medencéről az, hogy Isten azt akarja, hogy az a Szeretet földje legyen, és áldása újra átjárhassa az egész teremtett világot.
Ahogy még ifjan, környezetvédőként tanultam: gondolkodj globálisan, cselekedj helyben. (Think globally, act locally.) Ebből aztán kinőtt néhány közösség, könyvkiadás és média, missziós ügyek, kápolna…de még mindig úgy érzem – majd harminc év után -, hogy még mindig csak az elején tartunk! (Ezt sajnos önkritikusan kell írnom – mi mindent tehettem/tehettünk volna, amit végül lustaságból, szorongásból, hitetlenségből nem tettem/tettünk meg!)
Mindig van azonban hová előre menni, érdemes tehát újra végig gondolni, mit és hogyan kellene tennünk a továbblépéshez. (Pláne, hogy az év elején erre az évre kért igém is ez volt „Mi a teendő?” – hogy mire jutottam, arról majd külön írok.) Egy jó szolgálatnál talán természetes állapot, hogy szűkölködik munkatársakban, anyagi és lelki eszközökben, épp azért, mert mindig egyre több feladatot lát maga előtt, egyre több mindenben kellene segítenie, egyre mélyebben látja, mennyi probléma, baj van… Ugyanakkor egyre mélyebben és gazdagabban megtapasztalhatja Isten gondviselő segítségét is!
Most a sok szűkölködésből csak egyet írok, a munkatársak, szervezők, imádkozók hiányát. Ha be akarjuk tölteni az egész országot Isten örömhírével, akkor ahhoz kellenek emberek is, akik megnyitják a kapukat (közösségeket, plébániákat, szíveket) ahová aztán bemehetünk. (Többek között ezért indítjuk újra el ősszel a kétezres évek elején néhány évig működő Szeretet Földje Missziós Iskolát is ősszel, amire már most lehet jelentkezni elérhetőségeinken. Havonta egy szombat, összesen hét alkalom, és ingyenes, Törökbálinton…)
Szóval: te, aki most olvasod ezt az írást, légy bátor és erős, és merj kopogtatni, zörgetni és kérni a saját helyeden, közösségedben, plébániádon. Mi szívesen segítünk! Szervezz imaközösséget, lelki napot, előadást, vagy bármit, és írd meg, hogy miben tudnánk segíteni! (Mindaz, ami fent van a honlapunkon, rendelkezésetekre áll…)
Kérlek, ne beszéld le magad a cselekvésről. Ne mondd, hogy lehetetlen, hogy úgyse valósulhat meg, nem fogadnák el – légy találékony. Minden jó munka így kezdődik – kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Jézus alaposan végig gondolta, kiket választ apostolainak. „Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: (…) és a karióti Júdást, aki áruló lett.” (Lk 6, 12-16) Júdás rendes, vallásos zsidó ember volt, akit megérintett a Messiás Örömhíre és hozzá akart tartozni…

Júdás részesévé lett Isten csodáinak, Jézus legszorosabb tanítványi köréhez tartozva vezetővé vált és az emberek hallgattak rá. Jézus őt is hatalommal ruházta fel: „Aztán magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe. (…) Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.” (Mk 6, 7-13) Júdás Isten erejével gyógyított, szabadított, sokak számára szeretett, irigyelt emberré vált.

Azt is tudjuk, hogy Jézus bizalma olyan nagy volt benne, hogy rábízta a közösségi pénztár kezelését is (lásd: Jn 12, 4-6) – persze mondhatnánk, hogy ezzel hibát követett el, hiszen mint később kiderült, Júdás lopott a pénzből, ez azonban Júdás bűne volt és nem Jézus hibája.

Valószínű az is, hogy Júdás a mesterét őszintén szerette. Amikor rájött árulása súlyára, „megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: Vétkeztem, elárultam az igaz vért. Azok azt felelték: Mi közünk hozzá? A te dolgod! Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán eltávozott, elment és fölakasztotta magát.” (Mt 27, 3-5)  A kérdés az, hogyan jut el egy buzgó vallásos, kereső ember odáig, hogy elárulja azt, akit szeret, s végül kétségbeesve öngyilkos lesz?

Júdás várta a Messiást, felismerte Jézusban a Messiást – de az a messiás-kép és –szerep, amit ő elgondolt és várt, különbözött Jézus Krisztus küldetésétől. Júdás Isten országának, mint Izrael királyságának megdicsőülését várta, egy olyan „erővel és hatalommal” eljövő királyságot, amely nem pusztán a bűn, de a rómaiak, minden elnyomó és minden ellenség felett győzedelmeskedik. (Hogy pedig ki az ellenség, azt mi döntjük el.)

Júdás vágyott az elismertségre, és ha el is tudta fogadni, hogy ideiglenesen ők szegények és vándorok, de ezt csak átmeneti állapotnak tartotta. Szerette a pénzt, a hatalmat, és úgy látta, Jézus mindezt meg tudja adni neki és egész Izraelnek. Így aztán egyre nagyobb aggodalommal figyelte, ahogy Mestere összeütközésbe kerül szinte minden társadalmi réteggel, de főleg a legfontosabbakkal: a főpapokkal és vénekkel, a farizeusokkal és írástudókkal, szóval a gazdagokkal és tekintélyesekkel, „akik igazán számítanak”. Úgy tűnt, hogy Jézus „nem érti a világot”, annak működését - bizonyos értelemben megmarad álmodozó prófétának, igaz, ám ügyetlen embernek, akinek mindenre megvan a hatalma, de nem tudja, hogyan kellene élnie vele… Így hát elhatározza, hogy segít neki. (Gondoljuk el azt is, hogyan nő Júdásban a belső feszültség, hiszen a külső viselkedése és a gondolatai, titkolt vágyai és tettei közötti szakadék egyre nő.)

Végül Júdás ügyes tervet gondol ki, aminek segítségével olyan helyzetbe hozza – kényszerítheti! -, Jézust, hogy az kénytelen legyen kinyilvánítani istenkirályi hatalmát. (Ő pedig természetesen megdicsőül a többi tanítvány előtt is, hiszen ne feledjük, az apostolok egymással is vetélkednek, nem mentes még a szívük sem az irigységtől és nagyravágyástól...)

Csakhogy Jézust nem lehet kényszeríteni semmire. Ő nem adja fel küldetését és nem is változtatja meg sem ígérgetés, sem fenyegetés vagy erőszak hatására. Azt is tudja, hogy előbb-utóbb elárulják és megölik – de az egyáltalán nem volt mindegy számára, hogy ezt ki teszi!

Jézus szerette Júdást és amikor látta, hogy tanítványa a vesztébe rohan, többször is figyelmezteti őt erre. Az utolsó vacsorán megmossa apostolai lábát, ezzel a radikális gesztussal is a szívükbe vésve, hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10, 43). Júdás azonban már elzárkózik előre, ő „jobban tudja”, mit kell tenni.

Nincs mit tenni. „Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem. A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézushoz egészen közel foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél? Az odahajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: Uram, ki az? Jézus azt felelte: Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom. Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan! Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen! vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.” (Jn 13, 21-30)

Jézus végül elengedi Júdást, akit egészen eddig védett a hatalmával is, s akit eddig csak a saját gondolatai és vágyai vittek a bűn felé. Jézus elengedi őt, s akkor „mindjárt belészállt a sátán”. Fájdalmas tragédia ez, tulajdonképp ugyanaz történik, mint amikor a lázadó angyalok a mennyben Isten ellen fordulnak. Ugyanaz a lázadás és önakarat munkál most a „lázadás fiában”, ami végül a teljes bukáshoz vezet.

A Fiú ezzel szemben engedelmes marad az Atyához. Bár erővel is visszatarthatná tanítványát, hogy megmentse saját életét, de Jézus a saját életénél is fontosabbnak tartja az Atyával való szeretetkapcsolat megőrzését: „Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne”. (Jn 13, 31)

Júdás tévedése az volt, hogy azt hitte, manipulálhatja és saját céljai szolgálatába állíthatja Istent. Azt gondolta, elég okos és ügyes ő ahhoz, hogy „megvezethesse” a Mindenhatót – és mire ráébred tévedésére, már késő. A sátán szorításába került szívéhez nem tud már eljutni Isten irgalmas, megbocsátó szeretete, az apostol végső kétségbeesésében megöli magát…

Amit Júdás nem tudott elérni, az nekünk se fog menni. A világ ugyan most is ügyeskedik – láthatjuk, milyen eredménnyel -, mi azonban tudjuk, hogy Isten mindent „a kezében tart”, és végül a Szeretet győzedelmeskedik. Nem érdemes hiábavaló dolgokért eldobni magunktól azt, ami örökké a miénk lehet…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Arra készültem, hogy ezen a héten Krisztus követésének nehezebbik oldaláról fogok írni, pláne, hogy az evangéliumokból is ezeket a részeket olvastatja velünk az Egyház. Szépen meg is fogalmaztam magamban, aztán ma reggel az utolsó pillanatban meggondoltam magam – mégiscsak nyár van! Így hát következzék némi könnyű kis groteszk irodalom:

Írj fogalmazást a háziállatokról

Kiss Mária, 3.b.
Mi télen csak hangyákat tartunk, a kisebbik, fekete fajtából. Ők mindig velünk vannak, bár anyu nem szereti, de kiirtani se tudja őket. Nyáron nagy hangyáink is vannak és néha szárnyas hangyák is. Tavasztól pókokat is tar-tunk, a kaszás pókok a fürdőszobában érzik legjobban magukat. Csak azt nem tudom, hogy kerülnek oda. Anyu szerint a lefolyón másznak fel, vagy az ablakon jönnek be. Nyáron legyeket is tartunk, de a kaszás pókok nem eszik meg őket, pedig én azt hittem.
A kertünkben meztelen csigáink vannak és éti csigáink is. Ezt állítólag az olaszok meg is eszik. A bátyám beszórta őket sóval, mert azt mondta, hogy akkor kijönnek a házukból és meg lehet enni őket. De nem jöttek ki, csak fehér habot eresztettek, így nem ettük meg őket.
Bogaraink is vannak, a legtöbb a vérszívó, a bátyám szerint annak verőköltő bodobács a neve és nem is vérszívó, de szerintem igen, mert piros. Időnként a fenekükkel összetapadnak és úgy mászkálnak, a bátyám azt mondja, hogy tudja, hogy miért, ilyenkor röhög, de nem válaszol. Szerintem nem is tudja, csak nagyfiúzik.
Nagyobb állatunk nincs, bár a szomszédok összes macskái a mi kertünkbe járnak. Volt egy homokozóm, de anyu már nem engedi meg, hogy ott játsszak, mert a macskák állandóan abba piszkolnak. A bátyám szerint a franciák megeszik a macskákat. Ha nagy leszek, lesz egy francia barátom!

*
Tanmese a békáról és a lányról

Volt egyszer egy béka, aki úgy tudta magáról, hogy ő tulajdonképpen ember, mégpedig királyfi. Magyarán mondva, királyfi-tudata volt. Nem mintha ezzel különösebben felvágott volna, egyszerűen csak királyfiként viselkedett, ami – valljuk meg – békák között elég szokatlan dolog. Elég magányos volt, nem úszkált a többiekkel a vízben – már ebihalként is különc volt, mondták, akik már akkor is ismerték -, nem vett részt a brekegő kórusban, de még szúnyogra se úgy vadászott, mint a többiek. (Nem is fogott annyit. Ez a különleges módszerek egyik hátránya. De majd a jövő igazolja őt! Addig is legalább kar-csún, elegánsan, igazi arisztokrataként várhatta a királylányt.)
Egyszer aztán arra sétált egy lány. Nem ugyan királylány, hanem csak békász, környezetvédő, aki békamentéssel foglalkozott. Se királylány-tudata, se béka-tudata nem volt. Viszont meglátta az út mentén a mi békánkat, amint ott egyedül gubbasztott. „Szegény elárvult kis béka” – gondolta a lány. „Sovány kis semmiség.” Lehajolt hozzá, hogy jobban megnézze, az meg azt hitte, most fogják megcsókolni, hát rásegített egy kicsit, egyenesen a lány szájának ugrott. S mi történt?
A lány rögtön békává változott.
Micsoda tragédia! Azóta ott ül két kétségbeesett béka az út szélén. Az egyik béka királyfinak gondolja magát és várja a királylányt, aki majd megcsókolja. A másik tudja, hogy ő tulajdonképpen lány, aki békává változott – de fogalma sincs, hogyan változhatna vissza. Egymással nem beszélnek, de mindkettő azt gondolja a másikról: ez egy undorító béka!

*
A ragadozó

Nem tehetek róla, ragadozó állat vagyok – mondta a bolha. – Igen, a rovar is állat kérem, hagyjuk csak a faji megkülönböztetést! Tehetek én arról, hogy bolhának születtem? Sőt, büszke vagyok rá!
Rendben van, gyűlölnek a kutyák, macskák, emberek és mindenféle melegvérű állatok, de kérdem én, miért? Mert erősebb, gyorsabb, fürgébb vagyok náluk! Irigyelnek, ez az igazság! Kicsi bolha nagyot ugrik - mikor mondtak ilyen csodálatosan találó példabeszédet bárme-lyikükről is? Higgye el kérem, irigyek az állatok, nagyon irigyek!
Mert nézze csak! Itt vannak például maguk, az emberek. Van öt, uszkve hat liter vérük, de a nagyobbjának – márpedig van nagyobb, nőnek, híznak mint a bolondgomba -, még annál is több, és mennyit adnak belőle? Semennyit! Lát maga bárhol is egyetlen éttermet is, ahol bolhákat kiszolgálnának? Hogy ne mondjam: bolhatöltő állomást? Tudja maga, egy ember egy deci vérével hány bolhát lehetne jóllakatni? Az egész nemzetségem évekig megélne belőle!
De nem és nem, nem adnak egy cseppet se. Ha meg elveszem – mégiscsak ragadozó vagyok, elveszem ami jár -, akkor meg sírnak, rínak, kaparásznak, mérgeznek, és mindezt miért? Hát olyan nehéz elviselni egy kis csípést, hogy ne mondjam: csipkelődést? Amikor amúgy is egész nap egymást marják?
Hát nekem fáj ez, kérem! A szegény bolha már csak haljon éhen?
Nem fogok! A csípés joga engem megillet! A megélhetés joga! Hát miért nem lehet mondjuk egy-egy kutyát – a kivertekből, a senkinek se kellőkből -, nekünk felajánlani? Egy beteget, egy öreget, vagy egy kicsit az alomból, úgyis sok van belőlük – hát kinek hiányozna? És mi meg se öljük őket! Mi kérem ragadozók vagyunk, de nem gyilkosok!
Tegyük félre az ellentéteinket! Mi békés népek vagyunk. Csendben élünk, szaporodunk, sokasodunk, betöltjük a földet, ahogy az meg van írva. Kicsit szívunk, de nem szívatunk. Nem kell idegeskedni, vakarózni, dühösködni, egy kis csípés még nem a világ! Csak nyugodtan ülni, enni, aludni. Cserébe pedig felajánljuk szö-vetségünket a rüh, atka, a poloska és minden más kártékony féreg ellen. Mert mi kérem ragadozók vagyunk - ahogy ti is -, de nem pusztítók. Elítélünk minden zaklatást, büdösködést, megszállást – mi egyet ugrunk és már ott se vagyunk! -, tudjuk, milyen sok problémát okoznak ezek a zaklató lények. Együtt összefogva viszont csodálatos győzelmet arathatunk! Éljen a bolha és az ember megbonthatatlan barátsága!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu – a történetek megjelentek a 33 rövid történet és néhány hosszabb, illetve a Különös! című kötetekben. Kérhetők elérhetőségeinken.)

A szombati Pride kapcsán feltettem egy imát a honlapunkra és a facebook-oldalunkra. Az ott folyó beszélgetésből kitűnt, hogy sokan nem értik, mit jelent az, hogy Isten országa közöttünk van, bennünk van, nem tudják, mi a bűn és annak következménye, mit is jelent a bűnt gyűlölni és a bűnöst szeretni… Következzék hát némi magyarázat:

Jézus szerint Isten országa, a mennyek királysága köztünk van, sőt bennünk. Nem látható módon jön el, de jó gyümölcsöket terem és értékesebb mindennél. Sok példabeszédet mondott erről, hogy segítsen nekünk elképzelni és megérteni, hogy milyen az Istennel való együttélés, és megvalósítani azt. Most hasonló módon gondoljuk el, hogy milyen a mennyek országa – odafent, ahová halálunk után kerülhetünk. Az biztos, hogy ott nincs bűn – nincs harag, viszály, stb., hiszen ha lenne, akkor már nem is lenne a mennyek országa -, hanem szeretet, öröm, békesség, jóság, kedvesség… Ha ilyen a mennyek országa odafent, akkor nyilván erre kell törekednünk idelent is, azaz kerülni kell minden bűnt, ami ezt megronthatja. De mi a bűn?

Az egyszerű válasz erre az – ahogy Nagy Szent Teréznek mondta az Úr -, bűn mindaz, ami Istennek nem tetszik. Ez így persze a modern embernek elég önkényesnek tűnik – miért nem Én határozhatom meg, hogy mi a bűn, és mi a jó nekem? -, de gondoljuk meg, hogy Isten teremtette az egész világot, és azt nevezte bűnnek, ami ezt rombolja és pusztítja. Azt pedig, hogy Isten mit mond bűnnek, a Szentírás is, a lelkiismeretünk is, de a köznapi tapasztalatunk is világosan megmutatja. Bűn a lopás akkor is, ha mindenki más lop és akkor is, ha azt valami másnak hazudják (pl. a nemzeti burzsoázia építésének). Bűn hazudni, bűn a másik embert lejáratni, bűn a gyilkosság és bűn a paráznaság - még akkor is, ha számtalan jó érvet tudnánk felhozni arra, miért is jó paráználkodni -, és bűn a homoszexualitás is. Senkinek nincs joga megcsalni a házastársát, senkinek nincs joga elcsábítani és megrontani egy másik embert, akár különböző nemű, akár azonos nemű. Ez nem azt jelenti, hogy a homoszexuális hajlamot rögtön démonizáljuk, mint ahogy a heteroszexuális hajlamot sem, de azt nyugodtan mondhatjuk, és mondanunk is kell - főleg ebben a világban, ami minden bűnt felszabadít és felmagasztal -, hogy a gyakorló homoszexualitás bűn, és mint ilyen, az ember örök életét veszélyezteti Isten országában.

Azt a kérdést kell feltennünk magunknak: vajon akkor szeretem jobban embertársamat, ha elnézem a bűneit, sőt még közösséget is vállalok vele – mert lám, én ennyire megértő vagyok -, miközben tudom, hogy életmódja kárt okoz neki is és környezetének is, végül pedig a kárhozatba döntheti, vagy akkor, ha figyelmeztetem bűnére és arra, hogy rossz úton jár?

Számomra úgy tűnik, Jézus a második megoldást választotta. Szinte botrányosan sokat beszél arról, hogy keskeny az út, ami az életre visz és széles, ami a kárhozatba… (Talán ezért is kellene a Szentírás által bemutatott Jézust megismernünk saját fantáziaképünk helyett.)

Jézust azzal vádolták, hogy „falánk és borissza ember, bűnösök barátja”, és valóban a bűnösök barátja, a mi barátunk – de nem a bűn barátja! Bemegy a fővámos Zákeushoz, de nem azért, hogy igazolja a tolvajlását, hanem azért, hogy bizonyítsa neki Isten szeretetét. Amikor pedig Zákeus megtér és felajánlja vagyonát a szegényeknek, és hogy megtéríti a kárt, akkor mondja az Úr: most köszöntött üdvösség a házra!

A bűnt gyűlölni, de a bűnöst szeretni mindhalálig – ezt tette Megváltónk. Ezért vállalta a kereszthalált is, a mi megváltásiunkért. Soha, egy pillanatig sem alkudott meg a bűnnel – ha megtette volna, most nem lennénk megváltva -, egyetlen pillanatig se mondta a rosszat jónak, a hazugságot igazságnak, a rombolást építésnek.

Végül egy személyes megjegyzés: fiatal korom óta ismerek homoszexuális hajlamú embereket. Egyik se magától lett azzá, mindet megrontották (pedig volt közöttük házas, gyermekes férfi is). Nem akarok ítélkezni senki felett, sem kontár pszichológust játszani, de azt tudom, hogy nagyon sok olyan lelki seb lehet a szívünkben és sok olyan szituáció lehet az életünkben, ami kaput nyit a gonosz erők csábításának. Az ember nem lezárt kőlény, hanem nyitott és folyamatosan formálódó személyiség. Vágyik a szeretetre, megértésre és közösségre és keresi, hol találhatna rá. Éppen ezért nagyon fontos, hogy világos jelzőtábláink legyenek: erre szabad menni, erre pedig nem szabad, mert az életed és az örök életed múlik rajta!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta firssülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A művészek élnek időnként a nézőpont-váltás eszközével, hogy egy új, szokatlan helyzetből mutassanak be valamit, így világítva rá annak furcsaságára vagy értelmetlenségére. Nagy betegségből felépült vagy halálközeli élményt átélt emberek számolnak be arról, hogy átértékelődött az életük, egy új nézőpontból látják azt és sok minden, ami eddig értékes volt, most értéktelenné vált, és fordítva. Jézus pedig arra hív minket, hogy úgy váltsunk nézőpontot, hogy ezután Isten országa szemszögéből nézzünk mindent.

Olykor egészen elképesztő módon nem értjük se saját magunkat, se környezetünket, nem vagyunk képesek azt kívülről szemlélni, pláne nem Isten országa szemszögéből. Ebből elég groteszk helyzetek alakulnak ki. Egy pap bácsi egy szentmise után, ahol a jó testvérek kitárt karral imádkoztak, azt mondta, hogy ez – mármint a kitárt karral imádkozás -, mégis csak túlzás! Mondta ezt az után, hogy ő is – mint minden pap -, kitárt karral imádkozott az oltár mögött…
Jézus Krisztus tanítása és élete is azért érthetetlen a világi ember számára, mert nem Isten országa szemszögéből nézi (ahhoz meg kellene térnie). Így aztán hol forradalmárnak látja Jézust, hol szelíd tanítónak, szívesen elhiszi róla, hogy titokban összeházasodott Mária Magdolnával, vagy épp János apostollal, bátran tud beszélni arról, hogy „az egyház” hogyan „hamisította meg” Jézus igaz szavait – csak épp azzal nem tud mit kezdeni, ami az evangéliumokban van. Mit jelent az, hogy „boldogok a lelki szegények”? Fel nem foghatja…
A groteszk történetekkel, amiket írtam, az volt a célom, hogy szokatlan, új nézőpontból szemléltethessek dolgokat, jellemeket vagy épp jellemhibákat. Most ebből a sorozatból másolok be ide egyet (ma kezdődik az alkotótáborunk, már csak ezért is):

A galamb

Nem mondhatom, hogy születésem pillanatától tudtam volna, hogy kiválasztott vagyok, hiszen én is csak ugyanolyan madár vagyok, mint egy sas, vagy egy griff. Galambként egyszerű, de becsületes családban törtem át a tojáshéjat – szüleim mesélték, nem én, hogy állítólag különösen vastag volt a héj és én mégis nagyon gyorsan kijutottam, ami már akkor jelezte erőmet és kitartásomat -, fészkünk is inkább volt mondható szedett-vedettnek, mint úrinak.
Gyermekkoromról nem sokat mondhatok. Akkoriban kitűntem egy, s másban, de ezekkel nem akarok dicsekedni, mert még azt mondanák, könnyen beszélek, amikor minden tanú, aki igazolhatna, halott. Maradjunk annyiban, hogy talán mégiscsak volt valami oka a kiválasztottságomnak!
Én türelmes galamb vagyok, ami megmutatkozott párválasztásomban is. A többiek kapkodtak, nyomakodtak – én nem, én csendben ültem, nézelődtem, s ha közeledtem is valamelyik lányhoz, ha valami erősködő fajankó elvitte – hát hadd vigye! Nekem olyan asszony kellett, aki a szolid külső mögött is meglátja a vonzó belbecset!
Akkor már hittem a kiválasztottságomban. Így aztán amikor jött a pillanat és Noé a hálóval, és mindenki elmenekült, én maradtam. Valahogy, titokzatosan, de felismertem benne azt a férfit, aki küldetésem szolgája lesz – úgy is lett! Így hát hagytam magam elfogni és bevinni a bárkába.
Azt hiszem, ez igazán történelmi pillanat volt. Egyszerre pillantottam meg a bárkát, a nagy állatseregletet, amelynek megmentésére kiválasztottak engem, és azt a gyönyörű, szelíd galamblányt, aki asszonyommá lett, s akivel hős galambok nemzedékeivel népesítjük be a földet!
Ti talán már el sem tudjátok képzelni – 150 nap a bárkában zuhogó esőben, szélben, viharban! Mennyi nyugtalanság, pánik, sivalkodás a három fedélzeten! Csak én maradtam nyugodt. Erőmhöz mérten igyekeztem megnyugtatni minden állatot, s nem is eredménytelenül. Azt hiszem, nem csak az elefánt vagy a zsiráf hallgatott megnyugtató burukkolásomra – mit tagadjam, ebben benne volt újdonsült asszonykám iránti szerelmem is -, de még Noé és családja is figyelt rám, naponta elment lakóhelyünk előtt, s talán az sem véletlen, hogy mi – szemben másokkal -, mindig bőséges ebédet kaptunk utazásunk során.
Egyszer aztán megszűnt az eső kopogása, a szél csapdosása. Hohó! – kiáltottam – figyeljetek csak! Véget ért a gyötrelmek időszaka! Vagyis majdhogynem véget, mert volt még némi félreértés, de ezt én Noé nem tökéletes természetének – hogy finoman fogalmazzak tudom be. Hisz ti is tudjátok, milyen az öreg! Alkohol, részegség – többet nem is mondok. Nem mintha a bárkában bárki is ivott volna – dehogy! Hanem az előző korhely évek mégis csak nyomot hagynak…
Elég az hozzá, hogy Noé még 40 napig nem nyitotta ki az ajtókat. A hosszú út kissé megbolondította, elveszítette józan ítélőképességét, ami abból is látható, hogy először a hollót engedte ki felfedezőútra. A hollót! Könyörgöm – hát mit tud egy holló? Hiszen a holló csak egy nagyra nőtt, károgó varjú! Ráadásul erőszakos, rabló természetű – nem véletlen, hogy a tolla is olyan fekete, a sötét lelke ütött ki rajta, ez az igazság!
Elképzelni se tudom, hogyan találhatott volna egy holló szárazföldet – eh!
A friss, tiszta levegő aztán kijózanította az öreget, másodjára már tudta, ki az a bátor, okos felfedező, akit küldenie kell – engem. Én ki is mentem és körberepültem a vizeket, ameddig a szem ellát. De nem csak úgy ide-oda szálldostam, mint a holló! Nem, én szisztematikusan megfigyeltem mindent: itt is víz, ott is víz, nincs szárazföld. Visszatértem hát a bárkába és azt tanácsoltam mindenkinek, várjunk még egy hetet. Úgy is lett.
Igen, jól tudjátok, az olajág! Azt hoztam második expedíciós utamról, hadd lássa mindenki, apad már a víz! Természetesen gondos kiválasztás után hoztam az olajfa gallyát. Hoztam volna elfonnyadt fűszálakat? Vagy rothadt káposztalevelet? Esetleg valami dirib-darab fakérget? Hogyan néztem volna ki valami lígó-lógó kosszal a csőrömben? Ha nem ügyelek gondosan minden részletre, akkor hogyan festhetett volna meg engem Picasso a béke egyetemes jelképének?
Csakhogy én mindenre, így erre is gondoltam. Mint ahogy az is nyilvánvaló volt előttem, hogy harmadik expedíciós utamról már nem kell visszatérnem a bárkára. Minek? Hiszen nyilvánvaló, hogy leapadtak a vizek, száraz lábbal ki lehet jönni a vízből. Inkább csipegettem egy kicsit, jól esett a friss étel a bárka konzervkajái után. Meg aztán – nem tagadom, némi féltékenységből is kísértésbe esve, hiszen még nekünk is lehetnek aprócska hibáink – kíváncsi voltam, feleségem ugyan utánam jön-e.
Milyen buta is voltam! Persze hogy utánam jött!
Így élünk azóta is boldogan, szépen, mint a királyok a mesében. Egyszerű, szerény élet a miénk. Ha néha valaki meglátogat – nem sokan, mert ma már nincs érzékük az embereknek a nagysághoz, jobban szeretik a lépes mézet az igaz bölcsességnél, de azért nem panaszkodom, távol legyen tőlem a siránkozás -, akkor annak elmesélem, hogyan mentettem meg az embereket és állatokat, de csak így, szerényen, ahogy nektek is.
Csak semmi feltűnősködés, frinc-franc, hivalkodás!
(A novella megjelent a „Különös – képtelen képeskönyv 60 történettel” című kötetben. Megrendelhető: info@szeretetfoldje.hu
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is:  www.szeretetfoldje.hu)

Önmaguk szerint ők teljesen hétköznapi emberek, ami igaz is, van köztük kedves és kevésbé kedves, férfi és nő – csak hát, amit követelnek… Képzeljük el, hogy Lopás felvonul és követeli, hogy kapjon meg minden jogot, ami mindenki másnak is jár. Hiszen már a bölcsődés kisgyerek is elveszi a tárától a játékot és nem akarja visszaadni! Látható, hogy Lopás a természetünk része, kirekesztése diszkrimináció!
Igaz, hogy Lopást jól ismerjük. Már a Nagy Háború előtt is velünk volt, aztán felismertük, amikor a magántulajdont erőszakkal államosították, az emberek meg gyárból, boltból „ügyesen”visszatulajdonolták… míg aztán a rendszerváltás idején az állami tulajdont (elvileg mindannyiunk közös tulajdonát) sikerült néhányaknak újra saját magántulajdonukká lopni (hovatovább már az államot is ellopják a fejünk fölül). Ügyes!
Hasonlóképp Harag, Félelem vagy épp Paráznaság is felvonulhatna, jogait követelve, már ha volna még értelme és tétje a dolognak, hiszen ők már rég minden jogot megkaptak nálunk. Nem kell már érvelni, hogy a nemi vágyak születésünk óta természetünk részei, ezért azt nem szabad elfojtani, korlátozni, hanem épp ellenkezőleg, adjunk szabad utat neki… Nem kell Gyűlöletet sem igazolnunk, hiszen vele élünk, Félelemmel együtt, ránk köszönnek a tévéből, rádióból, hirdetőtáblákról, velük adják el a műsorokat, mosóporokat és politikusokat. Kedvenceink ők, mellettünk állnak, minket igazolnak és támogatnak döntéseinkben.
Jogos hát, ha Homoszexualitás és társai (LMBTQYXVZZS) is követelik a maguk jussát. Hiszen mivel kevesebbek ők a többieknél? És beszélhetünk-e még pedofíliáról, ha az indiai és muzulmán férfiak kilenc éves kislányokat is feleségül vehetnek? Ha nekik szabad, nekünk ugyan miért nem?
Hacsak azért nem, mert még ismerjük a bűn fogalmát. Hacsak azért nem, mert úgy gondoljuk, hogy minden társadalomnak, amelyik fent akar maradni, rendelkeznie kell a természetes erkölcs legalább valami lecsupaszított vázával, mert ha nincs, ami megtartsa, óhatatlanul szétesik.
Hacsak azért nem, mert tudjuk, hogy a bűn megront és a bűn szeretője mindenki mást is meg akar rontani, ha másért nem hát azért, hogy önmagát igazolhassa.
Hacsak azért nem, mert azt gondoljuk, hogy Jézus Krisztus tanítását Isten országáról, a mennyországról és a pokolról nem lehet félvállról venni, ezért a keresztény ember nem lophat, nem csalhat, nem gyűlölködhet, nem mondhatja a bűnt igazságnak és az igazságot bűnnek.
A világ nem érti, mit jelent a bűnt gyűlölni, de a bűnöst szeretni. A világ nem érti a keresztet, ha meg érti, hát el akarja tüntetni, akár erőszakkal is. Ha az se menne, akkor magát hazudja kereszténynek, csak hogy tovább űzhesse kisded játékait. Mi azonban, akik hiszünk Jézus Krisztusnak, nem vonulhatunk velük az úton, mert ez az a széles út, amely a kárhozatba vezet…
Legalábbis Jézus Krisztus szerint.
Sípos (S Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Miniszterelnökünk fia, Orbán Gáspár szerződéses katona lett, az egyik legkeményebb alakulathoz, a különleges erőkhöz vonult le. Szokatlan döntés ez egy olyan fiatalembertől, aki a Felház nevű karizmatikus keresztény mozgalom egyik vezetőjeként Isten szeretetét hirdette az embereknek. Tanakodhatnánk ennek okain – kiválóságra törekvés, a kihívások keresése, megfelelni vágyás a szülőknek, esetleg „Isten hívása” – fontosabb azonban ennél a címben feltett kérdés: lehet-e egy keresztény katona? Bűn-e az önvédelem, ha Jézus is vállalta a kereszthalált?

Egyházunknak vannak kedvenc katona szentjei, de azért itt sem árt az óvatosság és a megkülönböztetés. Szent Márton nem keresztényként lett katona, hanem katonaként lett keresztény katekumen, és ahogy lehetett, leszerelt... Kapisztrán Szent János ferences szerzetesként nem fogott fegyvert, igaz viszont, hogy parasztsereget vezetett Nándorfehérvár alá, Hunyadi János megsegítésére.

Jézus már a felebarát elleni rossz beszédet is gyilkosságnak nevezi és kárhozatra ítélőnek tartja – ugyanakkor Hitler ellen a teljes önfeladás nehezen vezetett volna eredményre. (Bár ki tudja?) Van-e tehát jogunk megvédeni magunkat, családunkat, hazánkat, létezik-e az önvédelem joga, vagy az egyház csak szentesített valamit, amit kikerülni nem tudott?

Az evangéliumokat olvasva azt láthatjuk, hogy Jézus is többször megvédte magát egészen addig, amíg küldetése beteljesítéséért oda nem kellett adnia az életét. Nem engedte, hogy a falujabeliek lelökjék a szikláról, nem engedte, hogy királlyá tegyék, eltűnt a templomból, amikor el akarták fogni. Kikerülte a csapdákat, amiket a farizeusok és a vének állítottak elé, hogy idő előtt elkaphassák. Ugyanakkor az Atyától kapott küldetéséért egész életében vállalt minden szenvedést, nehézséget, és végül teljesen kiszolgáltatta magát ellenségeinek…

Megtehetem – és talán helyes is megtennem -, hogy amikor engem bántanak, megszólnak, akkor – Jézus tanítása szerint – oda tartom a másik arcomat is. De mi történik akkor, hogy a gyerekemet bántják (rémálom: épp a lányomat erőszakolják) az orrom előtt, nekem pedig lehetőségem van egy bunkóval véget vetni ennek? Melyik a nagyobb bűn? Ha erőszakmentesen hagyom, hogy megerőszakolják, vagy ha erőszakosan fejbe verem a bunkóval? (Én biztos fejbe verném…)

Szabad-e a hazánkat védeni, és ha igen, akkor hogyan és milyen körülmények között? (Most nem beszélve arról, hogy a háborúkat nem hazaszeretetből, hanem önző és erőszakos okok miatt indítják.) A két világháború között a nazarénusok és a Jehova Tanúi is megtagadták a katonai szolgálatot, fogságot, sőt a halált is vállalva ezért. A Kádár-korszakban hasonlóan tettek többen a katolikus Bokor bázisközösségek tagjai közül is, többéves börtönt kapva ezért. Ez az erős és elkötelezett lelkiismeret nagy tiszteletet érdemel. (Én már abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy addig húztam-halaszthattam a katonai szolgálatot, míg lehetővé vált a polgári szolgálat…)

Egy biztos: a normális életnek – bármi legyen is az -, nem része a gyilkossá képzés. Az első keresztény nemzedékek olyan komolyan vették Jézus tanítását, hogy inkább a vértanúhalált, az erőszak elszenvedését választották, mint az erőszakot. Azt is tudjuk, hogy az erőszakmentesség politikájával hatalmas célokat lehetett elérni és egész nemzetek sorsát megváltoztatni, elég ehhez Gandhi Indiájára és Martin Luther King Amerikájára gondolni.

Az is igaz azonban, hogy egy megrontott, elsötétült világban élünk, ahol a gonosz élő és aktív erő. Jézus tanácsa, hogy „álljunk ellene a gonosznak” – és ehhez is erő és hatalom kell, igaz, hogy Isten ereje és hatalma, a Szeretet ereje és hatalma. Azonban hogy ez a szeretet hogyan nyilvánul meg, az nem mindig egyértelmű. (Igen, azt gondolom, hogy a katonák között is akadnak hősök, és ezt akkor is elismerem, ha ez a fajta hősiesség távol áll tőlem.)

Van-e tehát egyértelmű válasz a címben feltett kérdésre? Nincs. Nagyon sok minden függ a kérdezőtől és a körülményektől – az én személyes válaszom azonban az, hogy Isten országát, a Szeretet földjét leginkább mégiscsak Isten kegyelmével és a szeretet cselekedeteivel lehet építeni…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is:  www.szeretetfoldje.hu)

Kindelmanné Erzsébet asszony 1962-ben kezdi el írni lelki naplóját, benne Jézus és a Szűzanya közléseivel. Az ebből sarjadt lelki mozgalom mára világszerte elterjedt és egyházi engedéllyel működik. A Naplóban leírt ígéretek közül azóta több beteljesedett. Most azt szeretnénk megmutatni, amit 1963. tavaszán kapott, és a megpróbáltatásokról és a nagy kegyelmi időről szól.
Mindez akkor íródott le, amikor hazánkat még szorosan záruló vasfüggöny választotta el Európa többi részétől. Sokan ültek börtönben, a vallásos embereket üldözték, Erzsébet asszonynak is csak a legnehezebb munkahelyek jutottak, de többször elküldték még onnan is, amikor kiderült, hogy templomba jár. Az épp csak elkezdődött II. Vatikáni Zsinat megújító munkájából még szinte semmi sem látszik, s ami mégis, arról se nagyon lehet hazánkban beszélni. A bejegyzés középpontjában azonban nem a nyomorúság, árulás áll, hanem a remény és a megújulás. Bárcsak felfognánk ennek értelmét és jelentőségét!
„Ő felvilágosító szavaiban a Szentlélek Úristen, az Erősség Lelkének csodatevő kegyelmét árasztotta rám, és a Szentlélek Isten csodálatos fényessége megvilágította elmémet. A hit és a bizalom csodálatos erejű kegyelmét adta most nekem – mondta az Úr Jézus. Mert e kettő nélkül semmi erény sem gyökeresedik meg bensőmben, sem nekem, sem mások lelkében. Mert ez alappillére annak a nagy szent ügynek, melyet csakis így lehet megindítani.
„Elmélkedd át szavaim fontosságát, mert ez, ami most veled történt, ez a hit legelső mozdulata volt lelkedben. S ha már kezdetben megakadsz az első nehézségekben, hogy leszel képes magasabb célok elérésére? (…) Nehéz szavak ezek, melyeket csakis a Szentlélek Úristen megvilágosító, és az Erősség és Bátorság Lelke által tudok továbbvinni, és az Erősség Lelke az, amely által elszánt lettem mindenre. Erőt Mi adunk ehhez.” S közben sokat beszélt nekem a kegyelmi időről és a Szeretet Lelkéről. Ez szinte olyan lesz, mint az első Pünkösd, mely elárasztja Szent Lelkével, Szent Lelkének erejével a Földet, és ez a nagy csoda, melyre felfigyel az egész emberiség, ez mind a Szent Szűzanya kegyelmi hatásának kiáradása. Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitbe vetett bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.”
Sokat kellene ezeken a szavakon elmélkedni. Legelőször is önvizsgálatot kellene tartanunk, vajon mi nem akadtunk, akadunk-e meg már a legelső nehézségeken, amikkel találkozunk Isten országának építése közben? (Ha arra gondolok, Erzsébet asszonynak mennyi mindenen kellett még keresztül mennie 1985-ben bekövetkezett haláláig, akkor szégyenkezem a mi nyafogásunk miatt.)
Másodszor, azon is érdemes elgondolkodnunk, mennyire kérjük a Szentlélek megvilágosító erejét, a Bátorság és Erősség Lelkét, hogy erőt és elszántságot adjon nekünk a küzdelemhez és győzelemhez?
A harmadik, hogy mennyire hiszünk Isten mindent megújító kegyelmében? Azt tudjuk, hogy 1967-ben a katolikus egyházban is elkezdődött a karizmatikus megújulás Szentlélektől inspirált mozgalma, ami máig sok nagyszerű gyümölcsöt érlelt (ezzel részben beteljesítve ezt az 1963-as próféciát). Azt is látjuk, hogy még mindig igaz, hogy „a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül” – a kérdés az, hogy mi is benne ragadunk-e a hitetlenségben, károgásban, rémlátásban, jajveszékelésben és világvég-várásban, vagy merünk bízni, hinni a megújulásban és a hit által cselekedni?
Az számomra bizonyos, hogy ahogy a prófécia első fele igaz és valóra vált, úgy fog a másik fele is valóra válni – én pedig ebben akarok járni, élni és dolgozni, mert ez „a hit erejének értelme által új világot teremt”!
Mersz-e hinni „a szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodásában”?
Én igen. Ahogy az egyik könyvünk címe is mondja: A 21. század Isten évszázada. Ebből még csak 18 év telt el. Itt vagyunk 1919. közepén, pünkösd ünnepén, hogy hitünk által Istenhez kiáltsunk:
Mennyei Atyánk! Kérünk Téged Jézus Krisztus nevében, a mindenkor segítő Szűzanya közbenjárásával, hogy Szentlelkedet áraszd ki ránk és az egész világra! Add meg nekünk a Bátorság és Erősség Lelkét, a Szeretet Lelkét, hogy Élő Szeretetlánggá lehessünk, és egész életünkkel megdicsőíthessünk Téged! Növeld bennünk a hitet, a reményt és a szeretetet és add meg kegyelmeidet a szolgálatra, hogy együtt építhessünk a békesség és szeretet, igazság és igazságosság országát, a Szeretet földjét! Ámen.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretefoldje.hu)

Tudjuk jól, hogy ma már egy ház, de még egy sufni építéséhez is számtalan engedélyt kell kérni mindenféle hivataloktól (és kiváltani, és befizetni, és…) Ezzel szemben Isten országának építéséhez ingyen kaphat bárki engedélyt, csak fogjon hozzá! Néhány történet:
Isten országának építéséhez nem kell más, csak egy kis hit és bizalom, szeretet és türelem (elszántság): Most szombaton voltunk Valkón, ahol az ottani kedves testvérek már Regionális Szeretetláng Találkozót szerveztek – és milyen jót! Nos, az egész úgy kezdődött, hogy két asszony imádkozni kezdett, majd imacsoportot, közösséget hozott létre, kitartottak az imában, hűségben, gyarapodtak, most pedig már elég erejük, munkatársuk volt ahhoz is, hogy egy ilyen szép programot végig csináljanak, előadásokkal, szentmisével a templomban és agapéval a szép Szent Erzsébet közösségi házban.
Tarnóczi Marika egyedül volt, amikor nyugdíjba vonulása után is tovább látogatta a cigány családokat. Aztán lettek munkatársai, támogatók, programok, végül meglett a Tanoda épülete is, ahol rendezett körülmények között lehet foglalkozni a gyerekekkel, felnőttekkel. Így bővült a cigány missziónk, adtunk ki közben könyveket, vittük kirándulni őket – mindez egy ember imájából és munkájából született, és hány ember javára!
És még ennél kevesebb is elég. Az iskolában az egyik nap csak ügyelet volt azoknak a gyerekeknek, akik nem tudtak otthon maradn. Néhányan voltunk, köztük egy sok problémával küszködő, eléggé magányos kisfiú. Amikor unóztuk (ez egy kártyajáték), hiába hívtam, nem akart beszállni, csak nézte. Aztán elszánta magát, és onnantól megtört a jég, ahogy vége lett az egyik partinak, rögtön mondta: újra! Semmi rendkívüli nem történt – vagy mégis? Egy kisfiú örült, együtt tudott játszani a többiekkel, elutasítottság helyett befogadást, szeretetet tapasztalt – Isten pedig együtt örült vele.
A nagy dolgok általában kicsiben kezdődnek. Somogyi Tibi egy szál gitárral kezdte Budaörsön, zenélt a kisközösségükben. Mostanra Magyarország egyik legjobb dicsőítő zenekarát vezeti, a Te Deum-ot, és számtalan ember szívét emeli az Úrhoz. Épp tegnap hallottam, hogy a pécsi Imádság Háza konferencián, amikor az egyik csendesebb, szentségimádós teremben ők zenéltek, egy asszony velük imádta az Urat egy órán keresztül, s közben teljesen meggyógyult a nedvező ekcémás betegségéből – micsoda kegyelmeket tud kiosztani Isten a hűségeseken keresztül!
Törökbálinton felépült már az Isteni Szeretet Közösség háza, a Szeretetláng Kápolna és Közösségi Ház – és mennyi közösség, program az egyházközség buzgó tagjainak munkája által!. Most pedig, pünkösdi várakozásként olyan kilencedet szerveztek, ahol kilenc napon keresztül reggeltől estig nyitva a templom (beosztva, hogy mindig legyenek az Oltáriszentség előtt), esténként pedig másfél órás közös program – csak ámulok és bámulok és örülök, hogy részese lehetek!
Hosszan tudnám még folytatni, hiszen országszerte nagyszerű kezdeményezések, programok, közösségek épülnek, amelyek mind megsózzák ezt a világot. Napjainkban, amikor olyan sok rendes, keresztény ember is a világ felé fordul önmagát is mentegetve, hogy abban így kell viselkedni, politizálni, gazdálkodni, mert csak így lehet sikert elérni – azaz hagyja, hogy a világ sózza meg őt, ahelyett, hogy ő világosítaná meg a sötétségbe merült világot -, mérhetetlenül fontos, hogy mi bátran legyünk a föld sója, világ világossága, hegyen épült város. Nyilván nem egyszerű ez, hosszan tudnék írni a nehézségekről, támadásokról és fájdalmakról is, de minek? Félni, szorongani segítség nélkül is tudunk. Inkább: Kalandra fel!
A nagyszerű író Hegedüs Géza 1946-ban írta az Árpádok idején játszódó, Írástudó című történelmi regényében, az egyik szereplő szájába adva hitvallását: „Ezt már Kalántól tanultad. Akit ő tanít, az hatalmat fog akarni, és a hatalmat politikának nevezi, meggyalázva Arisztotelész gyönyörű tudományát. De te ne a politikához akarj érteni. Légy jó keresztény, tanuld meg a szeretet és bölcsesség összhangját, nehogy lelkifurdalásaid legyenek, hogy a szegény emberek átka kísér a mennyei ítélet elé.”
Így van ez.
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Kafka híres novellájában Gregor Samsa bogárrá változik, Szent Ágoston méltán híres könyvében, a Vallomásokban pedig azt olvashatjuk el, hogyan lesz a pogány fiúból keresztény férfi. De láttunk már filmet arról, hogy néhány buzgó keresztény imája és munkája városok életét formálhatja át gyökeresen és azt is tudjuk, hogy szentek egész nemzeteket emelhetnek fel, diktátorok pedig egész nemzeteket sújthatnak le. Csak két végpont van - attól függően, hogy vállaljuk-e a tisztulás útját –, Isten vagy az ördög.

Isten nagy kegyelme, hogy megszólít minket és szembesít hibáinkkal, bűneinkkel, mulasztásainkkal, hogy el ne vesszünk. Ez a tisztulás útjának a kezdete és ennek tulajdonképp soha nincs vége, egészen a mennyek országáig – már ha vállaljuk, ha vállalja közösségünk, nemzetünk, ha vállalja egyházunk és hazánk.
Ha vállalja – kénytelenek vagyunk ezt feltételes módban írni, mert annyira nem rajongunk mi ezért, se egyénenként, se közösségileg. Pedig Isten tapintatos, először a szívünkben (és körülményeinken) keresztül szól hozzánk, hogy ráébresszen hibáinkra. Ha ilyenkor bűnbánatot tartunk (gyónunk), és visszafordulunk a jó útra, akkor az Úr segít azon megmaradni, és a dolog kettőnk között marad. Ha azonban nem, Isten hajlandó erősebb eszközökhöz is folyamodni, csak hogy figyeljünk végre rá, sőt egészen körbekerít minket, hogy el ne fussunk… aztán mégis, mennyien elfutunk…
A II. Vatikáni Zsinattal az egyház önvizsgálatot tartott és a tisztulás útjára lépett. Szent II. János Pál pápa, aki a XX. század legnagyobb prófétai alakja, és a „remény zarándoka” volt, 104 nagy apostoli útján egyszerre kért bocsánatot az egyház által elkövetett bűnök miatt és figyelmeztetett Krisztus útjának követésére. Így az egyház megtisztulása elindult – de milyen lassan, óvatosan és vissza-visszatáncolva! Ezért Isten megengedte, hogy az egész világ számára nyilvánvalóvá váljanak a bűneink – de nem a világ örömére, amely még mélyebben benne van ezekben a bűnökben, hanem a mi tisztulásunkra. Ferenc pápa pedig helyesen teszi, amikor ezt a nyíltságot és nyilvánvalóságot nem elnyomni, hanem felhasználni akarja, hogy az egyház megtisztuljon a pedofília, a hatalomvágy, a korrupció (stb.) bűneitől.
De ha az egyháznak tisztulnia kell, akkor a világnak még inkább – ki tagadhatná, hogy a két végpont közül közelebb van az ördöghöz mint Istenhez? Nem mintha nem lennének jó példák. Néhány napja mondott le az osztrák kormány, mert kiderült, hogy a koalíciós partner korrupciós hatalmi játszmákba bonyolódott bele… és nálunk?
Nem állunk jól, pedig már a himnuszunk is olyan, ami tartalmazza a bűnbánat és megújulás aranyigazságát. („Jaj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…”) A rózsaszín történelmi ködöt és a másra mutogató önfelmentést szeretjük mi a bűneinkkel való szembenézés helyett. Sem a két világháborús szerepünket, sem a holokausztban való részvételünket, sem a kommunista-szocialista érában történteket nem dolgoztuk még fel. Mi persze nagylelkűen megbocsátottunk magunknak, bűnbánat, tisztulás és megújulás nélkül. Most is a hazugságot szeretjük. Ha a szemünket kiveri is, nálunk akkor sincs korrupció. A magyar egyházban nincsenek hatalommal visszaélő papok a magyar állam pedig a szabadság és szeretet oázisa ebben a bűnös világban – szerintem aki mondja se hiszi, de mondja, mert ha nem mondaná, akkor szembe kellene néznie – néznünk! -, valóságos helyzetünkkel és állapotunkkal.
Én mélységesen hiszek a megújulásban és hazánk hivatásában. De épp azért, mert hiszek, hinnem kell a bűnök ellni küzdelemben, a tisztulás útjában is! Ezért Pünkösd közeledtével, a Szentlélek még nagyobb kegyelmeire várva kérnünk kell Istent, adja meg nekünk a Bűnbánat Lelkét és a Vigasztalót, a Bátorítót és Védőügyvédet, jöjjön megújító kegyelmével, jöjjön tapintatosan, a vezetők és vezetettek szívébe, hogy mindez még a szív rejtekében megtörténhessen, hogy ne nagy megrázkódtatás és összeomlás árán kelljen visszafordulnunk, és közelebb kerülnünk az egyedül jó végponthoz, Istenhez, és az Ő szeretetéhez, amely Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló minden ember számára.
Add meg ezt nekünk, Istenünk! Ámen.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta firssülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

ui: Érdekességként, egy Gregor Samsa-változatot, groteszk kis írást még 2013-ban feltettem a honlapunkra (akkor jelent meg a 33 rövid történetben), néhány másikkal együtt... itt olvasható: http://szeretetfoldje.hu/index.php/eheti/3637-harom-roevid-groteszk-toertenet 

Ha én lennék Isten, egy olyan embert mint én voltam – és Ő tudja, mennyi rossz lakozik még mindig bennem -, biztos nem térítettem volna magamhoz!

Gyerekkoromban – leginkább nagyanyai kívánságra – eljártunk ikertestvéremmel együtt egy templomba hittanórára és eljutottam az elsőáldozásig, de kínszenvedés volt számunkra az egész. Édesanyám korai halála után – 11 évesek voltunk – pedig lázadó és kötözködő kamasszá és hithű ateistává váltam. Amikor aztán húszévesen felvettek egy tanítóképző főiskolába ahol húsz fiú jutott kétszáz lányra, úgy éreztem, beléptem a kánaán kapuján!

Azt hiszem, huszonöt éves koromra kimerítettem az összes bűnt amit csak lehetett, és amit nem, azt is csak azért, mert nem volt rá alkalmam. Még valamennyire sikeres embernek is gondolhattam magam: volt munkám, barátnőm, írhattam, zenélhettem, egy kis szubkultúrában némi ismertségre is szert tettem… csak épp a szívem sötétült el egyre jobban. A céltalanság és a szeretetvágy egyre újabb kalandokba sodort, de semmi sem segített. Végül a rendszerváltás környékén egy lány – akit épp el akartam csábítani – elhívott a városmajori templom kápolnájában lévő kis katolikus karizmatikus közösségbe. Ott az összejövetel alatt egy mély belső bizonyosság támadt bennem: van Isten! Mintha hirtelen kinyílt volna a minden én pedig belekapaszkodtam ebbe a lelki ígéretbe: van Isten és szeret engem! Ha pedig van, én hozzá akarok tartozni!

Csodálatos időszak volt ez az életemben, de azt hiszem, az egész ország hasonló állapotban volt akkor. Hirtelen leomlottak a falak és eltűntek az akadályok. Ha addig pesszimista dalokat pengettünk és hallgattunk, most hirtelen optimistákká lettünk – eljött a szabadság világa! Az egész ország a megújulás, a tenni akarás lázában égett. A politikában, a gazdasági életben, a kultúrában, az élet minden területén lázas útkeresés, szinte robbanó erejű tevékenység zajlott. Ebben az időben jelentek meg az új kis keresztény gyülekezetek és ekkor nőtt meg igazán a szervezésben és meggyőzésben profi Hit gyülekezete is. A katolikus egyház is mintha újraéledt volna, a katolikus karizmatikus megújulás pedig megtöltötte a Budapest Sportcsarnokot az évi országos találkozóján.

Aztán lassan mintha a sivatag homokjába fulladt volna sok jó kezdeményezés patakja. A közélet megtelt veszekedéssel, gyanakvásokkal és kizárásokkal, és ma már elmondhatjuk, a XX. század utolsó évtizede első éveinek megújulási hulláma elakadt és csak részben tudta megteremni azokat a lelki és közösségi gyümölcsöket, amiket Isten ebben az időszakban kegyelmei által nekünk ajándékozott (volna). Ennek az elhalásnak számos oka van: szervezési ügyetlenségek, emberi ambíciók, a nagy struktúrák nehézkes mozgása, féltékenységek és pozícióharcok, stb. Ha azonban a bajok gyökeréig akarunk leásni, akkor az egyik legfőbb oknak a személyes megtérés hiányát kell tartanunk.

„Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak” – tanít minket Jézus (Mt 6, 24) -, de azért mi megpróbáltuk, bele is buktunk. A meg nem tért, megromlott természetű óember nagyravágyása, önszeretete sok jó szándékú tervet és kezdeményezést vitt félre.

Bizony, újra és újra meg kell térnünk, vissza az Evangéliumhoz, vissza az Egyház tiszta tanításához még akkor is, ha olykor épp annak képviselőinél látjuk a „legnagyobb hibákat”.

Mi nem elégedhetünk meg egy keresztény mázzal leöntött pogányságnál! Nekünk nem lehet elég a szabadságjogok ilyen-olyan érvényesülése, mi sem a sikert, sem a pénzt, sem az emberi jogokat, sem hazaszeretetünket nem emelhetjük bálványként a fejünk fölé, mert az újra csak bukásba visz minket!

Nincs még semmi sem elveszve! A mi Istenünk a győzelem Istene és nem a vereségé, a felállásé és nem az elesésé, az újrakezdésé és nem az ellankadásé. Ami egykor lehetséges volt, az most még inkább lehetséges!

Igaz, a húsz évvel ezelőtti megújulást segítette, hogy a megalvadt struktúrák akkor repedezni kezdtek és mindent átjárt a szabadság levegője. Mostanra sok minden újra megcsontosodott, visszaalvadt, kihűltek a szívek, vagy ha forronganak is, más, olykor erőszakos megoldásokat keresnek. Mi azonban tudjuk, hogy Isten ma is készen áll a Szentlélek új, hatalmas kiárasztására!

Akarod a győzelmet? Isten nálad is jobban akarja. Szeretnéd a megújulást? Isten még nálad is jobban szeretné.

 A Szűzanya 2012. augusztus 2-i medjugorjei üzenetét így kezdte:  ”Drága gyermekek! Veletek vagyok, és nem adom fel…” A Szűzanya a világ legnagyobb evangelizátora. Ahol megjelenik, előbb-utóbb megtérések történnek. Az emberek felismerik bűneiket, kiengesztelődnek Istennel és egymással, rendezik az életüket, stb. Szűz Mária közbenjárására Isten jelekkel és csodákkal igazolja az elhangzó tanítást és buzdítást. Csodás gyógyulások, szabadulások sorozata történik Medjugorjéban is. Ha pedig Isten nem adja fel, ha a Szűzanya nem adja fel – akkor nekünk sem szabad feladni a küzdelmet!

Jézus Krisztus már az életét adta értünk – és mi? Nekünk is legalább a személyes életünket fel kell ajánlanunk: Használj engem Uram!

 Mennyei Atyám! Most teljes szívemmel feléd fordulok és felajánlom önmagam: mindazt amim van és ami vagyok, ami voltam és lehetek, minden tehetségemet és képességemet, anyagi és lelki javaimat, minden időmet és lehetőségemet a Te dicsőségedre és az emberek megmenekülésére! Legyen úgy, ahogy Te akarod! Benned bízom és kérlek most Jézus Krisztus nevében, hogy Szentlelkeddel újíts meg engem, családomat, közösségemet, egyházamat és hazámat! Eléd hozom minden barátomat és ismerősömet, de még ellenségeimet is – add meg nekünk a megtérés ajándékát és hozd el életünkbe a megújulást!

Köszönöm Uram, hogy cselekszel! Ámen.

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A 2012-ben megjelent, Isten győzelmet ad! című könyv bevezetője. (A könyvből már csak néhány darab van, kérhető levélcímünkön, ára 900 Ft/db.)

Amikor a ’90-es évek első felében ezt a jelmondatot írtam a logónk alá – olykor nagy Sz betűvel, hiszen Isten a Szeretet -, még minden egyszerűnek tűnt. Lángolt a szívem Istenért és magától értetődő volt, hogy „mi” mindenkit szeretünk... Hogy aztán képesek vagyunk-e rá, valóban akarjuk-e szeretni a körülöttünk lévőket? Ez a kérdés fel sem merült…
A művelődési házban, ahol akkor dolgoztam, ingyenes családi napokat szerveztünk, közös játékkal, ebéddel, bábszínházzal, kézműves foglalkozással, és a program mindig úgy kezdődött, hogy megfogtuk egymás kezét – szülők és gyerekek -, és elénekeltük „A szeretet mindenkié” című dalt. (Ezt a jó szokást azóta is tartom, ha gyerekműsort csinálunk.) Aztán persze volt, hogy valakit el kellett küldeni, mert sehogyse tudott együttműködni a többi gyerekkel, de – ezt ma már szégyenkezve vallom be -, nem nagyon gondolkodtam azon, hogy tényleg ez volt-e a legjobb, leghelyesebb megoldás.
Aztán Isten szépen, lassabban-gyorsabban, de ébresztgetni kezdte a szívem: ha már egyszer ez a jelmondatunk – és e mondat nélkül a víziónk is, mármint, hogy „Hazánk a Szeretet földje legyen”, megvalósíthatatlan -, akkor ennek mi is a valóságos tartalma és hogyan is kellene ezt megélni.
Biztos közhely, de ettől még igaz, hogy szeretni egyszerre a legkönnyebb, ugyanakkor a legnehezebb. Általában értjük, hogy mit jelent szeretni, hiszen azt akarjuk, hogy minket szeressenek. Ha másból nem, hát a fájó hiányból tudjuk, mi után is sóvárgunk. Még azt is értjük – még ha nem is éljük -, hogy másokat is szeretni kell(ene). (Közbevetésként: keleti guruknál „szocializálódott” embereknél látom, hogy mérhetetlenül sokat tudnak beszélni a szeretetről, de valahogy mindig önmaguknál lyukadnak ki: hogy a mélyebb, szellemi szeretetért most miért is kell elhagyniuk a házastársukat – „szabadon engedik”, mert csak így fejlődhetnek tovább -, miért is nem kell segíteni a másiknak – mert annak az a karmája, hogy ilyen nyomorult -, szóval csupán a mélységes önzésüket burkolják divatos lózungokba.)
A karizmatikus ajándékok közül a szeretet karizmája tűnik a legegyszerűbbnek és leghétköznapibbnak. Olykor csalódott is az, akinek azt mondják, hogy ezt az ajándékot kapta. A prófétálás, gyógyítás sokkal látványosabb, erőteljesebb, hát még, ha valakinél el is dőlnek az emberek! Pedig a szeretet az alapja és a beteljesedése mindennek, sőt, a szeretet hordozza az összes többi karizmatikus ajándékot is (és megfordítva: szeretet nélkül minden hamissá válik).
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, el kell ismernünk, hogy szeretni a legnehezebb. Ha komolyan vesszük, hogy szeretni akarjuk Istent teljes szívünkből, erőnkből, lelkünkből, és felebarátunkat mint önmagunkat (mégis csak ez a főparancs), akkor újra és újra olyan határhoz érkezünk, amit már  egyáltalán nem szeretnénk átlépni. Miért adjak én ennek az embernek a pénzemből, az időmből, amikor egyáltalán nem érdemli meg? (Feledve, hogy egyébként én se érdemeltem meg Isten szeretetét, Ő előbb szeretett engem…)
-Uram, ezt az embert már csak Te tudod szeretni!
-Igen, de rajtad keresztül szeretném szeretni őt…
Ha komolyan vesszük, hogy a szeretet - és nagy Sz-szel is, mint Isten, Szeretet -, mindenkié, akkor nem marad más választásunk, mint nekünk is szeretetté, krisztusi emberré válni. Mindig átlépve azt a határt, ami távol tartana a másik embertől. (Valaki egyszer azt mondta, akkor kezdted el valójában az adakozást, amikor már fáj adni – engem ez a mondat megrémít, mert pontosan rátapint a fájó pontra…)
Új jelmondatot nem lehet választani. Nem marad más, mint ezt valahogy egyre jobban megélni, abban bízva, hogy ha a szeretet mindenkié, akkor az enyém is, és tudom, hogy amit adok, az mind semmi ahhoz képest, amit kapok. Istentől és felebarátaimtól…
Sípos (S) Gyula (nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)