Szeretet földje - a honlap blogja

Az a gyanúm, hogy az egyházunkat kritizáló kedves testvérek, miközben hősiesen vissza akarnak térni valami elképzelt aranykorba, valójában nem tudják, mit (és miért) beszélnek. (Abba bele se merek gondolni, hogy tudják, és mégis azt akarják.) Ezért most szeretnék néhány egyszerű mondatot írni arról, én miért is nem szeretnék visszatérni ebbe az „aranykorba”.
Az biztos, hogy én nem szeretnék olyan egyházat, ahol a püspököt excellenciás úrnak, a pápát eminenciás úrnak kell szólítani (kézcsókkal), ahol a pápa, a fején a hármas hatalmat jelző tiarával ül megközelíthetetlen trónján. Ahol évszázadonta csak egy-két embernek ismerik el életszentségét és ahol egy lengyel érsek – akit most Szent II. János Pál pápaként tisztelünk – a pápai trón közelébe se kerülhetne. Ahol Prohászka püspök szociális igazságosságról szóló könyveit indexre lehetett tenni – egyáltalán, hány olyan jelentős teológus alkotott a XX. század első felében, aki nem került a tiltólistára, de legalábbis a közelébe? (Szegény mai lázadók, végig se gondolják, hogy ilyen lelkülettel a zsinat előtti egyházban már ők is rég a kitaszítottak között lennének…)
Nem szeretnék latin nyelvű, régi rítusú szentmisét a mostani helyett. Örülök, hogy értem és érthetem a liturgiát és nem „misét hallgatok” – mint a zsinat előtt -, hanem „részt veszek” a közösségi, szent cselekményben. Nem a pap hátát látom, aki nekem háttal „celebrál”, -, én meg közben olvashatom az imakönyvem, már ha megteszem -, szóval nem csak nézek, mint Marci a moziban, hanem a pappal együtt, mint Isten népe, részesévé válok a világ legnagyobb csodájának. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tridenti mise nem szép vagy felemelő, és érvényes is természetesen, de engem nem bevonz, hanem eltávolít…)
Nem szeretném, hogy a pap a szentségi, kegyelmi pozícióját újra visszacserélje világi, hatalmi pozícióra. (Igen, tudom, hogy egyházunkban máig vannak pozíciójukkal visszaélő papok, akik plébániájukat hitbizományként, papi tekintélyüket magától értetődő előjogként, a híveket pedig zavaró tényezőként kezelik – és azt is tudom, hogy milyen irigylésre méltó helyzetben vagyunk, hogy a mi plébánosunk nem ilyen…)
Nem szeretnék olyan egyházat, amelyik újra eltestetleníti Krisztust, gyanakodva néz a gyakran áldozókra, bizalmatlan minden új kezdeményezés iránt és legszívesebben gettóba zárná magát, ahol, mint „igazak”, nyugodtan ítélkezhetnek „a többiek”, a kívülállók felett.
Nem szeretem, hogy az egyház még mindig úgy dönt személyekről, ügyekről, hogy egyszerre vádló, védő és bíró – milyen nagylelkű, hogy így vállalja mindhárom szerepet, s ugyan ki kételkedhetne pártatlanságában? -, s képes a gyanúba kevert megkérdezése nélkül is dönteni az illető ügyében.
Nem szeretnék újra visszatérni olyan megcsontosodott szabályok mögé, amelyek megölik az életet. Nem uniformizálódást szeretnék, hanem sokféleséget. Rosszul értelmezett „szilárdság”, merevség helyett rugalmasságot - ami természetesen nem jelentheti a hit és etika relativizálását, de pontosan jelenti azt, amit Jézus úgy fogalmazott meg, hogy nem az ember van a törvényért, hanem a törvény az emberért.
Értem én – vagy érteni vélem -, hogy ebben a kaotikus világban sokan szeretnének egy biztos pontot találni, amihez hozzátámaszkodhatnak, ami enyhítheti szorongásukat, ami biztos külső tartóoszlop, amihez ha igazodnak, akkor magukat is tisztának és igaznak, jó helyen lévőnek tudhatják. Ezt szeretnék megtalálni az egyházban, a hierarchiában, a pontosan és logikusan levezetett törvényekben – és egy bizonyos pontig ez természetes, magától értetődő és igaz is. Csakhogy az élet sokszínűségét nem lehet így kockásítani, az élő Istent pedig még kevésbé lehet beszorítani a törvényekbe (a Lélek ott fúj, ahol és ahogy akar). Jézus Krisztust egykor azok a nagyon rendes, buzgó és szorongó emberek (is) feszítették keresztre, akik az ószövetségi törvényben, a jeruzsálemi templomi kultuszban (és hierarchiában) vélték megtalálni életük biztos támaszát. Ma sincs ez másképp…
A nóta ma is ugyanaz: legyen erős király (miniszterelnök, püspök, pápa), legyen világos útmutatás – ami igazolja szorongásaimat és nem lendít ki a komfortzónámból -, ami pedig ezen kívül van, az eretnekség, modernizmus, antikrisztusi, romboló.
Nem szeretném, hogy az egyház páncél legyen körülöttem (a biztonság illúziója, amely távol tart és kirekeszt), hanem azt szeretném, hogy az egyház a világ érzékeny, fájdalmas, elevenen dobogó szíve legyen, mi pedig ennek az egyháznak a szívében, Kis Szent Teréz szavaival szólva, szeretet legyünk.
A Szeretet termékeny, minden jót növesztő földje.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egy új amerikai szuperhősös filmet játszanak a mozik. Nem érdekelt volna különösebben, de valaki meglepett azzal a hírrel, hogy itt a főgonosz a hét főbűn erejével pusztít, a főhősnek pedig ezeket kell legyőznie. Kíváncsi lettem, hogyan győz itt a jó – hát, ahogy Móricka elképzeli…
A film különben elég szórakoztató, bizonyos értelemben jobb a szokásos szuperemberes filmeknél. Van benne jellemfejlődés – a kamasz fiú szuperképességeket kap ugyan, de először egyáltalán nem tudja, mit kezdjen velük, feltűnősködik, sztár akar lenni -, és valamennyire a főgonosz tetteinek motivációit is bemutatják (megalázó gyermekkor egy hatalmaskodó apa és nagytestvér mellett). Kellő ritmusban váltják egymást a humoros és elgondolkodtató jelenetek, és természetesen győz a jó, hát hogyne győzne!
A film címe Shazam! – ez a varázsszó, ami a fiúból hirtelen kigyúrt felnőtt szuperférfit csinál, aki villámokat szór, repülni tud és nem fogja a golyó. A szupererőt a varázsszóval együtt egy ősöreg varázsló adja át – kinézetre az indiai guruk szokványos megjelenése -, aki eddig visszatartotta a hét gonoszt, de most már a fiúnak kell. A hét gonosz szörny pedig – akik kiszabadulnak börtönükből – a hét főbűn: kevélység. fösvénység. bujaság. irigység. torkosság. harag.  jóra való restség. Sajnos, itt már elfogy az alkotók fantáziája. a hét szörny a fantasy-klisék szokásos szörnyalakja, alig van rajtuk valami egyénítés. Szürkék, rondák, piros a szemük és hörögve ordítanak. Az egyiknek nagy a szája, gondolom ez a falánkság, a másiknak négy keze van, a harmadiknak szárnyai … lehet találgatni, melyik melyik.
Arra se ad magyarázatot a film, hogy ha eddig ezek a főbűnök kőbe voltak zárva, miért van tele a világ ezekkel a bűnökkel – na jó, nem is azért ülünk be egy ilyen filmre, hogy erre cizellált válaszokat kapjunk. De hogy lehet ezeket a bűnszörnyeket legyőzni?
Természetesen be kell húzni nekik egy jó nagyot, aztán addig ütni-verni őket – közben lebontva egy egész vidámparkot, néhány házat, stb. -, amíg végül visszakövesednek. Már megint megmentettük a világot!
Bárcsak ilyen egyszerű volna.
Sajnos, ezek a szörnyetegek a mi barátaink. Nem is szörnyetegek, hanem életünk olyan részei, amelyek eluralhatnak minket, rossz szokássá és bűnök forrásává válva életünkben. Pihenni szükséges, ellustulni nem. Evés nélkül nem élhetünk, falánkság nélkül igen. A szexualitás életünk nagy meghajtó ereje (legalábbis egy ideig), a bujaság bűnre csábít. A harag lehet jogos indulat, de ha dédelgeted (megbocsátás és kiengesztelődés helyett), akkor gyilkossá tesz téged. A fösvénység megrabolja az életed, a jóra való restség miatt pedig csak hiábavalóan pazarlod napjaid. Sajnos, a hét főbűnt nem lehet egy jól irányzott ütéssel kiiktatni életünkből. Fegyelmezettség, böjt, ima, nagylelkű szeretet, alázat, jótettek… s ha ideig-óráig megpihenhetünk is a kísértésektől, azok akkor jelentkeznek újra, amikor a legkevésbé várnánk.
Már többször idéztem a Szeretetláng lelki naplóból azt a részt, ahol Erzsébet asszony egy álmát írja le: „Egy nagy, fekete korongot láttam. A korong a felhők közepe táján volt, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong bal oldalán különös kinézésű férfiakat láttam, egészen soványakat, majdnem testnélkülieket.” (Lám csak, nem szörnyek, nagyon is emberiek.) „Szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Ezekről hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a fő gonoszok. Mikor a korongra pillantottam, épp akkor lettek kész… (…) Álmomban én is jól szemügyre vettem a fekete korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkozva nézegettem, hogy miként lehetne a sötétségtől a korongot megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi átlátszó rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többinek, nincs minden veszve, csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert én úgy érzem, sikerülni fog.”
Később Jézus magyarázatot ad az álomra: „Tudod-e, mit jelent a korongon a sűrű feketeség? Az a hét főbűn. Ez a korong hét lemezből van összerakva, és úgy van elfedve egyenként, de mégis úgy néz ki, mintha eggyé lenne olvasztva. A legfelső a bujaság, ez egy nagyon vékony és erős, de hajlítható lemez, melyet el kell onnan hajlítani. Ezt sok áldozatos imádság teszi hajlíthatóvá. Utána következik a másik, ez a jóravaló restség, ezt nem lehet elhajlítani. Ez egy olyan fekete fémből van, mely törik, és csak egész apró sziporkákra törve, rettentő nagy fáradsággal lehet egy-egy porszemnyit lekoptatni belőle. De félni nem kell, Én veletek leszek a nagy munkánál. De vigyázzatok, mert a gonosz sem marad tétlen, és csak a szünet nélküli törekvés az, mely lekoptatja a kemény korongot…”
Így van ez.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Annak idején a jeruzsálemi templomot a világ nyolcadik csodájaként emlegették szépsége miatt. Talán láttunk is rajzot, vagy makettet róla, ez azonban csak steril kép lehet a valósághoz képest. Elképzelhetjük a görög-római stílusban épült, 300 méter széles és 600 méter hosszú oszlopcsarnokot, benne a pogányok udvarát, a nők, a férfiak és papok udvarát, belül a szentélyt és a szentek szentjét – és még mindig alig jutottunk közelebb a valósághoz.
Most képzeljük el a belépés előtt rituálisan tisztálkodó embereket, aztán a hatalmas pogányok udvarában tolongó tömeget, az őröket és a falakon álló római katonákat. Az állatok karámjait, ketreceit és a nagy hangon kiabáló árusokat. A pénzváltók asztalait és az ott folyó alkudozást. Az istálló- és trágyaszagot, amelyik összekeveredik a hőségben tolongó emberek izzadságszagával. A papokat, akik vizsgálgatják a hívek által felajánlott áldozati állatokat, hogy mindenben megfelelnek-e az előírásoknak. Az állandó hangzavart és a nagy hangerőt.
Aztán képzeljük el a nők udvarában várakozókat, akik innen nem mehetnek tovább, aztán a férfiak udvarát és végül még bentebb a papok udvarát, ahol az áldozatok bemutatása zajlik. Ez a hely olyan, mint egy mészárszék. Itt ölik le a bikákat, bakokat, galambokat, itt folyatják ki a vérüket és hintik meg vele a négyszarvú oltárt. Itt ég az örök tűz, amire az állatokból kivágott beleket és belsőségeket helyezik. A papok imája és éneke összekeveredik a riadt és haldokló állatok bőgésével, a tömjén illata pedig a vastag, fekete és büdös füsttel, ami folyamatosan gomolyog az ég felé ….
Ez már inkább rémálom-szerű, és elég messze esik attól, ahogy mi gondolkodunk a helyes istentiszteletről és – imádásról. Vagy ahogy a magányt kereső és éjszakákat csendes imádásban töltő Jézus gondolkodott az Atyával való eleven kapcsolatról.  Mindjárt jobban értjük azt is, miért kergette ki a zsibvásárt földi élete utolsó hetében Jézus – saját megvallása szerint halálát másokért önként felajánló örök áldozat – a templomból. („Azután így tanította őket: Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” – Mk 11, 17)
Ahogy a jeruzsálemi templomról is leginkább csak múzeumi elképzelésünk van, hasonlóképp Jézusról is, azzal a különbséggel, hogy róla nagyon sokféle kép van forgalomban, amelyek annyira hasonlítanak Jézus Krisztusra, mint az esztétikus templomi feszületeink a keresztre feszítés véres valóságára. Isten Fiából csodálatos bálványisteneket tudunk készíteni, a saját képünkre és hasonlatosságunkra, kinek-kinek tetszése szerint. Lehet az a „történeti Jézus”, aki semmilyen csodát nem követett el, s csak követői tekintették őt Istennek, hogy ezzel magukat igazolják. Lehet guru, egy bölcs a sok közül – egyáltalán nem zavartatva magunkat attól, hogy egészen mást tanított, mint a vele egy sorba helyezett többi „mester”. Lehet nagy tanító, akinek tanait ugyan tiszteljük, akire hivatkozhatunk is, de akit nem kell követnünk. Lehet forradalmár, lehet jólétünk biztosítója, lehet egy címke, egy kép, amivel megkülönböztethetem magam a többiektől. Esetleg politikai jelszó, amivel szavazókat gyűjthetek magamnak. Az emberi találékonyság határtalan, ha Jézus Krisztust igazolásnak akarja a maga számára: lehet forradalmár, lehet ateista, lehet házas (Mária Magdolnával), lehet homoszexuális (a fiatal János apostollal) – és a hangosan hirdetett képtelenségek sora egyre csak bővül.
Ha azonban nem akarunk megelégedni a számunkra tetszetős képekkel és önigazolásokkal, akkor a kép helyett az élő, valódi Jézussal kell találkoznunk. Meg kell hallanunk azt, amit Ő mond önmagáról és azt is, hogy mit tanít nekünk. Ez a Jézus valóban a Krisztus, Isten és ember, aki lenyűgöző dolgokat mondott és tett - ugyanakkor Ő az a rémítő valóság is, aki szembesít önmagammal, bűneimmel és a világ bűneivel. Aki nem engedi elaltatni a lelkiismeretemet, aki olyan útra hív, ahol a rózsaszirmok alatt tövisek vannak és a csodák ösvényét keresztek szegélyezik.
Találkozni az élő Jézussal – ez életünk legfelemelőbb és legdrámaibb pillanata. Kihagyni lehetetlen, ugyanakkor mégis csak kegyelem, amit a Szentlélek munkál bennünk és értünk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nem mindegy, hogy melyik, ezért jó dolog, ha felismerjük mivel állunk szemben, hogy jobban eligazodhassunk életünkben és megfelelő választ adhassunk a kihívásokra.

A Miatyánkban azt kérjük Istentől, hogy ne vigyen minket a kísértésbe – vannak, akik szerint helyesebb lenne úgy imádkozni, hogy „ne engedj minket” a kísértésbe. Jakab apostol azt írja levelében, hogy „senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy ’Isten kísért’, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit.” (Jak 1, 13). Pál apostol pedig figyelmezteti a korinthusi híveket, hogy „emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1Kor 10, 13)

Kinek nem engedi meg Isten az erőnkön felül való kísértést? Az egyszerű és összefoglaló válasz: a gonosz léleknek, amely bűnre csábít minket, hogy Istentől elszakítson és lehetőleg örökre elbuktasson minket.

Mindannyian ismerjük a bűnök édes kísértését. Az egyház hét főbűnt nevez meg, mint olyan nagy erőket, amelyek a rossz felé húznak minket: kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság (jóra való restség). Elég magunkba néznünk, hogy lássuk, némelyikkel talán halálunkig tusakodni fogunk! (Ha pedig tudni akarjuk, milyen rettenetes hatása van mindennek az életre, elég végig gondolnunk a világ mai állapotát, vagy akár csak bekapcsolni a tévét, hogy lássuk, e főbűnök örök éhségének kielégítésére és feldicsérésére épül az egész iparág.)

A kísértések elleni küzdelmünk élet-halál kérdése. Kicsit más azonban a helyzet a megpróbáltatásokkal. Pál apostol elküldi Timóteust a hívekhez, „hogy megerősítsen titeket, és bátorítson hitetekben, hogy senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban. Hiszen ti is tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve.” (1Thesz 3, 2-3) Ahogy a Szentírás többször mondja, mindent „tűzben próbálnak meg”, hogy minden értéktelen kiégjen és minden értékes még értékesebbé váljon. Míg tehát a kísértések az ördög művei, a megpróbáltatások sokszor Isten által megengedett nehézségek, amiken keresztül kell mennünk, hogy minden salak kiégjen belőlünk. Fontos különbségtétel ez, hiszen míg a bűnök és kísértések ellen harcolnunk kell, addig a megpróbáltatásokkal szemben ez értelmetlen lehet – itt inkább kitartásra és állhatatosságra van szükségünk, míg a pusztai életszakasz véget nem ér. (Ami nem azt jelenti, hogy nem imádkozhatunk ezért… és az is igaz, hogy a megpróbáltatások mögött olykor a gonosz lélek áll, akinek Isten megengedi, hogy egy ideig gyötörjön minket…)

Nem mindig könnyű a a kísértést és a megpróbáltatást megkülönböztetni egymástól, bár vannak egyértelmű esetek. Amikor Dávid király meglátja Betsabét fürdőzni a másik ház tetején, az még csak kísértés. Amikor magához hívatja, az már bukás és bűn. Amikor a férjét, Uriást megöleti, akkor elfedni akarja, de csak súlyosbítja bűnét.

Amikor a fiatal Dávidnak, sikerei csúcsán, menekülnie kell Saul haragja elől az megpróbáltatás, amire szükség volt, hogy szíve ne „megkövéredjen”(kevélység, harag, stb.), hanem „megtörjön” és a hosszú nevelési időszak végére valóban „Isten szíve szerinti férfiúvá” váljon.

Amikor a megpróbáltatás idején kétszer is megölhetné Sault, az egyszerre kísértés – hogy a saját kezébe vegye az irányítást és gyilkosság árán szabaduljon -, ugyanakkor megpróbáltatás is, hiszen engedelmessége esetén továbbra is száműzött, bujkáló menekült életet kell élnie.

A mi életünkben is keveredhet e kettő. Kérnünk kell Isten bölcsességét és kegyelmét, hogy meg tudjuk különböztetni azokat egymástól és a megfelelő választ tudjuk adni rájuk.

Egy megkülönböztetési szabályt érdemes mindig figyelembe venni: Jézus Krisztus minden bűntől, bajtól, betegségtől, a gonosz lélek minden támadásától meg tud védeni és meg tud szabadítani minket, egy valamitől azonban nem - attól, hogy krisztusi életet éljünk ebben a krisztusgyűlölő világban. Ez a mi keresztünk, amit nem vethetünk le anélkül, hogy Krisztustól el ne szakadnánk. Ennek maradnia kell, minden más mehet – „az Istent szeretőknek pedig minden javukra válik” (Róm 8, 28).

Sípos (S) Gyula (Naponta frissülő honlapunk: www.szeretetfoldje.hu)

Emberileg érthetetlen, hogy a krisztus-hit hogyan tudott annyi embert megnyerni magának Jézus Krisztus feltámadása után. A hívő zsidó embernek ugyanis olyan radikálisan meg kellett ehhez változtatnia gondolkodásmódját, világlátását és egész életét, olyan belső szabadságra kellett szert tennie, ami szinte elképzelhetetlennek tűnik. Az öt radikális változás:
1. A zsidó nép a saját történelméből, és főleg a babiloni fogságból azt tanulta meg, hogy vagy betartja a törvényeket, vagy elpusztul. A Törvény lett a zsidó önazonosság alapja, ennek szíve pedig a Tízparancsolat, amelynek első mondata szerint az Úr az egyetlen Isten, és rajta kívül nincs senki más – a többi mind csak pogány bálvány, hamis isten. (Ez volt az egyik oka Jézus kivégzésének is: „Istennek mondotta magát” – amit a Törvény halállal büntet.) Ehhez képest már az első keresztény nemzedék is Istennek vallotta Jézus Krisztust, ami hallatlan, radikális – és életet veszélyeztető! -, változás a korábbi abszolút monoteizmushoz képest.
2. A zsidó vallásos élet hétköznapi, megszokott és rendszeres része volt az állatáldozat. E nélkül elképzelhetetlen a gyermekek bemutatása az egyetlen, jeruzsálemi templomban, lehetetlen a bűntől való megtisztulás, egyszóval a törvények betartása. A keresztények azonban nem mutatnak be többé engesztelő állatáldozatot, mert hitük szerint Jézus Krisztus önmaga feláldozása által mindörökre megszentelte a benne hívőket, Ő a bűnökért bemutatott örök áldozat. Ez radikális változás a vallásgyakorlatban, ami hamar összeütközésbe kerül a többi ember (rokonok, barátok) hitével.
3. A Krisztushoz megtért zsidó emberek szombat mellett, majd egyre inkább helyette a hét első napján -, „az Úr napján” nekünk most vasárnapon – tartották a „hetedik napot”. Kétszeres a konfliktus: ha a kötelező szombat, (sabbath) mellett ülik a vasárnapot, akkor lusták és munkakerülők, ha a szombat helyett, akkor törvénytörők - azaz mindenképp szembe mennek az egész társadalom megszokott életrendjével.
4. A Krisztus-hívők radikálisan szakítanak az addig elfogadott messiás-képpel. A Megváltó, a Krisztus már nem politikai vezér, nem győztes népfelszabadító, hanem a világ bűneiért szenvedő áldozat, „szenvedő szolga”, és nem hozza el a várva várt nemzeti szabadságot az embereknek. A bűnözőként keresztre feszített názáreti Jézus feltámadásának és Krisztus voltának megvallása többszörösen is botrány és a zsidó nép messiás-reményének megcsúfolása.
5. Végül pedig, a Krisztus-hit tagadja az addigi általános vallásos meggyőződést, miszerint a Törvénynek való engedelmesség kedves Isten előtt és ez üdvözít. A tanítványok szerint a törvény önmagában nem tud üdvözíteni, mert mindenki bűnös és nem is tud szabadulni bűnei alól. Krisztus a szabadító, a benne való hit által üdvözülhetünk. (Hitünket pedig az ebből fakadó szeretet-cselekedetek által mutathatjuk meg.) Jézus Krisztus élete, tanítása, kereszthalála és feltámadása a középpont, nem a mózesi Törvény.
A felsorolt tényezők rendkívül radikális változást jelentenek, hiszen megkérdőjelezik az ember egész addigi életét, meggyőződését, társadalmi helyét és szerepét. A Jézus Krisztus által megígért Bátorító, Vigasztaló, Védőügyvéd, azaz a Szentlélek által ezek az emberek mégis képesek voltak erre a kopernikuszi fordulatra - a megtérésre. Olyan belső szabadságról és autonómiáról tettek bizonyságot, ami erősebbnek bizonyult minden kísértésnél és fenyegetésnél, üldözésnél és kínzásnál.
Most, nagyböjt idején tegyük fel magunknak a kérdést: mi maguk, közösségünk, egyházunk vajon rendelkezik most ilyen belső szabadsággal? Attól tartok nem. Sem a bűnök, sem a kísértések ellen nem. A pénzzel és hatalommal szemben, a politikai célokkal és világi hatalmasságokkal szemben sem. A félelemmel és fenyegetésekkel szemben sem. Az egzisztenciális bizonytalansággal szemben sem – és még sorolhatnánk. Pedig nekünk kellene példát adni, mert hiszen ugyanaz a hitünk, mint az első keresztényeknek, és ugyanaz a Szentlélek áradt ki ránk is, mint rájuk.
Ha ugyan…
Van miért bűnbánatot tartani, van miért imádkozni, van hová előre menni…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta firssülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ha a hernyón múlna, az csak egyre nagyobb hernyó akarna lenni. Evolúciós folyamatokkal önmagában meg nem magyarázható, hogyan történik az, hogy teljesen védtelenné teszi magát, bebábozódik, gyakorlatilag meghal, megszűnik hernyónak lenni, szervei szétfolynak, átalakulnak, hogy pillangóként kelljen új életre. Egy isteni titok lapul itt, egy hajtóerő, ami a hernyót, de az egész teremtett világot, az egész emberi történelmet is célja felé vezérli…
Sokféle módon nevezhetjük ezt a titokzatos hajtóerőt.
Nevezhetjük ezt a természetben mindenhol megfigyelhető előre tervezettséget – ami az atomi részecskéket atomokká és vegyületekké, a sejtalkotókat sejtekké és élőlényekké, az egyszerűbbeket bonyolultabbakká formálja – isteni bölcsességnek, kreativitásnak, Isten teremtő munkájának.
Nevezhetjük ezt a történelemben megfigyelhető, minden sötétség és összeomlás dacára történő újra és újra megújulást isteni gondviselésnek.
Vagy ha nem akarjuk, ne nevezzük sehogy, még akár tagadhatjuk is, ez sem változtat azon, hogy ez a titokzatos erő nyíltan vagy rejtetten, de itt működik az életünkben, hogy még a lehetetlent is lehetségessé változtassa.
Ez a Szentlélek ereje, Isten kegyelme, a világ teremtésekor „a vizek felett lebegő” Lélek valósága, amely mindent áthat és mozgat.
Ellenállhatunk ennek az erőnek, mint ahogy semmibe vehetjük Isten tanácsait is. Önzésünkkel és gondatlanságunkkal fokozhatjuk a globális felmelegedést, kivághatjuk az utolsó fákat, elhagyhatjuk házastársainkat és elfordulhatunk a segítségre szorulótól. Akár el is kárhozhatunk. Mégis jobb lenne, ha engednénk ennek a nagy hajtóerőnek, ahogy a hajó enged a tengeren a szélnek, sőt befogja vitorlájába és így nem süllyed el, hanem célhoz ér.
Isten mindenképp célt ér. Lehetünk olyanok, mint Júdás, aki jobban akarta tudni Jézusnál, hogy mit kell tenni. Ő egyre jobban engedett saját önző vágyainak és végül elbukott.
Lehetünk olyanok, mint Zakariás, aki nem hitt Istennek, s ezért nem tudott részesévé válni az Isten ajándéka feletti örömnek, hanem némán kellett várnia Keresztelő János születéséig.
Lehetünk olyanok, mint a kétségbeesett apa, aki őszintén kiáltotta Jézusnak: „Uram én hiszek, segíts az én hitetlenségemen!”
Lehetünk azonban Krisztus tanítványai is, akik megértették, hogy Atyánk van a mennyben, Isten kiváltott minket a bűn rabságából és mi Krisztussal együtt az Ő országának polgárai vagyunk (bűnöket elkövető, megváltott emberek), és kérhetjük életünkre a Szentlélek megvilágosító, megerősítő kegyelmét, hogy Isten vezetése alatt élhessünk, egészen addig, míg hajónk be nem fut a biztos és védett öbölbe, Isten ölelő karjaiba.
Ehhez persze növekednünk kell hűségben, engedelmességben, szeretetben… de hogyan?
Nagyböjt idején, a szavakkal böjtölve: ebben segít minket a negyven napos, húsvét előtti időszak, hogy önmagunkat megfegyelmezve, Isten akarata alá hajtsuk fejünket.
„Adj erőt Uram, gyenge vagyok, nélküled élni nem tudok! Kérlek segíts, ha úgy akarod!”
Sípos (S) Gyula (naponta firssülő honlapunk: www.szeretetföldje.hu)

Stresszes, testünket-lelkünket megterhelő világban élünk, nem csoda hát, ha keressük azokat a praktikákat, kurzusokat, amelyek azt ígérik, hogy segítenek harmonikusabb életet élni. Az élet azonban régen se volt könnyebb, akkor is segítségre volt szükségük az embereknek. A nagyböjti időszakban az egyház pont ezt a segítséget kívánta megadni nekik. Nézzük ennek néhány lépését:
- Minden önsegítő kurzus önvizsgálattal kezdődik, hiszen önismeret nélkül nem juthatunk előbbre életünkben. A húsvétot megelőző 40 napos nagyböjt is ezzel kezdődik, amikor hamvazószerdán a pap hamuval kis keresztet rajzol a hívek homlokára és ezt mondja: „Emlékezz ember, hogy porból lettél, s porrá leszel.” Eljött az idő – legalább minden évben egyszer -, hogy végig gondoljuk életünket és céljainkat. Kiselejtezzük a hiábavalóságokat és megerősítsük azt, ami értékes és jó. Hányan vannak, akik egy nagy betegség idején, esetleg csak haláluk óráján jönnek rá, hogy értéktelen dolgokra pazarolták legszebb éveiket, s közben elveszítették a körülöttük élők szeretetét!
- Egyházunk azt tanácsolja, hogy a nagyböjti időszak alatt kerüljük a zajos mulatságokat, csendesedjünk el kissé. Ezt segítik a böjti előírások, köztük a pénteki hústilalom is. Testünk és lelkünk így lenyugodhat és jobban tudunk figyelni önmagunkra – és ha közben még súlyfeleslegünkből is leadunk, az külön haszon.
- Nem sokat segít azonban az önvizsgálat, ha szívünk terheit nincs hová letenni. Ma pszichológusok és trénerek ajánlják magukat és technikáikat. Az egyház is azt tanácsolja: évente egyszer, húsvéti időben gyónjál és áldozzál. A gyóntatófülkében minden teher letehető – hitünk szerint a papnak hatalma van feloldozni a bűn súlya alól -, egy értő, tapasztalt lelkiatya pedig komoly segítséget tud nyújtani problémáink megoldásához.
A fogyókúrás tanácsok és önfejlesztő kurzusok azonban, minden hasznosságuk mellett, azt a veszélyt rejtik magukban, hogy túlságosan önmagunkra koncentrálva végül még önzőbbé és önigazultabbakká válunk. Így miközben a nagyobb jót keressük, végül csak még rosszabbul járunk. Az egyház ezért mindig túlmutat önmagán, a nagyböjti időszakban pedig különösen: a Szeretet Istenére mutat és Jézus Krisztusra, aki értünk elvállalta a kereszthalált. „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért” – tanítja nekünk Jézus. Ezt teszi minden anyuka, aki éjjel felkel a síró gyermekéhez, minden édesapa, amikor kedvenc hobbija helyett inkább segít feleségének és a gyerekeivel játszik, és ugyanígy tagadja meg önmagát a hívő, amikor időt szán rá, hogy imádkozzon a többiekért…
A nagyböjt célja ez: erőt és kegyelmet nyerni, hogy jobban tudjam szeretni felebarátomat, és Istent, aki mindannyiunkat szeret.
(Sipos Gyula)

Múlt hét szerdán, a youtube-os élő adásban a rövid buzdítás és a közbenjáró ima után rövid csendet tartottam, hogy Istenre figyelhessünk. Ekkor egy erőteljes sugallat érkezett a szívembe, egy szó, kétszer egymás után: bűnbánat, bűnbánat!

Természetesen az nekem is szólt, hiszen én is bűnös ember vagyok – s bár rendszeresen gyónok és lelkiismeretvizsgálatot végzek, el kell ismernem, hogy ennek is kialakulhat egy olyan rutinja, ami töredelmes bűnbánat nélküli szokássá teszi azt. (Ráadásul ezzel elfedhetünk, még magunk elől is, a szívünkben mélyebben rejtőző rossz motivációkat. Hogy csak egy példát mondjak: a tetszeni vágyás, a kívánság, hogy szeretve legyek, mennyi hiábavaló cselekedethez vezet és mennyi megalkuvásnak válik forrásává!)

Ugyanakkor, mivel ez egy nyilvános adásban történt, amikor mindenkiért imádkoztam (és imádkoztunk azokkal, akik akkor, vagy később nézték és nézni fogják), ezért azt gondolom, hogy ez egy olyan üzenet Istentől, ami mindannyiunknak szól. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen minden megújulás, Istennek minden újjáépítő munkája a bűnbánat és megtérés meghirdetésével indul! Ilyen értelemben Keresztelő Szent János nyomában kell, hogy járjunk, aki meghirdette a Megváltó eljövetelét és tanúságot tett róla. A „pusztában kiáltónak a szava” most is ugyanaz: „készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit”! Ennek pedig legelső állomása a bűnbánatra való felhívás.

Ha pedig így kezdődik az Örömhír – márpedig így kezdődik -, akkor a szerdai adásban kapott sugallat Örömhír nekünk is: tartsunk bűnbánatot, mert Isten jön, hogy megújítson, megerősítsen, hogy gyógyítson és szabadítson… A kérdés csak az, hogy készen állunk-e erre, képesek vagyunk-e bűnbánatot tartani egyénileg, közösségileg, egyházilag és nemzetileg, sőt nemzetközileg?

Az biztos, hogy Ferenc pápa és a római katolikus egyház most igyekszik jó példával elöl járni, ezt mutatja a múlt heti konferencia is, ahol az egyház, és kifejezetten a hatalommal bíró emberek, papok és egyházi elöljárók által elkövetett bűnökről volt szó. Ez persze nagyon kellemetlen is, hiszen ilyenkor derül ki, mennyi kosz gyűlt össze a fehér ruha alatt. Ki szereti azt hallani, hogy akit szeret, az milyen bűnöket követett el és milyen rossz tulajdonságai vannak? Bűnbánat nélkül azonban nincs tisztulás, nincs gyógyulás. A betegség tüneteinek kiderítése nélkül nem lehetséges felépülni a bajból…

Az már súlyosabb kérdés, hogy a világ – miközben lelkesen szörnyülködik az egyház bűnei felett -, vajon készen áll-e a hibák és bűnök feltárására, a bűnbánattartásra? És mi keresztények, akik a világban élünk, vajon készen állunk-e arra, hogy prófétai módon kimondjuk a bűnös dolgokra, hogy azok bűnösek?

Attól tartok, kevéssé. Erről győzött meg az is, hogy amikor a január 18-i imanapra buzdításként írtam egy imanap-levelet, és abban leírtam néhány problémát (bűnnek sem nevezve, csak jelezve, hogy van miért imádkozni), sorra kaptam a leveleket, telefonokat, amiben hazaárulónak és a kereszténység megrontójának neveztek… Keserves tapasztalat ez, és nem az első, (utólag nem is tudom, miben reménykedtem)…

Isten mindenképp szembeszáll a bűnnel – és ha mi ebben nem vagyunk segítségére, majd megteszi másokon keresztül, de az bizony nekünk is kárunkra válhat. Ezért múlhatatlanul szükséges, hogy mi elöl járjunk a bűnbánatban és a bűnbánatra és megtérésre való felhívásban. Hiszen ha az Egyház égbekiáltó bűnnek tartja a munkások bérének visszatartását – márpedig annak tartja, és jogosan -, akkor az Egyháznak kellene hangosan égre kiáltani a mostani szociális igazságtalanságok miatt. Ha bűn a lopás, akkor ezt nekünk kell hangosan kimondani, különben az egész társadalom azt hiszi, hogy a törvényesített lopás, korrupció az rendben van.

Micsoda megromláson ment keresztül az elmúlt harminc évben a magyar társadalom! Akkor még elképzelhetetlen lett volna, hogy a tévében nyíltan káromkodjanak, paráználkodjanak, és ezt mintegy követendő példaként állítsák a nézők elé. Ma pedig kifejezetten úgy állítják össze a „valóságsók” résztvevőit, hogy közöttük mindenképp háborúság és paráznaság legyen – mert az az érdekes…

Ez a világ elvesztette bűnérzékét, de talán nekünk van még valamennyi. Ezért nekünk kell kimondani a bűnbánat szavait és a megtérésre való felhívást…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu - A múlt szerdai élő adás megtekinthető honlapunkon a Videók menüpont alatt, vagy a youtube-on a szeretetfold csatornán.)

Mert ajándékozni muszáj, nekem belső vágyam, valószínűleg azért, mert gyerekkorunkban csak ritkán kaptunk ajándékot, s akkor is sokszor olyat, ami „hasznos” (pizsama, zokni), amiről ugyan értettük, hogy „hasznos”, de azért annyira nem tett boldoggá. Talán az ajándékozás a „szeretetnyelvem” (divatos kifejezéssel), de ezzel boldoggá tenni a feleségemet nem is olyan könnyű dolog!
Természetesen nem miatta, ő rendes asszony, akkor is örül az ajándéknak, ha nincs miért. Korai baleset, még szerelmünk első időszakából, amikor egy ruhát vettem neki. Nagyon hálás volt, látszólag örült neki – aztán soha fel se vette. Hát, ez nem jött be. Nem szokott sapkát, kalapot hordani, én mégis többször ajándékoztam neki (tipikus hiba, amikor „mi” jobban tudjuk, hogy mi kell a másiknak, ez a rendes emberek „boldoggá teszlek, ha beledöglesz is” késztetése, elnézést a durva kifejezését), nagyon szép sapkák, azóta is ott pihennek a kalaptartón. (Pedig szerintem nagyon jól áll neki, aranyos benne, csak hát…) A sálakkal már jobban jártam, de az eredmény korántsem kielégítő (mármint nekem, aki öröm-tűzijátékot szeretne robbantani Manócska szívében, de csak egy kis pukkanás sikerül).
Különben Ildikó szerelmes szívű asszony, tehát szerelmes regényeket (is) olvas (nem tudom, nem kritika-e ez felém), hát akkor vegyünk neki romantikus regényeket. (Ez már fejlődés, mert előtte is vettem neki könyveket, aztán rájöttem, hogy leginkább olyanokat, amiket én is el szeretnék olvasni – a trükk nem vált be…) Sajnos azonban valahogy ezt se tudom jól kiválasztani… talán elolvassa, talán még mond is róla egy-két jó szót, de érződik, hogy nem az igazi. (Ki is mondta: papika – ez vagyok én azokban a pillanatokban, amikor valamit nagyon meg akar értetni velem -, ne vegyen nekem könyveket… ugye érezhető, hogy a játékos magázás csak még súlyosbítja a helyzetet!)
Mehetnénk moziba, színházba, időnként megyünk is, de ha Ildikó választhat, inkább csak sétálgatunk egész délután. (Ha én választhatok, nem kérdés: mozi és könyvesbolt…)
Na jó, tudom én, hogy mit szeret a feleségem! Szeret kirándulni – én meg nem annyira -, azt szeretné, ha együtt végeznénk bizonyos házimunkákat, szóval együtt legyünk (de lehet-e együtt porszívózni? Nem lehet. Tehát ha rendes vagyok, akkor megcsinálom én, ha kevésbé rendes, akkor addig húzom-halasztom, amíg Gyuszkó fiam leveszi vállamról a terhet…)
Végül egyetlen megoldás maradt: kiengedni a kezemből a dolgot és úgy ajándékozni – mert azt  szeretek -, hogy közben Manócska dönthessen…. Az ajándékozási csodaszer neve: kuponfüzet – de nem akármilyen! Olyan kuponfüzet, amit én készítettem, és aminek a lapjai beválthatók bármire, azaz: a feleségem elmondja mit szeretne, én pedig teljesítem.
Hát így dugtam be a fejem az oroszlán barlangjába. Manócska örül (végre öröm-tűzijáték) hiszen végre azt kérhet, amit csak akar… persze hogy rögtön kirándulni kell menni (világvége utáni megállók, rettenetes hegycsúcsok rémlenek fel a szegény férj szemei előtt), meg sétálni, együtt lenni (minőségi idő, újabb szeretetnyelv). És karácsonyra újabb kuponfüzetet kér, amitől én mereven elzárkózom, hogy aztán titokban mégis készítsek egyet…
Ahogy egyszer egy pap bácsitól hallottam: ha boldog akarsz lenni – ne házasodj. De ha a másikat boldoggá akarod tenni – akkor házasodj! (És reménykedj, hogy a másik is boldoggá akar tenni téged…) Én vágytam a házasságra és a családra, talán azért is, mert gyerekként ezt csak nagy hiányokkal tudtam megélni. A templomi esküvő alatt olyan boldog voltam, hogy utána az eskető pap megkérdezte, hogy miért viselkedtem kissé zavartan – nekem ez fel sem tűnt, csak majd kiugrottam a bőrömből… Amikor az első gyerekem megszületett, az egynapos fényképét kitűztem a kabátomra és úgy járkáltam az utcán. És igen, én babakocsit tologató apuka voltam, hihetetlenül büszke minden gyerekemre, olyan szépnek és okosnak láttam őket (mert azok is!).
És még mindig szerelmes vagyok a feleségembe… és mégis, hányszor, de hányszor elrontottam már! Mennyi hiba, vita, bűn, hiábavalóság – és ahogy félreneveltem a gyerekeimet!
Mit lehet itt tenni?
Marad a szeretet. A megbocsátó, gyógyító, önátadó szeretet. Önmagunk, akaratunk odaajándékozása a másiknak – mert végülis mit ajándékozhatok a feleségemnek? Csak önmagamat…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu) Az írás a házasság hete alkalmából született

Édesapám 77 éves korában hunyt el. Utolsó ötven évében templomot se nagyon látott közelről, pappal se beszélt, ellenben meglehetősen zűrös és bűnökkel teli életet élt. Ha említettem neki, hogy szóba kellene állnia Istennel, azt mondta, hogy ő megegyezett Vele: „én se szólok bele az Ő dolgába és Ő se az enyémbe…” Mondtam neki, hogy nagy bajban lenne, ha Isten is így gondolkodna, szerencsére Ő nem ilyen…
Számomra természetesen elfogadhatatlan volt, hogy a mennyek országában apu ne legyen ott velünk, így hát próbálkoztam mindenhogyan őt jobb belátásra téríteni, nem sok sikerrel. Az épp megjelenő könyveimből is adtam neki - azt állította, hogy elolvasta azokat, de bővebben nem részletezte a dolgot, így csak reménykedhettem, hogy talán hatottak rá az elolvasottak. Mi maradt? Csak az ima, és a bizalom…
Betegeskedett, de tartotta magát, ő is itt akart volna örökké élni a földön, ami persze lehetetlen. Aztán bekerült Szolnokon a kórházba - telefonon keresztül értek el, hogy menjünk le meglátogatni őt, mert nagyon rossz állapotban van.
Amikor megláttam, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy itt a vég. Alig ismertem rá - összeomlott a szervezete, megtelt vízzel, teljesen elformátlanodott a teste, nehezen lélegzett és beszélni se tudott. Agonizált, csak egy szót ismételt többször is, azt is alig érthetően: papot!
„Szerencsére” – azaz Isten gondviselő kegyelméből épp előtte héten járt nálunk, Törökbálinton a Szeretetláng kápolnában egy szolnoki pap, Ferenc atya, aki megadta a telefonszámát. Gyorsan telefonáltam neki, és „szerencsére” épp akkor fejezte be a miséjét egy közeli templomban, azt mondta, tíz perc múlva a kórháznál lesz, lent várjam a bejáratnál…
Édesapám utolsó pillanatai voltak ezek. Élt-e még, vagy már halott volt, amikor odaértünk? Ferenc atya mindenesetre a szándékot is elégnek tartotta, amivel apu kifejezte, hogy papot kér, és feloldozta, feladta neki a betegek kenetét, ami valóban az utolsó kenetnek bizonyult…
Édesapám a szemünk előtt hunyt el, de hiszem és tudom, hogy nem halt meg örökre! Lehet, hogy még a tisztítótűzben van, hiszen sok mindent meg kell még beszélnie Megváltójával. De az is biztos, hogy „nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnös, mint 99 igaz felett…”
A Szeretetláng lelki naplóban olvashatjuk Jézus nagy vágyát és felkiáltását: „Egy lélek sem kárhozhat el!” Végtelenül hálás vagyok Istennek azért, hogy volt türelme az utolsó pillanatig várni apunál, és úgy alakította a körülményeket, hogy megmenthesse őt is.
Azóta eltelt egy év - a történetnek azonban számomra önmagán túlmutató jelentősége is van – hiszen olykor úgy tűnik, a világ is veszettül rohan a végzetébe, egyre jobban megterhelődve bűnökkel és csapásokkal. Próbálkozunk tenni ellene, talán történik is valami, de mi ez a néhány tiszta csepp a romlottság hatalmas tengerében?
Nem szabad azonban elcsüggednünk! Isten az idő ura, kezében tartja a múltat és a jövőt egyaránt. Ismeri a gonosz lelkek minden tervét is és képes még az utolsó pillanatban is „kicsavarni a kezükből” a már biztosnak látszó győzelmüket. Ezért nekünk is fel kell szítanunk a hitet, a reményt és a szeretetet a szívünkben és azzal a biztos tudattal kell élnünk és küzdenünk, hogy Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett – és ez a győzelem a miénk!
Miénk most, miénk később, miénk akár az utolsó pillanatban is.
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Sípos (S) Gyula – www.szeretetfoldje.hu)

A bulvársajtó szerint január harmadik hétfője az év legdepressziósabb napja – ami persze butaság, de ettől még jól hangzik, mondhatnánk, hírértéke van, nekünk főleg, mert mi amúgy is hajlamosak vagyunk a borúlátásra. Nem árt azonban figyelmeztetnünk magunkat, hogy Isten országa az öröm és a vidámság, a béke és a szeretet helye – mit keresnénk mi ott búsképű lovagként? Csak elrontanánk a menyegzős lakomát…

Nem véletlen, hogy az apostol így biztatja az egyházat: örüljetek, mindenkor mondom, örüljetek. Igaz, hogy azt is mondja, nagy örömnek tartsuk, ha Isten országáért üldöznek minket – valljuk be, ezt az örömöt nem tudjuk mindig megélni. De mit tegyünk, már Jézus is azt mondta, boldogok akik sírnak, boldogok akik üldözést szenvednek, boldogok a békességre igyekvők…

És persze nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő, mint kilencvenkilenc igaz felett. (Itt az ideje megtérnünk, amíg nem késő…)

Aztán azt is olvashatjuk, hogy öröm koszorúzza az Istenhez visszatérők fejét, örömmel vonul a nép Isten elé és örömmel énekel zsoltárokat. Szegény Dávid király annyira örült és táncolt, hogy előkelő felesége megbotránkozott rajta, el is hidegültek egymástól – vajon mi hány jó okot tudunk magunknak felhozni, hogy ne kelljen örülnünk, főleg a mások örömének?

Az Énekek éneke is egy hatalmas örömének, az egymásra találás és beteljesedés boldogságának megélése.

Arra jöttem rá, hogy ha még akkor is dicsekszem a feleségemmel, gyerekeimmel, amikor épp problémám van velük, akkor a szívem megenyhül és öröm tölti el miattuk. Hát akkor milyen örömöm van, amikor nincs velük semmi bajom!

Isten azt mondja, hogy neki öröm az emberek fiaival lennie. Még velem is? Nem mintha kételkednék az Ő szavaiban, de magamban nagyonis – de akkor most mondjak ellene Istennek? Hát ha Ő azt mondja, hogy neki öröme van benned és bennem, kik vagyunk mi, hogy ebben kételkedjünk?

Az öröm gyógyszer. Már egy jó vicc is segíthet, egy „gyerekszáj”-mondás, amit a facén olvasok, s amiről eszembe jut – emlékezetembe idézem, hogy a szentmise szavait idézzem -, milyen boldog voltam, amikor a kisgyerekeimmel lehettem együtt. (Unokákat, de azonnal! Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi… köszi!)

Az életöröm elvesztése megbetegít – így ha örömöt szerzel egy embernek, gyógyítod őt. Bohócdoktorok járnak be a kis betegekhez a kórházba, hogy megvidámítsák őket, így segítve őket – lehet, hogy el kellene vállalnunk Isten bohócának szerepét? Vagy félünk, hogy akkor elveszítjük méltóságunkat, komolyságunkat, megbecsülésünket? Savanyújóskaként hitelesebbek vagyunk?

Egy időben írtam groteszk, mulatságos, elgondolkodtató történeteket, gondoltam, némi fanyar humor nem árthat, még könyvben is kiadtuk (33 rövid történet, Kisvárosi történetek, Különös) – nagy sikert nem arattam velük. (Tessék, csak tessék, primőr áru, most vigyék!)

Nem folytatom.

A végére egy régi „gyerekszáj”, amit már nem tudom, hogy hol olvastam ,és kitől, de nagyon találó:

Egy kisgyerek nagy összpontosítással rajzolt valamit egy lapra. Szülője megkérdezte:

-Mit rajzolsz?

-Az Istent – válaszolta a gyerek.

-De hát Istent még nem látta senki!

-Eddig – hangzott a gyermeki felelet.

Így van ez.

Imával és szeretettel: Gyula (sipos – www.szeretetfoldje.hu)

A Ferenc pápáról készült dokumentumfilm tetszett, de nézése közben egyre feszültebb lettem. A film ugyanis kiütött a komfortzónámból és olyan dolgokkal szembesített, amiket szívesebben elkerülnék. (Az biztos, hogy ha egyszer menekülnie kell egy pápának Rómából – mint némely próféciák jövendölik -, az nem teológiai különbségek miatt lesz, hanem azért, mert mi emberek nem szeretünk a valósággal szembesülni.
Magyarázom a bizonyítványom: amikor megírtam az idei Imanap-levelet, nem gondoltam, hogy ilyen heves reakciókkal (is) fogok szembesülni. (Természetesen kaptam támogató és neheztelő levelet egyaránt, hideget-meleget, és többen, ha nem is értettek velem egyet, azt emberi módon közölték velem, és ezzel semmi baj sincs. Nem vagyok orákulum, nem gondolom, hogy mindig, mindenben igazam van – vagyis gondolnám én szívesen, de ezt még a családom se hiszi el… -, szóval az értelmes párbeszédnek csak örülni tudok.) Már megint hazaáruló bérenc lettem, az ellenség ügynöke és lázító rettenet – és miért?
Mert a levélben – ami egyébként arra szeretne buzdítani, hogy imádkozzunk hazánkért -, leírtam olyan dolgokat, problémákat, amik miatt szerintem imádkozni kell. Nem a kormányunk mellett vagy ellen – hiszen minden kormányunkért imádkozni kellett -, hanem azért, hogy lássuk, mi minden dolgunk van még itt az országban.
Úgy tűnik, mintha az emberek összekevernék az elkötelezettséget a tisztánlátással, vagy pontosítva: csak akkor szeretnek tisztán látni, ha nem róluk (rólunk) van szó. Arról bátran írhatok, hogy a német jobboldali, kereszténydemokrata kormány törvényileg kötelezővé tette a harmadik nem bevezetését (a férfi és nő mellett), és ez nagyon messze esik a krisztusi értékrendtől. Arról is nyugodtan írhatok, hogy a német abortusz-legalizálás miatt hogyan vált szükségessé már a ’70-es években a török (muszlim) munkaerő behozása a német gazdaságba. De ha arról kezdek írni, hogy a magyar, jobboldali és kereszténydemokrata kormány némely intézkedése is messze esik a krisztusi értékrendtől, akkor áruló vagyok. Ha csak megpendítem, hogy az elmúlt években, a jobboldali, kereszténydemokrata kormányunk alatt, gyakorlatilag ugyanolyan szabadon lehetett magzatgyilkosságot elkövetni, akkor ellenség vagyok, mert miért nem arról írok, milyen sok jó dolog történt?
Nos, én nagyon örülök a jó dolgoknak, írok is róla, és hiszek hazánk megújulásában. Ha azonban előre akarunk haladni, akkor szembe kell néznünk azzal, ami nem jó, amit elrontottunk, vagy elrontottak elődeink és bizony azon kell gondolkodnunk, hogyan lehetne ezt jobbra fordítani.
Tudom, hogy ez kellemetlen. A szülőnek kellemetlen, ha az iskolában azzal szembesítik, hogy az ő gyönyörű szép és okos, ügyes gyermeke talán mégsem olyan szuper, mint ő gondolja. De ha erre csak tagadással – vagy ami még rosszabb, a tanár megvádolásával -, válaszol, azzal biztos, hogy csak rosszat tesz a gyerekének is, és önmagának is. A betegnek is kellemetlen, ha szembesítik állapotával, pláne, ha halálos is lehet a betegség. De még mindig jobb tudni a valós helyzetet, mint illúziókban ringatózni egészen addig, amíg már sem segíteni nem lehet, sem a dolgokat elrendezni nincs idő…
Ez a zavaros élet könnyen szorongó, nyugtalan lelkiállapotba hoz minket. Érthető, ha keressük a megnyugvást, a stabilitást – de tévednek azok, akik egy pártot, egy erős embert, vagy egy politikai rendszert tesznek meg kősziklájuknak. Mert kőszikla csak egy van: Jézus Krisztus. Minden építkezés, minden ország, amely nem erre épül, végül óhatatlanul összeomlik. Nekünk tehát azon kell dolgoznunk, hogy ez a krisztusi alap minél mélyebben beágyazódjék életünkbe, hazánk életébe.
Hát ezért múlhatatlanul szükséges, hogy imádkozzunk hazánkért – január 18-án, Árpád-házi Szent Margit ünnepén is -, és értsük is, miért imádkozunk…
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Minden évre kérek az Úrtól egy szentírási igét, amely vezérfonalul szolgálhat. (Ez nyilván nem jelent kizárólagosságot, de mindenképp segítség, hogy mire figyeljünk, merre menjünk - ez gyakorlattá vált a közösségeinkben is, ahol mindenkinek imádkozunk egy személyes igéért…) A 2019-es évre szólót most különösen is aktuálisnak érzem, mert egyébként is hetek óta hasonló dolgokon töprengek.
A mostani szentírási szakaszt az Apostolok cselekedeteiből kaptam. Pál apostol, immár évtizedes missziós tapasztalatokkal – sikerekkel és kudarcokkal -, a háta mögött visszatér Jeruzsálembe. Tudja – és meg is prófétálják neki -, hogy ott üldözés vár rá, készül is erre, de aztán semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezte. Kiderül, hogy a keresztény testvérek egy része is gyanakodva tekint rá, a saját népéből pedig sokan a halálát akarják. Ebben a zavaros helyzetben tanácskozik a többiekkel és itt hangzik el az a kérdés, ami a 2019. évi vezérigénk lett: „Mi tehát a teendő?” (ApCsel 21,22)
Ezt a kérdést kell nekünk is feltennünk magunknak, hiszen a mi keresztény életünk is elég zavaros helyzetbe került. (Hazánk állapotáról majd néhány nap múlva írok, az „Imanap Hazánkért” levélben.) Ha egyrészt-másrészt ellentétpárokat akarnék alkotni, könnyen írhatnám, hogy például: egyrészt örülhetünk, hogy a kereszténységet sokan identitásuk részének vallják, másrészt aggódhatunk, hogy mi történik, ha a keresztény szó tartalma elszakad Jézus Krisztustól. Örülhetünk, hogy a politikai és kulturális életben közbeszéd tárgya a kereszténység, de aggódhatunk, hogy némelyek ezt képmutató módon csak önigazolásnak, tábornövelésnek használják, így elidegenítve Krisztustól a keresőket, sőt keresztényellenessé téve azokat. Örülhetünk, hogy folyamatosan bővül az egyházi intézmények hálózata, ugyanakkor ennek fenntartása egyre kiszolgáltatottabbá teszi az egyházat a külső, állami finanszírozástól. (A működtetés egyéb problémáiról nem beszélve.) Örülhetünk az állami támogatásnak, ugyanakkor félhetünk, milyen „címkék”, elvárások jönnek ezzel és mi történik, ha ezeknek nem tudunk és/vagy nem akarnánk megfelelni…
Mégis inkább szakadjunk el most az ellentétpároktól és nézzünk egy másik megközelítést. A saját életemben, szolgálatunkban, e4gyházközségünkben, és amennyire látom, egyházunkban is azt tapasztalom, hogy defenzívába szorulunk. Programjaink, a kurzusok, evangelizációs formák, közösségek és összejövetelek valamikor újdonságként hatottak és egy nyílt térben sokakat elértek. Ma ez a tér tele van mindenféle egyéb, ezekkel vetélkedő ajánlatokkal. (Pl.: A nyíltan ezoterikus, okkult programok már szinte eltörpülnek az önsegítő könyvek és mindenféle „barkácsold magad sikeressé” előadások és kurzusok mellett. Ez a pénztermelő ipar félelmetes ütemben épül ki és az életük problémáira megoldást kereső emberek tódulnak hozzájuk.) Talán új formák, új megközelítési lehetőségek kellenének, de még csak tapogatózunk, mik is lennének azok és hogyan kellene azokat csinálni…
Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a II. János Pál pápa által szorgalmazott és most Ferenc pápa által folytatott megújulási folyamat milyen mély ellenállást vált ki sokakban. Bizonyos értelemben érthető is ez, hiszen az élő evangélium mindig megrázza a megmerevedett struktúrákat – kint is, bent is -, és szorongó emberségünk visszavágyik a biztos falak mögé. Láthatólag nem tudtuk még megértetni az emberekkel, hogy a biztos falak mögött csak a temető csendjét találhatják, onnan pedig ki kell lépnünk a krisztusi élet szeretetébe és igazságába, még ha ez bizonytalanságokkal jár is.
Mi tehát a teendő? Ezt közösen kell kikutatnunk. Biztosan benne van egy mozgás „vissza Krisztushoz”, ami magában foglalja a krisztusi értékrend következetes képviseletét is a világban. (Ebből persze konfliktusok következnek, amiket jó lenne, ha nem egyen-egyenként, hanem közösségileg és egyházilag lehetne megharcolni…). Aztán biztosan része a teendőknek a „vissza az imához” és a „vissza az emberekhez” közösségi, társadalmi szinten is. (Nagyobb bátorságra lenne szükségünk a különböző világi felületek használatában is, hogy egyáltalán elérjük őket…)
Mi tehát a teendő? A kérdést legelőször magunknak kell feltennünk: hogyan élhetnék krisztusibb életet és hogyan segíthetem egyházamat és hazámat, hogy az is békésebbé, megértőbbé, krisztusibbá váljon? A kérdést ugyanis Isten teszi fel nekünk, rengeteg múlik a válaszunkon…
Sípos (S) Gyula (naponta frissülő honlapunk: www.szeretetfoldje.hu)

A Fiú megtestesülése a Szentháromság belső titka volt, ami az angyalok előtt is rejtve maradt és csak a Kinyilatkoztatás által lett nyilvánvalóvá. Mindez nem is történhetett másképp, mert a sátán a földet a maga elképzelése szerint bevehetetlen erődítménnyé alakította, amin szerinte Isten is csak úgy változtathat, ha Ő is elbukik… Íme:

Miután a lázadó angyalok az ördögök fejedelme, a sátán vezetésével, az ember bukásával a hatalmuk alá vetették a Földet minden teremtménnyel együtt, többszörös védvonalat alakítottak ki, hogy azt örökre megőrizhessék maguknak.

Az első védvonal a Föld fizikai megrontása volt. Azt sejtették, hogy Isten nem hagyja magára az embert és valamilyen módon eljöhet közénk. Hogy ez hogyan történhet azt nem tudták, de úgy vélekedtek, hogy az csakis olyan módon történhet, ami számukra tiltott volt, azaz Isten valamilyen módon alászáll és utódot nemz, valami félisteni hőst, aki harcba szállhat ellenük. Úgy gondolták, ők is hasonlóképp járnak el – ennek emlékét rögzíti a Szentírás első könyve: „Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek –, ezek az ősidők erős, híres férfiai.” (Ter 6, 4) Azért is tették mindezt, hogy ha Isten hasonlóképp cselekszik, vádolhassák, hiszen így Isten is elköveti azt, amit velük szemben bűnnek nevezett. (Minden mitológia és vallás őrzi ennek a megrontásnak, az emberfeletti-emberalatti, egymással is viszálykodó isteneknek, félisteneknek és szörnyeknek az emlékét.)

Ennek a megrontásnak az özönvíz ítélete vetett véget. Ezután a gonosz szellemek közvetlen módon már nem támaszthattak utódokat, félisteneket maguknak. Megmaradt azonban a szellemi megrontás a bűnök által, a sátán képére és hasonlatosságára formálódó emberekkel. A hatalom, a siker és az erő megszállottjai, a bűnök rabszolgái, hódító királyok (akik különben mindmáig történelmi példaképek lehetnek), és birodalmak álltak a gonosz lelkek rendelkezésére, hogy ha Isten fiat támaszt magának, akkor vele szembe szállhassanak és legyőzhessék. (Ráadásul igazságtalansággal és szeretetlenséggel is vádolhatták volna.) Ez a hatalomkoncentráció volt a sátán második védvonala Istennel szemben.

A harmadik védvonal maga a halál volt, hiszen az elképzelni sem lehetett, hogy a halhatatlan Isten hogyan halhatna meg. A „félistenek” pedig mind bűnökben haltak meg és a halál foglyai maradtak. (Fogollyá tenni Istent – ez az ördögi vágyálom!)

Ez a többszörös védvonal azonban azt is megmutatta, mennyire félreismerte a sátán Istent, amikor azt gondolta, hogy az is olyan, mint ő. Először is, egyetlen gonosz lélek sem mond le önként a hatalmáról, erejéről, és még kevésbé adja föl önmagát. Isten azonban megtette az elképzelhetetlent! Lemondott minden hatalmáról, erejéről és nem fiat nemzett, egyfajta félistent (akit irányíthat és használhat), hanem ő maga lett emberré! „Az Ige testtél lett” (Jn 1, 14), és „bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel…” (Fil 2, 6-7)

Másodszor, Isten lemondott minden előnyről, amit a világ (és evilág fejedelme) kínálhatna neki. Szegények közé született és úgy is élt…A sátán számára elképzelhetetlen volt, hogy valakinek hatalma, ereje, lehetősége van, mindenkit szolgálatra kényszeríthetne – és mégsem teszi, megelégszik a kevesebbel, sőt, még azt is megengedi, hogy végletekig alázzák…(Júdás is ebbe a hibába esett, amikor azt hitte, olyan helyzetbe kényszerítheti Jézust, amikor az kénytelen lesz használni a hatalmát és erejét és majd mind megdicsőülnek…)

Harmadszor pedig, Isten emberként elvállalta a halált, de mivel semmilyen bűnt nem követett el, a halálnak semmi hatalma nem volt rajta! (Mivel a bűn által jött be a halál, és a bűn tart fogságban). Jézus Krisztus győzött az ellenség minden ereje felett, de nem önmagáért, hanem értünk, hogy nekünk Őbenne „életünk legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).

„Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által. Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úrért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15, 55-58)

Sípos (S) Gyula (Naponta frissülő honlapunk: www.szeretetfoldje.hu)

A Szeretetláng lelki napló utolsó bejegyzése 1981. december 12-i. Ebben azt mondja a Szűzanya: „Kislányom, és mindannyian, kedves gyermekeim, vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani a lábatok alól a remény talaját. Tudja ő nagyon jól, ha ezt sikerül megtennie, mindent elvett tőletek, a reményét vesztett lelketeket már bűnre sem kell kísértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van. Nem lát már a hit szemével. Számára minden erény, minden jó értékét veszti. Ó, gyermekeim, imádkozzatok egymásért szüntelenül! Engedjétek kegyelmeim kiáradásának hatását létrejönni lelketekben!”
Képzeljük magunkat Erzsébet asszony helyébe. Húsz éve kapta az első üzenetet, húsz éve küzd az értetlenséggel, megalkuvással, külső elnyomással, belső gyötrelmekkel, szegénységgel, elutasítottsággal. És meddig jutott el? Az ország a pangás éveit éli, az emberek láthatóan kiegyeztek a fridzsider-szocializmussal, hiszen ez még mindig a legvidámabb barakk a szovjet uralom alatt. Megbékéltek a bűneikkel is. Helyeslik az abortuszt, a közösségi lopást, és az egyház is jórészt besimult az egyházügyi hivatal kormányzása alá. A nagy ígéretek, amiket az üzenetekben kapott, látszólag nincsenek sehol. (A Szeretetláng persze terjed, kis imacsoportokban – de mi ez a nagy befagyottsághoz képest? A helyzet 1985-ig, Erzsébet asszonyhaláláig szinte semmit sem változik.) Csoda-e, ha az utolsó üzenet a reménység fontosságára hívja fel a figyelmét – és mindannyiunk figyelmét?
Aztán a rendszerváltás éveiben felszabadulunk az elnyomás alól – és íme, előjönnek a szívek titkos gondolatai: az öröm mellett a harag, az összefogás mellett a kirekesztés, előtör a viszály, a szakítás, a hatalomvágy, pénzvágy… És csak jönnek, erősödnek, hogy felzabálják hitünket, reményünket és szeretetünket…
Csoda-e, ha ma is aktuális a lelki napló utolsó üzenete?
Igen, az összeomlás itt van körülöttünk – nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez sohase volt másképp. Már a megváltáshoz is kereszthalál kellett, a növekedéshez üldözés, az építkezéshez rombolás… A sátán mindig pusztítani akar és ez mindig sikerül is neki – s lám, közben a krisztusi örömhír mégis terjed, világvallássá válik, közvetlenül vagy közvetve, de átalakítja az emberek gondolkodásmódját és az egész világot.
A 20. század a rettenetes háborúk és diktatúrák százada volt, a gonosz lélek inspirációja átjárta az egész földet – s mi lett a vége? Ha pedig a vörös sárkány újra is éled – ahogy a Jelenések könyve írja –hatalmát ugyanúgy nem tudja majd fenntartani, ahogy eddig se tudta egyetlen birodalom sem. Isten országa ugyanis minden erőtlenségével együtt erősebb a világ minden erejénél.
Bárcsak minden ember szívébe beírhatnám: ne az összeomlás jeleit figyeld, ne ez határozza meg az életed, hanem az újjáépítés és kegyelem erejét! A 21. század Isten évszázada, és csak rajtunk múlik, hogy az Ő kegyelméből mennyit tudunk felfogni, megélni életünkben!
Az adventi időszakban sokat olvassuk a prófétákat és próféciákat. Ez személyesen is fontos nekem, egyrészt mert szeretnék én is prófétai életet élni (ami nem azonos a jósolgatással!), másrészt hiszem, hogy amit Isten prófétái előre megjövendöltek, az példa és valóság számukra is. Többször írtam is erről, mert arra vágyom, hogy egyházunk és hazánk magáévá tegye ezt a prófétai látást, így részesülve Krisztus prófétai küldetéséből.
Bocsánat, hogy az Eheti írásba „üzleti dolgokat” keverek, de ezt a témát olyan fontosnak érzem, hogy nem tudom kihagyni: a témához kapcsolódva ezen a héten, három prófétai könyvünket ajánljuk kedvezményes áron, összesen 1.500 forintért: Keresztelő János története; 21. század - Isten évszázada - Magyarország átvilágítása; Prófétai élet. (Bővebben lásd a Könyveink menüpont alatt.) Kérlek olvasd el, hasznodra válik! Megrendelhető levélcímünkön: info@szeretetfoldje.hu (postaköltséget nem számolunk fel).
Teljes meggyőződésem, hogy Isten ebben az évszázadban hatalmas erővel jön, hogy áttörje a bűn és a sötétség falait és „újjáalkosson mindent”. Igen, lehetséges, hogy hazánk a Szeretet földje legyen, Isten országának valósága közöttünk, amikor a kegyelem átjár, megóv és megújít, összeköt és felépít minden élőt a Kárpát-medencében (is).
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Én biztosan túlságosan fafejű, a modern valóságot nem értő ember vagyok, aki ócska szentírási igazságokkal jön elő ezekben a roppant bonyolult helyzetekben. Így hát – bár az elején csak megengedek magamnak két újszövetségi igét -, mégis inkább azt próbálnám megmutatni, hogy egy rossz döntési spirál hogyan vezet egyre mélyebbre.
Így aztán mellőzöm is a kapzsiságra, gőgre, hatalomvágyra, szóval az antikrisztusi lelkületre utaló idézeteket és nem reagálok a bírói függetlenség elhappolására sem… (Különben minek is, hiszen egyházunk szereti úgy vizsgálni a neki nem tetsző ügyeket és embereket, hogy önként magára vállalja a bíró, az ügyész és az ügyvéd szerepkörét is. S lám, milyen hasonlóság, pártunk és kormányunk sem szereti meghallgatni a másik felet – ebből a szempontból máris nagyon vallásos vezetőink vannak…)
Szóval a két igehely. Jézus mondja: „Jaj nektek is, törvénytudók! Mert elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, magatok pedig egy ujjatokkal sem érintitek a terheket.” (Lk 11, 46)
Jakab apostol: „Íme, a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, az égre kiált, és az aratók panasza eljutott a Seregek Urának a fülébe”. (Jak 5, 4)
Aki szerint ez nem így van, ne vegye magára (Isten meg úgyis tudja, mi az igazság).
Térjünk inkább vissza a rossz spirálhoz, néhány feltételes mondattal:
-Ha pártunk és kormányunk stadion-program helyett bérlakás-programot indított volna (ugyanannyi pénzzel, ugyanúgy fellendítve az építőipart),
-és ha nem szűkíti le a főiskolára és egyetemekre államilag támogatott módon felvehetők számát és nem csökkenti le 18 évről 16 évre a kötelező oktatási életkort,
-és nem építi le a mindenkinek járó családi pótlékot,
-akkor talán a fiatalok itt integrálódtak volna a társadalomba és most nem hiányozna az a többszázezer ember aki elment, és nem kellene megpróbálni röghöz kötni a maradfékot ilyen rosszul sikerült törvényekkel.
És ha már benyújtják ezt a milliók életét befolyásoló törvénycsomagot,
-de nem egyéni képviselői indítványként, hogy ezzel megakadályozzák, hogy a parlamenti bizottságok tárgyalhassák a törvényt és észrevételeket tegyenek,
-és a törvényt beterjesztő képviselő nem dühítő cinizmussal üli végig a parlamenti ülést (az üres teremben) amikor az ellenzéki képviselők kérdezni merik (ami a dolguk),
-és legalább akkor, amikor a vitanapon benyújtják a pártok a kérdéseket, akkor nem vonják azokat össze nyilvánvaló cinizmussal és egy ütemben elutasítva azokat, hanem legalább akkor tárgyalnak,
-és ha a szakszervezeti észrevételeket nem söprik le az asztalról és nem az a válaszuk, hogy még tovább szigorítják a törvényt (kollektív szerződés helyett elég az üzemi tanácsi hozzájárulás),
-és ráadásul mindezt nem állítják be úgy, hogy ők dolgozók javát akarják, csak a hazaáruló ellenzék botrányozik (a házelnök ma este már puccskísérletről beszélt, egy másik képviselő pedig hazaárulásról, a legkeményebb szankciókat kérve),
-akkor talán nem lett volna ilyen botrányos a mai törvényhozási nap és értelmes megoldást és jó törvényt is lehetett volna hozni.
Hová vezet mindez? Ki tudja. De mintha ezt egyszer már megéltük volna. Aztán jött egy rendszerváltás, és úgy volt, hogy más világ lesz…
Természetesen lehetne másképp is – de ahhoz vissza kellene fordulni. Ahogy Jézus mondta: változtassátok meg gondolkodásmódotokat, térjetek meg – ez pedig, mint tudjuk, egy magát kereszténynek és demokratának valló kormánynál nem jelenthet gondot…
Sípos (S) Gyula (naponta frissülő honlapunk: www.szeretetfoldje.hu)

Szembe ment a társadalmi elvárásokkal és áthágta a vallási előírásokat. A legrosszabb társaságba keveredett és még dicsekedett is velük. Kora legnagyobb sztárja lehetett volna, ehelyett rabszolgamódra végezte. Mi értelme volt ennek?

Természetesen Jézus Krisztusról van szó, aki elment a pogányokkal és a bűnösökkel is szoros kapcsolatban állt, többszörösen is megszegte a szombatot és más ószövetségi törvényeket, képmutatással vádolta a nép legtekintélyesebbjeit, botrányt csinált a templomban… igaza volt Júdásnak, így nem lehet karriert csinálni!
Ami ennél is kellemetlenebb, Jézus mindezt szeretetből tette. Tudta és merte annyira szeretni az embereket, hogy akkor is megmondta nekik az igazat – szembesítette őket az életükkel -, ha előre tudhatta, hogy ezért haragudni fognak rá. Szerette annyira Istent, hogy akkor is kitartson küldetése mellett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennek kereszthalál lesz a vége.
A kérdés csak az, hogy mi, akik Jézus Lelkéből részesedtünk, akik Krisztus testének a tagjai vagyunk, akik részesedtünk az Úr papi, prófétai és királyi küldetésében, mi vajon merjük-e, tudjuk-e ennyire szeretni Istent és embertársainkat. A prófétai élet című kis füzetünkben többek között ez olvasható a prófétai hivatásunkról:
„A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt.
Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be” (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.
Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)
 (…) Ez a különleges és személyes részesedésünk Krisztus prófétai küldetéséből – általános értelemben – tehát nem más, mint törekvésünk a krisztusi életre: küzdelem a bűnök ellen és az életszentségért és a Szentlélek gyümölcseiért: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség…
A krisztusi élet ugyanis önmagában is prófétai jel, amely ellene mond a világnak és világít a sötétségben. Ehhez persze előre kell haladnunk az önismeretben és Isten-ismeretben, felismerni személyes bűneinket – de jó az is, ha meg tudjuk nevezni azokat a strukturális bűnöket is, amelyek csapdájában esetleg közösségeink, családjaink vagy egész társadalmunk vergődik. Személyes bűnök alatt nem csak a darabszámra felsorolt vétkeket értem, hanem a hét főbűn nagy hajlamait: : kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság (jóra való restség).
Olykor már annak kimondása is prófétai tett, hogy valami bűn. Hogy a lopás nem menedzser-szemléletű gazdagodás, hogy a paráznaság nem a „szabadság kibontása”, hogy a megszólás és ítélkezés még nem bátor kiállás az igazság mellett, vagy épp, hogy az abortusz nem a nő önrendelkezési joga, hanem egy önálló emberi élet legyilkolása.
Amikor azonban szembesítjük önmagunkat és a világot a bűneinkkel – például olyan strukturális bűnökkel, amiktől a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek -, emlékeztetnünk kell magunkat II. János Pál pápa mondatának második felére is: „és új utakat keres, hogy Isten országának evangéliuma a történelemben megvalósuljon”. Tehát „ne szeressünk csak szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Ján 3, 18). Ha elakadtunk, kérnünk kell, és a Szentlélek bölcsességgel és kreativitással áld meg minket és bőségesen teremt lehetőséget és alkalmat, hogy cselekedhessünk…”
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A csütörtök délelőtti csendes szentségimádás alatt (a törökbálinti Szeretetláng kápolnában) úgy éreztem, arra indít a Lélek, hogy nézzem meg a Szeretetláng lelki napló első dátumos (1962. március 4-7) bejegyzésének első bekezdését. Ezt olvastam: „Nem tudom, mi történt az országban. Ezekben a napokban szinte öt percenként térdre kényszerített az Úr, szelíd, kérő hangján, hogy engeszteljem Őt.”

Erzsébet asszony belső motivációja nem csak lángoló Isten-szeretete volt, hanem a családja, hazája iránti szeretete is. Az általam már többször idézett álmában az Úr szintén az ország állapotát mutatta meg neki:

„Egy nagy, fekete korongot láttam. A korong a felhők közepe táján volt, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong bal oldalán különös kinézésű férfiakat láttam, egészen soványakat, majdnem testnélkülieket. Szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Ezekről hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a fő gonoszok. Mikor a korongra pillantottam, épp akkor lettek kész. Valami vasszerű lemezzel takarták el az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, hogy jó munkát végeztek-e. És nagy vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek, munkájuk eredményével meg vannak elégedve. A jobb oldalon fehér felhőkben éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az, csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábainál három személyt (férfit) láttam. Nem tudom, kik voltak, de úgy éreztem, a gonoszok ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a bal oldali személyek közül, aki a legközelebb állt a jobb oldali személyekhez, közel hajolt és így szólt, szörnyű kárörvendően, mint aki egész biztos a dolgában: Ezt aztán vizsgálgathatjátok, ezt jól megcsináltuk. S még azt is mondta, hogy sok bajuk lesz vele. Álmomban én is jól szemügyre vettem a fekete korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkozva nézegettem, hogy miként lehetne a sötétségtől a korongot megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi átlátszó rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többinek, nincs minden veszve, csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert én úgy érzem, sikerülni fog.” (Jézus később elmagyarázza, hogy az a hétrétegű sötét korong a hét főbűn, amivel a gonosz lelkek elfedik az országot…)

„Csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert én úgy érzem, sikerülni fog” – erre az optimizmusra és kitartó buzgalomra ma is nagy szükségünk van! Ha ugyanis ma feltesszük a kérdést, mi történik ebben az országban, bár mondhatunk jót is és rosszat is, megnyugtatni nem tudjuk magunkat.

Igaz, sokakat az se érdekel, mi történik az országban. Ezt mutatja az is, hogy a honlapunkra feltett olyan cikkeket, írásokat, amelyek a hazánk valóságos állapotát mutatják be, tényekre, felmérésekre támaszkodva, általában kevesebben nyitják meg. (Jobban szeretik az olvasók azokat a cikkeket is, ahol megmondják nekik, mit is kell gondolni, és kevésbé azokat, ahol az írás az olvasótól várja a véleményalkotást..).

Először azt gondoltam, az adventi időszakban egy sorozatot indítok, ami megmutatja, hazánkat ma milyen bűnök sötétítik el, hiszen a bűnbánat és megtérés az adventi várakozás hangsúlyos része. Ennek előzménye az volt, hogy párhuzamosan végignéztem, a legnagyobb kormánypárti és legnagyobb ellenzéki internetes újságot, és szomorúan kellett látnom, hogy – már csak szóhasználatában is! -, mennyivel több lejárató, manipuláló, féligazságokkal operáló írás van a kormánypárti – keresztény és demokrata? – oldalon. És mennyivel több erőszak és pornográfia és kárörvendés és pletyka. És mennyi cinizmus… Aztán elvetettem a dolgot – miért keserítsem még jobban magunkat?

Döntésemben szerepet játszott egy kis videofelvétel egy mostani parlamenti ülésről. Az üres házban az ellenzéki képviselők interpelláltak (volna), súlyos ügyekben. Az egyszer kormánypárti úr, akihez és akiről a kérdések szóltak, végig tüntetően a laptopját nézegette, világossá téve: nem érdekel, amit mondotok, úgyis azt teszem, amit akarok… (A házelnök pedig, nehogy nagyon elhúzódjon a nap, sorra megvonta a szót az interpellálóktól…) Érdekel még bárkit, hogy ezek bűnös dolgok?

Mi történik ebben az országban? Szeretném azt hinni, hogy még nem tartunk ott, mint Erzsébet asszony, akinek a legnagyobb diktatúra idején az engesztelő ima volt szinte az egyetlen lehetősége. De az biztos, hogy mi sem hagyhatjuk ki, hogy térden kérjük Istent: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Nagy vágyam ez nekem, de sehogyan se sikerül. Hasonlóan vagyok ezzel, mint a feleségemnek régesrég megígért szerelmes regénnyel, abból se tudtam még soha egy oldalnál többet leírni, mindig beletört a bicskám. (Vagy túlságosan is hasonlított az elképzelt főhősnő Ildikóra, s akkor nem mertem kiadni magam, vagy túl kevéssé, akkor meg minek…)
Különben így vagyok az általam kedvelt szentek életéről szóló filmekkel is: inkább távol tartom magam tőlük - bár ebben a most elindult filmklubunk talán változást hoz -, mint közel. Amelyik szentet ugyanis szeretem (olvasom, segítségét kérem, követem), azt valahogy belülről ismerem, és a filmvásznon megjelenő alak csak úgy passzol ehhez a belső képhez, mint egy gyerekes irka-firka a modelljéhez. Márpedig irka-firkát csinálni se szentekből, se Jézusból nem szeretnék…
Nem mintha nem próbálkoznék a szentekkel is, Jézussal is. Írtam én róluk, talán többet is, mint kellett volna. A szeretet utat keres magának – mentegetőzhetek -, meg aztán vitt a muszáj is, mert abban a tíz évben, amikor könyvkiadásból éltem, ha nem jött jó kézirat, hát írtam egyet (jót-e, nem-e, ki tudja?), s a szentek kézre álltak, csak le kellett ülni a billentyűzet elé…
Hanem Jézus! A nagy szerelem, ami megtérésem óta, kisebb-nagyobb lánggal, de kitart. (Ha nem lettem volna már előtte olyan nagy vágyódója a női nemnek, talán még a cölibátussal is kísérleteztem volna – de annyi eszem már akkor is volt, hogy tudjam, belőlem csak rossz, bukott pap vagy szerzetes lehetne. Meg aztán ott volt Manócska is, akinek sürgősen megkértem a kezét…) Jézussal nem boldogulok. Amikor a „Márk evangéliumát olvasva” írtam, azért választottam ezt az evangéliumot, mert ez volt a legrövidebb, gondoltam, csak elbírok vele! Aztán több évig tartott, míg másfél oldalanként, nagy elakadásokkal, elkészültem vele. (Így is 350 oldal lett, A/5-ös méretben.) Közben kerülgettem Jézust erről is, arról is, megírtam a „Mária titkát” a Szűzanyáról, aztán a „Keresztelő János történetét”, de Jézus életéhez hozzáfogni még mindig nem volt erőm. Újabb kitérőként kitaláltam, hogy a Hegyi beszédet kell feldolgozni, elvégre az nincs benne Márk evangéliumában. Ezzel is elbabráltam jó ideig, szintén másfél oldalanként került fel a honlapunkra, könyvként összesen 144 oldal lett A/5-ös méretben. Aztán ott van a „Jézus győzelmes keresztútja” és a többi apróság is… ha ezeket mind bele akarnám illeszteni egy könyvbe, kezelhetetlen vastagságúra nőne, s akkor még mindig nagyon lyukacsos lenne Jézus életének története…
Na de, most már nincs több kifogás, mégis írni kell Jézus életéről! (Nem mintha a világnak olyan nagy szüksége lenne egy újabb Jézus-könyvre, mentegetőztem magamnak, de közben meg: igenis, a világnak még rengeteg újabb Jézus-könyvre van szüksége, és abból egyet én is megírhatok! Hiszen minden nemzedéknek újra fel kell Őt fedeznie - szóval okosan, mint a jó gazda, aki kincsestárából „régit és újat hoz elő”…)
Néhány éve egy egész hétvégi lelkigyakorlatot szenteltünk Jézus Krisztus életének. Az előadásokra készített jegyzeteim máig megvannak, gondoltam, az majd segít a megírásban. Egy darabig itt tartottam a lapokat a számítógép mellett, aztán elraktam, mert csak vádoltak – miért nem dolgozol végre? Mintha tudnék…
Jézus élete és tanítása kimeríthetetlen gazdagságú. (János apostol szerint az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene róla – lásd Jn 21, 25.) Hogyan lehet leírni a leírhatatlant? (Hát ezért nem megy nekem a szerelmes regény se.) Megfogalmazni a megfogalmazhatatlant? Nem lehet - mégis mindig Róla beszélünk, Hozzá szólunk, Őt kérjük…
Végül aztán nagy elhatározást tettem! Új menüpont került a honlapunkra, a Jézus élete – s ha felkerült, hát úgy is maradt, azóta se került bele néhány elmélkedésnél több. Ha ez így folytatódik, még az unokáim is írni fogják, bár még meg se születtek…
A bölcs mondás szerint, az amatőr író akkor ír, amikor ihlete van, a profi író pedig akkor, ha fizetnek érte. Nekem Jézus már eddig olyan bőséges előleget adott áldásaiból, hogy ha profi írónak gondolnám magam, már a hatodik kötetnél kellene tartanom. De amatőr se vagyok, mert ihletnek nem vagyok híjával (a Szentlélek kegyelméből), tehát megint csak a hatodik kötetnél kellene tartanom. Úgy tűnik tehát, se ez, se az nem vagyok – de akkor ki vagyok én?
Sípos (S) Gyula - nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

"Az általános felfogás szerint a kiskorú gyermekkel szembeni szexuális erőszak - pedofília. De hadd kérdezzem meg, hogyan nevezzük azt, amikor általános iskolásoknak szóló újságokban, magazinokban a szabad szexuális életre biztatják az alig serdülőket? Megrontásnak. Amikor az erkölcsök és a józan ész elleni lázadást szabadságnak hirdetik és példaképnek állítják be a lázadókat? Megrontásnak.

Amikor a megértés és tolerancia nevében a homoszexualitást és a szexuális perverziókat reklámozzák? Megrontásnak. Amikor az interneten keresztül szabadon hozzáférhetőek, letölthetőek bárki számára a leggonoszabb tartalmat sugárzó képek, szövegek is? Megrontásnak. Amikor az agresszivitás, a kegyetlenség, a közöny hősi példává válik a képernyőn keresztül? Megrontásnak. Amikor a politikai életben a másik lejáratása, hazugságok terjesztése, a hitetés, csalás és lopás természetessé, tanított kampány- és meggyőzési módszerré válik? Megrontásnak. Amikor a szabadsággal igazolják a bűnöket és hazafisággal más nemzetek gyűlöletét? Megrontásnak. Amikor a bűnözés iparággá szerveződik és átjárja a gazdaságot, politikát, igazságszolgáltatást? Megrontásnak.

Milyen szomorú dolog, hogy még a jó szándékú emberek tehetségei, képességei, a természetben rejlő jó dolgok is akarva-akaratlanul rossz célok szolgálatába állí-tódnak!

Ne legyenek illúzióink.

A bűnök által megrontott – bibliai kifejezéssel: „test” szerinti életet élő - emberek csak megrontott kultúrát és civilizációt képesek létrehozni. Ennek következtében pusztul a természet, kiüresednek a művészi alkotások, a kultúra. Hazug célokat szolgálnak az erőforrások, hamis kultuszokat követnek az emberek.

Megrontás - a szó feltételezi, hogy van megrontó is. Őt a Szentírás a lázadás szellemével, a vádolás atyjával, a hazugság lelkével, minden démonok fejedelmével, a sátánnal azonosítja. Ez a bukott szellemi lény az, amely uralni igyekszik a földet és annak népeit.

Gonosz és megromlott elméje minden gyűlöletét és őrültségét kiárasztja a megzavarodott és tévelygő emberekre, míg azok az ő képére és hasonlatosságára alkotott kultúrákat és civilizációkat hoznak létre.

Ő az azték napisten, akinek égi útját minden nap emberi szívek vérével kellett egyengetni. Ö Dionüszosz, az őrültség és mámor istene, a kecskelábú Pán, aki extázisában férfiak vérét kívánja. Ő Káli, a hindu istennő, aki emberi vérrel mossa áldozókövét. Ő áll a rituális prostitúció mögött. Ő Loki, a hazugság atyja. Ő Mars, az erőszakos hadisten és ő áll a hamis istenségek és kultuszok sokasága mögött. Ő inspirálja a tévék elvaduló világát, ő örül a pénzzel megszerezhető hatalomnak, ő ugrasztja egymásnak a népeket.

Köztünk él, megrontva vágyainkat, terveinket, egész életünket. Ő az eleven megrontás, a Megrontó.

Úgy tűnik, hatalma kiterjed mindenre és mindenkire, uralma alá söpörte a nemzeteket és kormányokat, szolgálója lett a tudomány és a kultúra.

Ez azonban csak a látszat. A Megrontó ugyanis csak általunk lehet erős. Ezért mondja a Szentírás: állj „ellene a gonosznak és elfut előled”. Igaz, hogy köztünk és bennünk is munkálkodhatnak a megrontás erői. Nem vagyunk azonban kiszolgáltatva a pusztítás szellemeinek. Lehetőségünk van arra, hogy helyesen cselekedjünk és megmeneküljünk a romlott és megrontott gondolatoktól, tettektől. Ellen tudunk állni a gonosz lélek minden csábításának és erejének, de el kell ismernünk azt is, hogy erre önmagunkban képtelenek vagyunk. Jézus Krisztus azonban győzött a gonoszság minden ereje felett, és mi kérhetjük Őt, hogy részesülhessünk abban az örök erőben és védelemben, amelyet mindenki megkaphat..."

 - Eddig a szövegrészlet egy egykor ingyenes szórólapon is terjesztett írásból, ami egy kis füzetben is megjelent, illetve bekerült az Angyalok, ördögök, emberek című kötetünkbe is.. Most, hogy az Eloldozva-szemináriumot végezzük, gondoltam, hasznos kiegészítő ahhoz is... Imával és szeretettel:

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu - a naponta frissülő honlapunk! )

Nem tudjuk, mit követett el, csak azt, hogy tettének súlya olyan erővel nyomódik rá, hogy mozdulni se tud. Bénán fekszik, társai gondoskodnak róla, ki tudja, meddig még… rettenetes, amikor valaki nem tud hinni abban, hogy számára is van még remény! Láttam, hallottam olyan összetört, depressziós embereket, akik azt mondták, olyan dolgokat követtek el, hogy nekik Isten se tud megbocsátani…
Már több órája ültem egy vallásos, testileg-lelkileg összetört asszony mellett, hallgattam őt, néha közbekérdeztem, néha imádkoztunk, végül úgy éreztem, eljött az ideje, hogy megkérjem, mondja ki hangosan: „meg akarok gyógyulni” – és kérjük Istentől a gyógyulás kegyelmét. Nem tudta kimondani ezeket a szavakat. Nem hitte, hogy neki Isten még megbocsáthat, nem jutott be semmi fény a sötétségbe borult lelkébe…
Jézus ránéz ere a bénán fekvő férfira, meglát minket, testi-lelki lelki csonka-bonkákat, és azt mondja: „bocsánatot nyertek bűneid”. Milyen hatalmas dolog ez!
Milyen nagy kegyelem, hogy a gyónásban letehetem, és hihetem egész lényemmel, testemmel, lelkemmel, pszichémmel, hogy meg vannak bocsátva bűneim! (És micsoda tragédia, amikor az Egyház elvárás-listákat állít a bűnbánó elé, és ahelyett, hogy kimondaná neki a megbocsátás szavait, megtagadja ezt tőle, mert nem katolikus, vagy nem rendezett életének valamelyik területe. Ahelyett, hogy bátorítaná, biztatná, gyógyítaná, csak újabb sebet üt rajta, nem értve, hogy ugyanazt teszi, mint a farizeusok, akik azt mondták Jézusról, hogy „káromkodik” – mert ki merte mondani: „bocsánatot nyertek bűneid”.)
A gyógyulás útja a megbocsátáson keresztül vezet, így hát nekünk is meg kell bocsátanunk, még az egyházunknak is. Megbocsátani a hatalomhoz való törleszkedését, gyávaságát, keménységét, a zagyva prédikációkat, az önteltséget, pénzéhséget, kíméletlenséget, elhanyagoltságot és úrhatnámságot – és még sorolhatnám, jól ismerem, hiszen én is a része vagyok. Szóval (és tettel), meg kell bocsátanom az egyházamnak, mert ha neki megbocsátok, magamnak bocsátok meg.
Hasonlóképp, talán még kínosabb, de meg kell bocsátanom annak a világnak, is, amiben élek. Hiszen látom  a pénzéhségét, könyörtelenségét, gyűlöletkeltését, zsarolását, lopását, szavakkal való gyilkolását, kirekesztését és a bűnök befogadását, képmutatását – ezt is jól ismerem, hiszen ennek is része vagyok. Ha megbocsátok, magamnak bocsátok meg.
Még inkább meg kell bocsátanom azoknak, akikkel együtt dolgozom és még annál is jobban a közösségem tagjainak, barátaimnak, de legeslegjobban a családomnak, akiktől a legmélyebb sebeket kaphattam és akiket én is a legjobban megbánthattam amikor nem figyeltem rájuk, nem éreztem velük együtt, és minden féltékenységet, lustaságot, haragot, amit csak tápláltunk, hiszen ez is én vagyok, egy test vagyok velük.
Isten megbocsátott az embereknek, hogy mi a gyógyulás és szabadulás útjára léphessünk, így tehát nekünk, Isten gyermekeinek is meg kell bocsátanunk mindenkinek, hogy a gyógyulás és szabadulás, a szabadság áldott állapota növekedhessen és terjedhessen. Ó, bárcsak minden templomban és minden utcasarkon visszhangzana a felhívás: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”!
És bárcsak, bárcsak el tudnánk fogadni a megbocsátást. Az a béna ember hitt Jézusnak, felkelt, fogta az ágyát és hazament. A sok elutasított emberből, helyből, állapotból, vezetőkből és vezetettekből így lesz újra haza, s talán nagybetűvel: HAZA.
 „Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják főlébem,
ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila) 
És még egy:
„Semmi se zavarjon,
semmi se rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem mindent elér;
annak aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.” (Nagy Szent Teréz)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Unásig hallottuk már: az optimista szerint a pohár félig tele, a pesszimista szerint félig üres. A magyar szerint pedig már rég ellopták a poharat, ami vagy igaz, vagy nem, de sokra azért nem megyünk vele. Egy másik: Az optimista szerint ez a világ a lehető világok legjobbika, a pesszimista meg attól fél, hogy az optimistának igaza van. A magyar azonban berendezkedett ebbe a félős életbe, hogy így magyarázza tehetetlenségeit. Pedig – ezt is ismerjük -, ha valami nem lehetetlen, akkor valaki tehetetlen…
Régebben, amikor még előadásokat tartottam a magyar nemzet hivatásáról, idéztem egy amerikai mondást, ami úgy szólt, hogy „a magyar az, aki utánad megy be a forgóajtón, és előtted jön ki” – ami nem biztos, hogy nagyon hízelgő ránk nézve, mert törtetést is jelenthet, de mindenképp valami aktivitást, lendületet, előre haladást, leleményességet. Milyen messze vagyunk most ettől! (Vagy csak én élek rossz helyen, hogy folyton látom magam körül a nyafogást, mellébeszélést, önigazolást, miért is nem lehet ezt vagy azt megcsinálni?)
A fiatalok nem akarnak, nem mernek megházasodni, a szüleik pedig helyeslik és igazolják ezt félelmeikkel. Pedig mikor legyenek bátrak, mikor merjenek kockázatot vállalni, ha nem fiatalon? Így aztán tejbetök-nemzedéket nevelünk fel, aztán panaszkodunk, hogy gyerekeink  felnőve sem akarják elhagyni a mamahotelt.
Még a kétezres évek elején írtam egy könyvet, amit az akkoriban évente szervezett Szeretet Földje Missziós Iskolában is használtunk. (Talán újra kellene indítani és írni, biztatom magam, hogy megöregedve se tejbetökösödjek el…) Ebben az emberi személyiségnek, mint Isten templomának négy oldalát (a templom négy falát) írtam le: milyen képességeket, tehetségeket ismersz fel magadban, és milyen lehetőségeket, kegyelmeket látsz meg, illetve helyez el Isten az életedben. Ez az önismeret és Isten-ismeret olyan sajátos útja, amin keresztül felfedezhetjük mi mindent kaptunk és hogyan élhetünk vele – illetve, hogyan nem élünk vele, ha félreértjük magunkat és/vagy valami gátolja a kibontakozást.
Az biztos, hogy csak az tud növekedni, amit egyáltalán elültetnek és öntöznek. Sokan nem mernek ültetni, elindulás helyett csak egy helyben toporognak. Indulj el az egyik úton – és Isten megáldja azt. Indulj el a másikon – és akkor ezt áldja meg. De ha nem indulsz el egyiken se, akkor nincs mit megáldani!
Van egy ismerősöm, akinek már több jó ötlete is volt, amit elmesélt, csak épp nem valósított meg. Kissé megkeseredett emberként panaszolta, hogy „mások” valósítják meg, amit ő kitalált. De hát mégse lehet haragudni a „másokra”, akiknek szintén eszébe jutott ugyanaz a jó ötlet, csak bennük volt elég bátorság, hogy amit kitaláltak, azt végig is vigyék!
Milyen szomorú, amikor erős, egészséges fiatal emberek önzésből és félelemből, vagy ki tudja mi okból, de csak tékozolják a napjaikat, sehonnan sehová haladva. És milyen nagy öröm azt látni, hogy valaki elindul, küzd, vállalja a kockázatot, a szenvedést, és előre halad, még akár lehetetlen körülmények között is. Maga Isten ad időnként példát arra, hogy még a lehetetlennek látszó is lehetséges. Nick Vujicic extrém példa, de példa arra, hogy karok és lábak nélkül is lehet szép életet élni, sőt megházasodni és gyereket vállalni.
Volt nekem a főiskolán olyan barátom, aki fiatalon elveszítette az egyik lábát, aztán mégis ott tanult velünk, barátnője volt, zenélt, később megházasodott, gyermeket vállaltak, és újságíróként dolgozik… Ismerek fiatal embereket, akik tartós betegségükkel együtt (és ennek ellenére) megházasodtak, gyerekük született (vagy fog), dolgoznak, építkeznek… így szégyenítik meg a betegek az egészségeseket, a lélekben épebbek a nyavajgókat, az Istenben bízók a mindenkit csak hibáztatókat. Egy hajlott derekú, bottal járó ismerősöm mondta, miután elvett egy csinos lányt feleségül: „az erősebb kutya b…” Ő mert udvarolni, míg a többiek csak álmodoztak…
Nem valami hamis aktivitást akarok hirdetni vagy erőltetni. Nem sikerembereket, reklámfigurákat szeretnék látni, de olyan bátor férfiakat és nőket igen, akik felvállalják az életet annak minden örömével és bánatával, sikerével és kudarcával együtt. Minden magyar megújulás velük kezdődött a történelem során, és ma sem lehet másképp - és akkor „a haza fényre derül…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu) Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

Egy ironikus szöveget akartam írni a magyar kereszténydemokrata Jézusról, aki a hegyi beszéd elmondása után a zelóta Simon testőrségének védelme alatt siet a helikopteréhez, indul a Péter által megszervezett megbeszélésre Pilátussal és Heródessel, hogy mikor költözhet be az Antonia-várba. Az út szélén egy vak koldus kiabál  (Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam), de a rendőrök még időben eltávolítják… Két beszélgetés azonban új irányt adott az Ehetinek.
Múlt héten, a székesfehérvári szolgálatról hazafelé jövet az autóban beszélgettünk, és az egyik testvérünk azt kérdezte, hogy vajon a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus már annak a kegyelmi időnek az eljövetelét jelzi-e, amit többen megprófétáltak és amire várunk, vagy sem?
Én azt gondolom, hogy ez a kegyelmi idő nem „majd eljön”, hanem jelenleg is benne élünk (ahogy a Szűzanya medjugorjei üzeneteiben nem győzi hangsúlyozni, s amit II. János Pál pápa előkészített és meghirdetett a Nagy Jubileummal), és hiszem, hogy most lehetséges, hogy hazánk – a Kárpát-medence, és az egész világ -, a Szeretet földje legyen… De!
És ennél a „De!”- nél álljunk meg egy kicsit. Mert az 1938-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is ilyen kegyelmi idő volt, amikor többszázezren gyóntak és áldoztak – és hogy éltünk mi akkor ezzel a kegyelemmel? Eltékozoltuk. Bár lehetőségünk volt rá, hogy legalább egy ideig még kimaradjunk a világháborúból, mi rohantunk bele (az Országgyűlést is kikerülve, a miniszterelnök egyszerűen csak bejelentette, hogy a hadiállapot beállott, ráadásul még az USA-val is, ki ha mi nem!), minden figyelmeztetés ellenére földet nem osztottunk, a szegények sorsával nem törődtünk, nemzettársainkat vágóhídra küldtük… Így aztán még amit megtarthattunk volna, azt is elvesztettük - írtam már erről bőven, nem folytatom.
Ahogy a mondás tartja, akik nem tanulnak a történelemből, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt és ez a veszély fenyeget most minket is. ebben az új kegyelmi időben.
Jézus jön, hogy meghirdesse „az Úr kegyelmének esztendejét”, amikor „a szegényeknek hirdetik az örömhírt” – és vajon mi milyen örömhírt hirdetünk nekik? Börtönbüntetést és pénzbírságot a hajléktalanak, kilakoltatást az adósnak – ez lenne a kegyelmi esztendő, a Jóbel-év, amikor minden adósságot elengednek és minden bűnt megbocsátanak?
Jézus súlyos szavakkal intette a képmutatókat, hátha felnyílik a vakok szeme és észhez térnek – mi pedig még a csillagokat is lehazudjuk az égről, hogy minden úgy látszódjon, ahogy mi szeretnénk. Elmúlt már a szégyenérzet is, amitől egykor legalább a látszatot őrizni akartuk („ne mi nyerjük a legtöbbet” – ha még emlékszünk erre), maradt a pökhendi gőg és a vagyonnyilatkozatok nyílt hazugsága („családi kölcsönből” költök tízszer annyit, mint a bevallott jövedelmem, na és?).
Már megint „fortélyos félelem igazgat” – nem volt ez másként 1938-ban, de kétezer évvel ezelőtt sem. Ki lépett fel ez ellen? Egykor Jézus Krisztus, és jobb időkben, jobb helyeken Krisztus Teste, az Egyház is, betöltve papi, prófétai és királyi küldetését. Hol vannak a mi prófétáink, és ha megszólalnak, meghalljuk-e a hangjukat?
No igen. Ferenc pápa prófétai szavaira egyik fő megmondó emberünk csak annyit tud mondani, hogy „demens vénember”. Ha egy püspök szól, ha pap, művész, tudós, vagy bármi rendű és rangú ember, az csak áruló, bolond, alkoholista, nemzetközi összeesküvő lehet. Eltávolítani, kirekeszteni, eltüntetni, de azonnal! Tönkretenni, lejáratni, ellehetetleníteni, elüldözni, pénzét elvenni, beperelni… hát így lehet eltékozolni azokat az anyagi és lelki javakat, amiket a kegyelmi idő alatt kapunk. Így öljük meg egyéni és kollektív lelkiismeretünket, így állunk újra a Vádoló, Szétszóró diabolosz, az ördög mellé.
Na de, hogy rátérjek röviden a másik beszélgetésre, ez Kaposváron történt, keresztlányom lakodalmán (még házasodnak a fiatalok, máris reményt kelt!), ahol az örömapával beszélgetve szóba került a nagy megújulás is, amire várunk. Én szóltam néhány szkeptikus szót, amire ez a drága, sok nehézségen keresztül ment, küzdő ember azt mondta (szabadon idézve): lehet, hogy a stadionok azért épülnek, hogy amikor jön a megújulás, és annyian megtérnek, hogy a templomok se tudják befogadni őket, legyenek helyek, ahol össze tudunk gyűlni…
Hát, ha csak úgy nem… (2020-ig is van még két év, előre próféták, előre keresztények, előre!)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu) Látogasd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

Alighanem ez a legrövidebb Eheti a honlap történetében, aminek sok oka van, s ezek között a legkisebb az időhiány (és a szerző tehetségének fölöttébb kicsiny volta). A címben jelzett mondatot a szombati váci kiengesztelődési találkozón mondtam. Az előadás hangfelvételét remélhetőleg megkapom és felteszem majd a honlapra, így most csak egy rövid összefoglaló következik, megfejtéssel.
Az előadásom Jézus Krisztus kiengesztelő művéről és arról – példákkal -, hogy ki kell engesztelődnünk Istennel (mert tudunk rá is haragudni), és az Egyházzal is - pápával, püspökökkel, papokkal, közösségekkel, különféle irányzatokkal, mert tele vagyunk szakadással. Valahogy ki kellene engesztelődnünk a világgal is, még ha ez kettős dolog is, hiszen egyrészt az apostol arra int, hogy „ne szeressétek a világot”, másrészt pedig mégiscsak a föld sójává és a világ világosságává kellene válnunk valahogy. A legnehezebb talán, hogy kiengesztelődjünk a családunkkal, hiszen itt kaphatjuk a legfájdalmasabb sebeket…
Nos, a világgal való kiengesztelődésnél sütöttem el a címben idézett mondatot is. Ha mi vagyunk a föld sója, akkor nem válogathatunk, hogy a répát megsózom, de a krumplit nem, vagy fordítva - nehogy éber olvasóim kommunista elhajlással vádoljanak, mert a répa túl vörös nekik -, a krumplit igen, a répát nem. És ha én a világítani akarok, akkor nem mondhatom, hogy az egyik sarokba be akarok világítani, de a másikba nem. Szóval nem válogathatom meg, hogy kit akarok szeretni és kit nem, mert mi van, ha Isten épp azt az embert akarja rajtam keresztül szeretni, akit én elutasítok?
Így van ez. (Pihenjetek proletárok…)
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A Szeretetláng Lelkinaplóban többször olvashatjuk, hogy a Szeretetláng megvakítja a sátánt. Hogyan kell ezt értenünk, mit jelentsen ez és hogyan élhetünk vele? Próbáljuk meg az értelmünkkel és a képzeletünkkel megragadni ezt.
Közbevetésként: a képzelettel való megragadás nem képzelődést, fantáziálást jelent. Albert Einstein visszaemlékezéseiben azt írja, hogy minden fontos matematikai áttörést úgy ért el, hogy először elképzelte, hogy mi is történik egy adott szituációban. (Két egymás mellett, de ellenkező irányban azonos sebességgel elhaladó vonatnál mit látnak az ablakban ülők, hogy viselkedik az idő és a fény…) Amit aztán így, intuitívan megértett, azt próbálta matematikai formákban is leírni (relativitás-elmélet). De hasonló módon használjuk mi is a képzeletünket, amikor elmélkedő imában egy szentírási részen gondolkodunk.
A Szeretetláng Lelkinaplóban többféle módon, (képszerűen) próbálja leírni Erzsébet asszony, mi (ki) is a Szeretetláng: az összetartó szeretet tüze, kegyelemmel teljes láng, szent láng, fénycsóva, szelíd fény… de a legfontosabb mégis az, amit a Szűzanya mond neki: Szívem Szeretetlángja Jézus Krisztus. A Szűzanya a szívében teljesen egyesülten él Fiával (a legtökéletesebben, ahogy csak ember élhet), és Jézus Krisztusnak ez a szent jelenléte, fénye és forrósága, egész valósága árad ki ránk az ő szeplőtelen szívéből a Szeretetlánggal. (Nem véletlen, hogy a Napló legfontosabb, Erzsébet asszonnyal újra és újra átelmélkedtetett imádsága az egyesülés imája: Add, hogy lábunk együtt járjon, kezünk együtt gyűjtsön, szívünk együtt dobbanjon, bensőnk együtt érezzen, elménk gondolata egy legyen, fülünk együtt figyeljen a csöndességre, szemünk egymásba nézzen és összeforrjon, ajkunk együtt könyörögjön az örök Atyához irgalomért! Ámen.)
A Naplóban Erzsébet asszony többször leírja, ahogy Isten engedi neki megérezni, hogy amikor a Szeretetláng kiárad, a sátán világtalanná válik, erejét veszti. „Nagyon érdekes dolog történt, vagyis inkább úgy kell írnom, hogy amint éppen kis lakásomba mentem este, útközben a sátán keserves nyögését és szemrehányását kellett hallanom. Elpanaszolta nekem, hogy ő már nagyon régen gyanította azt, hogy személyemmel kapcsolatban neki nagyon nagy baja keletkezik. Azért is igyekezett ez időtől kezdve engem állandóan szemmel tartani, és tovább panaszkodott, hogy mégiscsak sikerült kiszabadulnom mindig karmai közül, pedig ő minden eszközt latba vetett, és mégis a vesztes fél lett. Amint kis szobámig elértem, mely a kert végében van, velem jött, vagyis csak tapogatózott, mert mint világtalan, tehetetlen a közelemben. Már azelőtt is éreztem világtalanságát és tehetetlenségét, de volt idő, amikor éreznem kellett gyűlölettől villogó és bosszútól szikrázó szemeit, melyek akkor még félelemmel töltötték el egész lényemet.” (1965.06.04.)
Képzeljük el, milyen az, amikor egy sötét szobába bevilágítanak. Hirtelen napvilágra kerül minden, amit addig eltakart a homály, minden rendetlenség, kosz, piszok. Az ott rejtőző, fészket rakott éjszakai bogarak, állatok menekülnek a fény elől, ha ugyan van nekik hová. Így világít be természetünk rendetlenségébe, megtörtségébe és konokságaiba Isten „szelíd fénye”, a Szeretetláng, és ha van ott a gonosz léleknek bármi megkötözöttsége, elnyomása, aknamunkája, az lelepleződik. Amikor pedig Jézus Krisztus belép lelkünk szobájába, az ott tanyázó gonosz ezt nem tudja elviselni. Számára a fény, a világosság, az igazság, a szentség, a szépség és tisztaság már csak kín, ami elől – Isten erejénél fogva, de saját megromlott természete által is kényszerítve -, menekülnie kell.
A sátán tehetetlenné válik, mert eszközeit nem tudja használni. Viszályt akar szítani, de mi Isten békéjében vagyunk. Haragot akar, de mi megbocsátunk. A szorongás és félelem lelkétől megszabadulunk Isten békéjében. Gyötörni akar, de nem tud áthatolni a bizalom és hit erős falán. Ismeri a bűn, a hatalom, az erőszak és a csábítás nyelvét, de nem érti a szeretet logikáját és erejét - világtalan, mert azt sem látja, ami az orra előtt van.
Milyen csodálatos szabadságban élhetnek Isten gyermekei! „Mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8, 37-39)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
ui.: Ma (október 15. hétfő) este 7 órakor lesz az Eloldozva szeminárium 2. előadása, amit élőben közvetítünk a youtube-csatornánkon. Ha érdekel a téma, gyere, és nézd meg (fent van az első előadás is): https://www.youtube.com/user/szeretetfold