Nem abban az értelemben, ahogy zavaros fejű álmodozóink gondolják a pártus Jézussal és a pilisi szívcsakrával, és nem is arra gondolok, hogy vannak-e magyar teológusok (természetesen vannak magyar nyelvű teológiai műhelyek és kiadványok is), hanem abban az értelemben, hogy ha Isten szándéka szerint lettek a különböző népek, és ezeknek van hivatása és küldetése is, és akkor nekünk, magyaroknak is van, térben és időben meghatározva, amit ha megértenénk…

Én mélyen hiszek abban, hogy Istennek terve és szándéka van minden néppel, és ez a terv és szándék realizálódik is a történelemben, ámbár bűnök és megpróbáltatások között. (Ennek legnyilvánvalóbb példája a zsidó nép történelme.) Megtérésem (1990) óta foglalkoztat ez a téma, már a ’90-es években is beszéltem és írtam is erről, először ingyen osztogatott kis füzetben („Rövid írás a magyar nemzet hivatásáról és megújulásáról”), majd később több könyvben is, és missziónk egyik egyre tudatosabb céljává vált ennek a hivatásnak a feltárása és a kulturális, vallási életben való megélése. (Néhány könyvük: Magyar jelenség; Magyar örökség; Magánkinyilatkoztatások Magyarországról; Haldokló nemzet – feléledő nemzet; Isten évszázada – Magyarország átvilágítása, stb.) Szorosan ehhez kapcsolódott szentjeink (és nagy történelmi alakjaink) életének megismertetése és tiszteletének előmozdítása, hiszen az ő életükben visszatükröződik valami abból, amit Isten elgondolt népünkről. Ezért írtunk és jelentettünk meg könyveket többek között Szent István királyról, Csépe Kláráról (Hasznos-Fallóskút), a stigmatizált Galgóczy Erzsébetről és Kindelmanné Erzsébet asszonyról (Szeretetláng) és történelmük más alakjairól is.
Mivel pedig nem csak beszélni és írni akartunk, hanem más módokon is cselekedni, ezért szervezünk missziós programokat, közösségi alkalmakat, csoportokat, így lett kápolnánk és közösségi házunk, szem előtt tartva egyrészt még a környezetvédő múltamból hozott igazságot – „gondolkodj globálisan, cselekedj helyben -, másrészt Isten ígéretét: aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű… (Ennek összefoglalása a Szeretet földje víziója is.)
Nem mondhatom, hogy nagy eredményt értünk el, vagy hogy egyáltalán sikerült meggyökereztetnünk az emberekben, hogy népünknek és hazánknak történelmi hivatása és küldetése van, és az is biztos, hogy csinálhattuk volna jobban is. (Én például évek óta ábrándozom arról, hogy a hivatásunkkal kapcsolatos felismeréseket összefoglalom egy nagy könyvben, de ez egyelőre csak álom. Eszembe jut szegény Karinthy Frigyes – nem összemérve természetesen a tehetségünket, ő óriás ott, ahol én törpe -, aki szintén mindig készült a nagy mű megírására, de sohase volt rá ideje…) Addig is ide idézem a legelső tanulmány utolsó bekezdését az imával:
„A magyar nemzet hivatása ma is az, hogy békességszerző és békesség-hordozó legyen, példájául egész Európának. Kiválasztott arra, hogy újra ellenálljon a bűnnek és harcoljon annak terjedése ellen – bárki vagy bármi hordozza is azt. Egy összeomló és acsarkodó közegben kell a bizalom útját járnia. Ha megteszi, Isten “nagy lelkeket”, prófétákat és apostolokat, művészeket és tudósokat támaszt belőle, hogy életükkel megtermékenyítsék és megsegítsék a világot. Olyan rendezett államforma, virágzó közösségi – gazdasági és kulturális - élet alakul ki, amely mintaként szolgál a világ többi népének is. Magyarország valóban a Szeretet földje lesz - ha hallgat az Úr szavára...
Mennyei Atyánk, aki hatalmas és erős Isten vagy, és mégis kitartasz a velünk, gyarló emberekkel kötött szövetséged mellett, irgalmaddal borítsd be népünket. Hozzád kiáltunk most Magyarország megújulásáért az angyalokkal és szentekkel együtt! Kérünk, szabadíts meg minket a gonosz lelkek minden cselvetésétől! Bocsáss meg nekünk minden káromlást, paráznaságot és gyilkosságot, bocsásd meg a szegények és elesettek elnyomását és megvetését, ne ródd fel többé bűneinket! Küldd el Szent Lelkedet, amelyet Fiad, Jézus Krisztus megígért nekünk, hogy általa megértsük terveidet és megvalósítsuk azokat. Add meg a helyes bűnbánat és megújulás kegyelmét, adj erőt és bátorságot a bűntől való elforduláshoz és a jó megtevéséhez! Hadd ámuljanak a népek, látván nagy kegyelmeidet, amelyeket kiárasztasz reánk! Tebenned bízunk, Uram, és a Te irgalmadban, amellyel felénk fordulsz. Köszönjük, hogy meghallgattad imáinkat. Ámen.”

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A gonosz lélek mindig azt gondolja, hogy sikerült kitalálnia a tökéletes stratégiát, amivel legyőzheti Istent. A legnyilvánvalóbb ezek közül az, ahogy Isten és ember közé odaügyeskedte a halált – azt elképzelni sem tudta (saját gőgös létéből kiindulva), hogy a hatalommal teljes és halhatatlan Isten gyenge halandóvá, emberré lesz, és így átmegy a halálon, megtörve annak átkát, és szabadulást hozva az embernek. Gondolkodjunk el Isten váratlan stratégiai húzásain, és kérjük, tanítson minket is erre…
Amikor a filiszteus Góliát megjelenik Saul király katonái előtt, úgy áll ott, mint kora hadászati csúcsteljesítménye: hatalmas erő tetőtől talpig páncélban, mindenkinél jobb fegyverzettel, legyőzhetetlenséget sugározva. Nyilvánvaló, hogy aki csak a közelébe kerül, halál fia. Látszólag nincs ember, aki szemtől szembe megállhatna előtte. Minden szokásos harci elképzelés, taktika kudarcra van ítélve e szupertankkal szemben. Dávid azonban másképp gondolkodik. Őt nem kötik a szokásos elképzelések arról, hogyan kell harcolni az ellenféllel. Egészen új stratégiával áll elő, ami a gyorsaságon, a távolságon és az átütő erőn alapszik, és egyetlen parittyalövéssel leteríti Góliátot.
A sátán mindig Góliát – szándéka szerint ő a leghatalmasabb, legerősebb, az egész világ az övé és senki sem állhat ellen neki. „Az Úr azonban kineveti őt…” (Zsolt 37, 13), Isten gyermekei pedig végül mindig győzelmet aratnak.
Amikor az első ezredforduló környékén úgy tűnt, hogy az egyházat sikerül a világi hatalom mámorával összedönteni, amikor a pápa azzal dicsekedhetett, hogy egy szavára még a császárok is fejet hajtanak, különben kiátkozza őket, amikor az egyszerű emberek tömegesen fordultak el papjaiktól, akkor Isten egy elálló fülű kis poverellón, Francescón (kis franciácska, így becézte édesanyja), Isten szegénykéjén, a minden világi hatalmon kívüli, jelentéktelen  „legkisebb testvéren”, az Assisiból valót Ferencen keresztül megújulást hoz és győzelmet arat.
Amikor Sztálin azt kérdezi, hogy ugyan hány hadosztálya van a pápának (és Magyarország csak vagonkérdés), amikor a vörös sárkány a farkával lesöpri az ég csillagainak harmadát (azaz a világ harmada kommunista uralom alá kerül), akkor Isten felnövel egy szíve szerint való embert, akit a világ egyik legkisebb államának a vezetőjévé választanak, és aki a vatikáni ablakából elsőként azt mondja az embereknek: „Ne féljetek!”. És II. János Pál 1978-ban kezdődő pápasága alatt elbukik a vörös sárkány, ő pedig meghirdetheti a Nagy Jubileumot, a Jóbel évet, a kiengesztelődés és megújulás időszakát az új évezredre…
Istennek ma is van stratégiája és ma is vannak emberei. A gonosz lélek megint azt hiszi, hogy most majd győzelmet arat és összeroppanthatja a világot. Háborúk, tűzvészek, klíma-katasztrófa, járványok, menekültek, gazdasági válság, értékválság, morális összeomlás és a bűn megdicsőülése – evilág királya ujjong és láncait feszegetve, gyűlölettől fröcsögve szítja a tüzet. A pogány Góliátok pedig ezt visszhangozzák, a pénz, a siker, a hatalom szavaival dicsőítve magukat és igazolva tetteiket.
De mit tesznek vajon a keresztény Dávidok? Elbújnak valahol a maradék nyáj mögé? Farkasbőrbe bújt bárányokként együtt futnak a falkával, hátha így megúszhatják? Esetleg a saját kicsiségüket és elégtelen fegyverzetüket látva feladják a küzdelmet?
Vagy Istenre néznek, nézünk, és azt mondjuk: taníts meg a Te utaidra minket, Uram! Te már győztél a gonosz lélek minden ereje felett Jézus Krisztusban, add meg ezt a győzelmet nekünk is! Jöjj Szentlelkeddel, és ihless meg minket, kenj fel minket, adj jó ötleteket, terveket, munkatársakat, műveld ki bennünk az akarást és a végrehajtást!
Mi a mi válaszunk evilág kihívásaira? Látszólag végtelenül egyszerű, bár megvalósítása, megélése komoly feladat és munka: a gyűlöletre a szeretet, a félelemre a bátorság, a betegségekre a gyógyítás és gyógyulás, a bűnökre a bűnbánat és szabadítás, az elmagányosodásra a közösség, a halálra az élet, és az örök élet.
Úgy, ahogy azt életünkben realizálni tudjuk a szavainkkal, tehetségeinkkel, munkáinkkal, tetteinkkel.
És Isten győzelmet ad, és ez a győzelem a miénk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az Apostoli hitvallásban – amit minden történelmi felekezet elfogad – ezt imádkozzuk: „Hiszem a katolikus (egyetemes) anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.” Ennek ellenére katolikus hitünk egyik legtöbbet támadott pontja a szentek tisztelete – mondanak minket bálványimádónak, babonásnak, ördögtől megszállottnak és még sok mindennek – pedig elég egy rövid pillantást vetnünk a Szentírásra és Jézus szavaira, hogy lássuk, már megint nekünk van igazunk…

Hogy a legnyilvánvalóbbal kezdjük: Amikor Jézust a szadduceusok megpróbálják zavarba hozni a feltámadás kérdésével, ezt válaszolja nekik: „Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” (Lk 20, 37-38) Az is nyilvánvaló, hogy a három pátriárka már most is ott van Istennél (a lelkük), és nem majd csak valamikor, az utolsó ítéletnél fognak életre kelni, a testükkel együtt. Ábrahámra utal Jézus a szívtelen gazdag és szegény Lázár példabeszédében is, amikor azt mondja, hogy a szegény Lázár halála után „Ábrahám kebelére” kerül, azaz a lelke vele együtt él tovább. (És ha tovább olvassuk a történetet, még azt is láthatjuk, hogy a tűzben szenvedő gazdag még közbenjárást is kér Ábrahámtól, amit ugyan az nem tud teljesíteni, de itt sem a közbenjárás ténye van elvetve, hanem csak a közbenjárás által kért cél…)

A megdicsőülés hegyén Illés és Mózes jelenik meg és Jézussal beszélget – ők már testben is fenn vannak a mennyben: Illést elragadta a tüzes szekér, Mózes holttestét pedig az angyalok vitték fel, a Szentírás tanúsága szerint (hogy ez miért történt így, most nincs hely tárgyalni, de ennek is megvan a jelentősége).

Jézus a keresztfán megígéri a jobb latornak, hogy „még ma velem leszel a mennyben” (Lk 23, 43) – a Jelenések könyvében pedig egyenesen arról olvasunk, hogy az Isten trónja előtt álló szentek hogyan könyörögnek a gonosz hatalmának megtöréséért.

Az tehát világos, hogy halálunk után a lelkünk Istennel lehet a mennyben. De vajon velünk kapcsolatban lehetnek-e? Bár az már a fent írtakból is kiderül, hogy igen, egy nagyon fontos érvet még hadd írjak le. Mi, amikor megkeresztelkedünk, Krisztus Testébe keresztelkedünk meg, ahol Ő a fő, mi pedig a Test tagjai és a Szentlélek temploma. Vajon, amikor meghalunk, akkor kiesünk ebből a Testből? Épp ellenkezőleg, hiszen akkor teljesedünk csak be igazán! (Nehezen tudom elképzelni, hogy Isten, miután egy egész életen keresztül csalogatott, vonzott, édesgetett minket magához, épp akkor, amikor mindez végre tökéletesen beteljesedhetne, akkor küldene minket aludni egy valamikori feltámadásig…) Ebben az „Egy Testben” pedig ott vagyunk mi, akik itt élünk még a földön – a küzdő egyház -, ott vannak az előttünk élt szentek – a megdicsőült egyház –, és ott vannak azok, akik már elhunytak, de Isten teljes színelátására, a mennyekbe még nem juthattak fel, viszont el sem kárhoztak, hanem a tisztulás idejét élik a tisztítótűzben – a szenvedő egyház. Együtt vagyunk Krisztusban és összeköt minket egymással a szeretet köteléke és éppen ezért szolgálni is tudunk egymás felé Jézus Krisztusban, imával és a szentek erejével segítve egymást. (És az angyalok ugyanígy…)

Bálványimádásról vagy babonaságról akkor beszélhetnénk, ha az angyalokat és szenteket Isten fölé helyeznénk vagy istenként imádnánk – de erről szó sincs. (Ha valaki ezt tenné, azt szelíden figyelmeztetni kell, hogy letért az Egyház helyes tanításának útjáról.)

Éppen ezért helyes és jó dolog az angyalok és szentek segítségét kérni – hiszen még Jézust is az Atyától küldött angyal erősítette meg a végső szenvedés útján! -, és éppígy helyes dolog imáinkkal segíteni azokat, akik a tisztítótűzben szenvednek. Mert a tisztítótűzben mondottakért végzett ima szabadító hatású, az angyalok és szentek közössége pedig megerősít és közelebb visz Istenhez.

Isten angyalai és szentjei, könyörögjetek érettünk! Istenünk, segítsd meg a tisztítótűzben szenvedő lelkeket!

Eddig ez egy 2010. november 2-i Eheti újraközlése. Azóta eltelt 11 év, az írás ma is aktuális, illetve a halloweeni mánia hazánkban való elterjedésével egyre aktuálisabb. Nem mintha önmagában a szentek tiszteletének ismerete le tudná győzni a töklámpás boszorkányhistóriáját, de kedves halottaink és a szentek tiszteletének gyakorlása, kultúrájának megelevenítése, a temető látogatása, a síroknál mondott ima, a celebek helyett szentjeink életpéldájának "sztárosítása" és követése talán gyógyszer lenne ennek a felbolydult világnak. Mert nem a csokit sajnáljuk a gyerekektől, és farsangkor is beöltöznek maskarába az emberek, de az mégsem mindegy, hogy milyen mögöttes szellemiség mozgatja a szálakat...

Sípos (S) Gyula, (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Mindannyiunk lelkében van egy Isten-alakú rész, amit csak Isten tud betölteni. Hiánya testileg-lelkileg megbetegít minket és az egész világot, hiába próbáljuk bármilyen pótszerrel betömködni az űrt. Súlyos baja ez a világnak, de még súlyosabb, amikor a keresztények életében alakul ki az Istenhiány-betegség.
Hogy a világ szenved Isten hiányától, az nyilvánvalóan látszik abból, ahogy felemészti önmagát. Gátlástalanul zabál és tömködi magába, amit csak elér, hátha kielégülhetne és megnyugodhatna. Felemésztjük erdőinket, lebontjuk hegyeinket, kiszopogatjuk a természetből az utolsó velőt is, hátha… ez azonban illúzió. Mögötte pedig ott van az ördög kielégíthetetlensége, aki megfosztatott az Élettől, Isten jelenlététől és most kétségbeesetten és hiábavalóan próbál életpótlékhoz jutni.
Jézus szavai pontosan megvilágítják a gonosz lélek helyzetét, amikor azt kiűzik egy emberből: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.” (Mt 12, 43-44) Hiába próbálna megnyugodni a víz, azaz élet nélküli helyen, örök sóvárgása visszahajtja, hogy még rabolhasson magának. Tölti a lyukas tömlőt, hiábavalóan, egészen az utolsó ítéletig. Ilyen annak az embernek a helyzete is, aki evilág javaival akarja betölteni életét. Ha kisgömböcként az egész világot befalná is, az se lenne elég, mert semmi, ami mulandó, nem tudja pótolni a múlhatatlant.
Még ennél is tragikusabb annak az embernek a helyzete, aki találkozott már Istennel, elfogadta Jézus Krisztust megváltójának, de valamikor, valahogyan megszűnt az eleven kapcsolata Istennel. Mert ha a világ fiai ostobaságokat beszélnek a világ fiainak, hát vak vezet világtalant. De ha valaki keresztény emberként azt gondolja, hogy lát, miközben a sötétben botorkál, és a maga tévútjára vezeti azokat is, akik hisznek neki – mivel látónak mondja magát, súlyosabb ítélet alá esik. Mindannyiunkat fenyeget ez a veszély! (Most nem is említve azokat az embereket, akik politikai, gazdasági vagy egyéb haszon érdekében magukat ugyan kereszténynek mondják, de ez sohasem volt több egy jelvénynél, amit haszon reményében feltűzhetnek, vagy levehetnek…)
Mindannyiunknak kiürülhet a szívünk, mert ellankadtunk az imában, nem bírtuk a lelki szárazság idejét, meguntuk a szentírás igéi feletti elmélkedést… a világ pedig lassan, de biztosan visszahódítja a szívünket. Mivel pedig magunkat kereszténynek gondoljuk, hát széltől fútt nádként hajladozva keresgéljük, mivel tölthetnénk meg sóvárgó lelkünket, hogyan élhetnénk meg a mi keresztény identitásunkat. Így aztán hol valami politikai eszme mellé csapódunk, hol újabb és újabb magánkinyilatkoztatásokkal csiklandoztatjuk a fülünket, vagy keresünk valami „rövidebb utat”, ami több sikerrel kecsegtet: jöhet az energia-adás, a gyógy-drágakövek, az ingázás, a „természetgyógyászat” és ezotéria széles mocsara, az ideológiai és teológiai rögeszmék, zárványok, rövidre zárt és terméketlen kísérletek sora…
Az egyetlen gyógymód erre a lelki bajra a bűnbánat tartás és visszatérés Istenhez és az egyházhoz. Visszatérés az imához és kétezer év bölcsességéhez. Annak belátása és elismerése, az egyház által megőrzött hitigazságok rendszere és teológiai, lelki gazdagsága a mérce, és nem az én kis ideológiai katyvaszom, bármilyen ígéretesnek is tűnt, bármilyen forradalminak is látszott, bármennyire is lelkesített engem és másokat.
Isten a maga kincsesházából „régieket és újakat hoz elő”. Az Ő világa hihetetlenül széles és gazdag, rugalmas és sokszínű. Ezt a gazdagságot türelemmel, kitartással, imával, tanulással, és a hitből fakadó tettekkel lehet kibontani. Istenhiány-betegségünkből egyetlen gyógymódként vissza kell fordulni az élő és igaz Istenhez, a mindent felülmúló, élő Szeretethez. Minden más hiábavalóság…
Imával és szeretettel: Gyula (sipos) - Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

Ha tudnánk jobban szeretni őket, mint önmagunkat - vagy ha legalább Jézust jobban szeretnénk, mint önmagunkat, és az iránta való szeretetből el mernénk mondani vezetőinknek  (és persze minden embernek), ha mernénk csak annyira ragaszkodni Jézus szavainak igazságához, mint amennyire Ő ragaszkodik hozzánk, és komolyan venni tanítását, akkor elmondanánk nekik, hogy…
Hogy a vesztükbe rohannak, amikor ilyen értelmetlen módon kaparnak minden pénz, hatalom, föld után, amire csak rátehetik a kezüket: Te bolond, mit ér neked, ha az egész világot megnyered is, ha a lelked kárt vall? Mi lesz a vagyonoddal, ha ma számon kérik a lelkedet? Miért nem ott gyűjtesz kincset, ahol a moly nem rágja meg, a rozsda nem emészti el? Gyűjts inkább kincseket a mennyben… (Csak pontosításként: egészen másként nézek arra az emberre, aki saját tehetsége, munkája, kreativitása révén előre halad, anyagi és lelki javait okosan forgatja, befekteti sok más ember javára is – és arra az emberre, aki trükközések révén összelopkodja magának a vagyont, amivel aztán azt se tudja, mit tegyen, csak a szélbe szórja, milliós táskákra és sokmilliós órákra költi, értelmetlenül… mint lyukas hordók, feneketlen bendők, kisgömböc úrhatnám polgárok állnak Isten előtt, s vajon mit fognak hallani Tőle, amikor elé kerülnek?)
Vagy elmondhatnánk azoknak, akik gátlástalanul élnek és visszaélnek a szó hatalmával, másokat sároznak, lejáratnak és a gyűlölet kultúráját építik: Hát nem tudod, hogy minden szavadért számot kell adnod? Hogy Jézus „jaj”-t kiáltott a képmutatókra és farizeusokra, akik azt gondolják, hogy ők jó emberek akkor is, ha másokról rosszat mondanak? Hogy nem az jut be a mennyek országába, aki azt hajtogatja, hogy ő rendes ember (keresztény, buddhista, liberális, jobboldali, baloldali és/vagy bármilyen mérce szerint), hanem aki megteszi a Mennyei Atya akaratát? Hogy boldogok a békességszerzők, a hazug nemzedéknek pedig rosszabb lesz a sorsa, mint Szodomának és Gomorrának? Ha ti meghasonlásba viszitek az egész nemzetet, akkor vajon a Békesség Lelke, vagy a viszály szelleme munkálkodik bennetek?
Ha elég bátrak lennénk, ha a Szeretet elég bátorságot adna, hogy megtagadjuk önmagunkat, és kimondjuk Jézus szavait, tudván, hogy ez a Szeretet és a Gyűlölet tüzét egyaránt fellobbantja, mellettünk és ellenünk, akkor talán hangosan kiabálnánk: Térjetek meg, mielőtt végleg elvesztek! Forduljatok vissza a széles útról, ami a kárhozatba visz, a keskeny útra, a türelemre, a szelídségre, az alázatra, az anyagi és lelki javakban való osztozásra, a szolgálatra, hogy életetek, hogy életünk legyen és bőségben legyen.
Hátha megértethetnénk azokkal, akik azt gondolják, hogy „annyit érsz, amennyid van”, hogy ez az a tévedés, ami romlásba viszi a világot. Mert egyrészt olyan sokat érsz, hogy Isten Fia meghalt érted a kereszten és ingyen felajánlja neked az örök életet, másrészt viszont ez mit sem ér, mit sem használ neked, ha nem fogadod el és nem lépsz be Jézus Krisztus keresztjén át Isten országába. Ha a Szeretet hatalma helyett a hatalom szeretetét választod. Ha megmaradsz bűneidben, és megrögzötten igazolni akarod az igazolhatatlant.
Mid van, amit nem úgy kaptál? – kérdezi a Szentírás. De azt is megkérdezi: mire használtad, amit kaptál? Önmagad istenévé váltál, vagy Isten szolgájává, barátjává?
Nézzünk tükörbe és ne csapjuk be magunkat, még ha a világ százszor is be akarna csapni minket. Nem lettünk még tökéletessé a szeretetben, mert ha azzá lettünk volna, sírva könyörögnénk az embereknek, hogy el ne vesszenek. Isten pedig, akit megrendítene a mi sírásunk, mindent ideadna nekünk, hogy a betegek meggyógyuljanak, a bűnösök megtérjenek, a gonosz lelkek hatalma alatt nyögők megszabaduljanak, a csapások elmúljanak, a szegények megelégedjenek, a gazdagok osztozzanak, Isten országa pedig nyilvánvalóvá váljon közöttünk.
Ahogy a pogányok mondták az első keresztényekre: nézzétek, mennyire szeretik egymást…
Van miért imádkozni, van miért cselekedni...
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egyházközségünkben még 2007-ben volt egyházközségi zsinat, amelyet egyéves felkészülési folyamat előzött meg. Ennek is köszönhető, hogy ma is élénk élet van nálunk, kis közösségekkel, csoportokkal, rengeteg feladattal és munkával, és 4-500 templomba járóval. A tizenötezres városban, ahol elvileg több, mint hatezer katolikus él…

Lenne hová előre menni, lenne kiket megszólítani, csakhogy…

Mit várjunk el még azoktól az emberektől, akik a napi sokórás munkájuk után, a családjuk és egyéb feladataik mellett már így is időt, pénzt, munkát raknak még az életünkbe, természetesen ingyen, társadalmi munkában?

Meddig tudjuk még járni azt az utat, ahol folyamatosan halljuk, látjuk, hogy elfogynak a papjaink, elöregedik az egyházunk, és úgy ellene „megújulnunk”, hogy közben lehetőleg semmi se változzon?

Továbbra is dolgozzon mindenki ingyen, imádkozzunk papi hivatásokért – és aztán csendben nézzük végig, ahogy tönkre mennek, még a hivatásukat is elhagyják, de ebbe aztán ne szóljunk bele, mert nem a mi dolgunk… (A mi egyházközségünk az elmúlt évtizedekben két papot nevelt ki, jelenleg egyik sem „praktizál”…)

Legyünk hős ellenállók a világgal szemben, de értsük meg és fogadjuk el, hogy egyházunk ilyen-olyan okokból nem akarja felemelni a szavát az égbe kiáltó bűnök ellen. Szeressük és szolgáljuk egyházunkat, lehetőleg egy szó nélkül, mert a leragasztott szájú engedelmesség nem okoz problémát…

Kérjünk munkásokat az aratásba, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Rendben, munkásokat kérünk a kiürült plébániákra, de azt is kérjük, hogy becsüljék meg ezeket a munkásokat, ha már egyszer dolgoznak. Esetleg adják oda nekik a nekik járó bért – félve írom ezt le -, biztassák őket és ne gyanakodva nézzenek rájuk. Ők nem „jobb híján” végzik a munkát, mert nincs elég pap, hitoktató, hanem ők azok a munkások, akiket Isten nekünk ajándékozott! Ha őket se becsüljük meg, ha csak belenyomorodni tudnak a munkába, sikertelenségbe, a figyelem és megbecsülés hiányába, akkor ugyan miért is adna nekünk az Úr újabb munkásokat?

Kezdődik a szinódusi folyamat a világegyházban. Nekem pedig felrémlik Ferenc pápasága kezdetéről az a pápai kezdeményezés, amikor arra biztatták a helyi egyházakat, hogy kérdezzék meg a híveket az egyházunkat érintő problémákról, még kérdőíveket is adtak hozzá… Ki emlékszik rá, mi lett ebből hazánkban?

Na ugye.

Én azért bizakodó vagyok. Hogy milyen fontos ez a szinódusi folyamat azt az is mutatja, hogy a meghirdetése utáni második napon már megjelentek a hivatásos károgók, hogy megint bejelentsék, ez fogja szétverni az egyházat.. (Amin különben a pokol kapui sem vennének erőt, de így aztán… Igaz, hogy a vérmesebbje szerint már a II. Vatikáni Zsinat szétverte, és azóta minden pápa csak tovább rombolta, szerintem meg épp ellenkezőleg…) Szóval, amikor az ördög nyugtalankodik és tiltakozik, akkor én örülök és reménykedni kezdek.

Bizakodó vagyok, mert hátha a szinódusi folyamat feltárja egyházunk strukturális bajait és képes gyógyulást, megújulást hozni. Esetleg tehermentesíteni a papjainkat és megbízni a hívekben, hogy azok elvégezhessék azokat a feladatokat, amiket ők is el tudnak végezni. És netán még meg is becsülni őket, megfizetni őket, építeni rájuk, egy megújult egyházat…

Adj Uram, munkásokat az aratásba, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. És ha méltó az a munkás a bérére, akkor hadd kapja meg anyagilag és lelkileg is, hogy ne belehaljunk a munkába, hanem minden életté legyen.

Mert a mi egyházközségünkben is van még tizennégyezer ember, akit el kellene valahogy érni az evangéliummal. És még kilencmillió az országban…

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Október 4-én kezdődik nálunk a Szentlélek szeminárium a Szeretetláng közösségi házban, ennek örömére az Eheti:

„Azt gondolhatnánk, hogy ha valakinek, hát Jézus Krisztusnak nem volt szüksége a Szentlélek külön kiáradására az életére, vagy a Szentlélek felkenésére a munkájához. Hiszen Ő a Szentlélektől fogant Szűz Mária méhében! Ő a Fiú, - a Szentháromság második személye – megtestesülése, Ő a tökéletes Isten és tökéletes ember. Miért is kellene neki még a Szentlélek külön kiáradása? Ehhez képest az evangéliumok ennek pont az ellenkezőjéről számolnak be.

Csodálatos történetet olvashatunk Lukács evangéliumában a fiatal Jézusról. A zsidó fiúgyerekeket ugyanis 12-13 éves korukban egy külön szertartás, a Bar Mitzvah keretében „férfivá avatják”. (Bar Mitzvah azt jelenti, a parancsolatok fia.) Innentől kezdve saját felelőssége a Tóra összes parancsolatának betartása és a hit tanulása. Ekkortól teljes jogú férfinak számít a gyülekezetben. A parancsolatokat betartva tehát a tizenkét éves Jézus is felmegy szüleivel a templomba a férfivá avatására -, majd különös módon ott ragad. Szülei csak harmadnap találják meg, amint „a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged. Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Luk 2, 46-52)

Ma úgy is mondhatnánk, ez az esemény volt Jézus „bérmálkozása”. A Szentlélek ekkor leszáll rá hét ajándékával – értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság és istenfélelem -, és egy mélyebb Isten-ismeretre és mélyebb önismeretre vezeti el Őt. Jézus megérti, hogy Isten nem csak a Seregek Ura, a kimondhatatlan nevű Adonáj - hanem Atya, Apuka, neki pedig különösképpen is személyes Atya és Apuka! Ezzel beteljesedik Izajás próféciája: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.” (Iz 11, 1-3)

Soha, senki addig nem nevezte addig Istent Apukának! Szülei „nem értették meg amit nekik mondott”, még Mária sem, hiszen az „apuka” – magától értetődően -, József volt. (Nehogy valaki azt képzelje, hogy a hároméves kis Jézuskát édesanyja félrehívta, hogy elmagyarázza neki, igazából nem is József az apukája – micsoda szeretetlenség és durvaság lett volna! Jézus pedig – csak hogy a félreértéseket tisztázzuk -, tökéletesen ember volt, azaz tökéletesen gyerek, és nem kukucskált ki belőle egy „isten”, aki hümmögve figyelte, hogy mi történik. Jézus nem volt se meghasonlott, se skizofrén…)

„Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” A Szentlélek hét ajándéka átjárja, megihleti gondolatait, vágyait és terveit, segít kibontakoztatni tehetségeit és képességeit… Így válik Jézus Krisztus azzá a lenyűgöző személyiségű, vonzó és gyakorlatias emberré, aki aztán a nyilvános működésben megmutatkozik a világnak. Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténhessen, még mindig szükség van a Szentlélek újbóli leszállására és a nyilvános működésre való felkenésére – ami a Jordánban való bemerítkezéskor, megkeresztelkedésekor történik meg.

Péter apostol így tesz erről tanúbizonyságot: „Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt.” (Ap Csel 10, 37-38)

Ebben a messiási felkenésben - a messiás szó felkentet jelent -, kapja meg Jézus Krisztus mindazokat az adományokat, karizmákat, amelyek a nyilvános működéséhez szükségesek. Ezután gyógyít, szabadít, ördögöket űz.

Azt olvassuk, hogy Jézust a Szentlélek vezeti ki a pusztába, a Szentlélek indítja gyógyításra, a Szentlélek ad neki erőt a szenvedések elhordozására… amikor pedig küldetését befejezte, a keresztfán „kilehelte a lelkét”. (Mt 27, 50) Ez nem pusztán egy szép kifejezés a halálra, hanem konkrét és valóságos kifejezése Jézus küldetése egyik legfontosabb célja beteljesülésének! „De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságosságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett. Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16, 7-15)

Jézus a „kapu, amit senki be nem zárhat”, Ő az „út, az igazság és az élet”, s íme „rajta keresztül” Isten Lelke, a Szentlélek újra szabadon kiáradhat a világra! Az Alkotó Lélek, Teremtő Lélek, az Igazság Lelke, Vigasztaló, Bátorító, Védőügyvéd, a Csodatévő, az Erő – a Szeretet Lelke, az örök kapcsolat Isten és ember között újra közöttünk van, hogy minket is krisztusivá tegyen, minket is megsegítsen hét ajándékával, felkenjen a szolgálatra, hogy „életünk legyen és bőségben legyen”!

Ha pedig Jézus Krisztusnak, az Istenembernek ilyen nagy szüksége volt a Szentlélekre és ennyi mindent vállalt azért, hogy mi is megkaphassuk Őt - akkor nekünk vajon milyen nagy szükségünk van a Szentlélekre?!”

Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentlélekről - kegyelmei, karizmái, munkája bennünk és közöttünk című füzetéből (lásd: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/8491-a-szentlelekrol )

Egy később világhírűvé vált magyar filozófus az Első Világháború kitörése előtt ezt írta: „a központi hatalmak előreláthatólag legyőzik Oroszországot; ez a cárizmus bukásához vezethet: eddig a dolog rendben van. Van bizonyos valószínűsége, hogy a Nyugat győz Németország fölött; s ha ez a Hohenzollernek és a Habsburgok bukását eredményezi. Ez is rendben. De akkor felmerül a kérdés: ki ment meg minket a nyugati civilizációtól.”
Később még hozzá tette: „a transzcendens valóság mint feladat áll előttünk, hogy most, rögtön, ebben a pillanatban meg kell valósítanunk azt, a földre kell hoznunk Isten országát.”
A fiatal Lukács György írta ezeket a szavakat, még nagy keresőként, akit a Blavatsky-féle teozófia éppúgy érdekelt, mint az objektív és szubjektív idealista filozófia vagy a keleti vallási tanok. Végül 1918-ban megtér – de sajnos nem Istenhez, hanem a kommunizmushoz, ehhez az akkor nagyon eleven és sokat ígérő ideológiához, amelyik azt állította, hogy lehetséges „holnapra megforgatni az egész világot”, és megszűnik a szegénység, eltűnnek a társadalmi különbségek, már csak egy kis erőfeszítés, és eljön a szabadság, egyenlőség és testvériség csodálatos ideje…
(Különben valami hasonlót ígért a nemzetiszocializmus is, csak míg a kommunistáknál a burzsoázia vált minden rossz ősokává, a fasiszták a zsidó népben találták meg a tökéletes bűnbakot. A mi időnkben pedig az erényes élet válik egyre zavaróbbá…)
Holnapra nem jött el a szép új világ, és nem is jöhet el, mert nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni sem az emberi természetet, sem a társadalmi struktúrákat. Nem mintha vágy és akarat nem lenne rá! Még emlékszem mindentudó kamaszkorunkra, amikor azt gondoltuk, hogy csak a begyöpösödött felnőttek akadályozzák meg, hogy szabadon és boldogan élhessünk (vágyainkban és bűneinkben). És emlékszem arra is, amikor fiatal felnőttként megtértem, és egyszerre éltük a rendszerváltozás örömeit a megtérés kegyelmeivel és hittük, hogy néhány év alatt itt egy keresztény ország épül fel megtért emberekkel.
Aztán kiderült, hogy nem hogy keresztény ország nem kerül elő a varázscilinderből, de még a saját természetünk is tele van olyan megrögzöttségekkel, bűnös hajlamokkal, amik miatt újra és újra engedünk a kísértéseknek és elbukunk.
Sajnos a forradalmi hitű jobb- és baloldali polgártársaink azt gondolják, hogy az épp aktuális szent céljuk megvalósítása érdekében megengedhetik maguknak a bűnös eszközöket: a rágalmazást, megszólást, lopást, korrupciót, karaktergyilkosságot… és a sor még hosszan folytatható. Úgy tűnik, hogy ahogy eleink, úgy mi sem tanulunk a múltunk hibáiból, ezért arra ítéltetünk, hogy újra elszenvedjük azok következményeit.
Akkor nincs remény?
De van. Mert a kovász azért mégiscsak megkeleszti a kenyeret. A mustármag kihajt és növekedésnek indul. A pislogó mécs világít és újabb mécsesek gyúlnak. Isten országa épül bennünk és közöttünk. Lehet, hogy számunkra ez túl lassú tempó – de ha gyorsítani akarunk, akkor azt is magunkon kell elkezdenünk: gyorsítani a tisztulásunkon, jobbnak, szeretőbb szívűnek, elfogadóbbnak, megértőbbnek, imádságos lelkületűbbnek, egyszóval szentebbeknek kell lennünk…
Most az egész világ a tisztulás útjára kerül. Isten megengedi, hogy bűneink terhe ránk nehezedjen, és egyre súlyosabban nyomjon, míg fel- és el nem ismerjük hibáinkat és vissza nem fordulunk. Felfedi szívünk sötétségét és megláthatjuk, mivé lesz a világ, amit a kezünkbe kaptunk. Láthatjuk a gyűlölet és harag mélységeit a fellángoló háborúkban éppúgy, mint a közösségi oldalak kommentjeiben. Bőrünkön érezhetjük, hová vezet mértéktelen önzésünk, önszeretetünk és habzsolhátságunk. Előbb-utóbb világossá válik az is, hogy a bűn szabadon engedése nem áldott békét, hanem csak még több bajt hoz ránk. Minden kerítés, minden bunker illúzióvá válik és minden kisgömböc megtapasztalja majd, hogy amit összezabrált, csak üresebbé tette őt…
Nem szükségszerű azonban, hogy a fejünkre omoljon minden. Isten nem leli örömét az összeomlásban, Ő a megújulás és újjáépítés Istene. Minden, ami Istenben van, megmarad. Nincs más dolgunk, mint Isten ölelésébe bevonszolni mindent és mindenkit, imával és szeretettel…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Megismerhetjük-e, felfoghatjuk-e Isten akaratát teljes mértékben életünkben? Ez a kérdés egy kicsit hasonló ahhoz, hogy megismerhető-e a világ, megérthetjük-e, átláthatjuk-e teljes mértékben? Nos, elméletben mindkettőre igen a válasz. A körülöttünk lévő valóság objektíven létező „súly, szám és mérték szerint” elrendezett világ, mi pedig rendelkezünk azzal a megismerő képességgel – értelemmel, emlékezettel és akarattal -, amivel feltárhatjuk annak titkait. (Ennek legjobb bizonyítéka a mai értelemben vett tudomány, amely a makro- és mikrokozmosz hihetetlen mélységeit és magasságait is feltárja előttünk.) Hasonlóképp Isten is megismerhető – mint tőlünk függetlenül létező objektív valóság -, épp azért, mert Ő meg akarta ismertetni magát velünk. Őt tükrözi vissza a teremtett világ, az Ő arca mutatkozik meg a Biblia törvényeiben és a lelkiismeretünkben, és ami a legfontosabb, kinyilatkoztatta magát Jézus Krisztusban…

Sajnos azonban ami objektív lehetőség, az nem feltétlenül realitás a személyes, egyéni életünkben. Ugyan melyikünk dicsekedhet azzal, hogy átlátja a természet minden törvényét? Erre a legkiválóbb koponyák sem képesek. Hasonlóképp a teológiai, vallásos megismerés kétezer éve elmélkedik Isten valóságáról, és csak azt tudjuk elmondani, amit a tudósok is mondanak: minél több mindent megismertünk, annál inkább látjuk, hogy még mennyi mindent nem tudunk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy minden lehetőségünk megvan arra, hogy megismerjük Istent és akaratát életünkben, de ez nem magától értetődő folyamat. Küzdenünk kell a megértésért és megismerésért – Isten azonban velünk együtt küzd, hiszen Ő mindannyiunkkal párbeszédet szeretne folytatni. Ahogy a Szentírás mondja: kezdetben volt az Ige (Ján 1, 1), a Szó, aki közölni akarja magát velünk, aki megtestesült, és most is „belénk testesül” – ha szabad ezt mondani -, hogy megértesse magát velünk és elvezessen a teljes életre.

Isten akarata megismerésének tulajdonképpen két tökéletes végpontja van. Az egyik végpont az, amikor tökéletesen ráhagyatkozunk Istenre – „minden gondotokat reá vessétek” -, elfogadva mindent az életünkben úgy ahogy van, semmit sem aggodalmaskodva. „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban” – fogalmazott Lisieux-i Kis Szent Teréz. „Kisgyermeknek maradni a Jóisten előtt azt jelenti, hogy elismerjük semmiségünket, mindent a Jóistentől várunk, mint ahogy a kicsi gyermek is mindent apjától vár. Azt jelenti, hogy semmiért sem nyugtalankodunk... Tudtam, hogy képtelen vagyok biztosítani életszükségletemet, a mennyei örök életet. Tehát mindig kicsi maradtam, és így nem volt más foglalkozásom, mint az, hogy virágot szedjek, a szeretet és áldozat virágait, és hogy felajánljam azokat a Jóisten tetszésére. Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy erényeinket nem tekintjük saját erőnkből fakadónak, hanem felismerjük, hogy ez a Jóisten kincse, amit kisgyermeke kezébe ad, hogy akkor használja fel, amikor szükségét érzi. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt, mert a gyermekek gyakran elesnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak maguknak.”

Ez a teljes ráhagyatkozás nagyon szépen hangzik, de annál nehezebb megélni – sajnos mindig útban vagyunk magunknak, itt vannak a vágyaink, terveink, érzéseink, amit mind el kellene tudnunk engedni. Ez nem lehetetlen – mint a szentek élete is bizonyítja -, de nem is egyszerű. Nosztalgikusan emlékszem vissza megtérésem idejére, az első szeretet nagy lázára, amikor annyira eltöltött az Isten iránti bizalom és hit, hogy semmi sem tűnt lehetetlennek, de minden egyszerűnek. Házasodni készültünk, leendő feleségem egyetemista, én munkanélküli voltam, nem volt hol laknunk, miből élnünk, de én csak azt tudtam mondani, hogy Isten majd megsegít – mint ahogy meg is történt, és lett állásom szolgálati lakással (egyikünk se lakott még két ekkora szobában), kaptunk bútorokat… Valóban, Isten a tenyerén hordott minket. Aztán úgy jártam, mint Péter apostol a vízen: egyszer csak lenéztem és süllyedni kezdtem…

A másik végpont Isten akaratának teljes megértése és megcselekvése. Don Bosco már kilenc éves korában prófétai álmot látott, ami előre vetítette élethivatását, a fiú gyermekek nevelését. (És mi minden sarjadt ki ebből!) Talán mindenkinek lehetnek ilyen tiszta és világos pillanatai. Hogy az előbbi házassági történetünkre visszautaljak: abban az időben, az Isten iránti nagy lángolás idején bennem is felmerült, hogy mi lenne, ha szerzetesként élném az életem. Bármilyen szép gondolat is volt ez, világosan láttam, hogy az én előéletemmel, nők iránti vágyakozásommal az egyetlen biztos kikötő a házasság. (Ildikóról, leendő feleségemről nem is beszélve, aki Isten ajándéka volt az életemben és ma is az.)

Időnként, amikor kísértések érnek minket, akkor is tisztán és világosan láthatjuk, hogy ami csalogat minket az bűn, és ellene kell állnunk, mert ez Isten akarata, ez válik javunkra.

Sajnos azonban hosszú időszakok vannak életünkben, amikor nincs ilyen bizonyosság a szívünkben. Sem a teljes ráhagyatkozás nem megy, sem bizonyosság nincs a szívünkben, hanem ingadozunk, kétségeskedünk, küzdünk és ellankadunk. Ilyenkor kell csak igazán keresnünk „Isten arcát”, hogy mit is tegyünk! Még Jézus Krisztusnak is voltak ilyen időszakai, amikor egész éjszakákat imában töltött, az Atya akaratát kutatva. Sőt, a Zsidókhoz írt levél még erőteljesebben fogalmaz: Jézus „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” (Zsid 5, 7-8)

Emlékszem, már tíz éve vezettem a könyvkiadói vállalkozásunkat, amikor egyre világosabban láttam, hogy ha továbbra is fenn akarom ezt tartani, akkor olyan könyveket is ki kell adnunk, amelyek nem a szívünk, ízlésünk szerint valók, de hasznot hajtanak. Ezt nem akartam, ezért átadtam a vállalkozást másoknak (ingyen), arra gondolva, hogy így még inkább Isten országa, a Szeretet földje missziójának szentelhetem magam. Így telt el négy év, amikor a helyi általános iskolából szóltak, hogy tanító hiány van, segítség lenne, ha elmennék hozzájuk dolgozni. Vívódtam magamban: egyrészt rendszeres fizetést kapnék (ami jól jön a családnak is), a végzettségem is megvan hozzá, egy új területre léphetnék be – másrészt viszont elveszíteném a szabadságomat, sokkal kevesebb idő maradna a szervező- és alkotó munkára, stb.

Végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem a családomat és a közösségünket, ők mit mondanak. Titokban reménykedtem, hogy azt mondják, maradjak csak az eddigi munkámban, de mind azt mondták: menj csak el dolgozni! Magamban kicsit meg is voltam sértődve, hiszen én úgy éreztem, hogy sokat dolgozom - ez azt is megmutatja, hogy olykor a legtöbbet a saját szívünkkel, a saját érzékenységeinkkel kell küzdenünk. Miért is nem veszik észre a többiek, hogy milyen jó dolgokat csinálok? Miért nem hívnak? Milyen könnyen kialakulhat bennünk a keserűség, féltékenység! Vagy amikor azt tapasztalom, olyan emberek, akiket segítettem, amikor előre jutnak – mert ügyesebbek, jobbak, elfogadhatóbbak, stb. -, ők már nem nyúlnak vissza értem…

Magány, elhagyatottság, féltékenység, kisebbrendűségi érzés, s még mennyi érzelem, vágy, seb van a szívünkben, ami eltorzítja látásunkat! Amikor látok magam körül is tönkre menni családokat, hivatásokat, közösségeket, amikor emberek nem tudják elengedni a sérelmeiket, amikor újra és újra visszacsúsznak rossz magatartásmintákba, elszomorodom és imádkozom értük, de egyben figyelmeztetem magam is: vigyázz, te sem vagy különb a Deákné vásznánál! „Nehogy míg másokat tanítok magam méltatlanná váljak…” (1Kor 9, 27) (Hasznos dolog talán arra a bibliai igazságra is emlékeztetnünk magunkat, hogy „amilyen mértékkel mérünk, olyannal mérnek nekünk is” - Lk 6, 38, és ez igaz Isten kegyelmeire, de az ítéletre is. )

Imádkoznunk kell tehát a helyes önismeretért és előre kell haladnunk ebben. Amikor Isten bevilágít a szívünk mélyére és megmutatja életünk sötét oldalát, az nagyon keserves tud lenni. Szívesen letagadjuk magunk előtt is, hogy ilyenek (is) vagyunk, könnyen találunk mentséget a magunk számára, kiválóan megtaláljuk a szálkát a mások szemében – csak hát minél jobban védekezünk, annál jobban eltévedünk és annál kevésbé fogjuk megérteni a valóságot körülöttünk és annál kevésbé fogjuk megérteni Isten akaratát életünkben.

Utólag elmondhatom, hogy az iskolai munka e tekintetben is sokat segített. A kamaszodó gyerekekkel tanulószobázva gyorsan rájöttem, hogy nem vagyok én olyan türelmes és megértő férfi, mint ahogy azt elképzeltem magamról, bőven van még hová előre mennem. Az alsó tagozatos kisgyerekek őszinte szeretete, ártatlan rácsodálkozása a világra és az elfogadóképességük viszont jó értelemben „felrobbantotta” a szívem és bizony gyógyította is…

Részlet a most megjelent „Isten akaratának felismerése életünkben… című könyvből, lásd: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/15630-isten-akaratanak-felismerese-eletunkben-isten-es-a-golf-avagy-az-idozites-muveszete

Az első szavak mindenképp az elismerésé és dicséreté: a magyar egyház megmutatta, hogy képes egy ilyen nagyságrendű feladatot megszervezni, hívők tízezreit megmozgatni és ellátni, minden különösebb fennakadás nélkül. Az is kiderült, milyen óriási potenciál van az egyházi közösségekben és civil szervezetekben - elég csak a szombati, Margit-szigeti családi napra gondolni a hetven sátorral, rengeteg programmal, s hogy az egész nap főszervezői civil közösségek voltak.

Ferenc pápa Hősök terén elmondott beszéde és a püspöki karhoz intézett szavai – mindkettő fent van a honlapunkon is (szeretetfoldje.hu) -, az evangéliumok szellemében fogantak, fontosak és jelentősek, érdemes elolvasni mindkettőt. Reménykedjünk, hogy mindannyiunk szívében visszhangzanak és krisztusibb életre vezetnek minket és egész egyházunkat is.

Akinek volt lehetősége ott lenni, vagy belehallgatni a Kongresszus más előadóinak tanításaiba is, az tudja, hogy még nagyon sok jó gondolat hangzott el, bőven adva elmélkedni valót és feladatot a következő időkre.

Az egyhetes programsorozat megmutatta, hogy az Egyház sokszínűségét és lehetőségeink gazdagságát hazánkban. Képesek vagyunk arra, hogy Isten gondolataival átjárjuk az élet minden területét, megújítva azt! Ugyanakkor nem szabad, hogy illúziókba ringassuk magunkat. Ez a talán százezernyi ember, aki az ország minden területéről összegyűlt, még mindig csak egy szubkultúra hazánkban. Hosszú út vezet még előre! (Eszembe jut az 1994-es parlamenti választások ideje, amikor az akkori kormánypárt, az MDF egy stadionban tartott nagygyűlést. Vezetői boldogan sétáltak a focipályán és integettek a zsúfolásig töltött lelátón összegyűlt embereknek – lám, minden közvéleménykutatás ellenére, a csendes többség itt van velünk -, hogy aztán a választás napján szomorúan kelljen szembesülniük vereségükkel. Azaz: százezer ember sok, nagyon sok, de a tízmilliónak mégis csak az egy százaléka…)

A Kongresszusra összegyűlt emberek nagy száma azt mutatja, hogy a hívekben van készség az együttműködésre, a munkára, ezt bizony jó lenne okosan felhasználni! Látható, hogy ha az egyház teret, időt, pénzt ad kezdeményezéseknek, akkor abból nagyszerű dolgok születhetnek. Ha vezetőink képesek lesznek a jelenleginél tágasabbra nyitni a kapukat, kinyitni a bezárt templomokat, bizalmat és felelősséget adni a civil munkatársaknak, akkor a Kongresszus egy nagy megújulás kezdete lehet. Ehhez persze bátorságra van szükség mindkét oldalról. Isten kegyelmei itt vannak közöttünk, de ezeket be is kell csatornázni, valósággá kell tenni, realizálni a mindennapok aprómunkájában. (Nehogy úgy járjunk, mit az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus után, ahol a szép szavak valóra váltása elmaradt, és az ország gyorsuló tempóban zuhant egyre mélyebbre. Tanuljunk a történelemből!)

Most fog eldőlni, hogy a Kongresszus megmarad egy szép reprezentációnak, vagy kovásszá válik, ami megkeleszti az egész világot. Egyelőre mindkettő lehetőség adott, és persze sok minden még csak értelmezés kérdése. Vajon az, hogy a pápai misére kijövő „élelmes vállalkozók” aranyárban kínált zászlócskái a nyakukon maradtak az a hívők józanságára vall, vagy inkább a lelkesültség hiányára? (Ahogy az egykori magyari urak életüket és vérüket felkínálták a háborúba – az se a sajátjuké volt -, de búzát nem adtak…) Aztán: ahol én voltam, mindkét misén a jelenlévők egy részének se füzete nem volt, se telefonon, kisrádión nem tudta követni a fordítást, és a kivetítő egy részét is eltakarták a fák. Ha a szent szövegeket és prédikációkat magyarul is felolvasták volna – mint Erdélyben -, az kétségkívül hosszabbá tette volna a szertartást valamivel, de a lelki haszna is nagyobb lett volna…

Én mindenesetre bizakodó vagyok. Mi is, és gondolom még sokan az országban azon igyekszünk most, hogy az égi kegyelmek jó földbe kerülhessenek és megteremjék a százszoros termést. Nálunk indulnak az őszi programok: filmklub, Alpha-kurzus, Szentlélek szeminárium, kiállítás, közösségi összejövetelek… és persze az idei Szeretet Földje Találkozó szeptember 25-én, szombaton, amelynek témája Isten akaratának felismerése életünkben, s amire szeretettel hívunk mindenkit! (lásd: https://szeretetfoldje.hu/index.php/hirek-esemenyek/15588-szeretet-foldje-talalkozo-2021 )

Imával és szeretettel: Gyula (sipos – www.szeretetfoldje.hu)

Az interneten lehet látni néhány kisfilmet arról, amikor látás- vagy hallássérült kisbabák olyan készüléket kapnak, amivel látni vagy hallani tudnak. Csodálatos nézni örömüket, ahogy végre látják, hallják édesanyjukat… Egy másik kisfilmben színvak emberek kapnak olyan speciális szemüveget, amivel képessé válnak látni a színeket. Megdöbbennek, örülnek, és elsírják magukat… És mindez csak halvány visszfénye Isten megtapasztalásának!

Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha már nem csak azokat a színeket látnánk, hangokat hallanánk, amiket most, hanem érzékelnénk az infravörös és ultraibolya tartományokat is. (Tudjuk, hogy ez lehetséges, hiszen vannak olyan állatok, amelyek ebben a tartományban is látnak, hallanak). Aztán azt is képzeljük hozzá, hogy nem külön látunk, hallunk, tapintunk, érzünk illatokat, hanem mindezt egyszerre (ez is lehetséges, ez a szinesztézia jelensége). Milyen más képünk lenne a valóságról – és akkor még mindig csak ebben a számunkra adatott három dimenzióban mozgunk! Hol van ez még attól, ahogy Jézus uralta a teret és időt, ahogy vízen járt és átment a bezárt ajtón? Hol van azoktól a dimenzióktól, ahol Isten angyalai és szentjei, valamint a gonosz lelkek is láthatóvá válnak?

Ez pedig még mindig csak a teremtett világ. A ma legelfogadottabb elmélet szerint – ami egyébként összecseng Isten teremtésének hitével -, a számunkra felfogható világegyetem az ősrobbanás pillanatában keletkezett. Végtelen, de nem határtalan, hanem gömb formában azóta is tágul. (Úgy tudjuk ezt szemléltetni, hogy egy lufira pontokat rajzolunk, s utána felfújjuk. Minden pont egymástól egyre távolabbra kerül, miközben a lufi egyre nagyobb lesz…) A kérdés csak az: hová tágul a világegyetem, ha rajta kívül nincs semmi más?

„Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 28), Isten vesz körbe minket, Ő tartja tenyerén a mindenséget, s mi még mindig csak a felszínt kapargatjuk, amikor róla elmélkedünk.

Akkor most azt képzeljük el, hogy Isten mindazt a jót, amit teremtett, értünk is teremtette, és egykor mi is láthatjuk majd Őt úgy, amint van (1Kor 13, 12), s mindent, amit alkotott.

Azt írtam, hogy képzeljük el, de valójában nem tudjuk elképzelni. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2, 9) Isten túl van mindazon, amit mi, ebben a három dimenziós valóságunkban szavakba, képekbe és érzésekbe tudunk foglalni.

Azért én mégis szívesen fantáziálok arról, milyen lesz, amikor majd bejuthatok a mennyek országába. Milyen lesz egészen és örökké Isten szeretetében lenni, élni, égni? Milyen lesz találkozni a szeretteimmel, az előttem eltávozottakkal, a szentekkel és angyalokkal az áldott békében? Milyen lesz velük együtt küzdeni Isten országáért?

Én szeretem a természettudományokat, de a történelmet is, és arra gondolok, milyen jó lesz, amikor Isten örök jelenében végig nézhetem a világegyetem és az emberiség történetét és megérthetem a mély mozgatórugókat is! (Már ha Isten elég megbízhatónak ítél arra, hogy ezt megtehessem és nem kotnyeleskedem bele a dolgokba…)

Még csak sejteni is alig tudjuk, milyen nagy Isten tágassága.

A világegyetem még mindig tágul! Isten pedig semmit sem teremt ok és cél nélkül – akkor mi a terve vajon ezzel a megszámlálhatatlan galaxissal, csillaggal és bolygóval? (Azt a kérdést most nem is bolygatva, hogy amikor az emberiség a Mars meghódítására készül, akkor ez vajon része-e Isten tervének, vagy hiábavalóság…)

És ennek mi mind részesei lehetünk. Senkinek se kell kimaradni ebből a legnagyobb jóból! Jézus mondja: „Atyám házában sok hely van, ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek.” (Ján 14, 2) Jézus mondta, meg is tette, és ez a hely csak ránk vár. Nincs is más dolgunk, mint úgy élnünk, hogy halálunk pillanatában ezt hallhassuk: „Jól van, derék és hű szolga, a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.” (Mt 25, 21)

Kalandra fel!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat: www.szeretetfoldje.hu)

„Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14) – mondja Jézus a tanítványainak. Isten minden nemzedékben kiválaszt néhány embert, hogy rajtuk keresztül jó irányba mozdítsa a világ sorsát. Ilyen volt Ábrahám, Mózes, Józsué, vagy Keresztelő János, Szűz Mária és az apostolok. Meghívni azonban mindannyiunkat meghívott, hogy az Ő gyermekei és Isten országának polgárai legyünk.
A kiválasztottakra felnézünk, nagy példaképeink ők, de azért ne irigyeljük őket! Ők olyan terheket hordoztak el, amelyek meghaladják a mi erőnket. Assisi Szent Ferenc kiválasztott volt. Isten trubadúrjának is nevezték, de nagyon hamis kép úgy látni őt, mint aki boldogan sétál a virágos mezőn, vidáman énekel, miközben szerető emberek veszik körül. Valójában a szegények legszegényebbje volt, lenézett és üldözött koldus, akit a saját családja is kitagadott, korán földi élete végére ért, teste teljesen elhasználódott, megvakult és (a stigmák miatt) már járni sem tudott. Hasonló nagy szent Pio atya (az egyetlen stigmatizált pap), de ugyan melyikünk tudná azt a harcot megvívni az ördöggel, amit ő megvívott?
Pál apostolról azt mondja Isten Ananiásnak: „…kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (ApCsel 9, 16) Ezekben a szavakban nem volt semmi túlzás. Amikor évtizedekkel később Pál rákényszerül, hogy levélben írjon a szenvedéseiről, így foglalja össze: „Krisztus szolgái ők? Mint oktalan mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély közepette. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a nemzetek között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még mindennapi nyugtalanságom: valamennyi egyház gondja.” (2Kor 11, 23-28)
Mi a meghívottak közé tartozunk. Nagy ajándék ez, bárcsak teljes mértékben megértenénk! Isten hív, hogy a gyermekei legyünk, és egészen nekünk ajándékozza önmagát, ahogy a legjobb apa teszi a gyermekeivel. A legjobb „üzlet” Istennel szövetségben lenni: Ő éli az én életemet, én pedig az övét. Isten éli az életemet, velem örül, velem sír és segít – ez a csodák világa -, és nem kér mást, mint hogy én is éljem az Ő életét, azaz határolódjam el a bűntől és éljek vele az Ő országában. Ez az Isten által kezdeményezett és örök pecséttel megkötött Új szövetség lenyűgöz engem.
Már ha meghallom hívását, megértem és meg is valósítom életemben. Jézus egy példabeszédében mesél a királyról, aki a fiának menyegzős lakomát készít, de a meghívottak nem jönnek el. Aztán akik jönnek, azok között is akad, akin nincs menyegzős ruha, így nem vehet részt a lakomán. Ezért olyan fontos, hogy értsük önmagunkat, értsük Istent és legalább homályosan lássuk magunk előtt az utat, amin járunk.
Isten azonban a görbe utakon is egyenesen jár, és neki minden lehetséges. Az idei Szeretet földje Találkozóra (szeptember 25. szombat) jelenik meg kettős könyvünk Isten akaratának megértéséről. Ebben Ozsváth György az „Isten és a golf” című írásának a címét egy humoros történetből vette, amit biztatásként ide idéznék: „Mózes, Jézus és egy harmadik személy golfoznak. A lyuk egy szigeten van egy tó közepén. Mózes megüti a labdát, az ráesik a vízre, utánamegy, kettéválasztja a vizet, majd a második ütésre betalál a lyukba. A többiek tapsolnak. Jön Jézus, megüti a labdát, az ráesik a vízre, ő utánamegy a vízen, újra megüti és ő is betalál. Gyönyörű, szintén két ütésből. Végül jön a harmadik személy, megüti a labdát, beesik a vízbe, süllyedni kezd, majd egy arra úszó béka bekapja, amit egy gólya kiemel a vízből, s a béka kiköpi a labdát, hova: a lyukba. Egy ütésből! Megszólal Mózes: tudtam előre, hogy ha apáddal játszunk, semmi esélyem nincs győzni!”
Így van ez! De ha Istennel vagyunk, mi is győztesek vagyunk…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szereetfoldje.hu)

A dephoi jósda felirata – Ismerd meg önmagad! -, máig nem vesztett érvényességéből. Töredékes önismeretünk miatt önmagunkat sem értjük, s hogyan érthetnénk meg Istent, amikor Ő a valódi személyiségünkkel folytatna párbeszédet?
Pál apostol a szeretet-himnuszban röviden összefoglalja a lényeget: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13, 12)
A tükör hasonlatot tovább folytatva: Isten fénye nem egy tiszta tükörről vetődik vissza, hanem egy összetöredezett, elgörbült, helyenként hiányos tükörről, így aztán a fénysugár mást és máshová mutat, mint ahová kellene. Tehát töredékes az ismeretem, mert magam is töredékes vagyok. Félreértem magam, félreértem embertársaimat és félreértem Istent.
Bárcsak az Édenben élnénk, akkor minden más lenne! A személyiségünk ép lenne és úgy sétálnánk Istennel, mint egykor az első emberpár!
Most azonban nem így van. Már édesanyám méhében is sérülhetek, hiszen testem-lelkem szoros összeköttetésben van vele. Ahogy az alkoholista, drogos anya megszülető csecsemője testi problémákkal, elvonási tünetekkel küzd, ugyanígy a rossz lelki hatások, illetve a családi életben meglévő gonosz befolyások is átadódhatnak egyik nemzedékről a másikra.
Nézzünk erre egy példát a Szentírásból: Dávid a legkisebb fiú volt a családban, akivel nem sokat törődtek és aki vajmi keveset számított. Amikor Sámuel próféta azt mondja az apjának, hogy hívja össze a fiait, a szép szál legények – apja büszkeségei közé -, oda se hívják. Későbbi tettei irigységet és ellenkezést váltanak ki, a neki ígért jutalmakat késve kapja meg, apósa (Saul király) féltékeny rá és üldözi. Csoda-e, ha ez a nagyra hivatott, Isten által felkent, de szívében sokszorosan sebzett ember hatalomra jutva erősen kompenzál és szabadon ereszti elfojtott vágyait? Betsabéval való parázna kapcsolatából születik Salamon, a nagy király, a paráznaság bűne azonban benne marad a családban. Dávid még bűnbánatot tartott, Salamon már csak a lehetőséget látja, rengeteg asszonyt vesz magához, azok pedig hozzák a hamis isteneiket és velük paráznaságba viszik egész Izraelt. A családba bekerült romboló erő kiteljesedik, ennek következtében fiánál kettészakad a királyság és az egység nem is tud helyre állni…
Fel sem tudjuk mérni, mi van az emberi szívben! A bűnbeesés után már az első születő nemzetségben gyilkosság történik (Káin és Ábel). Néhány nemzedékkel később Káin utóda Lámek már bosszúhadjáratával dicsekszik. A vízözön tisztulást hozhatna, de mi van az emberi szívben? Noé lerészegedik, kijózanodása után pedig megátkozza fiát, aki látta őt vétkében… Most látjuk csak, milyen nagy dolog az, hogy Jézus Krisztus édesanyja, Mária szeplőtelenül fogantatott és bűn nélkül élt!
Azt hisszük, ismerjük, értjük önmagunkat. Azt mondjuk: én ilyen hirtelen haragú ember vagyok, én meg szorongó lelkületű, én óvatos duhaj, én meg harsány, vagy épp visszahúzódó, félénk… Az Istentől eleve elgondolt személyiségünk azonban ennél sokkal erősebb és szabadabb lenne, ha lelkünk sebei, a bűneink és a ránk, vagy családunkra nehezedő gonosz befolyások és átkok nem roncsolnák azt.
Már meglett ember voltam, és talán valamennyire előre haladtam az önismeret útján, amikor felismertem az egyik káros magatartásmintát az életemben. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szinte pánikszerűen félbehagyok olyan munkákat, dolgokat, amiket addig nagy kedvvel végeztem. Miért történik ez így? Ahogy ezen gondolkodtam és imádkoztam, eszembe jutott egy gyermekkori emlékem. Ötéves korunkban vittek el minket úszni tanulni. Nekem jól ment az úszás, büszke is voltam rá. Amikor azonban vizsgázni kellett, keresztben átúszni a medencét, a felénél hirtelen pánikba estem és fulladozni kezdtem, úgy húztak ki. (Nagy szégyen volt…) Talán akkor ékelődött be a személyiségembe ez a szorongás és hirtelen abbahagyás, pánik? De miért estem pánikba? Ahogy ezen töprengtem, elmélkedtem, feljött bennem az emlék, még régebbről. Kettő és ötéves korunk között nagymamám egyszobás albérletében laktunk szüleimmel és lány ikertestvéremmel egy közös udvarban. (Zománcos lavór, vizes kanna, ahogy illik.) A főbérlőnek volt egy hamis farkaskutyája, ami a mi ajtónktól nem messze volt kikötve. Ott jártunk el előtte, és mindig felénk rontott hangosan ugatva. Nagyon féltem tőle! (Ki volt kötve, biztos mondták is, hogy ne féljek, de amikor feléd ront vicsorogva egy akkora fenevad, mint te magad…)
Ezután már jobban értettem magam. Amikor legközelebb megint elfogott a gondolat és érzés, késztetés és szorongás, hogy valamit hagyjak abba, akkor meg tudtam vizsgálni, hogy ez vajon kísértés, a személyiségem torzultságából fakadó dolog, vagy valóságos okai is vannak?  Értem, hogy miért kell imádkoznom gyógyulásért, szabadulásért, életrendezésért, hogy előre tudjak haladni életemben, hogy ne hagyjak ki kínálkozó lehetőségeket és tudjak élni azokkal a kegyelmekkel, tehetségekkel és képességekkel, amiket Isten adott.
Milyen lenne, ha most úgy látnánk magunkat, ahogy Isten lát minket?
Talán úgy látnánk magunkat, mint Jézus Krisztust Pilátus színe előtt: egész személyiségünkben, küldetésünkben kigúnyolva, sebekkel borítva, véresen, tövissel koronázva. Mi, akik arra lettünk teremtve, hogy az egész földet pásztoroljuk, műveljük és őrizzük, szánalmas rabságban tengődünk – de nem szükségszerű, hogy ez így legyen! Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett, az Ő gyógyító és szabadító kegyelme meggyógyítja szívünk sebeit! Növekszik belső szabadságunk, és Isten eredeti elgondolása szerint formálódik személyiségünk és életünk.
Pál apostol szépen összefoglalta mindezt: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. (…) amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5, 12, 21)
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az idei Szeretet Földje Találkozóra jelenik meg kettős könyvünk Isten akaratának megismeréséről. Ebben szeretnénk megmutatni, hogy Isten nem kockázik velünk, nem csak úgy belevet a világba, beledob a vízbe, aztán vagy kiúszunk, vagy boldogulunk, neki már nincs gondja ránk. Épp ellenkezőleg!
Szeretet ölel körül minket. Istenben, mint védelmező burokban most is lehetőségünk van arra, hogy szép, termékeny és beteljesülő életet élhessünk. Ehhez azonban el kell fogadnunk Isten védelmező szeretetét, hozzá kell fordulnunk és hinnünk, amit Jézus mond: aki hozzám jön, el nem vetem, hanem megőrzőm... Mi Krisztus testének tagjai, a Szentlélek temploma vagyunk, Isten országa, az új Jeruzsálem épül bennünk és közöttünk, általunk, a Szeretet földje, ahol Isten a földműves és mi teremjük a jó termést.
Ennek a templomnak - aki mi vagyunk - négy oltalmazó fala van, amelyeket Isten eleve beleteremtett az életünkbe. Ezek Isten négy nagy ajándékcsoportját jelenti életünkben: a képességeket, tehetségeket, lehetőségeket és kegyelmeket. A továbbiakban röviden ismertetjük ezt a négy nagy ajándékcsoportot.
Képességek összefoglaló fogalma alatt értjük mindazon adottságokat, képességeket, készségeket, amelyeknek csírája megszületésünk óta természetünkbe (testünkbe-lelkünkbe) kódolva várja a kibontakozás lehetőségét.
Ilyen lehet például a jó beszédkészség. Mint minden adományt, ezt is lehet kibontakoztatni (megsokszorozni), eltékozolni („ne vessétek disznók elé gyöngyeiteket” — mondja Jézus) vagy elrejteni. Aki kibontakoztatja, az gyakorolja, fejleszti, és helyes és jó célok érdekében használja fel képességét. Ilyen minden jó tanító, prédikátor, politikus - és általában mindenki, aki szavakkal keresi a kenyerét. Eltékozolja e képességét az, aki helytelen és rossz célok érdekében, önmaga felmagasztalására használja beszédkészségét. A politika, média, vagy akár az üzletemberek világában könnyen találhatunk példát e „tékozló fiúkra”. És végül, elássa beszédkészségét az, aki a kezdeti rossz tapasztalatok, lelki sérülések vagy akár lustaság miatt nem meri vagy nem akarja használni e képességét, amikor lehetősége lenne rá.
Tehetségek összefoglaló fogalma alatt érjük azon adományokat, amelyek valamely képességünket sajátossá teszik, s ezzel személyiségünknek egyszeri, megismételhetetlen jelleget adnak. Így, bár a beszédkészség valamilyen szinten minden egészséges ember sajátja, a szónoki tehetség egy olyan sajátos adomány, amely különös jelentőséget és sajátosságot ad beszédkészségünknek. De hasonló párhuzamot lehetne vonni például a rajzkészség és a festői tehetség, vagy az íráskészség és írói tehetség között is.
Lehetőségek összefoglaló fogalma alatt értjük Istennek az életkörülményeinkbe eleve beletervezett, „elrendelt” ajándékát, amely lehetővé teszi az adott tehetségek, képességek kibontakozását. Felnövekedésünk során egyre tudatosabban élhetünk ezekkel a lehetőségekkel. Tanulunk, képezzük magunkat és igyekszünk gyakorlatot szerezni a számunkra fontos területeken. Új és új lehetőségek nyílnak meg életünkben és minél inkább élünk ezekkel, annál jobban kiteljesedhet hivatásunk. Segíti életünk kibontakozását, ha előrehaladunk az önismeretben és egyre jobban ismerjük képességeinket és tehetségeinket. így biztosabban felismerjük a kínálkozó lehetőségeket és bátrabban tudunk élni velük. Kezdeti példánknál maradva: ha élünk jó beszédkészségünkkel amikor lehetőségünk nyílik rá, rendesen felkészülünk az adott témára, akkor egyre jobban kibontakoztathatjuk esetleges tanítói tehetségünket (összeszedett, értelmes, logikus, képszerű beszéd, stb.). Lehetőségünk nyílik esetleg főiskolán képezni magunkat, s ennek következtében jó tanárokká válhatunk - ami csak kezdete az újabb lehetőségeknek...
Kegyelmek összefoglaló fogalma alatt értjük Isten ingyenes ajándékait, amelyeket ráépít életünkre, amennyiben lehetőségeinket kihasználjuk, és van hová „elhelyeznie” áldásait. így a jó tanítói hivatást Isten szinte biztosan megáldja az értelem és bölcsesség lelkével, ráépítheti a nyelvi karizmákat, megerősítheti a személyiséget az erősség és bátorság lelkével, a Szeretet Lelke által egyre mélyebbre vezetheti a lélek szerinti látásban, stb.
Ahogy a képességek, tehetségek, lehetőségek és kegyelmek kibontakoznak életünkben, úgy jelennek meg a Szentlélek gyümölcsei: Szeretet, öröm, türelem, békesség, jóság, kedvesség, szerénység, lelki tisztaság, fegyelmezettség...
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A Szűzanya többször hangsúlyozta medjugorjei üzeneteiben, hogy kegyelmi időszakban élünk. Akkor pedig a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ennek a kegyelmi időnek a jele, tehát érdemes végig gondolnunk, hogy mit tehetünk azért, hogy a kegyelem megsokasodjon, hogy győzelemről győzelemre lépkedjünk előre, és ne olyanok legyünk, mint a kisgyerek, aki fakarddal csapkod maga körül…
Hogyan lehetne kegyelmi idő – kérdezheti bárki -, amikor ennyi baj és nehézség van körülöttünk? Ez azonban nem jó kérdésfeltevés. Dávid sok megpróbáltatáson ment keresztül, míg pásztorfiúból királlyá lett, de Isten felkenése és kegyelme megmaradt rajta és kiáradt a népre is. Ezzel szemben Salamon király negyven év kegyelmi időt kapott békében, tetteivel azonban bűnbe vitte az egész országot az idegen istenekkel. Jézus pedig maga volt a Kegyelem teljessége, mégis halálra adták – kereszthalála és feltámadása azonban elindította azt a Nagy Tisztulást, amely máig tart (ámbár hullámvölgyekkel), és végül teljes győzelemre vezet. Mi pedig most épp azért tapasztalhatjuk a gonosz lelkek tombolását, mert a sátán már nem tudja fenntartani a „temető csendjét”…
Isten munkásokat keres a tisztulás munkájába: minket. Küzdenünk kell tehát, mert Isten győzelmet akar adni életünkben.
Legelső eszközünk a győzelemhez az ima. Jézus minden nap imádkozott, nekünk is imádkozni kell, kitartóan, csüggedés nélkül. Mi ezért ragaszkodtunk ahhoz, hogy a járvány ideje alatt is megtartsuk a heti imaösszejöveteleinket – a szabályokat betartva -, a kápolnánkban. Hisszük, hogy a kitartó ima lehozza Isten kegyelmét, áldását a földre – ahogy a Miatyánkban is imádkozzuk -, és gyógyulást, szabadulást, megtérést és életrendezést hoz sok ember életébe.
A kegyelmi folyó folyik, de hogy átér-e a pusztán, hogy megtermékenyíti-e a földet, az azon is múlik, hogy képesek vagyunk-e becsatornázni és elvezetni a megfelelő helyekre. Hogy például a Kongresszus alatt megérintődött emberek közösségre, befogadásra, fejlődési lehetőségre találnak-e utána. A karizmatikus megújulás ezért kezdeményezte, hogy szervezzünk a NEK után követő szemináriumokat, kurzusokat, befogadó közösségeket. Egyházközségünkben is lesz Alfa-kurzus, mi is szervezünk Szentlélek-szemináriumot. (Reményeim szerint összeállítunk egy hathetes Élő Szeretetláng Szemináriumot is az emberek segítésére.)
Ha felnőttünk, akkor nem hadonászhatunk fakarddal, hanem a „kétélű kardot”, azaz Isten igéjét kell forgatnunk, amit az imádság tart élesen. A kard két éle pedig szétválasztja az igazat és hamisat, a jót és a rosszat, hogy mindig felismerhessük Isten akaratát és kitarthassunk mellette. Ezért nem állhatunk le az igemagyarázattal a közösségeinkben, a honlapunkon, a könyveinkben és ingyenes kiadványainkban, ezért készítünk videókat és adunk ki könyveket. (Az idei Szeretet Földje Találkozóra megjelentetünk egy kettős kötetet, Isten akaratának megismeréséről életünkben…)
Az Igazság a Szeretetben munkálkodik. Nekünk a Szeretet embereivé, a kiengesztelődés és békesség embereivé kell válnunk. Most, amikor a Vádoló, ha tehetné még a jobb karunkat is összeveszetné a bal karunkkal, most van igazán szükség Isten gyermekeire, hogy elvégezzék a kiengesztelődés szolgálatát az emberek és nemzetek között, de az egész teremtett világgal is. Hiszen még a hazaszeretet is csak lózung, ha nem tanuljuk meg szeretni a körülöttünk élőket, épített és természetes környezetünket, azt a kis világot, amibe belegyökerezhetünk és ahol otthon lehetünk. (Mi több kisfilmet is készítettünk városunk értékeiről, kiállításokat szervezünk, vagy épp madarakat etetünk, meséltünk gyerekeknek és felnőtteknek, hiszen – Jézus szavait aktualizálva -, nem fordul mindjárt ellenünk az, akivel együtt szerethettük azt, ami közös bennünk és körülöttünk.
Mélyen hiszem, hogy századunk Isten évszázada, és most a tisztulás idejét éljük. Isten megengedte, hogy bűnös kívánságainknak éljük, hogy megássuk, hová vezet mindez – és most is rajtunk múlik, hogy végül a fejünkre omlik-e minden. Oszlopokká kell lennünk, amely az összeomlás idején is fenntartja mindazt, ami szép, jó és igaz. Így lesz hazánk – és a Kárpát-medence -, kegyelmi kehellyé, így árad az áldás ebből a kehelyből az egész világra.
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Gyula (sipos - Kérlek nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Vagy még sarkosabban: hogyhogy Isten még mindig fenntartja ezt a bűnbe merült világot? Talán kiegyezett Isten a bűnnel? Vagy tévedés volt Krisztus keresztáldozata? Próbáljunk megértésre jutni ebben az érzékeny, és sok félreértésre okot adó kérdésben.
Isten irgalmas és szerető szívű, Ő a Szeretet. Annyira szeret minket, embereket, hogy emberként megtestesült és közöttünk élt, vállalva az emberi élet minden fájdalmát és örömét – a bűnt kivéve. Isten ugyanis nem csak Szeretet, hanem Igazság is, azaz szent, tiszta és igaz. Épp azért testesült meg Jézus Krisztusban, hogy az embereknek szabad utat készítsen a bűn világából, vissza az atyai házba. A mennyek országában ugyanis nincs semmi bűn – ha volna, akkor az már nem is a menny lenne -, így aztán probléma sohasem akkor van, amikor Isten irgalmas szeretetéről beszélünk, hanem akkor, amikor kimondjuk Jézus szavait: térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, fordítsátok meg gondolkodásmódotokat, mert elközelgett az Isten országa. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Jézus a kereszthalált is vállalta értünk - és azért tett ezt, mert nem volt más megoldás!
A Szentírás a homoszexualitást bűnnek nevezi, ami elválaszt Istentől. Ettől még egy homoszexuális ember lehet, hogy jobb, szebb, okosabb, rendesebb nálam – és ez igaz lehet más bűnökkel küzdő, vagy más vallást gyakorló, illetve vallástalan emberekre is. Az is igaz, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, küzdhetünk bűnös hajlamokkal és mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. A kérdés azonban az, hogy mit kezdek a magam bűnös állapotával? Küzdök a falánkság, lustaság, paráznaság, gyilkos indulatok, haszonlesés – és még hosszan sorolhatnám -, késztetéseivel, amiket felismerek tagjaimban, vagy épp igazolni akarom magamat és magamban a bűnt is?
Meg kell értenünk, hogy nem lehetünk önmagunk istenei, akik maguk határozhatnak arról, hogy mi a jó és mi a rossz. (Illetve megtehetjük, ez az őskísértés is, látjuk, mire jutottunk vele…) Isten van, Ő a Szentírásban (is) megmutatkozó Isten. Jézus Krisztus a bűn alól Megváltónk, ezért amit Ő mond, az igazabb, helyesebb és jobb, mint amit én gondolok, akkor is, ha ez fájdalmas és nehéz nekem is, másoknak is...
Ha Isten valamit bűnnek mond, akkor én arról nem állíthatom az ellenkezőjét, ez ugyanis nagy baj és sok rossznak a forrása. Akár a korrupciót, a társadalmi tulajdon ellopását hazudom „a nemzeti tőkés osztály megteremtésének”, akár a paráznaságot, pornográfiát, homoszexualitást „szeretetnek és szabadságnak”, megrontom vele a környezetemet. (Például megrontom azokat a serdületlen gyerekeket, akiknek épp kialakulóban van a nemi identitásuk, és össze lehet zavarni őket. Szociológiai tény, hogy a homoszexuálisoknál az átlagosnál sokkal gyakoribb a partnerváltás, a promiszkuitás és a fiatalabb korosztályhoz való vonzódás.) A bűn felhalmozódása pedig megrontja az egész társadalmat, de az egész teremtett világot is, mint ahogy ezt a bőrünkön tapasztalhatjuk.
Így volt ez a Római birodalom idején is. A keresztények üldözésére jó ürügy volt az, hogy nem voltak hajlandóak áldozatot bemutatni a császár szobra előtt. A valódi ok azonban az volt, hogy a keresztények élete eleven váddá vált a bűnökben elmerülő, széthulló birodalomban. A Krisztus-hívők megtartották a gyerekeiket, sőt magukhoz vették mások kitett csecsemőit - korabeli abortusz – is, válogatás nélkül. Segítették a szegényeket, gondozták az öregeket, betegeket, nem felhalmozták, hanem megosztották javaikat. Felmagasztalták a családot és a hűséget és elítélték a szexuális visszaéléseket, akár férfiak, akár nők, gyerekek vagy felnőttek, rabszolgák vagy szabadok ellen követték el azokat. Ezért váltak botránnyá a világ szemében, és ezért válnánk ma is azzá, ha így élnénk. Ez az életforma ugyanis döntés elé állítja az embereket és lehetőséget ad nekik a megtérésre egy élő, krisztusi közösségbe, Isten áldásai, kegyelmei alá. Vigyázzunk azonban, mert ha a kereszténységünk ürügy valami más, politikai, gazdasági haszonra, akkor hová hívjuk megtérésre az embereket?
Akkor igazzá lesz rajtunk Jézus panasza arról, hogy körbe járjuk a világot, hogy valakit megtérítsünk, aztán gonoszabbá tesszük önmagunknál…
Isten szereti az embert, a bűnös ember is, de sohasem egyezett ki a bűnnel. Ez egy olyan ellentmondás, amit Isten is csak a keresztfán tudott feloldani. Jézus Krisztusban utat készített nekünk, hogy rajta keresztül feljuthassunk a mennybe. Ezen a kapun megy át minden ember, ha átfér rajta, ha bűnbánatot tud tartani, ha el tudja ismerni a bűnről, hogy bűn - akkor megmenekülhet, még ha a tisztítótűz legmélyebb bugyrán keresztül is. Ha meg tudja tenni…
Jézus Krisztus keresztje a mi keresztünk is. Képzeljük el, hogy a mi családunkban, a legszeretettebb embereink közül derül ki valakiről, hogy valami komoly bűnben él. Egyszerre kell kimondanom a bűnről, hogy bűn, ugyanakkor szeretnem őt, a bűnöst, sőt kiszeretnem őt a bűnből. Ki nem tagadhatom – Isten mentsen ettől! -, de a bűnbe mégsem egyezhetek bele. Ha vádolom, esetleg csak megátalkodottá teszem, de ha kimondom az igazságot, azt vádnak érezheti akkor is, ha nem annak szánom. Csak keresztre feszülhetek, agonizálva érte, hogy el ne vesszen…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Mi voltunk a jövő egyháza a rendszerváltás idején, fiatalon, lelkesen, megtért szívvel és nagy  reményekkel - most pedig mi vagyunk a jelen, és már készülődik a következő nemzedék, a jövő új egyháza... Mit értünk el és mit nem, mit érdemes tovább adni mit lenne jobb elfelejteni? A teljesség igénye nélkül...

Ha harminc évvel ezelőtt, amikor szinte hétről hétre tértek meg új emberek, ha akkor azt mondja valaki, hogy mára kevesebb papunk és kevesebb tagunk lesz, szemközt nevetem és hitetlenséggel vádolom. Vagy lehet, hogy most vagyunk hitetlenek? Bízunk még a megújulásban?

Épp a napokban gondoltam arra, hogy ha hasonlatként akarnám megfogalmazni egy egyházmegye helyzetét, azt mondanám, hogy olyan, mint egy rengeteg telephellyel rendelkező vállalat, amely szakember-hiánnyal, munkaerő-hiánnyal és pénzhiánnyal küzd, miközben rengeteg elvárásnak kellene megfelelnie és fenntartania épületeket, intézményeket, okkal, ok nélkül... Nincs könnyű helyzetben egy püspök sem, egy plébános sem, de az Isten országát építeni igyekvő egyetlen ember sem. Ha harminc évvel ezelőtt a várakozás nőtt napról napra, ma az ellenállás, és ami még rosszabb, a közöny. (Bár lennél forró vagy hideg, de ha langyos vagy, kiköplek a számból... avagy hogyan lehet megszólítani egy olyan embert, akit egyáltalán nem érdekelnek isten dolgai?)

Azért ne siránkozzunk. Az biztos, hogy ma az egyházunk változatosabb és nyitottabb - elfogadóbb, vagy legalább beletörődőbb -, mint harminc éve volt. Helyet találtak benne lelkiségi mozgalmak, még ha nem is minden plébánián fogadják őket örömmel, vagy bárhogy. Vannak intézményeink, iskoláink, hatékony vagy kevésbé hatékony módszereink, médiánk, tévéink, rádióink, internetes felületeink, újságjaink - a három évtizeddel ezelőttihez képest óriási változás. (Hogy aztán milyen hatékonysággal működik, működtetjük ezeket, az másik kérdés...) Szabadon szólhatunk és szabadon cselekedhetünk - még ha ehhez időnként nagy levegőre van is szükségünk és ki kell lépnünk a komfort zónánkból -, ami nem kis dolog ebben a világban.

A mi egyházközségünkben a nyáron négy tábor is lesz (van), száz fölötti létszámokkal, kisközösségek és csoportok, közösségi helyek és lelkes emberek, szervezők és részt vevők, kirándulások és mindenféle programok - és mindez mire elég? Ha dicsekedni akarunk, elmondhatjuk, hogy nálunk nem csökken az elsőáldozók és bérmálkozók száma (hála a jó hitoktatóknak és kisközösségi rendszernek) és az egyházközségünknek van kb. négyszáz templomba járó tagja. Csakhogy ez egy tizenötezres város, papíron több, mint hatezer megkeresztelt katolikussal!

Öregszünk, lassulunk, szeretnénk látni a következő nemzedéket. Szeretnénk látni, amit harminc éve ígérgetünk, a nagy megújulást, miközben nem szeretnénk látni az összeomlást. Jó lenne átadni a sokszínűséget, de nem átadni a megoszlást, a vádaskodást, ítélkezést, a "nem vagy elég katolikusi" - "túlságosan katolikus vagy" szembenállást, a szeretem vagy nemszeretem a pápát idétlen vitáit, a soha be nem teljesülő hamis próféciákat és magánkinyilatkoztatásokat, a haszonlesést és teljesítménykényszereket. Szeretném látni Istennek erővel és hatalommal köztünk lévő országát, a gyógyulásokat és szabadulásokat, a megtéréseket és életrendezéseket., mint ahogy időnként láthatom, láthatjuk is - de mennyivel kevesebbet annál, mint amennyire szükség lenne! 

Szeretném látni, sokkal inkább, mint eddig bármikor, hogy egyházunk nem önmagáért, hanem Isten országáért él és dolgozik, mert mérhetetlenül nagy szüksége van a világnak az élő, evangéliumot hirdető, részvéttel teli egyházra. A megértő és toleráns, de Jézus Krisztus igazságai mellett minden körülmények között kiálló egyházra. A közéletben részt vevő, de politikai kényszereknek nem engedő, politikai bélyegeket tagjaira nem sütögető egyházra. Lélekben és igazságban gazdagodó egyházra...

Nagy kegyelem volt nekünk egykor, az akkori jövő egyházának, hogy a megújulás és reménykedés légköre átjárta az akkori társadalmat. Ma ez nincs így - mennyivel inkább szükség van arra, hogy mi a hit, a remény és a szeretet emberei legyünk és ezt átadjuk a következő nemzedéknek is!

Közeledik az Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ideje. Itt van megint a megújulás Istentől jövő lehetősége. Előttünk az ősz - és aztán a tél és tavasz -, amikor beleállhatunk a magvetésbe és az aratásba. Találékonyan, sokszínűen, Urunkhoz, Istenünkhöz méltóan, az Ő erejével. Ugyan, ki szakaszthat el minket Isten szeretetétől?

Kalandra fel!

Imával és szeretettel: Gyula (sipos) - Nézd meg napontafrissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

A múlt héten egy novellát tettem fel némi előzetes magyarázat kíséretében hétfőn az Eheti menüpont alá. Volt, akinek tetszett, és volt aki értetlenségét fejezte ki, mit akartam ezzel mondani. Sajnos nincs annál rosszabb, mint amikor egy novellát magyarázni kell – a szerző sírdogál egy kicsit -, így hát én is inkább kísérletet teszek egy másik novellával, hátha. Ebben egy hernyó utolsó szavait olvashatjuk – roppant szimbóleum! :-) -, a bebábozódása előtt. A szerző reménykedve ajánlja a tisztelt olvasók figyelmébe:

Az utolsó szavak

Atyámfiai, hernyók!
Ti mind jól tudjátok, hogy az első pillanattól kezdve, amikor átszakítottam petém burkát, csak hernyó akartam lenni. Nem volt más ambícióm, csak az, hogy hernyó legyek. Nagy, egészséges hernyó, szép hosszú szőrökkel. Ezen iparkodtam minden erőmmel. Rágtam, nyeltem a zöldet reggeltől estig, szünet nélkül. Utolsó voltam, aki elbújt a levelek fonákja alatt, ha madár árnyéka vetült ránk, s első, aki előbújt, hogy folytassa a munkát - hogy egyek és emésszek, így egyre nagyobb és szebb legyek.
Tudom, hogy példaképetek voltam, s most is figyeltek szavamra. De nem is engedtem magamhoz semmi kósza pletykát arról, hogy mi vár ránk. Ha rémüldöztetek, én voltam, aki megnyugtatott benneteket: ne féljetek, levél lesz mindig, az erdő végtelen és örök. A mi dolgunk az, hogy együnk és legyünk, példájául az egész hernyó nemzetségnek.
Sohase hittem a legendáknak. Dajkamesének gondoltam, hogy egykor szárnyaink voltak és újra kinőhetnek. Miért is akarnánk elemelkedni áldott leveleinkről? Fel, a madarak közé, akik ellenségeink voltak kezdettől fogva? Hagyjuk el menedékünket, biztos levelünket a semmiért? Hiszen a hűs szellő így is borzolja szőreinket, étel van előttünk és mögöttünk, alattunk és felettünk – ez a mi édenünk, minden más csak hazugság és ármány.
Nem tudom, mikor kezdett motoszkálni bennem a vágy, a gondolat, érzés vagy ösztön, hogy határhelyzethez érkezett életem. Békém elveszett, étvágyam eltűnt, csak kóboroltam az ágak között, magam se tudva, mit keresek. Azt gondoltam, haldoklom, és már csak örök nyughelyemet keresem valami védett zugban, hogy holttestem ne váljon csőrök martalékává.
Amiben addigi hittem, hirtelen hiábavalóságnak tűnt fel lőttem. Igaz, hogy én lettem a legszebb, legszőrösebb hernyó az egész környéken – de csak ennyi lenne az élet?
Egy kép kísért szüntelen: testem vézna, lábaim pálcikák, szám alkalmatlan a harapásra, olyan gusztustalan vagyok, mintha nem is én lennék, de mégis én vagyok, és a hátamon szárnyak nőnek és repülök, és nem félek…
Nem félek.
Atyámfiai, hernyók! Úgy döntöttem, hogy engedek a kikerülhetetlen késztetésnek. Senki ne mondhassa, hogy ez a hernyó gyáva volt ahhoz, hogy nekivágjon az ismeretlen kalandnak! Tudom, hogy amit teszek, ami eddig elképzelhetetlen volt számomra, de egész hernyónemzetségünk számára is, azzal életemet kockáztatom, mégsem habozom tovább. Elhatároztam, hogy burkot növesztek magam köré. Elengedem minden támasztékomat, védelmemet és hagyom, hogy remegő bensőm cseppfolyóssá váljék bennem. Lehet, hogy elformátlanodom. Lehet, hogy belehalok. Lehet, hogy arcomat többé nem láthatjátok.
Én azonban reménykedem.
Bent a burokban arról fogok álmodni, hogy szárnyra kelek. Már csak néhány nap - atyámfiai, hernyók, készüljetek!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )
ui.: különben ezt egy pályázatra írtam, aminek Buborék volt a hívószava. Hogy milyen eredménnyel, még nem tudom…

A legjobb üzlet Istennel szövetségben lenni: Ő éli az én életemet, én pedig az övét. Isten éli az életemet, vele örül, velem sír és segít – ez a csodák világa -, és nem kér mást, mint hogy én is éljem az Ő életét, azaz határolódjam el a bűntől és éljek vele az Ő országában. Ez az Isten által kezdeményezett és örök pecséttel megkötött Új szövetség lenyűgöz engem.

Először azt gondoltam, hogy ide most egy csomó tanúságtételt fogok írni, de visszariadtam (bár csak Istenel dicsekednék). Helyette inkább jöjjön ez a szöveg a Szeretet titkai című könyvből: „ Jézus a kölcsönös megosztás világába hív minket. Ez a kánai mennyegző világa, ahol az emberek kedvéért a víz borrá változik. Ez a közös lakomák világa a közös asztal mellett mindenkivel, válogatás nélkül. Ez a többszöri kenyérszaporítás és a gyógyító csodák világa, ahol Isten tökéletesen az emberek szolgálatába állítja minden hatalmát és erejét. És végül ez az utolsó vacsora a „régi világban”, ahol Jézus minden visszatartás nélkül szétosztja önmagát közöttünk, hogy az „új világban”, az „Új Szövetségben” egészen közöttünk lehessen. Semmije sem maradt Istennek, amit nekünk ne adott volna!

Jézus azt mondta: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” (Lk 22.15) Isten nem kényszerből, hanem a szeretet vágyától fűtve van velünk, közöttünk, és táplál minket a saját életével. Ez az Isten országának új kenyere és bora, az örökké megújuló élet, a Feltámadás, ahogy azt a misében és az Eucharisztia titkában ünnepeljük. Aki az Eucharisztia titkát nem érti, az még nem értette meg Isten osztozó szeretetének nagyságát. Így is lehet nagyszerű ember, szerethet teljes szívéből - a mennyek országában majd maga az Atya fogja neki feltárni Jézus titkát, amellyel fenntartja és táplálja a világot. Jó lesz neki, mert hitetlenből lesz hívővé. De mi lesz azokkal, akik azt mondják, hogy hisznek, s az Úr testével a nyelvükön tagadják meg a szeretet parancsait?

Aki belép az osztozás világába, Isten életébe lép bele. Oda, ahol „akinek van, annak még adnak”, ahol „boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa”, oda, ahol „aki magának akarja tartani az életét, elveszíti, aki pedig elveszíti Istenért, az benne mindent örökre megnyer”. Az osztozás világának látszólagos ellentmondása (paradoxona): amikor „Isten meghal”, élővé lesz benne minden. Így amikor mi is szétosztjuk magunkat Őbenne, gazdaggá leszünk. Amikor pedig meghalunk, örök életünk lesz a „minden jó beteljesedésében”. Ezért tanácsolja Jézus mindenkinek: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6.38) Jézus Krisztus járt elöl jó példával, amikor egész életét odaadta, hogy a mi életünket megnyerhesse. Tudta, kire bízza: az Atya még soha, senkit sem csapott be. Minket is megtart szeretetében.

Hogy Isten tökéletesen osztozó szeretetét megjelenítse, az Egyház kezdettől fogva összegyűlt, hogy „megtörje a kenyeret”. A Szentlélek ihletése alatt kialakult egy olyan szolgálat, amelyben az emberek lépcsőről lépcsőre haladva eljuthattak az Istennel való teljes egyesülésig. Ez a papi szolgálatban a szentmise rendje, az örök áldozat értékének feltárása a hívő életében.

Minden szentmise egyben belépés az áldások világába. Ezt tükrözik már a pap első szavai is, amikor – ahogy Jézus meghagyta a tanítványoknak - „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” áldást mond mindannyiunkra. Az Istentől jövő áldás pedig nagy erő! Megtöri az átkokat, feloldozza a megkötözötteket, gyógyítja a betegeket és a bűnöst bűnbánatra indítva beemeli Isten országába.

Csak a bűn választhat el minket Istentől! Ezért az elmúlt években - amikor az országban több helyen és többször „gyógyító misét”, szerveztünk, a közgyónás előtt hosszabb csendet tartottunk, lehetőséget adva a bűnbánatra. Ilyenkor hangosan is imádkozunk, kérve Isten bocsánatát bűneinkre. (Néhány helyen van lehetőség a hívek könyörgésénél is arra, hogy az összegyűlt emberek mondják el szabadon kéréseiket, de ez összeszokott közösséget feltételez.) Hagyjuk, hogy Isten Lelke átjárja szívünket, felfedje sötétségeinket – ahogy a latin miseszöveg mondja: „ismertesd meg velünk bűneinket” -, hogy megbánva azokat, immár szabadon kiléphessünk az Ő világosságára…

A szentmise keretében dicsőítjük Istent, meghallgatjuk tanítását a prédikáción keresztül és az egész egyházzal együtt könyörgünk – hiszen már benn vagyunk az áldások világában, Isten színe előtt – az Ő kegyelmeiért mindannyiunkra.

Milyen csodálatos dolog, hogy Isten egészen nekünk adja önmagát! Eucharisztia – azaz hálaadás, és mi valóban hálát adó szívvel járulunk az Úr asztala elé, hogy magunkhoz vegyük Őt a kenyér színe alatt. Mert az ostya Krisztus „ruhája” - mint amelyet annak idején megérintett a vérfolyásos asszony, aki „Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve - mert hisz tudta, hogy mi történt vele - előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent. Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!” (Mk 5.28-34) A Szentírás még azt is megmutatja, hogy Jézus mennyire nem személyválogató! A kegyelem ingyen árad mindazokra, akik hittel járulnak Jézushoz, Tőle várva problémáik megoldását!

Amikor „gyógyító misét” szervezünk, az áldozás utáni csend szintén hosszabb és itt is lehetőség van a hangos hálaadó imára. Ha ilyenkor a Szentlélek kijelenti valaki gyógyulását valamely betegségből, vagy buzdít, kér - azt is elmondjuk. (Időnként a mise után imaszolgálat van, amikor kettes-hármas csoportokban imádkozunk azokért, akik kérik.)

Isten áldása kiárad az egész világra a szentmisén keresztül. Az utolsó könyörgés és áldás az egész világnak szól, egészen addig, amíg mindannyian színről-színre nem láthatjuk Őt.” (Részlet Sípos (S) Gyula: A Szeretet titkai című könyvéből)

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat: www.szeretetfoldje.hu)

Isten komolyan igénybe vette Ábrahám képzeletét, amikor azt mondta neki, hogy nézzen fel az égre, mert annyi utóda lesz a földön, ahány csillag az égen. Ne ez volt az első eset, hiszen arra is Ő biztatta fel, hogy hagyja el városát, rokonságát, biztonságát és induljon el, mert ő egy tejjel-mézzel folyó kánaánt ad neki… Vajon, ha mi felnézünk az Égre, nekünk mit sugall az Isten, milyen országot látunk magunk előtt a képzeletünkben?
Isten mély bizonyosságot akart Ábrahám szívében elültetni a képzeletén keresztül, a hit és bizalom bizonyosságát. Olyan erős hitet, hogy Ábrahám még a legsötétebb időkben se lankadjon el, ne kételkedjen, ne adja fel a küldetését, amit Ő bízott rá és akart rajta keresztül megvalósítani.
Példa ő nekünk. Természetesen nem akarjuk Ábrahámhoz hasonlítani magunkat, de abban mégis hiszek, hogy Isten nekünk is megmutatja, milyen országot képzel el itt a Kárpát-medencében. Víziót adott és ad, megtermékenyíti képzeletünket, erősíti akaratunkat, célokat ad és a megvalósítás lehetőségét. Szükségünk is van az Ő bátorságára és erejére, hiszen Isten tervei mindig felülmúlják az emberi erőt…
Még tizenéves koromban, kereszténységről mit sem tudva írtam fel a szobánk falára jelmondatnak: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az valahol nevetséges…” Akkor nem volt ez több kamaszos hevülésnél, de még most is igaznak érzem ezt, hozzá téve Jézus szavait: mert minden lehetséges annak, aki hisz.
Hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy hazánk – és a Kárpát-medence -, a Szeretet földje legyen. Egy kegyelmi kehely, amiből ki- és szétárad a kegyelem még a többi nemzetre is. Menedék, ahol védelmet találnak Isten gyermekei, és mindaz, ami szép, jó és igaz. Ahol megvalósul a kiengesztelődés az egész teremtett világgal – és megújul a föld színe -, hiszen az egész természet sóhajtozva várja Isten gyermekeinek megjelenését, akik újra áldás alá vonják azt. Érvényes ez a vízió, megvalósulhat ez? Van-e bizakodásra okunk?
Attól függ, hogy a reményt keltő jelekre, vagy az összeomlás tüneteire nézünk-e. Hiszen reményre adhat okot, hogy az Egyház nagyon sok pénzt, lehetőséget, intézményeket kapott, hogy Isten országát építse. (S ha valamit elrontunk, az a mi hibánk…) És vajon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nem a kegyelem jele-e? (Ferenc pápa néhány éven belül másodszor találkozik a magyar hívekkel…)
Persze, ha belebonyolódunk a politikai adok-kapokba, ha látjuk az önzés, gőg és viszály szellemeit uralomra jutni, úgy is érezhetjük, hogy inkább távolodunk, mint közeledünk a Szeretet földjéhez. Az is igaz, hogy a menekültek válogatás nélküli kitagadása nem épp a Menedék-képet erősíti. Tavaink körbeparcellázása, erdeink kivágása sem a természettel való kiengesztelődés felé mutat…
Én mégis inkább reménykedem. Nálunk az elmúlt évtizedekben két új kápolna és közösségi ház is létesült, a régiek is megújultak (református templom is épült), és jórészt használatban is vannak. Élénk közösségi élet folyik egyházközségünkben és városunkban is. Városszépítő és környezetvédő egyesületek, sport- és kulturális egyesületek, közösségek, létesítmények szövik a közösségi hálót, egyben tartva azt – reményeim szerint -, amit oly sok széttartó erő szeretne szétszakítani. (Ha valaki megnézi a törökbálinti facebook-oldalakat, akkor a szokásos utálkozás mellett rengeteg jó hírről, ünnepről, segítőkészségről, szolgáltatásról is olvashat, nézhet képeket…) És ki tudja, mennyi minden jó rejlik még bennünk, mindannyiunk örömére és javára!
Missziós munkánk az elmúlt évtizedek alatt jelentősen bővült. Nem mintha sok dicsekvésre lenne okunk, de dolgozunk és bizakodunk. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű – és most itt nem a mi hűségünkről, hanem Isten hűségéről van szó! Hiszem, hogy Ő, aki hű a kis közösségekhez nálunk és szerte az országban, aki keltegeti az alvó népet és nyitogatja a megvakult szemeket, megsüketült füleket, puhítja a megkeményedett szíveket, gyógyulást, szabadulás és megtérést ad egy-egy embernek – Ő meg tudja adni mindezt sokaknak, falvaknak és városoknak és az egész nemzetnek is.
Jókedvvel, bőséggel.
Nézzünk fel az Égre: Isten ígéretei nem változtak. Legyünk ügyesek, kreatívak és találjuk ki, hogyan váltjuk valóra Isten „álmait”! Jöjjön el, legyen meg, amint a mennyben, úgy a földön is…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

"A negyedik a szolgáló szeretet.

„Íme, az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint.” „Az Úr szolgáló leánya” - a Szűzanyának ez a mennyei neve. Amint olvassuk a Jelenések könyvében: aki kitart annak egy kis fehér követ adok és arra rá lesz írva a mennyei neve, amiről nem tud más csak ő és én. (Ebben rejlik az önismeretben és Isten-ismeretben való előre haladásunk is.) Amikor az Istennel való egyesülés útján járunk, megértjük, hogy van egy olyan nevünk, amin mindig megszólíthatók vagyunk, amin keresztül mindig kapcsolatban lehetünk egymással.

A Messiás neve Jézus, ami azt jelenti, hogy Isten szabaddá tesz, megszabadít, ahogy ez tökéletesen be is teljesült a Názáreti Jézus Krisztusban. A Szűzanya neve: „az Úr szolgálóleánya”. Keresztelő János neve: „a pusztában kiáltónak a szava”. Érdemes tehát elgondolkozni azon, hogy mi a mi nevünk. Minél jobban értem az én nevemet, az én személyiségemet, annál jobban tudok Krisztusi életet élni.

Mária valóban az Úr szolgálóleánya volt. Szolgálta Józsefet, szolgálta Jézust, szolgálta az apostolokat. Tevékeny, szolgáló, szerető szívű asszony volt, akihez örömmel mentek oda az emberek, kérték a. Nem tudjuk, hogy hány éves volt Jézus, amikor József meghalt, de azt tudjuk, hogy a Szűzanya megtapasztalhatta a szegény özvegyek életének a nehézségeit is. Nem volt egyszerű élet! Akkor még nem volt nyugdíj, társadalombiztosítás, csak a rokonok segítsége, ha azok akarták. Bizony, szolgálnia kellett, fel kellett nevelni a fiát... - és ugyanezt látjuk viszont a Szeretetláng lelki naplóban, Erzsébet asszony életében is. Özvegyként felnevelte a hat gyerekét, aztán felnevelte az unokáit, és végig ebben a szolgáló szeretetben maradt benne. Ennek a szolgáló szeretetnek más volt a formája és tartalma, amikor még kisgyerekei voltak, más volt, amikor már terjedt a Szeretetláng és elhívták előadásokat tartani, változott az egyházi szolgálata, a templom takarítása és a szentségimádás rendje, de mindig szolgáló szeretet maradt.

Ez a szolgáló szeretet a Szeretetlángon keresztül átjön a mi életünkbe is. Ha pedig bennünk van ez a szolgáló szeretet, akkor nem kell állandóan azon töprengenünk, hogy vajon mit kell megtennem, mert hiszen éppen azt teszem, éppen benne vagyok, éppen szolgálok. Mert elmosogatok, vagy főzök, kimegyek az utcára Isten országát hirdetni vagy épp valakinek adok pénzt, esetleg éppen segítek fölrakni egy kiállítást. Ez óriási nagy védelem az életünkben! Nem fogunk elbukni, nem fogunk elkárhozni, mert benne állunk a szolgáló szeretetben, hiszen a Szűzanya szeplőtelen szívének szeretetlángja kiáradt a mi életünkre és késztet minket erre a szolgálatra - én pedig engedek ennek e késztetésnek!

Krisztus „bele van öltözve” a Szűzanyába, és amikor a Szeretetláng kiárad az Erzsébet asszonyra, akkor az ő életében is ez valósul meg. Erzsébet asszony mondhatta volna például, amikor az unokái anya nélkül maradtak, hogy idős vagyok, fáradt vagyok, beteg vagyok, ezer más dolgom van, sőt misszióm, van, itt a lelki napló, mennem kell… De nem ezt mondja, hanem elvállalja az unokái fölnevelését is. (Az én nagymamám is így nevelt föl minket, amikor az édesanyám fiatalon meghalt.)

Kérjük Istent, hogy ajándékozzon meg minket is ezzel a szolgáló szeretettel, és adjon nekünk erőt és bátorságot a Szeretetláng által, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. Hogy ez ne csak egy késztetés legyen bennünk, hanem - ahogy a Szentírás mondja, hogy Isten műveli az akarást és a megvalósítást is -, ez az akarat a megvalósításba is átmenjen és így tudjunk szolgálni Isten dicsőségére és az emberek javára."

Részlet Sípos (S) Gyula: "A Szeretetláng kegyelmi hatásairól - tanúságtételekkel című könyvéből." Lásd bővebben honlapunkon ( www.szeretetfoldje.hu ) a Könyveink menüpont alatt. Megrendelhető: info@szeretetfoldje.hu 

Honlap: www.szeretetfoldje.hu

„Jézus bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: Állj középre.” (Mk 3, 1-3) Ez egy nagyon kínos szituáció volt a béna kezű embernek, mint ahogy a „középre állás” az lehet nekünk is, és az volt a legutolsó pápáinknak, II. János Pál pápának, XVI. Benedek pápának és most Ferenc pápának is.
Abban a zsinagógában érezhető volt a feszült hangulat. Az a szegény béna kezű ember tudta, hogy ha szót fogad Jézusnak, rá is haragudni fognak, kinézik, esetleg ki is tiltják a zsinagógából. De abban is reménykedhetett, hogy ha kiáll, akkor meggyógyul a keze, az élete, és tanúságtételén keresztül még sokak élete.
Az a béna kezű ember kiállt, és meggyógyult. A kérdés az, hogy mi ki merünk-e állni a világ elé, hogy Isten a mi gyarló, beteg életünkön keresztül megmutathassa magát a világnak?
Emlékszem, egyszer (sok-sok évvel ezelőtt) egy kollégával (aki elég sok függőségtől szenvedett), együtt utaztunk a buszon. Én fiatal voltam, ő már nem, én ismeretlen, ő elismert, és én a fiatal megtérők buzgóságával próbáltam a szívére beszélni. Felém fordult, és némileg lekezelő hangon mondta: „mi vagy te, próféta?” – és ezzel el is hallgattatott. Még ma is él bennem a szégyen, hogy akkor és ott nem mertem folytatni a beszélgetést…
Azt szeretnénk, ha szeretnének minket, és ezért könnyen megalkuvókká válunk, együtt menetelünk a tömeggel, még ha tudjuk is, hogy ez nem a leghelyesebb dolog. Emlékszem az egyik választási küzdelem idején, amikor különösen is szekértáborokba rendeződtek az emberek, hogy ha az utcán egy nyíltan baloldali emberrel beszéltem, akkor a jobboldaliak néztek rám gyanakodva, ha meg jobboldalival, akkor a baloldaliak…
Két szék között a pad alatt lenni csak akkor elviselhető, ha tudjuk, megéljük, hogy a világ ítéletével szemben van valaki – Isten -, aki szeret minket, és arra hív, hogy mi is szeressük embertársainkat, politikai pártállástól függetlenül.
A szenteket utólag dicsérik, de amíg éltek, bőven volt részük meg nem értésben, kirekesztésben. Amikor Szent II. János Pál pápa első nyilvános beszédében azt mondta, hogy „Ne féljetek!”, és elment Lengyelországba, azzal szembe ment a Vatikán addigi Kelet-politikájával, és biztosak lehetünk benne, hogy kapott érte hideget-meleget, eleget. Amikor Ifjúsági Világtalálkozót szervezett, az egész Kúria ellenezte azt, mert nem hitték, hogy abból bármi jó sülhet ki. Betegen, tolószékben is körüljárt, a világ pedig, amelyik elrejti a szeme elől az időseket és szenvedőket, azt kérdezte, miért mutogatják ezt a beteg öregembert, miért nem dugják már el valahová?
De nem járt jobban XVI. Benedek pápa sem, amikor a krisztusi hit világosságáról és egyértelműségéről beszélt, vagy a muzulmánokkal való párbeszéd problémáiról, illetve amikor kezdeményezte a Vatikán pénzügyeinek felülvizsgálatát (még a saját bizalmas titkára is elárulta). És most itt van Ferenc pápa, aki az evangélium radikális egyszerűségét és szeretetét, örömhírét hirdeti a világnak – és a világ megbotránkozik. Az egyház bizonyos részei is megbotránkoznak. Mi magyarok pedig újra és újra megbotránkozunk.
Nem tudom, hogy van-e még egy olyan ország, ahol ilyen nyíltan lehet utálni Ferenc pápát, antikrisztusnak hirdetni és minden rosszat elmondani róla. És itt a legújabb botrány: Ferenc pápa eljön hazánkba, de nem találkozik az állami vezetőinkkel. Nem azt látjuk, amit tesz –eljön a Nemzetközi eucharisztikus Találkozóra Budapestre, ami nem szokásos a pápáknál, és szentmisét mutat be -, hanem amit szerintünk tennie kellene, de nem tesz. De miért is kellene tennie? Hiszen már az is nagy szó, hogy eljön, mert a magyar egyház vezetői éppenséggel nem kényeztették el azzal, hogy részt vettek a kezdeményezéseiben. (Épp ellenkezőleg, mi ellehetetlenítettük a kérdőíves felmérést, nálunk nincsenek még mindig feldolgozva a visszaélések, ezzel szemben eléggé botrányos pénzügyi-politikai összefonódások vannak, stb.) Állami vezetőink pedig egyenesen ellene mentek tanításának, segítettek ellehetetleníteni kezdeményezéseit az Európai Unióban és hazánkban is, akár a menekültekkel való emberséges bánásmódról, akár a teremtett világ védelméről van szó, ezzel szemben nagy barátságot ápolnak a katolikus keresztényeket üldöző országokkal…
Nem csodálkozom Ferenc pápa döntésén, bár szeretném, ha megváltoztatná azt. Nem azért, hogy hazánk vezetői újabb diplomáciai sikernek örvendhessenek és a pápával dicsekedhessenek, hanem azért, mert ha egy ilyen találkozó létre jönne, és Ferenc elmondhatná a véleményét, az talán megmozdítaná a megkeményedett szíveket…
A remény hal meg utoljára.
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Egyikünk se kerülheti el, hogy ne legyenek az életében kísértések és megpróbáltatások, és ez a kettő olykor egybefolyik. Érdemes azonban törekednünk arra, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól, mert ez nagyban befolyásolhatja, hogy döntési helyzetben mit választunk, hogyan döntünk.
Talán legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni, hogy a kísértés mindig romboló hatású, míg a megpróbáltatás mögött ott rejlik valamilyen pozitív cél is, ami felé Isten előre akar vinni. A kísértés – „a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége” – hátterében ott az ördögi megrontás, amelynek célja, hogy az ember egészen elmerüljön a bűnökben, önigazulttá váljon és végül megtagadja Istent. A megpróbáltatás Isten vizsgálódása életünkben, hiszen „minden megpróbáltatik, hogy milyen anyagból van” (aranyból vagy szalmából), és hogy lehet-e építeni rá. „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű”…
A kísértések Isten szentségével állnak szemben. Isten tükrében szemlélve magam azt látom, hogy a tisztulás útján kell járnom. Jézus a hegyi beszédben nagyon radikálisan fogalmaz: ha a szívünkben rosszat gondolunk a másikról, már gyilkosok vagyunk. Ha megkívánjuk felebarátunk társát, akkor paráznák, ha tulajdonát, akkor tolvajok és rablók. Jobb kivájnunk a szemünket, levágnunk a kezünket és így a mennyek országába mennünk, mint két szemmel, két karral a kárhozatba. Ki tud ennek megfelelni?
Pedig a szentek erre törekedtek. Egyházunk nagyon megengedő – ismerve gyarlóságunkat -, ezért azt mondja, hogy évente legalább egyszer, húsvéti időben gyónjál és áldozzál. Medjugorjéban a Szűzanya havi gyónást tanácsol, böjtöt (szerdán és pénteken, ahogy az őskeresztények tették) és imát, hogy ellen tudjunk állni a kísértéseknek. Szent II. János Pál pápa heti rendszerességgel gyónt, Pio atya pedig kétnaponta, mert Isten ragyogása annyira átjárta, hogy minden porszem meglátszott, a szent szerzetes pedig nem tűrte magán a legkisebb foltot sem…
A tisztulás útját járom, és van mivel küzdenem. Épp ezért fontos, hogy megkülönböztessem a kísértéseket a megpróbáltatásoktól: kísértés vagy megpróbáltatás, hogy hagyjak abba bizonyos munkát? Hogy elengedjek egy tervet vagy épp tartsak ki hitben és bizalomban, amíg Isten kegyelme meg nem mutatkozik?
Megtérésem után Budapesten jártam a városmajori karizmatikus közösségbe, de közben leköltöztünk Törökbálintra. És bár jól éreztem magam a városmajori közösségben, mégis egyre sürgetőbb gondolat volt bennem, hogy ott kell hagynom, és Törökbálinton kell közösséget szerveznünk, illetve bekapcsolódnunk egyházközségünk életébe. Talán ez volt az első olyan döntés, amiben megértettem a szentek tanácsát: válaszd a nehezebbet! Válaszd a kisebbet, válaszd a bizonytalant…
Hasonló volt ehhez, amikor tíz év művelődési házi munka után mást választottak vezetőnek és mennem kellett. Akkor már hónapok óta megbízási szerződéssel vezettem a biatorbágyi művelődési házat is (ideiglenesen nem volt vezetője), és kértek, hogy pályázzam meg a vezetői állást, mert megkapom. Én azonban úgy éreztem, el kell engednem a biztos helyet a bizonytalanért, azokért a tervekért, amiket - úgy gondoltam -, Isten helyezett a szívemre. (Szegény feleségem, aki csak azt látta, hogy a bolond férje most dobja el a jó állást, miközben itt a három kisgyerek…)
Isten próbára teszi a hitünket, bizalmunkat, kitartásunkat, jellemünket. (Biztosan tudom, hogy ha a kezdet kezdetén, még a művelődési házban nem utasítom el a lehetőséget, hogy – amint szokásban volt -, két zsebre dolgozzak, soha nem tapasztalom meg olyan mértékben Isten gondviselő szeretetét és az emberek nagylelkűségét, mint ahogy megtörtént életemben.) Reménytelennek tűnő, sötét pillanatokat mindannyian megélhetünk. Ez egészen konkrétan megtörtént, amikor a Szeretetláng kápolnában három évig fűtés, világítás nélkül ültünk, gyertyával világítva meg az Oltáriszentséget és imafüzeteinket, pokrócokba burkolózva, míg nem csak, hogy megoldódott a helyzet, hanem létrejött a közösségi házunk is.
Nem vagyok erős ember, sokszor én is a többiek kitartásából merítek erőt, bizalmat, bölcsességet. Erre egy példa: tíz év könyvkiadói munka után átadtam az egészet a tulajdonostársaknak (pénzzel, könyvekkel együtt, és még ma se tudom, hogy a lelkiismereti okok voltak az erősebbek, vagy csak elfáradtam). Néhány évnyi missziós szervező munka után elhívtak az iskolába dolgozni, félállásba. Nem tudtam dönteni, ezért imádság után feltettem a kérdést a családomnak és a közösségünknek is, hogy mit válasszak (titokban reménykedve, hogy minden maradhat a régiben). Menjél csak dolgozni! – mondták (magamban zúgolódtam is, hiszen addig is dolgoztam), de ha már Isten elé így tettem a döntést, akkor kénytelen voltam elfogadni. Hét év elteltével elmondhatom, hogy ez egy új áldást hozott az életembe… Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is:  www.szeretetfoldje.hu)

Pál apostol szerint „Őbenne – azaz Istenben - élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17, 28), így a legegyszerűbb válasz arra a kérdésre, hogyan telhetek el Szentlélekkel, az, hogy ugyanolyan egyszerűen és magától értetődően, mint ahogy levegőt veszünk! Ez pedig igaz is lenne, ha még mindig az Édenben élnénk, ahol együtt sétálnánk Istennel és semmi el nem választana minket Tőle. Sajnos azonban nem az Édenben élünk, hanem ebben a megrontott és bűnnel terhelt világban…

Mi keresztények felvethetjük azt is: miért is kellene nekünk még külön eltelni a Szentlélekkel? Hiszen meg vagyunk keresztelve és a hittan órákon is sokkal világosabb és pontosabb ismereteket tanultunk Istenről, mint amit az első keresztény nemzedékek tudhattak. Századok teológiai bölcsességét adták és adják elénk könnyen érthető formában! Ráadásul voltunk elsőáldozók, részesültünk a bérmálás szentségében, rendszeresen gyónunk, szentmisén veszünk részt és magunkhoz vesszük Jézus Krisztust az Oltáriszentségben. Ezekben talán nincs jelen a Szentlélek?

De jelen van. Akkor vajon miért van mégis, hogy annyira hiányzik életünkből a Szentlélek öröme, ereje, kegyelmi ajándékai?

Ha egyszerűen és hasonlatokban szeretnénk válaszolni, akkor rögtön három is eszünkbe juthat. Az első a kávés hasonlat: A fekete kávé keserű – mint olykor az élet -, ezért cukorral édesítik. De bármennyi cukrot is tesznek bele, ha azt hagyják leülepedni az aljára, akkor a kávé még mindig keserű, és még mindig és még mindig… de ha felkavarjuk a cukrot, akkor rögtön édes lesz a kávé! Ugyanígy, nem érezzük Isten édességét, amíg a Szentlélek át nem járja az egész életünket.

A második a gázkályha hasonlata. Ha csak a gyújtóláng ég benne, akkor – bár működőképes -, nem tudja felmelegíteni a házunkat. De ha ráadjuk a gázt, akkor olyan forróvá tud válni, hogy alig tudunk megmaradni a közelében! Ugyanígy, ha csak gyújtólángon él bennünk a Szentlélek – márpedig bennünk él, hisz meg vagyunk keresztelve, stb. -, az nem sok hatást gyakorol az életünkre. De ha fellobban a Szentlélek tüze, akkor annak forrósága, kegyelme átjár, áttüzesít minket és egész környezetünket!

A harmadik az eltömődött forrás hasonlata. Ott van ugyan a forrás, de alig szivárog belőle az éltető víz, mert eltömődött, tele kosszal, kövekkel, hordalékkal. De tisztítsuk csak meg a forrást, máris bőven árad a víz! Ugyanilyen bőven árad a kegyelem, a Szentlélek belőlünk, amikor megtisztítjuk szívünket és elhárítjuk az útból az akadályokat! Ahogy Jézus mondta: „Aki hisz bennem, annak szívéből az élő víz forrásai fakadnak!” (Jn 7, 38)

Milyen problémák, akadályok lehetnek bennünk, amelyek miatt olyan szűkösen csordogál bennünk a Szentlélek kegyelme? Nézzünk ezek közül néhányat:

Az egyik ilyen akadály a kételkedés, ami megakadályozza, hogy a krisztusi hit növekedjen bennünk és így egyre bővebben feltörhessen a Szentlélek forrása a szívünkben. „Valóban megkaphatom a Szentlelket? Valóban akarja Isten, hogy én is bővebben részesedjek Belőle?” Jézus Krisztus azonban hatszoros nyomatékkal biztat minket a kérésre, hogy bővebben kaphassunk: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Mt 7, 7-8) Azaz teljesen biztos lehetek benne, hogy ha kérem Istentől a Szentlelket, meg is kapom, mégpedig ingyen, mert erről Megváltónk maga biztosít minket: „Én a szomjazónak ingyen adok az élő vízforrásából!”(Jel 21, 6) A Szentírás nem is tudna egyértelműbb lenni, mint amikor a Jelenések könyvében Isten és az egész Egyház (a menyasszony) nevében mondja: „A Lélek és a menyasszony hív: Jöjj el! Aki hallja, hívjon: Jöjj el! Aki szomjazik, jöjjön, s aki kívánja az élet vizét, igyék ingyen.” (Jel 22, 17)

Egy másik akadály lehet a félelem: „Jó az nekem, ha kérem a Szentlélek ajándékait, mélyebb jelenlétét életemben? Nem lesz ez ártalmas nekem? Nem valami szektás dolog ez? Nem visz ez engem olyan útra, amelyen nem szeretnék járni?” Jézus Krisztus azonban egész életével azt bizonyította nekünk, hogy Isten jó, és nagyon jó hozzánk. Látta azt is, hogy milyen félelmek lakoznak az emberek szívében, ezért kifejezetten tanította: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a jót, a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11, 13) Isten nem használ ki téged, nem él vissza a bizalmaddal és semmi olyat nem tesz, nem ad, ami károdra lenne, vagy megakadályozná üdvösségedet és örök életedet a mennyek országában – épp ellenkezőleg! Ő ajándékozott meg tehetségekkel és képességekkel, Ő ad lehetőségeket, hogy élj velük és Ő adja a kegyelmeket, hogy a jó megvalósulhasson az életedben. Már akkor is adta, amikor még nem kérted – hogyne adná a jót, amikor végre hozzá fordulsz!

Az is lehet, hogy alkalmatlannak érzed magad. „Mások, a nagy szentek, a kiválasztottak – ők igen, de én? Nekem ez nem fog menni. Én gyenge vagyok, ügyetlen, buta, nincs elég beszédkészségem, nincs kiállásom, kötözkötő vagyok, túl hangos, túl csendes…” Tulajdonképp igazad van: alkalmatlan vagy, mert mindannyian alkalmatlanok vagyunk. A tizenkét tanítvány talán alkalmas volt?

A hirtelen haragú Péter, aki megtagadta, vagy János, aki elfutott? Pál, aki halálra üldözte? Egyik sem volt alkalmas. „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1, 27-31)

Így tehát bármi félelem, nyugtalanság, alkalmatlanság érzés, kétség van a szívünkben, annak ellene kell mondanunk és teljes hittel, szívvel és bizalommal Isten felé fordulnunk:

Mennyei Atyánk! Kérünk Téged most Jézus Krisztus nevében, hogy megígért mennyei ajándékoddal, Szentlelkeddel, tölts el minket, újíts meg minket, hogy belőlünk is az Élő Víz forrásai fakadjanak! Jöjj Szentlélek, járj át minket, gyógyítsd szívünk sebeit, tisztíts és szabadíts minket, és add meg ajándékaidat, adományaidat, karizmáidat, hogy így kegyelemről kegyelemre lépve, előre haladva krisztusi életet élhessünk, Isten dicsőségére és az emberek javára! Köszönöm Uram, hogy megadod nekünk mindezt! Ámen.

Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentlélekről... című füzetéből.

Pünkösd! az alábbi 4 füzetet kínáljuk együtt, kedvezményes áron: Prófétai élet, A Szentlélekről, Isten tíz tanácsa, A megtérésről - a négy füzet ára együtt 1.000 Ft Megrendelni lehet: info@szeretetfoldje.hu.

Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu

Isten titkait olykor csak paradoxonokban tudjuk megfogalmazni: Egy Isten, akiben mégis három személy van. Jézus Krisztus tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Mi szentek vagyunk a szónak abban az értelmében, hogy Isten számára elkülönítettek, ugyanakkor még mindig csak a tisztulás útján botorkálunk előre az életszentség felé. Nem a világból valók vagyunk, de a világban élünk, Isten gyermekei vagyunk, és mégis bűnösök…
Ma is csak nosztalgikus fájdalommal tudok visszagondolni a megtérésem utáni idők első szeretetének forróságára, amikor nem tudtam betelni Isten szeretetével és mindent habzsoltam, ami róla szólt – miközben akkor éretlenebb voltam és sokkal kevesebbet értettem a keresztény valóságból, mint most. Ha ugyan most érettebb vagyok…
Ismerem a szorongást és félelmet, hogy csak tövises, köves talajba esett mag vagyok, aki nem hoz termést. Hogy az a fügefa vagyok, akin Jézus gyümölcsöt keresett, de csak levelet talált… Mivel is dicsekedhetnék? A családom fele nem keresztény, s olyan is van, aki az volt, de már nem az – akkor milyen példát élek én eléjük? Ha az elmúlt évtizedekben megtért is valaki, az se az én eredményem, hanem Istené, aki megszólította őt. Egyetlen gyógyulás és szabadulás se az én érdemem, hanem az Úré, aki meggyógyította őket. Összefirkáltam rengeteg papírt, megírtam egy csomó könyvet, de - aktualizálva a költői kérdést -, hogy azok által ment-e előre a keresztény világ, erősen kérdéses. A közösségeinket tekintve pedig én lehetek hálás azért, hogy ilyen hosszú idő óta elviselnek és nem mentek át egy jobb helyre...
Akkor sem rózsaillatú a helyzet, ha a Szentlélek gyümölcseit keresné Jézus bennem: szeretet, öröm, békesség, kedvesség, türelem, jóság, fegyelmezettség… Még mindig ugyanolyan hirtelen fel tudok csattanni, mint megtérésem előtt, és ma is jobban szeretek az ágyban fekve könyvet olvasni, mint kimenni dolgozni. Ha akarnám, se tudnám letagadni bogáncsaimat: a falánkságról tanúskodik növekvő hasam, a trehányságról az összecsapott munkák sokasága – és ezt a sort sajnos még nagyon sokáig folytatni tudnám.
Isten a Szeretet teljessége, aki így is szeret, ugyanakkor a szentség, tisztaság és igazság teljessége is, aki irtózik a bűntől, és akihez nem fér a szenny legkisebb morzsája sem. (Ha nem így lenne, ugyan miben különbözne a mennyek országa világunk összekevert valóságától?) Minél világosabban látom magam Isten tükrébe pillantva, annál jobban elő tűnnek bűneim és hibáim. Látom, hogy bűnöket elkövető ember vagyok, aki Isten szeretetéből, kegyelméből él. Látom, hogy a Jelenések könyvében említett „mennyei név” az én esetemben „a tékozló fiú, kegyelmek elpazarlója”. (Szűz Mária mennyei neve „az Úr szolgáló leánya”, míg Keresztelő Jánosé „a pusztában kiáltó szava”.)
Isten szeretete szabaddá tesz minket arra, hogy mi is szeressünk, ugyanakkor az ebben a szabadságban való élet – hogy egy újabb paradoxont írjak -, mégis nagyobb fegyelmezettséget követel, mint amiben a világ fiai élnek. Mert Isten ugyan ingyen adja a kegyelmet, a Szentlelket mindenkinek, aki kéri, ennek az ingyen kegyelemnek a megtartása, megélése és kibontakoztatása azonban olykor vérrel verejtékes.
Isten gyermekeivé tesz minket, de éppen nem gyerekessé, és minél szabadabbá tesz, annál több felelősséget rak ránk. Ha ezt megértjük, valóban Krisztushordozók leszünk, s nem csak lyukas edények, amiből elfolyik a víz.
Megváltott ember vagyok, Krisztussal együtt – mint az Ő testének tagja és a Szentlélek temploma -, vele együtt ott ülök az Atya jobbján. Ez a hitem, örömöm és boldogságom, erőm és szabadságom, szeretetem és életem. De itt élek a világban, bűnök és kísértések között, bűnös és megkísérthető emberként, akinek egész életében küzdenie kell, hogy Isten országa és akarata megvalósuljon életében, „amint a mennyben, úgy a földön is”.
Ezt a munkát pedig nem lehet megspórolni, vagy kijátszani szép szavakkal…
Sípos (S) Gyula (nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)