A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint hazánk kevesebb, mint fele vallja, hogy bármilyen valláshoz tartozna. A katolikus keresztények száma megfeleződött tíz év alatt, 1%-os felajánlást pedig összesen 870 ezren ajánlottak fel egyházunk javára. Nézzünk szembe a valósággal és a csökkenés okaival:

Be kell ismernünk, hogy hazánk nem keresztény, de még csak nem is vallásos ország, akkor sem, ha bele vesszük a muzulmánokat, hindukat és minden, magát valamilyen módon vallásosnak gondoló embert. Az emberek gondolkodásmódját nem egy vallás, és nem is vallásos értékek határozzák meg. Ennek elfogadásához elég bekapcsolni a tévét és megnézni, milyen értékrend és viselkedésminta árad belőle. (Bár pártunk és kormányunk előszeretettel hangoztatja, hogy hazánk keresztény ország, de még az általa felügyelt, igazgatott média által szolgáltatott tartalom is messze áll ettől, olykor pedig kifejezetten ellene dolgozik ennek. Az Origo internetes portál – mint zászlóshajó -, vagy a TV2 a legnyilvánvalóbb példa a gyalázatos tartalmakra, a közmédiát pedig addig büntették sorozatosan hírhamisítás, gyűlöletbeszéd miatt, hogy a kormány megváltoztatta a törvényt, eltörölve a büntethetőséget..)
Mondhatjuk, hogy az egész világ ilyen, s a statisztikai adatok nyilvánosságra kerülésekor nyilatkoztak is egyházi vezetők, hogy a csökkenés oka az ellenséges világ (főleg persze a liberálisok, LMBTQ, stb.), ez a világtendencia – ami igaz is. Ne engedjünk azonban az egyszerű és könnyű magyarázatoknak, főleg ha ez önfelmentésünkkel párosul. Inkább számoljunk le néhány illúziónkkal és említsünk meg néhány problémát, ami hozzájárult egyházunk létszámának, de elfogadottságának, társadalmi rangjának csökkenéséhez.
Az egyik ilyen illúziója az egyházunknak az volt, hogy ha erős és nagy intézményrendszert épít ki, az majd segíti a hívők megtartását, sőt növelését. Óvodák, iskolák, templomok felújítása – és sportcsarnok, borászat, és ki tudja, mi minden még -, létesítése, működtetése kétség kívül hasznos tud lenni. Az azonban illúzió, hogy a keresztény iskolából majd szükségszerűen keresztény gyerekek jönnek ki, akik titokzatos módon védve vannak a világ hatásaitól. Ezzel szemben a keresztény iskolákban ugyanúgy megjelenik a drog, az alkohol, a pornó és a pedofília, mint a világi iskolákban, sőt a tanárok és szülők naivitása – ez nálunk nem fordulhat elő -, időnként még védtelenebbé teszi a gyerekeket (személyes példákból is tudom). Természetesen a jó tanárok, a hívő légkör, a rendszeres valódi ima nagy segítség, már ha van ilyen az intézményben… Lehet, hogy az erőforrásokat át kellene csoportosítani, és többet áldozni emberekre, közösségekre, és kevesebbet épületekre?
Ugyanilyen illúziónak bizonyult, hogy a kormányzati hátszél, a bőven áradó pénz és a jó kapcsolatok, a „beágyazottság” majd elfogadottabbá teszi az egyházat, és az embereket is nyitottabbá a keresztény igazságok felé. A politikai kereszténység – azaz a „keresztény” címke használata keresztény életmód nélkül -, azonban egyre inkább kontraproduktívvá vált, ahogy napvilágra került a „keresztény” politikusok, megmondóemberek romlott élete. Mert ha ez a kereszténység, akkor inkább nem kérünk belőle…
Fájdalmasan igazzá válik mindez, ha összevetjük a kormányunk által aktívan üldözött kisegyház és a katolikus egyház elfogadottságát, támogatottságát az egyházi 1%-os felajánlások tükrében. Az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség majdnem megduplázta a tavalyi bevételét és a javukra rendelkezők arányát is sikerült 46 százalékkal növelni. Eközben a Magyar Katolikus Egyháznál a növekedés 4,6%, azaz a tizede a másiknak, miközben összehasonlíthatatlanul több eszköz állt rendelkezésünkre a felajánlásra való biztatásra.
A probléma része persze az is, hogy rajtunk mintha fordítva lenne a „láthatósági mellény”. A katolikus karitasz is rengeteget dolgozik országszerte és a határokon túl, intézményeket tart fenn, segélyeket, támogatást nyújt a legszegényebbeknek, ez azonban nem, vagy alig látható a médiában. (Vajon miért, kérdezem, amikor a hazai média nagyobbik része kormányzati ellenőrzés alatt áll? Hogyna történhetett meg, hogy az Eucharisztikus kongresszus leglátványosabb, médiaképes részéről, a százezres fáklyás felvonulásról szinte semmi nem jelent meg a médiafelületeken?)
Nagy probléma, hogy a kereszténység kis szubkultúrává zsugorodott, nincs a társadalom számára mérvadó keresztény kultúránk. Nem születnek izgalmas gyermek és felnőtt könyvek, filmek, zenék, amelyek áttörnék a szubkultúránk falát. Milyen szomorú, hogy a társadalmunk tragikus kettéosztottságáról szóló, azt feltáró film teljes ellenszélben (szlovák segítséggel) készülhetett csak el, miközben milliárdokat szórunk el csókos haverok nézhetetlen alkotásaira! el kell ismernünk, hogy a „magyar kultúrkampf” eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyházunk pedig, amelynek a kiengesztelődés, a párbeszéd helyének és oszlopának kellene lennie, semmilyen mértékben sem tölti be ezt a feladatát. Mi lesz, ha a sok társadalmi feszültség robban és mi közben teljesen hiteltelenné válunk, mint kiengesztelők, gyógyítók? Kihez fognak fordulni az emberek?
Azt hiszem, fordítva ülünk a lovon. Ott, ahol megértőnek, türelmesnek és nagylelkűnek kellene lennünk, ott szigorkodunk és elzárkózunk, ahol pedig határozottnak és egyértelműnek – pl. a közösségi bűnök tekintetében -, ott meglepően engedékenyek, ami a világ könnyen kollaborációnak és haszonélvezetnek tekinthet.
Márpedig országunknak gyógyulásra van szüksége! Ki hozza el a gyógyulást és szabadulást, a kegyelmet, ha nem Isten népe? (Ezért lesz az idei, október 28-i Szeretet Földje Találkozó témája az Országgyógyítás, a személyes és közösségi gyógyulás és szabadulás útjait keresve, előadásokkal, családfa gyógyító misével és imaszolgálattal…)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

In medias res, egyenesen a közepébe, az evolúcióról: képzeljünk el egy hernyót.
Most tekintsünk el az esetleg belénk nevelődött érzelmi, értelmi reakcióktól - fúj, undorító, veszélyes, ne nyúlj hozzá -, hiszen ez egy szépen fejlett, fehéres színű selyemhernyó. (Így megnyugtathatjuk magunkat, hogy ez legalább „hasznos”.)

Tekintsünk el azoktól a nyugtalanító kérdésektől is, hogyan lett ez a hernyó, és miért nem maradt inkább amőbának a tengerben (ami egy visszafelé végtelenített kérdés, hiszen akkor arra is rákérdezhetünk, hogyan lett az amőba, és egészen vissza addig, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem inkább semmi), Most azt se feszegessük, hogyan lett a fa, és miért jó az a selyemhernyónak, hogy csak az eperfalevélen él meg…
Maradjunk a hernyónál. Jól táplált, egészséges példány, eszik és nő, nő és eszik és egyre nagyobb és egyre egészségesebb. Vajon mi késztetheti ezt a hernyót arra, hogy egyszer csak úgy döntsön – a döntés szó természetesen nem szó szerint értendő -, hogy a testében bonyolult fehérjéket (fibroin és szericin) állítson elő, azt a szája melletti két fonómirigyén keresztül, mint váladékot kibocsássa és gubót készítsen maga köré. (1 gubóból 400-600 méter hosszú selyemszál fejthető le, csak hogy értékeljük a teljesítményt.) Ebben a gubóban aztán a hernyó teljesen szétesik, cseppfolyósodik és 15 nap alatt újjáalakul, hogy aztán a gubó falát kirágva, mint selyemlepke bújjon ki a szabadba.
Hogyan lehet ezt a folyamatot az evolúcióval önmagában megmagyarázni? Hiszen a mi kis selyemhernyónk a maga módján tökéletes, éppúgy, mint a katicabogár vagy a hóvirág, sündisznó vagy a keszeg. Miért teszi magát teljesen védtelenné, miért hal meg, hiszen ami a növekedését és fejlődését illeti, változatlan feltételek mellett a hernyó egyre nagyobb és egyre egészségesebb hernyóvá válhatna? A szaporodáshoz miért választja ezt az addigi lététől teljesen elütő módját?
De tegyük fel, hogy megváltoznak az életfeltételei, életkörülményei. Természetesen ezzel együtt ő is változhat: Kisebb lesz vagy nagyobb, változhat a színe, és ha az esetleges mutációkkal (varázsszavunkkal) is számolunk akkor el tudjuk képzelni, hogy más étket is meg tud majd emészteni az eperlevélen kívül… D akkor még mindig ugyanannál a hernyónál vagyunk!
A nagy kérdésre azonban nem kapunk választ: Miért is akar (az „akarat” szót nem szó szerint értve) ez a hernyó bebábozódni, ezzel tökéletesen védtelenné téve magát minden külső ellenséggel szemben, aztán a gubóban szinte meghalni – csak a szív dobog -, szétbomlani, elfolyósodni, közben valahogy mégis végig vinni egy rendkívül bonyolult folyamatot, aminek következtében teljesen új szervek fejlődnek ki, hogy aztán főnixként feltámadhasson, mint selyemlepke? Mindezt a vak evolúció végezné el titokzatos varázspálcájával?
Közbevetőleg megjegyezve: a genetikus kutatók szeretnek muslincákkal kísérletezni, mert összesen csak négy pár kromoszómájuk van és 13 ezer génjük (az embernek 70 ezer), és rövid az életidejük (néhány hét), így könnyen barkácsolhatnak velük muslinca-nemzedékek hosszú során keresztül. Belenyúlnak a génkészletükbe és változtatásokat (mutációkat) hajtanak végre, az eredmény pedig hamar megfigyelhető. Rengeteg életképtelen vagy beteg mutáns muslincavariációt állítottak így elő, a létezőnél jobb, tökéletesebb muslicát azonban nem sikerült alkotni, új faj pedig egyáltalán nem jött létre a mutációk halmozásával sem.
Visszatérve a hernyónkhoz, és nem tagadva, hogy a természetben létezhetnek evolutív folyamatok és hatások, természetes kiválasztódás és mutációk is, nem valószínűbb mégis csak, hogy van itt valami értelem, valami akarat, valami elképzelés és terv, program, információ az egész folyamat mögött, ami lehetővé teszi, hogy a selyemhernyóból selyemlepke legyen? (Emlékeztetve magunkat arra is, hogy a muslincás kísérletekben az ember volt ez az értelmes létező…)
A DNS (dezoxiribonukleinsav, angol rövidítése: DNA) kettős spiráljának felfedezése (Watson és Crick, 1953) bebizonyította, hogy a sejtekben valóban van egy előre rögzített program, ami meghatározza a sejt természetét, működését és tovább örökítését. Ha pedig van „program”, akkor van „programozó” is.
Mert ha nincs programozó, akkor el kell hinnünk, hogy ha a szél elég sokáig keresztül fúj a szeméttelepen, akkor a felkavarodó anyagokból összeáll a Boeing 707-es repülőgép. Esetleg egy csimpánz leül az írógéphez és addig üti le véletlenszerűen egyik betűt a másik után, míg megalkotja a Háború és békét – ennek valószínűsége matematikailag ugyanis még mindig nagyobb, mint az, hogy őslevesben keringő egyszerű elemekből és vegyületekből összeálljon egyetlen életképes egysejtű.
Nos, itt van nekünk a kis hernyónk, aki vagy ügyesebb, mint Münchausen báró – aki a saját hajánál fogva ki tudta rántani magát a mocsárból, ágyúgolyón repkedett és önmaga istenévé vált -, vagy maga is csak egy alkotás, ami mögött ott áll az Alkotó, aki ezt a kis hernyót elgondolta, környezetével csodálatos összhangba hozta és a létbe hívta.
Egy utolsó megjegyzés a rendezettségről és rendezetlenségről, azaz az entrópia természeti törvényéről. Eszerint a hő (energia) a melegebb testről a hidegebb test felé áramlik, magasabb energiafokozatról az alacsonyabb felé, összetettből az egyszerűbb felé, stb. Ha ez igaz és csak ez az igaz, akkor végül az egész világegyetem megfagy. Mivel bizonyos energia (munkamennyiség) minden spontán (!) folyamatnál kárba vész, a természetben a spontán folyamatok visszafordíthatatlanok. Hogyan lehetséges mégis az, hogy világunkban az elképzelt spontán evolúció és fejlődés mégis az egyszerűbbtől az összetettebb, az alacsonyabb energiájútól a nagyobb energiájú felé halad?

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Képzeljük el, hogy Isten van, de még csak Ő van, az egyetlen létező (és az egy Istenben a három személy, de erről majd máskor), és képzeljük el, amint elgondolja a világot. Alkot. Játszik. Öröme, kreativitása extatikusan árad, ahogy előre elgondolja mindazt, amit megalkothat.

A Példabeszédek könyve ihletett módon beszél erről, és a teremtés aktusáról (a Fiú szavaival): „Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, korábban hívott létre, mint a halmokat, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első rögét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színére a kört megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor megrajzolta a föld szilárd részét. Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” (Péld. 8, 23-31)
Isten mindent előre, gondosan és szépen, „súly szám és mérték szerint” (Bölcs 11, 20) elrendezett. Ebben a gyönyörű rendben minden szépen egybekapcsolódott, összefonódott egymás javára. Ebben a gyönyörű egységben voltunk mi is, mindannyian elgondolva és elhelyezve abban a létpillanatban – ami eljövendő volt -, amikor megszületünk és az életünk a legteljesebben és legszebben kibontakozhat, visszatükrözve és tovább gazdagítva mindazt, ami lesz.
Csodálatos Éden, milyen gyönyörűség lett volna ott élnem!
De jaj! Miközben Isten mindent eltervez és beilleszt a helyére a gyönyörű tervben, mielőtt még kimondaná, hogy „legyen”, választás elé kerül: ha azt akarja, hogy teremtményei visszatükrözzék és részesei lehessenek az Ő életének, akkor a Szeretet szabadságával kell megajándékoznia azokat – ez azonban magában rejti a bukás, az ellene való lázadás kockázatát is. Ezt a kockázatot, a gyönyörű mű kiszolgáltatását egy esetleges lázadásnak csak úgy kerülheti el, ha rabbá teszi teremtményeit.
Isten a szeretet szabadsága mellett dönt.
Nem változtat a nagy mű egyetlen részletén sem – nem vádolhatja Őt egyetlen lázadó lélek sem, hogy visszaélve hatalmával a saját javára módosítja a „játékszabályokat” -, megmarad az eredeti helyünk és időnk a létezés nagy szövetében, bár maga a szövet (és emiatt mi is) súlyosan sérül a lázadás, a bűn következtében.
A teremtett világ egész szépsége és gazdagsága, a lázadás óta folyamatosan fogyatkozó, pusztuló része mindannak a szépnek és jónak, amit Isten elgondolt, mielőtt bármi lett. Mi már ebbe a megtört és meggyötört világba születtünk bele. Adottságaink, képességeink, tehetségeink szabad kibontakozása akadályozott, a lehetőségek, ha megnyílnak is, nem mindig ott és akkor, ahol a legjobb lenne, a kegyelem pedig olykor csak gyerekmesének tűnik a valósággal szemben. Mintha semmi sem passzolna igazán ebben a nagy kirakósban…
Isten azonban nem hagyott magunkra minket.
Isten megengedte a lázadást - de igent mondott az egyetlen gyógymódra, amivel megmenthette a világot. A hallhatatlan Isten elfogadta, hogy a teremtményei félreismerik, meggyűlölik és kitaszítják az életükből. Elfogadta, hogy helyette, Alkotójuk helyett más isteneket választanak magukat és azokat szeretik és imádják. Elfogadta, hogy tönkre tehetjük mindazt, amit Ő örömében alkotott és nekünk ajándékozott. Elfogadta, hogy azért, hogy megmenthessen minket, bele kell testesülnie és bele kell halnia a világba, hogy az vele együtt újra feltámadhasson.
Képzeljük el Istent, ahogy örömében, a teremtés extázisában játszva gyönyörködik mindabban, amit majd útjára indít.
Aztán képzeljük el, ahogy sír afölött, ami történni fog, ha igent mond a teremtmények létezésére.
Azután pedig azt mondja: legyen!

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A delphoi jósda felirata – Ismerd meg önmagad! -, máig nem vesztett érvényességéből. Töredékes önismeretünk miatt önmagunkat sem értjük, s hogyan érthetnénk meg Istent, amikor Ő a valódi személyiségünkkel folytatna párbeszédet?
Pál apostol a szeretet-himnuszban röviden összefoglalja a lényeget: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13, 12)

A tükör hasonlatot tovább folytatva: Isten fénye nem egy tiszta tükörről vetődik vissza, hanem egy összetöredezett, elgörbült, helyenként hiányos tükörről, így aztán a fénysugár mást és máshová mutat, mint ahová kellene. Tehát töredékes az ismeretem, mert magam is töredékes vagyok. Félreértem magam, félreértem embertársaimat és félreértem Istent.
Bárcsak az Édenben élnénk, akkor minden más lenne! A személyiségünk ép lenne és úgy sétálnánk Istennel, mint egykor az első emberpár!
Most azonban nem így van. Már édesanyám méhében is sérülhetek, hiszen testem-lelkem szoros összeköttetésben van vele. Ahogy az alkoholista, drogos anya megszülető csecsemője testi problémákkal, elvonási tünetekkel küzd, ugyanígy a rossz lelki hatások, illetve a családi életben meglévő gonosz befolyások is átadódhatnak egyik nemzedékről a másikra.
Nézzünk erre egy példát a Szentírásból: Dávid a legkisebb fiú volt a családban, akivel nem sokat törődtek és aki vajmi keveset számított. Amikor Sámuel próféta azt mondja az apjának, hogy hívja össze a fiait, a szép szál legények – apja büszkeségei közé -, oda se hívják. Későbbi tettei irigységet és ellenkezést váltanak ki, a neki ígért jutalmakat késve kapja meg, apósa (Saul király) féltékeny rá és üldözi. Csoda-e, ha ez a nagyra hivatott, Isten által felkent, de szívében sokszorosan sebzett ember hatalomra jutva erősen kompenzál és szabadon ereszti elfojtott vágyait? Betsabéval való parázna kapcsolatából születik Salamon, a nagy király, a paráznaság bűne azonban benne marad a családban. Dávid még bűnbánatot tartott, Salamon már csak a lehetőséget látja, rengeteg asszonyt vesz magához, azok pedig hozzák a hamis isteneiket és velük paráznaságba viszik egész Izraelt. A családba bekerült romboló erő kiteljesedik, ennek következtében fiánál kettészakad a királyság és az egység nem is tud helyre állni…
Fel sem tudjuk mérni, mi van az emberi szívben! A bűnbeesés után már az első születő nemzetségben gyilkosság történik (Káin és Ábel). Néhány nemzedékkel később Káin utóda Lámek már bosszúhadjáratával dicsekszik. A vízözön tisztulást hozhatna, de mi van az emberi szívben? Noé lerészegedik, kijózanodása után pedig megátkozza fiát, aki látta őt vétkében… Most látjuk csak, milyen nagy dolog az, hogy Jézus Krisztus édesanyja, Mária szeplőtelenül fogantatott és bűn nélkül élt!
Azt hisszük, ismerjük, értjük önmagunkat. Azt mondjuk: én ilyen hirtelen haragú ember vagyok, én meg szorongó lelkületű, én óvatos duhaj, én meg harsány, vagy épp visszahúzódó, félénk… Az Istentől eleve elgondolt személyiségünk azonban ennél sokkal erősebb és szabadabb lenne, ha lelkünk sebei, a bűneink és a ránk, vagy családunkra nehezedő gonosz befolyások és átkok nem roncsolnák azt.
Már meglett ember voltam, és talán valamennyire előre haladtam az önismeret útján, amikor felismertem az egyik káros magatartásmintát az életemben. Azt vettem észre, hogy egyszer csak szinte pánikszerűen félbehagyok olyan munkákat, dolgokat, amiket addig nagy kedvvel végeztem. (Például: Évekig szerveztem és vezettem a Szeretet Földje Missziós Iskolát, ami jól működött és sok hozadéka volt az életünkben. Aztán egyszer csak abbahagytam…) Miért történik ez így? Ahogy ezen gondolkodtam és imádkoztam, eszembe jutott egy gyermekkori emlékem. Ötéves korunkban vittek el minket úszni tanulni. Nekem jól ment az úszás, büszke is voltam rá. Amikor azonban vizsgázni kellett, keresztben átúszni a medencét, a felénél hirtelen pánikba estem és fulladozni kezdtem, úgy húztak ki. (Nagy szégyen volt…) Talán akkor ékelődött be a személyiségembe ez a szorongás és hirtelen abbahagyás, pánik? De miért estem pánikba? Ahogy ezen töprengtem, elmélkedtem, feljött bennem az emlék, még régebbről. Kettő és ötéves korunk között nagymamám egyszobás albérletében laktunk szüleimmel és lány ikertestvéremmel egy közös udvarban. (Zománcos lavór, vizes kanna, ahogy illik.) A főbérlőnek volt egy hamis farkaskutyája, ami a mi ajtónktól nem messze volt kikötve. Ott jártunk el előtte, és mindig felénk rontott hangosan ugatva. Nagyon féltem tőle! (Ki volt kötve, biztos mondták is, hogy ne féljek, de amikor feléd ront vicsorogva egy akkora fenevad, mint te magad…)
Ezután már jobban értettem magam. Amikor legközelebb megint elfogott a gondolat és érzés, késztetés és szorongás, hogy valamit hagyjak abba, akkor meg tudtam vizsgálni, hogy ez vajon kísértés, a személyiségem torzultságából fakadó dolog, vagy valóságos okai is vannak?  Értem, hogy miért kell imádkoznom gyógyulásért, szabadulásért, életrendezésért, hogy előre tudjak haladni életemben, hogy ne hagyjak ki kínálkozó lehetőségeket és tudjak élni azokkal a kegyelmekkel, tehetségekkel és képességekkel, amiket Isten adott.
Milyen lenne, ha most úgy látnánk magunkat, ahogy Isten lát minket?
Talán úgy látnánk magunkat, mint Jézus Krisztust Pilátus színe előtt: egész személyiségünkben, küldetésünkben kigúnyolva, sebekkel borítva, véresen, tövissel koronázva. Mi, akik arra lettünk teremtve, hogy az egész földet pásztoroljuk, műveljük és őrizzük, szánalmas rabságban tengődünk – de nem szükségszerű, hogy ez így legyen! Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett, az Ő gyógyító és szabadító kegyelme meggyógyítja szívünk sebeit! Növekszik belső szabadságunk, és Isten eredeti elgondolása szerint formálódik személyiségünk és életünk.
Pál apostol szépen összefoglalta mindezt: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. (…) amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5, 12, 21)

(Részlet Sípos (S) Gyula: Isten akaratának felismerése életünkben című könyvéből - nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu )

Az elmúlt hónapokban az volt a legnehezebb, hogy eldöntsem, maradjak-e az iskolában dolgozni, vagy felmondjak. Mindkettő mellett és ellen is szóltak érvek, s úgy éreztem, bármelyiket választom, a lelkem nem nyugszik meg. Végül nem maradt más, mint a „szentek tudományát” segítségül hívni…

Ha elmegyek az iskolából, akkor – úgy éreztem -, cserben hagyom a kollégákat, akik tovább maradnak, és csak még több teher hárul rájuk. Ha viszont maradok, akkor tovább asszisztálok egy rossz, és egyre rosszabb rendszerhez és legitimálok valamit, ami ellen felszólaltam, írtam és sztrájkoltam.
Ha maradok, azzal talán segítem az iskolát, a tanulókat és tanárokat, de ha elmegyek, akkor azzal talán segítem az országot, hogy végre meglássa az iskolák és tanárok helyzetének tarthatatlanságát.
Ha elmegyek, akkor újra vállalom a vállalkozói lét bizonytalanságát, de annak szabadságát is. Hiszen most is adunk ki könyveket, tartunk előadásokat, szervezünk összejöveteleket, itt van a Szeretetláng kápolna és közösségi ház, ami valódi kulturális és missziós központtá válhat. Több időm maradna az alkotómunkára is. Láttam magam előtt a lehetőséget, hogy újra teljes időben nekiálljak ennek az „építkezésnek” és fejlesztésnek. Terv és lehetőség bőven, csak hát itt az öregedés és az erők megcsappanása is…
Kétségkívül van előnye az iskolai munkának is. A kisgyerekekkel való együttlét a szeretet és öröm ajándékát, de a türelem és békesség próbáját is elhozta, ami hasznomra vált. Nagyszerű embereket, igazi példaképeket ismertem meg a kollégák és a szülők között. A fizetés nem sok, de legalább biztos, ami a családnak is könnyebbség. Csak hát – megint -, itt az öregedés és az erők megcsappanása: nem lesz ez sok így együtt, és mi lesz a nagy tervekkel, az alkotómunkával és azzal, hogy „holnapra megforgatjuk a világot”?
Nem tudtam dönteni. Ha az iskola mellett szavazok, akkor azt nem csak a kényelmi szempontok és hitetlenség miatt teszem? És ha elmegyek, talán nem ugyanez a helyzet? Hiszen akkor saját magamnak oszthatom be az időm, és annyit teszek és vállalok, amennyivel kényelmesen elbírok…
Amikor megkérdeztem a családomat, a közösségi tagokat erről – megbízható, értelmes embereket -, ők már kilenc évvel ezelőtt is, amikor elmentem az iskolába, még félállásba (mert már akkor is hiány volt pedagógusokból), már akkor is az iskola mellett szavaztak, és ez most sem volt másképp.
Mindezt végig gondolva sem leltem nyugalmat. A sok emberi okoskodás után nem maradt más hátra, mint a „szentek tudománya”, a megkülönböztetés általuk tanácsolt szabályai, amik amilyen egyszerűek, olyan fájdalmasak tudnak lenni. Mit tanácsol a Szentírás, Jézus Krisztus és a szentek, lelki vezetők? Néhány ezek közül:
-Két lehetőség közül mindig válaszd azt, ami kisebbé tesz, ami az önigazultság, önszeretet ellen van, ami alázatossá tesz. Kellemetlen tanács, több, mint harminc évvel ezelőtt kaptam ezt először, és aztán életem több fordulópontján - és utólag mindig kiderült, hogy jól tettem, ha eszerint döntöttem. (De attól még nagyon fájdalmas tud lenni…)
-Két lehetőség közül mindig válaszd a nehezebbet – s ez kétség kívül az iskola, főleg, hogy mellette is egyre több feladat van az életemben. (Kivéve a hitetlenség esetét: máig nem tudom, hogy nem kellett volna-e elengedni ezt az egészet, és Istenre bízni megélhetést, munkát, időt, és kilépni – melyik a menekülés a felelősség elől?)
-Két lehetőség közül mindig válaszd a szolgálatot, a szolgáló létet, illetve ahol többet szolgálhatsz. Ez eléggé egyértelműen az iskola felé mutatott. Szolgálni Istent és a felebarátot, a gyerekeket, a kollégákat – napközis tanító bácsiként, a ranglétra legalján ez a természetes állapot -, és mellette szolgálni otthon és a közösségben…  
-Az előbbivel függ össze az is, hogy két lehetőség közül válaszd azt, ahol engedelmeskedni kell. Hogyan tud engedelmeskedni Istennek az, aki nem tud engedelmeskedni embertársának? Az biztos, hogy ha otthagyom az iskolát és a magam ura leszek, az egészen más állapot, mint bent lenni egy intézményben, alávetve időnek, szabályoknak és elvárásoknak…
Úgy tűnt, nincs más megoldás számomra, mint maradni az iskolában, így emellett döntöttem. Ezzel együtt is mélyen együttérzek azzal a hat kollégával, akik az elmúlt időszakban felmondtak (városunk másik iskolájából tudomásom szerint még többen) a túlterheltség, a megalázottság és a számukra már elfogadhatatlan anyagi és lelki feltételek miatt. Teljes mértékben szolidáris vagyok velük és tudom, hogy ebben a helyzetben valójában nem voltak jó választási lehetőségek. (És ez még akkor is igaz, ha azóta sokkal jobb helyet találtak, nyugodtabb munkakörülményekkel és több fizetéssel…) Mi, az iskolánk, a gyerekeink, hazánk és jövőnk nagyszerű embereket veszített el! Nem tudom, meddig engedhetjük meg még magunknak ezt a tékozlást?! Mikor jönnek rá a vezetőink, hogy parancsokkal, számokkal és szavakkal való trükközéssel, semmibe hulló ígéretekkel és bűnbakkereséssel nem lehet megoldani egy ilyen súlyos helyzetet, és elfedni is csak ideig-óráig…
Van miért imádkozni, van miért cselekedni…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretefoldje.hu)

Amikor 30 évvel ezelőtt azon gondolkodtam, a Szeretet földje logóhoz milyen mottót írjak, egyszerűnek tűnt a választás: A szeretet mindenkié!  (Szövegrészlet egy kis dalból, amit máig eléneklünk a gyerekműsorom elején.) Könnyű kézzel írtam oda, s éppúgy fogalmam sem volt arról, hogy mit beszélek, mint ahogy Jakabnak és Jánosnak se, amikor azt bizonygatják Jézusnak, hogy ők is ki tudják inni ugyanazt a kelyhet, amit Mesterük…

Mit tudtam én még akkor, huszonévesen, fiatal férjként és apaként, egy kis művelődési ház igazgatójaként – világi karrierem csúcsán, ahonnan már csak lefelé vezetett az út -, a szeretet mélységeiről és magasságairól? Szinte semmit. Ha ismertem is régebbről a szeretet hiányának fájdalmát, a jelen örömei elfedték ezt előlem egészen addig, amíg Isten jónak nem látta, hogy kiemeljen a csecsemő kereszténységből és a „tejes étel” után keményebb eledelre szoktasson.
Ha tudtam is, akkor se értettem, hogy a szeretet nem csak érzelmi hevület, barátság, azt meg legfeljebb csak gyerekes szentség-fantáziákban tudtam megélni – tudjuk milyenek ezek, ahol mindig eszünkbe jut a jó válasz és hősiesen győzünk minden ellenség felett -, hogy olyan embereket is tudok szeretni, akiket egyébként a hátam közepére se kívánok. És bár harcosan kiálltam bizonyos hitigazságok mellett, természetesen csakis az Isten iránt szeretetből – hittem én -, az, hogy az igazság és az irgalom összekapcsolódik és csak együtt érvényesek igazán, még alig sejtettem.
Ahogy Edith Stein írta: „Ne fogadj el semmit igazságnak, ami a szeretet nélkül van. És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami az igazság nélkül van!” És hol vagyok én, hol vagyunk mi az ő hősies szeretetétől és elszántságától? Ő sikeres filozófusi karriertől fordult el amikor felismerte Jézus Krisztus Örömhírének igazságát, és karmelita szerzetes lett, hogy aztán a népével együtt és a népéért elvállalja az auswiczi haláltáborban a vértanúhalált.)
Igen, a szeretet mindenkié – ha komolyan vesszük, ez az egyetlen mondat kiragad minket a kényelmünkből és a komfortzónánkból a nemszeretem perifériák felé – és ez széttépi a szívünk. (Vagy írhatnám: összetöri, nagykalapáccsal, szívünk keménységét…) Mert hiszen éppen azért perifériák, mert kitoltuk őket az életünkből, mert nem akarjuk látni őket – csak mégis kell. A koldulókat, akik csöngetnek az ajtónkon, és tudjuk, hogy kihasználnak, hazudnak, és mégis adni kell nekik – mert Jézus előtt mi is koldusok vagyunk, és Ő ad nekünk. (És elbukunk, mert nem megyünk ki, mert elegünk volt, aztán mégis kimegyünk, mert lelkiismeretfurdalásunk van, és így tiktakkolunk, remélhetőleg előre…) Hiszen Ferenc pápát is azért nem szeretik sokan, mert a perifériák felé (is) fordul, szóban és tettben, és arra hív, hogy példáját kövessük…
De az is igaz, hogy ha szeretem a másik embert, akkor azt is el kell, el kellene mondanom neki, hogy javítsa meg útját, térjen meg, mert az a veszély fenyegeti, hogy elkárhozik. De ezt se akarjuk elmondani, mert akkor nem fog szeretni minket (már ha egyáltalán szeretett is bármikor), és mi azt szeretnénk, hogy szeressenek minket. Ez az önszeretet csúfsága, amivel kicenzúrázzuk a Szentírás szavait a széles útról, ami a pokolba visz és a figyelmeztetésekről, hogy bűnökkel terhelt, megátalkodott ember nem örökölheti Isten országát. Maradjon inkább a „nagypapaisten” hamis örömhíre, aki csak szeret, és semmi mást nem tesz. Na de ha mindenki feljut a mennybe, akkor az miben fog különbözni ettől a háborúval, viszállyal, betegséggel és gondokkal terhelt földi élettől? Akkor együnk, igyunk, mulassunk, lopjunk, csaljunk, hazudjunk, nem lesz semmi baj…
Valójában a szeretet keresztre feszít az irgalom és igazság mentén. Elég ehhez elgondolni, hogy mi történne, ha mondjuk az egyik gyerekünkről kiderülne, hogy igaz rá is, amit most épp nagyon illik támadni: mert parázna, homoszexuális, sőt, tán még liberális is? Forduljak felé teljesen, mintha semmi baj se lenne - de akkor hol az igazság? Vagy tagadjam ki, nem is ismerem többé – de akkor hol a szeretet?
A szeretet a keresztfán, a kettő találkozásánál található, mélysége és magassága ott élhető és érthető meg, Jézus Krisztusban, aki inkább meghalt, de sem az Atya és az emberek iránti szeretetét, sem az örök igazságokat nem volt hajlandó megtagadni. Pedig milyen könnyű lett volna megalkudnia! Tudjuk jól, hiszen mi ezt tesszük napról napra… (Pio atyának azért volt szabad időnként keményen bánni a hozzá forduló gyónókkal, mert minden éjjel meghalt értük a kereszten…)
Egyik kedves keresztény testvérem mondta, hogy rá férne már a kereszténységünkre egy kis üldöztetés, akkor majd megtérnénk… Azt válaszoltam neki, hogy pont fordítva kellene lennie a dolognak. Meg kellene térnünk és olyan radikálisan megélni Isten és az emberek iránti szeretetünket, hogy az már szemet szúrjon az embereknek. Kezdje zavarni őket, megmozdítsa a lelkiismeretüket, hogy érezzék, erre a szeretetre, erre a kihívásra (az önző életükből, a komfortzónákból, a begyakorolt féligazságokból és önigazolásokból) választ kell adniuk. Ha aztán a válasz pozitív, akkor Krisztus követői, ha negatív, akkor Krisztus üldözői lesznek. Nos, hazánkban nincs keresztényüldözés – bár Iványi Gábor erről valószínűleg másképp vélekedne -, és ez csak annyit jelent, nagyon kevéssé értettük meg, hogy mit jelent: A Szeretet mindenkié…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A mondás szerint, aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy elkövesse ugyanazokat a hibákat. Így hát tanuljunk most mi is Hunyadi János, és második fia, Mátyás király történetéből:

Tudjuk, hogy Hunyadi török feletti győzelmei után Murád szultán békét kért, felajánlotta, hogy visszaadja az elfoglalt várakat, az elfogott foglyokat – köztük Brankovics szerb fejedelem fiait -, és százezer aranyforint kártérítést. Ulászló magyar király elfogadta a békefeltételeket s esküvel ígéri azok betartását. Nem sokkal később azonban esküszegőként újabb hadjáratot indít. Az ígért segítség szokás szerint elmarad, és Várna mellett húszezres magyar sereg néz szembe a százezres török haddal. Hunyadi János egy váratlan támadással még így is majdnem győz, ekkor azonban Ulászló király, dicsőségre szomjazva és látva a menekülő törököket, ötszáz lovasával nekiugrat az ezres szultáni testőrségnek, és odavész, a csatával együtt.
Az ország gazdátlanná válik, az országnagyok alakítanak „ideiglenes kormányt”, Hunyadit minden módon igyekezve háttérbe szorítani. Ekkor írja meg nekik levelét, ami lelki nagyságáról és erejéről tanúskodik: "Úgy vélem, csak bele kell fognunk újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszíthetjük... Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, ha kell, halálomat is... Teljes erőmből törekszem is mindaddig, míg lélek élteti tagjaimat. Eltökéltem, hogy folyamatos gyakorlással fejlesztem készségemet, és ha velem marad az ég malasztja, nem nyugszom, amíg hazámról le nem mosom a vereség gyalázatát!"
Csodálatos szavak, s nem csak szavak, hanem tettek is! Hunyadi János egész vagyonát, befolyását az ország újjáépítésére és a török veszedelem megfékezésére fordítja, ami a Magyar Királyság konszolidációjához és a dicsőséges nándorfehérvári győzelemhez vezetett.
Ezt az erkölcsi és anyagi tökét, befolyást és a Hunyadi-névbe vetett bizalmat örökli meg Mátyás, akit királlyá választanak. A tettre kész ifjú kezdetben úgy tűnik, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem telik el azonban sok idő, hogy feltűnjenek a vészjelek: a király eltávolítja a hozzá leghűségesebb embereket is, ha azok ellent mondanak neki és bólogatójánosokkal veszi körbe magát. Egyre újabb adókat szavaztat meg a török veszélyre hivatkozva, de nem indul a török ellen, mert egy veszélyes álom, a német-római császári trón elérése ragadja meg a fantáziáját. Önkéntelenül kezére játszik II. Pál pápa is, amikor „felmenti” őt a török elleni küzdelem alól, és kéri, hogy menjen a csehországi „eretnek” husziták ellen. Mátyás megindul, és ezzel véget nem érő küzdelembe bocsátkozik: a cseh katolikus rendek ugyan királlyá választják, az egész országot azonban élete végéig se tudja elfoglalni… Ami számára a legfontosabb: a cseh királyi cím egyben német választófejedelemséget is jelent, a császárt pedig közülük választják – és Mátyás az akar lenni…
Ma már könnyű belátni, Mátyásnak soha nem volt valódi esélye a császári cím megszerzésére. Igaz, hogy évtizedes hadjárataiban birtokokat szerzett, Bécsbe is áthelyezte székhelyét, halála után azonban mindez semmivé omlott. A túladóztatott, sokszorosan becsapott ország rendjei pedig revansot vettek. Bár mindenki esküvel fogadta, hogy fiát, Corvin Jánost – addigra az ország legnagyobb földesurát -, királlyá választják, a sokszorosan esküszegő egyeduralkodónak adott esküt semmibe veszik, s legközelebbi, bizalmas emberei űzik el az örököst a trónról. A kivérzett, túladóztatott és haszonleső vezetőkkel kitömött országban a nagyurak és az adóforintokból fenntartott, majd elcsapott zsoldos sereg egyaránt rabol, fosztogat -  a romlás megállíthatatlan. A belviszályba és anarchiába süllyedő ország határain pedig újra feltűnik a török veszedelem…
Ma büszkén emlegetjük Mátyás könyvtárát, a Corvinákat, a reneszánsz visegrádi királyi palotát és meséljük az igazságos Mátyás király történeteit. (Mert bár voltak parasztlázadások Mátyás alatt, és több volt az adó, mint előtte bármikor, de a kemény kézzel király a nemeseket is megadóztatta és féken tartotta a főurakat. Az anarchia és megszállás ideje alatt aztán megszépül a múlt, nem kérdezve, hogyan jutottunk idáig…) De ki tudja, talán ma is láthatnánk a palotát – és nem csak a romjait -, látogathatnánk a könyvtárát, ha a nagy király a saját álma helyett az ország javát kergette volna. Ha értelmetlen háborúk helyett a meglévő határokat erősítette volna. Ha képes lett volna megtartani szövetségi rendszerben a királyságot körülvevő fejedelemségeket, akikre nagy szükség lett volna a török támadás idején. Ha a befolyó hatalmas összegek nem csak egy-egy királyi székhely csinosítására, „királyi hobbikra és monomániákra” fordítódnak, hanem az egész ország javára…
Azóta eltelt majd hat évszázad. Tanultunk-e a történetükből?
Ahogy a mondás tartja: lányomnak mondom, menyem is értsen belőle…
Sípos (S Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A katolikus karizmatikus megújulás levelezőlistájára tett fel egy kedves testvérünk több tanúságtételt is az Egység imájával kapcsolatban. Ennek apropóján úgy gondoltam, hogy akkor én is leírom, hogyan találkoztam – még évtizedekkel ezelőtt -, ezzel az imával, és közzé teszem itt a Misi által közreadott tanúságtételekkel együtt:

Még 1990-ben történt, hogy néhány hónapos keresztényként elmentem Katona István atya karizmatikus szentmiséjére a Ferenciek terei (akkor talán még Felszabadulás téri) Ferences templomba. A mise után az oldalfolyosón jöttem ki a tömeggel együtt, és ott állt egy asszony, aki egy kis papírt osztogatott, amin ez az ima volt: Lábunk együtt járjon…
Fogalmam sem volt még akkor arról, hogy ez honnan való, de tetszett, megtanultam és imádkozni kezdtem. Tetszett a személyessége – akkoriban még jobban érdeklődtem a filozófia iránt, de abban is az egzisztencializmus vonzott, nem a nagy rendszerek -, és mivel teljesen bele voltam szerelmesedve Krisztusba, ez az ima pontosan kifejezte azt, amire vágytam.
Aztán 1991. május 1-vel leköltöztünk Törökbálintra, itt megismerkedtem Angyi néniékkel – náluk töltötte élete utolsó heteit Kindelmanné Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelki napló leírója -, és kaptam egy lelki naplót, amiben döbbenten fedeztem fel az imát és az ehhez kapcsolódó ígéreteket. Azóta ingyenes kiadványainkban és több könyvemben is írtam erről az imáról, elemeztem, terjesztettem…
Amikor a Szeretetláng lelki mozgalom vezetősége végre rábólintott, hogy kiadatja a Napló teljes változatát – megjelent a Szent István Társulatnál -, én vállaltam, hogy az eredeti Napló szövegét szavanként összehasonlítom az addig megjelent változattal, hogy mit hagytak ki, mit változtattak az eddig megjelent félszamizdat könyvben. Nagy meglepetésemre az eredeti szövegben nem az szerepel, hogy „szemünk egymásban nézzen és tekintetünk összeforrjon”, hanem csak az, hogy „szemünk egymásba nézzen és összeforrjon” – ami sokkal mélyebb egyesülést jelent. (Nem a tekintetünk, hanem a szemünk forr össze, ugyanazt látjuk és nézzük – küzdöttem, hogy az eredeti szöveg legyen a teljes kiadásban, de nem sikerült elérni, maradt a régi, „javított” változat, „mert már így terjedt el”…)
Az bizonyos, hogy amit a Napló ígér az imát mondóknak, az igaz. Személyes tapasztalatom, hogy Isten az egyesülés útján vezet minket és ez az ima olyan, mint egy katalizátor, vagy „jelerősítő”. Megihleti gondolatainkat, vágyainkat, terveinket, sugallatokat ad…
Most pedig egy csodálatos „áttörés” idejét éljük – az ima, amit Jézus ajánl, hirtelen (Jim Blount atya közreműködésével) ismertté válik az egész Egyház előtt, lelkiségi mozgalmak népszerűsítik és sokan imádkozni kezdik – és ez már önmagában is csodás dolog! Akkor pedig Isten ígéretei is valósággá lesznek, a sátán „megvakul”, erejét veszti, az emberek felszabadulnak hatalma alól és Isten országa erőteljesen megmutatkozik az emberek előtt!
Misi testvérünk tanúságtételei is ezt mutatják:
„1. A málna termesztés mellett sok finom cukros és cukormentes lekvárokat is főzünk különböző gyümölcsökből. Pár hónappal ezelőtt az egyik boltba kiszállítottam 44 üveg lekvárt. Szállítólevelet hagytam ott, úgy beszéltük meg, hogy amikor eladják a terméket akkor fizetik ki a vételárat.
Amikor elmentem a boltba, nem dolgozott már ott az, aki az árut átvette. Kiderült, hogy ő csak egy alkalmazott volt, a tulaj viszont nem akarta kifizetni az árut, mivel ő nem is látta a szállítólevelet. Ötvennyolc ezer forintról volt szó. Ez nekem most sok pénz! Az összes lekvár elkelt és mondtam, hogy amennyiben kifizeti az eladott mennyiséget, hozok még belőle.
Azzal váltunk el, hogy egy hét múlva visszamegyek és megbeszéljük, hogy mi legyen?
A hét elmúltával, az úton a bolt felé, folyamatosan imádkoztam az Egység Imáját, értünk és az adott helyzetért. Eldöntöttem, hogy a következőket fogom mondani:
"Úgy gondoltam, hogy azt a hatvanezer körüli összeget, ha egyszerre sok kifizetni, osszuk el három felé. Most  kifizeti az egyharmad részét, a többit majd máskor."
Amikor odaértem boltjához, kijött elém és a következő mondattal fogadott: "Most adok egy 20 ezrest a régi tartozásból, a többit majd időnként kifizetem. Hozhatod a lekvárokat is!"
Szinte a saját szavaimat hallottam  vissza!
2. Tegnap Deszken gyűjtöttem az önkéntes egyházi hozzájárulást, családlátogattam. . . . Már az oda vezető úton is imádkoztam kedvenc imámat az egész napos szolgálatomért, a meglátogatottakért, a településért. Minden ház előtt megpróbáltam (amikor nem felejtettem el) külön elimádkozni az ott lakókért, pár másodperc az egész.
Becsöngetek egy házhoz. Tudom, kik laknak ott! Már több mint tíz évvel ezelőtt közölték velem, hogy ők biz baloldaliak és nem szívesen támogatják a Katolikus Egyházat!
Most a férj nézett ki az ablakon, mondott valamit, de nem értettem minden szavát. Én csak mondtam magamban az Egység Imáját. Kijött hozzám és ezt mondta:
"Itt van 700 Ft, ezt odaadom, ezen felül csak tízezer forint az összes pénzünk!"
Kiírtam a nyugtát és ajándékba adtam egy színes nagy képet az irgalmas Jézusról, "Jézusom Bízom Benned" felirattal.
3. A következő utcában már másodszor mentem ahhoz a házhoz, mert először a feleség volt otthon, aki azt mondta, hogy menjek másik alkalommal a férjéhez. Látom, hogy a férj vágja az udvarban a füvet. Észrevesz, odajön hozzám. Elmondtam, hogy ebben az évben mennyi az egyházi hozzájárulás. Ő megkérdezte:
"Egy személyre?"
"Igen, egy személyre." - válaszoltam.
"Akkor kifizetem az én részemet, a feleségem gondolom, hogy nem fizet, mert válni akar tőlem!" - mondta szomorúan és bement a házba. Én pedig imádkoztam ám az Egység Imáját, ameddig csak vissza nem érkezett!
Kijött és látom, hogy kettő személy részére való fizetendő összeg van a kezében. Megszólal: "Azt mondta a feleségem, hogy ő is kifizeti!"
Átnyújtottam számára is egy képet az Irgalmas Jézusról, egy pár gondolat kíséretében: "Adok egy képet, a hátulján van egy szép imádság. (az Isteni Irgalmasság rózsafüzére) Azt imádkozgassa!"
"Akkor nem válik el tőlem a feleségem?" - kérdezi könnyes szemmel és vékony hangon.
"Megtörténhet, hogy nem!" - volt a válaszom.
 Tudom, hogy amiket leírtam azok nem korszak alkotó történetek, de amióta az Egység Imáját imádkozom, nagyon megszaporodtak! Kicsik, de sokan vannak!
 Az is megtörténhet, hogy nem lesz mindig ennyi tanúságtétel az elmondott imák által. Mégis, nagyon meglepő a nyitottság az emberek részéről, akikért ezt az imát mondom.
Ez a férfi úgy beszélgetett velem, mintha legalább már több éve az imaközösségünk tagja lett volna, pedig, mivel a tavalyi évben nem voltak otthon, (be van írva kis füzetkémbe) két évvel ezelőtt láthatott utoljára.
Áldott napokat: Misi”
Istennek legen hála minden jóért, amit adott nekünk! Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Kikapcsolódásként, nyárra… A Mózes botja című novelláskötetben jelent meg az a felnőtt mese ciklus, ami a Bukás utáni világ elbeszélése, a mondák nyelvén. Ennek első története az Amikor a totemek népet választottak maguknak című történet, amit itt most közre adunk, egy másikkal együtt, aminek a címe: Égi szikra. Tessék parancsolni:

Amikor az Égi Atya elzárta az egek egeit, az ég alatt összegyűltek az itt ragadt szellemek, hogy megtanácskozzák, mit tegyenek ezután. Kiabáltak, fenyegetőztek, az egek egeit akarták megostromolni, de közben tudták, hogy most kudarcot vallanának. Majd később! Addig is berendezkednek a földön és kialakítják azt a tökéletes életformát, aminek odafent is lennie kellene. Majd ők megmutatják! Fognak még őutánuk sóvárogni odafent! Erősek voltak és elszántak. Az egész földet uralmuk alá hajtják, ez nem kétséges. Így aztán elhatározták, hogy népet választanak maguknak az emberizingekből, akik felett uralkodhatnak, akiket vezethetnek, akik szolgálnak nekik és akikkel a többi szellemnek is megmutathatják, hogy ők a legjobbak. Így letteka bukottak az emberek szellemi vezetőivé, népek totemeivé és isteneivé.
A Farkas erős volt és bátor, rögtön lefoglalta magának a sztyeppe vad népét, amely nagy távolságokat tudott bejárni és vadul küzdött minden talpalatnyi helyért. Máig a Farkas népének nevezik magukat, ellenségeik pedig ezért csúfolják őket kutyafejűeknek. Időről időre előtörnek vackaikból, hogy a Farkas erejével meghódítsák a világot.
A Vidra inkább víz közelébe kívánkozott, így kiválasztotta magának az ugorokat és a folyóközökben élő vízi népeket. Megtanította őket csónakot faragni, halászni és százféle módon halból ételt készíteni, így táplálva és erősítve őket.
A Medve az erdők ura akart lenni, ezért a ruszokat gyűjtötte maga köré, azok pedig olyanok lettek, mint ő: magasak, erősek és szőrösek.
A Róka is a sztyeppei népeket akarta volna, de a Farkassal nem vetélkedhetett. Azonban ravasz volt, így hízelgéssel, csellel magához csalta a sztyeppe kapujába a Farkas népének egy törzsét, azt ígérve nekik, hogy így mindennek lefölözhetik a hasznát. Így lettek a Rókáé a besenyők.
A Turul későn ért az osztozkodásra, mert az Eget ostromolta, hátha valahogy áttörhet az egek egeihez. Végül szárnyaszegetten hullott vissza, s akkor szembesült vele, hogy a többi Totem már az összes népet lefoglalta. Mit tehetett, mit nem, körözni kezdett az emberek fölött, s vágyódó énekével hívogatni kezdte őket. Tetszett a népeknek a Turul dala, s akiknek volt bátorságuk, erejük, hogy kiszakadjanak törzsükből és totemükből, el is jöttek hozzá. Keletről vágtattak a farkas hun népének lovasai, északról hajón jöttek az ugorok, nyugatról pedig a rusz erdei emberek. Még délről is érkeztek hozzá a sas és a delfin népéből és mindenfelől, ahol csak hallották hívó szavát. Amikor aztán összegyűlt a nép, Turul fészket készített magának a nagy medencében, és oda vezette őket. Azóta is ott él a Turul népe. Erősek, mint a medve, harcosak, mint a farkas és úgy tudnak halászni, vadászni, mint a vidra.
A Sárkány nem választott magának népet, mert nem volt rá szüksége. Ő a leghatalmasabb totem, minden állat vezére. Őt mindenki féli, neki mindenki engedelmeskedik, hozzá képest mindenki csak por és hamu. A Sárkány ezt akarja. Ő ennek a világnak az ura.

Égi szikra

A Bukás előtt az égi szikra fényesen ragyogott az Égi Atya minden teremt-ményében. A Bukás után azonban, amikor az egek egei bezárultak, a bukottakban az égi szikra kialudt és elhalványult. Hiába uralták az eget és a földet, ami a legfontosabb volt, ami után a leginkább sóvárogtak, az nem volt többé a birtokukban.
Az emberek lelkében azonban a szikra továbbra is világított, kiben erősebben, kiben halványabban. Ezért a totemek egyik fő törekvése az volt, hogy minél több embert gyűjtsenek maguk köré, minél több égi szikrát birtokolhassanak rajtuk keresztül. Ezek fényében sütkéreztek, ezt szívták magukba, mint élősködő a gazdaállat vérét.
Az emberek vágyódtak az ég felé, lelki szikrájuk az Égi Atya után, de el nem érhették. Megoldás után kutattak, a totemek pedig azt ígérték, hogy segítenek nekik. „A tetejetlen világfa tetejére kell felmásznotok, fello-vagolnotok, felrepülnötök – mondták -, mi pedig, akik ott élünk, mutatjuk az utat nektek.”
Sámánok születtek akkor az emberek között. Sötétben születtek, tűzben nevelődtek, viharban aludtak, vízben edződtek, hogy az utat végigjárhassák. A totemek pedig sámán dobot, lélektáltos paripát készítettek nekik, hogy azzal lovagoljanak, repüljenek fel az égbe. Szarvas lekanyarította a hátáról a bőrét és odaajándékozta a dob bőrének. Farkas és Róka egy-egy csontját ajánlotta dobverőnek, Varjú pedig szárnyát és tollait, hogy legyen mivel a szikrát legyezni. Amikor aztán a sámán a tüzet megtáncolva elrévült, táltos paripáján feldobolt, fellovagolt, felrepült, felmászott és felrévült a tetejetlen világfára, ott totemével találkozott, és tőle tanítást, látomást, erőt és vezetést hozott az embereknek.
A totemek bent üldögéltek a tetejetlen világfán lévő kunyhóikban, pipára gyújtottak, sámánjaikat várták és közben féltékenyen lesték, vigyázták egymást. Miközben emberük fülébe suttogták üzeneteiket, megfürödtek fényében, kiszívták erejét, aközben figyelték, kap-e mástól valamit, hogy azt is elorozhassák.
A sztyeppe vad népe könnyen feljutott Farkasig, a ruszok Medvéig, az ugorok is a Vidráig és a besenyők a Rókáig, de onnan feljebb nehezen, mert tőlük tovább a totemjeik se tudták segíteni. Ha azonban erős volt a lélek az emberben, feljebb juthatott, túl a Turulon, túl minden totemen, egészen a Sárkányig, s vele együtt hallgatózhatott az egek egei felé. Bizony, olykor még az is megtörtént, hogy a sámán olyat is meghallott, megértett, amit a Sárkány se, mert az égi szikra a szikrát átvonzotta a tüzes határon is. Ilyenkor az Égi Atya bölcsessége átjárta a sámán lelkét. Hogy aztán meg tudta-e őrizni népének a titkot, vagy a Sárkány megrabolta tőle? Ki tudja azt megmondani?
Nagy küzdelem volt ez minden embernek, aki a táltos lovaglásra vállalkozott, s aminek a végén várta őt a Sárkány. Hanem ha az útnak a vége volt a Sárkány, akkor az eleje nem volt más, csakis a Hétszünyű Koponyányi Manyók, a Fenevad, amelyik a tetejetlen világfa gyökerei között lakozott. A Sárkány erejével, szakálla szőreivel behálózta a földet és az egész fát, s csak azt figyelte, kit kötözhet meg, kit rángathat magához. Ami pedig a Fenevadé lett, az a Sárkányé is lett, akinek erejét használta, s csak utánuk a másik totemé.
Haragudtak a kisemmizett Állatok, fenekedtek, hogy így megrabolják őket, de Sárkány csak nevetett rajtuk, amikor panaszra mentek hozzá. „Az a tiétek, amit meg tudtok tartani magatoknak”- mondta. – „Vagy talán sajnáljátok tőlem ezeket az emberizingeket?” – És olyan vészjóslóan nézett rájuk, hogy azok rémülten menekültek vissza vackukra.
Valamit mégis tenni kellett. Így aztán hol itt fenekedtek, hol ott gyűltek össze néhányan a totemek közül siránkozni, jajgatózni - a Fenevad ellen tenni azonban együtt sem mertek. Végül Turul, aki az eget és a földet is végigrepülte már, bosszúsan toppantott: „Látom már, hogy se Medve, se Farkas, se a legerősebbek, se a legravaszabbak meg nem mozdulnak a Manyók ellen. De ha senki se, én akkor is! Megoldom, meg én, hogy a Fenevad többé ne rabolhasson meg minket! De azt kikötöm, hogy ha ezt megteszem, ti mind tartoztok nekem, adósaim vagytok!”
Így beszélt Turul, és otthagyta őket, hogy merész tervét megvalósítsa a Fenevad ellen. Elrepült a nagy kerek puszta legsarkáig, ott átbucskázott a fején és gyönyörű fehér táltos kancává változott. Együtt lovagolt a széllel, együtt a legnagyobb ménesekkel, s közben azt nézte, azt kereste, ki a legvitézebb férfiú, akinek gyermekét felnevelhetné magának. A gyermeket, akit úgy hívnak majd: Fehérlófia, aki legyőzte Manyókot.
A Mózes botja című novellás kötetről bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12976-mozes-botja 
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Az egyház mindig komoly vizsgálatokat folytat, mielőtt valakiről megállapítja, hogy életében hősies fokon gyakorolta a szeretetet és ezért szentként tisztelhetjük. A világ azonban nem végzi el a megkülönböztető vizsgálatot, ezért a történelmi példaképek között mindenféle embert találhatunk, köztük kifejezetten antikrisztusi jelleműeket is.
Már János apostol is azt írja első levelében, hogy „sok antikrisztus jelent meg” (1Ján 2, 18) és ez a figyelmeztetés nekünk is szól, hogy gyakoroljuk a megkülönböztetést és válasszuk szét az ocsút a búzától, a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a krisztusit az antikrisztusitól.
Jézus a Hegyi beszédben a legegyszerűbb – bár nem mindig könnyen alkalmazható –, módszert is elmondja, arra is felhívva a figyelmünket, hogy ne csak a szavakat, hanem a tetteket is figyeljük:
„A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről ismeritek fel őket. Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ‘Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: ‘Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?’ Akkor majd kijelentem nekik: ‘Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!’” (Mt 7, 16-23)
Időnként nagyon össze vannak kavarodva a dolgok. Benvenuto Cellini csodálatos képző- és iparművész volt, ugyanakkor naplójában a gyilkosságaival dicsekszik. Caravaggio egészen döbbenetes erejű képeket fest, közben összeférhetetlen természete miatt szintén gyilkosságba keveredik és menekülnie kell. Tolsztoj írófejedelem, s egyben kibírhatatlan, hazudozó férj. Dosztojevszkij az emberi lélek mély ismerője és csodálatos istenkereső, nem mellesleg megrögzött szerencsejátékos… Ilyen esetekben mit tekintsünk gyümölcsnek? A művészetét vagy az élete egyéb területeit?
Ennél egyszerűbb a helyzet a népek és nemzetek némely nagy vezetőinél, akiket tetteik alapján egyértelműen antikrisztusi jelleműnek, a hatalom megszállottjainak, önistenítőknek, az emberi élet semmibe vevőinek tarthatunk – milyen tragikus, hogy a történelmi példatárakban mint nagy történelmi alakok és példaképek szerepelnek!
Nagy Sándorról ámulva írják le, hogy katonai zseni volt – és ez igaz is lehet -, aki a világ legnagyobb birodalmát hozta létre néhány év alatt. Közben azonban egész városokat törölt el a föld színéről, kiirtva belőlük felnőttet és gyereket, népeket telepített át és hihetetlen kegyetlenséggel tarolta le a világot. Ázsiába átérve istenként tiszteltette magát és gyerekkori barátait is megölte és kivégeztette, ha azok ellent mertek mondani neki. Íme az ősi kísértés: olyanok lesztek, mint az isten, ti határozhatjátok meg, mi a jó és mi a rossz…
Julius Ceasar hasonlóképp cselekedett, majd a csúcsra érve örökletes diktátorként istenszobrot emeltetett magának, s ezt tette fogadott fia, később utóda, Augustus császár is. Attila, Dzsingisz kán, Szulejmán szultán, Napóleon, Hitler, Sztálin, Pol Pot… mind ugyanazt az utat járják be. Céljuk a teljes hatalom megszerzése minden áron, majd kiterjesztése tűzzel-vassal, kíméletlenül. Kényük-kedvük szerint bánnak az emberekkel, felemelnek és letaszítanak, ölnek és rabolnak, törvényeket hoznak, amelyek rájuk nem érvényesek, tévedhetetlenek és imádatot várók, gátlástalanok és gyűlölködők, hazugok és kíméletlenek… Egyszóval teljes ellentétei Jézus Krisztusnak. Személyiségük és jellemük a gonosz lélek, a hazugság atyja által formálódik és alakul, tetteik gyümölcsei nyilvánvalóak.
Szomorú valóság, hogy a világ most kezd újra beleszeretni az erő és hatalom embereibe. A zsarnokoknak új kultusza és követői támadnak és a világ megint példaképként tekint az „erős emberekre”, már nem is mentegetve, hanem igazolva tetteiket. Ahogy pedig Istennek vannak minden korban a prófétái és apostolai, ugyanígy a gonosz léleknek is. Tetteikről most is felismerhetjük őket. Íme az orosz elnök, aki kivégzi az ellene szólókat és betiltja az ellenvéleményt közlő médiumokat, népeket és nemzeteket támad meg és felhatalmazva érzi magát arra, hogy egész városokat bombázzon porrá és pusztítson el, semmivel sem törődve. Ugyan milyen lelkületből fakad ez, és milyen lélek lakozik azokban, akik mindezt helyeslik, magyarázzák, elfogadják, támogatják és szurkolnak neki?
Drága Istenünk! Adj nekünk a szíved szerint való vezetőket az élet minden területén, az antikrisztusi vezetőktől pedig szabadíts meg minket! Hadd jöjjön el közénk a Te országod, a békesség és a szeretetet, az igazság és igazságosság országa, a Szeretet földje! Ámen,
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Isten szívbéli békét ad, a világ képes kikényszeríteni egy külső békét fegyverek és szerződések erejével – ilyen volt a II. Világháború utáni hosszú béke Európában -, és a gonosz lélek is ígérgeti a békét, ahogy Hitler is megtette, csak adják neki Csehszlovákiát, és Putyin is ezt garantálta 2014-ben a Budapesti Megállapodásban… aztán mi lett belőle? És mi lett belőlünk?
Valaki azt mondta, amikor a napokban meglátta az új óriásplakátokat a „háborúpárti baloldalról”, hogy szerinte az háborúzik, aki ilyen plakátot tesz ki az utakra… Nehéz lenne ezzel vitatkozni, és persze az is kérdés, hogy ha vitázni kezdenénk, azzal nem pont annak a viszálynak válnánk-e részesévé, amibe a gonosz lélek akar belerángatni minket?
Jézus azt mondja, hogy Ő olyan békét tud adni nekünk, amit a világ nem tud adni, ne nyugtalankodjék a szívünk. Jó dolog ezt hallani, még jobb lenne megélni.
A Szűzanya arra biztat minket negyvenkét éve a medjugorjei üzenetekben, hogy teremtsünk békét először a szívünkben, aztán a családunkban, közösségünkben, hazánkban, és végül a belülről fakadó béke átjárja az egész világot.
A világ kapkod és rendre elvéti, mikor és hogyan kellene ellenállni a gonosznak, hogy a viszály és háború megszűnjön és béke legyen, legalább külső béke, szerződésekkel óvott és hatalommal kikényszerített béke a földön.
A gonosz lélek pedig békét hazudik, leginkább akkor, amikor háborúra készül.
Hitler hosszú éveken át képes volt megvezetni a világot. Ő csak a béke érdekében fegyverzi fel újra Németországot. Csak a német vidékeket kéri vissza, amikor megszállja Ausztriát és Csehszlovákiát. Chamberlain angol miniszterelnök boldogan lobogtatta 1938-ban a négyhatalmi egyezmény szerződését a londoni reptéren Hitler úr aláírásával, hogy végre garantált a tartós béke… - hogy aztán egy év múlva, Lengyelország lerohanásakor világossá váljék, Hitlert nem lehet szép szavakkal megállítani.
A kétezres évek eleje óta hasonló utat jár be Putyin orosz elnök is, aki a mítikus Nagy Oroszország újjáalakítójaként akar bevonulni a történelembe. Kinyújtotta kezeit a volt szovjet érdekszféra felé, térdre kényszerítette a közép-ázsiai köztársaságokat, elcsatolta Grúzia és Moldova egy részét, növelte befolyását Kelet-Közép Európában (hazánkban drámai sikerrel) és az egész világon, megszállta Ukrajna húsz százalékát, Belorussziát kis híján perszonálunióba kényszerítette és végül egy évvel ezelőtt kísérletet tett egész Ukrajna bekebelezésére…
A Biblia tanúsága szerint a sátán a világosság angyalának tetteti magát, hogy elhitesse, ha lehet, még a választottakat is – és ez most is sikerül neki. Tömegek hiszik el, hogy ez a véres kezű gyilkos, minden párbeszéd elfojtója, ellenvélemény megölője, saját népét is rabbá tevő kényszeres hatalommániás őrült, aki egy egész országot zúz éppen porrá, valójában igaz keresztény ember és a „hagyományos értékek” – bármit jelentsen is ez -, védelmezője. Pedig – mint tudjuk? -, gyümölcséről ismerni meg a fát.
Akkor milyen békét szeretnénk és hogyan? Talán az a jó, ha folytatódik a háború?
Nem, a háború semmiképp se jó. Mi az ukrajnai megszállás kezdete óta imádkozunk a békéért, Ukrajna megmeneküléséért, de az orosz kiskatonákért is, hogy ne kelljen ilyen értelmetlen módon, fiatalon meghalniuk, távol a hazájuktól. Valódi, az emberek javát szolgáló békéért imádkozunk, nem „orosz békéért”, az elnyomás, rablás, deportálás szabadságáért. Nem Hitler vagy Sztálin békéjéért, sem Észak-Korea-i békéért. Nem akarnánk embertömegeket egy embertelen, elnyomó rendszer markában hagyni.
Akkor mégis legyen háború? Jobb lenne, ha nem lenne. Ha az orosz katonák hazatérnének, ha Ukrajna felszabadulna, ha a háborús felek – beleértve mindkét oldalt az összes segítőjükkel együtt -, bűnbánatot tartana és lenne bátorsága feltárni az okokat, amelyek idáig juttatták őket. Ha elkezdődhetne az újjáépítés és megbékélés ideje.
Ez pedig súlyos feladatot ró ránk is. Nekünk is imádkoznunk kell értük, de hazánkért is, felemelve szavunkat, hogy azok a rettenetes sötét erők, amelyek egyre mélyebbre taszítják itt is az embereket a viszályba és a gyűlölet pártjára állítják őket, lelepleződjenek, megtörjenek és visszatérhessünk a kiengesztelődés és kiegyezés, az értelmes tervek és jó megvalósítás útjára.
Amíg még nem késő…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A 2000-es évek eleji válságra válaszul jelentettük meg akkor a kis könyvünket: Mit tegyünk testvérek? – bibliai válságok válság idejére (2009). Azóta eltelt másfél évtized, elmúlt a válság, majd a „hét bő esztendő” is és most újra itt állunk egy újabb válságos időszakban -, ezért szeretném a könyvünkből az alábbi részletet ide idézni a jézusi válaszstratégiáról egykor Izraelben és most Magyarországon:

Jézus nyilvános működése idején Izrael hasonló helyzetben volt, mint most hazánk. Heródes halála után országa előbb három részre szakadt, majd római provinciává süllyedt, Jeruzsálemben római helytartó uralkodott. A különböző izraeli politikai és vallási csoportok egymás ellen is küzdöttek. A farizeusok pártja magának követelte a vallási vezetés jogát, a főpapi párttal szemben, amely döntően szadduceusokból állt. A zelóták forradalmat és a rómaiak elleni felszabadító háborút akartak. Kezdtek színrelépni a szikáriusok is – koruk terroristái, akik gyilkosságaikhoz használt tőrről kapták nevüket. És persze ott voltak az egyes pártok között hányódó emberek tömegei, akiket minden oldal a maga pártjára akart volna álítani. Jézus előre látta, hogy ha ez így marad, az szükségszerűen az összeomláshoz vezet. Halála előtt keserűen jövendölte: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok.(…) Tanítványai odafordultak hozzá, és mutogatták neki a templom köveit. Erre megjegyezte: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának.” (Mt 23, 37-38; 24, 1-2)
Tudjuk jól, hogy ez valóban megtörtént. Az egymással és a rómaiakkal is harcoló zsidó nép ellen végül felvonultak Titus légiói, és kr. u. 70-ben elfoglalták Jeruzsálemet és felégették a templomot is. Nem sokkal később pedig egész Izrael, saját hazájuk területéről kitiltották Izrael fiait, s ezzel a majd kétezer éves, keserves szétszóratás időszaka vette kezdetét.
De nem volt szükségszerű, hogy ez így történjen! Ő nem a „szétszóratás”, hanem az „összegyűjtés” embere volt! Nyilvános működése idején példát adott arról, mit kell tenni. Tanítványait – akikkel együtt élt – tudatosan választotta minden néprétegből és csoportosulásból. Volt közöttük gazdag és szegény, írástudó és írástudatlan, nyugodt és heves vérmérsékletű egyaránt. Volt, aki előtte Keresztelő János tanítványa volt és aszkéta életet élt, mások pedig jómódú emberként a főpapi párttal tartottak. Akadt köztük forradalmár zelóta (ma úgy mondanánk, nemzeti érzelmű), és gazdag kereskedő, akadt írástudó és farizeus, sőt a nép által árulónak tartott vámos és nyilvános bűnös asszony is. A Messiás pedig megmutatta, hogy a bűnbánat és bűnbocsánat, a kiengesztelődés és az értelmes célok irányította együttlét képes újra közösségbe hozni Izrael minden gyermekét! Jézus Krisztus megelőlegezte a bizalmat mindenkinek és helyet kínált neki a közös asztalnál! (…)
A jézusi megoldás még most is él – és a magyar nemzet történelme során már többször bebizonyította, hogy képes megvalósítani ezt az alternatívát! A Kárpát-medencébe bevonuló hét törzs vérszövetsége is ezt az utat mutatja – meggyőződésem, hogy e szövetség nélkül széthullottunk volna, mint „oldott kéve” – de erről tanúskodik VI. Béla király vagy épp a kiegyezés korának Magyarországa is.
IV. Bélát (…) 1235-ben, apja halála után magyar királlyá koronázzák, úgy érzi, eljött végre az ő ideje, neki kell megmenteni a széteső királyságot. Kemény kézzel akar uralkodni, még az országos főurak is állni kénytelenek jelenlétében a tanácskozás alatt. Leszámol anyja gyilkosaival és elkobozza birtokaikat. Megpróbálja visszaszerezni az elajándékozott, eladott vagy elzálogosított királyi birtokokat. Komolyan veszi a tatár-veszedelmet, behívja Kötöny kun vezért népével együtt, haderejét növelendő. Helyes felismerések és csodálatos elképzelések – és milyen fájó kudarc! Az urak nem békülnek a kunok jelenlétével. Kötönyt megölik, a kun sereg pedig dúlva-fosztogatva kivonul az országból. Más sereg meg alig van. A fegyverbe szólító királyi parancs papiros marad, az úri seregek csak lassan és késve gyülekeznek. Nem is hisznek a tatár veszélyben, meg örülnek is a király bajának. (Fel nem foghatják, hogy az az ő bajuk is.) IV. Béla első ötéves országlásával és erejével szinte mindenkit maga ellen fordított. A muhi csatamezőn egyedül marad és fájó vereséget szenved. Segesden és Spalatón keresztül végül Trau szigetéig menekül, általános ellenszenvtől kísérve. Értékeitől megfosztják. Egész megyéket kell átengednie fogvatartóinak, csak hogy elengedjék. Erős királyságot akart, s végül koldus-király lett.
Ekkor azonban országa érdekében Béla király gyökeres fordulatot hajt végre. Amikor visszatér maradék híveivel, birtokokat adományoz a főuraknak, várakat és védvonalakat építtet. A városokra és a serviensekre is támaszkodik – ki foglalkozott előtte velük? -, sőt nemesi rangot ad nekik. Külpolitikájában is fordulatot hajt végre. Gyermekeit benősíti a tatár veszedelemtől fenyegetett fejedelemségekbe, mintegy tatár-ellenes szövetséget létrehozva. Lemond osztrák hódításairól és békét köt velük. Végül törvényben rendeli el az évenkénti országos gyűlést, ahová megyénként két-két nemes küldöttet kell választani.
IV. Béla nem lett más ember. Indulatossága, ellentmondást nem tűrő erős akarata sokszor keverte még bajba. Utolsó éveiben fiával, a kisebbik király Istvánnal hadakozott. Tudjuk, hogy egyszer csak lánya, Szent Margit közbenjárásával sikerült kibékíteni a fiút az apával. De azt is látjuk, hogy erős akarata felett győz a még erősebb – a helyes döntés felismerése és elfogadása. Elmondhatjuk: amit a fiatal Béla elveszített, azt az öreg Béla visszaszerezte. Valóban második honalapító volt, és egy olyan országot hagyott maga után, amely törvényeiben, lelkületében erősebb és stabilabb volt, mint amit átvett elődeitől.
Hazánk mostani állapotát tekintve még erősebb példa a Kiegyezés kora. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után vagyunk. Az egész ország néma, erőszakmentes ellenállással néz szembe az osztrák birodalommal. Szinte minden családban vannak halottjai, sebesültjei a nagy összeütközésnek. Aki csak egy gesztust mer tenni a megszállók felé, azt már árulónak tekintik és kiközösítik. Tíz év telik el így, de lassan kiderül, hogy ez a némaság végül a temetők csendjévé válik. A passzív rezisztencia értelmes program nélkül megöli az országot, kivérezteti alkotóerejét. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy az osztrák császárságot – kora egyik „globalista nagyhatalmát” nem lehet semmilyen belső ellenállással „kiirtani” az országból.
A tények józan és realista tudomásul vétele késztette arra a valamikori szabadságharcosok és országgyűlési képviselők legjobbjait, hogy Deák Ferenccel az élen tárgyalást kezdeményezzenek az osztrákokkal. Hosszú és keserves tárgyalás volt ez, évekig csak kudarcokkal – de végül meglett az eredménye. Az 1867-es Kiegyezés újra megnyitotta az utat a Magyar Királyságnak Európa felé, a gyors gazdasági fejlődés és kulturális kibontakozás irányába. (…)
Mennyei Atyánk! Elismerjük, hogy vétkeztünk ellened és vétkeztünk a népünk ellen. Viszálykodásunkkal gyöngítettük, irigységünkkel pusztítottuk, kritizálásunkkal meg-osztottuk. Vezetőinket a szentség útja helyett indulatainkkal az ellenkező irányba taszítottuk. De nem akarunk tovább is így cselekedni! Vissza akarunk térni a szeretet és egység kötelékébe, a Veled való Szövetségbe és az egymással való szövetségbe. Kérünk segíts, hogy kegyelmeid által újra megvalósulhasson köztünk a békesség és a szeretet, az igazság és igazságosság országa, a Szeretet földje! Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
A "Mit tegyünk testvérek..." című könyvről bővebben itt: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/5420-mit-tegyunk-testverek-bibliai-tanacsok-valsag-idejere

Mi, akik a Tekintetes Vármegye eleje vagyunk, közülünk is a legtekintélyesebbek, összegyűltünk a Kaszinóban, hogy egyakarattal, hazafias mellünk teljes szélességével kiálljunk Őkegyelmessége mellett, aki rendületlenül dolgozik oktatásügyünk rendbetétele érdekében.
Legyen vége a vircsaftnak! Ahogy a költő mondta: a tanító a nemzet napszámosa, a napszámos pedig méltó a bérére - de a napszámos bérére, se többre, se kevesebbre! Márpedig ők már most is többet kapnak! Ha pedig ez így van, akkor mire fel a nagy követelőzés, rugdosódás felfelé, hogy többet, még többet? De a munkából a több, az nem tetszik nekik!
Társadalmunk fő baja, hogy a szép rend odalett. Mindenki el kívánná hagyni a neki rendelt helyet, lázadozik, forradalmárkodik, ami csakis romláshoz vezethet. Mondjuk ki nyíltan, ennek egyik fő oka, hogy az emberek mára túlképzettek lettek, és tele van a fejük mindenféle zavarossággal. Ezért helyeseltük a tanköteles kor leszállítását, helyeseltük, hogy kevesebben jussanak el az érettségiig, pláne az egyetemekre - de mint látjuk, ezek szükséges, de nem elégséges intézkedések voltak. Fiatalságunk mélyen megfertőződött az álságos szabadság liberális bolsevik mételyével, ezért randalírozik az utcákon. A tanítók pedig – nem tisztelve uraikat, akiknek jóvoltából ilyen felelős posztra emelkedhettek, és feledve a köteles tiszteletet és hálát -, még fűtik is őket. Ez nem mehet így tovább!
Mindezek okáért mi, akik hordozzuk a nemzet terhét, helyeseljük és támogatjuk Őkegyelmességét és egész kormányunkat és képviselőinket a státusztörvény mielőbbi elfogadásában és bevezetésében. Helyeseljük, hogy azt, és csakis azt lehessen tanítani, amit a haza kollektív bölcsessége igaznak és jónak tart. Határozottan és keményen kiállunk amellett, hogy akinek ez nem tetszik, fel is út, le is út! Találunk mi helyettük olyat, aki hálás lesz, hogy a tábla elé állhat – mögötte természetesen a táblabíróság igazolásával és engedélyével -, és egészséges, igaz lelkű fiatalokat nevelhet a nemzetnek!
Mi, akik a vezetés nehéz terhét és felelősségét hordozzuk, a magunk helyén máris megtettük a szükséges lépéseket. Utasítottuk az elöljáróságot, hogy hasson oda, hogy a rend- és nemzetellenes, lázító tartalmak kerüljenek ki a tananyagból. Mégis, micsoda példa az, hogy egy senkiházi zsellérgyerek számon kérheti az urát néhány liba miatt? Hát átláthatja-e, miért kell azt elvenni tőle? Látja-e a vakond a napot? Neki bíznia kellene a nemes Döbrögi úrban és örömmel odaadni a jószágát abban a bizalomban, hogy majd elnyeri érte a jutalmát. Ehelyett atrocitálja, ráadásul nagy királyunk Mátyás nevével visszaélve? Hogy tanul így az ártatlan, tiszta lelkű gyermek tekintélyt, tiszteletet a felsőbbség iránt?
Kegyelmes Főispán Urunk! Oda interveniálunk, hogy Nyilatkozatunkat tárja a Törvényhatóság és Őkegyelmessége elé, hogy lássák, mi szilárdan állunk a harcban a sötét, felforgató erőkkel szemben!
Egyúttal szeretettel hívjuk kegyelmességedet a tavalyi gyümölcsszüretek idei pálinkamustrájára udvarházunkba. Ott lesz mindenki a legjobb körökből, aki számít! A kegyelmes asszony utána a feleségem-nagyasszonyommal átugorhat egy kis bevásárlásra Párizsba – a különgépünk rendelkezésre áll -, mi pedig kimennénk a vitézi férfitársasággal a vidéki kastélyomba, elrendezni függő dolgainkat, s pihenni kissé a hajszolt hétköznapok után.

Szolgabírói tisztelettel: vitéz Sypossy AlsóFelső Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat: www.szeretetfoldje.hu)

De hogy a holnap milyen lesz, az rajunk is múlik. Vannak, akiket a szerzés őrülete hajt és dagadnak, mint a kisgömböc, mások az érzéki élvezeteket hajszolják, léteznek köztünk hatalommániások is, de a legtöbben mégis csak élnek egyik napról a másikra, olykor túlélési üzemmódban, sodródva az árral, amerre viszi őket. A legjobb irányba, a legegészségesebb növekedés útján azonban akkor járunk, ha előre engedjük Isten életünkben, hogy Ő mutassa meg, mit és hogyan tegyünk. Az „Isten akaratának felismerése életünkben” című könyvünkben így írtam erről:

„Mi a meghívottak közé tartozunk. Nagy ajándék ez, bárcsak teljes mértékben megértenénk! Isten hív, hogy a gyermekei legyünk, és egészen nekünk ajándékozza önmagát, ahogy a legjobb apa teszi a gyermekeivel. A legjobb „üzlet” Istennel szövetségben lenni: Ő éli az én életemet, én pedig az övét. Isten éli az életemet, velem örül, velem sír és segít – ez a csodák világa -, és nem kér mást, mint hogy én is éljem az Ő életét, azaz határolódjam el a bűntől és éljek vele az Ő országában. Ez az Isten által kezdeményezett és örök pecséttel megkötött Új szövetség lenyűgöz engem.

Már ha meghallom hívását, megértem és meg is valósítom életemben. Jézus egy példabeszédében mesél a királyról, aki a fiának menyegzős lakomát készít, de a meghívottak nem jönnek el. Aztán akik jönnek, azok között is akad, akin nincs menyegzős ruha, így nem vehet részt a lakomán. Ezért olyan fontos, hogy értsük önmagunkat, értsük Istent és legalább homályosan lássuk magunk előtt az utat, amin járunk.

Csodálatos élet az, amikor értjük az életünket és legalább nagyjából a helyünkön vagyunk. Nem abban az értelemben, hogy minden nagyszerű és semmi rossz nem történhet velünk és körülöttünk, az élet nem válik végnélküli nyaralássá. De abban az értelemben mindenképp, hogy nem csak hányódunk az életben, lesznek céljaink, törekvéseink és értelmes életet élhetünk, megtapasztalva Isten segítségét is az életünkben.”

Hogyan érthetem meg Isten akaratát? Ha személyes kapcsolatba kerülök vele. Vannak akik megrémülnek, ha erről hallanak, főleg, ha a „megtérés” szóba kerül. Azonban – ahogy az „Istennel való egyesülés útja – Élő Szeretetláng szeminárium” című könyvünk elején írom -, ez valójában a találkozás Istennel olyan, mint egy szerelmi történet:

„Az Istennel való egyesülés útja szerelmi történet. Úgy kezdődik, hogy titokzatos módon, talán magam sem értem hogyan, de megragadja szívem, életem Isten valósága, és  beleszeretek Istenbe, vagy egész pontosan Jézus Krisztusba, akiben és akivel megélhetem Isten mindent betöltő szeretetét. Lehet, hogy furcsának tűnik ez, főleg, ha egy férfi írja le napjainkban, amikor amúgy is mindent beleng a testi szabadosság megrontó levegője – de mégis ez az igazság. Isten szeretete felülmúl mindent, amit a test, a világ, vagy a gonosz lélek nyújtani tud. Aki ezt egyszer megtapasztalta, az sóvárog utána, vágyva vágyik Istennel lenni – s milyen csodálatos, hogy közben Isten is ugyanígy vágyakozik velünk lenni! Jézus még a szenvedése előestéjén is ezt mondja tanítványainak: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék.” (Lk 22, 15)

Ezen az úton haladva Isten kerül életünk középpontjába. Ez azonban nem jelent rabságot, kisajátítást, vagy épp valamifajta megszállást, erőszakot (ami a gonosz lélek sajátja), hanem épp ellenkezőleg. a Szentlélek átjárja belső világunkat, kisimítja személyiségünk torzulásait, gyógyítja lelkünk sebeit, eloldoz függőségektől és elvezet a belső szabadságra. Ez a tisztulás és érlelődés útja. Megtanulunk együtt járni az Úrral, az Ő gondolatait gondolni, szavait szólni, tetteit cselekedni. Egyre inkább képesek vagyunk szeretni, elfogadni, megérteni. Szeretve lenni és szeretni Isten szeretetével – milyen csodálatos dolog!

A Szentírás telve van az Isten és az ember egymás utáni vágyakozásának szavaival, az Énekek éneke pedig a vőlegény és menyasszony szerelmi páros énekében az Isten és a gyermekei egymás iránti szeretetének, beteljesedés utáni vágyának örök dallamát festi elénk.

Ezt a lelki, örök egyesülést mindig Isten kezdeményezi és Ő nem is fárad ebbe bele soha. Mi azonban igen, mert mi törékenyek, szétszórtak, önzőek, sebzett szívűek és bűnnel terheltek vagyunk. Az egyesülés útja azonban mégsem zárult le előttünk. Jézus Krisztuson keresztül, aki az „út, az igazság és az élet”, mégis megélhetjük ezt, és krisztusi emberré, Isten gyermekeivé, barátaivá alakulhatunk.”

Isten tudja, mi a legjobb nekünk és arra vágyik, hogy ezt át is adhassa nekünk, családunknak, hazánknak és az egész világnak. Csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e ezt Tőle…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Tudósítónk jelen volt azon a pedagógus tüntetésen, ahol váratlanul megjelent és szót kért a názáreti Jézus is, akit néhányan Krisztusnak hisznek és követnek.

Kedves Kollégák! – kezdte Jézus a beszédét a mikrofon előtt -, köszönöm, hogy itt lehetek, és hogy meghallgattok. Hiszen sorstársak vagyunk. Igaz, én csak három éven keresztül jártam hazám útjait, és tanítottam nyilvánosan, közületek pedig sokan már harminc éve, vagy még több ideje teszitek ezt. Engem keresztre feszítettek, ti még csak hordozzátok a keresztet – és ugyan mivel biztathatnálak benneteket?

Azért mégis csak mondanék néhány szót. Azt nem ígérhetem nektek, hogy az ország vezetői, a vének majd hirtelen jobb belátásra jutnak, és felismerik igazságotokat. A főpapok és a vének, az írástudók és farizeusok mindig túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy az ilyen hatalom és befolyás nélküli emberekre, mint mi, időt pazaroljanak. Sőt, ha tovább hangoskodtok, ugyanarra a belátásra juthatnak, mint Kajafás, aki azt gondolta, hogy az én és követőim elhallgattatásával jót tesz és a társadalmi békét mozdítja elő. Megtette, és mi lett belőle? Az elbutított emberek lázadása és az ország romlása.

Kedves Kollégák! – mondta Jézus -, tudjátok, hogy Isten országotoknak is megadta a „hét bő esztendő” kegyelmét, az anyagi és lelki javak bőségét, hogy gazdálkodjatok vele. Ki mint vet, úgy arat. Aki csak szélbe szórta a kegyelmeket, az szelet vetett, s most vihart arat, s most aztán, a „hét szűk esztendő” idején, ahogy szólás is tartja, se pénz, se foci. Mindez jó alkalom lenne arra, hogy a javaitokkal és életetekkel gazdálkodók belássák hibákat, bűnbánatot tartsanak, s aztán közösen összefogva mentsétek a menthetőt. Ha azonban csak bűnbakokat keresnek, ha még mindig csak másokra hárítják a felelősséget, akkor mit lehet tenni?

Ők arra számítanak, hogy kötelességtudatotok, felelősségérzetetek és szakmai tisztességetek miatt ezt a terhet is szó nélkül el fogjátok hordozni. Részben igazuk is van, hiszen mindez megvan bennetek. Hogyan is lehetne magukra hagyni a gyerekeket az iskolában? De hogyan is lehetne tovább tűrni az egyre méltatlanabb helyzetet?

Kedves Kollégák! – folytatta Jézus -, nem szabad elkeserednünk és elfelejtenünk, hogy jobb főnökünk van nekünk ezeknél a percemberkéknél, kisgömböcöknél és klikkesedő zsebcézároknál! A Mi Atyánk, aki szívünkbe ültette a vágyat és akarást, hogy tanítsuk, neveljük és oktassuk a felnövekvő nemzedéket, most is figyel ránk és látja, hogyan őrlődünk a két malomkő között! Ő, aki neveli és növeli a föld virágait és énekelni tanítja a mezők madarait, Ő feledkezne meg rólatok? Ez lehetetlenség! Isten látja mindazt a jót, amit a gyerekek érdekében és a gyerekekkel tesztek. A ti bizonyítványotokba gyűlnek a piros pontok, kisötösök és igazgatói dicséretek. Mennyei kupongyűjteményetek beváltható most és az örökkévalóságban.

Tudom, hogy nehéz helyzetben vagytok és nehéz döntések előtt álltok. Szóltok vagy hallgattok, mentek vagy maradtok – Isten mindenképp veletek van, és mindazt a jót, amit tettetek, tesztek és tenni fogtok, beírja az aranykönyvébe.

Kedves Kollégák! – fejezte be beszédét Jézus -, tudjuk jól, hogy az összeharácsolt vagyonok végül semmivé lesznek, a hazug beszédek és vádolások lelepleződnek, a bűnbakokról pedig kiderül, hogy sárral összekent bárányok. Amit azonban gyermeki szívekbe elültettetek, az növekedésnek indul. A jó megmarad, a szép felfénylik, az igaz nyilvánvaló lesz. Ezért ne csüggedjetek, ha csak olcsó papírra írt és semmibe nem kerülő szavakat kaptok köszönetként. A semmik csak semmit tudnak adni – s így, még ha valaminek tartják is magukat, lelepleződik semmiségük. Isten azonban tudja, hogy méltó a munkás a maga bérére, és Ő megfizet mindenkinek a munkája szerint…

Sajnos tudósítónk nem tudta feltenni kérdéseit a szónoknak, aki beszéde után elvegyült a tömegben. Bár Jézus többekkel szóba állt és megáldotta az embereket, mire mi odaértünk, nyoma veszett. Pedig szívesen megkérdeztük volna tőle, hogy mit szól az új törvényhez? Igazán megmondhatná előre – ha igaz, hogy mindent tud -, hogy vajon a Parlament megszavazza-e a státusztörvényt, és ha igen, akkor lesznek-e benne változások? Mire számíthatnak a pedagógusok, vajon tényleg megszűnik a közalkalmazotti jogviszonyuk (de akkor ki számít még közalkalmazottnak), elképzelhető-e, hogy valóban lesz bérrendezés, vagy ez újra csak a szamár orra elé kötözött szénacsutaknak bizonyul, és mit gondol, él-e még a remény, hogy hazánk – ahogy évszázadok óta ígérik -, végre valóban a kiművelt emberfők országa lesz…

Tudósítónk következő bejelentkezéséig maradunk tisztelettel:

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Jézus Krisztus szívből jövő és örökké megmaradó békét kínál nekünk, olyat, amit a világ nem tud adni. A világ kívülről, törvényekkel megtámogatott, ideigvaló békét kínál, a gonosz lélek pedig még annak is csak utánzatát – ellenben mindent megtesz, hogy a békénket elrabolja. Jöjjön néhány tanulságos történet erről:
Kindelmanné Erzsébet asszonyt 1962-ben megszólította Jézus és a Szűzanya és az  életszentség útján kezdték vezetni, ahogy az a Szeretetláng lelki naplóban szépen látszik. Amikor a sátán számára nyilvánvalóvá vált, hogy itt egy új kegyelmi kiáradás készülődik, többször is minden erejével megtámadta Erzsébet asszonyt:
„Néhány szóval leírom a gonosz támadásait, mellyel mindenképpen meg akart ingatni, hogy láthatom, nincs értelme, hogy igaznak tekintsem kitalált ostobaságaimat. „Most ez a nagy csalódás, ugye, rádöbbentett, hogy önmagad koholmánya mindez? Lásd be és változtass! Ennek az életnek a folytatása emberi méltóságoddal is ellenkező, és vétkezel is vele. Látod, imádottad is elhagyott, sem életre, sem halálra nem méltat. Csakis a kárhozat biztos részedre, és mindazok részére, akik veled egyetértenek. Igen, a felelős csakis te vagy értük. Te kergeted őket is a bajba állandó hazugságaiddal.”
Oly nagy erővel támadt rám, hogy rögtön elvesztettem lelkem biztonságát. Napokig tartott ez a küzdelem. Ebben a bizonytalanságban egyetlen imádságom az Úr imádsága volt. Kértem a Mennyei Atyát, hogy fogadja el lelkemet, testemet. Én teljes értelmemmel Őt akarom szeretni és szolgálni, és buzgón kértem, teljesedjen be Általa rajtam tökéletesen az Ő szent akarata. Ez minden vágyam. És kértem, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus érdemei által bocsássa meg minden bűnömet. Ezt a vágyódásomat fogadja el. És felajánlottam lelkem bizonytalanságát, mely miatt annyit szenvedek.” (1965. június 5.)
Erzsébet asszony kitartott, Isten kegyelme és békéje pedig újra és újra átjárta őt. Karmelita harmadrendi volt, s azt gondolom, hogy Nagy szent Teréz imája valósággá lett az ő életében is:
„Semmi se zavarjon,
semmi ne rémítsen,
minden elmúlik, Isten nem változik.
A türelem mindent elér.
Annak, aki Istené,
semmi sem hiányzik,
Isten egymaga elég.”
Sok ember visszariad Istentől és Isten tervétől életében, amikor a gonosz lelkek zaklatni kezdik őket. Nem mernek megtérni, vagy ha átadták is életüket Istennek, elbizonytalanodnak, mert elhiszik az ördögi támadások sugallatait: ha Istennel maradsz, tönkre mész, megbetegszel, meghalsz, megtámadnak… Mindez azonban csak rémítgetés, amit el kell hessegetnünk magunktól, ugyanúgy, mint a hitegetést arról, hogy ha visszatérünk a régi életünkhöz, akkor minden rendben lesz. Ez a béke hamis ajánlata, Isten azonban segít minket a megkülönböztetésben, hogy felismerjük, a hazugságok atyja duruzsol a lelkünkbe, esetleg a fülünkbe más embereken keresztül. „Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4, 7)
Az agresszor mindig szeret a békéről beszélni. Hitler békét ígért, s amíg ezt Európa elhitte neki, csak újabb háborúkat kapott jutalmul. Sztálin és utódai békeharcról beszéltek – és mi voltunk a „béketábor” -, miközben erőszakosan kiterjesztették uralmukat a világ egynegyedére. Most pedig, hogy Oroszország több, mint egy éve támadja és pusztítja Ukrajnát, nem győzi hangoztatni, hogy ő békét akar, csak a megszállt ország fogadja el a realitásokat (azaz engedje át a megszállt területeket és mondjon le szuverenitásáról). De hogy milyen hamis az orosz béke ajánlata, azt láthatjuk a bucsai mészárlás képeit nézve és tudjuk azt is, mi történik a megszállt területeken: minden ingó vagyon elrablása, börtönélet, családok szétszakítása és tízezrek kitelepítése… Az „orosz béke” eredménye lett Észak-Korea (szemben Dél-Koreával), az NDK (és általában a „keleti blokk”) is, s az most Szíria és Szudán valósága is. Ezt akarjuk ajánlani az ukrán embereknek, és hazánknak?
A sátán a világosság angyalának hazudja magát - az agresszor béketeremtőnek –, s az agresszióval szemben védekező látszik erőszakosnak. Olyan hamis látszat ez, ami már Jézus Krisztust is sújtotta. Őt is törvénytiprónak és békebontónak tartották, és keresztre feszítették, míg Kajafás a békességszerző és népét óvó képében tetszeleghetett. De mi a valóság?
A sátán mindig hazudik, Isten azonban leleplezi őt és győz a gonoszság minden ereje felett, és ez a győzelem a miénk. Mi tehát Isten fegyverzetével, imádsággal és tettekkel is harcolunk és győztesek is leszünk - és béke lesz a szívünkben, családunkban, egyházunkban és hazánkban, Ukrajnában és Szudánban, és az egész világon. Mert a gonosz lélek végül mindig elbukik…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A gonosz lélek sokszor győz, de végül mindig kudarcot vall, Isten gyermekei pedig sokszor érezhetik, hogy kudarcot vallottak, de végül mindig győztesek lesznek. Ahogy Churchill mondta a II. Világháború idején: kudarcról kudarcra haladunk előre a végső győzelemig – és igaza lett. Következzék most egy nagyon jó történet kudarcról és győzelemről egy megtért keresztény ember életéből, a Lego-gyár alapítójáról:
Ole Kirk Christiansen Dánia legszegényebb részén élt, egy kis faluban, amelynek százegynéhány lakója két gyülekezetbe tagozódó, megtért emberekből állt. Ács, asztalos és mindenes volt, szegényeknek dolgozott, akik hol fizettek, hol nem. Elmondható volt róla is, hogy „hitből él” és bizalomból, mert bevételei mesés kategóriába tartoztak – hol voltak, hol nem voltak. Ennek ellenére derűs, bizakodó és komolyan imádkozó ember volt, aki soha nem adta fel a reményt. A nagy gazdasági válság idején, amikor semmi munka nem akadt, kis fajátékokat kezdett gyártani – amit a többiek komolytalan dolognak tartottak és kissé le is nézték miatta -, aztán ezt árusította. Többször csődközelbe kerül, műhelye leég, felesége meghal (egyedül marad négy kisgyerekkel) – de mindig talpra áll, míg aztán elérkezik a mélyponthoz. 1942 márciusában (a II. Világháború nehéz viszonyai között), egy nagy hóvihar következtében újra kigyullad és leég az egész műhely, minden géppel, szerszámmal és az elkészült megrendelésekkel együtt. A biztosítás keveset fedez a károkból, Ole Kirk rettenetesen megrémül és elcsügged. Így vall erről:
„Mint tudjuk, a baj azért van, hogy megbirkózzunk vele. Ezen keresztül edződünk meg mi, emberek. Ez volt a harmadik alkalom, hogy a teljes vállalkozásom hamuvá vált. És ez a harmadik óriási sokkot jelentett számomra. Kétségbeesésemben bementem a hálószobába, és imádkozni kezdtem. És akkor csoda történt, imám köszönetté változott és áldássá lett számimra. Láthatatlan segítséget kaptam. Úgy éreztem, leemelték vállamról a nehézségeket.”
A LEGO-történet megírója, Jens Andersen így folytatja a történetet: „Mint már annyiszor korábban is, a LEGO alapítója a mennyek urából merít újra erőt, és tőle kap segítséget. A katasztrófa után néhány nappal optimista szemlélettel átgondolja az életét és eddigi tevékenységét…” Ennek eredményeként újra nekiállnak a munkának, és így folytatódik egy nagyszerű történet emberekkel és egy felnövekvő, nemzetközivé váló vállalattal… (A gyárban pedig egészen az 1960-as évek közepéig reggelente közös imával kezdik a munkát. Akkor kineveznek egy személyzeti vezetőt, egy volt lelkészt, aki szerint ez már nem korszerű, így abbahagyják a közös szertartást…)
Mi magyarok, olykor erősen kudarckerülők tudunk lenni. Többségünk biztonsági játékra szocializálódott - nem, vagy alig merünk vállalkozni. Egy biztos munkahely, nyolctól ötig tartó munka, biztos fizetéssel és nyugdíjjal – ki hibáztathatna minket ezért az álomért?
Emlékszem, hogy amikor vége lett a művelődési ház vezetői munkámnak (10 év után) és könyvkiadásba kezdtem, és már Kft-nk volt, egyszer feleségem szüleinél voltunk, amikor az édesanyja (egy nagyszerű asszony, aki egész életét végig dolgozta), arról faggatott, hogy megy sorunk. Én némi büszkeséggel meséltem a vállalkozásunkról, amikor azt kérdezte: Gyula, és mikor lesz valami rendes munkád?
Ez a szorongó, kudarckerülő magatartás rányomhatja bélyegét a kereszténységünkre is. Mennyi jó dolgot nem teszünk meg, amire Isten hívna bennünket, mert félünk az ismeretlentől? Mennyi lehetőség és kegyelem megy veszendőbe, mert a bizonytalanságot és lehetséges veszélyeket látva inkább bele sem fogunk a dologba, amire Isten hívna minket?
Nem olyan különös dolog ez. Már Józsuét is többször biztatni kellett, hogy legyen bátor és erős, és fogjon hozzá a munkához. Ismerjük Gedeon történetét is, aki kétszer is „kitette a gyapjút” egymás után, míg el mert indulni Isten akaratának teljesítésére. Mózes sem akart megszólalni, hiszen ő csak egy „nehéz beszédű ember”, és a próféták egyike-másika is a kifogásokat kereste: fiatal vagyok, tanulatlan pásztor vagyok, stb. Jónás elfut az ellenkező irányba...
Egyszer azonban mégis csak abba kell hagynunk az elfutást, vagy a haladásnak ámított egyhelyben járást. Egyszer mégis csak nagy levegőt kell vennünk, és kimondanunk: Istenem, én bízom benned. Engem küldj… Mert az Istennek mondott igenből mindig nagyszerű és szép munkák és életek sarjadnak, és Ő örökre összelegóz minket önmagával és egymással…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Ferenc pápa az elmúlt napokban két beszédében is új tavaszról beszélt, visszautalva II. János Pál pápára is, aki 1999 pünkösdjén azt mondta, hogy „a megváltás harmadik évezredében Isten a keresztények nagy Tavaszát készíti elő, amelynek kezdete immár előre látható”.
Ferenc pápa szerint „termékeny talajt kell készítenünk egy új tavasz kivirágzásához”, és „itt az ideje, hogy helyrehozzuk az előttünk járó nemzedékeknek és a továbbra is szenvedőknek okozott károkat. Ez a húsvéti időszak annak a jele, hogy egy új korszak készül számunkra, egy új tavasz, melyet a szenvedőkkel megosztott munka és könnyek termékenyítenek meg. Ezért fontos, hogy megállás nélkül haladjunk előre.”
Isten stílusa, hogy a legnagyobb sötétség idején hirdeti meg a napkeltét. Így van ez most is: háború Európában és szerte a világon, demográfiai válság, gazdasági válság, ökológiai válság – azt se tudjuk, hová kapjuk a fejünket. Isten azonban az emberein keresztül a remény és a megújulás üzenetét hozza el számunkra, hogy mi is higgyünk és bekapcsolódjunk a megújulás munkájába.
(Nincs könnyű helyzetben Ferenc pápa, amikor prófétai módon hirdeti Isten igazságát. A pápa békemisszióját lehet kételkedve figyelni, és még az is lehet, hogy végül nem ér el teljes sikert – de összehasonlítva az orosz pátriárkával, aki kiszolgálva az orosz háborús célokat, „szent harcra”, gyilkolásra és öldöklésre szólított fel… ugyan mit fog ez az ember mondani, amikor Isten színe elé kerül?)
Mit kell tennünk? Először is le kell számolnunk a hamis illúziókkal. Hazánk nem keresztény ország, és bár a politikailag támogatott, finanszírozott és lélegeztetőgépen tartott egyházi intézmények és struktúrák előnyökhöz juttatták az Egyházat, de amennyi jót, annyi rosszat is hoztak. Csodálatos munkát végeznek egyházi közösségek, megtérések, megújulások, szegényeket segítő programok nőnek fel és virágoznak – ugyanakkor a kereszténységre hivatkozva lehet gyűlölködni, lejárató kampányokat szervezni és hazaárulózni is, ezzel Istent hazuggá téve az emberek előtt. (Megteszik ezt a pogányok is, de lehet-e a bűnt bűnnel igazolni? És keresztények-e még azok, akik így viselkednek?)
Isten minket arra hív, hogy a megújuló világ hírnökei és oszlopai legyünk. Élő kövek, kovász, hegyen épült város… Ehhez tiszta beszédre és tiszta tettekre van szükségünk. Tiszta beszédre, ahol az igen az igen, a nem pedig nem. A hazugság az hazugság és nem marketing, a lopás az lopás és nem nemzetépítés. Ahol a férfi férfi, a nő az nő, a gyerek pedig gyerek, a fogantatásától kezdve. Ahol a munkának és a munkát végző embernek becsülete van. Ahol a bajokról nyíltan lehet beszélni – és nem démonizálják a megszólalót -, és felelősséget vállalnak a tetteikért az emberek.
Miért megy ez nehezen? Egy történettel hadd illusztráljam. A „Magyar jelenség – hazánk a hit, remény és szeretet fényében” című könyvemet három részre tagoltam. Az első részben, (Hit) írtam a magyar nemzet hivatásáról és megújulásáról, a magyar jelenségről, stb. A második rész (Remény) annak feldolgozása, hogy miért gondoljuk azt, hogy a XXI. század Isten évszázada. Ő a megújulást munkálja és végzi hazánkban is, és megmutatjuk, milyen eszközökkel. A harmadik nagy fejezetben (Szeretet) írtunk a hazaszeretetről vesszük a bátorságot ahhoz is, hogy átvilágítsuk hazánkat, és a gyógyulás és szabadulás érdekében felfedjük sebeinket. Beszéljünk azokról a hibákról és bűnökről, amelyek betegítenek és rombolnak minket, abban a reményben, hogy a könyv kovász és gyógyszer legyen hazánk megújulásában. Egy olvasó aztán azt mondta, hogy a könyv első részét nagy örömmel olvasta, a másodikat is, de a harmadiknál már haragudott rám (és ennél rosszabbakat is mondott). Miért? Mert nem akart szembenézni hibáinkkal és bűneinkkel. Eltakarjuk az arcunkat a rossz elől, pedig nincs gyógyulás a sebek feltárása nélkül! Amíg másokat hibáztatunk, amíg bűnbakokat keresünk, addig nem tudjuk feltárni problémáink valódi okait és nem tudjuk orvosolni sem a bajt.
A legjobb az, ha saját magunkon kezdjük az önvizsgálatot. Ha világosan látjuk saját törékenységünket, bűneinket és bűnös hajlamainkat, önáltatásainkat, és rádöbbenünk, hogy mi sem vagyunk különben a Deákné vásznánál, akkor a fájdalmat elfogadva, ítélkezés nélkül tudunk a nagyobb bajokról is beszélni, a kiengesztelődés és megbékélés reményében. Mert ez az ország – és egész Európa -, sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését…
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A Szentírás tanítása szerint a világ mindmáig a gonosz lélek uralma alatt nyög. Az is nyilvánvaló, hogy nincs egyetlen ország sem, amely a krisztusi elvek alapján rendezné társadalmi életét. Ebben a pogány világban azonban a gonosz lelkek különös figyelmet fordítanak a keresztényekre, és a „sátán is a világosság angyalának adja ki magát” (2Kor 11,14), csak hogy elhitesse, ha lehet még a választottakat is.

Hogy a nemzetek életében mit ért el az ördög, azt mindannyian láthatjuk. Az őskígyó ígéretét – olyanok lesztek, mint az Isten, tudni fogjátok a jót és a rosszat és nem haltok meg -, vezérfonalul választva az ember mára önmaga istenévé vált, ő akarja megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, az örök élet evilági rögeszméjén pedig egész iparágak híznak nagyra. A gonosz lelkek jelleme (vagy jellemtelensége) követendő példává vált. Az erőszak és önzés világában a szabadság a „mindent szabad” – és minél gazdagabb, és hatalmasabb vagy, annál inkább szabad -, vallásává lett. Szelídnek, békésnek, szegénynek lenni egyenlővé vált a másodrendűséggel, leselejtezhetőséggel. A bűnök ilyen felmagasztalódásának idején ezért különösen fontos, hogy a keresztények a föld sója, a világ világossága, hegyen épült város, a világot újra krisztusivá kelesztő kovász legyenek – és ezt akarja a sátán minden áron megakadályozni.

„A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira (megtévesztés szellemeire és az ördögök tanítására) figyelmezvén (hallgatva).” (1Tim 4, 1)

Keresztények vagyunk, de ebben a világban élünk és megrontó erejével hat ránk. Miért is akarnánk mi mások lenni, mint a többiek? Mi is szépen akarunk élni, jólétben, előre haladva karrierünkben. Ezekre az alapjában nem bűnös vágyakra azonban a hitető lélek felépítheti a „bővölködés evangéliumát”, azt hirdetve, hogy Isten kifejezetten azt akarja, hogy te gazdagodj. A szegény, megtévesztett lelkek pedig rohannak az ő zsírjukon egyre gazdagabbá váló „pásztorhoz”, hiszen azon már látszik Isten kegyelme! (Hasonló ez a lottóötös soha be nem váló csábításához, csak sokkal többe kerül azoknak, akik a csapdájába esnek.)

A sátán mindenen tud csavarni egyet, hogy helyesnek látsszék az, ami már messze került Jézus Krisztus tanításától. A latin-amerikai felszabadítás teológiája fontos igazságokra mutatott rá a társadalmi egyenlőséggel és igazságossággal kapcsolatban. Amikor azonban úgy gondolták, hogy ennek eléréséhez helyes dolog fegyvert fogni és ölni, (és például a nicaraguai sandinista kormányban miniszteri tisztséget vállalni), az már nagy tévedés volt, mint ahogy az őket gyilkoló jobboldali miliciák papi és főpapi áldással támogatott hadjárata is.

Hazánk sem kivétel ez alól. Amikor keresztény mázt kennek lejárató kampányokra, amikor a lopást és korrupciót, az elszegényítést a kereszténységgel igazolják, akkor Istent teszik hazuggá, azt állítva, hogy Ő ezt helyesli. Amikor a keresztények ezt igazolják, vagy „jól felfogott érdekből”, anyagi és lelki haszonból, illetve a valahová tartozás vágyától vezettetve elfogadják, akkor nagy kárt okoznak egyházunknak és hazánknak egyaránt. (Pártunk és kormányunk az elmúlt hetekben újra megkínálta a hozzá hű, illetve neki számító keresztény felekezeteket ingyen vagyonnal: eddig az önkormányzatokhoz tartozó épületek tulajdonjogával. Ennek a nyilvános lopásnak egyedül az evangélikus egyház tudott ellenállni…)

A világ ilyen volt, ilyen most, és ilyen is lesz, egészen az utolsó ítéletig. Nekünk azonban, akik Jézus Krisztus követőinek, keresztényeknek tartjuk magunkat, nem kell ehhez hasonulni. Ott munkálhat azonban bennünk is a szorongás, a félelem, az aggódás: mi lesz velünk, a családunkkal, ha ellenállunk ennek az erős sodrásnak? (Főleg, hogy látjuk, mi történt azokkal, akik ezt megtették.) Ezen töprenghetett Timóteus is, ez a szelíd, fiatal tanítvány, akit Pál apostol elöljáróul rendelt a közösségben, amely hasonló gondokkal küzdött. Ezért Pál figyelmezteti is őt: „Ezért figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség (félénkség, félelem), hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1, 6-7)

Mire van tehát szükségünk? Erőre, a lelki erőre, a Lélek erejére, Krisztus Lelkére, amelyik győzött a gonoszság minden ereje felett, és győztessé tud tenni minket is. A Szeretet Lelkére, amelyikkel legalább annyira merjük, tudjuk és akarjuk szeretni embertársainkat, hogy kimondjuk és megcselekedjük az igazságot, hogy el ne vesszenek. Valamint józanságra, türelemre és kitartásra, hogy ne hiábavaló vitákban őrlődjünk fel, hanem Isten országát építsük, Isten dicsőségére és az emberek javára.

Imával és szeretettel…

Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

A hétvége többek között Ferenc pápával telt – érdemes elolvasni a beszédeit! -, ma (hétfőn) a regionális karizmatikus találkozón vagyunk, hogy együtt legyünk Istennel és egymással, és hívjuk a Szentlelket, hogy újítsa meg a föld színét. Így most csak egy rövid Ehetit írok, három kis idézettel:

Az elsőt Ferenc pápa mondta, Schuman szavait idézve 1950-ből, a háború utáni európai integráció kezdeténél: „Az, amivel egy jól szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz, elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához, mert a világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk.” (Schuman-nyilatkozat, 1950. május 9.).
Kreatív erőfeszítések! Kreativitásra van szükségünk, hogy az élet minden területére frissen és korszerű módon tudjuk az Örömhírt elvinni és Isten országát építeni – és mindezt teljes erőbedobással kellene végeznünk…
A második idézetet egy regényben olvastam: „A hajók biztonságban vannak a kikötőkben – de nem ezért készítették őket.” Ez igaz ránk is, azaz ki kell hajóznunk, még ha viharos is a tenger, és kérnünk az Urat, hogy legyen bátorságunk vízen járni…
A harmadik idézet még kamaszkoromból való, amikor még nagyon messze voltam a kereszténységről. Ezt a mondatot írtam fel a szobánk falára: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni – ami nem lehetetlen, az nevetséges.” Ezzel a mondattal ma is tudok azonosulni, azzal a kiegészítéssel, hogy ma már tudom, hogy ehhez velünk van Isten is, a lehetetlenségek Istene, aki a lehetetlen dolgokat is lehetségessé és valóságossá tudja tenni.
Ahogy az egyszeri tanár mondta tanulójának, aki a rosszul sikerült dolgozata után azt kérte, mondjon neki valami biztatót: Hajrá!
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen!
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frisssülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Levélben hívták fel a figyelmemet arra, hogy az amerikai „Sátán Temploma” épp abban az időben tart nagyszabású konferenciát ott, amikor hozzánk érkezik Ferenc pápa, és az író arra is kért, hogy a szerdai élő adásban beszéljek erről – amit meg is fogok tenni. Addig is: gonosz lélek két dolgot szeret nagyon: ha nem hiszünk a létében, vagy ha túlbecsüljük őt – a Sátán Temploma a második kategória, de azért ne essünk az első hibájába se…
Jézus Krisztus tudta, hogy vannak gonosz szellemek, és hogy az „ördög körül jár, azt lesve, kit nyelhetne el”. Ő tökéletesen meg tudta különböztetni, hogy az egyes embert sújtó baj mikor testi eredetű – ilyenkor gyógyító imát mondott -, és mikor áll a probléma mögött egy gonosz szellem, amikor szabadításra van szükség. Mi nem tudjuk mindig jól megkülönböztetni, de imádkozni mindig tudunk! Jézus a Miatyánkba – ebbe a szenvedélyes imába, amit olyan könnyedén és közönyösan tudunk mondani -, belefoglalta a kérést, hogy Isten szabadítson meg minket a gonosztól. A Hegyi beszédről írt könyvemben így írok erről:
„Már az Ószövetségben többször olvassuk, hogy Isten próba alá veti az egész népet és az embereket egyenként is, így vizsgálva szívüket. Pál apostol szerint pedig Isten az egész személyes életünket próba alá veti és akkor „mindegyiknek a munkája nyilvánvaló lesz; ugyanis az a nap megmutatja, mivel az tűzben fog megnyilvánulni, s a tűz majd kipróbálja, hogy kinek-kinek milyen a munkája. Az, akinek megmarad a munkája, amelyet ráépített, jutalmat nyer. Az, akinek munkája elég, kárt vall; ő maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által.” (1Kor 3, 13-15)
A gonosz lélek megkísért, Isten próba alá vet – természetesen van különbség a kettő között. Isten még a próbatétel által is növelni akar bennünket és mélyebb önismeretre (és Isten-ismeretre) vezetni, míg a gonosz lélek csak rombolni és akadályozni akar. A küzdelmet azonban nem kerülhetjük el! Hiszen Jézus Krisztusról is azt olvassuk, hogy „mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4, 15)! Ő, aki bűnt nem követett el, ismerte a kísértés súlyát és a gonosz lélek erejét. A pusztában kísértette a Sátán és egész nyilvános működése alatt harcolt  a gonosz lelkek légióival - és győzött felettük! Ugyanakkor a keresztfán átélhette az Istentől való teljes elhagyatottság próbatételét, agóniáját is. Ezért amikor Ő arra tanít minket, hogy azt imádkozzuk: „ne vígy minket a kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól” – akkor pontosan tudja, hogy miért kér védelmet részünkre az Atyától!
Vannak, akik kétségbe vonják a gonosz lelkek létét – de Jézus Krisztus nem tartozott közéjük! Nyilvános szolgálatában jól láthatjuk, hogy pontosan meg tudta különböztetni, melyik bajnak mi az eredete. Ha például testi betegség volt az oka a süketségnek vagy a némaságnak, akkor egyszerű imával vagy a beteg testrészt megérintve gyógyította meg a beteget. Ha viszont a gonosz lélek rontása okozta a bajt, akkor „megfenyegette a tisztátalan lelket, és azt mondta neki: Te süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle, és többé bele ne menj!” - Mk 9, 25)
Mi nem tudjuk mindig megkülönböztetni, mi honnan jön és minek mi az oka. Nincs meg bennünk a Szentlélek teljes világossága, alig-alig működik a megkülönböztetésünk jó és rossz, igaz és hamis között. Nem tudunk cizelláltan különbséget tenni, hogy ami épp történik velünk az Isten próbatétele vagy a gonosz lélek kísértése – de nincs semmi baj! Nyugodtan imádkozhatjuk: „ne vígy minket a kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól”! Mennyei Atyánk nem fog megsértődni, nem elégedetlenkedik – hanem segít! Mert nem csak kísértéseken és próbatételeken megyünk keresztül, hanem kegyelmeken is. „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1Kor 10, 13)
A az ördög „embergyilkos kezdettől fogva” (Jn 8, 44), célja, hogy megrontson, megkötözzön, bűnre csábítson, bajba vigyen, rosszra kényszerítsen, beférkőzzön az életünkbe és leuralja azt.
A gonosz lélek nálunk lehet erősebb, Istennél azonban soha! Isten pedig a mi Atyánk! Ő a győztes bennünk, s így haladhatunk előre, kegyelemről kegyelemre a Szentlélek erejében. Olykor kísértést szenvedve, de el nem bukva - vagy ha mégis elbukva, hát az Úr kegyelméből újra talpra állva… Isten irgalmas és megbocsátó szeretetében.
Nem a tudásunk nagy, nem az akaratunk erős, nem lettünk bölcsek és kiválók – de hisszük, hogy Isten gyermekei vagyunk és felhatalmazást kaptunk, hogy így imádkozzunk: Mi Atyánk! Ő pedig meghallgat minket, eljön közénk, betölti szükségeinket, gyermekeként óv minket az erőnket meghaladó próbatételtől és megszabadít minket a gonosztól!
Szép életet akarsz élni? Erőteljes módon szeretnél imádkozni, akkor tedd azt, amit Mesterünk, imádkozz úgy, azzal a lelkülettel, ahogy megváltónk, Jézus Krisztus tette:
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe;
de szabadíts meg a Gonosztól.” (Mt 6, 9-13)
Károli fordításából hozzáimádkozva: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” (Mt 6, 13)
Így van, így legyen!
„Isten bölcsessége pedig igazolást nyer tettei által.” (Mt 11, 19)”
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoljde.hu)

A címben idézett mondatot Jézus mondja a tanítványoknak, amikor azok le akarják hívni a tüzet, az „istennyilát” egy szamariai falura, ahol nem fogadták be őket. „De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek…” (Lk 9, 55) Nem csak a mi lelkünk lehet bennünk, nem is csak a Szentlélek, hanem gonosz lelkek is, amelyek igyekeznek életünkre nyomást gyakorolni, megkötözni és minél nagyobb területet befolyásuk alá vonni életükben. Jézus többször beszél erről, Pál apostol leveleiben ír ugyanerről és szeretném az én egyik álmomat is megosztani ezzel kapcsolatban.

Az evangéliumokban többször olvassuk, hogy amikor Jézus bemegy egy zsinagógába és tanít, az emberekben lévő gonosz lelkek megnyilvánulnak. Ezek rendes, vallásos, zsinagógába járó férfiak voltak – de életük valamelyik területét uralma alatt tartotta egy vagy több ördögi szellem. Ugyanígy lehet ez a mi életünkben is. Esetleg csak a hatásait ismerjük fel valamilyen függőségben, erkölcsi gyengeségben, jellembeli problémában. Lehet, hogy küzdünk is ellene, de elbukunk. Ha azonban Jézus belép az életünkbe, ő képes legyőzni ezeket a gonosz erőket! (Amikor imádság hatására emberek egyik pillanatról a másikra megszabadulnak a drog alkohol, játékszenvedély, paráznaság, stb. rabságából, akkor nyilvánvaló, hogy ott egy gonosz lélek tartotta uralma alatt azt a területet, és nem testi, vagy pszichés ok volt a probléma gyökere.) Jézus azonban egy példabeszédében figyelmeztet arra is, hogy a szabadulás önmagában kevés lehet: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél.” (Mt 12, 43-44) Azaz a gonosz lélek helyét be kell töltenie Isten Szentlelkének, különben  a gonosz visszatérhet…
Egyik álmomban egy ágyban feküdtem, takaró alatt. Amikor felhajtottam a takaró sarkát, azt láttam, hogy valami szürke kismadár van alatta. Ahogy jobban megnéztem, úgy láttam, hogy az nem is madár, inkább valami egérféle, aztán patkány, és ahogy növekedett, már inkább görény volt (vadászgörény), végül olyanná vált, mint egy összetekeredett kígyó. Akkor felemelte a fejét, és mint egy kobra rám támadt, és többször megmart – igaz, hogy nem ért el, csak a takaróba mélyesztette a fogait. Féltem, és felébredtem. Utána sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelent ez az álom. Az világos volt, hogy gonosz lelket vagy lelkeket mutat, amik benne vannak az életemben, kívülről vagy belülről, mint kísértés vagy befolyás, és azonosítottam is azokat. Isten kegyelme volt ez, hogy jobban megértsem, mi történik velem, és küzdeni tudjak Isten akaratának érvényre jutásáért életemben: „Harci fegyvereink ugyanis nem embertől származnak, hanem Isten által erősek az erősségek lerombolására. Harcunkkal leromboljuk a terveket, és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen ágaskodik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre.” (2Kor 10, 4-5)
Pál apostol a korintusiakhoz írt levelében leírja saját történetét, amiből kiderül, hogy Isten olykor benne hagy az életünkben akár súlyos problémákat is, hogy azokkal küzdve megerősödjünk és előre haladjunk. „Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall, még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12, 6-9)
Pál többször visszatér a szellemi harc témájára, mert világosan látja, hogy az általa alapított közösségek milyen küzdelmeken és nehézségeken mennek keresztül. Az efezusiaknak írt levelében egy római katona felszerelésének mintájára írja le Isten gyermekeinek lelki fegyverzetét, amellyel győzelmet arathatnak a gonoszság minden ereje felett. Így biztatja őket: „Végezetül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében! Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben! Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is, hogy Isten adjon nekem szavakat, amikor megnyitom ajkamat, hogy bátran hirdessem az evangélium titkát, aminek hírnöke vagyok a bilincsekben is; hadd beszéljek bátran, amint kötelességem.” (Ef 6, 11-20)
Sípos (S) Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Miközben a Szentírás egésze fontos számunkra, vannak olyan szövegrészek, igék, amelyek egészen személyesen szólnak hozzánk. Így volt ez Jézus életében is, aki tudatosan törekedett arra, hogy beteljesítse a róla szóló próféciákat. Isten azonban mindannyiunkhoz szól az Írásokon keresztül – bátorít, buzdít, vigasztal, int -, és fontos, hogy ezeket, miként Szűz Mária, mi is a szívünkben őrizzük és el- elgondolkodjunk rajtuk. Néhány példa az életemből:

Még fiatal házas voltam, néhány éves keresztény múlttal és egy fiúgyerekkel, amikor egyszer eléggé lehangolt állapotba kerültem. Imádság közben kértem az Urat, hogy adjon valami vigasztaló igét! Amikor kinyitottam a Bibliámat, ezt kaptam (akkor még csak a Károli-féle fordítás volt zsebkönyv-méretben, azt használtuk, a szöveg így rögzült az agyamban is):

„Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő útaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod. Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. Ímé, így áldatik meg a férfiú, a ki féli az Urat! Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében; És meglássad fiaidnak fiait; békesség legyen Izráelen!” (Zsolt. 128)

Azóta eltelt három évtized, s elmondhatom, hogy ez a zsoltár próféciaként, szinte teljesen valósággá lett az életemben, kivéve, hogy még nincs unokám (a „fiaid” szó pedig természetesen általános értelemben, „gyermekeid”-et jelent, beleértve a lányomat is).

De hogy el ne szálljak magamtól és az ambícióimtól, egyszer, amikor épp nagy tervekről fantáziáltam, az alábbi igét kaptam Istentől: „Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hívságos életed minden napján, amely neked a nap alatt jutott – összes hívságos napodon –, mivel ez a te részed az életben azon fáradság mellett, amellyel a nap alatt vesződsz.” (Préd 9, 9) Ez az én részem, és ez rendben is van. Istennek legyen hála, hogy szerethetem a feleségem (és ő is engem), mert erőt ad a fáradtságok és vesződségek idején, amiből mindannyiunknak kijut a nap alatt.

Nem mintha feladtam volna a terveimet, vagy a víziót, amit a szívemben őrzök Isten országáról, a Szeretet földjéről, de az nagyon is fontos volt, hogy megértsem, ez nem az én hiúságomról és ambícióimról szól, hanem Isten tervének megvalósulásáról életemben és életünkben. Ehhez pedig talán a leggyakrabban megkapott buzdítás az Úrtól: „Légy erős és bátor…” (Józs 1, 6). Bizony, nem mondhatom magam se bátornak, se erősnek – hacsak nem úgy, mint az anekdotában a ló, amelyik nem vak, hanem bátor, amikor fejjel megy a falnak -, és nagy szükségem van a Szentlélek erejére és kegyelmére, hogy újra és újra előre tudjak lépni, új utakat keresni, kilépni a megszokottból, a biztonságosból, a komfortzónából a másba, a bizonytalanba… (Attól tartok, az égi bizonyítványomba ebből a tantárgyból így is legfeljebb egy elégséges jegy kerül…)

És ha már ilyen önelemzősre sikeredett ez az írás, a végére az az ige, ami a számítógépem képernyőjén is fogad, amikor bekapcsolom: „Mert így szól az Úristen, Izrael Szentje: Megtérés és nyugalom által szabadultok meg; nyugodtság és bizalom által lesz erőtök.” (Iz 30, 15) Megtérés, nyugalom, bizalom – ezek kulcsszavak az életünkben, amikor olyan sokat tudunk nyugtalankodni. Hiszen mindig a megtérés útján kell járnunk, előre haladva az életszentségben! Ez nem csak a mi életünkbe hoz gyógyulást és szabadulást, de a környezetünkbe, és szolgálatainkon keresztül még sok ember életébe. Amikor pedig bízunk Isten kegyelmében, jelenlétében, segítségében, akkor képesek vagyunk elengedni a saját akaratunkat, erőfeszítéseinket és átadni az Úrnak terveinket, örömeinket és bánatainkat. Ő pedig cselekszik, a Szentlélek ereje és kegyelme átjár minket, békét hozva szívünkbe és – reményeink szerint -, az egész világra.

Imával és szeretettel: Sipos Gyula (Nézd meg naponta frissülő honlapunkat is: www.szeretetfoldje.hu)

Lehetséges egyáltalán békében és szeretetben élni ilyen körülmények között?

Én azt hiszem, igen! Létezik egy út mind-annyiunk számára. Ez az út megoldáshoz vezetett az én életemben is és előtted is nyitva áll.

Ezt az utat Isten tervezte számomra és számodra, hogy kiragadjon a kétségbeesésből, kilátástalanságból - mindabból, ami a halálhoz tartozik -, és soha el nem múló teljes élettel, a Szeretet életével ajándékozzon meg minket.

Kérlek, olvasd el figyelmesen ezt a levelet, és ha kész vagy rá, kövesd azt a sok-sok embert, akik már megtették ezt az utat.

 Első lépés: Isten van, Ő a mi Atyánk, aki személyesen szeret téged. Amikor elgondolt téged és igent mondott az életedre - különben meg sem születhettél volna -, már előre örvendezett neked. Úgy szeret téged, ahogy senki más nem tud szeretni. Vágyakozik utánad, mert azzal a szeretettel, ahogy te tudod Őt szeretni, senki más nem szeretheti.

Isten szeretetének nagysága és mélysége szinte felfoghatatlan. “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát (Jézust) adta oda, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16.)

Annyira szeret engem és téged, hogy hajlandó volt meghalni értünk, csak hogy velünk lehessen. Meg akar ajándékozni, legelőször is Önmagával, mert benne van elrejtve minden jó. Van azonban egy óriási akadálya annak, hogy ezt az ajándékot átvehessük - és ez a bűn.

 Második lépés: Ebben az elsötétedett világban mindannyian követtünk már el bűnöket, és ez a bűn elválaszt minket Istentől. “Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk.” - írja János apostol első levelében, majd így folytatja: “Ha megvalljuk bűneinket, Ő hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól.” (1János 1, 8-9)

Olykor nehéz elismerni bűneinket, és talán még nehezebb belátnunk, hogy a legnagyobb bűnünk - amiből az összes többi bűn fakad -, az, hogy Istentől elszakadva éltünk. Igen, az Ő ereje nélkül inkább vállaljuk az önfelmentő hazugságot, mint az igazságot. Nincs erőnk elkerülni a szemek, a test kívánságát - hát nem ezt használják ki a reklámok? -, az irigységet és az önző élet egész kevélységét.

Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy bár jók akartunk lenni, valahogy mégis a rosszat tettük. Elbuktunk és újra el-buktunk.

Ki menthet meg minket ettől? Ez volt az emberek nagy kérdése, amire Isten végül megadta a választ - erről olvashatsz a harmadik lépésben.

 Harmadik lépés: Jézus Krisztus azért jött el, hogy megmentsen a bűntől és az örök haláltól, és szabad utat nyisson a békesség és szeretet országába. Ő földi élete során szembe került az összes kísértéssel és legyőzte azokat. Végül pedig kereszthalálával és feltámadásával diadalt aratott az utolsó ellenség, a halál fölött és győzött a sátán minden ereje felett.

Mindezt szeretetből tette, még a keresztfán is így imádkozott ellenségeiért (is): “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23, 24.)

Szeretete miatt meghallgatásra talált.

Így akik Benne élnek, azok nem esnek ítélet alá, hanem a Jézus Krisztusnak adott bűnbocsátó kegyelem megóvja őket az örök haláltól. Életet nyernek és örök életet, Isten kegyelme pedig kiárad életükre a nekünk ajándékozott Szentlélek által.

Negyedik lépés: Felismertük hát, hogy Jézus Krisztus a mi kiváltónk a bűn rabsága alól. Ha elfogadod Őt mint személyes Meg-váltódat és Uradat, és hiszed, hogy Őáltala, Ővele és Őbenne élhetsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy Ő is elfogad téged és valóban belép az életedbe, hogy segítsen neked.

Jézus ezt a lépést megtérésnek és újjászületésnek nevezte.

Elfordulunk ugyanis a bűntől Isten felé és bűnbánatot tartunk. Ez szükséges lépés: “Ha valaki újjá nem születik, nem látja meg Isten országát.” (Jn 3, 3.)

Miért van ez így? “Az Atya szereti a Fiút (Jézust), és mindent az Ő kezébe adott. Aki hisz a Fiúban, az örökké él. De aki nem hisz a Fiúnak (aki az életet ajándékozza), nem látja meg az életet...” (Jn 3, 35-36.) Ezért kérlek, fogadd el Jézust Megváltódnak!

Ha igent mondasz, Isten gyermekévé leszel és a világ legcsodálatosabb családjába kerülsz!

“Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1, 12.) Ez a mi hitünk, az Egyház hite.

Ötödik lépés: A hit és megtérés útján Jézus visszavezet minket az atyai házba és megajándékoz minket az örök szeretettel, a Szentlélekkel. Most már képesek vagyunk elfogadni Isten parancsait, mert azok a Szeretet tanácsai, Ő pedig bennünk él. Tehát már nem is a saját erőnkből, hanem a Szentlélek erejéből élünk, a vigasztaló, bátorító, a gyógyító, szabadító, erősítő, növekedést adó, minket védő Szentlélek erejéből. Ha szeretnéd mindezt, kérlek jöjj be Isten családjába, az Egyházba!

Talán megkereszteltek már gyermekkorodban, s így az Egyházhoz tartozol, de az is lehet, hogy még ez is előtted áll. Kérlek, rendezd el kapcsolatodat Istennel és az Egyházzal. Tarts bűnbánatot, ha lehetséges végezz életgyónást és keress egy közösséget, ahol érett keresztények tanításán és példáján épülhetsz. Olvasd a Bibliát, mert valóban Szent Írás, benne Isten igéjével. Szeresd azokat is, akik nem a te közösségedhez tartoznak, mert Krisztusban testvéreid ők is.

Ha szeretnél belépni Isten országába, hogy a Mennyei Atya gyermeke, Jézus Krisztus testvére és a Szentlélek temploma legyél, kérlek, mondd el ezt az imát:

Mennyei Atyám!

Felismertem, hogy bűnös vagyok. Köszönöm, hogy Te a bűneim ellenére sem vetettél el magadtól, hanem megmutattad a megmenekülés útját. Kérlek, bocsásd meg bűneimet Jézus Krisztus szeretetéért!

Drága Jézus! Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Most megnyitom előtted a szívemet, és befogadlak az életembe, mint Megváltómat és Uramat. Kérlek uralkodj bennem, szabadíts meg a gonosz lélek minden hatásától és befolyásától, hogy tiszta és szép életet élhessek!

Kérlek áraszd ki rám Szentlelkedet, a Szeretet Lelkét, hogy Isten tanácsai alapján tudjam élni az életemet! Ámen.

Sípos (S) Gyula: A megtérésről - lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12849-a-megteresrol